Most végre értem…

Sokan vannak – persze inkább az egyszerű olvasók körében –, akik azt hiszik, hogy egy verset szakavatott elemzés nélkül is meg lehet érteni. Ez persze igen súlyos tévhit, főleg abban az esetben, amikor „olyan szubjektum tűnik elénk a vers terében, ami ugyan nem oldódik fel a grammatikai-szintaktikai viszonylatokban, de primer ottlétét maguk a szavak eliminálják.”

Ezért azután – mivel sem a versíráshoz, sem más irodalmi működéshez nem érzek hajlamot – elhatároztam, hogy verselemzésre adom a fejem. Ebbeli tevékenységemet a legegyszerűbbnek látszó poétikával, Petőfi Sándor Anyám tyúkja és a Befordultam a konyhára kezdetű versével próbáltam. Feladatom a két verssel kapcsolatosan könnyűnek tetszett, mivel „közös bennük, hogy a cselekmény szubjektumai mindkét esetben alá vannak rendelve a fölöttük alanyként uralkodó önjelleg nélküli alapviszonynak.” Megnehezítette azonban a dolgomat, hogy „mindkét diszkurzusforma az uralkodó, fundamentális kód meghatározta archeológiai tudás peremére kényszerült – nyilvánvalóan a maga külön-külön vett szubverzív potenciálja miatt”.

A verselemzést kisvártatva abba is hagytam, mivel beláttam, hogy e műfajnak nálam lényegesen különb művelői vannak: például Kulcsár Szabó Ernő, akitől a fenti idézeteket kölcsönöztem, s aki a Kortárs júniusi számában utánozhatatlanul egyszerű, lényegre törő, tömör megállapításokkal hozza közel az olvasóhoz Kovács András Ferenc költészetét. Azoknak a felvilágosítására, akik esetleg nem ismernék a kitűnő – általam is nagyra becsült – marosvásárhelyi költő verseit, idézem néhány sorát, ezeket a sorokat Kulcsár Szabó Ernő is jellemzőnek találta értékes tanulmányában:

 

„Riszáltam ucczán, kéz markolt csöcsömbe, Szép kapható valék farolt örömre. Körösztény módra öltem, fosztogattam: Hol pénzt pöröltem, hol meg osztogattam…”

 

Kovács András Ferenc verseinek megértését Kulcsár Szabó Ernő a következő fejtegetéssel segíti elő:

„Az, hogy a szövegalkotás hangsúlyosan intertextualizáló formái között az anagrammatika, a palindromák, a permutáció és egyáltalán a nyelvi aleatorika helyett Kovácsnál inkább a palimpszestus, a palinodikusság és a rejtett parodisztikum vagy travesztálás uralkodik, arra enged következtetni: a posztmodem szövegköziség megszólaltatásának ezúttal nem a legradikálisabb poétikai fogásával van dolgunk. Ráadásul nem is abban a permanens értelemben, hogy elvileg minden szöveg intertextus, illetve minden befogadás intertextuális olvasás volna…”

Amikor idáig jutottam, már éreztem, hogy nem szükséges tovább olvasnom. Tudatomban kristálytisztán bontakoztak ki egy sajátos költészet legárnyaltabb részletei is. Mindent megértettem, akárcsak a régi anekdotában az a bizonyos vak, akinek a barátja próbálja elmagyarázni, mi az, hogy tej.

– A tej fehér – mondja.

– Mi az, hogy fehér?

– A fehér olyan, mint a hattyú.

– Mi az, hogy hattyú?

– A hattyú egy madár, és görbe nyaka van.

– Mi az, hogy görbe?

A másik jellegzetes módon meglengeti behajlított karját és végigtapogattatja a vakkal.

– Ez a görbe.

Mire a vak elégedetten bólogat.

– Most végre értem, mi az, hogy tej.