Airport ’86

Európa repülőterein már-már elviselhetetlen a feszültség. Az egyre szigorúbb biztonsági intézkedések borongós hangulatba ejtik az utasokat. Zürichben tankok kúsznak előttem a betonon, Frankfurtban géppisztolyos katonák állják el a kijáratokat, Stuttgartban körözött terroristák képei mosolyognak rám a falakról – valahogy derűsebbnek látszanak, mint az üldözőik. Egy falragasz ötvenezer márkát ígér a nyomravezetőnek.

A tisztviselő, aki nagyon pályázik az ötvenezer márkára, fejhallgatóval a fülén halkan betűzi a nevemet egy láthatatlan gépezetbe: Karl… Anton… Robert… Dagobert… Percekig visszafojtott lélegzettel várom az eredményt, a komputer csak gondol egyet, s máris letartóztatnak mint baszk szeparatistát. Erősen megcsappant a bizalmam a komputerekben, amióta a Szerzői Jogvédő Hivatal nem számol el az íróknak egyetlen fillért sem, mivelhogy a nemrég vásárolt, és egy texasi méntelep számára készített komputer – rosszindulatú mendemondák szerint – következetesen Fekete Sándornak akarja átutalni Csurka István jogdíjait. De a stuttgarti komputer jobban működik, már kapok is egy szép pecsétet az útlevelembe, s eközben Európában újabb három bomba robban.

Ezért aztán – visszafelé – Frankfurtban még szigorúbb az ellenőrzés. Az új biztonsági berendezések már olyan precízek, hogy megszámolják az utas zsebében az aprópénzt, és nemhogy egy töltényhüvelyt, még egy glycerines kúpot is kimutatnak. Az ellenőrzés hatására már magam is hajlamos vagyok minden utastársamban potenciális gépeltérítőt látni, pedig én Malév-gépen repülök, Malév-gépet pedig utoljára – már nem is emlékszem rá, mikor – csupán Bécsig térítettek el, ahol az utasokat Sacher-tortával és sramlizenével fogadták.

A bajor Alpok fölött azonban különös dolog történik. Egy szokatlanul viselkedő utas – aki azzal vonta magára a figyelmet, hogy nem fogadta el a stewardesstől a konyakosmeggyet, sőt a fütyülős barackot is visszautasította – izgatottan suttog valamit egy másik stewardessnek, aki láthatólag szintén izgatott. Hirtelen támad bennem a félelem, de éppen olyan hirtelen el is párolog, amikor meghallom a stewardess higgadt válaszát: „Elnézést kérünk, de éppen leltározunk.” Az utas szeme földöntúli ámulattal mered a stewardessre, de látszik, hogy megnyugodott. Én is megnyugodtam, mindenki megnyugodott, valószínűleg ez volt a stewardess szándéka is, az egész dolgot a Malév pszichológusai fundálták ki: a repülőtéri zaklatásoktól rémképeket látó utasokat hazai légkört árasztó szavakkal megnyugtatni. „Elnézést kérünk, de éppen leltározunk.” A földön ezen, persze, bosszankodunk, de itt, két gomolyfelhő között, úgy cseng a fülünkben, mint a legszebb muzsika.

A módszer egyedülálló, és még tovább is lehet fejleszteni. Ezért hát ne csodálkozzunk, ha legközelebb ezt halljuk majd a stewardesstől: „Elnézést kérünk, de éppen váltás van.”

Tizenegyezer méter magasságban repülünk, kilencszázötven kilométeres óránkénti sebességgel, a hőmérséklet kívül negyven fok.

De a repülőgép belsejében az édes otthon illatát érezzük.

A Malév szárnyakat ad vágyainknak!