Élni nálunk is tudni kell

Jó ideje töröm rajta a fejem, hogy hol helyezhetném el értékeimet biztonságban. Két dél-afrikai gyémántomat jelenleg a spájzban tartom, egy befőttesüveg mélyén, a kisebbiket – úgy saccra tíz-tizenkét karát – a fiam mindig kiviszi a gangra golyózni, ami szemet szúrt már a házmesternek. Ötszáz Napóleonaranyam a konyhaszekrényben lapul, a beépített gyúródeszka mögött, ami szintén nem mondható ideálisnak.

Elképzelhető, mekkora örömmel olvastam az újságban a hirdetményt, hogy az Általános Értékforgalmi Bank Rt. megkezdte a széfszolgálatát. „A Trezor helyiségeiben levő széfekben – méltányos bérleti díj ellenében – védi a bérlők értékeit, magára vállalja a megőrzés gondját. Széfet bérelhet magánszemély, vállalat… stb.”

Ennek is legfőbb ideje volt – mivelhogy General Motors részvényeim a gardróbban már igencsak megsárgultak, és árad belőlük a naftalin.

El is mentem a bankba érdeklődni, de a kapu előtt már kora reggel hosszú sor kanyargott, s mindenki tartott a kezében egy vitorlavászonba varrt kis csomagot. Észrevettem a szomszédomat is, aki a sor végén egy nagyobb csomaggal várakozott. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit tesz a széfjébe? Azt mondta, Hernádi Gyula összes műveit. Kérdeztem, nem tartja-e gyanúsnak az egészet, és nincs-e ebben valami csalafintaság? Szó nélkül előhúzta a zsebéből az újságot, és rámutatott a hirdetménynek arra a pontjára, amit eddig nem vettem észre: „Teljes diszkréció.”

Ettől megnyugodtam. Délután már utaztam is szilasligeti telkemre, hogy kiássam azt az ezüst ötpengősökkel teli ládikát, melyet tavaly ültettem el a kelkáposzta közé.

 

*

 

Üzemi étkeztetésünk bizony nem halad a korral, ezt végre ki kell mondani. Az előfizetéses menük étlapjai hétről hétre ugyanazt ajánlják: Parajfőzelék fasírttal, bableves ízes buktával, paradicsomleves tojásos nokedlivel.

Az anyagbeszerzők, úgy látszik, figyelmen kívül hagyják a megnövekedett piaci kínálatot, amellyel változatosabbá tehetnék az étrendet. Pedig csak ki kellene menni a Fehérvári úti piacra, és elolvasni a halasok bódéjára kifüggesztett táblát: „Homár állandóan kapható.” Senki sem mondhatja, hogy nem engedheti meg magának, a homár kilója mindössze hatszázötven forint, ami kevesebb, mint egy pedagógus nyugdíjának negyedrésze. A Dimitrov téri csarnokban még bővebb a kínálat, az apró és ízetlen rákok ára hatszázötven forint és háromszázhatvan a tengeri lazacé. S aki nem szeret bíbelődni a főzéssel, az vásárolhat leveskonzerveket is a Kígyó utcai Mézes Mackóban, teknősbékalevest százhúszért, ráklevest, csigalevest és kínai fecskefészeklevest kétszázhatvanért.

Amikor egy ismerősömet – aki igen jártas a külkereskedelemben – megkérdeztem, hogy a csigalevessel és a fecskefészeklevessel vajon teljesen megoldódtak-e közszükségleti importproblémáink, azt válaszolta, hogy nem kell ebből nagy gondot csinálni. Ezeket a leveseket egy pirospozsgás hongkongi üzletkötőnk szerezte be egy hajórakomány ütődött almáért. (Ha most visszagondolok rá, lehet, hogy az üzletkötőre mondta azt, hogy ütődött, és az almára, hogy pirospozsgás.)

Elég az hozzá, hogy megkóstoltam a csigalevest. Azután megkóstoltam egy ütődött almát is.

Mit mondjak? Megint a hongkongiak jártak jól.