A boldogság kék verebe

Az utóbbi napokban csupa gondterhelt arcot láttam magam körül. Művészek, tudósok és közéleti nagyságok bámultak elrévedő tekintettel a semmibe. Azután – amikor magam is kaptam ajánlott levelet – az én arcom is elkomorodott. A levél a Képes Újság szerkesztőségétől érkezett, és a következőket tartalmazta: Nagyon kérem, válaszoljon alábbi körkérdésünkre, amely az emberélet rendkívül fontos vetületét, netán „a” célját érinti:

Mi (lehet) a boldogság mostanában?

Utóiratként még ez is ott állt a levél alján: E körkérdés más megközelítésben. Mi a boldogság struktúrája? Milyen a boldogságstruktúra?

Nehéz napokat éltem át. Megpróbáltam a választ az irodalomban és a történelemben keresni, de nem sokra mentem vele. József Attilának a boldogság lágy volt, szőke és másfél mázsa. Petőfi a boldogságot egy barátságos, meleg szobában vélte meglelni, Krisztus pedig a lelki szegénységben. Boldog vagyok – kiáltott fel Napóleon, amikor Elba szigeti száműzetése után ismét francia földre lépett. Boldog vagyok – sóhajtott fel Straub Lajos, amikor végre sikerült neki a Keravillnál biciklipumpát szerezni.

Boldog vagyok – állapítottam meg én is, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy abbahagyom a töprengést.

És egy álmatlan éjszaka eszembe jutott, hogy mennyivel könnyebben találtam volna választ egy időszerűbb körkérdésre, amely nem kevésbé érinti az emberi élet rendkívül fontos vetületét: Mi (lehet) a butaság mostanában?

Hajlamos lettem volna arra is, hogy a kérdést ekképpen közelítsem meg: mi a butaság struktúrája? Milyen a butaságstruktúra?