Ez is én vagyok?

A kötet címe nem egészen pontos. Helyesebben így kellett volna fogalmaznom: „Ez vagyok én.” Az a szerkesztőségekben gubbasztó, anyagokra váró, jelentéktelen híreket eseményekké gerjesztő, fontos személyiségek nyilatkozatai után futkosó firkász, aki a műveltségét lexikonokból meríti, és akinek arra sincs ideje, hogy a helyesírási szótárban utánanézzen, mit kell egybe és mit kell külön írni, mert még nincs meg a cím, nincs kész a kopf, ugyanis lapzárta van egy óra múlva, félóra múlva, tíz perc múlva, s rögtön utána új anyag után lehet szimatolni, megöltek egy legényt hetven forintjáért, kilencven éve született a híres dalszerző, és hamisan énekelt Pavarotti Madridban. Ez az én világom. Az irodalmat véletlenszerű mellékterméknek tartottam mindig, s tartom ma is, úri passziónak, irodalmat elkövetni mindenki tud. Minden vidéki kultúrotthon-igazgató kiül egyszer a tornácra, kezébe veszi a golyóstollat, s leírja az első sorokat: „Irma reggel felébredt, s ahogy kinyitotta a szemét, különös szorongás kerítette a hatalmába, mely meghatározatlanul lebegett körülötte, mint az egyre elsötétülő égbolt…” Ilyesmit egy újságíró nem ír le, mert tudja, hogy a világon senkit nem érdekel, az újságíró csak arról ír, amiről feltételezi, hogy másokat is izgalomba hoz. Ebből kifolyólag az újságíró megtanul írni, s csak akkor írja le, hogy valami lebeg, ha az tényleg lebeg, fel és alá, jobbra vagy balra. Persze, lebeghet meghatározatlanul is, egyszer jobbra, egyszer alá, de sohasem úgy, mint az egyre elsötétülő égbolt.

Egyszer egy amerikai újságíró riportokat küldött a lapjába az alaszkai aranyásókról, majd gondolt egyet és megírta a Martin Edent. Egy késői kollégája a gorlitzei osztrák áttörésről számolt be hetenként, azután megsebesült, és megírta a Búcsú a fegyverektőlt. Így működik ez. Az újságírónak tárcákat kell leadni időről-időre a Pesti Naplóba, képzelt beszélgetéseket a társadalom szélére szorult nyomorultakról, és ha már úgyis benne van az írásban, megírja az Édes Annát. Megírja az Egy polgár vallomásait. Megírja a Párizsi esőt. Megírja a Karamazov testvéreket.

Lehet, hogy nincs igazam, hogy mániákus vagyok, tele előítélettel, de máig is bizalmatlanul veszem a kezembe azoknak az íróknak a műveit, akik még sohasem írtak le ehhez hasonló szöveget: „Veszettséggel fertőzött vasúti bakter megharapott egy gőzmozdonyt.”

Én újságíró akartam lenni már zsenge ifjúkorom óta. Ezt úgy képzeltem el, hogy van egy igazolványom, amelynek birtokában mindenhová beengednek, a színházi titkár a megszokott páholyomhoz vezet, és a kalauz szalutál, amikor felmutatom a szabadjegyemet. És mindenütt – kávéházban, borbélynál – szerkesztő úrnak szólítanak. A legújabb divat szerint öltözködöm, és a Korzón ismert színészek és politikusok kalapot emelnek, ha megpillantanak. „Majd meglátom, mit tehetek magáért” – mondom kegyesen a kóristánéknak, és rideg pillantást vetek a tőzsdeügynökökre, akik odamerészkednek kávéházi törzsasztalomhoz, miközben a karlsbadi reggelimet fogyasztom: „Zavarhatom egy percre, szerkesztő úr?”

Az újságírás iránti korai vonzalmamat talán az a tény alapozta meg, hogy az apám is újságíró volt, az Esti Kurír színházi rovatvezetője, és némileg hasonlított arra a képre, amit én az újságírókról úgy általában kialakítottam magamban. Kesernyés illatú férfikölnit használt, s a cigarettáit külön csináltatta magának a dohánygyárban, a hüvelyekre rányomatta a nevét. Mivel nem éltünk együtt, leggyakrabban a szerkesztőségben találkoztunk, egy gyönyörűség volt számomra minden látogatás. A szerkesztőségi szoba falait a művészvilág kiválóságainak képei borították, Joséphine Baker, Alpár Gitta és Maurice Chevalier küldték az anzikszaikat Párizsból, Biarritzból és Bad Schandauból. Az üvegajtó előtt sejtelmes alakok tűntek fel egy-egy pillanatra, az égőszemű Horváth Béla, költő és jezsuita, a törékeny Ignotus Pál – akiről egyszer az apám azt írta, hogy „örökölte apja olvasottságát” –, azután Fenyő Miksa, aki Balassi Menyhárt néven jegyezte a vezércikkeit. A portás is igazi szerkesztőségi portás volt, amikor az apám után érdeklődtem, többnyire így válaszolt: „Kardos szerkesztő úr Horváth szerkesztő úrral puncifikál és celebabrál.” A földről itt azonnal a Marsba szálltam, egy másik bolygón keringtem, amely mágneses vonzással húzott magához.

Arról már nem is beszélve, hogy van még egy dolog, ami roppantul vonzó ebben a műfajban. A regényíró évekig érleli szelleme gyümölcsét, majd hónapokig rághatja a körmét, amíg a Mű napvilágot lát. Azután még várhat jóideig, amíg egyáltalán észreveszik. Ezzel szemben az újságíró szinte órákon belül nyomtatásban láthatja azt a húsz sorát, amely feltehetően megrendíti a társadalmat. Az újságíró ugyanis vakon hisz benne, hogy amit ír, azonnal a figyelem központjába kerül, s titokban már a nemzetközi visszhangról álmodozik. Ismeretes a Celldömölki Hírlap egykori legendás vezércikke: „Utoljára figyelmeztetjük Angliát!” A hírlapi öntudatnak erről a fokáról szoktam idézni azt a békebeli tanmesét, miszerint a vidéki újságíró, miután dörgedelmes hangon ostorozta cikkében az orosz abszolutizmust, elégedetten hörpintett egyet a söréből: „Der Tzar wird sich kratzen!” Most aztán vakaródzhat a cár!

Ehhez hasonló érzés fogott el engem is, amikor a legkorábbi cikkem – nem voltam még tizenhét éves – megjelent az Ujság című lapban: „Az első magyar lapbetiltás 150 éves évfordulójára.” Még a magyartanárom sem vakaródzott tőle, abban a félévben hat tantárgyból buktam meg. Így voltam ezzel a visszhanggal később is. Egyedül a magyar parlamentben idézett egyszer napirenden kívül egy hazafias buzgalmú pártvezér, mint a magyar újságírás mélypontját. Ugyanis röviddel azelőtt a Kurír élelmes szerkesztője egy cikkemből kiragadott mondatot rakott az első oldalra monoklinak: „Kardos G. György írása Woody Allenről, akitől azt is meg lehet kérdezni, hogy dugott-e már kecskét, hajnalban.”

Az erkölcsös honatya háromszor is nekikezdett, amíg szégyenpírral az arcán idézni tudta a vérlázító mondatot. A képviselők értetlenül meredtek maguk elé. Néhányan a bejárat felé sandítottak, de nem jöttek az ápolók.

Szóval – amint mondám – mindig újságíró akartam lenni, csakhogy harmincéves is elmúltam, amikor először szólítottak szerkesztő úrnak. Nagy nehezen sikerült egy vidéki laphoz bejutni, a Magyar Újságírók Szövetsége felvett a tagjai közé, igazolványt is kaptam, félig-meddig megvalósult, amiről gyerekkoromban ábrándoztam. Sajnos, vidéki sikereim elbizakodottá tettek, Budapestre akartam költözni, fővárosi szerkesztő úrként, s felajánlottam szolgálataimat a Népszabadságnak. Az akkori főszerkesztő-helyettes megbízott a piaci rovattal, amit aztán rögtön visszavont. Úgy gondolta, hogy a sárgarépa és a karalábé napi árfolyamának folyamatos közlése érettebb ideológiai felkészültséget követel.

Azt hiszem, ekkor kezdtem el kétségbeesésemben az alantas szépprózával foglalkozni. Persze, itt könnyű volt sikereket aratni, némi kétes hírnévre is szert tettem, mégis hosszú időnek kellett eltelnie, amíg újból visszanyerhettem a szerkesztő úr címet. Ezt talán annak köszönhettem, hogy a szépirodalomba is becsempésztem újságírói hajlamaimat, titokban információkat közöltem, és soha nem írtam le, hogy „kékesszürkén derengett a hajnal.”

Ismertem viszont újságírókat – méghozzá nem is akármilyeneket –, akik világéletükben szépírók szerettek volna lenni, de végül is nem írtak egyetlen regényt, még novellát sem. Van egy kedves barátom, régi-régi újságíró, mezőgazdasági és gasztronómiai szakterülettel, aki az irodalom – főként Krúdy Gyula – iránti múlhatatlan vonzalmát mindig a cikkek első soraiba rejtette. Valahogy így kezdődtek ezek az egyébként tárgyias, pontos beszámolók: „Kisasszony napja. Ilyenkor áztatják az ősziárpát Szabolcsban. Hajdanvolt szépasszonyok gyöngyös főkötőjét látom megvillanni a tekenők felett… A Lenin Októbere Tsz irodájában beszélgetünk Szedlacsek Dezső agronómussal…”

Előfordul persze az is, hogy valaki szabályos hírlapi fogalmazványt szándékozik az asztalra tenni, s nem veszi észre, hogy az írás valahol gellert kapott, s ezzel alkalom kínálkozik a rosszindulatú gyanakvásra, miszerint valami köze lehet az irodalomhoz. Magam is jártam már így, tudom, milyen kellemetlen, egykét példát be is mutatok ebben az összeállításban. A Szeretni kell Théophile Gautier-t című írás úgy született, hogy az Élet és Irodalom egyik pénteki értekezletén nekem jutott a kitüntetés, hogy Bulgária felszabadulásának 25-ik évfordulóját megénekeljem. Természetesen semmi nem jutott az eszembe, csupán kósza élménytöredékek, ezeket raktam össze az utolsó pillanatban, s vittem a szerkesztőségbe lapzárta előtt öt perccel. Nem örültek neki, de hát más írás nem volt, ezt kellett szeretni. Azóta megjelent egy tucat nyelven, és hosszú ideig minden bolgár nemzeti ünnepen elszavalták Hriszto Botev költeményei után. Az első sorok szabályos curriculum vitae-nek készült egy folyóirat számára, s ha több időm van rá, az is kerekedett volna belőle. A Római pillanatokra egy kiadó kért fel, előszó gyanánt, a tárgyra utaló fotóalbumhoz. Csakhogy én valamit félreértettem. A másfél ív, amire felkértek, zömében a képaláírásokra vonatkozott, az előszó terjedelmét mindössze egy-két oldalban kívánták megszabni, mutatván, hogy ez egy komoly könyv, ennek előszava is van. A szerkesztők bizalmatlanul forgatták a kéziratot, látszott, hogy csalódottak. Nem is fizették meg rendesen, valami csekélyke ismeretterjesztési díjat utalványoztak, azt is három év múlva.

De hát ki az ördög tudja pontosan, hol végződik az újságírás, és hol kezdődik az irodalom. Tény, hogy a kritikusokkal és történészekkel savanyított irodalommal szemben az újságírásnak üdébb az illata. Fűszeres légköre van, amitől ma sem tudok elszakadni. Izgatnak a kapott feladatok – amelyekről első hallásra semmiféle tájékozódási alapom sincs –, idegeimet bizsergeti a határidők feszültsége, mámorba ejt a nyomdából frissen érkezett lapok hamvas érintetlensége.

Arra, hogy szerkesztő úrnak szólítsanak, már egyre kevésbé vágyom. Úgy vagyok vele, mint egy régi történetben a bécsi kávéházi törzsvendég, akit a főpincér minden reggel így köszönt: „Guten Tag, Herr Generaldirektor!” Jó reggelt, vezérigazgató úr! Egy reggel azután a vendég mosolyogva leinti: „Már nem kell mondani. Van már állásom.”