(Szerkesztői) üzenet a palackbólSajnos, későn vettem észre. Nyolcvan évvel ezelőtt még a három koronából, amit a glosszáért kaptam volna, lefüggönyözött gumirádleren viszem a babám a Vampeticsbe vacsorázni… A Hét – hajdani testvérlapunk – 1905-ös évfolyamát lapozgatom. Micsoda szerkesztőség! Micsoda nevek! Ady, Heltai, Ambrus Zoltán, Ignotus, Fröhlichné Kaffka Margit!… És íme az egyik szám Heti Posta rovatában a következő szerkesztői üzenetre bukkanok: „Rainer Maria Rilke verseiből. Elég csinos fordítás, de mivel szolgált ez a poétanő arra a megtiszteltetésre, hogy őt a magyar literatúra bekebelezze? Ha már németből fordítunk, fordítsuk azokat a kiváló, régi nagy lírikusokat, kik örök díszei a német irodalomnak. Eichendorffot, Scheffelt, Beck Károlyt. Azok ugyan a verssorokat mindig nagy kezdőbetűvel írják, nem úgy, mint a modern szecessziósok, de egyúttal mélyebbek, igazabbak is; nem sikkasztják el a gondolat felét, nem csuklanak meg a mondat közepén, és főleg nem adnak fel rébuszokat…” Mi ebből a tanulság? Semmi. Ma is írunk szerkesztői üzeneteket. De ma már csalhatatlanok vagyunk. |