Allegro ma non troppo

Egy-két hete rengeteg levél és üdvözlő távirat érkezett a címemre, barátaim, ismerőseim és tisztelőim gratuláltak megszavazásomhoz. A levelekből ugyan kiderült, hogy senkinek nincs fogalma róla, milyen megtisztelő helyet fogok ezentúl betölteni a társadalomban, de azért mindenki sejthette, hogy nagy dologról lehet szó, hiszen akárhányszor tárcsázzák a telefonszámomat, a kagylóból mindig ugyanaz a gépi hang kattog a fülükbe: „Köszönöm, hogy a szavazatát rám adta.”

Nem biztos, hogy pontosan idézem a mondat szövegét, néhány tucatszor hallottam csupán, amikor a Bodeni tó partjáról próbáltam felhívni a családomat, ezer kilométer távolságból és annyi valutáért, amennyiért egy igazi korteshadjáratot is megnyerhettem volna. „Köszönöm, hogy a szavazatát rám adta” – kólintott újra és újra főbe a csökönyös gépi hang, de én nem hagytam magam, fáradhatatlanul szavaztam tovább, mert tudni szerettem volna, hogy Danika kijavította-e méltatlan osztályzatait.

Akkor még nem sejtettem, hogy akaratlan szavazataimmal az egyetemes kultúra ügyét szolgálom, miként is sejthettem volna, hogy a Posta nagyvonalúan az én számomat kölcsönözte a Televíziónak a karmesterverseny napjaiban, szavazási célokra. Ami azt jelenti, hogy az én telefonszámomon szavazhatott a közönség valamelyik, szívéhez közel álló karmesterre, hogy melyikre, máig sem tudom.

Ezúton üzenem hát az ismeretlen karmesternek, akit Budapesten a 382-272 kapcsolószámon csapott meg először a siker fuvallata, hogy amikor majd a Metropolitan, a Scala vagy a Bolsoj színpadán aratja a dübörgő tapsvihart, gondoljon mindig arra, hogy a hírnév útján én indítottam el.