TV-jegyzetek

Drámai vallomás

Szent meggyőződésem, hogy a magyar filmrendezők nem nézik a televízió riportjait. A keddi Új Reflektor Magazin olyan megtörtént eseteket vett bonckés alá, melyek feldolgozása egy csapásra megoldaná a magyar filmgyártás problémáit. Ragadjunk ki ezekből egyet, még csak rövid hírként: „Siófokon bizony változatlanul keveslik az emberek azt a húszmillió forintot, amelyért egy magyar–nyugatnémet kft. megkapta a belváros legértékesebb részét, mintegy ötezer négyzetmétert. Azt is furcsállják, hogy a kft. generalmenedzsere az a doktor Gáti István, aki korábban mint tanácselnök működött közre az említett terület értékesítésében.” Ez aztán a tipikus maffiatörténet, akár Szicíliában is játszódhatna, csak akkor nem „Siófoki kótyavetye” volna a címe – mint a riportnak –, hanem az, hogy „Palermói hiénák”.

Én így képzelem el magyar feldolgozásban a történetet.

Megjelenik Siófokon a köztiszteletben álló üzletember, Schilling úr, akiről még senki nem sejti, hogy az ő személye áll a nemzetközi telekspekulációk maffiája mögött. A szerepet Mensáros Lászlóval játszatnám. Már a film kezdetén rejtélyes körülmények között a Balaton vizébe fullad egy öreg halőr, akiről később kiderül, hogy azért kellett meghalnia, mert ismerte Schilling urat Nyíregyházáról, amikor még Sombereki Lajosnak hívták. Schilling úr most már kiterjesztheti a hálóját a balatoni telkekre a siófoki tanácselnök – Andorai Péter – közreműködésével, akit kezében tart a maffia. Ám az MDF helyi szervezetének vezetője – Kozák András – átlát a szitán, leleplezi az ügyet Ilkei Csabának – Bács Ferenc. De a becsületes MDF-vezetőt másnap holtan találják egy boglári rekettyésben. Összezárt öklében egy Márka jelzéssel ellátott kupakot szorongat, ami csalhatatlan bizonyítéka, hogy a magyar maffia végzett vele. Ilkei Csabát pedig besározzák, a legsötétebb rágalmakat terjesztik róla és a TV éttermében el akarják pusztítani egy mérgezett rostélyossal… De hiába a maffia mesterkedése, Ilkei Csabának sikerül felgöngyölíteni a bandát, miután tisztázta magát a rágalmak alól. Ez a tisztázás mellesleg az Új Reflektor Magazin keddi adásában így hangzott el: „Nem tenném, ha nem kérdezte volna kétszáztizenhárom nézőnk ugyanazt, amit egy hetvennyolc éves néni így fogalmazott meg: »Fiam, én rendszeres nézője vagyok a műsorának, de ha tudtam volna, hogy kommunista párttitkár volt a tévében, akkor már rég elzártam volna a készüléket.« Drága néném, ne zárja el, mert sohasem voltam párttitkár, lévén hogy párttag sem voltam.” Engem megrendített ez a drámai önvallomás. Elképzelem, milyen arcot vágtak hozzá a maffiózók!

Hol van Virág doktor?

A Szomszédok e heti folytatásában sem derült fény rá, mi történt Virág doktorral, pedig ez a dolog nagyon izgatja a nézőket. Néhány folytatással azelőtt Julcsi megkérdezte Etust: mikor jön Virág doktor? Mire Etus azt mondta: Virág doktor nem jön többé, mert megnősült. Ennyi volt az egész, slussz-passz, több szó nem esett róla. Ám a néző – aki a szívébe zárta Virág doktort – nem elégszik meg ennyivel, elgondolkodik rajta. A néző hajlik rá, hogy a történtekért Etust okolja, nem bánt rendesen Virág doktorral, mindenre volt egypár keresetlen rossz szava. A nézőnek az sem tetszik, hogy Etus nem ivott bánatában lúgkövet, sőt már ott sündörög körülötte egy bizonyos Gyula, holott az előzmények alapján mindenki a Józsira szavazott volna. A néző még mindig reménykedik, hogy Virág doktor visszatér Etushoz, nem hiszi, hogy tartós lehet a kapcsolat az ismeretlen perszónával, aki a rendelőben egy jól sikerült gégeszondázás következményeképp elcsavarta Virág doktor fejét. Ha kíváncsi valaki a véleményemre, én bizony visszahívnám Virág doktort… Elég volna hozzá egy rövid, de velős jelenet, amelyből kiderülhetne, hogy a házasság nem felhőtlen, és ezért a menyecske Virág doktort okolja. Te még mindig azt a művésznőt szereted, azt az Etust – veti oda –, Virág doktor!, de tovább már nem tudja folytatni, mert egy papucs, egy cserép muskátli és egy akvárium repül feléje. Ebből a néző láthatná, hogy Virág doktor boldogtalan.

Változik a kép. Etus a konyhában tökfőzeléket főz sok kaporral. Csöngetnek. Virág doktor áll az ajtóban, felhasadt ajakkal, kezében egy csokor gerbera. Ne küldj el, Etus – mondja csüggedten –, megbántam, ami történt. Hidd el, kevés nőt szeretek úgy, mint téged…

Ezt persze nem szabad ennyire sűrítetten bonyolítani, ehhez legalább nyolc-tíz folytatás szükségeltetik, utána Etus is megbocsát Virág doktornak öt folytatásban. A néző ezalatt megnyugszik, végre visszakapta Virág doktort, de azért levelet ír a televíziónak, most már elég abból, hogy ennyi minden történik a Szomszédokban, ő nem akar szívbajt kapni az izgalmaktól.

Az elmebaj szélén

Nem tudom, hány éves lehet most Szabó Icuka – Ilonka néni? Nagymama? –, de nekem még mindig olyan hamvasan fiatal, mint amikor először mutatkozott be a Szabó család első adásában, melynek születésénél magam is ott voltam, a rádió dramaturgiáján. Akkor találkoztunk mindannyian először egy folytatásos történettel, melyben a szereplők sorsát hétről hétre nyomon követhettük, és amelyben csupa hétköznapi esemény történt: családi perpatvar, munkahelyi súrlódás, szerelem, betegség… éppúgy, mint az életben és éppúgy, mint az igazi irodalomban. És akkor találkoztunk először a közönség reagálásával is, amely mindannyiunk számára megdöbbentő volt. Már az első adás után tízezrével érkeztek a levelek, de nem a szerkesztőknek címezve, hanem Szabó néninek, Szabó bácsinak, Icukának és szinte valamennyi szereplőnek. Icukát rábeszélték az udvarlójára, lebeszélték róla, Ilonka-napon özönlöttek a dísztáviratok, sőt az ajándékok is. Szabó bácsi borotvapengéket kapott, Szabó néni uborkaszeletelőt, és mi is azon kaptuk rajta magunkat, hogy izgatottan lessük az eseményeket: vajon Icuka hajlandó-e odaadni magát az udvarlójának, vagy továbbra is megőrzi az erényét. (Az igazat megvallva, mi azon az erkölcstelen állásponton voltunk, hogy feküdjön már le azzal a szegény fiúval.) Azután meghalt Szabó bácsi, és a temető feketéllett a gyászolóktól, és a koszorúkat nem a kitűnő színésznek, Szabó Ernőnek a sírjára helyezték, hanem Szabó bácsiéra, és százezrek gyászolták Szabó bácsit, és a Szabó néni címére érkezett részvéttáviratok elbonrították a rádió dramaturgiáját. Borzasztó.

Tegnap este, amikor a Kórház a város szélént néztük a TV-ben, azt mondja a feleségem: „Ez a Blažej doktor egy rohadék, a kis ápolónő pedig teljesen hülye, hogy hisz neki.” „Még mindig inkább a kis ápolónő – mondom –, mint az a rémes feleség.” „Egyáltalán nem rémes – mondja a feleségem –, egyetlen bűne, hogy szereti Václavot.” (Lehet, hogy nem Václavot mondott, de mindenesetre a keresztnevén nevezte Blažej doktort.)

Később azon kaptam rajta a feleségem, hogy levelet ír. Átláttam a szitán. Tudtam, hogy figyelmeztetni akarja a kis ápolónőt, ne higgyen Blažej doktornak. De engem sem ejtettek a fejemre. Azonnal tollat ragadtam, és megírtam Blažej doktornak, hogy vigyázzon, mert intrikusok veszik körül.

Sova doktornak is írni fogok. Még van egy kis időm, amíg megjönnek a mentők.

A fikusznak is lelke van

A hétfő reggeli műsorban természetgyógyászokat mutattak be. Egyikük botra rögzített rugóval képes volt meghatározni, hogy az étel, ital s a gyógyszer jó hatással van-e a szervezetünkre. Amennyiben jó hatással van – vagyis a gyógyszerből sugárzó frekvencia pótolja azt a frekvenciát, ami a szervezetünkből hiányzik –, a rugó azonnal mozgásba lendül. A riporternő kérte a természetgyógyászt, hogy vele kapcsolatosan is próbáljon ki bizonyos gyógyszert, valamiféle hashajtó lehetett. A természetgyógyász komolyan vette a feladatot, és minél inkább közeledett a riporternőhöz, annál határozottabban állt fel a rugója. Eredmény: a gyógyszer jó, s igen alkalmas még a húgyutak fertőtlenítésére is. A természetgyógyász azután növényeken próbálta ki az ingáját. Amikor egy muskátlibokor fölé helyezte, a rugó jobb felé kezdett körözni, ami azt jelentette, hogy a muskátli jól érzi magát, köszöni szépen, semmi nem hiányzik neki. De amikor a természetgyógyász egy pohár vízzel meglocsolta, az inga azonnal bal felé fordult, ebből megtudhattuk, hogy nem szereti a klóros vizet.

Ez a mutatvány némi lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem, mert hát nekem is van egy öreg fikuszom a hálószobában, és még sohasem gondolkodtam el a lelkiállapotán. Elhatároztam, hogy ezentúl a legfinomabb tápokkal fogom etetni, sőt vasárnaponként egy kis trágyát is adok neki.

Végül is elmondhatom, hogy hasznos tapasztalatokat nyertem a természetgyógyászokról szóló műsorból, melynek további elemzését a délutáni lapunkban folytatom.

Hova tegyünk az ágyunkat?

Amint azt a reggeli számunkban megígértem, folytatom a tévé természetgyógyászokról szóló műsorának elemzését. A műsor elején láthattunk egy idős hölgyet, aki arról panaszkodott, hogy fáj a feje és rosszul alszik, és ezen az orvosok eddig nem tudtak segíteni, ezért fordult természetgyógyászhoz.

A természetgyógyász bejött a szobába, és azonnal munkához látott. Először is megállapította, hogy merre vannak az égtájak. Ehhez neki nem kellett iránytű, csak fel kellett tartania kezét, és az áramlatokból rögtön tudta, hogy észak a kredenc irányába esik. Akkor egy háromszög alakúra hajlított drótot vett a kezébe, és néhány lépést tett a szobában. Amikor a drót hevesen lengeni kezdett, megállt, és újságpapírcsíkokat helyezett el a padlón. Ezekkel a papírcsíkokkal módszeresen behatárolta azokat a helyeket, ahol a Hartmann-háló érvényesül. A Hartmann-hálón belül – ha valaki nem tudná – ezernyi rezgés, sugárzás hatol a kozmoszból a Föld belső rétegeibe és vice versa. Akinek az ágya a természetgyógyász által behatárolt területen foglal helyet, az megnézheti magát, számíthat rá, hogy csakhamar övsömör fogja kínozni, s még jó, ha megússza egy enyhébb visszérgyulladással. A Hartmann-háló – ezt mondanunk se kell – valóban ott lebegett az idős hölgy ágya környékén, csak úgy forgott, lengett a drót a természetgyógyász kezében. A természetgyógyász azt is megmutatta, hol van az a terület, ahol rákos daganat leselkedett az idős hölgyre, míg ő gyanútlanul aludt éjjelente. Azután a természetgyógyász kijelentette, hogy ő semmiképp sem nevezné magát orvosnak. Ő csak egyszerűen egészségügyi lakberendező – mondta szerény mosollyal, majd hozzátette: lehet, hogy ezt a tevékenységet egyesek szélhámosságnak nevezik, de akinek eltolatta néhány méterrel az ágyát, és ettől három hónap múlva elmúlt a tüdőasztmája, az már nem nevezi szélhámosságnak. Azután a természetgyógyász kijelölte azt a helyet, ahol az idős hölgy ágya teljesen kívül esik a Hartmann-hálón. Ez a hely éppen a szoba közepére esett, átlósan, az ágy feje a szoba sarka felé irányult. Ebből az is látható volt, hogy az egészségügyi lakberendezés igen keveset ad az esztétikumra. Azután a természetgyógyász elmondta, hogy az a képesség, amivel rendelkezik, ősi képesség, valamikor mindenkiben megvolt, csakhogy időközben az emberek annyira megrongálták magukat, hogy már nem tudnak élni ezzel a képességgel.

Vagyis az ember primitívebb körülmények között is tudott vigyázni magára. Orvostudomány nélkül, pusztán a saját tapasztalati eszközeivel képes volt elélni – akár húsz évig is.

Sztriptíz

Nem tudok állást foglalni sztriptíz ügyekben, akárhogy töröm is a fejem. Támadjam? Védjem? Egyiket sem érdemes, az egésznek nincs akkora jelentősége. Az Új Reflektor Magazin keddi műsorában a riporter megkérdezett egy értelmes arcú, csinos kislányt: „Jó ez neked, hogy ennyi ember előtt mutogatod magad?” „Jó – mondta a kislány mosolyogva, majd hozzátette: – megszoktam.” Azután munkában láttuk a kislányt, a színpadon riszálta magát, kis fenekét ötletszerűen dobálta erre-arra, minden rafinéria nélkül. Az egészben nem volt annyi erotika, mint egy bátortalan lábmunkában, a moziban. A parketten táncoló fiatalok fel sem néztek a színpadra, ami a kislányt láthatólag nem is érdekelte, önmagát akarta kifejezni, mint egy dilettáns költő. Ha megkérdezik tőle, mi a foglalkozása, valószínűleg azt válaszolta volna: előadóművész. Akárcsak az a rokonszenves vidéki tanítónőnek látszó hölgy, aki a mostanában divatos live show-ban lépett fel a partnerével, egy szelíd tekintetű, szőke férfival. „Ez csak imitált szeretkezés – magyarázta a nő –, ennek megvan a pontos koreográfiája.” Be is mutatták a művészetüket, egymásba fonódva hajlongtak, forogtak a földön, egy olcsó táncjáték volt az egész, semmivel sem több. Sejtelmes fények, sejtelmes zene, ugyanezt a műsort láthatjuk Siófokon, Boglárlellén, Keszthelyen. A legkülönösebbet ebben a műfajban Szigligeten láttam, ahol nincs még szálloda sem, álmos kis falu, távol az idegenforgalom áramlataitól. Ám egy ügyes pesti ember megvette a régi vegyeskereskedést, átalakította diszkóbárnak, folytatólagos sztriptízműsorral. A műsor egy tapolcai asszonykából áll, aki minden órában egyszer tárgyilagosan levetkőzik, ilyenkor a pincér a vendégektől fejenként egy százast kasszíroz. Mérsékelt élvezet, mérsékelt árakkal. Az asszonyka elvétve tesz egy-két mozdulatot, amely – tapolcai viszonyok közt – némileg emlékeztet a szenvedélyre. De inkább ne tenné! A faluban egy ideig aláírásokat gyűjtöttek, hogy tiltsák be a műsort, azután abbahagyták, beletörődtek, talán már büszkék is rá. Még egy év, és a tapolcai asszonyka éppúgy hozzá fog tartozni a faluhoz, mint a postáskisasszony. Délelőtt ötliteres demizsonba bort vásárol a Józsi bácsinál, délben derelyét szaggat, délután eltrécsel az asszonyokkal. Este levetkőzik.

Ilyen az élet. Hagyni kell a dolgokat.

Szakértők

Tegnap reggel nyolc óra tájban izgatottan kapcsoltam be a készülékemet, mert az újságban azt olvastam, hogy kedvenc műsorom, a Kinn, padon vendége a kitűnő politikus, Katona Tamás lesz. Katona Tamás valószínűleg nem ért rá, helyette sebtiben egy másik népszerű külpolitikust hívtak meg, hogy elemezze a moszkvai puccsot s benne a KGB szerepét – Farkas Vladimirt. Az ismert szakértőt – bár sok pletykát hallottam róla – még eddig soha nem láttam, ezért borzongó érdeklődéssel vártam, hogy megjelenjen a képernyőn. Azoknak a barátaimnak, ismerőseimnek elbeszélése alapján, akik valaha nem túlzottan előnyös kapcsolatban álltak vele, máshogyan képzeltem el őt, ezért mindent szemügyre vettem rajta, hátha találok valami jelet, ami hitelessé teszi a róla szóló mendemondákat. De semmi ilyesmit nem találtam. Egy kifogástalanul öltözött, kissé félénk urat láttam a képernyőn, egy kopasz és szemüveges főkönyvelőt. Úgy is beszélt, mint egy precíz és pontos tisztviselő, látszott rajta, hogy alaposan ismeri a politikai intrikák, árulások és erőszakos cselekmények természetét. Kíméletlenül lerántotta a leplet a hatalom bitorlóiról, a nyolcak bandájáról – hogy az ő szavaival éljek –, a Szovjetuniót pedig az utolsó gyarmatbirodalomnak nevezte. Feltehetően az is megfordult a fejében, hogy talán még felfigyelnek rá, és a tisztogatásnál esetleg igénybe veszik az ő bizonyítottan hatékony módszereit. Elvégre szakértőkre mindig szükség van.

Mit tagadjam, Farkas Vladimir tárgyilagos beszámolója egyre hevesebb ingerültséget váltott ki belőlem. Ám azután lelkemet megint betöltötte a béke, mert eszembe jutottak Bárány Béla római katolikus lelkész szavai, melyek ugyancsak a reggeli műsorban hangzottak el: „Ne legyünk előítélettel se önmagunk, se mások iránt, hiszen megváltozhatunk, alakulhatunk az élet folyamán…”

Még szerencse, hogy nem idézte a krisztusi igét, miszerint: ha valaki megüti a jobb orcádat, nyújtsd neki a bal orcádat is.

Ez esetben Farkas Vladimir egy életre el volna látva munkával.

Ormányos és Tülkös

A mesék koronázatlan királya, Lázár Ervin is megirigyelhette volna azt a leleményességet, melyet a tévé Micimackó-klubjának új tagjai tanúsítottak klubtaggá avatásuk alkalmából. A feladatuk az volt, hogy képzeletbeli lényeket találjanak ki, ezeket azután mutassák be a nézőknek.

Már az első kislány – László Boglárka Székesfehérvárról – nagy sikert aratott. Tizenöt kis űrlényt hozott le a Földre egy távoli bolygóról, amelyet Szivárvány-turmixnak hívnak. A Nagykő-sokpetty, a Házipillangó és a Nyúl-cica mindenki tetszését elnyerte. Megjegyzendő, hogy a bolygón, ahonnét ideszármaztak, mindig tavasz van, és sohasem múlik el a hajnal. A kazincbarcikai Szabó Vera nem szokott nevet adni képzeletbeli alakjainak, számokkal és jelekkel különbözteti meg őket. Bemutatott teremtményét például így hívják: Száztizenkettő per negyvennyolc vessző gé. Igen ötletes volt a miskolci Simon Eszter találmánya, a Mr. Irka-firka. Ő még most is egy Naprendszerünktől távol eső bolygón él saját villájában, melynek falait nagyon sok kép borítja. Mr. Irka-firka ugyanis festő, ami abból is látható, hogy az egyik keze ecset, a teste pedig paletta. A bal lába létra, mert a rendes lábát egy bolygóközi háborúban elvesztette. Tápláléka szilárd festék, melyre vízzel hígított cinóbert iszik. Vedres Dániel Budapestről két mulatságos kis lénnyel – Ormányos és Tülkös – örvendeztette meg a műértő közönséget. Ormányos olyan, mint egy orrszarvú, de ormánya van. Tülkös olyan, mint egy elefánt, neki viszont tülke van. Általában jó a viszony közöttük, bár Ormányos szeretné, ha neki tülke volna, de Tülkös elégedett a tülkével. Ezen néha vitatkozni szoktak, de versenyzéssel megoldják az ellentéteket.

Még nagyon sok tehetséges pályamű érkezett be, sajnos, nincs hozzá hely, hogy mindet felsoroljam. Ám semmiképpen sem hagyható ki az újszászi Tóth László első díjat nyert alkotása, a Lökhajtásos csiga-egér. Azért lökhajtásos, mert a lábára és a hátára szerelt rakétákkal közlekedik. Egy gitárt is cipel magával, mert nagyon szeret zenélni. Kedvenc étele az olasz pizza, de szereti a sült krumplit is.

Nem szándékozom vitatni a zsűri pártatlanságát, de nekem legjobban a nógrádsápi tizenegy éves Sztankó Katalin Napos bébi nevű szüleménye tetszett. Ezt a különös lényt a Nap táplálja, a hasa alatti tartályban tartalékolja a sugarakat. Engem leginkább az ragadott meg, hogy a napenergiát a farkával szívja be, ami igazán irigylésre méltó.

Szójapörkölt tofuval

Mint tévénéző egyáltalán nem vagyok sznob. Ha nincs más a műsorban, megnézem a Szomszédokat is vagy a Napra Forgó magazint. A világ nagyvárosai című sorozat pedig egyenesen a kedvenceim közé tartozik. Vannak azonban olyan műsorok, amikre eddig eszem ágában sem volt bekapcsolni a televíziót. Ezek közé tartozik a Tévétorna nyugdíjasoknak, a Szia mami és az OMÉK ’90. Most már tudom, hogy nagy hibát követtem el. Csütörtökön ugyanis merő véletlenségből nyitva maradt a készülékem, amikor éppen az OMÉK ’90 ment a tévében, bizony fel sem tudtam kelni a fotelből, amíg be nem fejeződött, annyira érdekes volt. A korszerű, egészséges táplálkozásról beszélt egy úr az Agrovettől (bár tudnám, hogy mi az), megismerkedhettem olyan termékekkel, amelyek eddig az étrendemben nem szerepeltek, például a gumós köménnyel, amely nélkül ma már elképzelhetetlen egy salátakeverék. Még pompásabb lesz a saláta, ha sörretket is teszünk hozzá, ebből nem feltétlen szükséges egy métert vennünk, ötven-hatvan centiméter elég egy étkezéshez. Tájékozatlanságom miatt pirulnom kellett, amikor megtudtam, hogy a szójából készült tofu is elengedhetetlen tartozéka a korszerű táplálkozásnak. Ezt az Interprotein képviselője mondta el, nagyon meggyőzően. Három kislány is szerepelt a műsorban, most végeztek a szentlőrinci gazdaképzőben, ők is ügyesen gyúrták a szójagranulátumból készített fasírtot, ami sokkal egészségesebb, mint a paprikás csirke nokedlivel.

Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy ezentúl kísérje figyelemmel a tévé műsorait. Ha én is előbb szánom rá magam, hogy megnézzem az OMÉK ’90-et, ma már nem kínozna az idült bélhurut, valamint a krónikus visszérgyulladás. Esténként könnyen szenderülnék álomba, ehhez nem kellene többé algákat fogyasztanom cserszömörce ízesítéssel.

Magánvélemény

Nagyon kell vigyázni mostanában a nyilatkozatokkal, addig semmit nem kell készpénznek venni, amíg az ember nem tudja biztosan, hogy hivatalos vagy magánvéleményről van szó. Lassacskán ott tartunk, hogy a szerelmi vallomások őszinteségében sem lehetünk biztosak, ma már egy tájékozottabb lány feltétlenül megkérdezi a fiút: „Mondja, Pista, ez a hivatalos vagy a magánvéleménye?” Persze, ami a politikát illeti, azelőtt is volt magánvéleményünk, de csak bezárt szobában, az ágy alá bújva mertük elmondani a legbizalmasabb barátunknak. A demokrácia csalhatatlan jelének vehetjük, hogy ma már a politikusok is elmondják a magánvéleményüket, méghozzá nyilvános fórumokon. Ezt általában nagyon eredeti, játékos módon teszik, nem közlik előre, hogy ez a magánvéleményük, erről csak később értesülünk egy másik nyilatkozatból, amiről szintén nem tudjuk, hogy hivatalos vagy magánvélemény. Kapkodhatjuk a fejünket! Jeszenszky Géza külügyminiszter például a parlamentben hajmeresztő kijelentéseket tett. Csakhamar kiderült, hogy ez a magánvéleménye volt, nyilatkozott is a sajtónak, hogy ő szabadelvű, liberális ember. Csurka István MDF-képviselő viszont azt nyilatkozta, hogy a bolsevizmus és a liberalizmus egy tőről fakad. Puff neki! Akkor most hogy van ez? Magánvélemény. Ahogy magánvélemény volt Kéri Kálmán tábornok úr elmélkedése is, miszerint a Szovjetunió ellen – és ennek következményeképp a szövetségesek ellen is – igazságos háborút viseltünk. Ez egy kicsit elhamarkodott kijelentés volt Kéri tábornok úrtól – még magánvéleményként is –, de hát van ez így néha, biztosan nagyon kellett neki…

Mindez azért jutott most az eszembe, mert megnéztem a Nap TV szerda reggeli adását, amelyben Für Lajos honvédelmi miniszter – ezúttal mint történész – fejtette ki véleményét a jövő történelemoktatásáról. És amit kifejtett, okos volt, biztató és mélyen demokratikus. „A történelemszemléletben a többszínűség fog uralkodni – mondta –, hiszen ez a demokrácia alapelvéből következik, különféle felfogások fognak egymás mellett létezni, egymással vitatkozni. És szerintem ugyanez lesz az oktatásban is…”

Bármily egyetértéssel hallgattam is Für Lajos honvédelmi minisztert – ezúttal mint történészt –, nem tudtam megfeledkezni egy közelmúltban megjelent közleményről. Für Lajos történész – ezúttal mint honvédelmi miniszter – ajándékot és üdvözletet küldött Megay Lászlónak, az Ostenburg-különítmény egykori terrorlegényének, a Somogyi–Bacsó gyilkosság egyik tettesének, akit még a Horthy-politika sem vállalt fel. Akkor ez most mi? Hogy ismerje ki magát az ember?

Ha engem kérdeznek, van erről véleményem.

De hát az is csak magánvélemény.

Nyerek egy bankettet

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy részt vegyek-e a tévé Bumm! játékában, szerettem volna ugyanis nyerni egy hatszemélyes porcelán étkészletet vagy egy kétszemélyes utazást Bécsbe. De azután elvetettem magamtól a gondolatot, mert attól féltem, hogy meghívást nyerek egy tízszemélyes vacsorára, amivel nem tudok mit kezdeni. Ketten vagyunk a feleségemmel, rokonaim nincsenek, ezért a baráti körömből kellene még nyolc személyt kiválasztanom. Aki ismeri a baráti körömet, az tudja, hogy nincs közöttük egy sem, aki a Hiltonban ne számítana szokatlan vendégnek – gondolom, nem egy Dob utcai kifőzdébe szólna a meghívás –, hangoskodnak, megjegyzéseket tesznek a nőkre, és sokat isznak. Ez az utóbbi, amitől a leginkább kell tartanom. A rák meridon előtt egy Martini dry az nekik semmi, ha én fizetem. A pezsgőt is nagyon szeretik, némelyek még skót whiskyvel is keverik, mert azt hiszik, hogy ez így előkelő. Summa summárum, a tévé tízszemélyes vacsorameghívása nekem legalább kéthavi fizetésembe kerülne, és még azt is el kellene tűrnöm, hogy egyik-másik barátom kedélyesen megcsavarja a fülemet, mondván: „Te… te kis mázlista! Bár eszed volna annyi, mint szerencséd.”

Írta: Wang Hu

Engem mindig zavar valami, amikor a Szomszédokat nézem. Itt játszódik a mi világunkban, és mégsem ismerek rá semmire. Pedig ugyanazt a sódert nyomják, ami már az ember könyökén jön ki, hogy eltűnt a boltokból az olaj, meg ma is csak ugyanazok csinálják, és ha így drágul továbbra is a benzin, és a nyugdíjasoknak már öt deka parizerre sem telik, az újságok meg össze-vissza írnak mindent… Valami éteri hiteltelenség lengi át az egészet, mindenben van egy kis hasonlóság, és mégsem stimmel semmi. Ahogy a megboldogult Rajkin mondta volt: Válámi ván, de nem az igazi… A múltkor azonban elkezdtem kapiskálni, hogy mi rejlik e mögött. Alkalmam nyílt ugyanis megnézni a Szomszédok egyik folytatását kínaira szinkronizálva. Akár hiszik, akár nem, kínaiul sokkal hitelesebb volt, mint magyarul. Nemcsák tökéletesen játszotta a kínai munkást, aki kiábrándult a kulturális forradalomból. Kulka pedig, amikor megfontoltan azt mondta, hogy: „Ping csang tung dien po”, hitelesen vetítette elénk az új kínai értelmiségit, amint biztos tekintettel néz a jövő felé. Máriáss Jozsó még a mozdulataiban is tökéletes kínai bölcset alakított, s minden bizonnyal Kon Fu Cét idézett Palócznak, akinek arcvonásaiban még az ősi mandzsu jelleget is fel lehetett fedezni. A rövid részletben is megtalálhattunk mindent, ami oly jellemző a kínai filmművészetre: a nyugodt, méltóságteljes cselekményhiányt és a tiszta, romlatlan igénytelenséget. Ahogy néztem a filmet, hirtelen fény gyúlt az agyamban. A Szomszédokat valószínűleg egy kínai írja bérmunkában a Magyar Televízió számára. Tudom, hogy ez nagyon merész állítás, és sokan lesznek, akik nem hisznek nekem. Ezeknek azt üzenem, hogy nézzék meg egyszer figyelmesen a Szomszédok főcímét. Fel van tüntetve a zeneszerző, a jelmeztervező, az operatőr, a gyártásvezető és a rendező. Író sehol.

Na ugye?!

Plömplöm

Meg vagyok győződve róla, hogy a TV-ben a műsorok adási idejét gondos kutatások alapján állapítják meg. Nem véletlen, hogy a TV-torna nyugdíjasoknak reggel megy, a Popkorong pedig este, holott lehetne fordítva is. Ha az ember nagyon gondolkodik, mindenre talál logikus választ, még arra is, hogy miért sugározzák este 9 óra 30 perckor az Újvári Mihály borotvatartója című néprajzi műsort, és 6 óra 30-kor a Tájak, városok, embereket. Egyet azonban képtelen vagyok kitalálni, miért sugározzák reggel 8 órakor a Menedzser Magazint, ami olyan műsor, mint az a vicc, hogy: „Van egy rossz hírem, és van egy jó hírem”, azzal a különbséggel, hogy ebben a műsorban a „van egy rossz hírem”-nél abbahagyják. A csütörtök reggeli Menedzser Magazin felülmúlta önmagát. Jó modorú és elegáns közgazdászok azon vitatkoztak, hogy harmincöt százalékos lesz-e jövőre az infláció vagy ötvenszázalékos, netán annál is nagyobb méretű. Nem az a baj, mondta biztató mosollyal az egyik közgazdász, hogy infláció van, ez előfordul egy jól működő gazdaságban is, de nálunk az infláció egy nem működő gazdaságban következett be. Ha ezt este tudom meg, van egy-két rossz órám, azután lefekszem aludni. De miért közlik ezt velem kora reggel? Csütörtökön egész délelőtt ezen törtem a fejem, de sehogy sem sikerült megérteni. Kora délután arra a következtetésre jutottam, hogy azért nem értem meg, mert értelmileg sérült vagyok. Sebaj, mondtam magamban, este 10 óra 35 perckor megnézem a Kézen fogva című érdekvédelmi műsort értelmileg sérült embereknek.

„Nincs még veszve…”

A Nap TV szerda reggeli adása arról beszélt, hogy a lengyelek úton-útfélen panaszkodnak, mert a magyarok már nem szeretik őket. A lengyelek hagyományos vonzalma egyoldalú és viszonzatlan, ami nagyon fáj nekik. Azt is megtudtuk, hogy ez a szerelmi válság általában tízévenként szokott bekövetkezni, akárcsak nálunk odahaza. Bár igaz ami igaz, nálunk azért egy kicsit sűrűbben. Ilyenkor én egy szép csokor virágot szoktam venni a feleségemnek vagy valami apró ajándékot, egy levelet is mellékelek hozzá pár kedves sorral: „Az én édes kis bogaramnak…” Vagy „jobban szeretlek, mint valaha…” Én azt hiszem, valami hasonló gesztus nem ártana a lengyelek felé, egy kis figyelmesség, amiből megértenék, hogy néha mi is idegesek vagyunk, mert ugye nekünk is megvannak a magunk gondjai, de azért éppen úgy szeretjük őket, mint Báthory István idejében. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a lengyelek nagyon érzékenyek, hamar búra adják a fejüket, ha csalódás éri őket. Ilyenkor elcsüggednek, kishitűek lesznek – ahogy mondani szokták –, hamar bedobják a törülközőket.

Minden kornak megvan az öröme

Bizony pocsékul éreztem magam eleinte, amikor nyugállományba mentem. Hosszú hónapokig nem találtam a helyem a világban, azzal töltöttem az időt, hogy galambokat etettem a Lövölde téren, meg eljártam az SZTK-ba a hólyagommal. Azután egyszer csak elkezdtem rendszeresen nézni a nyugdíjasok Évgyűrűk című műsorát, amit péntekenként ad a televízió. Ez a műsor felnyitotta a szememet. Láttam ugyanis, hogy más nyugdíjasok mi mindent kitalálnak, hogy az életük tartalmasabb legyen, és visszanyerjék az önbecsülésüket. Az egyik nyugdíjas például bemutatta a kaktusz-gyűjteményét, a másik meg elmondta, hogy ő helyesírási hibákat gyűjt a lapokból, amivel nagyon jól agyonüti az időt. A műsorvezető biztatására törni kezdtem a fejemet, hogyan tudnám én is hasznosan kihasználni azt a sok időt, amivel a társadalom megajándékozott, mert a galambetetés meg a félárú mozibérlet nem megoldás. Lett is eredménye a sok töprengésnek, ma már megüzenhetem az Évgyűrűk minden nézőjének, hogy megtaláltam azt az életmódot, amivel többé nem érzem magam fölösleges embernek mint nyugdíjas. El is mondom, hogyan zajlik az életem, mert az Évgyűrűk műsorvezetője sohasem felejti el figyelmeztetni a kedves nézőket, adják át tapasztalataikat, ezzel hasznára vannak nyugdíjas társaiknak.

Hát szóval, van egy szomszédasszonyom, a Rózsika, akihez én mostanában át szoktam járni délelőttönként. Mindig akad nála egy kis töltött káposzta, almás rétes vagy egy jó gulyásleves. Amíg eszem, a Rózsika ott áll mellettem, tudja, hogy amikor befejezem, rögtön benyúlok neki a szoknyája alá. Jól ágynak döntöm, nem jár rosszul, megkapja, ami kell neki, néha kétszer is. Utána egy kicsit pihengetek, megiszom a kávémat, de már sietnem kell, mert vár rám a Stefi.

A Stefivel nemrég ismerkedtem meg a reumatológián, már nem fiatal, jó negyvenes, de a dudái elegendők volnának három nyoszolyólánynak. A Stefi csak amolyan plátói szerelem, ami azt jelenti, hogy enni nem ad. Őt is jól ellátom, abba sem hagyom, amíg bele nem lihegi a fülembe: Tönkreteszel, te vadállat!… A Stefitől hazavillamosozom, néha fél órát is állhatok ilyenkor a peronon, mert a mai fiatalok nem adják át a helyüket az öregeknek, nem ám. De hát úgyis alszom egyet délután, mert estére várom az én Erzsikémet. Mielőtt hazamegyek, veszek a közértben két deci kevertet, hadd lássa az Erzsi, hogy gáláns vagyok hozzá.

Nahát ez az Erzsi! Húszéves, de mennyi szenvedély meg rafinéria van benne! Olyanokat tud, hogy még a fülem hegye is kipirul tőle. Mindent megtesz nekem, amit csak akarok. A múltkor is rákiáltottam: Lábat föltenni! Úgy fölkapta, mint a villám. Mondtam neki, hogy nem erről van szó, nem az ő lábát, hanem az enyimet…

De minek is ezt tovább folytatni? Elég az hozzá, hogy – hála az Évgyűrűknek – ma már én is jól érzem magam mint nyugdíjas. Szeretettel üzenem a kedves műsorvezetőnek, Eőri Szabó Zsoltnak, ne sajnálja, ha majd egyszer elmúlik az ifjúság. Az idős kornak is megvannak a maga örömei.

Törpe minoritás

Esténként, mielőtt a Híradó elkezdődik, mint a jó apák általában, együtt nézem kisfiammal a tévé gyermekműsorait, a Mofli, az utolsó koalát vagy a Hupikék törpikéket. Némely filmmel azonban nagyon elégedetlen vagyok, mert az éretlen gyermekeket a tiszteletlenség és fegyelmezetlenség irányába befolyásolja. Ezért azután ne csodálkozzunk, ha a gyermek eltolja magától a tökfőzeléket, meghúzza a lányok haját, és nyelvet ölt az oktatóra. Eme kártékony filmek legkirívóbb példája a Tom és Jerry, amelynek alkotói az anarchoid hajlamú, a rend fogalmát helyesen értelmezni képtelen Jerryt részesítik előnyben a kötelességét teljesítő, fegyelmezett Tommal szemben. Tomnak az a feladata, hogy vigyázzon a házra, és megakadályozza a készletek elherdálását, őt ezzel bízták meg, ezért kapja a tejecskét és a jó meleg fekhelyet a kandalló mellett. Ezzel szemben mit látunk? A fékeveszett tömegtájékoztatás hatására a gyermek rokonszenve a közérdek szempontjait felrúgó, az egérlyuk elé blokádot állító Jerry felé fordul, kacag és tapsikol rajta, amikor e törpe minoritás a rendet képviselő Tom farkát miszlikbe vágja, áramot ereszt az orrába, és vasalót ejt a fejére a kredencről. Az áldatlan állapot mindaddig így marad, amíg Tom végre nem kap megfelelő publicitást a Jerryvel és az őt pártoló felelőtlen egerekkel szemben, akik valójában nem is egerek, hanem – Alexa Károly, a Hitelben megjelent népmesei ihletésű szavait idézve – „nyálukat fröcskölő, sakálhangú görénypacsirták”.

Bizony, gyerekek, ez a tisztán csengő hang az, amelyre a jövőben oly nagy szükségetek lesz lelki és szellemi fejlődésetek érdekében.

Csak egy kapszula

Ünnepek utáni első vasárnapomat Vágó Istvánnal, az utánozhatatlan tévés egyéniséggel töltöttem. Ezt nem panaszképpen mondom, éppen ellenkezőleg. Nagyon sajnáltam, hogy aznap mindössze három műsort vezetett, és így csak néhány órán át hallhattam őt. Reggel a Tévémagiszterben jeleskedett, kora délután a Kerék-bár című utazási vetélkedőt vezette, majd rögtön utána Grétsy László nyelvművelő műsorában fölényes biztonsággal segített a kitűnő nyelvésznek rávilágítani a hibás szóhasználatokra. Bennem ez a műsor mindig kisebbrendűségi érzéseket kelt, mert én a felét sem tudnám megválaszolni a kérdéseknek. Ha engem kérdeznének például, hogy miért írják az Antallt két ellel, én azt válaszolnám, hogy azért, mert eggyel kevés volna, hárommal pedig sok. (Ellentétben egy másik véleménnyel, amely szerint azért írják két ellel, mert múlt idő.) De visszatérve Vágó Istvánra, estére már semmi nem maradt belőle a nézőknek, pedig énekelhetett volna még francia sanzonokat, vagy játszhatott volna skót dudán. Vágó István mindent tud. A Tévémagiszterben is méltó partnerként, felkészülten tárgyalt a tudósokkal az emberiség jövőjéről, s a tekintetéből sugárzott, hogy ez a jövő rózsás lesz. Mert vegyük például az orvostudományt. Megismerkedhettünk a műsorban egy kis kapszulával – nem nagyobb, mint egy vitaminkapszula –, amely a ’90-es években befejeződő kísérletek eredménye. A kapszulába különféle gyógyszerek mellett egy miniatűr számítógép van beépítve. Miután lenyeltük a kis kapszulát, az elhelyezkedik valahol a bélrendszerben, és figyel. Ha érzékelője valamiféle rendellenességet észlel a szervezetben, azonnal adagolni kezdi a megfelelő gyógyszert, s mire észrevennénk, hogy tüszős mandulagyulladásunk van, már el is múlt.

Jó dolog már most tudni, hogy egy kis kapszulával a bélrendszerünkben a ’90-es évekre egészségesen, jókedvűen és ruganyos léptekkel fogunk járni a világban, és képesek leszünk egymás után akár öt műsort is vezetni a tévében.

Erős a gyanúm, hogy Vágó István már bevette.

Kegyetlen eljárás

Nem tudom, ki sugallta az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak azt a remek ötletet, amivel büntetőjogi eszközök híján rákényszerítheti az adósokat, hogy befizessék az elmaradt társadalombiztosítási járulékot. Az ötlet – amint ezt a Nap TV péntek reggeli műsorából megtudtam – roppant egyszerű. Az adósokat kipellengérezik, vagyis a nevüket – vagy a vállalat nevét – megjelentetik a sajtóban, aminek következményeképp a vállalkozó – vagy a vállalat – kétszer is meggondolja magát, mielőtt nem fizeti be a társadalombiztosítási járulékot. Ez esetben ugyanis a családját is kiteszi a legmegalázóbb inszinuációknak. A kisfiára ujjal mutatnának az iskolában: „Látjátok, gyerekek, ez az a Galambos Pistike, akinek az apja nem fizette be a társadalombiztosítási járulékot.” Pistikét ezek után nem veszik be az iskolai kosárlabdacsapatba, és év végén nem kapja meg A magyar cserkészmozgalom története című jutalomkönyvet. A szégyenkező vállalkozó pedig a falhoz lapulva oson haza, ahol a felesége sírva fogadja, mert a kozmetikus nem volt hajlandó kinyomni a mitesszereit.

Ilyen hatalma van nálunk a sajtónak.

A Társadalombiztosítási Főigazgatóság képviselőjének arcára ezért némi aggodalom is kiült, amikor erről beszélt Forró Tamással. Valószínűleg arra gondolt, hogy ez a drasztikus intézkedés, amelyet most próbálnak ki először, előre nem sejthető következményekkel járhat. Mert mi van akkor, ha egy kipellengérezett vállalkozó – vagy vállalatvezető – szégyenében elemészti magát, s a revolver mellett az asztalon a következő búcsúlevelet hagyja: „Nem fizettem be a társadalombiztosítási járulékot, ezért a társadalom kivetett magából, nevemet meghurcolták a lapok hasábjain. Nincs más választásom, mint a halál. Végakaratom, hogy a gyermekemből tisztességes ember legyen, aki mindig befizeti a társadalombiztosítási járulékot.”

Ez esetben a Társadalombiztosítási Főigazgatóság lesz meghurcolva, a lapok másról sem fognak írni, mint az embertelen módszerekről, amelyek a halálba kergetik a vállalkozókat.

De ettől nem kell félni. A dolgok, sajnos – vagy hála istennek – másképp működnek nálunk. Miután a csalárd vállalkozó neve megjelent a lapokban, másnap kisfiát kihívják az iskolában a katedra elé: „Látjátok, gyerekek, ez az a Galambos Pistike, akinek az apja nem fizette be a társadalombiztosítási járulékot.” A bejelentést élénk üdvrivalgás követi, Pistikét beveszik az iskolai kosárlabdacsapatba, és év végén megkapja A magyar cserkészmozgalom története című jutalomkönyvet. A vállalkozó feleségének valamennyi mitesszerét kinyomják, és első osztályú arcpakolást kap primőr uborkából. A vállalkozó pedig diadalmasan tér haza kedvenc kávéházából, ahol késő estig fogadta a gratulációkat. Otthon már várja egy távirat, amelyben újabb hongkongi hitelekről értesítik.

Szerintem a vállalkozó nálunk egyetlen dologtól tart. Nehogy a lapok véletlenül megírják róla, hogy becsületes, és mindig befizeti a társadalombiztosítási járulékot.

Könnyek az esőben

Kedden reggel frissen borotválva leültem a tévé elé, hogy megnézzem a Parlamenti Naplót, manapság olyan kevés a jó műsor, hogy még egy kisgazdapárti felszólalás is eseményszámba megy. Néhány percnyi késéssel kapcsoltam be a készüléket, éppen egy jóképű férfi beszélt, eddig még egyetlen vitában sem láttam felszólalni. Azután egy nagyon szép nő jelent meg, ami szintén ritkaság a parlamentben. A dolog akkor kezdett különössé válni, amikor a férfi és a nő ajka vad csókban forrott össze. De még akkor is gyanútlan voltam, hát istenem – gondoltam –, vége a pártállamnak, modernek vagyunk, közeledünk Európához. S csak amikor a nő több ruhadarabját levetette, s a fél cicije már kint volt, akkor kezdtem gyanakodni, hogy nem a parlament ülésszakát látom. Mint később megtudtam, a közvetítés elmaradt, helyette a Könnyek az esőben című angol filmet vetítették. S bár egy szó sem esett benne a kártalanításról meg a jövedelemadóról, nekem ez a film is nagyon tetszett, mindenesetre többet lehetett sírni rajta, mint a parlamenti közvetítéseken. Kiderült ugyanis, hogy a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, mert vérségi kapcsolat van közöttük, a lány anyja félrelépett a fiú apjával, az öreg lorddal.

De azért nem oda Buda. A film vége felé – annyi könny és szenvedés után – egy régi levélből megtudtuk, hogy a lányt pár napos korában fogadták örökbe, az anyja nem az igazi anyja. Ezzel az akadályok elhárultak, többé már semmi nem állt útjában a fiatalok boldogságának. Az öreg lord sírt, és nekem is elborították az arcomat a könnyek. És a házmesterné is szipogva csengetett be, hogy elkérje a fűtési díjat. Azt mondta, hogy ő is látta a filmet, és ilyen szép, szerelmes filmet utoljára lánykorában látott a Rialtó moziban. És azt is mondta, hogy ezentúl mindig a Parlamenti Naplót fogja nézni.

Hátha elmarad.

Csupa izgalom

Egyre nehezebb lesz tévéjegyzetet írni, a műsort elönti az ismeretterjesztés; nagy emberek születésnapi köszöntése, hírek szerbhorvát, szlovén és rétoromán nyelven; torna nyugdíjasoknak, mozgáskorlátozottaknak, süketeknek és házasságtörőknek. Ha véletlenül mégis akad szórakoztató műsor, az biztosan ismétlés. Nézzük csak meg, mi mindennel boldogítja a nézőt a mi tévénk egyetlen nap leforgása alatt: Menedzser Magazin… Pannon Krónika… A Kuckó jelenti… Ismerkedés a pszichológiával… A hitről gyerekeknek… Farkas Ferenc köszöntése… Pécsi Folknapok. És még a Perpetuum Mobile, amelyből képet nyerünk a helyes étkezésről és végül a Szomszédok, ami szintén ismeretterjesztő műsornak számítható. Megtudhatjuk belőle, hogyan lehet értelmetlenül, színtelenül, örömök nélkül élni a világban.

Ennél még mindig jobb volt a Perpetuum Mobilében az idős doktor bácsi, aki a nyers koszt előnyeiről beszélt, meg arról, hogy milyen veszélyes, ha az ember sokat eszik. Nagyon rossz bőrben volt szegény, nehezen ejtette a szavakat, egyáltalán nem látszott rajta az a duzzadó életkedv, amelyet a rántott lapulevél és a frissen forrázott csalán fogyasztásának tulajdonítanak a vegetáriánusok. Szomorú nap volt ez a tévében, az Egy perc terc című játékban sem nyert senki, ráadásul az sem derült ki, hogy hova esett a szovjet szatellita, amelyről annyi riasztó előrejelzés volt az elmúlt napokban.

Le is feküdtem korán aludni, a Veszélyes élet című filmet már meg sem néztem.

Még csak ez hiányzott volna!

Kérdezni könnyű

Pénteken, a Nap TV-ben Forró Tamás a következő szavakkal mutatta meg a Horizont című lapot a nézőknek: „Amint látták, kedves nézőink, a címoldalon Jeszenszky Géza képe szerepelt. Azé a Jeszenszky Gézáé, aki az elmúlt hetekben – úgy gondolom én – a nem teljes igazmondással jelentősen vesztett tekintélyéből. Szóval a lap értéke nem csökken-e ilyenkor, amikor a reklám hordozója egy nem teljesen szavahihető ember?” A Horizont szerkesztője láthatóan zavarba jött a kérdéstől, és nem azt mondta, amit kellett volna, hogy ugyanis egy lap címoldalát semmi esetre sem szabad összetéveszteni az „Akikre büszkék vagyunk” feliratú faliújsággal az Irányi utcai általános iskola folyosóján, és hogy a lapok címoldalán szerepelt már Ciccolina, Szaddám Huszein, Al Capone, Idi Amin, és egyik sem csorbította a lapok hírnevét. Ehelyett azt válaszolta: „Mi nem avatkozunk bele ennyire a belpolitikai kérdésekbe. Én őt mint külügyminisztert interjúvoltam meg…” Ez is elég értelmes válasz volt, ám nem sokat változtatott a tényen, hogy a műsorvezető a magyar kormány külügyminiszterét ország-világ előtt olyan embernek bélyegezte, akinek a képét bizonyos rizikó nélkül nem lehet egy lap címoldalán közölni. Tiszteleghet előtte a francia köztársasági gárda, fogadhatja őt az angol királynő, részt vehet az amerikai elnök partiján, ám a köztudomásúan rendkívül etikus magyar lapok címoldalán nincs helye többé, s legfeljebb a hatodik oldalon lehet közölni a képét egy jelentéktelen közleményben, a Járt-e Matuska Szilveszter Biatorbágyon? című leleplező riport mellett.

Megmondom őszintén, ha én szerkesztő volnék, még Forró Tamás képét is közölném a címoldalon, ha illusztrálhatnám vele azt a bizonyára nagy szenzációt keltő cikket, amelynek ezt a címet adnám: Egy műsorvezető otromba kérdései.

Műsorkitöltő

Reggel korán már a tévé műsorát böngészem, és egyre lankadtabb leszek. Megint egy olyan nap, hogy be se kapcsolnám a készüléket, ha nem kellene jegyzetet írnom valamiről. Először csak bosszankodom, azután egészen kétségbeesek. A műsorok lassacskán a kísérleti televíziózás dicső korszakára emlékeztetnek, amikor még szekereken vitték a kamerákat, s már az is ünnepnek számított, ha egy helyszíni közvetítést láthattunk az Építők klubjából, ahol egy üzbég táncegyüttes szerepelt. De akkor még legalább látszott az igyekezet, azok a boldog úttörő tévések még akartak valamit, gyakorlatlanul, ám annál lelkesebben küldték a képeket abba a spájzba, ahol a rendező ült, kockás sállal a nyakában, tétova aggodalmak között, mert nem tudta, hogy melyik gombot kell megnyomni. A tévé azután rohamos fejlődésnek indult, egyre magasabbra tört, jött a Ki mit tud?, a Slágerfesztivál és a Karmesterverseny. Jöttek a kalandfilmek, Maigret felügyelő és a kis Kabos. Jött a Kudlik Juli meg a Vitray, a Takács Marika meg a Tamási Eszter. Este rohantunk haza tévét nézni, Coca-Colát ittunk közben, és azzal a gondolattal aludtunk el, hogy okos ember volt, aki a tévét kitalálta. Hogy tudtunk szidni még egy-egy műsort, milyen lelkesen és szenvedéllyel, és álmunkban sem gondoltuk volna, hogy majd eljön egy kor, amikor már nem is szidjuk a tévét, egyszerűen be sem kapcsoljuk a készüléket napokig. Pedig a rendezők már nagyon megtanulták, hogy melyik gombot kell megnyomni, egyszerre hat dolgot is képesek működtetni. Hongkonggal beszélnek telefonon és közben a lábujjukkal indítják a Vállalkozók a Nemzeti Alapítványért című műsort.

A tévé tele van rutinnal; ezt a fölényes rutint dobálják elénk nap mint nap a rendezők, szerkesztők és a gyakorlott műsorvezetők, akik a műsorok előtt fesztelenül csevegve dicsérik egymás nyakkendőjét. Együtt élünk velük, egy nagy család lettünk, és rémesen unjuk őket. Láthatólag ők is nagyon unnak már bennünket, különben nem ajánlanának olyan filmeket, mint a Medence című francia műalkotás, amelyet így tálal a nézők elé a tévéújság sillabusza: „A belső történések filmje ez. A felszínen érdektelen beszélgetések füzére, céltalan tengés-lengés, udvariasan elhallgatott gondolatok…” Mintha ezzel magát a tévé műsorpolitikáját jellemeznék.

Ahogy a műsort böngészem, egyetlen sokat sejtető címre bukkanok: szünetkitöltő. Sajnos csak öt perc az egész, nagy meglepetéseket nem tartogathat. Milyen jó volna – gondolom magamban –, ha ezentúl sok szünetet tartanának, két-háromórás, hosszú szüneteket, és ezt az időt izgalmas műsorokkal töltenék ki. Nem vagyok ellensége esetleg egy amerikai akciófilmnek, de még egy mérsékelten erotikus szerelmi történetnek sem. El tudnám viselni, napjában többször is.

De hát ma rossz kedvem van, ne is vegyenek komolyan, kezi’ csókolom.

Sérvműtét a Fekete-erdőben

Kedden este – hála istennek – ismét láthattuk kedvenceinket a Klinika című sorozatban. Azoknak, akiknek valamely oknál fogva nem volt módjuk képernyő elé ülni, eláruljuk, hogy a béna fiú elhagyta a kórházat, a főnővér meggyógyult, viszont a szakács eltörte a vállát. És van egy nagyon szomorú hírünk is, Katarina váratlanul meghalt. Igaz, nem nagyon szerettük, elég csúnyán bánt Udóval, de azért ezt nem kívántuk volna neki. Béke poraira.

A Klinika népszerűsége világszerte egyre nő. A Paramount Pictures az Egyesült Államok televíziói számára ötmillió dollárért vásárolta meg a sorozatot. Évről évre félmillió turista látogat el a forgatás helyszínére, s aki lépést tart a divattal, ugyanabban a helyiségben – egy régi községházán – rendezteti meg az esküvői vacsoráját, ahol a Brinkmann professzor lépett frigyre Christával. A pezsgős vacsora két éjszakai szállással 500 márkába kerül. A sorozat szereplői az évek folyamán meggazdagodtak, különösen a főorvos szerepét játszó Klausjürgen Wussow, az ő tiszteletdíja folytatásonként harmincezer márka. S még a kutyájának, Jerrynek is – aki pedig csak egy sétatéri keverék – kétezer márka üti a mancsát minden epizód után. A Klinika némely szellemileg fejlett országban minden nézettségi rekordot megdöntött, például Magyarországon, Namíbiában és Zimbabwében. De egész Afrika a Klinika bűvöletében él.

Elképzeljük, amint Nyaszaföld egy dzsungelbe rejtett településén megszólalnak a dobok, a nyam-nyam törzs férfi tagjai otthagyják az üstöt a félig megfőtt misszionáriussal, és lándzsáikat rázva rohannak a varázsló háza felé „csurugu jumjum” kiáltással, ami magyarul azt jelenti: kezdődik a Klinika. A varázsló kunyhójában az ütött-kopott tévékészülék fölött Brinkmann professzor képe látható, akit a bennszülöttek „dzsandzsa dzsundzsának”, a nagy gülü szemű varázslónak neveznek. Amikor véget ér a film, a törzs öregei könnyes szemmel néznek maguk elé, és a történet humánus sugallatára a régi nyam-nyam mondást hajtogatják: „Unguru limbu… unguru limbu…”, ami magyarul így hangzik: ne edd meg azt, aki holnap a barátod lehet.

Majd felállnak, és tovább főzik a misszionáriust.

Virágszirmok a Szajnán

Tegnap délelőtt egy szerelmes film ment a tévében, egy igazi békebeli szerelmes film, amiben nem volt sem pszichológia, sem erotika, az első halvány ajakcsók is csak a huszonkilencedik percben esett. Nehéz volt elhinni, hogy valamikor ilyen filmeket vetítettek. Egy távoli világ üzenete volt ez a film, úgy hatott ma már, mint egy sci-fi. Pedig alig ötven éve készítették ezt a filmet, Abel Gance rendezte, az akkori legnagyobb francia csillagok játszottak benne: Micheline Presle, Fernand Gravey és Elvire Popesco. Egy festő és egy párizsi midinette szerelméről szólt a film a békebeli Párizsban – a régi békebeli Párizsban –, amikor a művészek bársonykabátot viseltek, a nők tollas kalapot, a vendéglőkben javá-t táncoltak, és a Szajnán tavaszi virágszirmokat sodort a szél. Minden olyan volt, ahogy a kis cselédek képzelték el a világot, miközben füzetes regényeket olvastak a hokedlin, ha éppen nem macerálták őket. A festő azt mondta a kis midinettnek: soha nem hittem volna, hogy létezik ez az érzés, amit most érzek. A kis midinette pedig azt mondta: ilyen boldog még nem voltam életemben. Nagyon szép dialógusokat hallhattunk.

El sem tudom képzelni, miféle megfontolásból került a tévé műsorára ez az ötvenéves film, amelynek nem volt sem filmtörténeti jelentősége, sem más mondanivalója, mint a szerelem és az is csak úgy, ahogy az elgyötört kis cselédek álmodoztak róla a hokedlin. A régi mozi hangulatát varázsolta vissza ez a film, a rózsaillatú permettel, a zörgő staniclikkal és az elfojtott sóhajokkal az oldalpáholyokból. Lehet, hogy szégyenkeznem kellene, de engem is magával sodort ez a rég elfeledett hangulat, nagyon hiányzott, hogy nem ült mellettem senki, és így nem volt alkalmam bátortalan lábmunkákra a szék alatt. De azért én is szipogtam egy sort, és a végén nagyon hálás voltam a tévének, hogy egy léha ötletből műsorra tűzte a Rajongás című ötvenéves francia filmet, anélkül, hogy mondanivalója vagy filmtörténeti jelentősége lett volna.

Bárkinek az ötlete volt is, azt üzenem neki: soha nem hittem volna, hogy létezik ez az érzés, amit most érzek.

Keresek egy támogatót

Menni fog a dolog – gondoltam magamban péntek hajnalban, amikor bekapcsolódtam a Nap TV műsorába, amely meggyőzött róla, hogy hazánkban minden nemes vállalkozásra akad támogató. Ha például a híreket nem támogatta volna a Magyar Hitel Bank, sohasem tudom meg, hogy Göncz Árpád tárgyalt a szakszervezeti vezetőkkel. És az is biztos, hogy felelőtlenül behajtok a Küküllő utca lezárt szakaszába, ha az Állami Biztosító nem támogatja, hogy az Útinform közleményei eljussanak hozzám. A Samsung jóvoltából pedig megközelítően pontos tájékoztatást kaptam a piaci árakról, ami nagyon fontos ilyenkor, ünnepek előtt. Még sok érdekes részlete volt a műsornak, például Havas Henrik riportja Botos Katalin tárca nélküli miniszterrel, melyet a Dunaholding Rt. támogatásában élvezhettem. Majd Németh Zsolt rendőr ezredes számolt be egy újabb betöréses lopásról, amelyet gázsprayvel követtek el, valamint két tettestárs támogatásával. Csurka István a Klapka Group támogatásával fejtette ki nézetét, miszerint az MDF sorai ellen bomlasztó tevékenység folyik a sajtó támogatásával. Később a keményen edző sportolókkal együtt örülhettem a hírnek, hogy várhatóan sikeres olimpiai szereplésüket a Balatonboglári Élelmiszeripari Rt., a Thermal Hotel Helia, a Terimpex és Diadém Kft. is támogatja mint a Magyar Olimpiai Bizottság hivatalos támogatói. Azután a Postabank lehetővé tette a műsorvezetőnek, hogy beszélgessen Koncz Gáborral, sőt kávéval is megkínálta, amit a kitűnő művész nem nagyon akart elfogadni, de muszáj volt neki, mert a képernyőn megjelent a felirat: A Nap TV vendégeit a Cardimix Kft. által forgalmazott kávéfőző kávéjával kínálja.

Nyolc óra tájban kisütött a nap, igen szép, derült délelőtt ígérkezett, amint ezt Aigner Szilárd a Hungária Biztosító által támogatott időjárás jelentésben már hajnalban megjósolta. Tele voltam optimizmussal, úgy éreztem, számomra is tartogat még kellemes pillanatokat az élet, feltehetően a Fővárosi Fogtechnikai Vállalat, valamint az urológiai klinika támogatásával.

A stúdióigazgatók korán kelnek

Pénteken reggel öt órakor keltem, frissen és üdén vágtam neki a napnak, szemem előtt tartva a népi mondást, miszerint: ki korán kel, aranyat lel. Ezt a bölcsességet látszott igazolni Havas Henrik rövid bevezetője is a Nap TV műsora előtt. A népszerű műsorvezető ugyanis arról beszélt, hogy nemsokára sok gazdag ember lesz az országban – ezek feltehetően mind korán keltek –, és nem szabad, hogy ez irritálja az embereket, mármint azokat, akik nem lesznek gazdagok. Ezek a gondolatok a nézők leveleinek kapcsán jutottak Havas Henrik eszébe, ugyanis nagyon sokan túlzottnak tartják a képviselők több tízezer forintos fizetését. A politikus gazdagságára azért van szükség – vélekedett Havas Henrik –, „mert ez alapozza meg a biztonságát. Megfelelő anyagi háttér kell ahhoz, hogy valaki vissza tudjon vonulni a politikától akkor, ha politikailag ellehetetlenül. Ez az apró érv – tette még hozzá – valószínűleg elkerülte a levélírók figyelmét…” Ez az apró érv – kicsit szégyellem is magam miatta –, az én figyelmemet is elkerülte, de most, hogy Havas Henrik meggyőzött, már azt is tudom, hogy miért kellett a TV stúdióigazgatóinak havi jövedelmét százkilencvenezer forintra emelni. Mert ha a TV-nél egyszer ellehetetlenülnek – ami ennél az intézménynél elég gyakran előfordul –, legyen megfelelő anyagi bázisuk a visszavonulásra. Ez esetben megtakarított pénzüket majd vállalkozásokba fektetik, részvényeket vásárolnak a Dunaholdingtól, esetleg masszázsszalont nyitnak, ami persze csak csekély kárpótlás azért, hogy ellehetetlenültek a TV-nél. Ezért én a stúdióigazgatók jövedelmét nem tartom túlzottnak, különösen, ha arra gondolok, hogy a minap nekem a Szépirodalmi Kiadó nyolcvanezer forintot ajánlott fel egy regényért, igaz, hogy bruttó. Ha jól számolok, havonta mindössze három regényt kellene megírnom, hogy elérjem Bányai Gábor stúdióigazgató jövedelmét, ami igazán semmiség. De mi lesz akkor, ha egyszer én is ellehetetlenülök mint regényíró? És mi lesz azokkal, akik ellehetetlenülnek mint adminisztrátorok, nyeregkészítők vagy hajókovácsok? Javaslom, hogy ne csüggedjenek. Ha kételyeik támadnának a javak elosztásának helyességét illetően, keljenek fel korán, menjenek a TV elé, várják meg Havas Henriket, és beszélgessenek el vele.

Ám arra nagyon vigyázzanak, hogy a sérülés nyolc napon belül gyógyuljon.

Nézem a SAT eins-t

Egy barátommal találkoztam a minap, régóta nem láttam, ezért meglehetős örömmel üdvözöltem. Kis bajor kalap volt a fején, amikor meglátott, feltolta a feje búbjára.

– Hogy vagy, hogy vagy? – veregettem meg a vállát.

– Na so so – felelte. – Ganz gut.

– Miért beszélsz németül? – kérdeztem.

– Tudja, én kicsit már felejtek magyart – mondta szemlesütve és enyhén müncheni akcentussal.

– Nem értem – mondtam. – Tudtommal egy bécsi kirándulást leszámítva, soha nem jártál külföldön.

– Ja, du hast recht – mondta –, de én nem külföldjén tanultam német, hanem televízióbul.

– Hogy lehet a televízióból németül tanulni?

– Tudja, ez volt úgy, hogy négy évvel régen szereltek nekem tetejére… nicht tetejére… tetőre egy antenna… Egy parabol. Fogom mindig SAT eins meg RTL… Hamburg, München… nézem Tag und Nacht.

Eltartott egy ideig, amíg a keverék beszédből kiszűrtem a lényeget.

Kiderült, hogy a barátom eleinte idegenkedett a külföldi adásoktól, mert nem értett belőlük egy kukkot sem. Később – ahogy fokozatosan romlott a magyar tévé műsora – egyre sűrűbben kapcsolt át a német állomásokra. Azután egyszer – amikor éppen Kupa Mihály beszélt a TV 1-ben – öklével a készülék tetejére vágott, és azt mondta: egy frászt fogom én ezeket nézni! (Akkor még jól beszélt magyarul.) Tüstént átkapcsolt a SAT 1-re, ahol éppen egy James Bond-film ment. Ettől a naptól kezdve soha többé nem nézte a magyar adásokat. Hat hónap múltán azon kapta rajta magát, hogy kezdi érteni az idegen szöveget, egy évre rá pedig már zavartalanul élvezte a németre szinkronizált filmeket. Két évvel ezelőtt leszázalékoltatta magát, azóta ott ül a képernyő előtt kora reggeltől késő estig, csak vásárolni jár el reggelenként egy fél órára. A német bemondónőket már név szerint ismeri – árulta el a barátom, az egyikbe egészen szerelmes lett.

– Die schöne Brigitte – sóhajtott szemérmesen. – Ein Zuckerl.

Kezet nyújtottam a barátomnak, mert már untam a kétnyelvű társalgást. Zavartan hunyorgott, éreztem, hogy valami még nyomja a lelkét.

– Tudja, tegnap egy kicsit kapcsoltam át magyar Fernseh-re – vallotta be. – Jött rám az a Heimweh… az a honvágy. Volt nagyon nehéz látni megint az a Kupa Mihály meg az a Pálfi… Sehr schwer… De hát van magyar szív is az emberben.

Biztatóan mosolygott rám.

– Jövőre is fogok egyszer nézni.

Napi padaszana

Egy barátommal találkoztam a minap, régóta nem láttam, s meglepett, hogy mekkora változáson ment át. Izgága, kiegyensúlyozatlan alak volt, most sugárzott belőle az erő és a nyugalom. Ezt közölni is akartam vele, de mielőtt megszólaltam volna, szigorúan nézett rám és azt mondta:

– Te a hasadból lélegzel.

– Miért? – kérdeztem. – Honnan kellene lélegeznem?

– A rekeszizmodból. Figyelj meg engem.

Mély lélegzetet vett, s közben különös hangot hallatott. Valahogy így hangzott:

– Aom… aommm…

Amikor kifújta a levegőt, ugyanazt a hangot hallatta. Azután észrevette, hogy értetlenül bámulom, erre megmagyarázta, hogy ez a hang a lámák szent szótaga, s azt is megmagyarázta, hogy ő ilyenkor a boldogság és nyugalom állapotába kerül. Azután végignézett rajtam és megállapította, hogy sápadt vagyok és vörös a szemem, és ezen csak az amina-mahina gyakorlat segíthet. Ez azt jelenti, hogy néhány percig azt kell képzelnem magamról, hogy kicsi vagyok, mint egy gombostűfej, majd azt kell képzelnem magamról, hogy óriás vagyok, mint Gulliver a liliputiak között. Ettől a testem rugalmas lesz, és a lelkem kitágul.

– Honnan tudod te ezeket a dolgokat? – kérdeztem.

– Rendszeresen nézem a tévé jógasorozatát – felelte. – Ajánlom neked is. Amióta padaszanát végzek, elmúltak a visszérpanaszaim, és megtanultam a testemet és a lelkemet egységben látni.

Barátom szavai nagy hatást tettek rám. Csütörtök délelőtt már alig vártam, hogy elkezdődjék a jógasorozat e heti folytatása, és én is elvégezhessek néhány gyakorlatot. A négerüléssel kezdtem, ami nagyon egyszerű gyakorlat. Le kell csak guggolni, és a fejünket elmélyülten a két tenyerünk közé szorítani. Ez a művelet igen jó az isiász és a lumbágó ellen. A négerülést a vajraszana követte, ami egyszerű törökülésnek látszik, de a hatása jótékony, ha az embernek emésztőszervi bántalmai vannak. A négerülésből csak hátra kellett hajolnom, hogy a fejem a földet érje, s máris elértem a matsyender ászana pozíciót, amellyel a menstruációs görcsök hatásosan oldhatók. A végére hagytam a garudi ászanát, ami abból áll, hogy az ember a karjával úgy tesz, mintha valami csúnya dolgot intene, miközben a jobb lábfejét a bal lábszárához szorítja. Ez a pozíció előnyösen befolyásolja a hólyag és a nemi szerv működését.

A hatás nem maradt el. Néhány perc múlva máris tapasztalhattam, hogy a hólyagom kifogástalanul működik. Ami pedig a másik dolgot illeti… Hát istenem! Azért egyetlen gyakorlattól még nem lehet csodákat várni.

Tanuljunk nyelveket!

A nyelvtudás nagyon fontos dolog, különösen manapság, amikor lépten-nyomon azt halljuk, hogy közelednünk kell Európához. Ezért illeti dicséret a tévé olasz nyelvtanfolyamát, amelyet már négy hete láthatunk nap mint nap a képernyőn. Ha a tanulni vágyó nézők eddig szorgalmasan követték a műsort, az ötödik hét elején már úgy tudnak beszélgetni olaszul – a műsorvezető szerint –, akárcsak Neil és Pat, akik egy presszóban találkoznak, feltehetően Rómában. Hogy vagy? – kérdezi Pat, mire Neil azt válaszolja: Elég jól. Majd ő kérdez: Iszol valamit? Szívesen – mondja Pat. – Egy kapuccinót. Nem eszel semmit? – kérdezi Neil. Pat megrázza a fejét: Reggel csak egy almát eszem. Neil a pincérhez fordul: Kérek egy kapuccinót és egy kávét.

Ennyi.

Négy hét tanulás után ez azért nagyon szép, értelmes beszélgetés. Újabb négy hét leforgása alatt Pat feltehetően megunja az almát, és igényesebb lesz a táplálkozás terén. Mint az a különös akcentussal beszélő vendég, aki két-háromperces lágytojást kér pohárban, vajjal és enyhén pirított kenyérrel egy budapesti kávéházban.

– Uraságod ugyebár nem magyar? – érdeklődik a pincér.

– Nem – feleli a vendég. – Én vagyok orosz.

– Milyen jól tetszik beszélni magyarul – álmélkodik a pincér.

– Én tanulok szisztematikusan magyart – mondja nem kis büszkeséggel a vendég. – Mindennap tíz szó. Az egy héten hetven szó. Egy hónapban háromszáz szó. Egy évben pedig háromezer-hatszázötven szó – ezután jelentős mozdulattal megkopogtatja a homlokát. – És tetszik látni, ez mind van itt, ebben a kis segemben.

Torpedó

Halló, halló… Várjuk a következő hívást… Már itt is van… Hány éves vagy, kisfiam? Hetvennyolc?… Nahát, büszke lehet rá a bácsi, hogy ilyen kedves, fiatalos hangja van… Nem bácsi, hanem néni? Hát ez fantasztikus!… Pedig meg mertem volna rá esküdni… Szabad a kedves nevét, foglalkozását… Pálinkás Anna, nyugdíjas. Hát persze, hogy nyugdíjas, ezt nem is kellett volna kérdeznem… De azért, ugye, jó egészségben van?… Nahát, ennek örülök. És honnan tetszik telefonálni?… Persze, hogy hazulról. De melyik városból?… Debrecenből. Ennek külön örülök. Tetszik tudni, hogy Kossuth Lajos is járt Debrecenben… Igen, Kossuth Lajos, a haza bölcse. Azért mi is ismerjük a történelmet… Tessék mondani, könnyen bejött a hívás?… Már két éve tetszik próbálkozni? Jaj, de örülök, hogy végre sikerült… Jövőre talán már nem is lett volna alkalma a bácsinak telefonálni. Hány évesnek tetszik lenni? Hetvennyolc. Ez nem kor, manapság. Most még csak azt tessék megmondani, hogyan szólítsam?… Panninak? Ne is mondjam azt a bácsinak, hogy néni?… Ez nagyon kedves. Ebből is látszik… Na mi is látszik ebből? Nem tetszik rájönni? Én sem… Na de az idő halad, még azt árulja el Pannika, mit szeretne nyerni?… Egy betétkönyvet? Reméljük, hogy meg is lesz… Hát akkor kezdhetjük is… Elemér három. Nagyon jó. Nem talált… Talán a következő. Jól tessék meggondolni… Béla hat. Ez az! Ez az! Egy belföldi utazás. Most nagyon tessék vigyázni… Cecil hat. Nagyon jó. Nem talált… Béla hét. Ott van! Ott van… Béla nyolc. Ez is jó… Cecil nyolc. Süllyed! Süllyed!… Gratulálok, Pannika, nagyon drukkoltam, hogy sikerüljön. És sikerült! Sikerült… És hova tetszik ezzel az értékes nyereménnyel majd utazni?… Zalakarosra? Nagyon jó választás. Zalakaros sokat fejlődött az utóbbi években… Ha szabad tanácsolnom, ne tessék sokat ülni a meleg vízben… Nem tudom, de azt mondják, hogy a meleg víz kis lábakat csinál… Egy szép képeslapot azért elvárunk… Még egyszer gratulálok, és tessék újra hívni bennünket, nemcsak a játék miatt, hanem ugyebár az a bensőséges hang, amit mi itt kialakítottunk… Nálunk a tévében minden olyan családias, olyan igazi plömplöm… Jó nyaralást kívánok Zalakaroson, és jövőre sok sikert az iskolában… Szia, szia, még egyszer gratulálok…

A Magyar Televízió elnökségének

Tisztelt Elnökség!

Alulírott készüléktulajdonos havi előfizetési díjat fizetek azért, hogy az Önök által sugárzott műsorokat megnézhessem. Ezt a – ma már nem is csekély – előfizetési díjat önök állapították meg, teljesen egyoldalúan, nekem ebbe semmi beleszólásom nem volt. Nem kötöttünk semmiféle szerződést arról, hogy a befizetett díjösszegért milyen jellegű műsorokat igényelhetek, a napi műsoridőt is önök szabták meg. Önök nem kötelezték el magukat semmire, bármikor lerövidíthetik a műsoridőt, akár napi két órára is, én ebbe sem szólhatok bele. Önök megváltoztathatják egyik napról a másikra a meghirdetett műsort, késhetnek az adással, tiltakozásnak helye nincs. Én a megértő és türelmes tévénézők közé tartozom, nem várok a tévétől lehetetlent, eszembe sem jut például, hogy minőségi szempontokat kérjek számon. Azt azonban nem tűröm, hogy a felelőtlen műsortervezés miatt jelentős anyagi károkat szenvedjek. Nem kertelek tovább, megmondom, miről van szó. Heti tévéjegyzeteket szoktam írni, az egyik ilyen jegyzet leadása csütörtök délig lett volna esedékes. Ehhez két műsort választottam ki a TV 2 délelőtti programjából, A stewardess mosolyát és az Olasz nyelvleckét kezdőknek. Mondanom sem kell, mind a két műsor elmaradt. A jegyzetemet nem tudtam megírni, miáltal elestem ezer forint honoráriumtól.

Kérem a tévé elnökségét, hogy a fent említett összeget nyolc napon belül térítse meg nekem, ellenkező esetben követelésemet törvényes úton fogom érvényesíteni.

A kor szele

Nem tudom, más hogy van vele, de én már lassacskán jobban szeretem nézni a reklámokat a tévében, mint magát a műsort. Szellemesek, ötletesek, s vannak közöttük egészen meghatóak is. Például az Új Magyarország (a napilap) reklámja az ártatlan gyermekkel, ki fémpálcikájával megüti a triangulumot, amely csengve bong, vagy bongva cseng.

Egy tiszta hang.

Ideológiai különbözőségénél fogva egészen más illatú, de éppoly meggyőző a Népszabadság reklámja. Egy férfi ül valahol – kétségkívül egy félreeső helyen, ahol általában szívesen olvasunk újságot –, a kezében tartott napilap eltakarja az arcát. Rövid, ám feszült pillanatok múltán felemeli a fejét az újság mögül, és végtelen megkönnyebbüléssel – bár a nyomizástól még fáradtan és rekedten – azt mondja: „Most jó!”

Szavait sejtelmes nesz követi, egy befejező akkord, nem hivalkodó, de mégis sokatmondó, egy eleresztett sóhaj alulról.

Egy tiszta hang.

A tökéletes nő

A múlt héten a tévé reggeli műsorából lejegyeztem néhány választ arra a körkérdésre, amelyet a riporter ismert színésznőknek tett fel: mit nem szeretnek a nők a férfiakban.

Ezúttal a kérdést – megfordítva – ismert színészeknek tették fel: mit nem szeretnek a férfiak a nőkben. Értékes és megszívlelendő válaszokat hallhattunk, mint általában a körkérdésekre. Bajor Imrének például – kora ellenére – megrögzött szokásai vannak, és nem szereti, ha ezekben gátolják. Ezenfelül nem szereti, ha egy nő ott akar aludni nála.

Halász László nem szereti, ha balhéznak vele.

Bardóczy Attila ki nem állhatja, ha egy nő lapos sarkú cipőt visel, vagy csúnyán néz rá az autóbuszon.

Lukács Sándor kerüli azokat a nőket, akik okosabbnak hiszik magukat nála.

Baranyi László úgy van a nőkkel, mint a marhahússal. Ebben is, abban is a kövéret szereti.

Sas József szerint egészen mást nem szeret az ember a feleségében és mást a szeretőjében. „Természetesen nem rólam van szó” – mondta.

Szuhai Balázs nem bírja, ha egy nő nem nő. Vagyis, amikor – félreértve az emancipál szó jelentését – e Manci Pál lesz (haha!).

Szombathy Gyula értetlenül áll a nők ama tulajdonsága előtt, miszerint a legnagyobb szerelemből és ragaszkodásból képesek a legmélyebb gyűlöletbe átcsapni.

Kabos László nem szereti, ha egy nő sokáig kéreti magát, és hallgatag…

A közvélemény-kutatás módszereivel összegezve a válaszokat: az ideális nő kissé telt, magas sarkú cipőt visel, kedvesen kacsint a férfira az autóbuszon, majd rajongó csodálattal azonnal lefekszik vele, miközben sokat beszél. Kudarc esetén odaadása nem csap át gyűlöletbe, és nem akar a férfinál maradni éjszakára.

Ami érthető is.

Elvonókúra

Szeptember 16. Kora délelőtt önfeledten néztem a tévét, a PRO7-en egy régi film ment, Spencer Tracyvel, amikor kattant egyet a készülék, a kép elment. Megpróbáltam a többi csatornát is, a tévé néma volt, mint a sír. Egy óra múlva újra próbálkoztam. Semmi. Felhívtam a kábeltévét, ahol megmagyarázták, hogy egy erősítőt átszerelnek valahonnét valahová, de az egyik lakó elvitte a padláskulcsot, meg kell várni, amíg visszajön Celldömölkről. Estére a Hajnali ígéret című film volt bekarikázva nekem a műsorban. De hát nem láthattam. Elég idegesen telt az estém, éjjel is nyugtalanul aludtam.

Szeptember 17. Korán ébredtem. Azonnal bekapcsoltam a tévét, de még mindig néma volt. Délelőtt többször is próbálkoztam, sikertelenül. Délben otthagytam az ebédet, semmi étvágyam nem volt. Különös nyomást éreztem a gyomrom tájékán. Mi lesz, ha este nem láthatom a Szomszédokat? Nem láthattam. Hirtelen sírógörcs tört rám, az orrom vérezni kezdett.

Szeptember 18. Reggelre belázasodtam, a szemem megdagadt. Rettenetes erőfeszítéssel bekapcsoltam a készüléket, amely nyikorgó hangokat hallatott, de kép nem volt. Az ájulás környékezett. Ki kellett hívnom az orvost. Hosszasan vizsgált, majd megállapította, hogy súlyos mérgezési tünetek jelentkeztek nálam, ez a hirtelen elvonás következménye. Kihívta a mentőket. Délre már a Lipóton voltam, egy kórteremben, ahol hat másik beteg – ezek is mind elvonósok voltak – zsugázott. Akkor vettem észre, hogy a terem közepén bekapcsolt tévékészülék áll. A Munkavállalók magazinja című műsor ment, a szemem mohón rátapadt a képernyőre. Az egyik elvonós – aki már gyógyulófélben volt – megmagyarázta, hogy ez már a terápiához tartozik, a tévé egész nap megy, persze videóról, és csak azokat a filmeket sugározzák, amelyeket a terápia szempontjából hasznosnak ítélnek. Meg is mutatta a napi programot: Piaci körkép… Közúti közügyek… A szent kereszt felmagasztosulása… Mi újság a kiskertben?… Befektetési tanácsadó. Mindegy. Fő, hogy látom a tévét.

Szeptember 19. Jól bereggeliztem, s közben már gépiesen a készülék felé fordultam. Egész délelőtt Pálfy G. István és Ilkei Csaba műsorait közvetítették. A terápia szigorúbb lett. A többiek ügyet sem vetettek a képernyőre, de én még hősiesen helytálltam. Csak késő délután ragadt le a szemem, a Vallás és kultúra című műsort már nem láthattam.

Szeptember 20. Délelőtt még megnéztem az Emberi jogi figyelőt és a Német nyelvű nemzetiségi magazint, azután engedtem a csábításnak, leültem a többiekkel ultizni. Estig játszottunk, de alig hallottuk egymás hangját a tévétől. Amikor bejött az orvos, rá is kiáltottam: „Zárják már el azt a rohadt készüléket!” Elégedett képet vágott. Én meg bemondtam egy negyven száz ultimót pirosból. Már nem érdekelt a tévé. Pedig éppen Bányai Gábor beszélt.

Az igazgató is csak ember

Egy rokonszenves színház rokonszenves igazgatója nyilatkozott a Nap TV pénteki adásában; Bálint András, a kitűnő színész, rendező, előadóművész és nem utolsósorban kedves, szeretetre méltó egyéniség. A színház terveiről és gondjairól is olyan természetéből fakadó gyermekded nyíltsággal beszélt, hogyha én lennék az új törvényhatóság, önkormányzat meg színházi főizé, gondolkodás nélkül beléhelyezném a bizalmamat további ötven évre. Ámuló képpel hallgatta a riportert, látszott rajta, hogy nem érti, mitől olyan komolyak manapság az emberek, holott a dolog roppant egyszerű: jó színházat kell csinálni, jó darabokkal, és általában szeretni kell a közönséget.

Kellemes érzéseket keltett bennem a műsor, és közben büszke voltam magamra, mert eszembe jutott, hogy valamikor én is adhattam egy életre szóló tanácsot ennek a híres embernek és népszerű igazgatónak.

Húsz esztendeje is van talán, hogy egy baráti társasággal kirándultunk a Balatonra, ha emlékezetem nem csal, Szántódra. Dél volt már, amikor megérkeztünk, és Bálint András addigra nagyon megéhezett. Végre találtunk egy vendéglőt, asztalhoz ültünk, és Andris önfeledten falatozni kezdett. Ma is megborzongok, ha visszagondolok rá, sohasem láttam életemben ilyen ártatlanul őszinte mohóságot. Még le sem nyelte a megrágott falatot, már tömte a szájába a következőt. Ételmaradékok szóródtak szét a négy égtáj felé, az asztalkendőn gyűltek a húsleves foltjai, a székek karfáján dinnyelé csurgott végig, Andris ingét kenyérmorzsák borították. Sokkolva néztük ezt a senkit nem kímélő falatozást – a pincért, aki felszolgált, állítólag azóta is vegetatív neurózissal ápolják –, de nem szóltunk egy szót sem, csak a székünket húztuk egy kicsit távolabbra. Bálint Andris szeretetreméltó egyéniségének köszönhette ezúttal is, hogy az esetet igyekeztünk hamar elfelejteni.

Néhány évvel később beállított hozzánk, először láttam őt gondoktól gyötörten. Kiderült, hogy Kovács András új filmjében kapott szerepet, egy ellenszenves SS-tisztet kellett alakítani. „Én eddig csupa rokonszenves szerepet játszottam – mondta. – Hogyan tudok én ezzel megbirkózni? Mivel tegyem magam ellenszenvessé?”

Ez tényleg nehéz feladatnak látszott, ezen én is hosszasan elgondolkodtam. Egyszerre csak fény gyúlt az agyamban, rátaláltam a megoldásra.

Azt mondtam Bálint Andrisnak:

– Egyél!

Üzenem szeretteimnek

Már régóta fontolgatom, hogy eldobom magamtól az életet. Tulajdonképpen nincs rá különösebb okom, a családi életem rendezett, az utóbbi időkben nem ért semmiféle csalódás, kiábrándulás, anyagi helyzetem tűrhető, a feleségem állítólag szeret, és a gyermekeim büszkék rám. Csakhogy én valamikor elolvastam kedvenc pszichológusom, Popper Péter Hogyan öljük meg magunkat? című alapvető tanulmányát, amelyben a kitűnő szerző arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy „akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önutálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából”.

Egy szó, mint száz, a tervem már régóta megvan, csupán a kivitelezés módjában nem tudtam még megegyezni magammal. Akadt ugyan néhány sztereotip ötletem, de Popper Péter tanulmánya mindegyiktől elvette a kedvemet. A szerző szerint ugyanis jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából.

„Ezért szigorúan tilos:

– mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni – mert a seb, az alvadt vér gusztustalan;

– felakasztani magunkat – mert a kilógó nyelvű, pöffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk;

– kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani – ugyanezért;

– levetni magunkat valamilyen magas épületről – mert az eldeformálódott test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz;

– gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben – mert öntudatlan állapotban könnyen magunk alá csinálunk.”

Már azt hittem, le kell mondanom a tervemről, amikor a tévé szerda reggeli adásából ráleltem a megoldásra. Egy közleményt olvastak fel félóránként, meglehetősen izgatott hangon: „A Kermi betiltotta az ebszőlőszár feliratú papírzacskókban árusított termékek forgalmazását, mert az felszívódva akut hasmenést, izomgörcsöt és idegbénulás következtében halált okozhat.”

Ez kell nekem, mondtam magamban, és azonnal lerohantam a legközelebbi háztartási boltba, ahol minden nehézség nélkül beszereztem az ebszőlőszár feliratú zacskóban árusított terméket.

Otthon azután apránként elfogyasztottam, némileg rágós volt, de az ízére nem panaszkodhatom.

Kicsiny szobámban ülök most, és várom a halált.

Mire e sorok az olvasók kezébe jutnak, én már élettelenül dűlök el a karosszékemen, mellettem az ebszőlőszár feliratú zacskóval. De még az innenső partról üzenem barátaimnak, ismerőseimnek, hogy ne érezzenek lelkiismeret-furdalást a halálom miatt. Mindenkivel megbékélve hagyom itt e kopár árnyékvilágot, és nem azért – hogy csak egy példát mondjak –, mert a főnököm már hónapok óta halogatja a fizetésemelést.

Muszáj nevetni!

Min lehet ma nevetni Pesten? A megboldogult Henri Bergson, aki a nevetés filozófiájával foglalkozott, bizonyára épületes tanulmányt írt volna erről a témáról, ha meghallgatja a válaszokat szerdán reggel a tévé riporterének körkérdésére: mikor nevetett utoljára?

Az első megkérdezett – egy középkorú, finom úr – azt mondta, hogy ő a kormányon nevet leginkább. Meg a parlamenti üléseken. „Ebben az országban jelenleg ez az egyedüli, ami nevetségre ad okot.”

Sokat nevetünk mostanában – vallotta egyöntetűen két csinos lány –, elsősorban a nyomorunkon és a kilátástalanságunkon.

Egy munkába igyekvő fiatalember azt mondta, hogy ő a barátaival szokott nevetni, de jókat mulat néhány törvényjavaslaton is.

Mindenen tudok nevetni, mosolyodott el a kérdésre egy joviális külsejű férfiú fekete napszemüveggel. Reggel például azon nevetett, hogy a szervizben még mindig nem csinálták meg az eltörött kipufogóját, pedig mára biztosra ígérték.

Egy másik fiatalember nagyon jó viccet hallott, azon nevetett utoljára, de nem volt hajlandó elmesélni, mert vannak benne olyan szavak is, amelyeket nem lehet a nyilvánosság előtt kimondani. A riporter erre azt javasolta, hogy a csúnya szavak helyett mindig fütyüljön egyet. Ekkor a fiatalember elmondta a viccet, de nem lehetett belőle semmit érteni, mert csupa füttyből állt.

Azután egy idős munkást kérdeztek meg, aki egyszer nevet egy hónapban, amikor megkapja a nyugdíját. Huszonhét év öntödei munka után ennyi nyugdíj! – csóválta a fejét, és már nevetett is.

A műsorvezető Juszt Lászlót is megkérdezték, hogy mikor nevetett utoljára, mire ő azt mondta, hogy akkor kacagott igazán, szívből, amikor elolvasta a televízió legújabb átszervezéséről szóló anyagot. Azt nem árulta el, hogy mi volt olyan mulatságos ebben az anyagban, de látszott, hogy már a visszaemlékezéstől is ragyog a tekintete.

Igazán vidám, lendületes műsor volt. Ahogy mondani szokták: ilyet is csak Pesten lehet látni.

Középfokú ászanák

A TV 1 csütörtök reggeli adásában ismét találkozhattunk az idős magyar jógival, aki újabb rejtelmeit tárta fel a jóga, vagyis a végtelenbe való nyújtózás tudományának. Megtudtam például, hogy ha tenyerünkkel a fülünket körkörösen masszírozzuk, ez igen jó hatással van a vese működésére. Azután a pránajáma következett, ami igen egyszerű gyakorlatnak látszott. Reggel a jobb orrlikunkon kell a levegőt beszívni, és a bal orrlikunkon kiereszteni, este pedig éppen fordítva. A reggeli lélegzéssel a lagymatag, nőies jelleget erősítjük magunkban, míg az estivel az agresszív, férfias jelleg erősödik. Ezért semmi esetre sem szabad csak az egyik orrlikunkon lélegezni. Azután sor került az ászanákra is, ezek között voltak könnyebb gyakorlatok, mint például a köldökászana, ami annyiból áll, hogy hanyatt fekszünk, és fejünket egy kissé felemelve átnézünk a két lábfejünk között. Ezzel a gyakorlattal fokozzuk a gerinc rugalmasságát és késleltetjük az öregedést. A nehezebb fokozatú ászanák már-már cirkuszi mutatványoknak tetszettek, ám a mester elmagyarázta, hogy elég, ha csak elképzeljük magunkat szoborszerűen egy-egy helyzetbe, a képzelőerővel máris nagy lépést tettünk előre.

Akkor én elképzeltem magam, amint egy Alfa Romeo volánja mögött ülök, szoborszerűen, Nizzában. Azután elképzeltem magam szoborszerűen egy bankpénztár előtt, miközben a pénztáros ötvenezer dollárt számol le nekem. Azután elképzeltem, hogy a Madonna mellett fekszem az ágyban, de itt már nem tudtam magam szoborszerűen elképzelni.