Eben gubátViharos körülmények között zajlottak le a MEOE, a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének tisztújító taggyűlései. Az esemény alaposan felkorbácsolta a kedélyeket, amint erről a Kutya című folyóirat szenvedélyes hangú vezércikkéből értesülhetünk:
„Már megint nem jött be! Nem sikerült megint az ellendrukkereknek, a kárörvendőknek, a bomlasztani akaróknak, a vesztes csatából elkullogóknak, a hátba támadóknak… a karrierlovagoknak, a mások munkáján meggazdagodni akaróknak, a pórul járt félkézkalmároknak, a rendet gyűlölőknek, a zavarosban halászni akaróknak…”
A háborgó indulatok jól jellemzik a demokratikus légkört, amelyben a MEOE működik s a szókimondó őszinteséget, amely azoknak a szelíd ebbarátoknak sajátja, „akik nem akarnak semmi mást, mint kedvelt kutyájukkal mind jobban és tökéletesebben foglalkozni.”
De mit akartak a magukat ebbarátoknak nevező karrierlovagok, akik nem átallottak „a tisztújító gyűléseken zavart, rendetlenséget, anarchiát kelteni?” Mi volt a célja a néhány pórul járt félkézkalmárnak? Erre is megkapjuk a választ.
„Összeugrasztani a lehetséges jelölt ellenfeleket, hogy a személyeskedő vitatkozás felkavart hullámain nevetve beússzon elképzelt hajója az áhított pozíció kikötőjébe. Hogy itt aztán hogyan tovább? Arra már egyikük sem gondolt, vagy ha gondolt, akkor a szép vastag pénzkötegekre gondolt, melyet ezen pozíció birtokában sandán és mások munkájának vállain állva el lehet érni…”
Ohó, tehát itt van az eb eltemetve! S ha így áll a helyzet, csak örülhetünk neki, hogy nem a vesztes csatából elkullogó félkézkalmárok elképzelt hajója úszott be a mások munkájának vállain állva az áhított kikötőbe. Azok voltak az erősebbek, akiknek szemléletében egyes-egyedül a „kynematológia iránti nyitottság” érvényesült, s akik a szép vastag pénzkötegből remélhetőleg nemes célokat támogatnak majd: az új Nemzeti Színházat, az éhező etióp gyerekeket és nem utolsósorban a társadalom perifériájára szorult, félrecsúszott életű ebeket. Mert bizony ilyenek is akadnak szép számmal. Bizony elszorult a szívem, amikor a Kutya című folyóiratban arról a német dogról olvastam, akinek az anyja „az ország legnagyobb szukája”, apja pedig „óriás kan”. Milyen életet láthatott maga körül ez a szegény eb? Nincs mit csodálkoznunk, ha egyszer nála is fellépnek a szexuális zavarok, melyekről részletesen tájékoztat bennünket a folyóirat. Tudjuk már, hogy mi a sorsa a magányos kutyának, „akinek egyetlen játéka az evőtálkája, s ezzel próbálkozik szexuális vonatkozásban is”. Nagyon szomorú dolog ez, mi az ilyen mértékű magányt szinte el sem tudjuk képzelni.
A folyóirat apróhirdetéseiben a fedezésre ajánlott előkelő vérvonalú kanoknak bizonyára nincsenek szexuális zavaraik. Arisztokratikus nyugalommal végzi fajnemesítő munkáját Marko v. Zellerland, Gero v. Spargerhelle, Besnyőpataki Asztag Aldo, Angyalföldi Vagány Canko, Ulf von Schlummbom, Reichenbach Alfréd… (Az utóbbi – most látom csak – nem is kan, hanem tenyésztő.)
S ha megkérdeznénk Angyalföldi Vagány Cankótól – Hankó és Virágházi Bessy gyönyörű fiától –, hogy mi a véleménye az egyesületi villongásokról, valószínűleg úgy válaszolna: – Nekem aztán secko jedno, hogy ki áll az egyesület élén, és ki kapja a nagyobb csontokat. Én minden rendszerben csak fedezek, és sajnos egyre többet követelnek tőlem. Nem veszik figyelembe, hogy öregszem, és a fedezésnél már többre becsülöm a puha almot, egy kis kacér evőtálkával a közepén. De hát mit tehetek? Fedezek, amíg bírok, így legalább biztos az egzisztenciám. Nem érdemes nagyon dühösen csaholni, mert mindig jöhet egy erősebb kutya… Vajon tudják-e ezt az örökérvényű kutyaigazságot a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületében is?! |