„Én írok Önnek…”

Mostanában gyakran kapok leveleket könnyebb fajsúlyú képes hetilapoktól, ezekben a levelekben olyan kérdések fogalmazódnak meg, amelyek a magánéletem pajzán titkait feszegetik: pártolom-e a reformkonyhát?… mi a véleményem a posztmodernről?… szeretnék-e május éjszakáján letépni minden orgonát?… A múlt héten is kaptam egy hasonló levelet, igaz, nem egy hetilap követte el, hanem maga a Magyar Rádió. Az illetékes szerkesztő, aki a kérdéseit intézte hozzám, nem sokat lacafacázott, azonnal rátért a lényegre:

„Kedves barátunk!

Volt már szerelmes Ön?

Lesz még szerelmes Ön?

Írt már Ön levelet? Vallottak már Önnek?

Íme, tisztelettel és barátsággal felkérünk, vegyél részt a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztősége által kiírt

Szerelmeslevél-pályázaton!”

Meghökkentett kissé a levél, bár a feladat nem látszott túlzottan nehéznek, képzeletbeli személyről lévén szó, azt írok, amit akarok, ígérhetek házasságot, briliáns nyakéket vagy azt, hogy elviszem vízisízni a Velencei-tóra. Másrészt nagyon régen írtam szerelmes levelet, meglehetősen kijöttem a gyakorlatból, ráadásul semmi tétje nincsen az efféle irodalmi levelezésnek, hiába várok a biztató válaszra, melytől a szívem dobogni kezd, s csókokkal árasztom el minden betűjét: „Köszönöm ezt a csodálatos vallomást. Ezentúl együtt indulunk el, kéz a kézben a szivárvány felé…”

Miután tovább olvastam az Irodalmi Szerkesztőség felhívását, meggyőződtem róla, hogy a dolognak mégis van igazi tétje.

„A pályadíj (minden résztvevőt illetően): 10 000 Ft, ráadásként a publikálási honorárium.”

Ezért már érdemes egyedül is elindulni a szivárvány felé.

Ezzel le is dőlt előttem minden akadály, s már csak azon töprengtem, milyen levelet írnék ma, ha történetesen ismét szerelembe esnék. Próbáltam beleélni magam a saját életkoromba, ebédre szójababból készített fasírtot ettem, és szaharinnal ittam a kávémat. A lemezjátszóra feltettem a Solveig dalát, és szarvasbőrrel dörzsölgettem bepárásodott cvikkerem. Este az ágyban Hernádi Gyula Álmoskönyvét olvastam, és az éjjeliszekrényre kikészítettem egy csupor szódabikarbónát.

S végre egy reggelen, a jól sikerült anyagcsere elégedettségével immár hozzáláthattam az íráshoz.

„Matild!

Már tíz napja nem adott hírt magáról! Nyugtalan vagyok. A múlt héten kedden és csütörtökön ott ültem egész délután az SZTK-ban, mert tudtam, hogy ilyenkor szokta megkapni a Hystaminját. A nővér gyanakodva nézett rám, mert én hétfőn és pénteken járok Cavintonra. Hiába vártam. Maga nem jött. Mondja meg, ha megbántottam, csak ne kínozzon. Lehet, hogy azért haragszik rám, mert a múltkor az önkiszolgálóban lebeszéltem Magát a császármorzsáról? Ha jól emlékszem, azt mondtam, nem éri meg az árát. Esküszöm, Matild, nem a pénz miatt, én boldogan meghívom Magát akár egy sarokházra is a Zserbóba. De negyven forintot kérni egy kaiserschmarnért, amin alig van lekvár? Ne duzzogjon, Matild, nem tudja, hogy ezzel mekkora keserűséget okoz nekem, máris úgy felszállt a cukrom, mint a luftballon. Emlékezzen inkább vissza, mennyi gyönyörű órát töltöttünk együtt a nyáron. Az a margitszigeti este például, amikor a Szabadtérin az Attilát adták, Lezsáktól. Igazán hangulatos volt. Hallgattuk a kardok csörömpölését, ahogy harcoltak a hunok. Szeretem a szép történelmi darabokat, van mire büszkék lennünk. Fagylaltot is ettünk. Én azt kérdeztem Magától: milyen? Erre Maga azt mondta: hideg. Ezen sokat kacagtunk, az aranyos fehér frufruja csak úgy rezgett a homloka előtt. Szerettem volna tüstént… de nem, erről még nem szabad beszélni! Magán az a kis sárga egyetemi trikó volt, amit az unokája küldött Amerikából. Látja, hogy mindenre emlékszem, ami Magával van kapcsolatban? Tudja, mit jelent ez, Matild? Azt, hogy sze… ugye kitalálja a többit? Ugye, érzi már, mit rejt a szívem? Akkor mi ez a hallgatás? Alig merem megkérdezni, csak nem beteg? Aggaszt, hogy a múltkor panaszkodott a hólyagjára, bár aznap erős front volt, én is szenvedtem az ízületeimtől. Könyörgök, ne hagyjon kétségek között, nagyon gyötör a bánat. Ez a kis gyűrődés a papíron egy felszáradt könnycsepp…”

A levelet nem küldtem el a Rádiónak, helyette írtam egy másikat, amelyben azt kérdeztem egy bizonyos Gizella nevű szőke asszonytól, hogy nem akarja-e megismerni egy már nem túl fiatal férfi fanyar őszi szerelmét.

De az igazi mégiscsak az első levelem tárgya maradt, szinte elevenné vált belsőmben, még álmomban is megjelent a sárga egyetemi trikóval, s a fehér frufruval a homlokán. Ingatag fogsora kivillant a párnám fölött, s agyonrúzsozott ajkait csücsörítve sejtelmes szavakat suttogott felém: „Maga éppen olyan hamis, mint általában a műbútorasztalosok.”

Biztos vagyok benne, hogy egyszer – nem holnap vagy holnapután, de amikor nagyon magányos leszek – a levélszekrényemben találok majd egy rózsaszín borítékot.

„Szerdán délután pontosan négykor az SZTK előtt.

Matild”