Az én videóm

 

Szelíd férfi, szelíd orangutánnal

Clint Eastwood bejön a csehóba, és leül a bárpulthoz. Ismerjük ezt a pillanatot, az amerikai álomipar minden nagy hőse bejön egy film közepe táján a csehóba, és leül a bárpulthoz. A háttérben valaki bendzsózik, vagy egy néger játszik a zongorán, vagy egy rekedt hangú nő énekli, hogy: „ott lent, Coloradóban”. Burt Reynolds is le szokott ülni a bárpulthoz, ő mindenkivel barátkozik, megcsipkedi a nők fenekét, és odaszól az énekesnőnek:

„Halló, szivi!” Aztán egyszer csak megjelenik valaki az ajtóban… James Caan is leül a bárpulthoz, ő náthás és kialvatlan, s miközben a poharáért nyúl, a szeme fennakad azon, akit keres. Az illető elsápad, keze a csípője felé csúszik… Clint Eastwoodot észre sem vesszük, amikor bejön. Akkor figyelünk csak fel rá, amikor már ott ül a pultnál, és sört iszik egy dobozból. Nem néz semerre, nem érdekli, mi történik a háta mögött, lassan kortyolgatja a sört, kék szeméből sugárzik a magány és a szomorúság. Nincsenek indulatai, nem válaszol a csapos fecsegésére, a kihívásokra rá sem hederít, a fenyegetések leperegnek róla, s csupán a bőre, amely ráfeszül az arccsontjára, rándul meg olykor a halántéka alatt. Ül a bárpultnál, kér még egy doboz sört, és csak akkor fordul meg, amikor már legalább húszan sorakoznak fel ellene, és azt mondják neki: „Reszketni fogsz, mint vak buzi a lacikonyhán.” Akkor a bőr elkezd ugrálni a halántéka alatt, és csakhamar mentőautók szirénáznak a csehó környékén.

Ilyen az, amikor a magányos Clint Eastwood bejön a csehóba, és leül a bárpulthoz. És most képzeljük el, mi történik akkor, ha egyszer nem egyedül jön be, hanem – ahogy ez a Bármi áron című filmben esik meg – a barátjával, egy jólfejlett orangutánnal. A Clyde nevű orangután is éppen olyan, mint Clint Eastwood, lassú járású, szelíd és magányos. Ül a bárpultnál, sört kortyolgat a dobozból, és ha böffent egyet, bocsánatkérően néz Clint Eastwoodra, aki csak annyit mond neki: „Te tahó!” Clyde-nak egyetlen szenvedélye van, a dolgát kizárólag várakozó rendőrautókban szereti elvégezni.

Ebben a filmben a békés természetű Clint Eastwood egy bérverekedőt játszik, az amerikai fogadóipar egy kiszolgáltatott áldozatát. Két-háromezer dollárért verekszik puszta ököllel, miközben a feje felett százezer dolláros tétek cserélnek gazdát.

Ám egy napon észreveszi magán, hogy kezdi megszeretni a fájdalmat, már „úgy eszi, mint a cukrot”. Ilyenkor minden józan verekedőnek abba kell hagyni. Clint Eastwood is idejét látja, hogy visszavonuljon és valami polgári foglalkozás után nézzen, amikor a fogadóirodák könyörtelen maffiája belekényszeríti egy utolsó mérkőzésbe a leghírhedtebb verekedővel, akiről az a hír járja, hogy már két ellenfelét verte agyon. De, ez a másik verekedő is csak a megélhetésért harcol, ő is hallgatag, szelíd és magányos, akárcsak Clint Eastwood. Két szelíd és magányos férfi veri egymást laposra a megélhetésért, vérszomjas nagymamák, őrjöngő biztosítási ügynökök és emberi mivoltukból kivetkezett rövidáru-kereskedők előtt.

Csupán a rezignált és kissé anarchoid hajlamú orangután nézi higgadtan az eseményeket. Mit lehet itt tenni? Ő nem tudja magát szavakkal kifejezni.

Megy és belecsinál egy rendőrautóba.

A szörnyetegek köztünk vannak

John Carpenter Elpusztíthatatlanok című filmje olyan tudományos fikció, amely akár valóság is lehetne. És azért jó film, mert nemcsak izgalmas, de aktuális gondolatokat is ébreszt. Hétköznapi sorsokról szól, egyszerű emberekről, akik hisznek Amerikában, és semmi mást nem akarnak, mint békésen elrendezkedni a világban. Akárcsak az a szőke, kék szemű fiú is, aki megérkezik vidékről a nagyvárosba, és egy városszéli, menhelyül szolgáló barakktáborban köt ki, ahol az emberek éppen olyanok, mint ő, hisznek Amerikában, és semmi mást nem akarnak, mint békésen elrendezkedni a világban. Corned beef konzerveket bontanak fel, és ügyet sem vetnek a menhely melletti imaház vak néger prédikátorára, aki apokaliptikus látomásokat zihál feléjük: „Nyelvük alatt kígyóméreg – remeg az indulattól a vak néger prédikátor –, nyomukban pusztulás… elvették vezetőink szívét, és vakká tettek bennünket… ébredjetek, itt vannak közöttünk!…”

Ebben még nincsen semmi különös, egy vak néger prédikátor általában apokaliptikus látomásokban dolgozik. Ám az egyik este zavarossá válik a televízió képernyője, egy szakállas arc dereng fel, a kép alig kivehető, de az izgatott hangot tisztán lehet hallani. „Impulzusaink manipuláltak… A tudat megsemmisítésével próbálnak irányítani… közömbössé váltunk, csak magunkkal törődünk…” S mintegy a szavait bizonyítandó, az egyik munkás feláll, legyint. „A franc üssön beléd” – mondja, és átkapcsol egy másik csatornára. Egyedül a szőke és kék szemű fiú gondolkodik el a hallottakon. Belopódzik az imaházba, ahová eltűnni látta a vak néger prédikátort, néhány hívének társaságában. Az imaházban elrejtve gyanús dobozokra bukkan, de arra már nincs ideje, hogy a tartalmukat megvizsgálja. Rendőrautók szirénái hallatszanak, s a levegőben egy helikopter köröz. A rendőrök körülveszik a tábort, buldózerekkel rombolják le a sátrakat és barakkokat, a vak néger prédikátort híveivel együtt elhurcolják és agyonverik. De a szőke és kék szemű fiú a pusztítás után visszatér a füstölgő, kiégett imaházba, megtalálja az épen maradt dobozokat, ezek tartalma azonban tökéletesen érdektelen. A dobozokban fekete szemüvegek halmozódnak, amilyeneket a vakok szoktak viselni. A szőke és kék szemű magával visz egy szemüveget, de csak a városban próbálja fel, amikor a tűző nap már bántja a szemét. És akkor hihetetlen dolog történik. A falakra mázolt vidám és barátságos reklámok elszürkülnek a fekete szemüvegen keresztül, és a helyükön dísztelen feliratok jelennek meg: „Dolgozzatok szorgalmasan!… Szaporodjatok!… Bízzatok a vezetőitekben!…” Azután valaki aggódva kérdezi, a szőke és kék szemű fiú felpillant, és egy vicsorgó szörnyeteg arcát látja a fekete szemüvegen keresztül. De amikor leveszi a szemüveget, tekintete egy segíteni kész, becsületes amerikai polgár tekintetével találkozik. És amikor – ismét a szemüveggel az orrán – alaposabban körülnéz, már minden harmadik járókelőben felfedezi a szörnyeteget. Szemüveg nélkül ezek mind józan, becsületes amerikaiak, szeretik a baseballt, vasárnap báránysültet fogyasztanak, s talán még amerikaiabbak is, mint egy átlag amerikai. Ott ülnek a hivatalokban, a bárpultok előtti székeken, a járőrkocsikban. És amit mondanak, az is igazi amerikai, nyílt és bizalomgerjesztő: Isten, haza, népnemzeti gerinc, demokrácia. A szőke, kék szemű fiúnak ettől az idegei felmondják a szolgálatot, rátámad egy szörnyetegre, és ezzel elárulja magát, bár akkor még nem tudja, hogy a szörnyetegek egy idegen galaxisból beszivárgott élőlények. Kérlelhetetlen hajtóvadászat kezdődik a szőke és kék szemű fiú után, aki fekete szemüveget visel. Fantasztikus jelenetek sora következik, de ez a mondanivaló szempontjából érdektelen, már csak kaland, nem tanulság. A tanulság a fekete szemüveg, melynek birtokában a szőke és kék szemű fiú töprengve kérdezi önmagától: „Ezek mióta élhetnek közöttünk?” S csak ezt a választ tudja adni magának: „Talán mindig is itt voltak.”

És még mindig élnek, ha meg nem haltak – fejezhetnénk be a mesék szabályai szerint.

Horror

Amikor amerikai közreműködéssel megalakult az Intervideo vállalat, én már az első pillanattól kezdve a leglelkesebb ügyfelei közé tartoztam. Nyakra-főre kölcsönöztem ki a rémesnél rémesebb horrorfilmeket, amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy valamiféle rejtve szunnyadó szadista hajlam tört felszínre a lelkem mélyéből. Álmaimban vonatokat robbantgattam, szárnyas fantomként száguldoztam a levegőben. Amikor már eléggé megrémültem magamtól, felkerestem P. P.-t, a kitűnő pszichológust, aki háromféle gyógymódot is ajánlott a szadista hajlamok leküzdésére: olvassak századvégi norvég regényeket, tanuljak japánul, vagy lépjek be az öreg cserkészek Lord Baden-Powellről elnevezett egyesületébe. Én az utóbbit választottam, eleinte felemás sikerrel. Előfordult, hogy reggel még a vízzel pacskolva énekeltem a kádban: „Fiúk, fel a fejjel, az óra közel, kel a magyar égen a hajnal…” és este már ismét azon képzelegtem, hogy a dobozból homoki viperákat eregetek szét az Írószövetség prózai szakosztályának ülésén. De azért fokozatosan gyógyultam, egyre kevesebbet gondoltam arra a borzongatóan kéjes pillanatra, amikor F. Gy.-t megmarja a vipera, és egyre többet énekeltem, hogy: „Úgy zúg, mint a harci trombita, a Lomnic és a Hargita…”

Ám a teljes gyógyulásig nem voltam képes eljutni. Egy végzetes pillanatban ugyanis kikölcsönöztem az Intervideótól a Piranhák című filmet, amely újból életre keltette szégyenletes hajlamaimat. A piranhákról (Rooseweltiella mattereri) illik tudni, hogy brazíliai folyamokban élő kis termetű halak. Szájukban késéles fogak vannak, és nagyon falánk természetűek. Hatalmas falkákba tömörülve rajzanak a vízben, megtámadják a folyón áthajtott állatokat, egy-egy ökröt néhány másodperc leforgása alatt szőröstül-bőröstül felfalnak. A horrorfilm arról szólt, hogy a CIA egy tökéletes biztonsági berendezéssel őrzött medencében piranhákat tenyészt, ezeket később a vietnami folyókba fogják letelepíteni, a piranhákkal akarják megritkítani a vietkongok sorait. De hiába tökéletes a biztonsági berendezés, valakinek mégis sikerül leereszteni a vizet, a piranhák a csatornán keresztül beáramlanak egy békés kis folyócskába, melynek partjain másnap készülnek felavatni az új, összkomfortos üdülőtelepet. Az események sora már hajnalban elkezdődik. Egy öreg horgász üldögél a stégen, lábát derűsen a vízbe lógatja, s a botjával bíbelődik. Végre elhajítja a horgot, és csendes elégedettséggel szemléli, hogy gyűrűzik a víz az imbolygó parafa körül. A kies tájék békét és nyugalmat áraszt, a hajnali napfényben a lombok szívderítően susognak. A horgász arcára egyszerre jeges rémület ül ki, a folyó a lába körül tajtékzik, mintha felforrott volna. Kétségbeesett üvöltéssel kirántja a lábát a vízből, illetve csak kirántaná, de nincs neki lába, mert a piranhák közben elnassolták…

Nem akarom az egész filmet elmesélni – bárkinek rendelkezésére áll az Intervideónál –, elég az hozzá, hogy rettenetes hatással volt rám, az öreg cserkészekkel eltöltött idő szinte kitörlődött az emlékezetemből. Már az első éjjel azon tépelődtem, hogy fogom piranhákkal benépesíteni a hévízi tavat egy forró augusztusi napon; ilyenkor legtöbb ott a keletnémet turista. De hát piranhák nincsenek Magyarországon, ezért a képzelet szárnyán Brazíliába repültem, és egy kézitáskának álcázott akváriumban csempésztem fel a piranhákat a Lufthansa Rio de Janeiróból Frankfurtba induló járatára, ámbár magamban éreztem, hogy a dolog nem megoldott. A kézitáskát a repülőtereken minden bizonnyal átvilágítják, s még ha sikerül is valamilyen módon feljuttatnom a repülőgép utasterébe, valószínűleg nem marad feltűnés nélkül, amikor időről időre egy fél kiló nyers marhafelsált dobálok a táska belsejébe. Ezzel el is ment a kedvem egy időre a piranháktól, és lassacskán – egy másik horrorfilm hatására – a parapszichológia felé kezdtem orientálódni. Erős gondolatkoncentrációval lavinát zúdítottam a síelőkre az ausztriai Oberstinkfussban, és sziklának ütköztettem egy utasszállító repülőgépet, amely Tiranából Pekingbe tartott, albán költőkkel a fedélzetén. (Különös, hogy szadista képzelgéseim milyen gyakorisággal kapcsolódtak az irodalomhoz.)

Közben elkezdtem japánul tanulni, elég jól haladtam, s már úgy látszott, hogy a gyógyulás útjára lépek, amikor történt valami – ma is megborzongok, ha visszagondolok rá –, és ismét felkavarodott a lelkem. Egy tavaszi vasárnap délelőtt a budapesti állatkertben sétáltam, kezemben a japán tankönyvvel, amelyben éppen azt olvastam: „Iwasaki úr szorgalmasan dolgozik, mert az élet alapja Japánban a munka és szorgalom”, amikor hirtelen felpillantottam. Az akvárium előtt találtam magam, és a pénztár fölött egy táblára esett a tekintetem.

A táblán ez állott: Piranhaivadékok 250 forintért kaphatók.

Valósággal tarkón vágott ez a rövid hirdetmény, nem akartam elhinni, hogy az állatkertben piranhákat lehet vásárolni. Azután arra gondoltam, hogy miért ne lehetne az állatkertben piranhákat vásárolni, ez is az egyik jele, hogy közeledünk az igazi demokráciához, egy fejlett, civilizált országban bárki tarthat a lakásán csörgőkígyót, hópárducot vagy sivatagi kazuárt. Az akvárium látogatói közül – rajtam kívül – senkit sem kavart fel ez a hirdetmény, gyermekded csínyeken törték a fejüket, hogy majd kinek a fürdővizébe csempésznek piranhákat, s leginkább az anyósuknak akartak meglepetést szerezni: „Nézze, mama, milyen aranyos halacskák, dugja csak be az ujját…”

Bezzeg én!… Az akvárium pénztárosnője nem sejthette, milyen ördögi gondolatok forognak az agyamban, amikor elfúló hangon megkérdeztem:

– Itt valóban árulnak piranhákat 250 forintért?

Méltatlankodva válaszolt:

– Ennél olcsóbban sehol sem kapja meg. Az állatkereskedőknél legalább háromszáz.

Szédelegve mentem haza. Milyen ostoba és tájékozatlan voltam. Képzeletemben alattomos brazil folyókból horgásztam ki életem kockáztatásával a piranhákat, s közben a megoldás itt volt, egy karnyújtásnyira tőlem. Késő délutánig sikerült elfelejtenem minden japán szót, amit addig tanultam, gondolatvilágomat egészen betöltötte az állatkerti piranhák által felkínált új lehetőség. Álmodozásaimból erőteljes csöngetés riasztott fel. S. Gy. író állott az ajtóban.

S. Gy.-ről tudni kell, hogy jó barátom, mégis gyakran volt tárgya szadista fantazmagóriáimnak, mivelhogy báró Eötvös József óta a magyar irodalomban ő írja a leghosszabb regényeket, amelyeket nekem kétszer kell mindig elolvasnom, először kéziratban, másodszor pedig a megjelenést követően. S csupán a minap fejeztem be egy ezeroldalas regényét, amelyből ötszáz oldal kizárólag lengyel nevekből állott; mintha egy varsói telefonkönyvet olvastam volna.

S. Gy. aznap jókedvű volt és bizakodó. Megivott három doboz sört, majd felbontatta velem azt a drága whiskyt, amit a pszichológusomnak készítettem elő másnapra.

– Nagyon jól haladok az új könyvemmel – mondta –, a hétszázadik oldalnál tartok. Nyáron már olvashatod is a kéziratot.

Alig figyeltem a szavaira. Lelki szemeim előtt ismét a piranhák jelentek meg, éles kis fogaikkal, amint könyörtelenül rátapadnak az áldozat húsára.

Akkor S. Gy. mondott valamit, amitől a végzete megpecsételődött.

– Hévízen fogom befejezni. Képzeld el, beutaltattam magam Hévízre. – Elöntött a forróság. A szám széle reszketni kezdett.

– Mikorra? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Augusztus tizenötödikén utazom – felelte. – Tizenhatodikán én leszek az első, aki beugrik a tóba…

Kimentem a szobából, mert már nem tudtam türtőztetni magam.

Most hetven piranhát nevelek. Még méltányos áron szereztem be őket az állatkertből. Azóta már ott nem lehet kapni, a kiskereskedők az összeset felvásárolták, némelyik négyszáz forintot is elkér egy ivadékért. A piranhákat egy nagyméretű akváriumban tartom Csobánkán, a hétvégi házam pincéjében. Szépen fejlődnek, ami nem is csoda, mindennap másfél kiló lóhúst dobok be nekik. Augusztusig jelentős szaporulatra számíthatok.

Tegnap felhívott S. Gy. A hangjából felhőtlen optimizmus sugárzott.

– Ahogy megbeszéltük – mondta. – Augusztusban, amint megjöttem Hévízről, jelentkezem a kézirattal.

Nem válaszoltam. Tekintetem a semmibe révedt, mint mindig, amikor rám tör a roham.

Woody Allen játszik egymással

Woody Allen úgy járkál a saját filmjeiben, mint egy átjáróházban, amelynek legalább hat kapuja van. A Csillagporos emlékek című filmben filmet forgat az életéről, de persze az is film, amikor kívülről nézi a saját filmjét, és az is film, amikor kívülről nézi önmagát, amint a saját filmjét nézi. Ez a skizofrén csiki-csuki mintha csak Karinthy pszichoanalitikai fricskáját illusztrálná: álmomban két cica voltam és játszottam egymással. A film filmbeli nézői ugyanazok, mint a film szereplői és enyhén paranoid kritikusai, ők teszik fel a mérsékelten bárgyú kérdéseket is Woody Allennek New York valamelyik értelmiségi klubjában.

– Mit akart ezzel a filmmel?

– Egyszerűen mulattatni akartam.

– Nehéz önmagát rendeznie?

– Csak ellen kell állnom a premier plán kísértéseinek.

– Iskolában tanulta a filmezést?

– Ott nem tanultam semmit.

– Tudtommal filozófiát tanult?!

– Két évig hallgattam egzisztencialista filozófiát a New York-i egyetemen. A vizsgán tíz kérdésből egyre sem tudtam válaszolni. Jelest kaptam.

– Ön a filmjeiben mindig pszichoanalizál. Hol tart a politikában?

– A totális, becsületes demokrácia híve vagyok, de az amerikai rendszert is működőképesnek tartom.

Woody Allen kénytelen mindenre valami pokolian mulatságosat válaszolni, neki ez a dolga, ezt várják tőle, ő a komikus. Tőle meg lehet kérdezni azt is, hogy dugott-e már kecskét hajnalban, neki el kell viselni a körülötte rajzó értelmiségi aberráltakat s még a nőket is, akik elégtelen orgazmusuk miatt járnak pszichoanalitikushoz, de elégséges eszközökkel rendelkeznek ahhoz, hogy a kapcsolataikat pokollá tegyék. Az egyik Schopenhauert idéz szeretkezés közben, a másik a szenvedélyes csók előtt arcizomgyakorlatokat végez, a harmadik ismeretlenül bebújik Woody Allen mellé az ágyba, egy megejtően egyszerű indokkal: „A jósnőm mondta, hogy minket egymásnak rendelt a sors. Tudom, hogy maga nyilas, és jól kijön a halakkal.”

Más közönséges halandó már rég depresszióba esett volna, de egy brooklyni biboldó ezt nem engedheti meg magának. Ő csak nyomja a sódert, próbálja megértetni, hogy kutyaszart ér ez az egész önmegvalósítás, jóga, sokkterápia, zen buddhizmus; minden a szerencsén múlik, párválasztás, érvényesülés, ez mind a szerencse dolga, s még az is, hogy hol pottyanunk a világba.

„Ha például Berlinben születek – mondja rezignáltan Woody Allen –, most lámpaernyő volnék.”

Madár vígan dalol a lombos ágon

Ugye szerettek videózni, gyerekek? Hát akkor gyertek, üljetek körém, mondok egy mesét. Volt egyszer egy király, és annak volt egy lánya. Szép volt ez a lány, aranyhaja a földig omlott, apjának mégis bánatot okozott, mert nem tudott örülni semminek, nem érdekelte semmi, unatkozott reggeltől estig és estétől reggelig. Hiába vett neki az apja videót, a legizgalmasabb filmeknél is csak ásított, s még jó, ha nem aludt el. Kihirdette egyszer a király, hogy aki olyan filmmel rendelkezik, ami ezt az állapotot megszünteti, annak odaadja a lánya kezét, s ráadásul a fele királyságát. Jöttek is a lovagok hetedhét országból, fényes ruhákba öltözött apródok vitték mögöttük bársonypárnákon a kazettákat. Felvirradt a nap, amikor a lovagok bemutathatták a tudományukat, s az egész nép izgatottan leste, meggyógyul-e vajon a királylány. Jelentkezett az első lovag, nyalka vitéz volt, tetszett az udvarhölgyeknek, csak a királylány nézte közömbösen. „A nevem Warner Bros – hajolt meg a lovag –, és a világ legizgalmasabb akciófilmjét hoztam magammal.” Hát bizony volt is izgalom, harapdálta a szája szélét az udvari nép, amikor a főhős lezuhant a Mount Everest csúcsáról, de azután a mellényzsebéből kieregetett egy piciny ejtőernyőt, amely az óceán fölé érve átalakult tengeralattjáróvá, majd a végső küzdelem kétezer méter mélységben, egy elsüllyedt hajó fedélzetén zajlott le, mégpedig lézerpisztolyokkal. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Elkullogott a lovag, s máris jött a következő, az meg oroszlánhangon jelentette be magát. „Metro Goldwyn Mayer vagyok – bömbölte –, és a világ legerotikusabb filmjét hoztam el.” No, ilyet sem látott még az udvari nép, akkora volt a lihegés, hogy körös-körül elaludtak a gyertyák a teremben, csinálták alulról, felülről, kivették, betették, a királynak állandóan járt a keze a nadrágzsebében. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Ez a lovag is lelépett a porondról, átadta a helyét egy másik gőgös lovagnak, aki így mutatkozott be: „Ha valaki még nem ismer, Paramount Pictures a nevem, és ebben a kazettában a világ legköltségesebb katasztrófafilmje van.” Alighogy befejezte a mondókáját, a képernyőn megjelent egy luxushajó négyezer gondtalan utassal. Azután azt lehetett látni, hogy a tengeren forrni kezd a víz, lángnyelvek szöknek a magasba. Egy – eddig ismeretlen – tenger alatti tűzhányó tört ki, a felszínen sűrű, sötét láva terjengett, s kezdte körülvenni a hajót, mely azután perceken belül szénné égett. A lávatömeg egyre szélesedett, már megközelítette New York partjait, az emberek az utcán összeestek a hőségtől, és leomlott egy kétszázemeletes toronyház. A teremben pisszenés sem hallatszott, az udvari nép lélegzetét visszafojtva figyelte az eseményeket. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Elunta a király a dolgot, és azt mondta a lovagoknak: „Ha a következő sem jár sikerrel, annak már leüttetem a fejét. Hát így jelentkezzetek!” Nagy csend támadt erre, senki sem mozdult. Azután mégiscsak előállt egy kis serkenő bajuszú legényke, nem volt azon cifra ruha, csak egy hímzett lajbi, a vállán meg egy tarisznya. „Hunnia a nevem, felséges királyom, megpróbálkoznék én is.” Megmosolyogta a király, és azt kérdezte: „Hát te miféle csodafilmet hoztál?” „Én csak egy olcsó fekete-fehér filmet – mondta a legényke –, ötven éve készítették, fog is egy kicsit recsegni a hangja.” Kuncogás futott végig a teremben, a király pedig kezdte megsajnálni a legényt. „Hallottad a feltételeket?” – kérdezte. De a legény bátran nézett a szemébe. „Egy életem, egy halálom, azt is felséged kezébe ajánlom.” S a tarisznyájából máris előhúzott egy ütött-kopott kazettát, elszántan belenyomta a készülékbe.

A képernyőn festett díszlet jelent meg, festett hold sütött a festett Tiszára, s a címet – Dankó Pista – szomorú hegedűszó kísérte. A hang tényleg recsegett egy kicsit. A film egy szegény cigánylegényről szólt, aki gyönyörű dalokat költött és beleszeretett egy szegedi úri kisasszonyba, szerenádot adott neki az ablaka alatt: „Elmondanám én is titkát szívemnek, elmondanám, hogy mily híven szeretlek…” – dalolta. Az egyik udvarhölgy akkor észrevette, hogy a királylány ajkai egy picit szétnyílnak… A cigánylegény azután megszöktette a szegedi úri kisasszonyt, de nagyon szűkösen éltek, mert a dalok nem kellettek senkinek. Bánatában Dankó Pista – mert ő volt a cigánylegény – eladta Stradiváriusát, és elment mulatni egy kávéházba, a saját dalaival mulatott, és a kávéház közönsége együtt énekelte vele, hogy: „Egy cica, két cica, száz cica, jaj, megfogta az icipici egeret…” Ekkor az udvarhölgy megint észrevette, hogy a királylány lába a nóta ütemére jár az asztal alatt, kacsintott is a királynak, nézze már meg, mi történik.

Nem akarom az egész filmet elmesélni, volt abban minden, ami kell, szerelem, csalódás, külföldi siker, ott sírt a vonó a végtelen orosz sztyeppéken, és Vlagyimirovics nagyherceg tűnődve vette tudomásul, hogy: „Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány…” És bizony kipirult a királylány orcája is, ezt már a király is észrevette.

És a film végén – amikor a haldokló Dankó Pista azt suttogta maga elé: „a hegedűm… a nótám…” – nagyot sóhajtott a királylány, és könnyes hangon énekelte a banda halk játéka nyomán: „Eltörött a hegedűm, nem akar szólalni…” És már a könnyei patakzottak, amikor megjelent megint a festett hold, és rásütött a festett Tiszára.

A király meghatottan ölelte át a serdülő bajuszú legénykét, és azt mondta neki: „Meggyógyítottad a lányomat, legyen hát a tiéd a fele királyságommal együtt.” Ujjongott az udvari nép, csak a fő-fő kamarás – aki másodállásban filmesztéta volt, és Mikácsi Gergelynek hívták – lépett oda gondterhelten a királylányhoz: „Én nem akarok ebbe beleszólni, felséges királylány, de nem értem ezt az egészet. A világ legrafináltabb filmjeit hozták el ide, mindegyike komputerekkel kiszámított hatástechnikával készült, és neked mégis ez a szegényes, elavult film tetszett, amelyben nem volt egyetlen jó kép, elfogadható vágás, ötletes dialógus… Elmondanád, hogy miért tetszett?” A királylány pedig erre dalban válaszolt: „Elmondanám, de hasztalan beszéd, hideg szobor vagy, meg sem értenéd…”

Megtartották a lagzit, Hencidától Boncidáig ott volt mindenki. Az ifjú pár kapott a királytól nászajándékul egy színarany videót, minden pénteken lejátszottak vele egy-egy régi magyar filmet, kivéve amikor a Tom és Jerry ment a tévében, mert azt is nagyon szerették.

Amikor az ember horrorfilmet néz

Hét végén a családom elutazott a Balatonra, ami mindig nagy öröm nekem, ilyenkor úgy töltöm a napot, ahogy akarom. Délelőtt vettem három sárgadinnyét, ezt például nem tehettem volna meg, ha a feleségem itthon van, azt mondja, hogy ő nem ad hatvan forintot egy kiló dinnyéért, szezonban. Azután kikölcsönöztem az Intervideótól egy horrorfilmet, hétköznapokon ez is tilos nekem a gyerek miatt. Kellemes napom volt, délutánra enyhült a meleg, lenge szellő fújdogált, és én sóvár vágyakkal gondoltam az estére, amikor egy izgalmasnak ígérkező film után töméntelen sárgadinnyét fogok fogyasztani jégbe hűtve. Délután még megnéztem a tévében az unitárius egyház műsorát és az Okos Vilmos című angol rajzfilmet, azután odakészítettem a karosszékem mellé, az asztalra mindent, ami az élvezetekhez szükséges, cigarettát, hamutartót, egy takarót, ha netán hűvösödne, és egy pohár kólát, amit némi konyakkal dúsítottam. Végül benyomtam a kazettát a Sötétkamra című horrorfilmmel, s már az első percek után tapasztalnom kellett, hogy a film, amit kikölcsönöztem, felülmúl minden várakozást. Jóformán még tájékozódni sem volt időm, hol és mikor játszódik a történet, máris két embert ölt meg az ismeretlen rém, akinek csak a farmernadrágját lehetett látni meg a baltát, amint lecsap az áldozatokra, egy fiatal férfira és egy fiatal nőre, róluk is csak annyit lehetett tudni, hogy szerelmesek egymásba. Nem akarom az egész történetet elmesélni, és ezzel elrontani azoknak az örömét, akik csak ezután kölcsönzik ki a filmet, elég az hozzá, hogy a cselekmény folyamán kilenc embert mészároltak le…, illetve tízet, ha beleszámítom azt a személyt is, akit egy sötétkamrában belefojtottak az ezüstnitrátos előhívóba. A film készítői az izgalmakat mesterien fokozták, a feszültség két gyilkosság közt még rémesebb volt, mint maguk a merényletek; minduntalan roppant az avar, ajtók nyíltak ki lassan, elaludt a villany, hullámzani kezdett a függöny, valaki elvágott egy telefonzsinórt… S már megkönnyebbülésnek számított, amikor végre lecsapott a balta. Mire a film végére kiderült, hogy a gyilkos tudatalattijában gyermekkori sérelmek bukkantak fel, amelyek ellenállhatatlanul ölni kényszerítették – a horrorfilmekben fontos szerepet játszik mindig a pszichoanalitika –, addigra én már se élő, se holt nem voltam. Reszkető kézzel nyúltam cigarettáért, de a zacskó üres volt. Amíg tépelődtem, hogy lemenjek-e a sarki éjjel-nappal nyitva tartó boltba, az előszobából gyanús neszt hallottam. Dobogó szívvel kilopakodtam, s döbbenten láttam, hogy a beépített szekrény ajtaja nyitva van. Eszeveszetten turkálni kezdtem a ruhák között, a kezem nem ért el senkit, de a konyhában megcsikordult az ablak. Berohantam a konyhába, az ablak csikorogva lengett a feltámadt szélben, pedig emlékeztem rá, hogy bezártam. Alaposan bereteszeltem az ablakot és visszamentem az előszobába. A lábam a földbe gyökeredzett. Ajtócsapódást hallottam a folyosó felől, majd egy fojtott kiáltást. Feszülten figyeltem, egészen belekábultam a figyelembe, amikor egy éles csengetés térített észre. Az én ajtómon csengettek. A vérem megfagyott. „Ki az?” – ennyit bírtam rebegni, a torkom kiszáradt. „Én vagyok, B. Pali – mondta a hang kívülről. – Erre jártam és láttam, hogy ég nálad a villany.” Megkönnyebbülten sóhajtottam, nagy kő esett le a szívemről. B. Pali jó barátom, ráadásul erős dohányos, biztosan van nála cigaretta, nem kell a boltba mennem. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem B. Palit. „Sápadt vagy – mondta –, rosszul érzed magad?” „Jól vagyok – mondtam –, örülök, hogy feljöttél.” „Nincs valami ennivalód?” – kérdezte, amikor leültünk a konyhában. Pironkodva vallottam meg, hogy még egy darab kenyér sincs itthon, csak az a három dinnye a fridzsiderben, tudok adni egy szeletet. „Dinnye? – kérdezte különös hangsúllyal. – Milyen dinnye?” „Sárgadinnye” – mondtam, s már szedtem is elő egyet, persze a legkisebbet. Elvette tőlem a dinnyét, elgondolkodva nézte egy ideig, azután elrévedt a tekintete valahová a hátam mögé. „Nincs egy késed?” – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, már észre is vette az asztalon a hosszú, éles konyhakésünket. Felvette. Bal kezében a dinnyét tartotta, jobb kezében a kést. „Dinnye – suttogta maga elé. – Hogy én mennyit szenvedtem miatta gyermekkoromban! Nagyon szerettem a sárgadinnyét, különösen ezt a fajtát, az ananászt, de a mostohám soha nem adott belőle. Én csak a héját kaphattam meg, azt is jól kikaparva.” A hangja elfátyolosodott, és csak ezt hajtogatta: „Dinnye… sárgadinnye…” Egyszer csak különös fényt vettem észre a szemében. Úristen – döbbentem rá hirtelen a veszélyre –, a gyermekkori sérelmek! Nem kapott soha sárgadinnyét, és most ezért bosszút akar állni a világon. Pillantásom a kezére esett, görcsösen szorongatta a kés nyelét. A hegye a mellemnek irányult. Elöntött a verejték. „Vágjál magadnak egy szeletet – sikoltottam –, nekem egy pillanatra ki kell menni!” Annyit láttam még, hogy tébolyult mozdulattal felemeli a kést, azután már csak a fenyegető kiáltást hallottam: „Neked is vágok!”

Berohantam a hálószobába, minden ajtót bezártam. Reszketve ültem az ágyamon.

Elképzelhetetlen és szörnyű volt, ami azon az estén történt. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok rá.

B. Pali az összes dinnyémet megette.

Szexpírt az ifjúságnak

A minap kivételesen egy szexfilmet kölcsönöztem ki az Intervideótól. Nyugodt, békés napom volt, az estét is izgalommentesen akartam eltölteni, a szexfilmekből pedig garantáltan hiányzik minden izgalom. Azok a pajkos események, melyek a szexfilmek lényegét képezik, megszokott koreográfia szerint zajlanak le, meglepetés nem érhet bennünket, eltérés legfeljebb a keblek, hátsó domborulatok és combok méretében mutatkozik. Más – a cselekményben jelentősebben közreműködő – testrészt nem láthatunk, mert ha látnánk, akkor ez már nem szexfilm volna, hanem pornófilm, amit egyelőre hivatalosan nem terjesztenek. De ezt ne is sajnáljuk. Az általában nem túlzottan merev, sokszor kifejezetten lankatag látványért cserébe a szexfilmek esetében tökéletes illúziót kapunk. A határozott és hosszan tartó akciók során nem kell minduntalan attól tartanunk, hogy a mondanivaló kicsúszik a dolgok szabályos menetéből, vagy éppen hogy nem gyömöszölődik be.

A Van, aki forróbban szereti című szexfilmben még egy korosodó, kopasz – és már régóta tehetetlen – mogyoróültetvényes vágyait is sikerül felgerjesztem a történet fekete bőrű hősnőjének, aki a férfi előtt térdelve magabiztosan jelenti ki: „Most megpörkölöm a mogyoródat!” Mire a mogyoróültetvényes reménykedve lihegi: „Gyerünk…! Hadd nőjön nagyra a kis huncut!” Ebből az is látható, hogy a szexfilmek készítői sokat adnak a szellemes dialógusokra, melyeknek csupán egyetlen hibájuk van, hogy németül hangzanak el, enyhén bajor dialektussal. Ami némileg a cirkusz porondját juttatja az eszünkbe, mert hiszen köztudomású, hogy a vadállatok kizárólag németül értenek. „Na komm schon!” – sürgeti a fekete bőrű lány a mogyoróültetvényest szinte ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy az idomítónő kiált az oroszlánra: „Zum Platz, Zuleika!”

Aki egy szexfilmet feliratok nélkül próbál megérteni, jó, ha tudja, hogy a német „kommen” ige alatt azt is érthetjük: elérkezni a csúcsra. Tehát amikor a férfi egy súlyemelő végső elszántságával a tekintetében azt suttogja: „Ich komme schon!” – ez azt jelenti: „Mindjárt elérkezem a csúcsra, kérje ki fióküzleteinkből a többi szexfilmet is.”

Nyugodtan kikérheti, még az ismertetést sem kell elolvasni a borító hátlapján, ezekben a filmekben mindig ugyanaz történik. Egyszer fordult csak elő velem – Németországban –, hogy egy szokásostól eltérő, szellemesnek mondható videofilmet láttam. A címe ez volt: Romeo és Júlia titkos szerelmi élete. Tulajdonképpen az eredeti darabot játszották, kihagyásokkal ugyan, de a shakespeare-i szöveggel. Csakhogy az erkélyjelenet alatt, míg Romeo előtt egy Montague lány térdelt a homályban, Júlia mögött, az erkélyen, egy Capulet fiú működött szorgalmasan. Júlia szavai – „Oh, Romeo, mért vagy te Romeo…” – kis sikolyokba fulladtak, mivelhogy a hátulról jövő ráhatás igen megerősödött.

Nem tudom, születtek-e azóta más filmek is ebben a műfajban, de az ötletet hasznosnak és nálunk is megvalósíthatónak találtam. Ezzel a módszerrel irodalmunk számos klasszikus alkotását menthetnénk meg az enyészettől, s tehetnénk vonzóvá az ifjúság számára, Katona Józseftől egészen Németh Lászlóig.

Mindennapi borzalmaink

A videózás lassan átalakítja az életünket, beleszól napi időbeosztásunkba, étkezési rendünkbe. A bútorgyárak már a tévé figyelembevételével tervezik otthonunkat, a képernyő befolyást gyakorol baráti és családi kapcsolatainkra. Ismeretes az anekdota a szexuális zavarokkal küszködő férfiról, akitől a pszichológus az analízis során megkérdezi, hogy milyen módon szokott szeretkezni. „Általában hátulról” – feleli a férfi. „Még nem gondolt rá – érdeklődik a pszichológus –, hogy hagyományosan próbálja meg?” „Gondoltam rá – mondja a férfi –, de akkor nem látom a tévét.”

Egyre jobban belemerülünk a fotelmozi szenvedélyébe, a videofilmiparnak pedig igencsak meg kell erőltetnie magát, hogy mindig újat találjon ki a számunkra. Az alapképletek – Drakula, Frankenstein, A múmia bosszúja – lehetőségei már ezerféle változatban kimerültek, helyüket egy időre elfoglalták az idegen galaxisok szörnyei, a megtébolyult komputerek, a parapszichológia által okozott katasztrófák és a KGB vagy a CIA láthatatlanul pusztító fegyverei. Ám a fogyasztó hatalmas étvágyának ez már mind kevés, egyre türelmetlenebbül követeli a maga napi – semmi eddigihez nem hasonlítható – borzalmait. A szegény videofilmipar pedig elgyötörten sóhajtozik: „Mit akartok még tőlem? Hát nem adtam meg mindent, ami csak lehetséges; denevérembert, gyilkos csecsemőket, könyörületet nem ismerő androidokat?! Tízezrek törik nap mint nap a fejüket, hogy kiszolgáljanak benneteket, hogy valami újat találjanak ki, amitől még a leggyakorlottabb videofilmnézőnek is megfagy a vére. De hát meg kell értenetek, ez nem sikerülhet mindig…”

A Rémálom délben című, nemrég bemutatott videofilm alkotói elmondhatják magukról, hogy nekik sikerült. Igaz, nem sokat teketóriáztak pszichológiai háttérrel, hitelességgel, nem sok magyarázatot adtak. Csupán a főcímben láttuk, hogy valakik terveznek valamit – hogy kik és miért, az végig nem derült ki –, egy sejtelmes arc hajolt a komputer fölé, amely kékes fényben kattogott és villogott, s a képernyőjén megjelent a felirat: Az akció elkezdődött.

A film kezdetén egy békés amerikai kisvárost látunk, a főutca bisztrójába betér egy öreg farmer. Dupla hamburgert kér, nagy pohár paradicsomlével. Amikor a csinos felszolgálólány eléje teszi a tálcát, az öreg farmer arca eltorzul, felkap egy kést, és belevágja a lány kezébe. Azután lövöldözni kezd, agyonlő három embert szaporán, míg végül őt lövik le. Mert a másik utcában is eltorzul egy férfi arca, az is lövöldözni kezd, míg egy harmadik késsel nem ront rá. Házak gyulladnak ki, járművek robbannak fel, zavaros tekintetű emberek lopakodnak az utcákon, kezükben kés, balta és lőfegyver, változatos minőségben. Mindenki gyilkolni akar, a városka lakóinak idegzetét titokzatos vírus fertőzte meg, a halottak sebeiből vér helyett zöld savó folyik…

Azt hiszem, ennyi elég is hozzá, hogy érzékeltessem a Rémálom délben című film értékeit. Igazán üde film, habár a logika szempontjából találhatunk benne némi kivetnivalót. De hát ne legyünk annyira aggályosak, mint egykor a felejthetetlen emlékű Örkény István volt, aki egetverő dramaturgiai érzékével szét tudott szedni minden történetet. Egy ízben azzal szórakoztunk, hogy képtelennél képtelenebb filmötletekkel próbáltuk egymást túlszárnyalni. Örkény sorra vetette el az ötleteimet, míg végül olyat találtam ki, amiről azt hittem, ez már felülmúlhatatlan. Ennyi volt az alapötlet: Moszkvában, az éjszaka leple alatt, a mauzóleumból kínai ügynökök elrabolják Lenint… Örkény erre is a vállát vonogatta: „Nem jó.” „Miért?” – kérdeztem sértődötten.

Azt mondta: „Még három tartalék van nekik a fridzsiderben.”

A kung-fu szépsége

Amióta megnéztem a Ninja Akadémia című videofilmet, egyfolytában arra készülök, hogy én is ninja legyek. Tanulmányaimban egyelőre még csak a meditációs póz terén értem el jelentős haladást; ezt akkor szoktam felvenni, amikor a feleségem bejelenti, hogy: „Ma te hozod el a gyereket az iskolából.” Ilyenkor szoktam az ősi szamurájkiáltásokat is gyakorolni. A meditációs pózon kívül főképp az éjszakai edzéseim közé tartozik a csupán rituális értékű mozgások gyakorlása is, mivelhogy én a taoista elvekre épülő lágy kung-fu híve vagyok. A kudarcoktól nincs mit félnem, aki látta a Ninja Akadémia című filmet, meggyőződhetett róla, hogy bárkiből lehet ninja, és csak türelem kérdése, hogy elsajátítsa a „nyolc tigram ökle” harcmodort.

A film arról szól, hogy Japánban egy öreg főninja két legjobb tanítványa – egy japán és egy amerikai ninja – közül akarja kiválasztani szellemi örökösét, akinek majd átadja a hatalom jelképét, egy arany dji jit gont. A két ninjának meg kell küzdenie egymással az arany dji jit gonért, az ősi vayramushi szabályok szerint. Ám az amerikai ninja csalárd eszközökhöz folyamodik, hogy legyőzze ellenfelét, ezért a főninja a japán ninját kiáltja ki győztesnek. Az amerikai ninja emiatt megsértődik, „nem ebben állapodtunk meg, apuskám” felkiáltással visszatér hazájába, és Los Angelesben ninjaiskolát nyit. De mit tesz Buddha, a japán ninja is Los Angelesben telepedik le, és ő is ninjaiskolát nyit, nem messze az amerikai ninjaiskolájától. A japán ninja iskolájában éppen a beiratkozás szertartása folyik, az érdeklődés széles körű, a ninjaaspiránsok között van egy pantomimművész, egy biztosítási ügynök, aki Rambónak képzeli magát, két vihogó lány, egy léha aranyifjú és egy jómódú bérgyilkos, aki az edzések alatt sem hajlandó levetni a szmokingját… Javában folynak a gyakorlatok, a tanítványok már elsajátították a bak mei pai harcmodort, és éppen hozzálátnak a pa kua chuanhoz, amikor az amerikai ninjának tudomására jut, hogy régi ellenfele, aki megfosztotta az arany dji jit gontól, itt tartózkodik a közelben. Ütött a leszámolás órája! Egy ködös őszi hajnalon az amerikai ninja tanítványaival együtt ráront a japán ninjaiskolájára. A harc változó kimenetellel folyik, amikor az amerikai ninja szembekerül japán ellenfelével, s párharcra hívja az elszenvedett régi sérelmekért. A japán ninja kezébe veszi arany dji jit gonját, háromszor meghajol, s elmorogja a szertartásos japán szöveget, ami valószínűleg azt jelenti: „Vasárnaponként sárga és lila virágot viszek a sírodra.” De még be sem fejezi, amikor az amerikai ninja orvul fél lótuszülésbe kényszeríti, és mindjárt egy négyujjas szúrással támad. A japán ninja ekkor alsó rúgóvédéssel hárítja a támadást, és egy köríves könyökütéssel válaszol, amit az amerikai ninja gyors kígyófejblokkal véd. A harc szépsége felülmúl minden eddig látott ninjaküzdelmet. Az amerikai ninja már-már győzni látszik, hátsó köríves kampórúgása megrendíti a japán ninját, de az összeszedi maradék erejét, dji jit gonjának nuncsakuját rácsavarja az amerikai ninja csuklójára, és egy horogrúgással nyakra támad. Az amerikai ninja földre zuhan, és nem mozdul többé.

E rövid ismertetésből is kitűnik, hogy a Ninja Akadémia című videofilm bővelkedik az izgalmas jelenetekben, de én a legfőbb érdemének mégis azt tartom, hogy sikerül megszerettetni a távolkeleti harcművészetet a nézővel. Nekem leginkább az ősi szertartások tetszettek, az a lélekből fakadó udvariasság, amikor az ellenfél – ellentétben a mi parlamenti gyakorlatunkkal – tiszteletadásul háromszor is meghajol a partnere felé, mielőtt tökön rúgná.

Kémek minden mennyiségben

Ó, milyen szépek voltak ifjúságunk kémei a moziban, egy Mata Hari Garbóval, egy Marlene Dietrich a Sanghaji expresszben, egy dr. Sorge. Emelt fővel néztek szembe a puskacsövekkel, miután megtették kötelességüket a hazájuk iránt, akárcsak Korda Sándor Négy toll című filmjében az angol felderítő, aki néma dervisként tekereg a fuzi-vuzik táborában, hogy hírt adjon a lázadó Mádi hadmozdulatairól Kitchener lordnak. Ezek a régi, klasszikus kémek még magányosan dolgoztak, és általában szerelmi kapcsolataik révén jutottak be a tábornokok dolgozószobáiba, ahonnét titkos dossziékat loptak el, efféle feliratokkal: Cleopatra-hadművelet vagy Damoklesz kardja. Egyedül James Bond őrzött még meg valamit ezekből a hagyományokból, ő ma is magányosan dolgozik, igaz, a technika minden eszköze a rendelkezésére áll. Zsebórája egy gombnyomásra átalakul láncfűrésszé vagy lépegető exkavátorrá, felfújható mellényével – amely álcázott sárkányrepülő – üldözői elől könnyűszerrel a magasba emelkedik. De hiába a technika, James Bond felett is lassacskán eljár az idő. A kung-fut, a fúvócsövet és a jégcsákányt egyaránt mesterien alkalmazó hagyományos kémek helyett a mozivásznon és a képernyőn megjelentek a kopaszodó és kissé köpcös tisztviselő kémek, akik fényűzően berendezett irodákban ülnek, és szállítmányozási vállalatnak álcázzák magukat. S mintha semmi közük nem volna az eseményekhez, csak gombokat nyomogatnak az íróasztalukon, aminek következményeképp felrobban egy telefonfülke, egy férfi pedig a száguldó metró elé zuhan csúcsforgalom idején. A sejtelmes képekből eleinte semmit sem értünk – sokszor később sem. A rezidensek tekintetéből hiába próbálunk kiolvasni valamit, közönyösen sakkoznak előkelő klubjaikban, ahogy ezt a nemrég bemutatott Russicum című videofilmben is láthatjuk.

A film kezdetén a római Piazza Navonán agyonlőttek egy apácát, aki a Russicum nevű orosz katolikus templom-kolostor személyzetéhez tartozik. Ebben a kolostorban szlavisztikai kutatásokat végeznek a jobbára ukrán és litván származású szerzetesek, egy egész pincét betöltő számítógéprendszerrel dolgozzák fel a kutatás eredményeit. De vajon valóban szlavisztikával foglalkoznak?… És az apáca, akit agyonlőttek, valóban apáca volt? Ezekre a kérdésekre csak a film vége felé kapunk választ, amikor már annyi a hulla, hogy össze sem tudjuk számolni, és csak kapkodjuk a fejünket, mert még mindig nem értünk semmit, de az izgalmaktól és a talányoktól sokkoltan ülünk a képernyő előtt. Akit mi CIA-ügynöknek hittünk, az be van építve a KGB-be, akiről pedig biztosak voltunk, hogy a KGB embere, arról kiderül, hogy jezsuita rendfőnök, de nem ő gyilkolta meg a segítőkész újságírót, akiről meg fogjuk tudni, hogy a Deuxiéme Bureau-nak dolgozott, és neonáci kapcsolatai voltak. Az értesülés a vatikáni hírszerzés vezetőjétől származik, akiről pedig sokáig azt hittük, hogy a Moszad ügynöke… És ez így megy tovább egészen a tűréshatárig, soha semmiben nem lehetünk biztosak.

A filmről egy épületes anekdota jutott az eszembe, néhány évvel ezelőtt mesélte nekem egy tekintélyes amerikai közéleti személyiség.

A CIA-nek tíz év kemény munkájával sikerül kiképezni egy szuperügynököt, akit rezidensnek küldenek a Szovjetunióba. Az ügynök a kiképzés végére hamisítatlan orosszá válik, megtanulja valamennyi nyelvjárást, tud már balalajkázni, úgy issza a vodkát, mint a vizet. Amikor ejtőernyőjével leereszkedik a nagy orosz sztyeppére, azonnal feltalálja magát. Tökéletes papírjaival befogadják egy faluba mint hadiárvát, akinek apját, anyját megölték a németek Dnyepropetrovszkban. Egyszerű kolhozparasztoknál talál otthonra, a mamuska nagyon megszereti őt, vasárnaponként pirogot süt neki. A legények között is ő a legkapósabb, vidám lakodalmakon elsőnek ropja a táncot, s már választottja is van, egy Maruszja nevű sztahanovista fejőnő, akivel együtt járnak a Komszomolba. Persze itt is kitűnik a többiek közül, úgy fújja a marxizmus–leninizmust, mint más senki. Egy vasárnap este azután, vacsora közben, amikor már az ötödik pirogot falja, feltűnik neki, hogy a mamuska fürkészve nézi őt, majd fejcsóválva meg is szólal.

– Mondd csak, Jevdokim Alekszandrovics, nem vagy te véletlenül amerikai kém?

Az ügynök elsápad, de igyekszik uralkodni magán.

– Ugyan már, Jevgenyija Petrovna… Miből gondol ilyen csúnyaságot?

– Nono – csillapítja szelíden a mamuska –, nem kell azért úgy felfortyanni. Én ezt csak azért gondoltam, mert eddig még néger nem volt a mi falunkban…

Idáig az anekdota. Amikor az amerikai úr befejezte, még eltűnődve hozzátette: „Tudja, ha az ember közelről látja, hogyan működnek nálunk a dolgok, akkor ez az egész nem is olyan képtelenség… akár meg is történhetett volna.”

Azok a régi, jó filmek…

A ragtime a század első évtizedében jött divatba, sápadt arcú fiatalemberek fújták a szaxofont, a hajuk rátapadt a halántékukra. A projektográfokban Marie Pickfordnak és Chaplinnek tapsolt a közönség, Kínában elkezdődött a boxerlázadás, és Nizsinszkij New Yorkban megismerkedett Rudolph Valentinóval. 1911-ben Irving Berlin új száma, az Alexander’s Ragtime Band meghódította Amerikát, 1912-ben már nálunk is hallhatta, akinek volt tölcséres gramofonja, bár itthon a lányok még mindig a drájsrittot gyakorolták a valcerhoz, és Sipuluszt olvastak lefekvés előtt. Nemsokára kitört a világháború, a prohibíció és a charleston, de népszerűségben egyik sem vetekedett a ragtime-mal. Irving Berlin számának sikerét legföljebb Edna Ferber Az úszó város című regénye közelítette meg, elborította a könyvpiacot kötve-fűzve, és a regényből készült később Amerikában az első hangosfilm. Ezután eltelt még vagy másfél évtized, és 1938-ban filmre vitték az Alexander’s Ragtime Band történetét is, Tyrone Powerral és Alice Faye-vel a főszerepekben. Én akkor tizenhárom éves voltam, semmit sem tudtam még a ragtime-ról, számomra – a korcsolyapálya rekedt gramofonjának közvetítésével – a Ramona volt a fő sláger. „Ramona, te fekete szemű lidérc, Ramona, te sohasem adsz, csak ígérsz…” Az Alexander’s Ragtime Band két évvel később került csak a hazai mozikba, akkor már a lambeth walkra táncolt a világ, és suttogó baritonok sóhajtották a táncparkettek felé, hogy: „Könnyebb, mint az egyszeregy, bal lábadat jobbra tedd…” A külvárosi Ipoly moziban találkoztam végre a nagy sikerű filmmel, elsöprő hatást gyakorolt rám, és az élményt még az is tetézte, hogy akkor csókolóztam először egy mozi oldalpáholyában. Első szerelmemet Noéminak hívták, egy évvel idősebb volt nálam, ami erősen determinálta kapcsolatunk tartósságát. Legközelebb már egy dús hajú hetedikessel ment a moziba, az Alipang, a fekete szultánt nézték meg, egészen a bejáratig kísértem őket, jegyre ugyanis nem volt pénzem. A szívem összetört. Az akkori hetedikest, aki összetörte, ma is szoktam látni, ismert külpolitikai újságíró lett belőle, Gömöri Endrének hívják, és hál’ istennek, már majdnem kopasz. Olykor a TV képernyőjén is feltűnik magabiztos mosolyával, de én megvetően nézek vissza rá, soha nem fogom megbocsátani neki a gyászos pillanatot, amikor a Turán mozi előtt azt mondta: „Na, most menj szépen haza, öcsi.” Az Alipang, a fekete szultánt azóta sem láttam, de az Alexander’s Ragtime Bandet még kétszer megnéztem, mert úgy éreztem, hogy sorsom hasonlatos a Tyrone Poweréhoz, engem is elszakított szerelmemtől a végzet…

Közben teltek-múltak az évek, elég nyugtalanul folydogáltak, egy kicsit sok volt a macera. Eltelt ötven esztendő, a hajam deres lett, s már-már hajlamos voltam beletörődni, hogy vége a nyárnak, elmúlt a lángoló érzelmek kora, amikor egyszer csak az Intervideo ajánlatai között megpillantottam az Alexander’s Ragtime Bandet. A szívem hevesen dobogni kezdett. Volt ott más régi film is, például a Krisztina királynő Garbóval és a Gázláng Boyer-val, de nekem csak az Alexander’s Ragtime Band kellett. Azonnal kikölcsönöztem a filmet, és rohantam haza, de előbb vettem három perecet és két zacskó savanyúcukrot. Este a legbüdösebb légfrissítővel bepermeteztem a szobát, a feleségemnek pedig azt mondtam, ne kérdezzen semmit, csak szorosan üljön mellém.

A kazettát beraktam, a film peregni kezdett, és nekem nemsokára kigördült az első könnycsepp a szememből. A feleségem is szipogott, és feszesre húzta lábán a flórharisnyát. A perecek morzsolódtak, a zacskók a savanyúcukorral zörögtek. A kezünk egymásra talált a sötétben. A film vége éppen úgy megrázott, mint amikor először láttam az Ipoly moziban, a csalfa Noémival. Tyrone Power hangversenyt ad a Carnegie Hallban, és az utolsó szám előtt kiáll a közönség elé. „Ezt a dalt – mondja az ünnepélyes csendben – annak a nagyszerű asszonynak ajánlom, aki valamikor sikerre vitte…” Alice Faye egy taxiban hallgatja fáradtan és meggyötörten a közvetítést a hangversenyteremből. A szája sírásra görbül. A taxis, aki még emlékszik a hajdani sztárra, szó nélkül elindul a Carnegie Hall felé.

És a következő jelenetben már ott látjuk Alice Faye-t Tyrone Power karjai között a színpadon. A közönség őrjöng, miközben nyolcvan szaxofon emelkedik egyszerre a magasba: „Come in here, Come in here, the Alexander’s Ragtime Band…”

El lehet képzelni, mit éreztünk. A feleségem a szájára szorított zsebkendő mögül elfúló hangon rebegte: „Ugye, mi nem hagyjuk el egymást soha?” „Nem – mondtam feltörő könnyeimmel küszködve –, a mi szerelmünk örök és végzetes.” S az ujjaim már ott matattak a szoknyája peremén.

A feleségem nem győzött betelni az élménnyel.

Gyönyörű esténk volt.

Még szerencse, hogy aznap sikerült korán lefektetni a három unokát.