Pirosló arccal és zászlókkal

A hajókirándulás gyönyörű folyónkon mindig is népszerű szórakozás volt az egyszerű, dolgos nép körében, ami érthető. A kies partok látványa s a hűs dunai szél üdít, és jókedvre derít. Ám nemcsak az egyszerű, dolgos nép; a szellem nagyjai, az írók is hajóra szállnak hébe-hóba. Miért is ne tennék? Idejük van, hajójuk van.

Az első irodalmi hajókirándulás, melynek emléke – Krúdy Gyulának köszönhetően – máig fennmaradt, a kiegyezést követő esztendőben esett meg. Fővárosunk koszorús hölgyírói vágtak neki a zavargó vizeknek, hogy a majális fényét egy dunai promenádlival emeljék. 1868-ban futott ki a Fecske nevű gőzhajó, s a kapitány – angol ember lévén – nem is sejthette, hogy a fedélzeti nyugszékeken oly jeles személyek disputálnak, mint Gyarmathy Zsigáné, ki a hölgyvilágban nem csupán költeményeivel, de kalotaszegi hímzéseivel is elismerésre tett szert: Majthényi Flóra, ki műveivel a zsenge ifjúság körében vívott ki hírnevet: Szegfy Mórné, ki Emília néven a Napkelet című hölgyfutárt szerkeszté. A bájos cercle-től kissé távolabb, a korlátnak támaszkodva, Szendrey Júlia leste a nagy víz pajkos fodrait.

Ám a szépen induló kirándulás ambience-át egy kis malheur zavarta meg. Elhagyván a Filatori-gátat, egy Bulcsu Károly nevezetű – azóta elfeledett – író és műítész felolvasást tartott a korán elhunyt Ferenczy Terézről, a Divatcsarnok byroni igézetű költőnőjéről, ki egy melancholikus borongás következményeképp önkezével vetett véget életének. Bulcsu Károly a felolvasás hevületében azt állította, hogy Ferenczy Teréz nagyobb volt Byronnál. E merész állítás annyira megrendítette Szendrey Júliát – ki mélabúban verhetetlen volt –, hogy átküzdvén testét a korlátokon, a zajló árba vetette magát. Szerencsére az angol kapitány résen állt. Goddam – mondotta a hidegvérű férfiú, és intett a hajóslegényeknek, akik tüstént a vízbe ugrottak, s kimentették a szerencsétlen özvegyet. A petit malheur ellenére sem lankadt a jeles hölgykoszorú hangulati világa, végtére is a kiegyezés szele fútt fölöttük, s igen örültek neki, hogy ki vannak egyezve…

Ez a hajdani történet jutott az eszembe a minap, amikor örömmel és meghatottan olvastam egy meghívót, amelynek ambience-a annyira emlékeztetett arra a régi hajókirándulásra a kiegyezés korából.

„Az Írószövetség Örley István Baráti Köre dunai hajókirándulást szervez. A sétahajózás során a Kör tagjai felolvasnak műveikből… A látványosság fokozása érdekében kérjük minden meghívottunkat, hogy erre az alkalomra készítsenek és hozzanak magukkal zászlót (anyaga, nagysága, formája és díszítése bármilyem lehet), hogy a hajó 250 lobogó zászló alatt futhasson ki. A Kör a legszebb zászlókat megőrzi, és kiállításon bemutatja.”

Midőn elolvastam a szép javaslatot, azonnal megértettem, hogy itt többről van szó, mint egyszerű zászlólengetésről, megéreztem a jelentőségét, hogy most – tán először a történelmünkben – végre mindenki a maga szabadon választott zászlaja alatt vonulhat fel, egyszemélyes bandériumként. Minden zászló – bármilyen is a színe, formája, díszítése – az irodalom zászlaja lesz, legyen az körmeneti zászló, negyvennyolcas honvédzászló, üzemi vándorzászló, háromszögű vagy rombusz alakú zászló, vagy akár lófarkas zászló. Lehet a zászlón ábrázolat, például az Omega együttes vagy a Süsü, a sárkány, díszíthető feliratokkal, bárki felírhatja a zászlajára, hogy Éljen a haza vagy azt, hogy Szeretlek, Ágnes. Lehet a zászló színe kék, zöld, sárga, fehér, lehet barna, lila, fekete – más szín hirtelenében nem jut az eszembe –, a lényeg, hogy zászló legyen és lobogjon. A nagyobb látványosság kedvéért.

Biztos vagyok benne, hogy az esemény lelkes érdeklődésre tarthat igényt irodalmunk tisztelőinek népes táborában. Aki teheti, nem mulasztja el az ünnepélyes pillanatot, amikor az Írószövetség Örley István Baráti Körének hajója 250 lobogó zászló alatt kifut a nyílt vizekre.

A parton maradottak – szokás szerint – majd a zsebkendőjükkel integetnek a távolodó hajó után, melynek fedélzetén a sok kedves, okos, felnőtt író csak lengeti, lengeti sírván…