Szabad lefolyást a magánkezdeményezésnek!

Olvasom az újságban, hogy a Fővárosi Csatornázási Művek 1984. május 1-jétől bérbe adja a még kezelésében működő nyilvános illemhelyeket. A pályázatokat – melyek alapján versenytárgyaláson hozzák meg a döntést – írásban kell eljuttatni a vállalat személyzeti osztályára. A hirdetmény nem tájékoztat részletesen, hogy mik azok a követelmények, amelyek növelik a pályázók esélyeit a versenytárgyalásokon, de – gondolom – itt sem lehetnek mások a feltételek, mint a magánvállalkozások egyéb területein: többéves szakmai gyakorlat, erkölcsi feddhetetlenség, haladó világnézet és természetesen megfelelő alaptőke, mivel – ezt közgazdászaink nem győzik hangoztatni – bizonyos dolgokkal nem lehet piros tojást festeni. Az új gazdasági szelekre jellemző intézkedéssel előreláthatólag véget ér az a megrekedés, amely ezt az igen fontos iparágat sújtotta, egyes fióküzemekben máris tapasztalhatjuk a növekvő színvonalat. Halk zene nyomja el az import egészségügyi papírok zörgését, és a falakon bekeretezett levelekben hálás fogyasztók fejezik ki köszönetüket a figyelmes kiszolgálásért. Talán egyszer még megvalósul Ráday Mihály álma is – az „Unokáink sem fogják látni” sorozatból –, visszakerülnek végre a körutakra a szelíd nosztalgiát ébresztő „zöld házak”, melyeknek olajjal szagtalanított kátrányos falán valaha ezt olvashattuk: „Magyar szabad. Francia szabad. Angol szabad.” Amire azután – egykori anekdota szerint – egy felvidéki polgár bánatosan visszafordult, mondván: „Csak a szegény tótnak nem szabad.”