Nézem a SAT eins-t

Egy barátommal találkoztam a minap, régóta nem láttam, ezért meglehetős örömmel üdvözöltem. Kis bajor kalap volt a fején, amikor meglátott, feltolta a feje búbjára.

– Hogy vagy, hogy vagy? – veregettem meg a vállát.

– Na so so – felelte. – Ganz gut.

– Miért beszélsz németül? – kérdeztem.

– Tudja, én kicsit már felejtek magyart – mondta szemlesütve és enyhén müncheni akcentussal.

– Nem értem – mondtam. – Tudtommal egy bécsi kirándulást leszámítva, soha nem jártál külföldön.

– Ja, du hast recht – mondta –, de én nem külföldjén tanultam német, hanem televízióbul.

– Hogy lehet a televízióból németül tanulni?

– Tudja, ez volt úgy, hogy négy évvel régen szereltek nekem tetejére… nicht tetejére… tetőre egy antenna… Egy parabol. Fogom mindig SAT eins meg RTL… Hamburg, München… nézem Tag und Nacht.

Eltartott egy ideig, amíg a keverék beszédből kiszűrtem a lényeget.

Kiderült, hogy a barátom eleinte idegenkedett a külföldi adásoktól, mert nem értett belőlük egy kukkot sem. Később – ahogy fokozatosan romlott a magyar tévé műsora – egyre sűrűbben kapcsolt át a német állomásokra. Azután egyszer – amikor éppen Kupa Mihály beszélt a TV 1-ben – öklével a készülék tetejére vágott, és azt mondta: egy frászt fogom én ezeket nézni! (Akkor még jól beszélt magyarul.) Tüstént átkapcsolt a SAT 1-re, ahol éppen egy James Bond-film ment. Ettől a naptól kezdve soha többé nem nézte a magyar adásokat. Hat hónap múltán azon kapta rajta magát, hogy kezdi érteni az idegen szöveget, egy évre rá pedig már zavartalanul élvezte a németre szinkronizált filmeket. Két évvel ezelőtt leszázalékoltatta magát, azóta ott ül a képernyő előtt kora reggeltől késő estig, csak vásárolni jár el reggelenként egy fél órára. A német bemondónőket már név szerint ismeri – árulta el a barátom, az egyikbe egészen szerelmes lett.

– Die schöne Brigitte – sóhajtott szemérmesen. – Ein Zuckerl.

Kezet nyújtottam a barátomnak, mert már untam a kétnyelvű társalgást. Zavartan hunyorgott, éreztem, hogy valami még nyomja a lelkét.

– Tudja, tegnap egy kicsit kapcsoltam át magyar Fernseh-re – vallotta be. – Jött rám az a Heimweh… az a honvágy. Volt nagyon nehéz látni megint az a Kupa Mihály meg az a Pálfi… Sehr schwer… De hát van magyar szív is az emberben.

Biztatóan mosolygott rám.

– Jövőre is fogok egyszer nézni.