Elvonókúra

Szeptember 16. Kora délelőtt önfeledten néztem a tévét, a PRO7-en egy régi film ment, Spencer Tracyvel, amikor kattant egyet a készülék, a kép elment. Megpróbáltam a többi csatornát is, a tévé néma volt, mint a sír. Egy óra múlva újra próbálkoztam. Semmi. Felhívtam a kábeltévét, ahol megmagyarázták, hogy egy erősítőt átszerelnek valahonnét valahová, de az egyik lakó elvitte a padláskulcsot, meg kell várni, amíg visszajön Celldömölkről. Estére a Hajnali ígéret című film volt bekarikázva nekem a műsorban. De hát nem láthattam. Elég idegesen telt az estém, éjjel is nyugtalanul aludtam.

Szeptember 17. Korán ébredtem. Azonnal bekapcsoltam a tévét, de még mindig néma volt. Délelőtt többször is próbálkoztam, sikertelenül. Délben otthagytam az ebédet, semmi étvágyam nem volt. Különös nyomást éreztem a gyomrom tájékán. Mi lesz, ha este nem láthatom a Szomszédokat? Nem láthattam. Hirtelen sírógörcs tört rám, az orrom vérezni kezdett.

Szeptember 18. Reggelre belázasodtam, a szemem megdagadt. Rettenetes erőfeszítéssel bekapcsoltam a készüléket, amely nyikorgó hangokat hallatott, de kép nem volt. Az ájulás környékezett. Ki kellett hívnom az orvost. Hosszasan vizsgált, majd megállapította, hogy súlyos mérgezési tünetek jelentkeztek nálam, ez a hirtelen elvonás következménye. Kihívta a mentőket. Délre már a Lipóton voltam, egy kórteremben, ahol hat másik beteg – ezek is mind elvonósok voltak – zsugázott. Akkor vettem észre, hogy a terem közepén bekapcsolt tévékészülék áll. A Munkavállalók magazinja című műsor ment, a szemem mohón rátapadt a képernyőre. Az egyik elvonós – aki már gyógyulófélben volt – megmagyarázta, hogy ez már a terápiához tartozik, a tévé egész nap megy, persze videóról, és csak azokat a filmeket sugározzák, amelyeket a terápia szempontjából hasznosnak ítélnek. Meg is mutatta a napi programot: Piaci körkép… Közúti közügyek… A szent kereszt felmagasztosulása… Mi újság a kiskertben?… Befektetési tanácsadó. Mindegy. Fő, hogy látom a tévét.

Szeptember 19. Jól bereggeliztem, s közben már gépiesen a készülék felé fordultam. Egész délelőtt Pálfy G. István és Ilkei Csaba műsorait közvetítették. A terápia szigorúbb lett. A többiek ügyet sem vetettek a képernyőre, de én még hősiesen helytálltam. Csak késő délután ragadt le a szemem, a Vallás és kultúra című műsort már nem láthattam.

Szeptember 20. Délelőtt még megnéztem az Emberi jogi figyelőt és a Német nyelvű nemzetiségi magazint, azután engedtem a csábításnak, leültem a többiekkel ultizni. Estig játszottunk, de alig hallottuk egymás hangját a tévétől. Amikor bejött az orvos, rá is kiáltottam: „Zárják már el azt a rohadt készüléket!” Elégedett képet vágott. Én meg bemondtam egy negyven száz ultimót pirosból. Már nem érdekelt a tévé. Pedig éppen Bányai Gábor beszélt.