Száli és a macska

Nincs értékesebb stiláris erény, mint amikor az író hosszadalmas leírások helyett egy en passant odavetett szócskával szinte felragyogtatja hőse jellemzőit. Ahogy ezt Czakó Gábor teszi a Hitel című hetilap hasábjain megjelent rövidke írásában, amely egy pszichológusnőről szól, akinek volt „egy nagy bozontos lelke”… S „hogy mi minden lappanghatott abban, azt még talán doktor Freud sem bírná hirtelenjében elősorolni”. Nem akarok vitába bocsátkozni az íróval, s főleg nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy túlbecsülöm doktor Freudot, abban azért biztos vagyok, hogy doktor Freud gondolkodás nélkül elősorolta volna, mi minden lappanghat Czakó Gábor lelkében, amikor a smaragdszemű, elvált, ám módos pszichológusnőt a továbbiakban így jellemzi: „szép volt ő, ajvé, de még mennyire.” Kész. Pont. Ehhez már nem is kell semmit hozzáfűzni, előttünk áll a hősnő, akár egy égő csipkebokor. Az emberábrázolás finom részletezése, miszerint a „koccintós névnapi empatizálás közben” macskája megfojtásáról álmodó pszichológusnő „szomorú volt, mint a kiszáradt agáve kaktusz” – már csak fölösleges szószaporításnak látszik. A lényeg – a trouvaille – az a picike, szinte észrevétlenül ejtett szócska, amitől megviláglik a háttér, érzékelhetővé válik a jellem, s még a mellékelt sokatmondó illusztráció segítségére sem szorulunk, máris magunk előtt látjuk az arc egyetlen maceszlapból kivágott sziluettjét.

Hátborzongató teljesítmény!

Ha Czakó Gábornak későbbi műveiben sikerül továbbfejleszteni ezt a hatásos írói módszert, Magyarországon mindig számíthat a széles körű elismerésre.

Ajvé, de még mennyire!