Műsorkitöltő

Reggel korán már a tévé műsorát böngészem, és egyre lankadtabb leszek. Megint egy olyan nap, hogy be se kapcsolnám a készüléket, ha nem kellene jegyzetet írnom valamiről. Először csak bosszankodom, azután egészen kétségbeesek. A műsorok lassacskán a kísérleti televíziózás dicső korszakára emlékeztetnek, amikor még szekereken vitték a kamerákat, s már az is ünnepnek számított, ha egy helyszíni közvetítést láthattunk az Építők klubjából, ahol egy üzbég táncegyüttes szerepelt. De akkor még legalább látszott az igyekezet, azok a boldog úttörő tévések még akartak valamit, gyakorlatlanul, ám annál lelkesebben küldték a képeket abba a spájzba, ahol a rendező ült, kockás sállal a nyakában, tétova aggodalmak között, mert nem tudta, hogy melyik gombot kell megnyomni. A tévé azután rohamos fejlődésnek indult, egyre magasabbra tört, jött a Ki mit tud?, a Slágerfesztivál és a Karmesterverseny. Jöttek a kalandfilmek, Maigret felügyelő és a kis Kabos. Jött a Kudlik Juli meg a Vitray, a Takács Marika meg a Tamási Eszter. Este rohantunk haza tévét nézni, Coca-Colát ittunk közben, és azzal a gondolattal aludtunk el, hogy okos ember volt, aki a tévét kitalálta. Hogy tudtunk szidni még egy-egy műsort, milyen lelkesen és szenvedéllyel, és álmunkban sem gondoltuk volna, hogy majd eljön egy kor, amikor már nem is szidjuk a tévét, egyszerűen be sem kapcsoljuk a készüléket napokig. Pedig a rendezők már nagyon megtanulták, hogy melyik gombot kell megnyomni, egyszerre hat dolgot is képesek működtetni. Hongkonggal beszélnek telefonon és közben a lábujjukkal indítják a Vállalkozók a Nemzeti Alapítványért című műsort.

A tévé tele van rutinnal; ezt a fölényes rutint dobálják elénk nap mint nap a rendezők, szerkesztők és a gyakorlott műsorvezetők, akik a műsorok előtt fesztelenül csevegve dicsérik egymás nyakkendőjét. Együtt élünk velük, egy nagy család lettünk, és rémesen unjuk őket. Láthatólag ők is nagyon unnak már bennünket, különben nem ajánlanának olyan filmeket, mint a Medence című francia műalkotás, amelyet így tálal a nézők elé a tévéújság sillabusza: „A belső történések filmje ez. A felszínen érdektelen beszélgetések füzére, céltalan tengés-lengés, udvariasan elhallgatott gondolatok…” Mintha ezzel magát a tévé műsorpolitikáját jellemeznék.

Ahogy a műsort böngészem, egyetlen sokat sejtető címre bukkanok: szünetkitöltő. Sajnos csak öt perc az egész, nagy meglepetéseket nem tartogathat. Milyen jó volna – gondolom magamban –, ha ezentúl sok szünetet tartanának, két-háromórás, hosszú szüneteket, és ezt az időt izgalmas műsorokkal töltenék ki. Nem vagyok ellensége esetleg egy amerikai akciófilmnek, de még egy mérsékelten erotikus szerelmi történetnek sem. El tudnám viselni, napjában többször is.

De hát ma rossz kedvem van, ne is vegyenek komolyan, kezi’ csókolom.