Goodbye Piccadilly…

Az elmúlt hetekben különös érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy valami nagyon hiányzik nekem, de képtelen voltam megfogalmazni, hogy mi az. Éjszakánként álmatlanul vergődtem az ágyamon, s olykor – amikor már nem bírtam tovább – felöltöztem és elmentem a közeli Pilseni sörözőbe. De ott is csak azt éreztem, hogy nem itt van a helyem, ez a világ nem illik hozzám, más légkör az, amire vágyom, másféle hangulat…

Hogy mi volt az a délibáb, amit kergettem, arra csak a minap derült fény: a magyarázatot a Reuter híriroda egyik – alig észrevehető – tudósítása sugallta. A tudósító – David Lewis – arról számolt be, hogy „szoknyát viselő skót dudások zenei kíséretével” megnyitották az első angol klubot Budapesten.

Valószínűleg ezt az eseményt sejtettem meg érzékeny ösztöneimmel, amikor negligálni kezdtem kedvelt szórakozóhelyemet. Mert számításba jöhet-e egy Pilseni söröző, egy Tabdi pince, egy Grinzingi borozó, ha az estéimet végre egy igazi angol klubban tölthetem, akárcsak az Onedin kapitány vagy Maugham és Galsworthy keménykalapos hősei. Isn’t it?… S már láttam is magam a vöröstéglás kandalló előtt – szemben a királynő arcképével –, egy fotelban terpeszkedve, miközben „több nyelven beszélő pincérnők szolgálják fel a whiskyt és a libamájas szendvicseket” klubtársaimnak, akiknek körében „politikusok… magánüzletemberek, nagyvállalatok és szövetkezetek igazgatói” is fellelhetők.

„Magyarország megteremtett egy csipetnyi angol légkört” – nyilatkozott Kiss István, a Ballantin’s Club igazgatója a Reuter tudósítójának, „a rókavadászatot ábrázoló képekkel díszített, cseresznyefa-burkolatú, kényelmes díványokkal berendezett klubhelyiségben”.

Ám a nyilatkozat további része alapos csalódást okozott.

„Anélkül, hogy diszkriminatívak lennénk, feltételeket szabunk arra vonatkozóan, hogy kik lehetnek a klub tagjai – mondta Kiss, aki megvizsgálja a belépni szándékozók modorát, és a zártkörű bártól távol tart bizonyos nemzetiségeket. – Arra törekszünk, hogy tagjaink azonos gondolkodásúak legyenek.”

Félreértés ne essék, nem az okozott gondot, hogy megvizsgálják a modoromat, a jó büdös francba, viselkedni még tudok. Attól sem féltem, hogy a származásomat kifogásolják, brit mércével mérve ugyanis nem tartozom a hátrányos helyzetű nemzetiségek közé, nem vagyok sem tamil, sem gurkha, sem szingaléz. Engem az utolsó feltétel aggasztott, mégpedig nagyon. Nem voltam biztos benne, hogy a gondolkodásom valaha is azonos lehet azoknak a politikusoknak, magánüzletembereknek és vállalati igazgatóknak a gondolkodásával, akik már ott vannak a Ballantin’s Club tagjainak sorában.

Tanulj meg lemondani – sóhajtottam G. K. Chesterton, a nagy angol költő és filozófus szavaival, és keserű szívvel lemondtam álmaimról, a karcsú agarakat ábrázoló metszetekről, a kedélyes whistpartikról és a karácsonyi plumpuddingról… De azért az egyik este – amikor újra a megszokott „késdobálók” felé tartottam –, nem bírtam megállni, hogy a portás figyelmét kijátszva, ne vessek egy pillantást az annyira áhított klubhelyiségbe. „Well… well…” – motyogtam magamban öntudatlanul, amikor a valódi angol légkör feltárult előttem. Minden olyan tökéletesen brit volt, a levegőben szinte párologni véltem a Navy Cut dohány fanyar aromáját, amely a Rózsalevelű Abdullah illatával keveredett, s csupán a királynő képét hiányoltam a falról, valamint Lord Kitchener csontos mutatóujját, amint arra int, hogy a haza számít rám. „Your country needs you!”

A korai órában egyetlen vendég tartózkodott a klubban, egy ismert józsefvárosi magánüzletember, akinek patinás boltjában magam is vásároltam a gyermekemnek vízipisztolyt, ugróbékát és „I love Hejőcsaba” feliratú matricákat.

Az ismert magánüzletember a libamájas szendvicsét csak félig fogyasztotta el, nem nyúlt a poharához sem, pedig a whiskyben már elolvadt a jég. Bágyadt arckifejezéssel ült a fotelban, réveteg tekintete olykor a Financial Times tőzsderovatára siklott.

Nem látszott boldognak.

S ezen nincs is mit csodálkozni.

Lehet-e boldog egy angol India nélkül??