„Miért kap márkát a vámos?”

Népszabadság, augusztus 9.

A török népnél kedvesebb, barátságosabb népet aligha ismerünk. Különösen a magyarok iránt viseltetnek megkülönböztetett rokonszenvvel, erre számos példát találunk történelmünkben (lásd: Gül Baba és mások). A szinte megható vonzalom jelét ma is láthatjuk, amikor a török kamionok vagy turistabuszok megérkeznek határainkra. Kitárt karral sietnek egymás felé a magyar vámosok és a török vendégek, valósággal rokonként ölelkeznek, puszilkodnak, s csak úgy záporoznak a kérdések, melyekkel a család hogylétét tudakolják. „Mi van a kis Piroskával – kérdezi Jumurdzsák Mehemet B. Hornyák Dezső vámost –, kigyógyult már a kanyarójából?” Majd B. Hornyák Dezső érdeklődik: „Hát a kis Zulfikár behozta már a lemaradását az iskolában?” Junmrdzsák Mehemet megnyugtatja B. Hornyák Dezsőt, a kis Zulfikár végre egyenesben van, s ha Allah is úgy akarja, két év múlva segédmüezzin lehet Izmirben.

Ezek mindennapos jelenetek határainkon.

Mielőtt a törökök továbbindulnak, rendszerint apró figyelmességekkel kedveskednek a magyar vámosoknak. Régebben keleti édességeket osztogattak, halvát és rahat lokumot, de nem minden vámtisztnek ízlettek ezek a csemegék, volt, aki a diabétesze miatt nem ehetett rahat lokumot, egyesek meg túl olajosnak tartották a halvát. Ezért azután a tapintatos törökök más megoldáshoz folyamodtak; alkalmanként néhány száz márkával lepik meg a szabadkozó vámosokat. De hát a szívből jövő, érdekmentes kedveskedést nem lehet visszautasítani, a törökök nagyon megsértődnének, és ezt senki sem akarja. Inkább a magyar vámosok is viszonozzák a kedveskedést, tulipános bugylibicskát küldenek a kis Hasszánnak, a kis Zulejkának pedig vászon poháralátéteket, kalotaszegi mintával.

Mi tagadás – mint mindenütt a világon –, nálunk is akadnak rosszindulatú kételkedők, akik nem hisznek az önzetlen barátságban, és afféle rágalmakat terjesztenek, hogy például nemrég a vámosok némi ellenszolgáltatás fejében ötven kiló aranyrögöt másodosztályú zsemlemorzsának minősítettek, három bőrönd dinamitpatront pedig „reklám golyóstollak” címen vettek jegyzékbe mint a Bülbül és Szerafeddin cég ajándékát a hűséges bosnyák vásárlóknak.

A gyanúsítgatások kezdtek tűrhetetlenné válni, míg végre kedvenc lapom, a Népszabadság – melyet mostanában a Szív Újság helyett járatok – határozottan állást foglalt a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokának nyilatkozata mellett, miszerint: „A KORRUPCIÓ NEM TÉVESZTENDŐ ÖSSZE A SARCCAL.” A VPOP statisztikájában ugyanis nem minősül korrupciónak a Törökország és Magyarország között ingázó határforgalom megsarcolása, „MIVEL NEM BIZONYÍTHATÓ, HOGY A VÁMOS AZÉRT KAPTA A NÁLA TALÁLT SZÁZMÁRKÁSOKAT, HOGY ELNÉZŐBB LEGYEN A VÁMVIZSGÁLATNÁL, VAGY VALÓBAN AJÁNDÉKBA ADTÁK NEKI AZ UTASOK A PÉNZT.”

Ez aztán tiszta, egyenes beszéd – lelkendeztem a nyilatkozaton, s rögtön eszembe jutott a török népi bölcsesség: Ülgyürüm bendzser cselebi, ami magyarul annyit jelent: a gyanakvás kis lábakat csinál.

Tudom, nem mindenki ért egyet velem. Magam is fültanúja voltam, amikor egy örökös békétlenkedő két fröccs között azt magyarázta, hogy a Népszabadságban megjelent közleményhez fogható ökörséget még életében nem olvasott.

Erre én csak azt tudom válaszolni: nono, barátocskám! Mostan aztán leleplezted magad.

Ki mint él, úgy ítél.