„Ide nekem az oroszlánt…”

Megdöbbentő eseményről számolt be a minap a Népszava, a hír horderejét nem is tudjuk még egészen felmérni. Arról van szó, hogy a Pécsi Állatkert kénytelen volt leszállított áron – darabonként ötezer forintért – magántulajdonosnak eladni három fiatal oroszlánt, mert a kereskedelem azzal az indokkal mondott le róluk, hogy „az oroszlán jelenleg sem a hazai, sem a külpiacon nem számít kurrens árunak”.

Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, vajon nem ködösíti-e a valóságot ez a sommás megállapítás, s nem lehet-e, hogy csupán a magyar oroszlán szűnt meg kurrens áru lenni a hazai és a külpiacokon, az ismert okok miatt: korszerűtlen csomagolás, helytelen tárolás stb.… Én még azt sem tartom valószínűtlennek, hogy a kereskedelem – mint már annyiszor – ismét elszakadt a termeléstől, nem számolt a jelentős árutöbblettel, és csak most kezd kapkodni, amikor a Népszava már azt is megírta, hogy „a Pécsi Állatkertben néhány héten belül újabb kis oroszlánok születése várható”.

Kíváncsian lessük, mi lesz a sorsuk. Elkövet-e a kereskedelem ezúttal mindent, hogy fiatal, a szabványnak eddig is megfelelő oroszlánjainkkal betörjünk a hazai és a külpiacokra? Nem szeretnénk hallani többé azt a kifogást, hogy a magyar oroszlánok minősége elmarad az import kenyai, zambéziai vagy gaboni oroszlánokétól. A magyar oroszlánokkal akkor sem vallunk szégyent, ha a Berlini Állatkert híres oroszlánjaival hasonlítjuk össze őket, még ha azok esténként Mahler-szimfóniákat hallgatnak is.

Ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy Takács Nándor vécsényi lakos kapva kapott a felkínált oroszlánokon, amikor az állami szektor lemondott róluk. Ezzel ismét bebizonyosodott, hogy a csekély adminisztrációval működő magánkezdeményezés ötletesebb és mozgékonyabb, mint a túlméretezett állami apparátus.

Eszembe jut a régi anekdota, miszerint egyszer a Külkereskedelmi Minisztériumba beszabadult egy oroszlán, és csak hónapok múlva vették észre, hogy eszi az előadókat.

És ha nem eszi meg a büfésnőt is, még mindig ott lakmározhatna.