Válasz nagy efnek

Kedves Olvasónk – aki mellőzni kívánja a szereplést a szerkesztőségi üzenetekben – nem csekély kárörömmel állapítja meg, hogy lapunk egyik – K. G. Gy.-vel jelölt – glosszájába súlyos tévedés csúszott. A glossza szerzője, kedves Olvasónk szerint, Goethének tulajdonított egy idézetet – „Gegen die Dummheit kämpfen die Götter umsonst” –, amely valójában Schillertől származik, és helyesen így hangzik: „Mit der Dummheit kämpfen Götter selbst vergebens.” (A butaság ellen az istenek is hiába küzdenek.) Jungfrau von Orleans, 3. felv. 3. szín.

„S mindez egy irodalmi és politikai lap hasábjain…” – háborodik fel kedves Olvasónk, s levelében „kedves, felületes szerkesztőség” címmel tisztel meg bennünket. Ironikus megjegyzéseit azonban nem a tett elkövetőjéhez intézi, hanem a szerkesztőséghez – az ádáz Gessler helyett a Gessler-kalaphoz – s bizony, nem túl barátságosan. „Ihr habt dem Hut nicht Reverenz bewiesen” – idézhetnénk ismét Schillert. Willhelm Tell, 3. felv. 3. szín.

Kedves Olvasónk levelére mégiscsak én válaszolok, mint a tett elkövetője, K. G. Gy. Az az igazság, kedves Olvasónk, hogy én nem akartam idézni sem Goethét, sem Schillert, senkit. Írtam egy glosszát, melyben egy képzelt tévériportot parodizáltam, és a már közhelyszerű, pesties szöveget a parodizált tévériporter szájába adtam, a lelkes felkiáltással; „Goethe örökbecsű szavai jutnak az eszembe.” Írhattam volna például ezt is: „Das Leben ist wie ein Kinderhemd… Ahogy Goethe mondotta.”

Ez egy tréfa volt, kedves Olvasónk, ahogy Jacques Prévert tréfálkozik rövid versében: „Un certain Blaise Pascal etc… etc…” (Bizonyos Blaise Pascal stb… stb…) Vagyis, nem érdemes tovább folytatni, úgyis tudunk mindent Blaise Pascalról, Franciaországban minden okosat Pascal mondott, Németországban pedig minden velős mondást Goethétől származtatnak.

Kedves Olvasónk megnyugtatására megkértük Walkó Györgyöt, a német irodalom – kiváltképp Goethe – kitűnő tudósát, hogy az ügy horderejére való tekintettel, adjon hangot véleményének.

„A vér szerinti apa tagadhatatlanul Schiller – állapítja meg Walkó tanár úr, majd így folytatja: – de Goethénél sincs rossz helyen a mondás, az otthonosabb, közvetlenebb nyelvi köntösben. Más tudniillik az idézet és más a szállóige. Ha felrepül egyszer az idézet szállóigének a levegőégbe, gyakran alakot is, gazdát is cserél. Aki sokat lapozza a jó öreg Büchmannt, a klasszikus idézetgyűjteményt, legtöbbször elképed, mennyire mást talál ott leírva, mint ami a szóbeszéd forgatagában kering”.

A szó egyszer felszárnyal, máskor lehanyatlik. Hányszor hallani például felekezetileg a legkevésbé érintettek szájából is: beteg vagyok, öreg és zsidó. Pedig Heine a matrác-sírban velősebben kesergett: „Eddig nagy német költő voltam, most csak egy beteg, öreg zsidó.”

Kedves Olvasónk a levél végén feltesz egy szónoki kérdést: „Vajon hányan olvasták el ezt a szöveget, míg az ÉS kinyomtatott példányaiba került?” Elárulom, kedves Olvasónk, ketten olvasták el, de – mivel a szerkesztőség szakosítva van – egyik közülük csupán a Faustot tudta kívülről, míg a másik a Minna von Barnhelmet. A körülmények sajnálatos összejátszása folytán az a munkatársunk, aki a Jungfrau von Orleanst magolta be, éppen szabadságon volt.

Kedves Olvasónk levelében „mély részvéttel” búcsúzik lapunktól, de aláírásra már nem méltatja a szerkesztőséget. A „Fenti” néven jelöli meg magát, s a lap alján egy nyíllal mutat a feladó rovat felé. Nicht sehr höflich – mondhatta volna erre Goethe. Bizony, nem túl udvarias. – Megnyugtató, hogy a Fentit legalább nagy effel írta.