Karcolatok

Fogyasszunk több visnumurtit

A gasztronómia iránti érdeklődés ma világjelenség, amit az egzotikus ételeket kínáló vendéglők száma és népszerűsége is bizonyít. E téren nekünk sem kell szégyenkezni, ma már Budapesten is rendelhetünk pekingi kacsát bambuszsalátával, s a könyvek, amelyek távoli gasztronómiai kirándulásokra vezetnek bennünket, napok alatt elfogynak.

A különleges szakácskönyvek sora nemrégiben újabb jelentős művel gyarapodott. Címe és alcíme: „A vegetáriánus főzés örömei. 200 felséges recept az indiai vaisnava hagyományok alapján.” Igazán jó könyv, ajánlom mindazok figyelmébe, akik kedvelik a Kámaszutrát és a jógát, s akik megszokott napi lótuszülésük után friss, védikus kosztra vágynak. A vaisnava főzelékek receptje nagyon egyszerű, mindenki számára érthető. A legfontosabb, hogy legyen elégséges maszalánk, ami nem más, mint kurkuma, ghíben pirítva. Ha már van maszalánk, játszi könnyedséggel előállítható a bhadzsi, a mukunda és az igéző nevű padlizsánpuki.

A tetszetős kiállítású könyvecskét magánkezdeményezés hozta létre, az ára mérsékelt, 36 forint; nem kerül többe, mint egy tízszemélyes dzsalebbi, egy négyszemélyes dzsibe gadzsa vagy egy jókora adag csatni, amely a vaisnava főzelékek kísérőétele. A csatniról illik tudni: annyira csípős, hogy szinte meg sem lehet enni, egyszersmind olyan édes, hogy képtelenség otthagyni. A csatai felhasználásával kapcsolatos rövid tájékoztatót érdemes szó szerint idézni: „Némi tapasztalat birtokában könnyen meghatározhatjuk, hogy melyik ételhez melyik csatni illik a legjobban. Például az őszibarackcsatni ízletes karfiolpakorával, a paradicsomcsatni krumplikacsorival, szamoszával vagy barával. Rendszerint purit adunk a csatni mellé.”

Nincs okom kételkedni benne, hogy a csatnival körített ételek könnyen emészthetők, és – különösen egy jó Hamszadutta maharadzsa leves után – harmonikusan egészítik ki a vaisnava ebédet, de tartok tőle, hogy a magyarosabb ízeket kedvelő ínyencek számára az egész nem ér meg egy padlizsánpukit.

Szabad lefolyást a magánkezdeményezésnek!

Olvasom az újságban, hogy a Fővárosi Csatornázási Művek 1984. május 1-jétől bérbe adja a még kezelésében működő nyilvános illemhelyeket. A pályázatokat – melyek alapján versenytárgyaláson hozzák meg a döntést – írásban kell eljuttatni a vállalat személyzeti osztályára. A hirdetmény nem tájékoztat részletesen, hogy mik azok a követelmények, amelyek növelik a pályázók esélyeit a versenytárgyalásokon, de – gondolom – itt sem lehetnek mások a feltételek, mint a magánvállalkozások egyéb területein: többéves szakmai gyakorlat, erkölcsi feddhetetlenség, haladó világnézet és természetesen megfelelő alaptőke, mivel – ezt közgazdászaink nem győzik hangoztatni – bizonyos dolgokkal nem lehet piros tojást festeni. Az új gazdasági szelekre jellemző intézkedéssel előreláthatólag véget ér az a megrekedés, amely ezt az igen fontos iparágat sújtotta, egyes fióküzemekben máris tapasztalhatjuk a növekvő színvonalat. Halk zene nyomja el az import egészségügyi papírok zörgését, és a falakon bekeretezett levelekben hálás fogyasztók fejezik ki köszönetüket a figyelmes kiszolgálásért. Talán egyszer még megvalósul Ráday Mihály álma is – az „Unokáink sem fogják látni” sorozatból –, visszakerülnek végre a körutakra a szelíd nosztalgiát ébresztő „zöld házak”, melyeknek olajjal szagtalanított kátrányos falán valaha ezt olvashattuk: „Magyar szabad. Francia szabad. Angol szabad.” Amire azután – egykori anekdota szerint – egy felvidéki polgár bánatosan visszafordult, mondván: „Csak a szegény tótnak nem szabad.”

Már a neve is fogalom

Tulajdonképpen nincs különösebb jelentősége a dolognak, talán nem is kellett volna szóba hozni az egészet. Az ember olykor átlapozza az újságokat, a szeme megakad egy-egy vastagtetűs címen vagy egy ötletes hirdetésen – a sajtó munkatársai mindig tudják, hogyan kell a figyelmet felkelteni.

Az én figyelmemet például a Heti Világgazdaság október 3-i számában a következő vastagtetűs cím keltette fel.

A cég neve ismerősnek tűnt, ezért fokozott érdeklődéssel olvastam az ismertetést, miszerint a vállalat sikerét a megbecsült Mengele minőségének köszönheti s a szolid alapelveknek, melyek már a cég alapítóját is vezérelték, ugyanis a szilárd gyökerek több évtizedre nyúlnak vissza. Az ismertetésből megtudtam azt is, hogy a hagyományokkal rendelkező vállalat fejlett technikával működik, amellyel többek között a kórházakban is kihasználhatók a gazdaságos raktározás lehetőségei.

Nincs ebben semmi különös. A fizetett hirdetésben egy korrekt német cég ajánlja fel Európa legfejlettebb technikáját, egy szolid hagyományokkal rendelkező vállalat, amely „nemcsak az üzlettársak számára garantál megbízható partnert, hanem az alkalmazottaknak is hosszú távon biztos munkahelyet biztosít. Szociális együttműködési készség jellemzi a Mengele céget…”

Ez bizonyára így is van.

Nem tudom, miért ütött mégis szíven a korrekt, szakszerű, lakonikus cím:

Élni nálunk is tudni kell

Jó ideje töröm rajta a fejem, hogy hol helyezhetném el értékeimet biztonságban. Két dél-afrikai gyémántomat jelenleg a spájzban tartom, egy befőttesüveg mélyén, a kisebbiket – úgy saccra tíz-tizenkét karát – a fiam mindig kiviszi a gangra golyózni, ami szemet szúrt már a házmesternek. Ötszáz Napóleonaranyam a konyhaszekrényben lapul, a beépített gyúródeszka mögött, ami szintén nem mondható ideálisnak.

Elképzelhető, mekkora örömmel olvastam az újságban a hirdetményt, hogy az Általános Értékforgalmi Bank Rt. megkezdte a széfszolgálatát. „A Trezor helyiségeiben levő széfekben – méltányos bérleti díj ellenében – védi a bérlők értékeit, magára vállalja a megőrzés gondját. Széfet bérelhet magánszemély, vállalat… stb.”

Ennek is legfőbb ideje volt – mivelhogy General Motors részvényeim a gardróbban már igencsak megsárgultak, és árad belőlük a naftalin.

El is mentem a bankba érdeklődni, de a kapu előtt már kora reggel hosszú sor kanyargott, s mindenki tartott a kezében egy vitorlavászonba varrt kis csomagot. Észrevettem a szomszédomat is, aki a sor végén egy nagyobb csomaggal várakozott. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit tesz a széfjébe? Azt mondta, Hernádi Gyula összes műveit. Kérdeztem, nem tartja-e gyanúsnak az egészet, és nincs-e ebben valami csalafintaság? Szó nélkül előhúzta a zsebéből az újságot, és rámutatott a hirdetménynek arra a pontjára, amit eddig nem vettem észre: „Teljes diszkréció.”

Ettől megnyugodtam. Délután már utaztam is szilasligeti telkemre, hogy kiássam azt az ezüst ötpengősökkel teli ládikát, melyet tavaly ültettem el a kelkáposzta közé.

*

Üzemi étkeztetésünk bizony nem halad a korral, ezt végre ki kell mondani. Az előfizetéses menük étlapjai hétről hétre ugyanazt ajánlják: Parajfőzelék fasírttal, bableves ízes buktával, paradicsomleves tojásos nokedlivel.

Az anyagbeszerzők, úgy látszik, figyelmen kívül hagyják a megnövekedett piaci kínálatot, amellyel változatosabbá tehetnék az étrendet. Pedig csak ki kellene menni a Fehérvári úti piacra, és elolvasni a halasok bódéjára kifüggesztett táblát: „Homár állandóan kapható.” Senki sem mondhatja, hogy nem engedheti meg magának, a homár kilója mindössze hatszázötven forint, ami kevesebb, mint egy pedagógus nyugdíjának negyedrésze. A Dimitrov téri csarnokban még bővebb a kínálat, az apró és ízetlen rákok ára hatszázötven forint és háromszázhatvan a tengeri lazacé. S aki nem szeret bíbelődni a főzéssel, az vásárolhat leveskonzerveket is a Kígyó utcai Mézes Mackóban, teknősbékalevest százhúszért, ráklevest, csigalevest és kínai fecskefészeklevest kétszázhatvanért.

Amikor egy ismerősömet – aki igen jártas a külkereskedelemben – megkérdeztem, hogy a csigalevessel és a fecskefészeklevessel vajon teljesen megoldódtak-e közszükségleti importproblémáink, azt válaszolta, hogy nem kell ebből nagy gondot csinálni. Ezeket a leveseket egy pirospozsgás hongkongi üzletkötőnk szerezte be egy hajórakomány ütődött almáért. (Ha most visszagondolok rá, lehet, hogy az üzletkötőre mondta azt, hogy ütődött, és az almára, hogy pirospozsgás.)

Elég az hozzá, hogy megkóstoltam a csigalevest. Azután megkóstoltam egy ütődött almát is.

Mit mondjak? Megint a hongkongiak jártak jól.

Az Ipafai papnak fapipája van…

Új sportág születésének voltak tanúi, akik végigszurkolták a tavaszi fesztivál alkalmából rendezett pipaszívóversenyt a Gresham étteremben. A Hétfői Hírek beszámolójából megtudjuk, hogy „a tornán jelen volt a hazai női (Drahos Sarolta, ideje egy óra 10 perc) és a legkiválóbb magyar férfi (Forintos László, ideje 3 óra 3 perc 33 másodperc) pipaszívó versenyző”. Mindketten kaposváriak. A tájékozatlanok kedvéért megjegyezzük, hogy a pipaszívóversenyen az győz, aki leghosszabb ideig szívja a pipáját.

„Az illat- és füstfelhőben további információkat tudhattunk meg hazai pipásaink jövőbeli elképzeléséről – írja a Hétfői Hírek tudósítója. – Mindenekelőtt nemzetközi kapcsolatainkat kívánjuk erősíteni…” Vagyis hogy össze akarják mérni erejüket a legjobb angol, dán és szovjet pipaszívókkal, amit persze szívből kell támogatnunk, mert nem lehet szó nélkül hagyni, hogy ez a különös erőnlétet és intelligenciát igénylő sportág elszigetelődjék.

Számíthatunk rá, hogy a közeljövőben már a képernyő előtt szurkolhatunk a magyar csapatnak az első pipaszívó Európa-bajnokságon, amelyről – reméljük – a kitűnő Vitray Tamás fog közvetíteni:

„…Kedves nézőink…, most éppen Döme Aranka, a zalaegerszegi ZTE versenyzője szív – valahogy így képzeljük el az izgalmas közvetítést. – Milyen pontosan, milyen megfontoltan szívja a pipát ez a szőke kislány, aki három évvel ezelőtt még mint amatőr vette először a szájába… fantasztikus ez a zalaegerszegi lány… Milyen puhán, milyen lágyan szív… Egy óra negyven perc ötvenkét másodperc, és még mindig a szájában a pipa… Igen… Igen… A bíró már emeli is a kezét… Megszületett az első magyar aranyérem… Nem tudom, mit érezhetnek most otthon, kedves nézőink… de nekem ebben a meghatott pillanatban Goethe örökbecsű szavai jutnak az eszembe: Gegen die Dummheit kämpfen die Götter umsonst…”

Válasz nagy efnek

Kedves Olvasónk – aki mellőzni kívánja a szereplést a szerkesztőségi üzenetekben – nem csekély kárörömmel állapítja meg, hogy lapunk egyik – K. G. Gy.-vel jelölt – glosszájába súlyos tévedés csúszott. A glossza szerzője, kedves Olvasónk szerint, Goethének tulajdonított egy idézetet – „Gegen die Dummheit kämpfen die Götter umsonst” –, amely valójában Schillertől származik, és helyesen így hangzik: „Mit der Dummheit kämpfen Götter selbst vergebens.” (A butaság ellen az istenek is hiába küzdenek.) Jungfrau von Orleans, 3. felv. 3. szín.

„S mindez egy irodalmi és politikai lap hasábjain…” – háborodik fel kedves Olvasónk, s levelében „kedves, felületes szerkesztőség” címmel tisztel meg bennünket. Ironikus megjegyzéseit azonban nem a tett elkövetőjéhez intézi, hanem a szerkesztőséghez – az ádáz Gessler helyett a Gessler-kalaphoz – s bizony, nem túl barátságosan. „Ihr habt dem Hut nicht Reverenz bewiesen” – idézhetnénk ismét Schillert. Willhelm Tell, 3. felv. 3. szín.

Kedves Olvasónk levelére mégiscsak én válaszolok, mint a tett elkövetője, K. G. Gy. Az az igazság, kedves Olvasónk, hogy én nem akartam idézni sem Goethét, sem Schillert, senkit. Írtam egy glosszát, melyben egy képzelt tévériportot parodizáltam, és a már közhelyszerű, pesties szöveget a parodizált tévériporter szájába adtam, a lelkes felkiáltással; „Goethe örökbecsű szavai jutnak az eszembe.” Írhattam volna például ezt is: „Das Leben ist wie ein Kinderhemd… Ahogy Goethe mondotta.”

Ez egy tréfa volt, kedves Olvasónk, ahogy Jacques Prévert tréfálkozik rövid versében: „Un certain Blaise Pascal etc… etc…” (Bizonyos Blaise Pascal stb… stb…) Vagyis, nem érdemes tovább folytatni, úgyis tudunk mindent Blaise Pascalról, Franciaországban minden okosat Pascal mondott, Németországban pedig minden velős mondást Goethétől származtatnak.

Kedves Olvasónk megnyugtatására megkértük Walkó Györgyöt, a német irodalom – kiváltképp Goethe – kitűnő tudósát, hogy az ügy horderejére való tekintettel, adjon hangot véleményének.

„A vér szerinti apa tagadhatatlanul Schiller – állapítja meg Walkó tanár úr, majd így folytatja: – de Goethénél sincs rossz helyen a mondás, az otthonosabb, közvetlenebb nyelvi köntösben. Más tudniillik az idézet és más a szállóige. Ha felrepül egyszer az idézet szállóigének a levegőégbe, gyakran alakot is, gazdát is cserél. Aki sokat lapozza a jó öreg Büchmannt, a klasszikus idézetgyűjteményt, legtöbbször elképed, mennyire mást talál ott leírva, mint ami a szóbeszéd forgatagában kering”.

A szó egyszer felszárnyal, máskor lehanyatlik. Hányszor hallani például felekezetileg a legkevésbé érintettek szájából is: beteg vagyok, öreg és zsidó. Pedig Heine a matrác-sírban velősebben kesergett: „Eddig nagy német költő voltam, most csak egy beteg, öreg zsidó.”

Kedves Olvasónk a levél végén feltesz egy szónoki kérdést: „Vajon hányan olvasták el ezt a szöveget, míg az ÉS kinyomtatott példányaiba került?” Elárulom, kedves Olvasónk, ketten olvasták el, de – mivel a szerkesztőség szakosítva van – egyik közülük csupán a Faustot tudta kívülről, míg a másik a Minna von Barnhelmet. A körülmények sajnálatos összejátszása folytán az a munkatársunk, aki a Jungfrau von Orleanst magolta be, éppen szabadságon volt.

Kedves Olvasónk levelében „mély részvéttel” búcsúzik lapunktól, de aláírásra már nem méltatja a szerkesztőséget. A „Fenti” néven jelöli meg magát, s a lap alján egy nyíllal mutat a feladó rovat felé. Nicht sehr höflich – mondhatta volna erre Goethe. Bizony, nem túl udvarias. – Megnyugtató, hogy a Fentit legalább nagy effel írta.

„Ide nekem az oroszlánt…”

Megdöbbentő eseményről számolt be a minap a Népszava, a hír horderejét nem is tudjuk még egészen felmérni. Arról van szó, hogy a Pécsi Állatkert kénytelen volt leszállított áron – darabonként ötezer forintért – magántulajdonosnak eladni három fiatal oroszlánt, mert a kereskedelem azzal az indokkal mondott le róluk, hogy „az oroszlán jelenleg sem a hazai, sem a külpiacon nem számít kurrens árunak”.

Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, vajon nem ködösíti-e a valóságot ez a sommás megállapítás, s nem lehet-e, hogy csupán a magyar oroszlán szűnt meg kurrens áru lenni a hazai és a külpiacokon, az ismert okok miatt: korszerűtlen csomagolás, helytelen tárolás stb.… Én még azt sem tartom valószínűtlennek, hogy a kereskedelem – mint már annyiszor – ismét elszakadt a termeléstől, nem számolt a jelentős árutöbblettel, és csak most kezd kapkodni, amikor a Népszava már azt is megírta, hogy „a Pécsi Állatkertben néhány héten belül újabb kis oroszlánok születése várható”.

Kíváncsian lessük, mi lesz a sorsuk. Elkövet-e a kereskedelem ezúttal mindent, hogy fiatal, a szabványnak eddig is megfelelő oroszlánjainkkal betörjünk a hazai és a külpiacokra? Nem szeretnénk hallani többé azt a kifogást, hogy a magyar oroszlánok minősége elmarad az import kenyai, zambéziai vagy gaboni oroszlánokétól. A magyar oroszlánokkal akkor sem vallunk szégyent, ha a Berlini Állatkert híres oroszlánjaival hasonlítjuk össze őket, még ha azok esténként Mahler-szimfóniákat hallgatnak is.

Ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy Takács Nándor vécsényi lakos kapva kapott a felkínált oroszlánokon, amikor az állami szektor lemondott róluk. Ezzel ismét bebizonyosodott, hogy a csekély adminisztrációval működő magánkezdeményezés ötletesebb és mozgékonyabb, mint a túlméretezett állami apparátus.

Eszembe jut a régi anekdota, miszerint egyszer a Külkereskedelmi Minisztériumba beszabadult egy oroszlán, és csak hónapok múlva vették észre, hogy eszi az előadókat.

És ha nem eszi meg a büfésnőt is, még mindig ott lakmározhatna.

Horror

Hétfőn nyílik meg az M1-es autópálya mentén Tatabányánál az ország első autósáruháza: a SKÁLA SZTRÁDA… Reklámja is szokatlan: a sztráda felé közeledő autósok padkán sétáló szendvicsemberekkel találkozhatnak… (Napihír.)

Törökbálint tájékán tört rám az éhség. Torbágy felé ez az érzet valóságos gyötrelemmé vált. Sehol nem találtam egy bisztrót, ahol egy pár langyos virsli talán az életemet menthetné meg… Amikor elhagytam a bicskei elágazást, már látomásaim kezdtek támadni, akár egy sivatagi hajótöröttnek, aki a szomjanhalás határán zöldellő oázist vizionál, bővizű kutakkal. S nem voltam biztos benne, hogy nem a káprázat játszik velem, amikor Tatabánya előtt megpillantottam az első szendvicsembert…

Most, hogy így utólag visszagondolok rá, tulajdonképpen nem volt rossz. Eleinte kicsit rágósnak éreztem, de frissnek látszott, és elég tisztességesen megfűszerezték. A mennyiség is megfelelő volt.

Bizony, pironkodva hajtottam tovább.

Panaszkodunk, panaszkodunk, de a fejlődést nem vesszük észre.

(Szerkesztői) üzenet a palackból

Sajnos, későn vettem észre. Nyolcvan évvel ezelőtt még a három koronából, amit a glosszáért kaptam volna, lefüggönyözött gumirádleren viszem a babám a Vampeticsbe vacsorázni…

A Hét – hajdani testvérlapunk – 1905-ös évfolyamát lapozgatom. Micsoda szerkesztőség! Micsoda nevek! Ady, Heltai, Ambrus Zoltán, Ignotus, Fröhlichné Kaffka Margit!… És íme az egyik szám Heti Posta rovatában a következő szerkesztői üzenetre bukkanok:

„Rainer Maria Rilke verseiből. Elég csinos fordítás, de mivel szolgált ez a poétanő arra a megtiszteltetésre, hogy őt a magyar literatúra bekebelezze? Ha már németből fordítunk, fordítsuk azokat a kiváló, régi nagy lírikusokat, kik örök díszei a német irodalomnak. Eichendorffot, Scheffelt, Beck Károlyt. Azok ugyan a verssorokat mindig nagy kezdőbetűvel írják, nem úgy, mint a modern szecessziósok, de egyúttal mélyebbek, igazabbak is; nem sikkasztják el a gondolat felét, nem csuklanak meg a mondat közepén, és főleg nem adnak fel rébuszokat…”

Mi ebből a tanulság?

Semmi.

Ma is írunk szerkesztői üzeneteket.

De ma már csalhatatlanok vagyunk.

A boldogság kék verebe

Az utóbbi napokban csupa gondterhelt arcot láttam magam körül. Művészek, tudósok és közéleti nagyságok bámultak elrévedő tekintettel a semmibe. Azután – amikor magam is kaptam ajánlott levelet – az én arcom is elkomorodott. A levél a Képes Újság szerkesztőségétől érkezett, és a következőket tartalmazta: Nagyon kérem, válaszoljon alábbi körkérdésünkre, amely az emberélet rendkívül fontos vetületét, netán „a” célját érinti:

Mi (lehet) a boldogság mostanában?

Utóiratként még ez is ott állt a levél alján: E körkérdés más megközelítésben. Mi a boldogság struktúrája? Milyen a boldogságstruktúra?

Nehéz napokat éltem át. Megpróbáltam a választ az irodalomban és a történelemben keresni, de nem sokra mentem vele. József Attilának a boldogság lágy volt, szőke és másfél mázsa. Petőfi a boldogságot egy barátságos, meleg szobában vélte meglelni, Krisztus pedig a lelki szegénységben. Boldog vagyok – kiáltott fel Napóleon, amikor Elba szigeti száműzetése után ismét francia földre lépett. Boldog vagyok – sóhajtott fel Straub Lajos, amikor végre sikerült neki a Keravillnál biciklipumpát szerezni.

Boldog vagyok – állapítottam meg én is, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy abbahagyom a töprengést.

És egy álmatlan éjszaka eszembe jutott, hogy mennyivel könnyebben találtam volna választ egy időszerűbb körkérdésre, amely nem kevésbé érinti az emberi élet rendkívül fontos vetületét: Mi (lehet) a butaság mostanában?

Hajlamos lettem volna arra is, hogy a kérdést ekképpen közelítsem meg: mi a butaság struktúrája? Milyen a butaságstruktúra?

Vannak még örömök

Örömmel értesültünk arról, hogy megalakult a Video Varieté szövetkezeti műsoriroda, amely kulturáltan és színvonalasan elégíti ki a vállalatok, művelődési intézmények, vendéglátóipari egységek vagy akár a magánmegrendelők szórakoztatási-szórakozási igényeit. „Önre bízzuk a választást… – olvassuk a körlevélben. – Műsorunkban van táncdal, karate, bűvészet, pantomim, sztriptíz, komikustánc, leszbikus tánc, erotikaerobic és a rádióból ismert Defekt együttes…”

A megrendelőnek nem kell mást tenni, mint aláhúzni, hogy mi az, amit látni kíván, és megjelölni, hogy mikor kívánja látni, azontúl a műsoriroda minden gondot magára vállal, a házigazdára csupán jelentéktelen apróságok hárulnak. „Önök biztosítják a játszási teret, a MELEG öltözési lehetőséget (kézmosást is), valamint a fenti anyagiakat.”

A fenti anyagiaktól sem kell megijedni. A műsoriroda feltételei igen előnyösek, a művészek tiszteletdíja is mérsékelt. D. Zsuzsa sztriptíztáncos tiszteletdíja mindössze ötszáz forint. N. Dávid bűvészé hétszáz. A leszbikus táncospárnál – nem tudni, miért – eltérőek a tiszteletdíjak. P. Lillának egy fellépésért hétszáz forint tiszteletdíjat állapítottak meg, míg K. Erzsébetnek csupán ötszázat. Ezen ne is törjük a fejünket, P. Lilla bizonyára leszbikusabban táncol, mint K. Erzsébet.

A fenti kiadásokhoz járul még húsz százalék szerkesztői, szervezői és propagandaköltség, valamint a szállítás díja, 3,80 Ft/km, ami szintén nagyon méltányos, ha történetesen a művészek nem Ceglédbercelről érkeznek az előadás színhelyére. Az adót nem is érdemes megemlíteni, nevetségesen csekély, a tiszteletdíj negyven százalékából mindössze két százalék, ami kedvezményesebb, mint az írókra vonatkozó adórendelet.

A felsoroltakból látható: bárki megengedheti magának azt a szerény luxust, hogy egy meghitt családi ünnepség keretében a saját foteljéből élvezhesse a rádióból ismert Defekt együttes műsorát. A gondolat annyira vonzó, hogy a közeljövőben valószínűleg magam is igénybe veszem a műsoriroda szolgáltatásalt. Biztosítani tudom a játszási teret, a MELEG öltözési lehetőséget és a fenti anyagiakat. Tulajdonképpen a kézmosást is, bár jobban szeretném, ha a művészek még megérkezésük előtt mosnának kezet.

Vállalati erotika

Rövid glosszában foglalkoztam a minap a magánkezdeményezésből létrejött Video Varieté Műsoriroda programjával, melyben erotikus tánc, sztriptíz és leszbikus tánc is szerepel. A glossza nyomán a Rádió 168 óra című műsorának munkatársa riportot készített a Műsoriroda programszervezőjével, valamint az egyik leszbikus táncosnővel, akiről a beszélgetés során kiderült, hogy a magánéletben elveti a kapcsolatot nő és nő között. A programszervezőtől viszont azt tudtuk meg, hogy a vállalkozás egy szövetkezet mellékágazataként működik.

Ez a szövetkezet alapvetően műszaki szolgáltató szövetkezet – mondta a programszervező –, de foglalkozik még műszaki cikkek adás-vételével, és építőipari tevékenységet is végez. A műsorok forgalmazását múlt év augusztusában hagyta jóvá a Minisztérium egy cirkusz és varietére szóló iparengedéllyel. „Ennek a fellendítésére hívtak oda engem – nyilatkozott a programszervező –, hogy ha már ilyen engedéllyel rendelkeznek, akkor ez valóban egy kulturális szolgáltatás legyen.”

A kulturális szolgáltatások közé tartozik a leszbikus tánc is, melynek lényegét múltkori glosszámban alaposan félreértettem, mert még nem hallgattam meg a programszervező nyilatkozatát, miszerint a leszbikus tánchoz elég annyi, ha két lány egymással táncol. „Amikor két lány egymást kerülgetve, majd kéz a kézben eltávoznak, az már leszbikus” – állapította meg a programszervező.

Nem kételkedem a programszervező magyarázatában – elvégre is ő a szakember –, csak azon tűnődtem el egy kissé, hogy amikor két hajdúnánási legény kanásztáncuk következményeképp egymást kerülgetve, majd kéz a kézben eltávoznak, azt minek nevezzem ezentúl?!

A programszervező nyilatkozatából azt is megtudtam, hogy nem kell a fiatalkorúak erkölcseit félteni a sajátos műsorszámoktól, mert a művészek csupán akkor mutatkoznak be, ha a nézőtéren felnőtt közönség foglal helyet, zártkörű ünnepségek alkalmából, például egy vállalati férfinapon.

„Alkalmazkodunk a körülményekhez” – nyilatkozott az egyik leszbikus táncosnő a riporternek arra a kérdésére, hogy hol van a vállalati erotika határa. A beszélgetés azután így folytatódott:

„– Tehát tudjuk azt, hogy itt férfiak lesznek csupán, és azért ültek be, hogy tulajdonképpen…

– Gyönyörű fenekeket lássanak.

– Pontosan. Mi körülbelül hat éve dolgozunk a szakmában… El nem tudtuk volna képzelni, mondjuk öt évvel ezelőtt, hogy mi egy vállalatnál felléphetünk. Most már ott ált az egész dolog, hogy igénylik, borzalmasan igénylik, hogy legyen valami más…”

A leszbikus táncosnő szavai meggyőzték az eleinte szkeptikusnak mutatkozó riportert is. Ő is elismerte, hogy „…a vállalati erotikának ma már egészen máshol vannak a határai, mint öt-hat éve”.

Bizony, jólesett hallani, hogy milyen szépen fejlődünk vállalati erotikában. Csak meg ne torpanjunk mindjárt az út elején – aggodalmaskodtam magamban. Addig nem szabad megállnunk, amíg el nem értük a világszínvonalat.

Számoljunk várakat

Régóta furdal a kíváncsiság, hány hajdani vár található Nógrádban, hazánk ezen festői szegletében, de még eddig senki nem tudott pontos felvilágosítást adni. Volt, aki azt mondta: tizenkettő, mások úgy vélték: harmincnégy. Ezért azután nem csekély örömmel olvastam a lapokban a jó hírt, miszerint a Nógrád megyei múzeumok igazgatósága és a Műemléki Felügyelőség között létrejött megállapodás értelmében várszámlálást tartanak Nógrád megyében. Lelkesedésem azonban korai volt, mert ugyanabból a közleményből arról is értesültem, hogy a várszámlálás több évtizedig fog tartani, és csak a jövő század második felében tudhatom meg, hány vár is áll Nógrádban.

Nem értek különösebben a várszámláláshoz, de nem lehet egyszerű dolog, különösen, ha a munkát „gyakran elemi, alapvető információk hiánya nehezíti”. Ez azt jelenti – gondolom –, hogy egyes nógrádi községek nem számolnak be a területükön fellelhető várakról, mert időközben a várakat gebines vendéglőkké, szabadtéri mozikká vagy szolgálati lakásokká alakították át.

Üdvösnek tartanám, ha a Műemléki Felügyelőség társadalmi segítséget is igénybe venne a feladat megoldásához, felszólítaná például a lakosságot, hogy aki észrevesz egy várat, azonnal értesítse a várszámlálókat. Ahogy mondani szokták: több szem többet lát. A sajtóban egyidejűleg közlemények foglalkozhatnának a várak felismerésének módszereivel, mert bizony gyakran előfordul, hogy ahol egykor vár állott, most kőhalmot fedez fel az utazó, mely fölött halálhörgés, siralom zajlik, ami igencsak megnehezíti a tájékozódást.

Ezzel – és más hasonló intézkedések foganatosításával – remélhetőleg sikerül a nógrádi várak megszámlálásának határidejét akár húsz-harminc évvel is lerövidíteni.

Kapitány! Vihar lesz-e?

Ezekkel a szavakkal fordult egyszer a felejthetetlen emlékű Somlai Artúr egy margitszigeti átkelőhajó kapitányához, aki harsogva bömbölte a megafonba: Teljes gőzzel előre!… És ez jutott eszembe nekem is, most, amikor lassacskán vége a nyárnak, az árbocokról lekerülnek a vitorlák, s a Magellán Klub jachtjainak legénysége már búcsúzik a haboktól. (A nagy múltú klubról tudni illik, hogy a tengeri vitorlázás egyelőre balatoni előkészítésével foglalkozik, programjai 1977-től az Egyesült Izzó segítségével zajlottak, ám 1983 óta önálló.)

A Magellán Klubnak jó merülésű hajói vannak, tapasztalt legénységgel és kémiai toalettekkel. Minden feltételről gondoskodtak az elemek leküzdéséhez, idén már csak egy induló hiányzott. Ezért azután, még a nyár elején, pályázati felhívást intéztek, elsősorban a vitorlázó költőkhöz és zeneszerzőkhöz, hogy szüljék meg végre a Magellán Klub indulóját, melynek „zenéje inkább férfias hangzású legyen, férfikórus vagy szólóénekes előadásában fejezze ki az olykor kemény helytállás szükségességét és a siker szilaj, túláradó örömét… A zene által közvetített hangulat – olvasom a felhívásban – legyen teljes összhangban a szöveg tartalmával”.

A szöveg tartalmával kapcsolatosan pedig a klub elnöke – egyebek közt – a következő elemeket javasolja.

„Múlt: a még ismeretlen föld, illetve óceánok meghódításához szükséges bátorság; …a tudatlanság; a szárazföldiek, a tengerészek irigysége, akadálykeltése; a legénység elégedetlensége; türelmetlensége, értetlensége a felfedezésekkel szemben; a részrehajló vezetők; a kapzsi királyok és áskálódó, intrikus tanácsadóik, főuraik; …lázadás és kegyetlen elfojtása; …a siker elvitatása, de az utókor elismerése.

Jelen: Magellán-szoros, Magellán-felhő; dátumválasztó realitása; erősek, szépek, vidámak, egészségesek vagyunk; …gyönyörű, kitűnő hajónk és felszerelésünk; ma már lányaink és asszonyaink is velünk hajóznak; a vízbeesők kimentésének reménytelensége a viharos tengeren és főleg a koromsötét éjszakában; …a tengeren sem vagyunk egyedül, nem vagyunk magányosak; ha bajban vagyunk, sok-sok hajó siet a segítségünkre; …csodálatos megérkezés a gyönyörű kikötőkbe…

Jövő: sokan és együtt szállunk vízre; …vonz a vitorlázás szépsége, élménye, csodája; …a legyőzött tengerek és óceánok; már nincs hatalmuk; a tenger is a hazánk; nemcsak Magellán, mi is körülhajózzuk a világot; más bolygók tengereit is meghódítjuk.”

Nincs értesülésem arról, hogy mi lett a felhívás eredménye, született-e induló ezekből a szerény, egyszerű és mégis férfias tartalmi elemekből. Így csak remélni merem, hogy jövőre már egy áradó dal kíséretében futnak ki a Magellán Klub hajói a balatonkenesei kikötőből, hogy sok kaland és viszontagság után megérkezzenek az alsóbélatelepi dokkokba, ahol a parton lángos- és pecsenyesütők várják a tenger napszámosait.

Lásd erre vonatkozóan is a javasolt tartalmi elemeket:

„Csodálatos megérkezés a gyönyörű kikötőkbe, ahol örömmel, szeretettel fogadnak, ahol részesei vagyunk a hatalmas forgatagnak, a pezsgő életnek; bevásároltunk, feltöltöttük készleteinket… és ismét vágyódunk a tengerre…”

Igen. Egy ködös hajnalon az árbocokra ismét felkúsznak a vitorlák, és a hajók kifutnak a sejtelmes zánkai partok felé…

Jó szelet, Magellán!

„Nyögvenyelő nyavalya…”

Népszerű hetilapunk, az Új Tükör gyermekrovatában részleteket olvashatunk a kitűnő költőnő versciklusából, amely csengő-bongó rigmusokkal vési az ábécé betűit, szép sorjában a gyermekek icinyke-picinyke agyába. Ám nemcsak a gyermekeket, minket felnőtteket is mosolyra derítenek a pajkos ötletek; ahogy például a költőnő az o betű népszerűsítésének ürügyén keresetlen egyszerűséggel eleveníti fel egy alkoholista szájsebész alakját.

A költőnő legfőbb erénye a keresetlenség. Nála az alliterációk sohasem öncélúak, a versikében mindig találunk gyermeki ésszel is követhető logikát, mélyebb értelmet.

Vég nélkül idézhetnénk a bumfordi versikéket, nehéz volna eldönteni, melyik közülük a legjobb, melyik közülük a legszebb. Én mégis azt a bűbájos négysorost választanám, amely megkapó pillanatképet varázsol elénk csupa s betűvel:

Lehet, hogy ezekből a versikékből a gyermekek könnyűszerrel alkotnak fogalmat az ábécé sejtelmes világáról, de már a helyes fogápolásról vagy a sátrak szakszerű kezeléséről aligha.

Éva, Ádám nélkül

Eddig úgy használtam az ágyamat, hűbelebalázs módjára, hogy nem is gondoltam rá, mi az ágy igazi rendeltetése, és hogyan kell a rendeltetésének megfelelően használni.

Helytelenül tettem.

Erre akkor jöttem rá, amikor egy bútorkereskedésben elolvastam az Éva heverőhöz mellékelt használati utasítást, amely körültekintően és tárgyilagosan világította meg az ágyhasználat fortélyait.

„Az Éva heverőt alváshoz a következőképpen készítheti elő:

– A díszpárnákat szíveskedjék levenni.

– A fekvőfelületét az ágy legvégénél nyissa fel, és így hozzáférhet az ágyneműtartóhoz.

– Az ágyneműtartóból az ágyneműt kivesszük, és a párnákat behelyezzük az ágyneműtartóba.

– Csukja le a fekvőbetétet, és ágyazzon meg.”

A saját tapasztalatomból is értékelni tudom a használati utasítás jelentőségét, mert bizony nemegyszer előfordult, hogy előbb megágyaztam, és csak azután nyitottam fel az ágyneműtartót, vagy ágyazás előtt nem vettem le a heverőről a díszpárnákat.

A használati utasítással együtt megfelelőnek találtam az Éva heverőt, alig volt idétlenebb, mint a magyar bútoripar többi terméke. A neve is tetszett. Éva. A Paradicsomot és a bűnbeesést juttatta az eszembe.

Később kiderült, hogy bűnbeesésről az Éva heverővel kapcsolatosan nem lehet beszélni. A használati utasítás ugyanis szigorú figyelmeztetést tartalmazott:

„A szövet nagy szilárdságú és kopásálló műszálból készül, azonban különösen erős mechanikai igénybevétel (állandó dörzsölés, súrlódás, hegyes tárggyal történő ráhatás) következtében megkopik, ezért csak rendeltetésének megfelelően (ülés, fekvés) szabad használni.”

Ebből félreérthetetlenül megtudtam, hogy mi az, amire nem szabad használni az Éva heverőt. Ez némileg a kedvemet szegte, és józan önvizsgálatra késztetett. Hatvanéves vagyok. Várható-e még tőlem különösen erős mechanikai igénybevétel vagy hegyes tárggyal történő gyakori ráhatás? Nem. Ami várható, az egy kis dörzsölés, egy kis súrlódás, de semmi esetre sem olyan mértékben, hogy ezzel megsértsem a bútorszövet felületét.

Megvettem a heverőt, és hazavittem. Este a használati utasítás szerint ágyaztam meg. A díszpárnákat behelyeztem az ágyneműtartóba. Néztem az erkölcsös bútordarabot, és elhatároztam, hogy próbára teszem. Amikor a feleségem bejött a szobába, megragadtam a csuklóját, és fojtott szenvedéllyel azt mondtam: „Te! Csináljunk egy különösen erős mechanikai igénybevételt.” Szó nélkül eloltotta a villanyt. A levegő megtelt feszültséggel. „Gyere!” – szóltam rekedten.

Hihetetlen, hogy mennyi vad energiát szabadított fel bennünk az Éva heverő.

Jó félóráig csak ugráltunk, ugráltunk rajta, mint egy gumiasztalon.

Nyelveskedés helyett nyelvészkedés

Csak bámulni tudok rajta, hogy kedves olvasóink milyen határozottak és fölényesek – amikor nincsen igazuk. Balla Máté olvasónk például megcáfolhatatlan biztonsággal pécéz ki egy lapunkban megjelent tévedést. Szerinte Efraim Kishon műveit nem héber nyelven írta – amint ez Szegő Ágnes beszámolójában olvasható –, hanem ivrit nyelven, ami nem ugyanaz. S mert kedves olvasónkon kívül még sokan vannak, akiket zavarba ejtenek ezek a meghatározások: héber, újhéber, ivrit – érdemes a kérdéssel egy kicsit bővebben foglalkozni.

A héber az ókori Palesztinában beszélt kánaánita nyelv egyik nyelvjárása. Legrégibb nagy jelentőségű írott emléke az Ószövetség. Az i. e. V. századtól – miután a zsidók visszatértek a babilóniai fogságból – a héber nyelv fokozatosan megszűnt beszélt nyelv lenni, helyét a Közel-Kelet akkori uralkodó nyelve, az arameus foglalta el. A héber azonban továbbra is fennmaradt mint az irodalom és a szertartások nyelve, bár a Próféták könyvében is találhatunk már arameus szövegeket. Az i. e. II. században keletkezett misna – az első héber nyelven írt törvénygyűjtemény új szavakkal, fogalmakkal gazdagította a klasszikus óhébert, s elhagyta a nyelv túláradó pátoszát. Ettől kezdve – s nem a modern héber irodalomtól – beszélünk újhéber nyelvről. A misna az i. sz. V. században fejeződött be, majd a nyelv a templomi költészetben újabb virágzásnak indult. A középkori Spanyolország arab kalifátusaiban azután – részben a világi arab irodalom hatására – káprázatos héber lírai és filozófiai irodalom született.

A XIX. században, a romantikus cionizmus térhódításával egyidejűleg alakult ki a modern héber irodalom. A héber nyelv, amely az irodalomban soha nem szűnt meg létezni, ismét élő nyelv lett, méghozzá olyan élő nyelv – és ebben egyedüli a világon –, amely maradéktalanul megtartotta a klasszikus óhéber nyelvi felépítését. Egy ma élő héber anyanyelvű jeruzsálemi tanuló kevesebb nehézséggel olvassa az Ószövetség szövegeit, mint egy mai magyar diák Pázmány Péter írásait. Valószínűleg az irodalmi ambíciójú Salamon király is jól mulatna Efraim Kishon művein, bár sok mindent nem értene meg a szükségszerűen hebreizált modern fogalmakból.

Az újhéber nyelv, amelyet kedves olvasónk feltételez – és amelyet meg kell különböztetni a klasszikus hébertől –, nem létezik.

Abban mégis igaza van, hogy Kishon művei ivrit nyelven íródtak. Ivrit ugyanis héberül szó szerint ezt jelenti: héberül.

Sínen vagyunk

A minap sürgős elintéznivalóm akadt a Rottenbiller utcában, de én a Hűvösvölgybe villamosoztam, ahol semmi dolgom nem volt. Az történt ugyanis, hogy a 2-es autóbusz ablakán megpillantottam egy fóliázott hirdetményt, melyen egy nagyon szép villamos volt látható, a következő szöveggel: „Kedves utasunk! Az 56-os villamos menetrendszerűen közlekedik. Menetideje 17–21 perc. Olcsó, csomaggal is kényelmes. Figyelmébe ajánljuk.”

Nem bírtam ellenállni a csábításnak. Leszálltam a 2-es autóbuszról, később azután – a Moszkva tér felé – leszálltam az 5-ös autóbuszról is, mert az ablakon egy újabb hirdetményt pillantottam meg: „Szállj le és gyalogolj!” Az autóbuszok ablakán igen hasznos hirdetményeket lehet olvasni.

A Moszkva téren nem siettem el a dolgot, egy ideig csak nézelődtem, hogyan futnak ki menetrendszerűen az 56-os villamosok. Az elsőt három perc múlva követte a második, a harmadikra hat és fél percig kellett várni, a következő pedig öt és negyed perc múlva indult menetrendszerűen. Nem csalódtam az 56-os villamosban. Ugyanannyiba került a jegy, mint a 6-os villamoson, pedig sokkal szebb tájakon suhantunk. S bár nem volt csomagom, meggyőződtem róla, hogy az utazás csomaggal is kényelmes. Egy idős asszony mellettem súlyos kosarat tartott az ölében kényelmesen, mivelhogy a kosár fele az én combjaimon nyugodott.

Útközben elgondolkodtam rajta, hogy bizony hasznos dolog a hírverés, s milyen jó, hogy végre élni is tudunk vele, nem úgy, mint a múltban, amikor csak az szállt fel az 56-os villamosra, akinek éppen dolga volt a Hűvösvölgyben vagy valamelyik közbeeső állomás környékén. S még az sem biztos, hogy nem gyalog tette meg az utat, mert nem hívták fel a figyelmét az 56-os villamosra.

Üdvös volna – gondoltam magamban –, ha más járatok is okulnának a példán, így aztán lassacskán kialakulna a gazdasági életben olyannyira áhított egészséges konkurencia a járatok – teszem azt az 56-os és az 58-as – között.

Az 58-as villamos népszerűsítésére – ha újra megindul – én a következő szöveget javasolnám a BKV reklámszakértőinek:

„Az 58-as villamossal olcsón, kényelmesen utazhat a Lipótmezőre. Figyelmébe ajánljuk.”

Szociológia az étlapon

Életem legtanulságosabb, egyszersmind legszomorúbb étlapjával a vadpecsenyéiről ismert pesti Nimród vendéglőben találkoztam. A három nyelven nyomtatott „carte du jour” az egyik ételkülönlegességre – 360 forintba kerül – a következőképpen hívja fel a figyelmet:

Nimród special dish for 2 Pers. Specialplatte auf Nimród Art für 2 Pers.

És mellette magyarul:

3 személyes Nimród tál.

Családi horoszkóp

Mindeddig nagyon szerettem a horoszkópokat, jólesett olvasni, hogy az elkövetkező hónapokban sikert sikerre halmozok, bár a házaséletem egén felhők jelennek meg. Ezek a jóslatok általában ötven százalékig be is teljesedtek, ami igen jó aránynak számít a meteorológiai előrejelzésekhez képest.

A horoszkóp lassacskán a szenvedélyemmé vált, a lapokat már csak a horoszkópokért vásároltam. Így került a kezembe az Ország-Világ különkiadványa is, a Nyári Magazin, amelyben igen jó, részletes horoszkópot fedeztem fel. El is kezdtem rögtön tanulmányozni egy új módszer alapján, melyet én találtam ki magamnak. Rájöttem ugyanis, hogy – nős ember lévén – nem elég, ha a saját horoszkópomat nézem meg. A teljes képhez – hogy mire számíthatok a jövőben – a feleségem horoszkópjára is szükségem van. Mert ha például azt olvasom, hogy anyagi helyzetem a Saturnus pályája folytán súlyosan megrendül, a feleségem horoszkópjában pedig azt olvasom, hogy a Merkur jóvoltából Fortuna a kegyeibe fogadja – tudom, hogy nincs okom az aggodalomra, legföljebb egy ideig a feleségem pénzéből fogok élni.

A feleségem a Bak jegyében született, én a Halak jegyében, és elég volt egy pillantást vetni a horoszkópra, már láttam, hogy a Halak nem sok jóval kecsegtet az év hátralévő hónapjaiban. „Sok váratlan kiadásra számíthat – olvastam a horoszkópomban –, az amúgy sem rózsás anyagi helyzete tovább romlik.” Ilyenkor van az, amikor az ember már csak a felesége horoszkópjára számíthat. De mi állt a feleségem horoszkópjában? „Most itt az alkalom, hogy egy kicsit lazítson, feloldódjon. A sors kellemes meglepetéseket tartogat…”

Mi tagadás, ez egy kicsit bosszússá tett. Amikor én a csőd szélén állok, a feleségem akkor kezd el lazítani, és várja a kellemes meglepetéseket. Kíváncsi voltam, vajon mik lesznek a kellemes meglepetések. „Önzetlen, őszinte barátokra lel” – jósolta a feleségemnek a horoszkóp. Nekem pedig azt tanácsolta az én horoszkópom: „Bátran elfogadhatja a barátok segítségét.” Ez így együtt elég nyílt és arcátlan célzásnak látszott, ami felett egy tisztességes ember nem hunyhat szemet. Önérzetem azt sugallta, hogy akad még más kiút is a számomra, mint a feleségem önzetlen barátainak a segítsége.

Az Ország-Világ különkiadványának horoszkópja azonban továbbra is kegyetlen maradt hozzám. „A túlfeszített tempó és a sok gond felőrli az idegeit” – jósolta zordonan. Ezzel szemben mi állt egyidejűleg a feleségem horoszkópjában? „A most következő időszak romantikus, boldog szerelmet tartogat. Ne szalassza el! Épp itt az ideje, hogy megismerkedjen végre a boldogsággal.”

Ezt már nem tűrhettem tovább.

Elrohantam az ügyvédhez.

Beadtam a válókeresetet.

(Horog)-keresztrejtvény

Nem csekély gondot okoznak a keresztrejtvényfejtőknek a helytelenül fogalmazott definíciók. Magam is elakadtam a minap a Rejtvényújság legújabb számában az egyik definíción, amely így hangzott: fajtiszta. Meggondolatlanul az állatvilágban kerestem a megoldást, mivelhogy a fajtiszta szót mostanában leginkább a Kutya című lapban szoktuk olvasni. Rövid fáradozás után – amikor már kitaláltam a lantán vegyjelét és egy angol főnemesi címet – megkaptam a helyes választ: árja. Ennek annyira megörültem, hogy elhatároztam, én is fogok keresztrejtvényeket készíteni. Képzeletemben már fel is merült egy ötletes definíció. Kinek a nevéhez fűződik a fajtisztaság, az árja felsőbbrendűség mítosza? Hat betű. A gyengébbek kedvéért: az első két betű há i, az utolsó két betű pedig e er.

Pirosló arccal és zászlókkal

A hajókirándulás gyönyörű folyónkon mindig is népszerű szórakozás volt az egyszerű, dolgos nép körében, ami érthető. A kies partok látványa s a hűs dunai szél üdít, és jókedvre derít. Ám nemcsak az egyszerű, dolgos nép; a szellem nagyjai, az írók is hajóra szállnak hébe-hóba. Miért is ne tennék? Idejük van, hajójuk van.

Az első irodalmi hajókirándulás, melynek emléke – Krúdy Gyulának köszönhetően – máig fennmaradt, a kiegyezést követő esztendőben esett meg. Fővárosunk koszorús hölgyírói vágtak neki a zavargó vizeknek, hogy a majális fényét egy dunai promenádlival emeljék. 1868-ban futott ki a Fecske nevű gőzhajó, s a kapitány – angol ember lévén – nem is sejthette, hogy a fedélzeti nyugszékeken oly jeles személyek disputálnak, mint Gyarmathy Zsigáné, ki a hölgyvilágban nem csupán költeményeivel, de kalotaszegi hímzéseivel is elismerésre tett szert: Majthényi Flóra, ki műveivel a zsenge ifjúság körében vívott ki hírnevet: Szegfy Mórné, ki Emília néven a Napkelet című hölgyfutárt szerkeszté. A bájos cercle-től kissé távolabb, a korlátnak támaszkodva, Szendrey Júlia leste a nagy víz pajkos fodrait.

Ám a szépen induló kirándulás ambience-át egy kis malheur zavarta meg. Elhagyván a Filatori-gátat, egy Bulcsu Károly nevezetű – azóta elfeledett – író és műítész felolvasást tartott a korán elhunyt Ferenczy Terézről, a Divatcsarnok byroni igézetű költőnőjéről, ki egy melancholikus borongás következményeképp önkezével vetett véget életének. Bulcsu Károly a felolvasás hevületében azt állította, hogy Ferenczy Teréz nagyobb volt Byronnál. E merész állítás annyira megrendítette Szendrey Júliát – ki mélabúban verhetetlen volt –, hogy átküzdvén testét a korlátokon, a zajló árba vetette magát. Szerencsére az angol kapitány résen állt. Goddam – mondotta a hidegvérű férfiú, és intett a hajóslegényeknek, akik tüstént a vízbe ugrottak, s kimentették a szerencsétlen özvegyet. A petit malheur ellenére sem lankadt a jeles hölgykoszorú hangulati világa, végtére is a kiegyezés szele fútt fölöttük, s igen örültek neki, hogy ki vannak egyezve…

Ez a hajdani történet jutott az eszembe a minap, amikor örömmel és meghatottan olvastam egy meghívót, amelynek ambience-a annyira emlékeztetett arra a régi hajókirándulásra a kiegyezés korából.

„Az Írószövetség Örley István Baráti Köre dunai hajókirándulást szervez. A sétahajózás során a Kör tagjai felolvasnak műveikből… A látványosság fokozása érdekében kérjük minden meghívottunkat, hogy erre az alkalomra készítsenek és hozzanak magukkal zászlót (anyaga, nagysága, formája és díszítése bármilyem lehet), hogy a hajó 250 lobogó zászló alatt futhasson ki. A Kör a legszebb zászlókat megőrzi, és kiállításon bemutatja.”

Midőn elolvastam a szép javaslatot, azonnal megértettem, hogy itt többről van szó, mint egyszerű zászlólengetésről, megéreztem a jelentőségét, hogy most – tán először a történelmünkben – végre mindenki a maga szabadon választott zászlaja alatt vonulhat fel, egyszemélyes bandériumként. Minden zászló – bármilyen is a színe, formája, díszítése – az irodalom zászlaja lesz, legyen az körmeneti zászló, negyvennyolcas honvédzászló, üzemi vándorzászló, háromszögű vagy rombusz alakú zászló, vagy akár lófarkas zászló. Lehet a zászlón ábrázolat, például az Omega együttes vagy a Süsü, a sárkány, díszíthető feliratokkal, bárki felírhatja a zászlajára, hogy Éljen a haza vagy azt, hogy Szeretlek, Ágnes. Lehet a zászló színe kék, zöld, sárga, fehér, lehet barna, lila, fekete – más szín hirtelenében nem jut az eszembe –, a lényeg, hogy zászló legyen és lobogjon. A nagyobb látványosság kedvéért.

Biztos vagyok benne, hogy az esemény lelkes érdeklődésre tarthat igényt irodalmunk tisztelőinek népes táborában. Aki teheti, nem mulasztja el az ünnepélyes pillanatot, amikor az Írószövetség Örley István Baráti Körének hajója 250 lobogó zászló alatt kifut a nyílt vizekre.

A parton maradottak – szokás szerint – majd a zsebkendőjükkel integetnek a távolodó hajó után, melynek fedélzetén a sok kedves, okos, felnőtt író csak lengeti, lengeti sírván…

Glory, glory hallelujah…

Gyönyörűséges nyilatkozatot olvastam a minap, a múlt század dicsőséges mozgalmai szültek hasonló, lángbetűkkel írott szavakat. Trombiták rivalltak a fülembe, vérszínű zászlókat lobogtatott a szél, s látomások kavarogtak lelki szemem előtt, John Brown haladt serege élén, nyomában elkínzott rabszolgákkal, Jókai letette Landerer asztalára a tizenkét pontot, egy berlini népgyűlésen Lasalle Ferdinánd az elnyomottakért emelt szót, szüfrazsettek tüntettek a londoni Hyde parkban, megszólaltak az Aurora ágyúi, és Gandhi sót párolt a tengerből…

Ifjúságunk gyönyörű eszméi tömörültek ebben a nyilatkozatban, melyet nem Helsinkiben mondtak ki, nem az ENSZ különbizottsága fogadott el, s nem az Emberi Jogok Ligájának záróokmányában szerepelt. Ezt a nyilatkozatot – melyet csak nagybetűkkel szabad leírni – a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalat szeptemberben keltezett körlevelében olvastam.

„ALAPELVKÉNT ÚJÓLAG KÖZÖLJÜK, HOGY A VENDÉGET FAJI, NEMI, VALLÁSI KÜLÖNBÖZŐSÉGÜK ELLENÉRE FOGADNI KELL.”

Kistotál a nagy Duna mentében

Örömmel értesültünk róla, hogy a közeljövőben bemutatják az Idő van című új magyar filmet, amelynek alcíme: Tiszán innen, Dunán túl. Az ünnepélyes alkalomból a Filmvilág közli a film teljes irodalmi forgatókönyvét, a mű lényegét és mondanivalóját hangulatilag tökéletesen kifejező mottóval, melyet az alkotók Evelyn Waugh-tól kölcsönöztek:

Már az irodalmi forgatókönyv elején megsejthetjük azt a rendkívüli feszültséget, amely azután az egész filmen végigvonul:

A forgatókönyvben egymást váltják az izgalmasabbnál izgalmasabb mozzanatok, míg végül elérkezünk a csúcshoz:

A forgatókönyv vége felé az alkotók erejéből még futja egy igazi pillanatra:

S végül a megrendítő befejezés:

Nekem – bevallom – tetszett ez a kissé szokatlan irodalmi forgatókönyv, sőt a vége felé, amikor felsejlik a fájdalmas kapcsolat egy tág kettős néger és egy ansnittig főnővér között, még könnyeztem is.

Véleményem szeretném ezért a film nyelvén tolmácsolni:

Nagyvonalúság

Kivételes megtiszteltetés ért a minap, meghívtak egy új tévéfilm ünnepélyes bemutatójára. Már kora reggel készülni kezdtem a jelentős eseményre, megnyiratkoztam, vettem egy új nyakkendőt, kikeféltem a szmokingomat, melyet utoljára az Operaház megnyitásán viseltem. Este taxival robogtam az előadás színhelyére, hogy még idejében érkezzem, mielőtt a jobb helyeket a közönség elfoglalja. De így is elkéstem, a kényelmesebb székekre már letelepedett két nagynéni, egy távoli rokon Frankfurtból és három péceli unokatestvér. Én a családi filodendron és a varrógép mögött kaptam csak helyet, ahonnét a gyermekem éjjeli edénykéjén ülve szokta nézni az Esti mesét. A meghívó ugyanis így szólt:

Mondanom sem kell, mennyire örültem a megtiszteltetésnek, de őszinte szánalommal gondoltam azokra a nézőkre is, akik nem kaptak meghívót, és ezért kénytelenek voltak a kettes csatornán a Ladakh télen című ismeretterjesztő filmet végigunatkozni. Míg mi pompásan szórakoztunk.

Az örökbecsű muzsika és a szellemes szöveg megtette a magáét. Gyermekem, kis bilikéjén hintázva, egy egész tábla csokoládét szétmázolt az arcán, s így kettős élménynek számított, amikor az elragadó primadonna elénekelte, hogy:

Még nem ért véget az ünnepi előadás, amikor a péceli rokonok sietve elhagyták a helyüket. Azután eltűntek a többiek is. Senki sem akart lemaradni a parizeres és körözöttes szendvicsekről. A Magyar Televízió zenei és kulturális főszerkesztősége az ünnep fényét azzal is emelte, hogy a díszbemutató résztvevőit meghívta egy baráti beszélgetéssel összekötött állófogadásra.

Mindenkit a saját konyhájába.

Lehet-e lótusszal cápauszonyt festeni?

Régóta készülök rá, hogy barátaimat egy igazi kínai vacsorával lepjem meg, s ebben csupán az a körülmény jelentett némi akadályt, hogy a kínai ételekhez szükséges alapanyagok – például a cápauszony, bambuszrügy, fecskefészek, termeszhangyatojás – a Tolbuhin téri csarnokban mostanában igen ritkán fordulnak elő.

Ám a közelmúltban megjelent kitűnő szakácskönyv, a Kínai konyha alapfokon, egy csapásra megoldotta a beszerzési nehézségeket. A figyelmes olvasó ezentúl könnyűszerrel készíthet ünnepi alkalmakra Kantoni Fu yung tojást, Három tündér salátát vagy Mandulás tofut. A könyvből ugyanis megtudhatjuk, hogy nem eszik a lótuszt olyan forrón, mint ahogy főzik, vagyis hogy a kínai alapanyagok jó része magyar termékekkel pótolható. A bambuszrügy helyett nyugodt lélekkel használhatunk savanyított káposztát, a vízigesztenye helyett burgonyaszeleteket, a szójababcsírát megfelelően pótolja a cérnametélt, a fafül gombát a sampinyon, és a szecsuáni paprika ízhatása semmivel sem múlja felül a kalocsai pirospaprikáét.

A könyv szerzője helyesen cselekedett, amikor a fejezetek közé, az ételek hangulatát mintegy kiemelő, kínai bölcsességeket, klasszikus költeményeket iktatott, mert hiszen nemcsak lótuszgyökéren él az ember, nyújtani kell valamit a léleknek is. A gyomornedveket jótékony bizsergésbe hozza az a kínai népdal, amely a sertéshúsból készülő pecsenyék előtt olvasható:

Ezek után nem volt többé akadálya, hogy barátaimat meghívjam a Tiencsini kéjmámornak nevezett kínai ételkülönlegességre. A receptet egy külkereskedő ismerősömtől tanultam, aki nemrégiben tért haza Kínából, ahol három évig magyar lepkehálókat próbált eladni. A Tiencsini kéjmámor bambuszrügyekből készül, fűszeres töltelékkel. A töltelék tibeti jakhús és termeszhangyatojás keveréke, melyet savanyított lótuszlevelekbe göngyölnek, és hoiszin mártással öntenek le. A hoiszin mártást őrölt lótuszgyökérrel sűrítik.

A Kínai konyha alapfokon szellemében a feladatot játszi könnyedséggel oldottam meg. A bambuszrügyet gondolkodás nélkül felcseréltem vecsési káposztával, természetesen a lótuszlevelek helyett is megfeleltek a káposztalevelek, melyeket előzőleg gondosan megszabadítottam a vastagabb erektől. A tibeti jakhús ízét tökéletesen pótolta a kissé zsírosabb sertésdagadó, amelyhez párolt rizst kevertem a nehezen beszerezhető termeszhangyatojások helyett. A készre főzött ételt hoiszin mártás híján tejföllel locsoltam meg, a tejfölt – ugyancsak a könyv tanácsai alapján – őrölt lótuszgyökér helyett egyszerű darás liszttel sűrítettem.

Barátaim a Tiencsini kéjmámort – melynek ízeit a mandzsu iskola szabályai szerint még egy darabka füstölt oldalassal is gazdagítottam – igen ízletesnek találták, bár egyesek, akik nem ismerték a kínai konyha jellegzetességeit, váltig állították: ha nem mondom meg előre, hogy Tiencsini kéjmámorra hívom meg őket, azt is hihették volna, hogy kolozsvári töltött káposztát fogyasztanak.

Ezeknek a barátaimnak azt tanácsoltam, hogyha nem találják elég kínainak a főztömet, menjenek vacsorázni a Szecsuán vendéglőbe, ahol a menüben – négyszáznyolcvan forintért – igazi, hamisítatlan lótuszt kapnak.

Leszoktatás az olvasásról

Érdekfeszítő útleírást találtam a minap a konyhakredencen az arizonai és kaliforniai sivatagok világáról, el is kezdtem rögtön olvasni. Régi vágyam teljesedett ezúttal, végre megismerkedhettem a mahevi indiánokról elnevezett Moyave sivataggal, ahol a San Juan völgyében a karcsú szaguarók alatt gyors sidewinderek tekeregnek, a moyave jukkák tövénél fürgén suhannak a chukwallák, és a chollák között a félelmetes bobcat lesi áldozatát, a gilát. (Magyarul hila.)

Az új ismeretek némileg megterhelték az agyamat, egyre fáradtabban lapozgattam, amikor a kisfiam elvette tőlem a könyvet, mondván, hogy ez az ő házi feladatuk az általános iskola második bé osztályában, és holnapra be kell számolni Hilda néninek, hogy mit tudtak meg a navahók lakta Monument Valleyról, közel a cheyennek földjéhez.

Aznap egyedül néztem meg a televízióban Süsü, a sárkányt, azután késő este – már az ágyban –, miközben Lázár Ervin Furfangos pintyőkéjét olvastam, szorongva figyeltem fel a szomszéd szobából beszűrődő, elcsukló hangokra. Danika keservesen és reménytelenül küszködött a házi feladatával: „Volkswagenünkkel a Colorado-fennsíkon jártunk Canyonland nemzeti parkjában, itt, ahol a nagy Green River torkollik a Coloradóba…”

Danika író akar lenni, és ha megvalósul is ez a szándéka, félő, hogy ő sem lesz különb a kortárs írók egyikénél-másikánál.

Írni majd csak megtanul valahogy.

Olvasni soha.

Ius primae noctis

Örömmel olvasom egy nemrég megjelent hirdetményben, hogy a margitszigeti Ramada Grand Hotel leleményes szolgáltatásokkal enyhíti azoknak a fiatal pároknak a gondjait, akik fővárosunk e kies vidékén kívánnak örök hűséget esküdni egymásnak.

A szálloda igazgatósága vállalja, hogy a násznépet elhozza hazulról a szigetre, sőt haza is viszi a szigetről, amely a Ramada Grand Hotel tevékenységének eredményeképp ezentúl már így nevezhető: „A beteljesült szerelem szigete.”

Az ifjú párnak egy lépést sem kell tennie. A Grand Hotel szorgos ügyintézői összeállítják az ünnepi vacsorát, megrendezik a műsort, miután áhítatos légkört teremtettek az esküvőnek a Szent Margit Kápolnában. És az se baj, ha az ifjú pár másutt kíván esküdni, minden esetben vállalják a vendégek oda- és visszautaztatását.

Ez mind igen szép, bár én mégis azt állítom, hogy a túlzott buzgalom néhol már-már tolakodásnak tetszik.

Mondok egy példát.

A gondoskodások megejtő sora – amely a hirdetmény szerint „felejthetetlen, romantikus nyitány egy hosszú, boldog házassághoz” – végül rendkívüli szolgáltatással tetőzik.

AZ IFJÚ PÁR PEDIG NÁSZÉJSZAKÁRA A VENDÉGÜNK – hirdeti csupa nagy betűvel a Ramada Grand Hotel igazgatósága.

Majd ezt olvasom:

„A legszebb nap minden felejthetetlen pillanatában szeretnénk osztozni.”

Goodbye Piccadilly…

Az elmúlt hetekben különös érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy valami nagyon hiányzik nekem, de képtelen voltam megfogalmazni, hogy mi az. Éjszakánként álmatlanul vergődtem az ágyamon, s olykor – amikor már nem bírtam tovább – felöltöztem és elmentem a közeli Pilseni sörözőbe. De ott is csak azt éreztem, hogy nem itt van a helyem, ez a világ nem illik hozzám, más légkör az, amire vágyom, másféle hangulat…

Hogy mi volt az a délibáb, amit kergettem, arra csak a minap derült fény: a magyarázatot a Reuter híriroda egyik – alig észrevehető – tudósítása sugallta. A tudósító – David Lewis – arról számolt be, hogy „szoknyát viselő skót dudások zenei kíséretével” megnyitották az első angol klubot Budapesten.

Valószínűleg ezt az eseményt sejtettem meg érzékeny ösztöneimmel, amikor negligálni kezdtem kedvelt szórakozóhelyemet. Mert számításba jöhet-e egy Pilseni söröző, egy Tabdi pince, egy Grinzingi borozó, ha az estéimet végre egy igazi angol klubban tölthetem, akárcsak az Onedin kapitány vagy Maugham és Galsworthy keménykalapos hősei. Isn’t it?… S már láttam is magam a vöröstéglás kandalló előtt – szemben a királynő arcképével –, egy fotelban terpeszkedve, miközben „több nyelven beszélő pincérnők szolgálják fel a whiskyt és a libamájas szendvicseket” klubtársaimnak, akiknek körében „politikusok… magánüzletemberek, nagyvállalatok és szövetkezetek igazgatói” is fellelhetők.

„Magyarország megteremtett egy csipetnyi angol légkört” – nyilatkozott Kiss István, a Ballantin’s Club igazgatója a Reuter tudósítójának, „a rókavadászatot ábrázoló képekkel díszített, cseresznyefa-burkolatú, kényelmes díványokkal berendezett klubhelyiségben”.

Ám a nyilatkozat további része alapos csalódást okozott.

„Anélkül, hogy diszkriminatívak lennénk, feltételeket szabunk arra vonatkozóan, hogy kik lehetnek a klub tagjai – mondta Kiss, aki megvizsgálja a belépni szándékozók modorát, és a zártkörű bártól távol tart bizonyos nemzetiségeket. – Arra törekszünk, hogy tagjaink azonos gondolkodásúak legyenek.”

Félreértés ne essék, nem az okozott gondot, hogy megvizsgálják a modoromat, a jó büdös francba, viselkedni még tudok. Attól sem féltem, hogy a származásomat kifogásolják, brit mércével mérve ugyanis nem tartozom a hátrányos helyzetű nemzetiségek közé, nem vagyok sem tamil, sem gurkha, sem szingaléz. Engem az utolsó feltétel aggasztott, mégpedig nagyon. Nem voltam biztos benne, hogy a gondolkodásom valaha is azonos lehet azoknak a politikusoknak, magánüzletembereknek és vállalati igazgatóknak a gondolkodásával, akik már ott vannak a Ballantin’s Club tagjainak sorában.

Tanulj meg lemondani – sóhajtottam G. K. Chesterton, a nagy angol költő és filozófus szavaival, és keserű szívvel lemondtam álmaimról, a karcsú agarakat ábrázoló metszetekről, a kedélyes whistpartikról és a karácsonyi plumpuddingról… De azért az egyik este – amikor újra a megszokott „késdobálók” felé tartottam –, nem bírtam megállni, hogy a portás figyelmét kijátszva, ne vessek egy pillantást az annyira áhított klubhelyiségbe. „Well… well…” – motyogtam magamban öntudatlanul, amikor a valódi angol légkör feltárult előttem. Minden olyan tökéletesen brit volt, a levegőben szinte párologni véltem a Navy Cut dohány fanyar aromáját, amely a Rózsalevelű Abdullah illatával keveredett, s csupán a királynő képét hiányoltam a falról, valamint Lord Kitchener csontos mutatóujját, amint arra int, hogy a haza számít rám. „Your country needs you!”

A korai órában egyetlen vendég tartózkodott a klubban, egy ismert józsefvárosi magánüzletember, akinek patinás boltjában magam is vásároltam a gyermekemnek vízipisztolyt, ugróbékát és „I love Hejőcsaba” feliratú matricákat.

Az ismert magánüzletember a libamájas szendvicsét csak félig fogyasztotta el, nem nyúlt a poharához sem, pedig a whiskyben már elolvadt a jég. Bágyadt arckifejezéssel ült a fotelban, réveteg tekintete olykor a Financial Times tőzsderovatára siklott.

Nem látszott boldognak.

S ezen nincs is mit csodálkozni.

Lehet-e boldog egy angol India nélkül??

Az elegáns Huba

Az őszi BNV-n nagy sikerrel mutatkozott be a sárréti fonalüzem termékcsaládja, az Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm, a „SZÉPSÉG HÉT VEZÉRFONALA”. A feleségem már vásárolt is a fonalakból, vett húsz deka Töhötömöt, tizenöt deka Kondot és tíz deka Tast. Mondtam a feleségemnek, hogy a biztonság kedvéért vásároljon még tíz deka Hubát, mert a Hubának is – amint erről a Temaforg hirdetményéből értesültem – finom a tapintása és elegáns a megjelenése.

Célszerűbb lett volna persze kivárni, amíg megjelenik a következő termékcsalád is – a SZÉPSÉG HÉT TÖRZSFONALA, a Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. De hát közeledik a tél, be kell érnünk az Árpáddal, az Onddal és az Előddel.

Mellesleg, a hét vezér közül az első nem Árpád, hanem – akárcsak az okos reklámember lehetett, amikor kitalálta a márkaneveket: – Álmos.

Húsz deka Álmos. Ez se hangzik rosszul.

Étel és Irodalom

János vitéz kedvence – olvasom egy háromcsillagos szálloda első osztályú éttermének étlapján. S mivelhogy az éttermet általában nem magyarok látogatják, ott áll németül is: Lieblingsspeise von János Vitéz. Igazán jó ötlet – gondolom magamban –, hogy ilyen ízes formában ismerteti meg külföldi vendégeikkel remekműveink nevezetesebb hőseit, egy különleges módon elkészített leves, tészta vagy húsétel ürügyén. Köszönet érte a vendéglátóipar tudományos kutatóinak, akik időt és fáradságot nem kímélve porladó könyvekből, elsárgult kéziratokból tárják napvilágra az értékes gasztronómiai-irodalmi adalékokat. A János vitéz kedvence receptjét – fűszeres vagdalthússal töltött karaj fokhagymás burgonyával – feltehetően abból az alább olvasható verstöredékből merítették, melyet Petőfi Sándor végül is kihagyott híres elbeszélő költeményéből.

És most képzeljük el – a tündéri éposz szellemében és folytatásaképp –, hogy János vitéz betér a háromcsillagos szálloda első osztályú éttermébe, akkurátusan letelepedik egy asztalhoz, és megrendeli kedvenc pecsenyéjét.

Ez esetben a következőket olvashatnánk:

Gyorsfagyasztott ötletek

Ne mulasszuk el megtekinteni a Mirelit-áruk használati utasításait, ellenkező esetben hasznos, jó tanácsoktól fosztjuk meg magunkat. A gyorsfagyasztott galuska tasakján például ezt olvashatjuk: Sertés- vagy marhapörköltet ajánlunk hozzá.

Kár volna lebecsülni az ötlet jelentőségét, melyet azok a háziasszonyok értékelnek csak igazán, akik már ültek órák hosszat töprengve a kiszaggatott galuskájuk mellett, mert nem tudták eldönteni, hogy mit körítsenek vele. Egyszerűbb persze a helyzet, ha a háziasszony először sertéspörköltet készít, ez esetben a köret nem is lehet kétséges, ezért a gyorsfagyasztott sertéspörkölt tasakján már fölöslegesnek tartották feltüntetni, hogy: ajánlunk hozzá galuskát.

A Mirelit-gyár kezdeményezését a kereskedelem más ágazataira is ki lehetne terjeszteni. Nem kevés gondot, fejtörést takaríthatnánk meg, ha a divatáruboltokban a diszkréten csíkozott nyakkendőkön is találnánk egy jó tanácsot: ajánlunk hozzá pamut- vagy műanyag inget. A keleti mintás gépi perzsaszőnyegről pedig nem volna haszontalan megtudni, hogy leginkább parketta vagy hajópadló illik alája.

Bármennyire fontosnak tartjuk a kereskedelmi módszerek fejlesztését, ne akarjunk mindjárt forradalmat csinálni. Tekintsük a Mirelit-gyár kezdeményezését kísérleti jellegűnek, és legyünk elnézőek, ha olykor hiányosságokat tapasztalunk. Nemrégiben előfordult ugyanis, hogy háziasszonyok gyorsfagyasztott daragaluskát vásároltak, melyet azután tévedésből cukorszirupban kandíroztak, mint a déligyümölcsöt, mivelhogy a tasakokra elfelejtették rányomtatni: ajánlunk hozzá hús- vagy csontlevest.

Jól bevált gyakorlat

Találkoztam egy kamionsofőrrel, aki sírt. Bicske és Herceghalom között állt az úton a kamion, a pilóta egy kilométerkőnek támaszkodott, s arcát a kezébe temette. Megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e valamiben, mire ő azt mondta, hogy rajta már nem lehet segíteni, ő egy elveszett ember.

– Mégis, mi történt? – kérdeztem.

Ekkor a pilóta beszélni kezdett.

– Uram, én Kamcsatkába viszek árut rendszeresen. Visszafelé azután Pekingben újabb árut veszek fel, és Nepálon, Burmán, Indián, Afganisztánon át jövök haza budapesti telephelyemre, ahol már forró teával várnak a kollégák.

Felém fordította az arcát, a fél füle hiányzott.

– Jakutszk mellett fagyott le – jegyezte meg keserűen –, amikor egyszer kereket cseréltem.

Majd így folytatta:

– Öt esztendeje járok ezen a vonalon. Tizenhatszor tettem meg eddig az utat. Több, mint ötszázezer kilométert vezettem, uram, hóviharban, homokviharban. S mindezt azért, mert egy nagy cél lebegett előttem…

A felindulástól alig bírt beszélni. Észrevettem, hogy a bal kezén csak két ujja van.

– A Kancsendzönge alatt farkasok támadtak rám – suttogta –, úton Katmandu felé.

Később megtudtam, hogy négy fogát, elöl, egy iráni vámtiszttel folytatott nézeteltérés során vesztette el, és a forradások az arcán egy mandzsu útonállóval vívott közelharc emlékét őrzik.

– Nem volt könnyű ez az öt év, ezt elhiheti, uram. De mindez semmi ahhoz képest, ami most történt.

– Mi történt? Beszéljen végre! – sürgettem türelmetlenül.

– Jöjjön velem – mondta, s a kamion végéhez bicegett. (Három évvel ezelőtt ugyanis a bengáli hegyek közt egy tigriscsapdába lépett bele.)

Szó nélkül követtem.

– Látja ezt a horpadást? – mutatott a hátsó lökhárítóra, s a szemét ismét elöntötték a könnyek.

A hátsó lökhárító tényleg be volt horpadva, az egyik indexlámpa is megrepedt.

– Látom – mondtam. – De ez nem olyan nagy dolog. Majd a vállalatnál megjavítják.

– Látszik, hogy nem olvassa a lapokat – ingatta a fejét csüggedten. Mongol bőrzekéjének zsebéből előhúzott egy újságot, a Magyar Hírlap november 18-i számát, és megmaradt két ujjával rábökött az egyik riportra. – Tessék. Olvassa!

Átfutottam a riportot – melynek az volt a címe: Kik lehetnek díjazott pilóták? –, s mindjárt az elején megtudtam, hogy a Közlekedési Főfelügyelőség emlékplaketteket és okleveleket oszt ki azoknak a hivatásos gépkocsivezetőknek, akik sok százezer kilométert vezettek baleset nélkül. A vállalatok pedig jelentős pénzjutalmakkal díjazzák a rekord méretű teljesítményeket.

„A Volán-vállalatoknál például – olvastam a riportban – évek óta bevált gyakorlat, hogy minden balesetmentes kilométerért 0,5 fillért számolnak el, jutalomként.”

– Ötszázezer kilométer után – fojtotta el könnyeit a pilóta – ez éppen kétezerötszáz forintot tesz ki. Kétezerötszáz forintot!… Mennyit álmodoztam erről a napról! Öt évvel ezelőtt, amikor a Góbi sivatagban először kaptam hőgutát, egyre csak azt hajtogattam magamban: ki kell bírni! Meglesz a jutalom!… És most itt, Herceghalom és Bicske között, minden elveszett. Megcsúsztam egy olajfolton, és nekifaroltam a kilométerkőnek… Kétezerötszáz forint – ismételte eszelősen – kétezerötszáz forint…

Felzokogott, azután kacagni kezdett. Sírt és kacagott egyszerre. Forradásos képére kiült a teljes őrület.

Gyorsan odébbálltam.

Bevallom, sajnáltam a szerencsétlen pilótát, de akárhogy hánytam-vetettem magamban a dolgot, be kellett látnom, hogy a mi társadalmunkban mindent a helyére kell rakni. A vállalatok csak a jó munkát jutalmazhatják azzal az évek óta bevált gyakorlattal – a 0,5 fillérrel –, amely egy mindenre kiterjedő, alapos kísérletezés eredménye. Először bizonyára 0,6 fillérrel kezdték el a kísérleteket, azután 0,4 fillérrel folytatták, de egyik sem vált úgy be, mint a 0,5 fillér. Folytathatták volna a kísérletet 1 egész vagy 2 egész fillérrel is, de hát nem lehet a végtelenségig kísérletezni, erre nincs megfelelő adminisztrációs kapacitás.

Én nem találnám rossz megoldásnak, ha a pilóták segítenének a vállalatoknak a kísérletezésben, még ha nekik nincs is számítógépük, csak kurblijuk van meg franciakulcsuk.

Szerintem kurblival és franciakulccsal is nagyon meggyőző kísérleteket lehet végezni.

Gyász GMK fáj és nehéz

Hála a magánkezdeményezésnek, ma már nem okoz különösebb gondot szeretteink elhunyta. Egyre több szövetkezet biztosítja a lakosságnak a kulturált elhantolást. Sajnos, a hasznos szolgáltatás népszerűsítése sok esetben nem éri el a különben igényes és figyelmes kiszolgálás színvonalát. Nemrégiben az egyik lapunkban a következő hirdetést olvastam.

A suta rigmusok ahelyett, hogy kedvet csinálnának, inkább elveszik a fogyasztó kedvét a temetkezéstől, s megrendül a bizalom a szolgáltatás tartósságát illetően. A jó hirdetésnek azt kell sugallani, hogy a szolgáltatás hosszú időre szól és nem szorul később javításra, átalakításra. De legcélszerűbb, ha példákkal is rávilágítunk, hogy milyennek kell lenni a jó hirdetésnek. A jó hirdetés legyen tárgyilagos.

Vagy legyen lelkes:

Legyen meggyőző:

Vagy legyen vigasztaló:

Minden vállalkozásnak szüksége van a hatékony népszerűsítésre, ezt még egy irodalmi hetilap sem nélkülözheti. A közeljövőben mi is kifüggesztjük hirdetésünket a Farkasréti temető kapujára:

Allegro ma non troppo

Egy-két hete rengeteg levél és üdvözlő távirat érkezett a címemre, barátaim, ismerőseim és tisztelőim gratuláltak megszavazásomhoz. A levelekből ugyan kiderült, hogy senkinek nincs fogalma róla, milyen megtisztelő helyet fogok ezentúl betölteni a társadalomban, de azért mindenki sejthette, hogy nagy dologról lehet szó, hiszen akárhányszor tárcsázzák a telefonszámomat, a kagylóból mindig ugyanaz a gépi hang kattog a fülükbe: „Köszönöm, hogy a szavazatát rám adta.”

Nem biztos, hogy pontosan idézem a mondat szövegét, néhány tucatszor hallottam csupán, amikor a Bodeni tó partjáról próbáltam felhívni a családomat, ezer kilométer távolságból és annyi valutáért, amennyiért egy igazi korteshadjáratot is megnyerhettem volna. „Köszönöm, hogy a szavazatát rám adta” – kólintott újra és újra főbe a csökönyös gépi hang, de én nem hagytam magam, fáradhatatlanul szavaztam tovább, mert tudni szerettem volna, hogy Danika kijavította-e méltatlan osztályzatait.

Akkor még nem sejtettem, hogy akaratlan szavazataimmal az egyetemes kultúra ügyét szolgálom, miként is sejthettem volna, hogy a Posta nagyvonalúan az én számomat kölcsönözte a Televíziónak a karmesterverseny napjaiban, szavazási célokra. Ami azt jelenti, hogy az én telefonszámomon szavazhatott a közönség valamelyik, szívéhez közel álló karmesterre, hogy melyikre, máig sem tudom.

Ezúton üzenem hát az ismeretlen karmesternek, akit Budapesten a 382-272 kapcsolószámon csapott meg először a siker fuvallata, hogy amikor majd a Metropolitan, a Scala vagy a Bolsoj színpadán aratja a dübörgő tapsvihart, gondoljon mindig arra, hogy a hírnév útján én indítottam el.

Eben gubát

Viharos körülmények között zajlottak le a MEOE, a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének tisztújító taggyűlései. Az esemény alaposan felkorbácsolta a kedélyeket, amint erről a Kutya című folyóirat szenvedélyes hangú vezércikkéből értesülhetünk:

A háborgó indulatok jól jellemzik a demokratikus légkört, amelyben a MEOE működik s a szókimondó őszinteséget, amely azoknak a szelíd ebbarátoknak sajátja, „akik nem akarnak semmi mást, mint kedvelt kutyájukkal mind jobban és tökéletesebben foglalkozni.”

De mit akartak a magukat ebbarátoknak nevező karrierlovagok, akik nem átallottak „a tisztújító gyűléseken zavart, rendetlenséget, anarchiát kelteni?” Mi volt a célja a néhány pórul járt félkézkalmárnak? Erre is megkapjuk a választ.

Ohó, tehát itt van az eb eltemetve! S ha így áll a helyzet, csak örülhetünk neki, hogy nem a vesztes csatából elkullogó félkézkalmárok elképzelt hajója úszott be a mások munkájának vállain állva az áhított kikötőbe. Azok voltak az erősebbek, akiknek szemléletében egyes-egyedül a „kynematológia iránti nyitottság” érvényesült, s akik a szép vastag pénzkötegből remélhetőleg nemes célokat támogatnak majd: az új Nemzeti Színházat, az éhező etióp gyerekeket és nem utolsósorban a társadalom perifériájára szorult, félrecsúszott életű ebeket. Mert bizony ilyenek is akadnak szép számmal. Bizony elszorult a szívem, amikor a Kutya című folyóiratban arról a német dogról olvastam, akinek az anyja „az ország legnagyobb szukája”, apja pedig „óriás kan”. Milyen életet láthatott maga körül ez a szegény eb? Nincs mit csodálkoznunk, ha egyszer nála is fellépnek a szexuális zavarok, melyekről részletesen tájékoztat bennünket a folyóirat. Tudjuk már, hogy mi a sorsa a magányos kutyának, „akinek egyetlen játéka az evőtálkája, s ezzel próbálkozik szexuális vonatkozásban is”. Nagyon szomorú dolog ez, mi az ilyen mértékű magányt szinte el sem tudjuk képzelni.

A folyóirat apróhirdetéseiben a fedezésre ajánlott előkelő vérvonalú kanoknak bizonyára nincsenek szexuális zavaraik. Arisztokratikus nyugalommal végzi fajnemesítő munkáját Marko v. Zellerland, Gero v. Spargerhelle, Besnyőpataki Asztag Aldo, Angyalföldi Vagány Canko, Ulf von Schlummbom, Reichenbach Alfréd… (Az utóbbi – most látom csak – nem is kan, hanem tenyésztő.)

S ha megkérdeznénk Angyalföldi Vagány Cankótól – Hankó és Virágházi Bessy gyönyörű fiától –, hogy mi a véleménye az egyesületi villongásokról, valószínűleg úgy válaszolna:

– Nekem aztán secko jedno, hogy ki áll az egyesület élén, és ki kapja a nagyobb csontokat. Én minden rendszerben csak fedezek, és sajnos egyre többet követelnek tőlem. Nem veszik figyelembe, hogy öregszem, és a fedezésnél már többre becsülöm a puha almot, egy kis kacér evőtálkával a közepén. De hát mit tehetek? Fedezek, amíg bírok, így legalább biztos az egzisztenciám. Nem érdemes nagyon dühösen csaholni, mert mindig jöhet egy erősebb kutya…

Vajon tudják-e ezt az örökérvényű kutyaigazságot a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületében is?!

Macskimpex

Nemrégiben arról számoltunk be, hogy a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének néhány anarchiára hajlamos tagja miként próbálta bomlasztani a vezetőség áldozatos munkáját. Azóta nem kevésbé aggasztó híreket hallhatunk egy másik állatbarát egyesület felől is. „A Magyar Macskabarátok és Tenyésztők Országos Egyesületének tájékán nagy viharok dúltak az elmúlt években” – olvastam az egyik napilapunkban, és azt is olvastam, hogy a viharok során „nem a cicák karmoltak, hanem a gazdák ugrottak egymásnak”.

Az ellentétek maguktól értetődően más természetűek, mint az ebtenyésztőknél, a viták elsősorban a törzskönyvezés bizonytalanságaiból adódnak. A macskák ugyanis a párválasztás terén felelőtlenebbek, mint az ebek, összeszűrik a levet minden sebhelyes, törzskönyvezetlen kandúrral, amíg aztán egy tetőantenna tövében megtörténik a baj. A legtöbb esetben nem lehet teljes biztonsággal megállapítani, hagy ki az apa, s már az is előfordult, hogy azonos színű szülőktől tarka cicákat próbáltak törzskönyveztetni a fondorlatos szaporítók.

„Ilyenkor gyakran arról van szó – nyilatkozott a Magyar Macskabarátok és Tenyésztők Országos Egyesületének szóvivője –, hogy cicájuk összekerül egy parasztmacskával, aztán megkérik egy törzskönyvezett kandúr gazdáját, hogy macskájuk számára szívességből vállalja el az apaságot.”

Pironkodva állapítottam meg magamban, hogy én bizony ekkora áldozatra nem volnék képes. Vállalni az apaságot a más könnyelmű cicájának félrelépései miatt?! Nem! Ezt még etikai szempontból is helytelennek tartom. Okuljon az esetből a kis ledér!

De amikor tovább olvastam a nyilatkozatot, és megtudtam, hogy a macskaexport évente ötven-hatvanezer dollárral járul hozzá külkereskedelmi mérlegünk egyensúlyához, némileg megváltozott a véleményem. Az ember felejtse el az etikai szempontokat, ha a népgazdaság érdekei forognak kockán.

Rövid töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy adott körülmények között vállalnám az apaságot, egyetlen feltétellel: adjanak biztosítékot róla, hogy az apaság szigorúan formális, az apai áldáson kívül semmi mást nem követelnek tőlem, és nem kell a dologban… na szóval… tevékenyen is közreműködnöm.

Ilyesmire még devizáért sem vállalkozom.

Shakespeare az óvodában

Nyelveket tanulni hasznos dolog. A nyelvtudás megkönnyíti tájékozódásunkat a világban, váratlan barátságokat szül, s külföldi útjainkon igen sok örömet szerez. Aki nem tud nyelveket, kénytelen az utak forgatagában társalgási szótárakkal bajlódni, amíg hosszas lapozgatás után rábukkan a megfelelő kérdésre: „Szíveskedjék megmondani, hol találom a közfürdőt?” Az okos ember azonban már jó előre felkészül a külföldiekkel való kulturált érintkezésre. Így tett valaha felejthetetlen emlékű kollégánk, Kelemen János is, aki az ostrom alatt beszerzett egy orosz–magyar társalgási zsebkönyvet, és ebből tanult az óvóhelyen oroszul. A könyvet történetesen a múlt század közepén adták ki, aminek következtében Kelemen János így üdvözölte az első szovjet katonát: „Áldom a jóistent, hogy méltóságodat szerény dácsámban fogadhatom, jó izvoszcsikom már fűti a szamovárt…”

A társalgási szótáraknak az a legfőbb bajuk, hogy nagyon hamar elavulnak. Magam is őrzök egy kétszázötven éves francia–magyar nyelvű társalgási útmutatót, amelyet már semmire nem lehet használni, de azért érdemes megfigyelni benne, hogy a kényes francia nyelv miként ízesedik meg a reformkori magyar fordításban: „Du vin, garçon!” – rendel egy kancsó bort a fogadóban az egykori utazó. S ez magyarul így hangzik: „Adj innya, fickó!” Majd az étkezésre kerül a sor, s a fogadós pörköltet ajánl: „Voilà un bon ragout.” S hogy szól ez magyarul? „Egyék kegyelmed e jóféle hetyepetyéből!” Azután egy szalonban fordul meg az utazó, s a ház úrnője dallamos muzsikával kedveskedik a vendégnek. Erre a társalgási szótár szerint ezt kell mondani: „Elle joue bien à l’ épinette!” Vagyis a magyar fordításban: „Jól veri az spinétot!”

Ma már az efféle könyvecskéket is gondos körültekintéssel szerkesztik, s figyelembe veszik a növekvő igényeket. Azt az olasz társalgási zsebkönyvet például, melyet a közelmúltban adott ki a Tankönyvkiadó, nemcsak a pályaudvaron, a határon vagy a szállodában forgathatja hasznosan az utazó; értékes segítséget nyújt a színházban, a koncertteremben, sőt a múzeumban is, ahol a művelt magyar turista a következő szavakkal lelkesedhet – feltehetően a teremőrnek:

Hogy a teremőr mit válaszol erre, sajnos, nem tudjuk meg. De az biztos, hogy ezzel a zsebkönyvvel az utazó még egy könyvesboltban sem elveszett ember. Ha fellapozza az ide vonatkozó fejezetet, választékos társalgásra nyílik alkalma.

Nem mondom, szép dolog, ha a turista külföldön arra is szakít időt, hogy könyvkereskedésekben böngésszen, csakhogy – valljuk be – van ebben egy jó adag tipikus magyar nagyzolás is. Nem tud olaszul, kénytelen társalgási zsebkönyvet használni, de azért ragaszkodik a Dantéhoz, Barbi magyarázatával, mert hát Taglierini úr szerint a kritika nagyon dicsérte. Pedig Dantéhoz még Barbi magyarázata nélkül sem elég a társalgási zsebkönyv.

A társalgási zsebkönyv nem megoldás. A nyelveket meg kell tanulni becsületesen. És akik nem akarnak tanulni, legalább a gyermekeiket ne fosszák meg attól, hogy majdan felkészülten, művelt emberekként utazzanak szerte a nagyvilágban. A nyelvtanulást ajánlatos minél korábban elkezdeni, és erre van is most alkalom. Örömmel olvashattuk a lapokban, hogy megnyílt Budapesten egy angol nyelvű óvoda, ebben az óvodában három tagozatban is foglalkoznak a csöppségekkel, kezdő-, közép- és haladó fokon. Ez igen jelentős kezdeményezés, amikor először olvastam a hirdetést, nem is akartam elhinni. Vettem a fáradságot, és felkerestem az óvodát, ahol beszélgetésbe elegyedtem Ronyec Nusika haladó fokú hallgatóval. Azt kérdeztem Nusikától, hogy milyen érzés négyéves korban haladó fokon tanulni angolul, és hogy elégedett-e a Glasgow–Birmingham rugbymérkőzés eredményével. „Don’t disturb” – válaszolta Nusika tökéletes cambridge-i kiejtéssel, és csak egy egészen kicsit emelkedett fel az éjjeli edénykéjéről. „Ne zavarjon a bácsi, most éppen Milton Elveszett paradicsomát olvasom, és szeretném gyorsan befejezni, mert Gizi néni mindjárt hozza a tejbegrízt.” Még akartam valamit kérdezni, de Nusika visszaült az edénykére, többet nem foglalkozott velem, s már csak a hátam mögül hallottam egy méltatlankodó megjegyzést: „What a man!”

Útközben, hazafelé a brit szellemóriás szavait mormolgattam: „Több dolgok vannak földön és egen, mitsem bölcselmetek felfogni képes…”

Ez így igaz – állapítottam meg magamban. Manapság annyi csodával találkozunk lépten-nyomon, hagy csak ingatjuk a fejünket és ámulunk, bámulunk.

Kéjgyilkos hegyek

Ma délután látogatóim becsempészték hozzám a kitűnő fiatal író, Csaplár Vilmos Egy látkép története című új regényét, melyet a Magvető adott ki. A könyvet, ha sikerül kijátszanom a főorvos úr figyelmét, el fogom olvasni, mert már a kiadó ismertetőjének sejtelmes sorai is olyan hatással voltak rám, mint „egy többszörös háztulajdonosra a hegyek” És azt is megtudtam az ismertetőből, hogy a könyv „abban az értelemben is regény, ahogy azt egy olvasó elképzeli”.

„Bővelkedik cselekményben, változatos életsorsokat vonultat fel, szenvedélytől fűtött hősei olyan közel jönnek hozzánk, hogy a törtértelem eresztékeit pillantjuk meg. Egy vízbe fulladt, mellényes úr a történelmi Magyarország pusztulását vetíti előre, a gyönyörű Wesp Lilit, a vörös hajú városszépét szenegáli katonák mosolya és más katonai missziók táncos kedve közepette űzi féktelen természete. A víz, általában a természet jelentős helyet foglal el a szereplők lelkivilágában. Egy többszörös háztulajdonosra oly nagy hatással voltak gyerekkorában a hegyek, hogy előzetes letartóztatásban, kéjgyilkossággal vádolva is felidézi őket. Trestyán Zelmát a festményeken ábrázolt tájak nézése bódítja el. Valami furcsa szerelmi szenvedély, mely befelé fordul, lesz úrrá a lelkeken.”

Ez az ismertető a szokásos esti hideg zuhany ellenére is annyira felizgatott, hogy látomásaim támadtak. Egy vízbe fulladt mellényes úr olyan közel jött hozzám, hogy megpillanthattam a történelem eresztékeit, a féktelen természetű Wesp Lilit, aki a történelmi Magyarország pusztulása, s más táncos kedvű katonai missziókat. Az elbódított Trestyán Zelma mögött fenyegetően közeledett felém egy feldúlt szerkesztő, akinek lelkivilágában és fejében nagy szerepet játszik a víz.

Valami furcsa szenvedély, mely befelé fordul, lett úrrá a lelkemen.

Kimásztam az ágyam alól, ahová a szenegáli katonák mosolya elől bújtam el, s lopva rágcsálni kezdtem egy gumidominót.

Airport ’86

Európa repülőterein már-már elviselhetetlen a feszültség. Az egyre szigorúbb biztonsági intézkedések borongós hangulatba ejtik az utasokat. Zürichben tankok kúsznak előttem a betonon, Frankfurtban géppisztolyos katonák állják el a kijáratokat, Stuttgartban körözött terroristák képei mosolyognak rám a falakról – valahogy derűsebbnek látszanak, mint az üldözőik. Egy falragasz ötvenezer márkát ígér a nyomravezetőnek.

A tisztviselő, aki nagyon pályázik az ötvenezer márkára, fejhallgatóval a fülén halkan betűzi a nevemet egy láthatatlan gépezetbe: Karl… Anton… Robert… Dagobert… Percekig visszafojtott lélegzettel várom az eredményt, a komputer csak gondol egyet, s máris letartóztatnak mint baszk szeparatistát. Erősen megcsappant a bizalmam a komputerekben, amióta a Szerzői Jogvédő Hivatal nem számol el az íróknak egyetlen fillért sem, mivelhogy a nemrég vásárolt, és egy texasi méntelep számára készített komputer – rosszindulatú mendemondák szerint – következetesen Fekete Sándornak akarja átutalni Csurka István jogdíjait. De a stuttgarti komputer jobban működik, már kapok is egy szép pecsétet az útlevelembe, s eközben Európában újabb három bomba robban.

Ezért aztán – visszafelé – Frankfurtban még szigorúbb az ellenőrzés. Az új biztonsági berendezések már olyan precízek, hogy megszámolják az utas zsebében az aprópénzt, és nemhogy egy töltényhüvelyt, még egy glycerines kúpot is kimutatnak. Az ellenőrzés hatására már magam is hajlamos vagyok minden utastársamban potenciális gépeltérítőt látni, pedig én Malév-gépen repülök, Malév-gépet pedig utoljára – már nem is emlékszem rá, mikor – csupán Bécsig térítettek el, ahol az utasokat Sacher-tortával és sramlizenével fogadták.

A bajor Alpok fölött azonban különös dolog történik. Egy szokatlanul viselkedő utas – aki azzal vonta magára a figyelmet, hogy nem fogadta el a stewardesstől a konyakosmeggyet, sőt a fütyülős barackot is visszautasította – izgatottan suttog valamit egy másik stewardessnek, aki láthatólag szintén izgatott. Hirtelen támad bennem a félelem, de éppen olyan hirtelen el is párolog, amikor meghallom a stewardess higgadt válaszát: „Elnézést kérünk, de éppen leltározunk.” Az utas szeme földöntúli ámulattal mered a stewardessre, de látszik, hogy megnyugodott. Én is megnyugodtam, mindenki megnyugodott, valószínűleg ez volt a stewardess szándéka is, az egész dolgot a Malév pszichológusai fundálták ki: a repülőtéri zaklatásoktól rémképeket látó utasokat hazai légkört árasztó szavakkal megnyugtatni. „Elnézést kérünk, de éppen leltározunk.” A földön ezen, persze, bosszankodunk, de itt, két gomolyfelhő között, úgy cseng a fülünkben, mint a legszebb muzsika.

A módszer egyedülálló, és még tovább is lehet fejleszteni. Ezért hát ne csodálkozzunk, ha legközelebb ezt halljuk majd a stewardesstől: „Elnézést kérünk, de éppen váltás van.”

Tizenegyezer méter magasságban repülünk, kilencszázötven kilométeres óránkénti sebességgel, a hőmérséklet kívül negyven fok.

De a repülőgép belsejében az édes otthon illatát érezzük.

A Malév szárnyakat ad vágyainknak!

Önkéntes utastárs

Én olyan ember vagyok, aki, ha a társadalomtól bármire utasítást kap, azonnal végrehajtja, és nem gondolkodik az értelmén. Különösen a BKV utasításait hajtom szigorúan végre, mivelhogy manapság mindannyian utazunk, és nem volna jó, ha ezen a téren is eluralkodna az anarchia. Bérletemet mindig felmutatom – akár kérik, akár nem –, ahányszor igénybe veszem a metró mozgólépcsőjét, amelyre soha nem viszek magammal a megengedettnél nagyobb csomagot vagy olyan árut, amellyel megrongálhatom utastársaim öltözékét. Karácsonyfát csakis összekötözve szállítok, facsemetéket pedig mindig becsomagolva. Az utastérben az arra szolgáló kallantyúkba kapaszkodva fegyelmezetten töltöm el az utazási időt, miközben készen állok azoknak a társadalmi kötelességeknek teljesítésére is, melyek nagyobb körültekintést igényelnek. A minap például, amikor metróval a Déli pályaudvarra igyekeztem, a Moszkva téri megálló után a hangosbemondóból ezeket a szavakat hallottam: „Végállomás következik. Kérjük utasainkat, hagyják el a szerelvényt, és erre utastársaikat is figyelmeztessék.” Nem késtem végrehajtani a feladatot. Udvarias szavakkal figyelmeztettem minden utast – szerencsére nem voltak sokan –, hogy a végállomáson semmi esetre se maradjon a szerelvényen. Az utasok megértően fogadták tevékenységemet, csupán egyetlen izgága férfi – akit kétszer is figyelmeztetnem kellett – nézett rám megrökönyödve, majd azt kérdezte tőlem: „Maga nem buzeráns véletlenül?” Higgadtan válaszoltam neki, hogy nem erről van szó, én csak azt teszem, amire a hangosbemondón keresztül köteleztek, és ő is jobban tenné, ha végre készülődne a szerelvény elhagyására, mert most már figyelem.

Határozott viselkedésemnek lett is eredménye, a végállomáson az utasok szabályszerűen elhagyták a szerelvényt, s nekem a szemem se rebbent, amikor az izgága férfi távozóban kijelentette, hogy nálam nagyobb marhát életében nem látott. Arcáról leolvastam, hogy szívesen maradt volna a szerelvényen, és talán még a pad alá is elbújik, ha nem tartom rajta a szemem.

Az ilyen magatartásra nem lehet büszke a társadalom, ezért nem jár jutalomüdülés. Különösen, ha arra gondolunk, hogy némely országokban a társadalmi öntudat már oly magasra hágott, hogy az utasok maguk ellenőrzik egymás jegyét, sőt – szükség esetén – a feljelentést is maguk teszik meg.

Önnevelésünk tervezői

Pistikével, aki nyolcéves, az iskolában találkoztam. Ült a padban, és csendesen merengett. Ajkai hangtalanul mozogtak.

– Mi bajod van, Pistike? – kérdeztem tőle.

– Semmi – felelte. – Csak meditálok.

– És min meditálsz, Pistike?

– Az akaraterőn, mely önnevelésünk motorja.

– Máskor is szoktál meditálni? – kérdeztem.

– Igen – felelte. – Tegnap például azon meditáltam, hogy milyen ember szeretnék lenni.

– És milyen ember szeretnél lenni?

– Jó gazdag.

– És mondd, Pistike, nagyon szeretsz meditálni?

– Egyáltalán nem szeretek. Csak muszáj. Benne van a napközi általános napirendjében.

Megnéztem a napközi általános napirendjét, tényleg benne volt, mint harmadik pont: Meditáció.

„Rövid, öt-tíz perces elcsendesedés a tanteremben.

Funkciója: ráhangolódni a komoly munkára.

Közösségépítés.

Önnevelés.

A meditáció irányított gondolkodás megadott gondolatokról.

Az első félév anyaga címekben:

Ismerd meg önmagad!

Az önnevelés.

Ismerd meg a világot!

Feladataid, kapcsolataid.

Milyen ember szeretnél lenni?

Önnevelésünk motorja: az akaraterő.

Önnevelésünk tervezői: az igazság és a szeretet.

Az akarat ellenségei.

Az ész ellenségei.

A szív ellenségei.

Feladatod a világban.”

Nagyon irigyeltem Pistikét, hogy már zsenge korában meditálhat, nekem ez, sajnos, nem adatott meg. Talán még nem késő – gondoltam magamban, és elhelyezkedtem Pistike mellett pancsantra ülésben. Meditálni kezdtem egy megadott gondolatról: Az ész ellenségei. De nem kellett sokáig meditálnom, a napközi általános napirendjével a kezemben hamarosan választ kaptam a megadott gondolatra.

Továbbá azon meditáltam, hogy miért van annyi gyenge idegzetű gyerek manapság.

Kis túlzással

A közelmúlt történelmének kis túlzással legjelentősebb eseményét, a Forma-1-es versenyt tévén néztem meg Csobánkán, melynek panorámája kis túlzással a Mont Blanc-éval vethető össze, együtt néztük a fiacskámmal, aki kis túlzással a világ legjobb gyermekének mondható s a feleségemmel, aki húszévi házasság után kis túlzással éppúgy lángra gyújtja vérem, mint megismerkedésünk első napjaiban.

Nagy örömmel töltött el az is, hogy a magyar sajtó végre igazán lelkesedni tudott valamiért, s nem fogadta a kézenfekvő eredményeket olyasfajta fanyalgással, mint teszem azt a kis túlzással korszakalkotónak értékelhető magyar filmeket. A Vasárnapi Hírek című lapban, melyet én kis túlzással a kontinens legszínesebb hetilapjának tartok, a nagy eseményről a következő elmélkedést olvastam:

„Valóban büszkeség töltheti el minden magyar szívét, mert kis túlzással Puskás Tivadar telefonhírmondójához, Szent-Györgyi Albert C-vitaminjához, Jedlik Ányos találmányához hasonlítható a Hungaroringen megtartott verseny…”

Őszintén szólva nem értem, hogy mi a kis túlzás ebben az igen eredeti megállapításban. Az elmélkedés szerzője helyében én bátran és meg nem alkuvóan leírtam volna: A Hungaroringen megtartott verseny – igenis – Szent-Györgyi Albert C-vitaminjához hasonlítható!

Kis túlzással ugyanis bármi és bárki összehasonlítható bármivel és bárkivel: a sörétes puska az atombombával, a mexikói vereség a mohácsi vésszel, Szent-Györgyi Albert Niki Laudával, Galsai Pongrác Marlene Dietrich-hel és így tovább…

Az elmélkedés szerzőjét például én a legnagyobb elmékhez hasonlítanám.

Kis túlzással.

Éljen a kultúrmocsok

Március huszonharmadikán, szerdán, nagyon jó napom volt, s már a reggel is jól kezdődött. Kellemes női hang kívánt jó reggelt a Rádióból, a Reggeli csúcs kezdetén. Meghitt és mosolygós volt ez a hang, hétalvó nebulókat ébresztgetnek így, gyöngéden meg-megrántva a takarót. Hat óra múlt néhány perccel, kívül még sötét volt, George Michael a Hit című dalát énekelte és a műsorvezető elmesélte, hogy hajnalban bekopogott hozzá egy feketerigó. Azután Végvári Ádám a Neoton famíliából eldalolta, hogy: „…a bőröd illatát, a hangod bársonyát a verssorokban mindig meglelem!” Ezt követően a műsorvezető örömmel közölte, hogy a Bródy Sándor utcában elállt az eső, és Michael Jackson máris énekelte, hogy Kövesd a csillagot. Hat óra húsz perckor fölcsendült a Máté passióból az ismert korál: „Ki ütött meg így téged, ó, én üdvösségem? Te nem vagy bűnös, mint mi és a gyermekeink, a bűnökről te nem tudsz semmit.” A Bródy Sándor utca fölött kezdtek felszakadozni a felhők, és a hőmérséklet hét fokra emelkedett, amikor Tina Turner következett. Kiderült, hogy Tina Turner már nagymama, de az utolsó koncertjére még mindig száznyolcvanezren váltottak jegyet. Mindezekbe az intimitásokba a műsorvezető avatta be a hallgatókat, és egyáltalán nem hallatszott a hangjából a nagyképűség, hogy ő mindent tud, s még a világpolitika fejleményeiről is ilyen közvetlenül tájékoztatott: „hát bizony nagy viták vannak a közép-hatótávolságú rakéták csökkentéséről.”

A későbbiek folyamán Sopron jelentkezett: „Szevasz, Lacikám… Szia. Itt is felhős az ég, de nem fúj a szél.” Sopronban szakácskönyv-kiállítást nyitottak meg, a kiállításon szerepel egy kéziratos könyv is, amely Goethe nagymamájának a receptjeit tartalmazza. Megtudtam továbbá, hogy a kedvező időjárás hatására kinyílott a kárpáti sáfrány, és Zuglóban a gyerekek találtak egy kínai palotapincsit. Azután Cliff Richard énekelt, a műsorvezető pedig lelkendezett: „Régi szám, de micsoda jó szám!” Cliff Richard később háttérzenévé halkult veretes nevek mögött, abból az alkalomból, hogy száznegyven évvel ezelőtt alakult meg az első felelős magyar kormány. Deák Ferenc és Cliff Richard jól megfértek egymással…

Amíg a műsort hallgattam, mindvégig arra gondoltam, vajon mit jegyezhetett fel e kora tavaszi reggelen az a kitűnő író, aki egy jelentős szellemi fórumon úgy nyilatkozott, hogy a Rádió reggeli műsorából árad az amerikai kultúrmocsok, amely napról napra fertőzi az ifjúságot. A kitűnő író papírlapokat lengetett a hallgatóság felé, ez volt a bizonyíték, ő a jegyzeteiben mindent felsorolt. Nem értettem, mi korbácsolta fel az indulatait, és nem is hittem el, hogy erről a műsorról haragos jegyzeteket lehet készíteni: a meglobogtatott papírlapok valószínűleg ártatlan meghívók voltak a Hazafias Népfront teadélutánjaira. S habár nem értettem egyet vele, jó szándékában nem volt okom kételkedni, látszott rajta, hogy nagyon hisz a maga igazában, és nem enged a negyvennyolcból. Reformkori nemzetféltésével, zöld nadrágjával a derék peleskei nótáriust idézte, aki éppen amiatt füstölög, hogy a magyar theatrumban anglius darabok adatnak – exempli causa – Zsákospárna úrtól A velencei szerecsen. És én azon is eltűnődtem, hogy lehet-e ma zöld nadrágban esélyesen csatába indulni az ifjúság lelki üdvéért, amikor jezsuita páterek hosszú hajjal, kopott jeansekben popdalokat pengetnek az elektromos gitárokon… Ezeknek a daloknak olyasféle címük lehet, mint például a Hit, ez volt a címe George Michael dalának is, amely amerikai kultúrmocsokként szerepelt a Reggeli csúcsban.

Ez a műsor – még a Szív újság szemszögéből nézve is – olyan harmatos volt, mint egy pettyes labda a réti pipitérek között, és éppen olyan ártalmatlan. „I should be so lucky” – énekelte egy tizenhat éves ausztrál kislány – Szeretnék olyan szerencsés lenni… A bársonyos hangú Koncz Zsuzsa pedig arról dalolt: Jó volna egy nap úgy ébredni, hogy megfordult a világ.

Amikor a műsor a végéhez közeledett, a műsorvezető megint kinézett az ablakon, és örömmel jelentette, hogy a Bródy Sándor utca fölött csodálatosan kék az ég, s bár fúj a szél, de ez a szél már a tavasz illatát hozza. Akkor én is kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy az Irányi utca fölött is csodálatosan kék az ég. Hét óra múlt harminckét perccel, a világ tűrhetőnek tetszett, bizakodva néztem a jövőbe, és képzeletemben egy gitárt pengettem:

It’s spring, boys… Itt a tavasz, fiúk, csináljátok csak a magatokét, és rá se rántsatok a fontoskodó, öreg fütyikre… je… je… je…

Száli és a macska

Nincs értékesebb stiláris erény, mint amikor az író hosszadalmas leírások helyett egy en passant odavetett szócskával szinte felragyogtatja hőse jellemzőit. Ahogy ezt Czakó Gábor teszi a Hitel című hetilap hasábjain megjelent rövidke írásában, amely egy pszichológusnőről szól, akinek volt „egy nagy bozontos lelke”… S „hogy mi minden lappanghatott abban, azt még talán doktor Freud sem bírná hirtelenjében elősorolni”. Nem akarok vitába bocsátkozni az íróval, s főleg nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy túlbecsülöm doktor Freudot, abban azért biztos vagyok, hogy doktor Freud gondolkodás nélkül elősorolta volna, mi minden lappanghat Czakó Gábor lelkében, amikor a smaragdszemű, elvált, ám módos pszichológusnőt a továbbiakban így jellemzi: „szép volt ő, ajvé, de még mennyire.” Kész. Pont. Ehhez már nem is kell semmit hozzáfűzni, előttünk áll a hősnő, akár egy égő csipkebokor. Az emberábrázolás finom részletezése, miszerint a „koccintós névnapi empatizálás közben” macskája megfojtásáról álmodó pszichológusnő „szomorú volt, mint a kiszáradt agáve kaktusz” – már csak fölösleges szószaporításnak látszik. A lényeg – a trouvaille – az a picike, szinte észrevétlenül ejtett szócska, amitől megviláglik a háttér, érzékelhetővé válik a jellem, s még a mellékelt sokatmondó illusztráció segítségére sem szorulunk, máris magunk előtt látjuk az arc egyetlen maceszlapból kivágott sziluettjét.

Hátborzongató teljesítmény!

Ha Czakó Gábornak későbbi műveiben sikerül továbbfejleszteni ezt a hatásos írói módszert, Magyarországon mindig számíthat a széles körű elismerésre.

Ajvé, de még mennyire!

Most végre értem…

Sokan vannak – persze inkább az egyszerű olvasók körében –, akik azt hiszik, hogy egy verset szakavatott elemzés nélkül is meg lehet érteni. Ez persze igen súlyos tévhit, főleg abban az esetben, amikor „olyan szubjektum tűnik elénk a vers terében, ami ugyan nem oldódik fel a grammatikai-szintaktikai viszonylatokban, de primer ottlétét maguk a szavak eliminálják.”

Ezért azután – mivel sem a versíráshoz, sem más irodalmi működéshez nem érzek hajlamot – elhatároztam, hogy verselemzésre adom a fejem. Ebbeli tevékenységemet a legegyszerűbbnek látszó poétikával, Petőfi Sándor Anyám tyúkja és a Befordultam a konyhára kezdetű versével próbáltam. Feladatom a két verssel kapcsolatosan könnyűnek tetszett, mivel „közös bennük, hogy a cselekmény szubjektumai mindkét esetben alá vannak rendelve a fölöttük alanyként uralkodó önjelleg nélküli alapviszonynak.” Megnehezítette azonban a dolgomat, hogy „mindkét diszkurzusforma az uralkodó, fundamentális kód meghatározta archeológiai tudás peremére kényszerült – nyilvánvalóan a maga külön-külön vett szubverzív potenciálja miatt”.

A verselemzést kisvártatva abba is hagytam, mivel beláttam, hogy e műfajnak nálam lényegesen különb művelői vannak: például Kulcsár Szabó Ernő, akitől a fenti idézeteket kölcsönöztem, s aki a Kortárs júniusi számában utánozhatatlanul egyszerű, lényegre törő, tömör megállapításokkal hozza közel az olvasóhoz Kovács András Ferenc költészetét. Azoknak a felvilágosítására, akik esetleg nem ismernék a kitűnő – általam is nagyra becsült – marosvásárhelyi költő verseit, idézem néhány sorát, ezeket a sorokat Kulcsár Szabó Ernő is jellemzőnek találta értékes tanulmányában:

Kovács András Ferenc verseinek megértését Kulcsár Szabó Ernő a következő fejtegetéssel segíti elő:

„Az, hogy a szövegalkotás hangsúlyosan intertextualizáló formái között az anagrammatika, a palindromák, a permutáció és egyáltalán a nyelvi aleatorika helyett Kovácsnál inkább a palimpszestus, a palinodikusság és a rejtett parodisztikum vagy travesztálás uralkodik, arra enged következtetni: a posztmodem szövegköziség megszólaltatásának ezúttal nem a legradikálisabb poétikai fogásával van dolgunk. Ráadásul nem is abban a permanens értelemben, hogy elvileg minden szöveg intertextus, illetve minden befogadás intertextuális olvasás volna…”

Amikor idáig jutottam, már éreztem, hogy nem szükséges tovább olvasnom. Tudatomban kristálytisztán bontakoztak ki egy sajátos költészet legárnyaltabb részletei is. Mindent megértettem, akárcsak a régi anekdotában az a bizonyos vak, akinek a barátja próbálja elmagyarázni, mi az, hogy tej.

– A tej fehér – mondja.

– Mi az, hogy fehér?

– A fehér olyan, mint a hattyú.

– Mi az, hogy hattyú?

– A hattyú egy madár, és görbe nyaka van.

– Mi az, hogy görbe?

A másik jellegzetes módon meglengeti behajlított karját és végigtapogattatja a vakkal.

– Ez a görbe.

Mire a vak elégedetten bólogat.

– Most végre értem, mi az, hogy tej.

„Miért kap márkát a vámos?”

Népszabadság, augusztus 9.

A török népnél kedvesebb, barátságosabb népet aligha ismerünk. Különösen a magyarok iránt viseltetnek megkülönböztetett rokonszenvvel, erre számos példát találunk történelmünkben (lásd: Gül Baba és mások). A szinte megható vonzalom jelét ma is láthatjuk, amikor a török kamionok vagy turistabuszok megérkeznek határainkra. Kitárt karral sietnek egymás felé a magyar vámosok és a török vendégek, valósággal rokonként ölelkeznek, puszilkodnak, s csak úgy záporoznak a kérdések, melyekkel a család hogylétét tudakolják. „Mi van a kis Piroskával – kérdezi Jumurdzsák Mehemet B. Hornyák Dezső vámost –, kigyógyult már a kanyarójából?” Majd B. Hornyák Dezső érdeklődik: „Hát a kis Zulfikár behozta már a lemaradását az iskolában?” Junmrdzsák Mehemet megnyugtatja B. Hornyák Dezsőt, a kis Zulfikár végre egyenesben van, s ha Allah is úgy akarja, két év múlva segédmüezzin lehet Izmirben.

Ezek mindennapos jelenetek határainkon.

Mielőtt a törökök továbbindulnak, rendszerint apró figyelmességekkel kedveskednek a magyar vámosoknak. Régebben keleti édességeket osztogattak, halvát és rahat lokumot, de nem minden vámtisztnek ízlettek ezek a csemegék, volt, aki a diabétesze miatt nem ehetett rahat lokumot, egyesek meg túl olajosnak tartották a halvát. Ezért azután a tapintatos törökök más megoldáshoz folyamodtak; alkalmanként néhány száz márkával lepik meg a szabadkozó vámosokat. De hát a szívből jövő, érdekmentes kedveskedést nem lehet visszautasítani, a törökök nagyon megsértődnének, és ezt senki sem akarja. Inkább a magyar vámosok is viszonozzák a kedveskedést, tulipános bugylibicskát küldenek a kis Hasszánnak, a kis Zulejkának pedig vászon poháralátéteket, kalotaszegi mintával.

Mi tagadás – mint mindenütt a világon –, nálunk is akadnak rosszindulatú kételkedők, akik nem hisznek az önzetlen barátságban, és afféle rágalmakat terjesztenek, hogy például nemrég a vámosok némi ellenszolgáltatás fejében ötven kiló aranyrögöt másodosztályú zsemlemorzsának minősítettek, három bőrönd dinamitpatront pedig „reklám golyóstollak” címen vettek jegyzékbe mint a Bülbül és Szerafeddin cég ajándékát a hűséges bosnyák vásárlóknak.

A gyanúsítgatások kezdtek tűrhetetlenné válni, míg végre kedvenc lapom, a Népszabadság – melyet mostanában a Szív Újság helyett járatok – határozottan állást foglalt a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokának nyilatkozata mellett, miszerint: „A KORRUPCIÓ NEM TÉVESZTENDŐ ÖSSZE A SARCCAL.” A VPOP statisztikájában ugyanis nem minősül korrupciónak a Törökország és Magyarország között ingázó határforgalom megsarcolása, „MIVEL NEM BIZONYÍTHATÓ, HOGY A VÁMOS AZÉRT KAPTA A NÁLA TALÁLT SZÁZMÁRKÁSOKAT, HOGY ELNÉZŐBB LEGYEN A VÁMVIZSGÁLATNÁL, VAGY VALÓBAN AJÁNDÉKBA ADTÁK NEKI AZ UTASOK A PÉNZT.”

Ez aztán tiszta, egyenes beszéd – lelkendeztem a nyilatkozaton, s rögtön eszembe jutott a török népi bölcsesség: Ülgyürüm bendzser cselebi, ami magyarul annyit jelent: a gyanakvás kis lábakat csinál.

Tudom, nem mindenki ért egyet velem. Magam is fültanúja voltam, amikor egy örökös békétlenkedő két fröccs között azt magyarázta, hogy a Népszabadságban megjelent közleményhez fogható ökörséget még életében nem olvasott.

Erre én csak azt tudom válaszolni: nono, barátocskám! Mostan aztán leleplezted magad.

Ki mint él, úgy ítél.

Ez a sarc lesz a végső…

Az ÉS 34. számában igazságtalanul ironizáltam népszerű napilapunkkal, a Népszabadsággal, egy interjúval kapcsolatosan, melyben a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnoka úgy nyilatkozott, hogy statisztikájukban a vámosoknál talált idegen valuta nem minősül korrupciónak, hanem csak sarcnak, s egyáltalán nem bizonyítható, hogy ezt a lazább ellenőrzésért kapta-e a vámos, vagy ajándékba adták neki az utasok. Mivel az írás elítélő megjegyzés nélkül látott napvilágot, ebből én tévesen arra következtettem, hogy a lap egyetért a VPOP szemléletével. Sajnos, nem vettem figyelembe, hogy a Népszabadság szerkesztősége „Ha sarc, legyen sarc” című publicisztikájában – Új Péter tollából – maga is elmarasztalta az ominózus nyilatkozatot. Figyelmetlenségemért elnézést kérek, természetesen ingyen és önzetlenül, bár az ajándékot én sem vetem meg. Némi sarc fejében szívesen megígérném, hogy felhagyok minden további zaklatással…

Hús- és sírbolt

Régi kedves barátommal találkoztam a minap a Farkasréti temető ravatalozója előtt. Az elhunyt adatait olvasta éppen egy tábláról. „Élt negyven évet – suttogta maga elé. – Ez a legérettebb kor…”

Azután felém fordult.

– Jó húsban vagy – mondta, miután alaposan végigmért. – Csak úgy dagadnak a sonkáid.

– Tudom – mondtam. – Le kellene fogynom.

– Isten ments – emelte fel a kezét –, a lapockád már így is csupa csont. – Megveregette a vállamat. – Hogy állunk az egészséggel?

– Szo-szo – mondtam. – A lábammal mostanában nem nagyon bírom a strapát.

– Hát igen – mondta elgondolkodva. – Az emberben már sok a mócsing ebben a korban. – Megragadta a karomat. – Oda nézz! – kiáltott fel.

Telt idomú, tizenéves lány állt meg mellettünk.

– Micsoda finom, fiatal husika – lelkendezett a barátom, és megnyalta a szája szélét.

– Egy kicsit bandzsít – mondtam.

– Sose voltál nagy gourmand – állapította meg nem kis megvetéssel. – Na de mindegy. Örülök, hogy láttalak.

– Temetésre jöttél? – kérdeztem.

– Nem – mondta. – Néha be szoktam térni ide. Van itt egy barátom, aki félretesz nekem egyet s mást.

Furcsa fény gyúlt a szemében, ezért jobbnak láttam, ha nem firtatom a dolgot.

Elbúcsúztunk. Rövid ideig még követtem a tekintetemmel. A ravatalozó mögött eltűnt egy helyiségben, amelynek ajtaján ez a tábla lógott: Hullamosó.

Nem tulajdonítottam jelentőséget a barátom viselkedésének. Az iskolában is különös fiúnak ismertük, nagyon szeretett nassolni, néha ellopta a társai tízóraiját.

A találkozásunk óta alig telt el néhány hét, amikor véletlenül kezembe került a Közmű című üzemi lap októberi száma. Éppen csak belekukkantottam, tele volt számomra érdektelen tudósításokkal arról, hogy milyen munkákat végez ebben a hónapban a Közterület-fenntartó Vállalat. Amikor ott tartottam, hogy a hónap végéig befejezik a Kaszásdűlői és a Római úti lakótelepek nagytakarítását, félre akartam tolni a lapot, de a tekintetem véletlenül egy bekeretezett hír vastag betűs címére tévedt: „Olcsón lehet vásárolni”. A hír rövid volt, de nekem elállt tőle a lélegzetem:

„Kedvezményes húsakciót szervezett a Temetkezési Intézet szakszervezeti bizottsága. Az előzetesen írásban igényelt mennyiséget október 24-én és november 2-án vehetik át az érintettek az Új köztemetőben és a Farkasréti sírkertben.”

Mintha villám csapott volna belém, hirtelen agyamba villant barátom különös viselkedése a ravatalozónál. Kezdett minden megvilágosodni előttem.

Végigfutott rajtam a remegés.

A fejhúsomtól egész a csülkömig.

„Több dolgok…”

Az intézkedés embertelen, ám szabályszerű – mondta fejcsóválva a Déli pályaudvar állomásfőnökségének tisztje K. Dániel első gimnazistának, miután tájékoztatást nyert egy nagy horderejű eseményről s annak elintézési módjáról. Az történt, hogy K. Dániel első gimnazista szeptember 29-én félárú menettérti jeggyel elutazott Budapestről Kaposvárra, ahonnét október 2-án tért vissza. Igen ám, de az igazolványt szeptember 30-áig érvényesítették, s csupán október 3-ára volt várható, hogy az iskola visszamenőleg is igazolja, K. Dániel továbbra is diák. K. Dániel első gimnazista még aznap, október 3-án bemutatta visszamenőleg is érvényes igazolványát a Déli pályaudvar illetékeseinek, csakhogy addigra a kalauz már valamennyi állomásfőnökségre megtette a feljelentést. Gyékényestől és Pécstől Budapestig. Erre mondta azt az esetet vizsgáló forgalmi tiszt, hogy az intézkedés embertelen, ám szabályszerű. Ez kissé megzavarta K. Dánielt, mivel első gimnazista világképébe nem fért bele, hogy vannak dolgok a világon, amelyek embertelenek, mégis szabályszerűek. Még jobban megzavarta, hogy a gyékényesi állomásfőnökség – a MÁV-tól szokatlan gyorsasággal – már október 6-ai keltezéssel elküldte határozatát, amelyben bírósági eljárást helyez kilátásba 2000 forint büntetéssel. K. Dániel első gimnazista igen sok Petrocelli-filmet nézett a tévében, s így gyökeresen eltérő fogalom alakult ki benne a bírósági eljárásokról, amelyekben ügyész és ügyvéd csatázik egymással, s az ügyvéd az esküdtszék felé fordulva elmondja: „Vegyék figyelembe K. Dániel büntetlen előéletét, valamint azt, hogy eddig maradéktalanul betartotta a MÁV előírásait.” Ezek után az esküdtszék döntése alapján a bíróság meghozza ítéletét, s K. Dániel első gimnazista feltehetőleg fotóriporterek pergőtüzében vonul ki a tárgyalóteremből. K. Dániel első gimnazistának bizony nem kis gondot okozott, hogy honnét tudja előre a MÁV a bíróság ítéletét, hasonló érzéseket váltott ki belőle, mint a forgalmi tiszt megjegyzése. De hát K. Dániel nemsokára másodikos gimnazista lesz és így tovább. Bajusza nő, talán szakálla is, és elöl kopaszodni kezd. Addigra a világ is megváltozik. Ő ül egy hivatalban, és ő fejti ki véleményét az ügyfélnek. Ami remélhetően már így fog hangzani: „Az intézkedés szabálytalan, de emberszerű.”

Ajánlom magamat

Büszkén állíthatom, hogy a Soros Alapítvány irodalmi ösztöndíjaira tett javaslatokban bárki másnál jobban kivettem a részem, ez statisztikailag is bizonyítható. Szorgalmam és munkabírásom e téren nem ismert határt, tőlem nem távozott senki ajánlatlanul, lett légyen író, költő vagy egyéb irodalmi munkásság ígéretes művelője. Megjegyzendő, hogy az „ígéretes” jelzőt szinte valamennyi ajánlásomban felhasználtam, jegyzeteim szerint száztizenkétszer írtam le a következő meghatározást: „A fiatal magyar irodalom egyik legígéretesebb képviselője.” Kedvelt fordulataim közé tartozott ez is: „Műveit csupán az egyetemes európai irodalom mércéjével lehet megközelíteni.” Fáradhatatlanul végeztem a munkámat – amely már-már a hivatásommá vált –, még akkor is, ha a hely és az időpont nem volt rá éppen a legalkalmasabb. Ajánlottam már szerkesztőségekben, boldog családi körben, tarajos hullámokon vergődő vitorláson s kórházi ágyon, infúzióval a karomban. Aláírtam javaslatot nyilvános illemhelyen és liftben, a harmadik és hatodik emelet között.

Ajánlásaimmal új műfajt teremtettem, amelyet – mások véleménye szerint is – sikerült művészi tökélyre emelnem. Tömör jellemzéseimmel még azokban a nem ritka esetekben is képes voltam meglepő eredményt elérni, amikor a javasolt személy egyetlen sorát sem olvastam. Szenvedélyemet az sem csillapította, hogy a szerzők többsége az ösztöndíj elnyerése után többé egy sort sem írt le, örökre elfelejtett alanyt állítmánnyal egyeztetni, s végül bazáráru üzletet nyitott valahol a külvárosban. Engem az ajánlás önmagáért izgatott; tekintet nélkül fajra, nemre, világnézetre, elfogulatlanul fogalmaztam epigrammatikus jellemzéseimet, s mindegy volt nekem, hogy a pályázó posztmodern dekadens vagy szürnaturalista. Kielégített az a tudat, hogy közreműködésemmel többen kaptak Soros-ösztöndíjat, mint ahány író egyáltalán élt Magyarországon, a Halotti beszéd óta napjainkig. S habár megtanultam könnyedén, elegánsan, szinte gondolkodás nélkül fogalmazni, azért nem kevés nehézséggel kellett megküzdenem. Egyes pályázók ugyanis – főként a beérkezettebb írók köréből – kérelmükhöz hosszas önéletrajzot is mellékeltek. Ezekben az esetekben igen sok energiámat emésztette fel a helyesírási hibák javítása – amennyiben én voltam az első ajánló. A Soros Alapítvány ösztöndíjának elnyeréséhez – tudniillik – két, esetleg három ajánló meleg hangú értékelése kívánatos. Én bizony – bevallom őszintén – mindig sokat adtam rá, hogy kik az ajánlótársaim. Máig is elégedettséggel tölt el, hogy eddig olyan személyiségek akadtak közöttük, mint Esterházy Péter, Kornis Mihály és Pomogáts Béla professzor úr.

Sajnos, bármennyire igyekeztem is, hogy ajánlásaim eljussanak a T. Kuratóriumhoz, néhány szövegem még mindig az irattartómban lapul, mivel mind a mai napig nem találtam vállalkozót, aki ajánlótársamul szegődött volna. Gyűjteményem némely darabját abban a reményben teszem közzé, hogy talán felkelti az érzékenyebb kritikusok, Radnóti Sándor, Balassa Péter vagy – akire még gondolni is alig merek – Kulcsár Szabó Ernő figyelmét.

***

***

[A továbbiakban a címzés, mint fent.]

***

***

***

***

Végezetül néhány szót magamról is. A minap megkeresett az A Bóvli nevű kiadó igazgatója, azzal a szándékkal, hogy hajlandó sajtó alá rendezni összegyűjtött javaslataimat, amennyiben erre kieszközlöm a Soros Alapítvány támogatását. Én magamat nem ajánlhatom – ez nem is volna ízléses –, de ha valaki mégis vállalkozna rá, üsse kő, szívesen rendelkezésére bocsátanám valamennyi eddig jól bevált közhelyemet.

Fogyasszunk több cickafarkfüvet

Amióta beszereztem Dr. Dr. med. Fritz Geiger Gyógyteák című könyvét, többé nem kell órákig várakoznom a körzeti rendelőben, a gyógyhatású teák szinte valamennyi panaszomat elmulasztották, a hónaljsömörtől az éjszakai lábizzadásig. Nemrégiben például erős nemi vágy vett erőt rajtam, ezzel bizony nem jó tréfálni, mert a könyv tanúsága szerint „családi körben zavaró lehet egy felfokozott izgalmi állapot, mely nem nyer levezetést, és vad kitörésekhez vezethet.” Mielőtt a vad kitörések bekövetkeztek volna, macskagyökérből és komlóból elkészítettem a nemi vágyakat mérsékelő gyógyteát, ám a sietség izgalmától remegni kezdett a kezem. Szerencsére a végtagremegés ellen is találtam javaslatot – orbáncfű, levendula és kakukkfű keveréke –, csakhogy mire a tea elkészült, elfelejtettem, mi volt az eredeti panaszom. Dr. Dr. med. Fritz Geiger könyvének birtokában játszi könnyedséggel győztem le a feledékenységet a citromfűlevélből és fehér ürömfűből összeállított teával, melyből – ahogy ezt Dr. Dr. med. Fritz Geiger meghagyta – a nap folyamán elosztva kortyonként 1-2 csészével elszürcsölgettem. Alig telt bele néhány nap, míg végre eszembe jutott, hogy a felfokozott nemi vággyal kezdődött minden, s már csak az okozott erős fejtörést, hogy családi körben miért nem lehet levezetni a vad kitöréseket. A feszült gondolkodástól megfájdult a fejem, s hiába enyhítettem ezerjófűvel, illatos ibolyafűvel és szagosmügelevéllel, a hasogatás újra és újra visszatért, sőt depresszióvá fokozódott. Dr. Dr. med. Fritz Geiger könyvét böngészve nem volt nehéz megállapítanom, hogy ezek a változó kor jellegzetes panaszai. Ez az állapot nekünk, férfiaknak is fejzúgást, egyre zsugorodó önbizalmat és időnkénti viszketést okozhat, amennyiben mellőzzük a gyógyfüveket, nevezetesen a libapimpót, vérehulló fecskefüvet és ánizsvirágot. Még hatásosabb, ha a teához tövisesiglice-gyökeret, kutyabengekérget, mályvavirágot és tengerparti sást keverünk.

Bevallom, nem volt könnyű dolgom. Még a libapimpót és a vérehulló fecskefüvet némi protekcióval sikerült beszereznem, de a kutyabengekéreg és a tengerparti sás igen sok utánjárást igényelt. A sok feszültségtől kezdtem zavarosan viselkedni, olykor dühkitörés fogott el, s már-már félrebeszéltem. Egyesek szerint ellentmondást nem tűrő hangon többször is kijelentettem, hogy Csurka István a huszadik század legnagyobb drámaírója.

Azóta mindennap iszom két csésze meleg teát, 30 g erdei pajzsika és 30 g levendula keverékéből.

Dr. Dr. med. Fritz Geiger szerint ez a legbiztosabb ellenszere a kezdődő elmebajnak.

„Én írok Önnek…”

Mostanában gyakran kapok leveleket könnyebb fajsúlyú képes hetilapoktól, ezekben a levelekben olyan kérdések fogalmazódnak meg, amelyek a magánéletem pajzán titkait feszegetik: pártolom-e a reformkonyhát?… mi a véleményem a posztmodernről?… szeretnék-e május éjszakáján letépni minden orgonát?… A múlt héten is kaptam egy hasonló levelet, igaz, nem egy hetilap követte el, hanem maga a Magyar Rádió. Az illetékes szerkesztő, aki a kérdéseit intézte hozzám, nem sokat lacafacázott, azonnal rátért a lényegre:

„Kedves barátunk!

Volt már szerelmes Ön?

Lesz még szerelmes Ön?

Írt már Ön levelet? Vallottak már Önnek?

Íme, tisztelettel és barátsággal felkérünk, vegyél részt a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztősége által kiírt

Szerelmeslevél-pályázaton!”

Meghökkentett kissé a levél, bár a feladat nem látszott túlzottan nehéznek, képzeletbeli személyről lévén szó, azt írok, amit akarok, ígérhetek házasságot, briliáns nyakéket vagy azt, hogy elviszem vízisízni a Velencei-tóra. Másrészt nagyon régen írtam szerelmes levelet, meglehetősen kijöttem a gyakorlatból, ráadásul semmi tétje nincsen az efféle irodalmi levelezésnek, hiába várok a biztató válaszra, melytől a szívem dobogni kezd, s csókokkal árasztom el minden betűjét: „Köszönöm ezt a csodálatos vallomást. Ezentúl együtt indulunk el, kéz a kézben a szivárvány felé…”

Miután tovább olvastam az Irodalmi Szerkesztőség felhívását, meggyőződtem róla, hogy a dolognak mégis van igazi tétje.

„A pályadíj (minden résztvevőt illetően): 10 000 Ft, ráadásként a publikálási honorárium.”

Ezért már érdemes egyedül is elindulni a szivárvány felé.

Ezzel le is dőlt előttem minden akadály, s már csak azon töprengtem, milyen levelet írnék ma, ha történetesen ismét szerelembe esnék. Próbáltam beleélni magam a saját életkoromba, ebédre szójababból készített fasírtot ettem, és szaharinnal ittam a kávémat. A lemezjátszóra feltettem a Solveig dalát, és szarvasbőrrel dörzsölgettem bepárásodott cvikkerem. Este az ágyban Hernádi Gyula Álmoskönyvét olvastam, és az éjjeliszekrényre kikészítettem egy csupor szódabikarbónát.

S végre egy reggelen, a jól sikerült anyagcsere elégedettségével immár hozzáláthattam az íráshoz.

„Matild!

Már tíz napja nem adott hírt magáról! Nyugtalan vagyok. A múlt héten kedden és csütörtökön ott ültem egész délután az SZTK-ban, mert tudtam, hogy ilyenkor szokta megkapni a Hystaminját. A nővér gyanakodva nézett rám, mert én hétfőn és pénteken járok Cavintonra. Hiába vártam. Maga nem jött. Mondja meg, ha megbántottam, csak ne kínozzon. Lehet, hogy azért haragszik rám, mert a múltkor az önkiszolgálóban lebeszéltem Magát a császármorzsáról? Ha jól emlékszem, azt mondtam, nem éri meg az árát. Esküszöm, Matild, nem a pénz miatt, én boldogan meghívom Magát akár egy sarokházra is a Zserbóba. De negyven forintot kérni egy kaiserschmarnért, amin alig van lekvár? Ne duzzogjon, Matild, nem tudja, hogy ezzel mekkora keserűséget okoz nekem, máris úgy felszállt a cukrom, mint a luftballon. Emlékezzen inkább vissza, mennyi gyönyörű órát töltöttünk együtt a nyáron. Az a margitszigeti este például, amikor a Szabadtérin az Attilát adták, Lezsáktól. Igazán hangulatos volt. Hallgattuk a kardok csörömpölését, ahogy harcoltak a hunok. Szeretem a szép történelmi darabokat, van mire büszkék lennünk. Fagylaltot is ettünk. Én azt kérdeztem Magától: milyen? Erre Maga azt mondta: hideg. Ezen sokat kacagtunk, az aranyos fehér frufruja csak úgy rezgett a homloka előtt. Szerettem volna tüstént… de nem, erről még nem szabad beszélni! Magán az a kis sárga egyetemi trikó volt, amit az unokája küldött Amerikából. Látja, hogy mindenre emlékszem, ami Magával van kapcsolatban? Tudja, mit jelent ez, Matild? Azt, hogy sze… ugye kitalálja a többit? Ugye, érzi már, mit rejt a szívem? Akkor mi ez a hallgatás? Alig merem megkérdezni, csak nem beteg? Aggaszt, hogy a múltkor panaszkodott a hólyagjára, bár aznap erős front volt, én is szenvedtem az ízületeimtől. Könyörgök, ne hagyjon kétségek között, nagyon gyötör a bánat. Ez a kis gyűrődés a papíron egy felszáradt könnycsepp…”

A levelet nem küldtem el a Rádiónak, helyette írtam egy másikat, amelyben azt kérdeztem egy bizonyos Gizella nevű szőke asszonytól, hogy nem akarja-e megismerni egy már nem túl fiatal férfi fanyar őszi szerelmét.

De az igazi mégiscsak az első levelem tárgya maradt, szinte elevenné vált belsőmben, még álmomban is megjelent a sárga egyetemi trikóval, s a fehér frufruval a homlokán. Ingatag fogsora kivillant a párnám fölött, s agyonrúzsozott ajkait csücsörítve sejtelmes szavakat suttogott felém: „Maga éppen olyan hamis, mint általában a műbútorasztalosok.”

Biztos vagyok benne, hogy egyszer – nem holnap vagy holnapután, de amikor nagyon magányos leszek – a levélszekrényemben találok majd egy rózsaszín borítékot.

„Szerdán délután pontosan négykor az SZTK előtt.

Matild”

Variációk egy témára

Írónak tartom magam, a szó nemes értelmében, ezért távol állnak tőlem az irodalmon kívüli torzsalkodások, elfogulatlanul fogadok minden szellemi terméket, csupán egyetlen szempont lebeg előttem, hogy a megjelent mű igényes legyen és felszítsa az érdeklődésemet. Ha úgy olvas az ember – ezt manapság egy előítéletekkel terhelt művész talán el sem hinné –, valódi gyöngyszemeket találhat a még hivatalosan el nem ismert alkotók tollából is. Egy ilyen remekléssel találkoztam a minap az Új Demokrata hasábjain, olvasói levélként látott ugyan napvilágot, szerény Cs. G. aláírással, ám a pontos és tömör fogalmazás szinte belehasított a lelkembe. Szerencsére az epigrammatikus rövidség lehetővé teszi, hogy a művet teljes egészében idézzem:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember Új Demokratát olvas (elég jellegzetes a nyomdai kialakítása). Elővettem én is. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, mit olvasok. Észrevette. Összemosolyogtunk. Talán még nincs egészen elveszve Magyarország.”

A remekműveknek az a tulajdonságuk, hogy gondolkodásra késztetnek. Nekem például rögtön az jutott eszembe, hogy milyen irigységgel olvashatta e sorokat egy más világnézetű sajtótermék szerkesztője, hiszen csak a szóban forgó lap címét kell megváltoztatni, s a hatás ugyanaz marad:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember Szabadságot olvas (eléggé jellegzetes a nyomdai kialakítása). Elővettem én is. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, mit olvasok. Észrevette. Összemosolyogtunk. Talán még nincs egészen elveszve…” (Tanulság nyilvánvaló.)

Az ötletgazdag alkotások valósággal ontják magukból a lehetőségek egész sorát. Csapongó fantáziámmal egy meghökkentő változatot is el tudtam képzelni:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember nem olvas semmit. Én sem olvastam semmit. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, hogy nem olvastam semmit. Észrevette. Összemosolyogtunk.” (Tanulság tetszés szerint.)

Ám, ha a szerző leszállt volna az eszmei magaslatokról, az írás akkor sem veszít értékéből. Csekély változtatással remekbe szabott életkép kerekedhetne az adott szövegből:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem tévő helyen egy fiatalember elővette. Elővettem én is. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észrevette-e, hogy elővettem. Észrevette. Összemosolyogtunk.” (Tanulságra nincs szükség. Minden tiszta, világos, érthető.)

Mint föntebb említettem, magam is író vagyok, és egy író általában, ha neki tetszőt olvas, tüstént elkezd gondolkodni, vajon ő hogy írta volna meg. S mindig talál valamit, ami – ha gyengébb is, mint az eredeti –, inkább megfelel a saját ízlésének. Én a magam részéről, a következő kis csavarral tettem volna még vonzóbbá az amúgy is fordulatos történetet:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember Új Demokratát olvas. (Elég jellegzetes a nyomdai kialakítása). Elővettem én is. Amikor leszálltunk, a srác elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, mit olvastam. Észrevette. Összemosolyogtunk. Talán még nincs egészen elveszve Magyarország.

A peronon egy oszlop mögé bújva már vártak ránk az ápolók.”

A paraván halad

„Tessék mondani, hol van a férfi illemhely?” – kérdezte tőlem egy vékony hang, de amikor körülnéztem, nem láttam senkit. Nem is láthattam, mert az illető körülbelül a köldökömig ért, s amikor véletlenül lefelé esett a tekintetem, egy gyötrődő férfit pillantottam meg, s a pöcsikéje gyömöszöléséből látszott, hogy végső energiáit emészti fel. Az eset ugyanis a Bábszínházban történt, ahol tíz évig szolgáltam mint dramaturg, s kedvenc helyiségem nekem is a „férfi illemhely” volt, a térdig érő kagylócskákkal a falon, s a fal mellett sorakozó éjjeliedénykékkel. Engem nem zavartak különösebben az alacsony kagylócskák, mert általában az ember lefelé könnyebben beletalál, mint teszem azt fölfelé. Ettől a miniatűr piszoártól minden felnőtt vendégünk meghatódott, de megható volt maga a Bábszínház is, az a túláradó lelkesültség, ahogy a dolgunkat végeztük. Ha kellett, beugrottam a paraván mögé is, felejthetetlen sikerrel alakítottam egyszer egy bárányfelhőt. A felmerülő nehézségeket a szemközti Különlegességi – ma ismét Lukács – cukrászdában vitattuk meg, izgatottan és harsányan. A vendégek őrülteknek tartottak bennünket, s egy idős házaspár rémülten elült mellőlünk, mert a bábtervező – az édes Bródy Vera – az ajtóból visszakiáltott: „A Misi farkát ne felejtsétek el szőrözni!” Mondanom sem kell, hogy éppen a Misi mókusra készültünk, s szent hevületünkben a bábukat már-már élőknek képzeltük. Elég az hozzá, hogy közben a Bábszínház világhírű lett, Tel-Avivtól Tokióig mindenüvé meghívták, az épületet újjáalakították, a felszerelést korszerűsítették. Egyetlen biztos pont volt, ami állandónak látszott, a parányi menedékhely az alacsony kagylókkal s a fal mellett sorakozó bilikékkel.

„Mi újság a Bábszínházban?” – kérdeztem a minap egy régi kollégától, miután tudtam, hogy a színház új vezetőséget kapott. „Egyetlen dolgot közlök – mondta ő elcsukló hangon –, ebből mindent meg fogsz érteni.” Kis szünet múltán halk fájdalommal elrebegte: „Feljebb rakták a vécékagylókat.” Elszorult a szívem. Valóban mindent értettem. Mindent, ami nap mint nap velünk történik, és nem csak a Bábszínházzal kapcsolatosan. Pedig hát kis dologról volt szó. Mondhatnánk: kisdologról, amelynek elintézésére némi találékonysággal számtalan megoldás kínálkozik. Ideig-óráig vissza is lehet tartani. Legfeljebb a takarító nénik megbeszélik majd egymás között, amit mi is gyakran hangoztattunk egy-egy bemutató után:

„Akkora siker volt, hogy szék nem maradt szárazon.”