Önkéntes utastárs

Én olyan ember vagyok, aki, ha a társadalomtól bármire utasítást kap, azonnal végrehajtja, és nem gondolkodik az értelmén. Különösen a BKV utasításait hajtom szigorúan végre, mivelhogy manapság mindannyian utazunk, és nem volna jó, ha ezen a téren is eluralkodna az anarchia. Bérletemet mindig felmutatom – akár kérik, akár nem –, ahányszor igénybe veszem a metró mozgólépcsőjét, amelyre soha nem viszek magammal a megengedettnél nagyobb csomagot vagy olyan árut, amellyel megrongálhatom utastársaim öltözékét. Karácsonyfát csakis összekötözve szállítok, facsemetéket pedig mindig becsomagolva. Az utastérben az arra szolgáló kallantyúkba kapaszkodva fegyelmezetten töltöm el az utazási időt, miközben készen állok azoknak a társadalmi kötelességeknek teljesítésére is, melyek nagyobb körültekintést igényelnek. A minap például, amikor metróval a Déli pályaudvarra igyekeztem, a Moszkva téri megálló után a hangosbemondóból ezeket a szavakat hallottam: „Végállomás következik. Kérjük utasainkat, hagyják el a szerelvényt, és erre utastársaikat is figyelmeztessék.” Nem késtem végrehajtani a feladatot. Udvarias szavakkal figyelmeztettem minden utast – szerencsére nem voltak sokan –, hogy a végállomáson semmi esetre se maradjon a szerelvényen. Az utasok megértően fogadták tevékenységemet, csupán egyetlen izgága férfi – akit kétszer is figyelmeztetnem kellett – nézett rám megrökönyödve, majd azt kérdezte tőlem: „Maga nem buzeráns véletlenül?” Higgadtan válaszoltam neki, hogy nem erről van szó, én csak azt teszem, amire a hangosbemondón keresztül köteleztek, és ő is jobban tenné, ha végre készülődne a szerelvény elhagyására, mert most már figyelem.

Határozott viselkedésemnek lett is eredménye, a végállomáson az utasok szabályszerűen elhagyták a szerelvényt, s nekem a szemem se rebbent, amikor az izgága férfi távozóban kijelentette, hogy nálam nagyobb marhát életében nem látott. Arcáról leolvastam, hogy szívesen maradt volna a szerelvényen, és talán még a pad alá is elbújik, ha nem tartom rajta a szemem.

Az ilyen magatartásra nem lehet büszke a társadalom, ezért nem jár jutalomüdülés. Különösen, ha arra gondolunk, hogy némely országokban a társadalmi öntudat már oly magasra hágott, hogy az utasok maguk ellenőrzik egymás jegyét, sőt – szükség esetén – a feljelentést is maguk teszik meg.