Minden kornak megvan az öröme

Bizony pocsékul éreztem magam eleinte, amikor nyugállományba mentem. Hosszú hónapokig nem találtam a helyem a világban, azzal töltöttem az időt, hogy galambokat etettem a Lövölde téren, meg eljártam az SZTK-ba a hólyagommal. Azután egyszer csak elkezdtem rendszeresen nézni a nyugdíjasok Évgyűrűk című műsorát, amit péntekenként ad a televízió. Ez a műsor felnyitotta a szememet. Láttam ugyanis, hogy más nyugdíjasok mi mindent kitalálnak, hogy az életük tartalmasabb legyen, és visszanyerjék az önbecsülésüket. Az egyik nyugdíjas például bemutatta a kaktusz-gyűjteményét, a másik meg elmondta, hogy ő helyesírási hibákat gyűjt a lapokból, amivel nagyon jól agyonüti az időt. A műsorvezető biztatására törni kezdtem a fejemet, hogyan tudnám én is hasznosan kihasználni azt a sok időt, amivel a társadalom megajándékozott, mert a galambetetés meg a félárú mozibérlet nem megoldás. Lett is eredménye a sok töprengésnek, ma már megüzenhetem az Évgyűrűk minden nézőjének, hogy megtaláltam azt az életmódot, amivel többé nem érzem magam fölösleges embernek mint nyugdíjas. El is mondom, hogyan zajlik az életem, mert az Évgyűrűk műsorvezetője sohasem felejti el figyelmeztetni a kedves nézőket, adják át tapasztalataikat, ezzel hasznára vannak nyugdíjas társaiknak.

Hát szóval, van egy szomszédasszonyom, a Rózsika, akihez én mostanában át szoktam járni délelőttönként. Mindig akad nála egy kis töltött káposzta, almás rétes vagy egy jó gulyásleves. Amíg eszem, a Rózsika ott áll mellettem, tudja, hogy amikor befejezem, rögtön benyúlok neki a szoknyája alá. Jól ágynak döntöm, nem jár rosszul, megkapja, ami kell neki, néha kétszer is. Utána egy kicsit pihengetek, megiszom a kávémat, de már sietnem kell, mert vár rám a Stefi.

A Stefivel nemrég ismerkedtem meg a reumatológián, már nem fiatal, jó negyvenes, de a dudái elegendők volnának három nyoszolyólánynak. A Stefi csak amolyan plátói szerelem, ami azt jelenti, hogy enni nem ad. Őt is jól ellátom, abba sem hagyom, amíg bele nem lihegi a fülembe: Tönkreteszel, te vadállat!… A Stefitől hazavillamosozom, néha fél órát is állhatok ilyenkor a peronon, mert a mai fiatalok nem adják át a helyüket az öregeknek, nem ám. De hát úgyis alszom egyet délután, mert estére várom az én Erzsikémet. Mielőtt hazamegyek, veszek a közértben két deci kevertet, hadd lássa az Erzsi, hogy gáláns vagyok hozzá.

Nahát ez az Erzsi! Húszéves, de mennyi szenvedély meg rafinéria van benne! Olyanokat tud, hogy még a fülem hegye is kipirul tőle. Mindent megtesz nekem, amit csak akarok. A múltkor is rákiáltottam: Lábat föltenni! Úgy fölkapta, mint a villám. Mondtam neki, hogy nem erről van szó, nem az ő lábát, hanem az enyimet…

De minek is ezt tovább folytatni? Elég az hozzá, hogy – hála az Évgyűrűknek – ma már én is jól érzem magam mint nyugdíjas. Szeretettel üzenem a kedves műsorvezetőnek, Eőri Szabó Zsoltnak, ne sajnálja, ha majd egyszer elmúlik az ifjúság. Az idős kornak is megvannak a maga örömei.