Ez is én vagyok^*

 

Ez is én vagyok?

A kötet címe nem egészen pontos. Helyesebben így kellett volna fogalmaznom: „Ez vagyok én.” Az a szerkesztőségekben gubbasztó, anyagokra váró, jelentéktelen híreket eseményekké gerjesztő, fontos személyiségek nyilatkozatai után futkosó firkász, aki a műveltségét lexikonokból meríti, és akinek arra sincs ideje, hogy a helyesírási szótárban utánanézzen, mit kell egybe és mit kell külön írni, mert még nincs meg a cím, nincs kész a kopf, ugyanis lapzárta van egy óra múlva, félóra múlva, tíz perc múlva, s rögtön utána új anyag után lehet szimatolni, megöltek egy legényt hetven forintjáért, kilencven éve született a híres dalszerző, és hamisan énekelt Pavarotti Madridban. Ez az én világom. Az irodalmat véletlenszerű mellékterméknek tartottam mindig, s tartom ma is, úri passziónak, irodalmat elkövetni mindenki tud. Minden vidéki kultúrotthon-igazgató kiül egyszer a tornácra, kezébe veszi a golyóstollat, s leírja az első sorokat: „Irma reggel felébredt, s ahogy kinyitotta a szemét, különös szorongás kerítette a hatalmába, mely meghatározatlanul lebegett körülötte, mint az egyre elsötétülő égbolt…” Ilyesmit egy újságíró nem ír le, mert tudja, hogy a világon senkit nem érdekel, az újságíró csak arról ír, amiről feltételezi, hogy másokat is izgalomba hoz. Ebből kifolyólag az újságíró megtanul írni, s csak akkor írja le, hogy valami lebeg, ha az tényleg lebeg, fel és alá, jobbra vagy balra. Persze, lebeghet meghatározatlanul is, egyszer jobbra, egyszer alá, de sohasem úgy, mint az egyre elsötétülő égbolt.

Egyszer egy amerikai újságíró riportokat küldött a lapjába az alaszkai aranyásókról, majd gondolt egyet és megírta a Martin Edent. Egy késői kollégája a gorlitzei osztrák áttörésről számolt be hetenként, azután megsebesült, és megírta a Búcsú a fegyverektőlt. Így működik ez. Az újságírónak tárcákat kell leadni időről-időre a Pesti Naplóba, képzelt beszélgetéseket a társadalom szélére szorult nyomorultakról, és ha már úgyis benne van az írásban, megírja az Édes Annát. Megírja az Egy polgár vallomásait. Megírja a Párizsi esőt. Megírja a Karamazov testvéreket.

Lehet, hogy nincs igazam, hogy mániákus vagyok, tele előítélettel, de máig is bizalmatlanul veszem a kezembe azoknak az íróknak a műveit, akik még sohasem írtak le ehhez hasonló szöveget: „Veszettséggel fertőzött vasúti bakter megharapott egy gőzmozdonyt.”

Én újságíró akartam lenni már zsenge ifjúkorom óta. Ezt úgy képzeltem el, hogy van egy igazolványom, amelynek birtokában mindenhová beengednek, a színházi titkár a megszokott páholyomhoz vezet, és a kalauz szalutál, amikor felmutatom a szabadjegyemet. És mindenütt – kávéházban, borbélynál – szerkesztő úrnak szólítanak. A legújabb divat szerint öltözködöm, és a Korzón ismert színészek és politikusok kalapot emelnek, ha megpillantanak. „Majd meglátom, mit tehetek magáért” – mondom kegyesen a kóristánéknak, és rideg pillantást vetek a tőzsdeügynökökre, akik odamerészkednek kávéházi törzsasztalomhoz, miközben a karlsbadi reggelimet fogyasztom: „Zavarhatom egy percre, szerkesztő úr?”

Az újságírás iránti korai vonzalmamat talán az a tény alapozta meg, hogy az apám is újságíró volt, az Esti Kurír színházi rovatvezetője, és némileg hasonlított arra a képre, amit én az újságírókról úgy általában kialakítottam magamban. Kesernyés illatú férfikölnit használt, s a cigarettáit külön csináltatta magának a dohánygyárban, a hüvelyekre rányomatta a nevét. Mivel nem éltünk együtt, leggyakrabban a szerkesztőségben találkoztunk, egy gyönyörűség volt számomra minden látogatás. A szerkesztőségi szoba falait a művészvilág kiválóságainak képei borították, Joséphine Baker, Alpár Gitta és Maurice Chevalier küldték az anzikszaikat Párizsból, Biarritzból és Bad Schandauból. Az üvegajtó előtt sejtelmes alakok tűntek fel egy-egy pillanatra, az égőszemű Horváth Béla, költő és jezsuita, a törékeny Ignotus Pál – akiről egyszer az apám azt írta, hogy „örökölte apja olvasottságát” –, azután Fenyő Miksa, aki Balassi Menyhárt néven jegyezte a vezércikkeit. A portás is igazi szerkesztőségi portás volt, amikor az apám után érdeklődtem, többnyire így válaszolt: „Kardos szerkesztő úr Horváth szerkesztő úrral puncifikál és celebabrál.” A földről itt azonnal a Marsba szálltam, egy másik bolygón keringtem, amely mágneses vonzással húzott magához.

Arról már nem is beszélve, hogy van még egy dolog, ami roppantul vonzó ebben a műfajban. A regényíró évekig érleli szelleme gyümölcsét, majd hónapokig rághatja a körmét, amíg a Mű napvilágot lát. Azután még várhat jóideig, amíg egyáltalán észreveszik. Ezzel szemben az újságíró szinte órákon belül nyomtatásban láthatja azt a húsz sorát, amely feltehetően megrendíti a társadalmat. Az újságíró ugyanis vakon hisz benne, hogy amit ír, azonnal a figyelem központjába kerül, s titokban már a nemzetközi visszhangról álmodozik. Ismeretes a Celldömölki Hírlap egykori legendás vezércikke: „Utoljára figyelmeztetjük Angliát!” A hírlapi öntudatnak erről a fokáról szoktam idézni azt a békebeli tanmesét, miszerint a vidéki újságíró, miután dörgedelmes hangon ostorozta cikkében az orosz abszolutizmust, elégedetten hörpintett egyet a söréből: „Der Tzar wird sich kratzen!” Most aztán vakaródzhat a cár!

Ehhez hasonló érzés fogott el engem is, amikor a legkorábbi cikkem – nem voltam még tizenhét éves – megjelent az Ujság című lapban: „Az első magyar lapbetiltás 150 éves évfordulójára.” Még a magyartanárom sem vakaródzott tőle, abban a félévben hat tantárgyból buktam meg. Így voltam ezzel a visszhanggal később is. Egyedül a magyar parlamentben idézett egyszer napirenden kívül egy hazafias buzgalmú pártvezér, mint a magyar újságírás mélypontját. Ugyanis röviddel azelőtt a Kurír élelmes szerkesztője egy cikkemből kiragadott mondatot rakott az első oldalra monoklinak: „Kardos G. György írása Woody Allenről, akitől azt is meg lehet kérdezni, hogy dugott-e már kecskét, hajnalban.”

Az erkölcsös honatya háromszor is nekikezdett, amíg szégyenpírral az arcán idézni tudta a vérlázító mondatot. A képviselők értetlenül meredtek maguk elé. Néhányan a bejárat felé sandítottak, de nem jöttek az ápolók.

Szóval – amint mondám – mindig újságíró akartam lenni, csakhogy harmincéves is elmúltam, amikor először szólítottak szerkesztő úrnak. Nagy nehezen sikerült egy vidéki laphoz bejutni, a Magyar Újságírók Szövetsége felvett a tagjai közé, igazolványt is kaptam, félig-meddig megvalósult, amiről gyerekkoromban ábrándoztam. Sajnos, vidéki sikereim elbizakodottá tettek, Budapestre akartam költözni, fővárosi szerkesztő úrként, s felajánlottam szolgálataimat a Népszabadságnak. Az akkori főszerkesztő-helyettes megbízott a piaci rovattal, amit aztán rögtön visszavont. Úgy gondolta, hogy a sárgarépa és a karalábé napi árfolyamának folyamatos közlése érettebb ideológiai felkészültséget követel.

Azt hiszem, ekkor kezdtem el kétségbeesésemben az alantas szépprózával foglalkozni. Persze, itt könnyű volt sikereket aratni, némi kétes hírnévre is szert tettem, mégis hosszú időnek kellett eltelnie, amíg újból visszanyerhettem a szerkesztő úr címet. Ezt talán annak köszönhettem, hogy a szépirodalomba is becsempésztem újságírói hajlamaimat, titokban információkat közöltem, és soha nem írtam le, hogy „kékesszürkén derengett a hajnal.”

Ismertem viszont újságírókat – méghozzá nem is akármilyeneket –, akik világéletükben szépírók szerettek volna lenni, de végül is nem írtak egyetlen regényt, még novellát sem. Van egy kedves barátom, régi-régi újságíró, mezőgazdasági és gasztronómiai szakterülettel, aki az irodalom – főként Krúdy Gyula – iránti múlhatatlan vonzalmát mindig a cikkek első soraiba rejtette. Valahogy így kezdődtek ezek az egyébként tárgyias, pontos beszámolók: „Kisasszony napja. Ilyenkor áztatják az ősziárpát Szabolcsban. Hajdanvolt szépasszonyok gyöngyös főkötőjét látom megvillanni a tekenők felett… A Lenin Októbere Tsz irodájában beszélgetünk Szedlacsek Dezső agronómussal…”

Előfordul persze az is, hogy valaki szabályos hírlapi fogalmazványt szándékozik az asztalra tenni, s nem veszi észre, hogy az írás valahol gellert kapott, s ezzel alkalom kínálkozik a rosszindulatú gyanakvásra, miszerint valami köze lehet az irodalomhoz. Magam is jártam már így, tudom, milyen kellemetlen, egykét példát be is mutatok ebben az összeállításban. A Szeretni kell Théophile Gautier-t című írás úgy született, hogy az Élet és Irodalom egyik pénteki értekezletén nekem jutott a kitüntetés, hogy Bulgária felszabadulásának 25-ik évfordulóját megénekeljem. Természetesen semmi nem jutott az eszembe, csupán kósza élménytöredékek, ezeket raktam össze az utolsó pillanatban, s vittem a szerkesztőségbe lapzárta előtt öt perccel. Nem örültek neki, de hát más írás nem volt, ezt kellett szeretni. Azóta megjelent egy tucat nyelven, és hosszú ideig minden bolgár nemzeti ünnepen elszavalták Hriszto Botev költeményei után. Az első sorok szabályos curriculum vitae-nek készült egy folyóirat számára, s ha több időm van rá, az is kerekedett volna belőle. A Római pillanatokra egy kiadó kért fel, előszó gyanánt, a tárgyra utaló fotóalbumhoz. Csakhogy én valamit félreértettem. A másfél ív, amire felkértek, zömében a képaláírásokra vonatkozott, az előszó terjedelmét mindössze egy-két oldalban kívánták megszabni, mutatván, hogy ez egy komoly könyv, ennek előszava is van. A szerkesztők bizalmatlanul forgatták a kéziratot, látszott, hogy csalódottak. Nem is fizették meg rendesen, valami csekélyke ismeretterjesztési díjat utalványoztak, azt is három év múlva.

De hát ki az ördög tudja pontosan, hol végződik az újságírás, és hol kezdődik az irodalom. Tény, hogy a kritikusokkal és történészekkel savanyított irodalommal szemben az újságírásnak üdébb az illata. Fűszeres légköre van, amitől ma sem tudok elszakadni. Izgatnak a kapott feladatok – amelyekről első hallásra semmiféle tájékozódási alapom sincs –, idegeimet bizsergeti a határidők feszültsége, mámorba ejt a nyomdából frissen érkezett lapok hamvas érintetlensége.

Arra, hogy szerkesztő úrnak szólítsanak, már egyre kevésbé vágyom. Úgy vagyok vele, mint egy régi történetben a bécsi kávéházi törzsvendég, akit a főpincér minden reggel így köszönt: „Guten Tag, Herr Generaldirektor!” Jó reggelt, vezérigazgató úr! Egy reggel azután a vendég mosolyogva leinti: „Már nem kell mondani. Van már állásom.”

 

 

Karcolatok

 

Fogyasszunk több visnumurtit

A gasztronómia iránti érdeklődés ma világjelenség, amit az egzotikus ételeket kínáló vendéglők száma és népszerűsége is bizonyít. E téren nekünk sem kell szégyenkezni, ma már Budapesten is rendelhetünk pekingi kacsát bambuszsalátával, s a könyvek, amelyek távoli gasztronómiai kirándulásokra vezetnek bennünket, napok alatt elfogynak.

A különleges szakácskönyvek sora nemrégiben újabb jelentős művel gyarapodott. Címe és alcíme: „A vegetáriánus főzés örömei. 200 felséges recept az indiai vaisnava hagyományok alapján.” Igazán jó könyv, ajánlom mindazok figyelmébe, akik kedvelik a Kámaszutrát és a jógát, s akik megszokott napi lótuszülésük után friss, védikus kosztra vágynak. A vaisnava főzelékek receptje nagyon egyszerű, mindenki számára érthető. A legfontosabb, hogy legyen elégséges maszalánk, ami nem más, mint kurkuma, ghíben pirítva. Ha már van maszalánk, játszi könnyedséggel előállítható a bhadzsi, a mukunda és az igéző nevű padlizsánpuki.

A tetszetős kiállítású könyvecskét magánkezdeményezés hozta létre, az ára mérsékelt, 36 forint; nem kerül többe, mint egy tízszemélyes dzsalebbi, egy négyszemélyes dzsibe gadzsa vagy egy jókora adag csatni, amely a vaisnava főzelékek kísérőétele. A csatniról illik tudni: annyira csípős, hogy szinte meg sem lehet enni, egyszersmind olyan édes, hogy képtelenség otthagyni. A csatai felhasználásával kapcsolatos rövid tájékoztatót érdemes szó szerint idézni: „Némi tapasztalat birtokában könnyen meghatározhatjuk, hogy melyik ételhez melyik csatni illik a legjobban. Például az őszibarackcsatni ízletes karfiolpakorával, a paradicsomcsatni krumplikacsorival, szamoszával vagy barával. Rendszerint purit adunk a csatni mellé.”

Nincs okom kételkedni benne, hogy a csatnival körített ételek könnyen emészthetők, és – különösen egy jó Hamszadutta maharadzsa leves után – harmonikusan egészítik ki a vaisnava ebédet, de tartok tőle, hogy a magyarosabb ízeket kedvelő ínyencek számára az egész nem ér meg egy padlizsánpukit.

Szabad lefolyást a magánkezdeményezésnek!

Olvasom az újságban, hogy a Fővárosi Csatornázási Művek 1984. május 1-jétől bérbe adja a még kezelésében működő nyilvános illemhelyeket. A pályázatokat – melyek alapján versenytárgyaláson hozzák meg a döntést – írásban kell eljuttatni a vállalat személyzeti osztályára. A hirdetmény nem tájékoztat részletesen, hogy mik azok a követelmények, amelyek növelik a pályázók esélyeit a versenytárgyalásokon, de – gondolom – itt sem lehetnek mások a feltételek, mint a magánvállalkozások egyéb területein: többéves szakmai gyakorlat, erkölcsi feddhetetlenség, haladó világnézet és természetesen megfelelő alaptőke, mivel – ezt közgazdászaink nem győzik hangoztatni – bizonyos dolgokkal nem lehet piros tojást festeni. Az új gazdasági szelekre jellemző intézkedéssel előreláthatólag véget ér az a megrekedés, amely ezt az igen fontos iparágat sújtotta, egyes fióküzemekben máris tapasztalhatjuk a növekvő színvonalat. Halk zene nyomja el az import egészségügyi papírok zörgését, és a falakon bekeretezett levelekben hálás fogyasztók fejezik ki köszönetüket a figyelmes kiszolgálásért. Talán egyszer még megvalósul Ráday Mihály álma is – az „Unokáink sem fogják látni” sorozatból –, visszakerülnek végre a körutakra a szelíd nosztalgiát ébresztő „zöld házak”, melyeknek olajjal szagtalanított kátrányos falán valaha ezt olvashattuk: „Magyar szabad. Francia szabad. Angol szabad.” Amire azután – egykori anekdota szerint – egy felvidéki polgár bánatosan visszafordult, mondván: „Csak a szegény tótnak nem szabad.”

Már a neve is fogalom

Tulajdonképpen nincs különösebb jelentősége a dolognak, talán nem is kellett volna szóba hozni az egészet. Az ember olykor átlapozza az újságokat, a szeme megakad egy-egy vastagtetűs címen vagy egy ötletes hirdetésen – a sajtó munkatársai mindig tudják, hogyan kell a figyelmet felkelteni.

Az én figyelmemet például a Heti Világgazdaság október 3-i számában a következő vastagtetűs cím keltette fel.

 

 

A cég neve ismerősnek tűnt, ezért fokozott érdeklődéssel olvastam az ismertetést, miszerint a vállalat sikerét a megbecsült Mengele minőségének köszönheti s a szolid alapelveknek, melyek már a cég alapítóját is vezérelték, ugyanis a szilárd gyökerek több évtizedre nyúlnak vissza. Az ismertetésből megtudtam azt is, hogy a hagyományokkal rendelkező vállalat fejlett technikával működik, amellyel többek között a kórházakban is kihasználhatók a gazdaságos raktározás lehetőségei.

Nincs ebben semmi különös. A fizetett hirdetésben egy korrekt német cég ajánlja fel Európa legfejlettebb technikáját, egy szolid hagyományokkal rendelkező vállalat, amely „nemcsak az üzlettársak számára garantál megbízható partnert, hanem az alkalmazottaknak is hosszú távon biztos munkahelyet biztosít. Szociális együttműködési készség jellemzi a Mengele céget…”

Ez bizonyára így is van.

Nem tudom, miért ütött mégis szíven a korrekt, szakszerű, lakonikus cím:

 

Élni nálunk is tudni kell

Jó ideje töröm rajta a fejem, hogy hol helyezhetném el értékeimet biztonságban. Két dél-afrikai gyémántomat jelenleg a spájzban tartom, egy befőttesüveg mélyén, a kisebbiket – úgy saccra tíz-tizenkét karát – a fiam mindig kiviszi a gangra golyózni, ami szemet szúrt már a házmesternek. Ötszáz Napóleonaranyam a konyhaszekrényben lapul, a beépített gyúródeszka mögött, ami szintén nem mondható ideálisnak.

Elképzelhető, mekkora örömmel olvastam az újságban a hirdetményt, hogy az Általános Értékforgalmi Bank Rt. megkezdte a széfszolgálatát. „A Trezor helyiségeiben levő széfekben – méltányos bérleti díj ellenében – védi a bérlők értékeit, magára vállalja a megőrzés gondját. Széfet bérelhet magánszemély, vállalat… stb.”

Ennek is legfőbb ideje volt – mivelhogy General Motors részvényeim a gardróbban már igencsak megsárgultak, és árad belőlük a naftalin.

El is mentem a bankba érdeklődni, de a kapu előtt már kora reggel hosszú sor kanyargott, s mindenki tartott a kezében egy vitorlavászonba varrt kis csomagot. Észrevettem a szomszédomat is, aki a sor végén egy nagyobb csomaggal várakozott. Megkérdeztem tőle, hogy ő mit tesz a széfjébe? Azt mondta, Hernádi Gyula összes műveit. Kérdeztem, nem tartja-e gyanúsnak az egészet, és nincs-e ebben valami csalafintaság? Szó nélkül előhúzta a zsebéből az újságot, és rámutatott a hirdetménynek arra a pontjára, amit eddig nem vettem észre: „Teljes diszkréció.”

Ettől megnyugodtam. Délután már utaztam is szilasligeti telkemre, hogy kiássam azt az ezüst ötpengősökkel teli ládikát, melyet tavaly ültettem el a kelkáposzta közé.

 

*

 

Üzemi étkeztetésünk bizony nem halad a korral, ezt végre ki kell mondani. Az előfizetéses menük étlapjai hétről hétre ugyanazt ajánlják: Parajfőzelék fasírttal, bableves ízes buktával, paradicsomleves tojásos nokedlivel.

Az anyagbeszerzők, úgy látszik, figyelmen kívül hagyják a megnövekedett piaci kínálatot, amellyel változatosabbá tehetnék az étrendet. Pedig csak ki kellene menni a Fehérvári úti piacra, és elolvasni a halasok bódéjára kifüggesztett táblát: „Homár állandóan kapható.” Senki sem mondhatja, hogy nem engedheti meg magának, a homár kilója mindössze hatszázötven forint, ami kevesebb, mint egy pedagógus nyugdíjának negyedrésze. A Dimitrov téri csarnokban még bővebb a kínálat, az apró és ízetlen rákok ára hatszázötven forint és háromszázhatvan a tengeri lazacé. S aki nem szeret bíbelődni a főzéssel, az vásárolhat leveskonzerveket is a Kígyó utcai Mézes Mackóban, teknősbékalevest százhúszért, ráklevest, csigalevest és kínai fecskefészeklevest kétszázhatvanért.

Amikor egy ismerősömet – aki igen jártas a külkereskedelemben – megkérdeztem, hogy a csigalevessel és a fecskefészeklevessel vajon teljesen megoldódtak-e közszükségleti importproblémáink, azt válaszolta, hogy nem kell ebből nagy gondot csinálni. Ezeket a leveseket egy pirospozsgás hongkongi üzletkötőnk szerezte be egy hajórakomány ütődött almáért. (Ha most visszagondolok rá, lehet, hogy az üzletkötőre mondta azt, hogy ütődött, és az almára, hogy pirospozsgás.)

Elég az hozzá, hogy megkóstoltam a csigalevest. Azután megkóstoltam egy ütődött almát is.

Mit mondjak? Megint a hongkongiak jártak jól.

Az Ipafai papnak fapipája van…

Új sportág születésének voltak tanúi, akik végigszurkolták a tavaszi fesztivál alkalmából rendezett pipaszívóversenyt a Gresham étteremben. A Hétfői Hírek beszámolójából megtudjuk, hogy „a tornán jelen volt a hazai női (Drahos Sarolta, ideje egy óra 10 perc) és a legkiválóbb magyar férfi (Forintos László, ideje 3 óra 3 perc 33 másodperc) pipaszívó versenyző”. Mindketten kaposváriak. A tájékozatlanok kedvéért megjegyezzük, hogy a pipaszívóversenyen az győz, aki leghosszabb ideig szívja a pipáját.

„Az illat- és füstfelhőben további információkat tudhattunk meg hazai pipásaink jövőbeli elképzeléséről – írja a Hétfői Hírek tudósítója. – Mindenekelőtt nemzetközi kapcsolatainkat kívánjuk erősíteni…” Vagyis hogy össze akarják mérni erejüket a legjobb angol, dán és szovjet pipaszívókkal, amit persze szívből kell támogatnunk, mert nem lehet szó nélkül hagyni, hogy ez a különös erőnlétet és intelligenciát igénylő sportág elszigetelődjék.

Számíthatunk rá, hogy a közeljövőben már a képernyő előtt szurkolhatunk a magyar csapatnak az első pipaszívó Európa-bajnokságon, amelyről – reméljük – a kitűnő Vitray Tamás fog közvetíteni:

„…Kedves nézőink…, most éppen Döme Aranka, a zalaegerszegi ZTE versenyzője szív – valahogy így képzeljük el az izgalmas közvetítést. – Milyen pontosan, milyen megfontoltan szívja a pipát ez a szőke kislány, aki három évvel ezelőtt még mint amatőr vette először a szájába… fantasztikus ez a zalaegerszegi lány… Milyen puhán, milyen lágyan szív… Egy óra negyven perc ötvenkét másodperc, és még mindig a szájában a pipa… Igen… Igen… A bíró már emeli is a kezét… Megszületett az első magyar aranyérem… Nem tudom, mit érezhetnek most otthon, kedves nézőink… de nekem ebben a meghatott pillanatban Goethe örökbecsű szavai jutnak az eszembe: Gegen die Dummheit kämpfen die Götter umsonst…”

Válasz nagy efnek

Kedves Olvasónk – aki mellőzni kívánja a szereplést a szerkesztőségi üzenetekben – nem csekély kárörömmel állapítja meg, hogy lapunk egyik – K. G. Gy.-vel jelölt – glosszájába súlyos tévedés csúszott. A glossza szerzője, kedves Olvasónk szerint, Goethének tulajdonított egy idézetet – „Gegen die Dummheit kämpfen die Götter umsonst” –, amely valójában Schillertől származik, és helyesen így hangzik: „Mit der Dummheit kämpfen Götter selbst vergebens.” (A butaság ellen az istenek is hiába küzdenek.) Jungfrau von Orleans, 3. felv. 3. szín.

„S mindez egy irodalmi és politikai lap hasábjain…” – háborodik fel kedves Olvasónk, s levelében „kedves, felületes szerkesztőség” címmel tisztel meg bennünket. Ironikus megjegyzéseit azonban nem a tett elkövetőjéhez intézi, hanem a szerkesztőséghez – az ádáz Gessler helyett a Gessler-kalaphoz – s bizony, nem túl barátságosan. „Ihr habt dem Hut nicht Reverenz bewiesen” – idézhetnénk ismét Schillert. Willhelm Tell, 3. felv. 3. szín.

Kedves Olvasónk levelére mégiscsak én válaszolok, mint a tett elkövetője, K. G. Gy. Az az igazság, kedves Olvasónk, hogy én nem akartam idézni sem Goethét, sem Schillert, senkit. Írtam egy glosszát, melyben egy képzelt tévériportot parodizáltam, és a már közhelyszerű, pesties szöveget a parodizált tévériporter szájába adtam, a lelkes felkiáltással; „Goethe örökbecsű szavai jutnak az eszembe.” Írhattam volna például ezt is: „Das Leben ist wie ein Kinderhemd… Ahogy Goethe mondotta.”

Ez egy tréfa volt, kedves Olvasónk, ahogy Jacques Prévert tréfálkozik rövid versében: „Un certain Blaise Pascal etc… etc…” (Bizonyos Blaise Pascal stb… stb…) Vagyis, nem érdemes tovább folytatni, úgyis tudunk mindent Blaise Pascalról, Franciaországban minden okosat Pascal mondott, Németországban pedig minden velős mondást Goethétől származtatnak.

Kedves Olvasónk megnyugtatására megkértük Walkó Györgyöt, a német irodalom – kiváltképp Goethe – kitűnő tudósát, hogy az ügy horderejére való tekintettel, adjon hangot véleményének.

„A vér szerinti apa tagadhatatlanul Schiller – állapítja meg Walkó tanár úr, majd így folytatja: – de Goethénél sincs rossz helyen a mondás, az otthonosabb, közvetlenebb nyelvi köntösben. Más tudniillik az idézet és más a szállóige. Ha felrepül egyszer az idézet szállóigének a levegőégbe, gyakran alakot is, gazdát is cserél. Aki sokat lapozza a jó öreg Büchmannt, a klasszikus idézetgyűjteményt, legtöbbször elképed, mennyire mást talál ott leírva, mint ami a szóbeszéd forgatagában kering”.

A szó egyszer felszárnyal, máskor lehanyatlik. Hányszor hallani például felekezetileg a legkevésbé érintettek szájából is: beteg vagyok, öreg és zsidó. Pedig Heine a matrác-sírban velősebben kesergett: „Eddig nagy német költő voltam, most csak egy beteg, öreg zsidó.”

Kedves Olvasónk a levél végén feltesz egy szónoki kérdést: „Vajon hányan olvasták el ezt a szöveget, míg az ÉS kinyomtatott példányaiba került?” Elárulom, kedves Olvasónk, ketten olvasták el, de – mivel a szerkesztőség szakosítva van – egyik közülük csupán a Faustot tudta kívülről, míg a másik a Minna von Barnhelmet. A körülmények sajnálatos összejátszása folytán az a munkatársunk, aki a Jungfrau von Orleanst magolta be, éppen szabadságon volt.

Kedves Olvasónk levelében „mély részvéttel” búcsúzik lapunktól, de aláírásra már nem méltatja a szerkesztőséget. A „Fenti” néven jelöli meg magát, s a lap alján egy nyíllal mutat a feladó rovat felé. Nicht sehr höflich – mondhatta volna erre Goethe. Bizony, nem túl udvarias. – Megnyugtató, hogy a Fentit legalább nagy effel írta.

„Ide nekem az oroszlánt…”

Megdöbbentő eseményről számolt be a minap a Népszava, a hír horderejét nem is tudjuk még egészen felmérni. Arról van szó, hogy a Pécsi Állatkert kénytelen volt leszállított áron – darabonként ötezer forintért – magántulajdonosnak eladni három fiatal oroszlánt, mert a kereskedelem azzal az indokkal mondott le róluk, hogy „az oroszlán jelenleg sem a hazai, sem a külpiacon nem számít kurrens árunak”.

Akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, vajon nem ködösíti-e a valóságot ez a sommás megállapítás, s nem lehet-e, hogy csupán a magyar oroszlán szűnt meg kurrens áru lenni a hazai és a külpiacokon, az ismert okok miatt: korszerűtlen csomagolás, helytelen tárolás stb.… Én még azt sem tartom valószínűtlennek, hogy a kereskedelem – mint már annyiszor – ismét elszakadt a termeléstől, nem számolt a jelentős árutöbblettel, és csak most kezd kapkodni, amikor a Népszava már azt is megírta, hogy „a Pécsi Állatkertben néhány héten belül újabb kis oroszlánok születése várható”.

Kíváncsian lessük, mi lesz a sorsuk. Elkövet-e a kereskedelem ezúttal mindent, hogy fiatal, a szabványnak eddig is megfelelő oroszlánjainkkal betörjünk a hazai és a külpiacokra? Nem szeretnénk hallani többé azt a kifogást, hogy a magyar oroszlánok minősége elmarad az import kenyai, zambéziai vagy gaboni oroszlánokétól. A magyar oroszlánokkal akkor sem vallunk szégyent, ha a Berlini Állatkert híres oroszlánjaival hasonlítjuk össze őket, még ha azok esténként Mahler-szimfóniákat hallgatnak is.

Ne csodálkozzunk tehát rajta, hogy Takács Nándor vécsényi lakos kapva kapott a felkínált oroszlánokon, amikor az állami szektor lemondott róluk. Ezzel ismét bebizonyosodott, hogy a csekély adminisztrációval működő magánkezdeményezés ötletesebb és mozgékonyabb, mint a túlméretezett állami apparátus.

Eszembe jut a régi anekdota, miszerint egyszer a Külkereskedelmi Minisztériumba beszabadult egy oroszlán, és csak hónapok múlva vették észre, hogy eszi az előadókat.

És ha nem eszi meg a büfésnőt is, még mindig ott lakmározhatna.

Horror

Hétfőn nyílik meg az M1-es autópálya mentén Tatabányánál az ország első autósáruháza: a SKÁLA SZTRÁDA… Reklámja is szokatlan: a sztráda felé közeledő autósok padkán sétáló szendvicsemberekkel találkozhatnak… (Napihír.)

Törökbálint tájékán tört rám az éhség. Torbágy felé ez az érzet valóságos gyötrelemmé vált. Sehol nem találtam egy bisztrót, ahol egy pár langyos virsli talán az életemet menthetné meg… Amikor elhagytam a bicskei elágazást, már látomásaim kezdtek támadni, akár egy sivatagi hajótöröttnek, aki a szomjanhalás határán zöldellő oázist vizionál, bővizű kutakkal. S nem voltam biztos benne, hogy nem a káprázat játszik velem, amikor Tatabánya előtt megpillantottam az első szendvicsembert…

Most, hogy így utólag visszagondolok rá, tulajdonképpen nem volt rossz. Eleinte kicsit rágósnak éreztem, de frissnek látszott, és elég tisztességesen megfűszerezték. A mennyiség is megfelelő volt.

Bizony, pironkodva hajtottam tovább.

Panaszkodunk, panaszkodunk, de a fejlődést nem vesszük észre.

(Szerkesztői) üzenet a palackból

Sajnos, későn vettem észre. Nyolcvan évvel ezelőtt még a három koronából, amit a glosszáért kaptam volna, lefüggönyözött gumirádleren viszem a babám a Vampeticsbe vacsorázni…

A Hét – hajdani testvérlapunk – 1905-ös évfolyamát lapozgatom. Micsoda szerkesztőség! Micsoda nevek! Ady, Heltai, Ambrus Zoltán, Ignotus, Fröhlichné Kaffka Margit!… És íme az egyik szám Heti Posta rovatában a következő szerkesztői üzenetre bukkanok:

„Rainer Maria Rilke verseiből. Elég csinos fordítás, de mivel szolgált ez a poétanő arra a megtiszteltetésre, hogy őt a magyar literatúra bekebelezze? Ha már németből fordítunk, fordítsuk azokat a kiváló, régi nagy lírikusokat, kik örök díszei a német irodalomnak. Eichendorffot, Scheffelt, Beck Károlyt. Azok ugyan a verssorokat mindig nagy kezdőbetűvel írják, nem úgy, mint a modern szecessziósok, de egyúttal mélyebbek, igazabbak is; nem sikkasztják el a gondolat felét, nem csuklanak meg a mondat közepén, és főleg nem adnak fel rébuszokat…”

Mi ebből a tanulság?

Semmi.

Ma is írunk szerkesztői üzeneteket.

De ma már csalhatatlanok vagyunk.

A boldogság kék verebe

Az utóbbi napokban csupa gondterhelt arcot láttam magam körül. Művészek, tudósok és közéleti nagyságok bámultak elrévedő tekintettel a semmibe. Azután – amikor magam is kaptam ajánlott levelet – az én arcom is elkomorodott. A levél a Képes Újság szerkesztőségétől érkezett, és a következőket tartalmazta: Nagyon kérem, válaszoljon alábbi körkérdésünkre, amely az emberélet rendkívül fontos vetületét, netán „a” célját érinti:

Mi (lehet) a boldogság mostanában?

Utóiratként még ez is ott állt a levél alján: E körkérdés más megközelítésben. Mi a boldogság struktúrája? Milyen a boldogságstruktúra?

Nehéz napokat éltem át. Megpróbáltam a választ az irodalomban és a történelemben keresni, de nem sokra mentem vele. József Attilának a boldogság lágy volt, szőke és másfél mázsa. Petőfi a boldogságot egy barátságos, meleg szobában vélte meglelni, Krisztus pedig a lelki szegénységben. Boldog vagyok – kiáltott fel Napóleon, amikor Elba szigeti száműzetése után ismét francia földre lépett. Boldog vagyok – sóhajtott fel Straub Lajos, amikor végre sikerült neki a Keravillnál biciklipumpát szerezni.

Boldog vagyok – állapítottam meg én is, amikor arra az elhatározásra jutottam, hogy abbahagyom a töprengést.

És egy álmatlan éjszaka eszembe jutott, hogy mennyivel könnyebben találtam volna választ egy időszerűbb körkérdésre, amely nem kevésbé érinti az emberi élet rendkívül fontos vetületét: Mi (lehet) a butaság mostanában?

Hajlamos lettem volna arra is, hogy a kérdést ekképpen közelítsem meg: mi a butaság struktúrája? Milyen a butaságstruktúra?

Vannak még örömök

Örömmel értesültünk arról, hogy megalakult a Video Varieté szövetkezeti műsoriroda, amely kulturáltan és színvonalasan elégíti ki a vállalatok, művelődési intézmények, vendéglátóipari egységek vagy akár a magánmegrendelők szórakoztatási-szórakozási igényeit. „Önre bízzuk a választást… – olvassuk a körlevélben. – Műsorunkban van táncdal, karate, bűvészet, pantomim, sztriptíz, komikustánc, leszbikus tánc, erotikaerobic és a rádióból ismert Defekt együttes…”

A megrendelőnek nem kell mást tenni, mint aláhúzni, hogy mi az, amit látni kíván, és megjelölni, hogy mikor kívánja látni, azontúl a műsoriroda minden gondot magára vállal, a házigazdára csupán jelentéktelen apróságok hárulnak. „Önök biztosítják a játszási teret, a MELEG öltözési lehetőséget (kézmosást is), valamint a fenti anyagiakat.”

A fenti anyagiaktól sem kell megijedni. A műsoriroda feltételei igen előnyösek, a művészek tiszteletdíja is mérsékelt. D. Zsuzsa sztriptíztáncos tiszteletdíja mindössze ötszáz forint. N. Dávid bűvészé hétszáz. A leszbikus táncospárnál – nem tudni, miért – eltérőek a tiszteletdíjak. P. Lillának egy fellépésért hétszáz forint tiszteletdíjat állapítottak meg, míg K. Erzsébetnek csupán ötszázat. Ezen ne is törjük a fejünket, P. Lilla bizonyára leszbikusabban táncol, mint K. Erzsébet.

A fenti kiadásokhoz járul még húsz százalék szerkesztői, szervezői és propagandaköltség, valamint a szállítás díja, 3,80 Ft/km, ami szintén nagyon méltányos, ha történetesen a művészek nem Ceglédbercelről érkeznek az előadás színhelyére. Az adót nem is érdemes megemlíteni, nevetségesen csekély, a tiszteletdíj negyven százalékából mindössze két százalék, ami kedvezményesebb, mint az írókra vonatkozó adórendelet.

A felsoroltakból látható: bárki megengedheti magának azt a szerény luxust, hogy egy meghitt családi ünnepség keretében a saját foteljéből élvezhesse a rádióból ismert Defekt együttes műsorát. A gondolat annyira vonzó, hogy a közeljövőben valószínűleg magam is igénybe veszem a műsoriroda szolgáltatásalt. Biztosítani tudom a játszási teret, a MELEG öltözési lehetőséget és a fenti anyagiakat. Tulajdonképpen a kézmosást is, bár jobban szeretném, ha a művészek még megérkezésük előtt mosnának kezet.

Vállalati erotika

Rövid glosszában foglalkoztam a minap a magánkezdeményezésből létrejött Video Varieté Műsoriroda programjával, melyben erotikus tánc, sztriptíz és leszbikus tánc is szerepel. A glossza nyomán a Rádió 168 óra című műsorának munkatársa riportot készített a Műsoriroda programszervezőjével, valamint az egyik leszbikus táncosnővel, akiről a beszélgetés során kiderült, hogy a magánéletben elveti a kapcsolatot nő és nő között. A programszervezőtől viszont azt tudtuk meg, hogy a vállalkozás egy szövetkezet mellékágazataként működik.

Ez a szövetkezet alapvetően műszaki szolgáltató szövetkezet – mondta a programszervező –, de foglalkozik még műszaki cikkek adás-vételével, és építőipari tevékenységet is végez. A műsorok forgalmazását múlt év augusztusában hagyta jóvá a Minisztérium egy cirkusz és varietére szóló iparengedéllyel. „Ennek a fellendítésére hívtak oda engem – nyilatkozott a programszervező –, hogy ha már ilyen engedéllyel rendelkeznek, akkor ez valóban egy kulturális szolgáltatás legyen.”

A kulturális szolgáltatások közé tartozik a leszbikus tánc is, melynek lényegét múltkori glosszámban alaposan félreértettem, mert még nem hallgattam meg a programszervező nyilatkozatát, miszerint a leszbikus tánchoz elég annyi, ha két lány egymással táncol. „Amikor két lány egymást kerülgetve, majd kéz a kézben eltávoznak, az már leszbikus” – állapította meg a programszervező.

Nem kételkedem a programszervező magyarázatában – elvégre is ő a szakember –, csak azon tűnődtem el egy kissé, hogy amikor két hajdúnánási legény kanásztáncuk következményeképp egymást kerülgetve, majd kéz a kézben eltávoznak, azt minek nevezzem ezentúl?!

A programszervező nyilatkozatából azt is megtudtam, hogy nem kell a fiatalkorúak erkölcseit félteni a sajátos műsorszámoktól, mert a művészek csupán akkor mutatkoznak be, ha a nézőtéren felnőtt közönség foglal helyet, zártkörű ünnepségek alkalmából, például egy vállalati férfinapon.

„Alkalmazkodunk a körülményekhez” – nyilatkozott az egyik leszbikus táncosnő a riporternek arra a kérdésére, hogy hol van a vállalati erotika határa. A beszélgetés azután így folytatódott:

„– Tehát tudjuk azt, hogy itt férfiak lesznek csupán, és azért ültek be, hogy tulajdonképpen…

– Gyönyörű fenekeket lássanak.

– Pontosan. Mi körülbelül hat éve dolgozunk a szakmában… El nem tudtuk volna képzelni, mondjuk öt évvel ezelőtt, hogy mi egy vállalatnál felléphetünk. Most már ott ált az egész dolog, hogy igénylik, borzalmasan igénylik, hogy legyen valami más…”

A leszbikus táncosnő szavai meggyőzték az eleinte szkeptikusnak mutatkozó riportert is. Ő is elismerte, hogy „…a vállalati erotikának ma már egészen máshol vannak a határai, mint öt-hat éve”.

Bizony, jólesett hallani, hogy milyen szépen fejlődünk vállalati erotikában. Csak meg ne torpanjunk mindjárt az út elején – aggodalmaskodtam magamban. Addig nem szabad megállnunk, amíg el nem értük a világszínvonalat.

Számoljunk várakat

Régóta furdal a kíváncsiság, hány hajdani vár található Nógrádban, hazánk ezen festői szegletében, de még eddig senki nem tudott pontos felvilágosítást adni. Volt, aki azt mondta: tizenkettő, mások úgy vélték: harmincnégy. Ezért azután nem csekély örömmel olvastam a lapokban a jó hírt, miszerint a Nógrád megyei múzeumok igazgatósága és a Műemléki Felügyelőség között létrejött megállapodás értelmében várszámlálást tartanak Nógrád megyében. Lelkesedésem azonban korai volt, mert ugyanabból a közleményből arról is értesültem, hogy a várszámlálás több évtizedig fog tartani, és csak a jövő század második felében tudhatom meg, hány vár is áll Nógrádban.

Nem értek különösebben a várszámláláshoz, de nem lehet egyszerű dolog, különösen, ha a munkát „gyakran elemi, alapvető információk hiánya nehezíti”. Ez azt jelenti – gondolom –, hogy egyes nógrádi községek nem számolnak be a területükön fellelhető várakról, mert időközben a várakat gebines vendéglőkké, szabadtéri mozikká vagy szolgálati lakásokká alakították át.

Üdvösnek tartanám, ha a Műemléki Felügyelőség társadalmi segítséget is igénybe venne a feladat megoldásához, felszólítaná például a lakosságot, hogy aki észrevesz egy várat, azonnal értesítse a várszámlálókat. Ahogy mondani szokták: több szem többet lát. A sajtóban egyidejűleg közlemények foglalkozhatnának a várak felismerésének módszereivel, mert bizony gyakran előfordul, hogy ahol egykor vár állott, most kőhalmot fedez fel az utazó, mely fölött halálhörgés, siralom zajlik, ami igencsak megnehezíti a tájékozódást.

Ezzel – és más hasonló intézkedések foganatosításával – remélhetőleg sikerül a nógrádi várak megszámlálásának határidejét akár húsz-harminc évvel is lerövidíteni.

Kapitány! Vihar lesz-e?

Ezekkel a szavakkal fordult egyszer a felejthetetlen emlékű Somlai Artúr egy margitszigeti átkelőhajó kapitányához, aki harsogva bömbölte a megafonba: Teljes gőzzel előre!… És ez jutott eszembe nekem is, most, amikor lassacskán vége a nyárnak, az árbocokról lekerülnek a vitorlák, s a Magellán Klub jachtjainak legénysége már búcsúzik a haboktól. (A nagy múltú klubról tudni illik, hogy a tengeri vitorlázás egyelőre balatoni előkészítésével foglalkozik, programjai 1977-től az Egyesült Izzó segítségével zajlottak, ám 1983 óta önálló.)

A Magellán Klubnak jó merülésű hajói vannak, tapasztalt legénységgel és kémiai toalettekkel. Minden feltételről gondoskodtak az elemek leküzdéséhez, idén már csak egy induló hiányzott. Ezért azután, még a nyár elején, pályázati felhívást intéztek, elsősorban a vitorlázó költőkhöz és zeneszerzőkhöz, hogy szüljék meg végre a Magellán Klub indulóját, melynek „zenéje inkább férfias hangzású legyen, férfikórus vagy szólóénekes előadásában fejezze ki az olykor kemény helytállás szükségességét és a siker szilaj, túláradó örömét… A zene által közvetített hangulat – olvasom a felhívásban – legyen teljes összhangban a szöveg tartalmával”.

A szöveg tartalmával kapcsolatosan pedig a klub elnöke – egyebek közt – a következő elemeket javasolja.

„Múlt: a még ismeretlen föld, illetve óceánok meghódításához szükséges bátorság; …a tudatlanság; a szárazföldiek, a tengerészek irigysége, akadálykeltése; a legénység elégedetlensége; türelmetlensége, értetlensége a felfedezésekkel szemben; a részrehajló vezetők; a kapzsi királyok és áskálódó, intrikus tanácsadóik, főuraik; …lázadás és kegyetlen elfojtása; …a siker elvitatása, de az utókor elismerése.

Jelen: Magellán-szoros, Magellán-felhő; dátumválasztó realitása; erősek, szépek, vidámak, egészségesek vagyunk; …gyönyörű, kitűnő hajónk és felszerelésünk; ma már lányaink és asszonyaink is velünk hajóznak; a vízbeesők kimentésének reménytelensége a viharos tengeren és főleg a koromsötét éjszakában; …a tengeren sem vagyunk egyedül, nem vagyunk magányosak; ha bajban vagyunk, sok-sok hajó siet a segítségünkre; …csodálatos megérkezés a gyönyörű kikötőkbe…

Jövő: sokan és együtt szállunk vízre; …vonz a vitorlázás szépsége, élménye, csodája; …a legyőzött tengerek és óceánok; már nincs hatalmuk; a tenger is a hazánk; nemcsak Magellán, mi is körülhajózzuk a világot; más bolygók tengereit is meghódítjuk.”

Nincs értesülésem arról, hogy mi lett a felhívás eredménye, született-e induló ezekből a szerény, egyszerű és mégis férfias tartalmi elemekből. Így csak remélni merem, hogy jövőre már egy áradó dal kíséretében futnak ki a Magellán Klub hajói a balatonkenesei kikötőből, hogy sok kaland és viszontagság után megérkezzenek az alsóbélatelepi dokkokba, ahol a parton lángos- és pecsenyesütők várják a tenger napszámosait.

Lásd erre vonatkozóan is a javasolt tartalmi elemeket:

„Csodálatos megérkezés a gyönyörű kikötőkbe, ahol örömmel, szeretettel fogadnak, ahol részesei vagyunk a hatalmas forgatagnak, a pezsgő életnek; bevásároltunk, feltöltöttük készleteinket… és ismét vágyódunk a tengerre…”

Igen. Egy ködös hajnalon az árbocokra ismét felkúsznak a vitorlák, és a hajók kifutnak a sejtelmes zánkai partok felé…

Jó szelet, Magellán!

„Nyögvenyelő nyavalya…”

Népszerű hetilapunk, az Új Tükör gyermekrovatában részleteket olvashatunk a kitűnő költőnő versciklusából, amely csengő-bongó rigmusokkal vési az ábécé betűit, szép sorjában a gyermekek icinyke-picinyke agyába. Ám nemcsak a gyermekeket, minket felnőtteket is mosolyra derítenek a pajkos ötletek; ahogy például a költőnő az o betű népszerűsítésének ürügyén keresetlen egyszerűséggel eleveníti fel egy alkoholista szájsebész alakját.

 

 

A költőnő legfőbb erénye a keresetlenség. Nála az alliterációk sohasem öncélúak, a versikében mindig találunk gyermeki ésszel is követhető logikát, mélyebb értelmet.

 

„Nyárfa, nyársfa, nyenyere, nyírfa nyíllal lőtt nyest, nyögvenyelő nyavalya, nyolc nyúl nyomát ne keresd!”

 

Vég nélkül idézhetnénk a bumfordi versikéket, nehéz volna eldönteni, melyik közülük a legjobb, melyik közülük a legszebb. Én mégis azt a bűbájos négysorost választanám, amely megkapó pillanatképet varázsol elénk csupa s betűvel:

 

„Sűrű eső mossa a sötét sikátort, Sári sálat köt Sándornak, Sándor sikál sátort.”

 

Lehet, hogy ezekből a versikékből a gyermekek könnyűszerrel alkotnak fogalmat az ábécé sejtelmes világáról, de már a helyes fogápolásról vagy a sátrak szakszerű kezeléséről aligha.

Éva, Ádám nélkül

Eddig úgy használtam az ágyamat, hűbelebalázs módjára, hogy nem is gondoltam rá, mi az ágy igazi rendeltetése, és hogyan kell a rendeltetésének megfelelően használni.

Helytelenül tettem.

Erre akkor jöttem rá, amikor egy bútorkereskedésben elolvastam az Éva heverőhöz mellékelt használati utasítást, amely körültekintően és tárgyilagosan világította meg az ágyhasználat fortélyait.

„Az Éva heverőt alváshoz a következőképpen készítheti elő:

– A díszpárnákat szíveskedjék levenni.

– A fekvőfelületét az ágy legvégénél nyissa fel, és így hozzáférhet az ágyneműtartóhoz.

– Az ágyneműtartóból az ágyneműt kivesszük, és a párnákat behelyezzük az ágyneműtartóba.

– Csukja le a fekvőbetétet, és ágyazzon meg.”

A saját tapasztalatomból is értékelni tudom a használati utasítás jelentőségét, mert bizony nemegyszer előfordult, hogy előbb megágyaztam, és csak azután nyitottam fel az ágyneműtartót, vagy ágyazás előtt nem vettem le a heverőről a díszpárnákat.

A használati utasítással együtt megfelelőnek találtam az Éva heverőt, alig volt idétlenebb, mint a magyar bútoripar többi terméke. A neve is tetszett. Éva. A Paradicsomot és a bűnbeesést juttatta az eszembe.

Később kiderült, hogy bűnbeesésről az Éva heverővel kapcsolatosan nem lehet beszélni. A használati utasítás ugyanis szigorú figyelmeztetést tartalmazott:

„A szövet nagy szilárdságú és kopásálló műszálból készül, azonban különösen erős mechanikai igénybevétel (állandó dörzsölés, súrlódás, hegyes tárggyal történő ráhatás) következtében megkopik, ezért csak rendeltetésének megfelelően (ülés, fekvés) szabad használni.”

Ebből félreérthetetlenül megtudtam, hogy mi az, amire nem szabad használni az Éva heverőt. Ez némileg a kedvemet szegte, és józan önvizsgálatra késztetett. Hatvanéves vagyok. Várható-e még tőlem különösen erős mechanikai igénybevétel vagy hegyes tárggyal történő gyakori ráhatás? Nem. Ami várható, az egy kis dörzsölés, egy kis súrlódás, de semmi esetre sem olyan mértékben, hogy ezzel megsértsem a bútorszövet felületét.

Megvettem a heverőt, és hazavittem. Este a használati utasítás szerint ágyaztam meg. A díszpárnákat behelyeztem az ágyneműtartóba. Néztem az erkölcsös bútordarabot, és elhatároztam, hogy próbára teszem. Amikor a feleségem bejött a szobába, megragadtam a csuklóját, és fojtott szenvedéllyel azt mondtam: „Te! Csináljunk egy különösen erős mechanikai igénybevételt.” Szó nélkül eloltotta a villanyt. A levegő megtelt feszültséggel. „Gyere!” – szóltam rekedten.

Hihetetlen, hogy mennyi vad energiát szabadított fel bennünk az Éva heverő.

Jó félóráig csak ugráltunk, ugráltunk rajta, mint egy gumiasztalon.

Nyelveskedés helyett nyelvészkedés

Csak bámulni tudok rajta, hogy kedves olvasóink milyen határozottak és fölényesek – amikor nincsen igazuk. Balla Máté olvasónk például megcáfolhatatlan biztonsággal pécéz ki egy lapunkban megjelent tévedést. Szerinte Efraim Kishon műveit nem héber nyelven írta – amint ez Szegő Ágnes beszámolójában olvasható –, hanem ivrit nyelven, ami nem ugyanaz. S mert kedves olvasónkon kívül még sokan vannak, akiket zavarba ejtenek ezek a meghatározások: héber, újhéber, ivrit – érdemes a kérdéssel egy kicsit bővebben foglalkozni.

A héber az ókori Palesztinában beszélt kánaánita nyelv egyik nyelvjárása. Legrégibb nagy jelentőségű írott emléke az Ószövetség. Az i. e. V. századtól – miután a zsidók visszatértek a babilóniai fogságból – a héber nyelv fokozatosan megszűnt beszélt nyelv lenni, helyét a Közel-Kelet akkori uralkodó nyelve, az arameus foglalta el. A héber azonban továbbra is fennmaradt mint az irodalom és a szertartások nyelve, bár a Próféták könyvében is találhatunk már arameus szövegeket. Az i. e. II. században keletkezett misna – az első héber nyelven írt törvénygyűjtemény új szavakkal, fogalmakkal gazdagította a klasszikus óhébert, s elhagyta a nyelv túláradó pátoszát. Ettől kezdve – s nem a modern héber irodalomtól – beszélünk újhéber nyelvről. A misna az i. sz. V. században fejeződött be, majd a nyelv a templomi költészetben újabb virágzásnak indult. A középkori Spanyolország arab kalifátusaiban azután – részben a világi arab irodalom hatására – káprázatos héber lírai és filozófiai irodalom született.

A XIX. században, a romantikus cionizmus térhódításával egyidejűleg alakult ki a modern héber irodalom. A héber nyelv, amely az irodalomban soha nem szűnt meg létezni, ismét élő nyelv lett, méghozzá olyan élő nyelv – és ebben egyedüli a világon –, amely maradéktalanul megtartotta a klasszikus óhéber nyelvi felépítését. Egy ma élő héber anyanyelvű jeruzsálemi tanuló kevesebb nehézséggel olvassa az Ószövetség szövegeit, mint egy mai magyar diák Pázmány Péter írásait. Valószínűleg az irodalmi ambíciójú Salamon király is jól mulatna Efraim Kishon művein, bár sok mindent nem értene meg a szükségszerűen hebreizált modern fogalmakból.

Az újhéber nyelv, amelyet kedves olvasónk feltételez – és amelyet meg kell különböztetni a klasszikus hébertől –, nem létezik.

Abban mégis igaza van, hogy Kishon művei ivrit nyelven íródtak. Ivrit ugyanis héberül szó szerint ezt jelenti: héberül.

Sínen vagyunk

A minap sürgős elintéznivalóm akadt a Rottenbiller utcában, de én a Hűvösvölgybe villamosoztam, ahol semmi dolgom nem volt. Az történt ugyanis, hogy a 2-es autóbusz ablakán megpillantottam egy fóliázott hirdetményt, melyen egy nagyon szép villamos volt látható, a következő szöveggel: „Kedves utasunk! Az 56-os villamos menetrendszerűen közlekedik. Menetideje 17–21 perc. Olcsó, csomaggal is kényelmes. Figyelmébe ajánljuk.”

Nem bírtam ellenállni a csábításnak. Leszálltam a 2-es autóbuszról, később azután – a Moszkva tér felé – leszálltam az 5-ös autóbuszról is, mert az ablakon egy újabb hirdetményt pillantottam meg: „Szállj le és gyalogolj!” Az autóbuszok ablakán igen hasznos hirdetményeket lehet olvasni.

A Moszkva téren nem siettem el a dolgot, egy ideig csak nézelődtem, hogyan futnak ki menetrendszerűen az 56-os villamosok. Az elsőt három perc múlva követte a második, a harmadikra hat és fél percig kellett várni, a következő pedig öt és negyed perc múlva indult menetrendszerűen. Nem csalódtam az 56-os villamosban. Ugyanannyiba került a jegy, mint a 6-os villamoson, pedig sokkal szebb tájakon suhantunk. S bár nem volt csomagom, meggyőződtem róla, hogy az utazás csomaggal is kényelmes. Egy idős asszony mellettem súlyos kosarat tartott az ölében kényelmesen, mivelhogy a kosár fele az én combjaimon nyugodott.

Útközben elgondolkodtam rajta, hogy bizony hasznos dolog a hírverés, s milyen jó, hogy végre élni is tudunk vele, nem úgy, mint a múltban, amikor csak az szállt fel az 56-os villamosra, akinek éppen dolga volt a Hűvösvölgyben vagy valamelyik közbeeső állomás környékén. S még az sem biztos, hogy nem gyalog tette meg az utat, mert nem hívták fel a figyelmét az 56-os villamosra.

Üdvös volna – gondoltam magamban –, ha más járatok is okulnának a példán, így aztán lassacskán kialakulna a gazdasági életben olyannyira áhított egészséges konkurencia a járatok – teszem azt az 56-os és az 58-as – között.

Az 58-as villamos népszerűsítésére – ha újra megindul – én a következő szöveget javasolnám a BKV reklámszakértőinek:

„Az 58-as villamossal olcsón, kényelmesen utazhat a Lipótmezőre. Figyelmébe ajánljuk.”

Szociológia az étlapon

Életem legtanulságosabb, egyszersmind legszomorúbb étlapjával a vadpecsenyéiről ismert pesti Nimród vendéglőben találkoztam. A három nyelven nyomtatott „carte du jour” az egyik ételkülönlegességre – 360 forintba kerül – a következőképpen hívja fel a figyelmet:

Nimród special dish for 2 Pers. Specialplatte auf Nimród Art für 2 Pers.

És mellette magyarul:

3 személyes Nimród tál.

Családi horoszkóp

Mindeddig nagyon szerettem a horoszkópokat, jólesett olvasni, hogy az elkövetkező hónapokban sikert sikerre halmozok, bár a házaséletem egén felhők jelennek meg. Ezek a jóslatok általában ötven százalékig be is teljesedtek, ami igen jó aránynak számít a meteorológiai előrejelzésekhez képest.

A horoszkóp lassacskán a szenvedélyemmé vált, a lapokat már csak a horoszkópokért vásároltam. Így került a kezembe az Ország-Világ különkiadványa is, a Nyári Magazin, amelyben igen jó, részletes horoszkópot fedeztem fel. El is kezdtem rögtön tanulmányozni egy új módszer alapján, melyet én találtam ki magamnak. Rájöttem ugyanis, hogy – nős ember lévén – nem elég, ha a saját horoszkópomat nézem meg. A teljes képhez – hogy mire számíthatok a jövőben – a feleségem horoszkópjára is szükségem van. Mert ha például azt olvasom, hogy anyagi helyzetem a Saturnus pályája folytán súlyosan megrendül, a feleségem horoszkópjában pedig azt olvasom, hogy a Merkur jóvoltából Fortuna a kegyeibe fogadja – tudom, hogy nincs okom az aggodalomra, legföljebb egy ideig a feleségem pénzéből fogok élni.

A feleségem a Bak jegyében született, én a Halak jegyében, és elég volt egy pillantást vetni a horoszkópra, már láttam, hogy a Halak nem sok jóval kecsegtet az év hátralévő hónapjaiban. „Sok váratlan kiadásra számíthat – olvastam a horoszkópomban –, az amúgy sem rózsás anyagi helyzete tovább romlik.” Ilyenkor van az, amikor az ember már csak a felesége horoszkópjára számíthat. De mi állt a feleségem horoszkópjában? „Most itt az alkalom, hogy egy kicsit lazítson, feloldódjon. A sors kellemes meglepetéseket tartogat…”

Mi tagadás, ez egy kicsit bosszússá tett. Amikor én a csőd szélén állok, a feleségem akkor kezd el lazítani, és várja a kellemes meglepetéseket. Kíváncsi voltam, vajon mik lesznek a kellemes meglepetések. „Önzetlen, őszinte barátokra lel” – jósolta a feleségemnek a horoszkóp. Nekem pedig azt tanácsolta az én horoszkópom: „Bátran elfogadhatja a barátok segítségét.” Ez így együtt elég nyílt és arcátlan célzásnak látszott, ami felett egy tisztességes ember nem hunyhat szemet. Önérzetem azt sugallta, hogy akad még más kiút is a számomra, mint a feleségem önzetlen barátainak a segítsége.

Az Ország-Világ különkiadványának horoszkópja azonban továbbra is kegyetlen maradt hozzám. „A túlfeszített tempó és a sok gond felőrli az idegeit” – jósolta zordonan. Ezzel szemben mi állt egyidejűleg a feleségem horoszkópjában? „A most következő időszak romantikus, boldog szerelmet tartogat. Ne szalassza el! Épp itt az ideje, hogy megismerkedjen végre a boldogsággal.”

Ezt már nem tűrhettem tovább.

Elrohantam az ügyvédhez.

Beadtam a válókeresetet.

(Horog)-keresztrejtvény

Nem csekély gondot okoznak a keresztrejtvényfejtőknek a helytelenül fogalmazott definíciók. Magam is elakadtam a minap a Rejtvényújság legújabb számában az egyik definíción, amely így hangzott: fajtiszta. Meggondolatlanul az állatvilágban kerestem a megoldást, mivelhogy a fajtiszta szót mostanában leginkább a Kutya című lapban szoktuk olvasni. Rövid fáradozás után – amikor már kitaláltam a lantán vegyjelét és egy angol főnemesi címet – megkaptam a helyes választ: árja. Ennek annyira megörültem, hogy elhatároztam, én is fogok keresztrejtvényeket készíteni. Képzeletemben már fel is merült egy ötletes definíció. Kinek a nevéhez fűződik a fajtisztaság, az árja felsőbbrendűség mítosza? Hat betű. A gyengébbek kedvéért: az első két betű há i, az utolsó két betű pedig e er.

Pirosló arccal és zászlókkal

A hajókirándulás gyönyörű folyónkon mindig is népszerű szórakozás volt az egyszerű, dolgos nép körében, ami érthető. A kies partok látványa s a hűs dunai szél üdít, és jókedvre derít. Ám nemcsak az egyszerű, dolgos nép; a szellem nagyjai, az írók is hajóra szállnak hébe-hóba. Miért is ne tennék? Idejük van, hajójuk van.

Az első irodalmi hajókirándulás, melynek emléke – Krúdy Gyulának köszönhetően – máig fennmaradt, a kiegyezést követő esztendőben esett meg. Fővárosunk koszorús hölgyírói vágtak neki a zavargó vizeknek, hogy a majális fényét egy dunai promenádlival emeljék. 1868-ban futott ki a Fecske nevű gőzhajó, s a kapitány – angol ember lévén – nem is sejthette, hogy a fedélzeti nyugszékeken oly jeles személyek disputálnak, mint Gyarmathy Zsigáné, ki a hölgyvilágban nem csupán költeményeivel, de kalotaszegi hímzéseivel is elismerésre tett szert: Majthényi Flóra, ki műveivel a zsenge ifjúság körében vívott ki hírnevet: Szegfy Mórné, ki Emília néven a Napkelet című hölgyfutárt szerkeszté. A bájos cercle-től kissé távolabb, a korlátnak támaszkodva, Szendrey Júlia leste a nagy víz pajkos fodrait.

Ám a szépen induló kirándulás ambience-át egy kis malheur zavarta meg. Elhagyván a Filatori-gátat, egy Bulcsu Károly nevezetű – azóta elfeledett – író és műítész felolvasást tartott a korán elhunyt Ferenczy Terézről, a Divatcsarnok byroni igézetű költőnőjéről, ki egy melancholikus borongás következményeképp önkezével vetett véget életének. Bulcsu Károly a felolvasás hevületében azt állította, hogy Ferenczy Teréz nagyobb volt Byronnál. E merész állítás annyira megrendítette Szendrey Júliát – ki mélabúban verhetetlen volt –, hogy átküzdvén testét a korlátokon, a zajló árba vetette magát. Szerencsére az angol kapitány résen állt. Goddam – mondotta a hidegvérű férfiú, és intett a hajóslegényeknek, akik tüstént a vízbe ugrottak, s kimentették a szerencsétlen özvegyet. A petit malheur ellenére sem lankadt a jeles hölgykoszorú hangulati világa, végtére is a kiegyezés szele fútt fölöttük, s igen örültek neki, hogy ki vannak egyezve…

Ez a hajdani történet jutott az eszembe a minap, amikor örömmel és meghatottan olvastam egy meghívót, amelynek ambience-a annyira emlékeztetett arra a régi hajókirándulásra a kiegyezés korából.

„Az Írószövetség Örley István Baráti Köre dunai hajókirándulást szervez. A sétahajózás során a Kör tagjai felolvasnak műveikből… A látványosság fokozása érdekében kérjük minden meghívottunkat, hogy erre az alkalomra készítsenek és hozzanak magukkal zászlót (anyaga, nagysága, formája és díszítése bármilyem lehet), hogy a hajó 250 lobogó zászló alatt futhasson ki. A Kör a legszebb zászlókat megőrzi, és kiállításon bemutatja.”

Midőn elolvastam a szép javaslatot, azonnal megértettem, hogy itt többről van szó, mint egyszerű zászlólengetésről, megéreztem a jelentőségét, hogy most – tán először a történelmünkben – végre mindenki a maga szabadon választott zászlaja alatt vonulhat fel, egyszemélyes bandériumként. Minden zászló – bármilyen is a színe, formája, díszítése – az irodalom zászlaja lesz, legyen az körmeneti zászló, negyvennyolcas honvédzászló, üzemi vándorzászló, háromszögű vagy rombusz alakú zászló, vagy akár lófarkas zászló. Lehet a zászlón ábrázolat, például az Omega együttes vagy a Süsü, a sárkány, díszíthető feliratokkal, bárki felírhatja a zászlajára, hogy Éljen a haza vagy azt, hogy Szeretlek, Ágnes. Lehet a zászló színe kék, zöld, sárga, fehér, lehet barna, lila, fekete – más szín hirtelenében nem jut az eszembe –, a lényeg, hogy zászló legyen és lobogjon. A nagyobb látványosság kedvéért.

Biztos vagyok benne, hogy az esemény lelkes érdeklődésre tarthat igényt irodalmunk tisztelőinek népes táborában. Aki teheti, nem mulasztja el az ünnepélyes pillanatot, amikor az Írószövetség Örley István Baráti Körének hajója 250 lobogó zászló alatt kifut a nyílt vizekre.

A parton maradottak – szokás szerint – majd a zsebkendőjükkel integetnek a távolodó hajó után, melynek fedélzetén a sok kedves, okos, felnőtt író csak lengeti, lengeti sírván…

Glory, glory hallelujah…

Gyönyörűséges nyilatkozatot olvastam a minap, a múlt század dicsőséges mozgalmai szültek hasonló, lángbetűkkel írott szavakat. Trombiták rivalltak a fülembe, vérszínű zászlókat lobogtatott a szél, s látomások kavarogtak lelki szemem előtt, John Brown haladt serege élén, nyomában elkínzott rabszolgákkal, Jókai letette Landerer asztalára a tizenkét pontot, egy berlini népgyűlésen Lasalle Ferdinánd az elnyomottakért emelt szót, szüfrazsettek tüntettek a londoni Hyde parkban, megszólaltak az Aurora ágyúi, és Gandhi sót párolt a tengerből…

Ifjúságunk gyönyörű eszméi tömörültek ebben a nyilatkozatban, melyet nem Helsinkiben mondtak ki, nem az ENSZ különbizottsága fogadott el, s nem az Emberi Jogok Ligájának záróokmányában szerepelt. Ezt a nyilatkozatot – melyet csak nagybetűkkel szabad leírni – a Dél-budai Vendéglátóipari Vállalat szeptemberben keltezett körlevelében olvastam.

„ALAPELVKÉNT ÚJÓLAG KÖZÖLJÜK, HOGY A VENDÉGET FAJI, NEMI, VALLÁSI KÜLÖNBÖZŐSÉGÜK ELLENÉRE FOGADNI KELL.”

Kistotál a nagy Duna mentében

Örömmel értesültünk róla, hogy a közeljövőben bemutatják az Idő van című új magyar filmet, amelynek alcíme: Tiszán innen, Dunán túl. Az ünnepélyes alkalomból a Filmvilág közli a film teljes irodalmi forgatókönyvét, a mű lényegét és mondanivalóját hangulatilag tökéletesen kifejező mottóval, melyet az alkotók Evelyn Waugh-tól kölcsönöztek:

 

Én nem én vagyok: te sem vagy ő Ő nem ezek

 

Már az irodalmi forgatókönyv elején megsejthetjük azt a rendkívüli feszültséget, amely azután az egész filmen végigvonul:

 

 

A forgatókönyvben egymást váltják az izgalmasabbnál izgalmasabb mozzanatok, míg végül elérkezünk a csúcshoz:

 

 

A forgatókönyv vége felé az alkotók erejéből még futja egy igazi pillanatra:

 

 

S végül a megrendítő befejezés:

 

 

Nekem – bevallom – tetszett ez a kissé szokatlan irodalmi forgatókönyv, sőt a vége felé, amikor felsejlik a fájdalmas kapcsolat egy tág kettős néger és egy ansnittig főnővér között, még könnyeztem is.

Véleményem szeretném ezért a film nyelvén tolmácsolni:

 

Nagyvonalúság

Kivételes megtiszteltetés ért a minap, meghívtak egy új tévéfilm ünnepélyes bemutatójára. Már kora reggel készülni kezdtem a jelentős eseményre, megnyiratkoztam, vettem egy új nyakkendőt, kikeféltem a szmokingomat, melyet utoljára az Operaház megnyitásán viseltem. Este taxival robogtam az előadás színhelyére, hogy még idejében érkezzem, mielőtt a jobb helyeket a közönség elfoglalja. De így is elkéstem, a kényelmesebb székekre már letelepedett két nagynéni, egy távoli rokon Frankfurtból és három péceli unokatestvér. Én a családi filodendron és a varrógép mögött kaptam csak helyet, ahonnét a gyermekem éjjeli edénykéjén ülve szokta nézni az Esti mesét. A meghívó ugyanis így szólt:

 

 

Mondanom sem kell, mennyire örültem a megtiszteltetésnek, de őszinte szánalommal gondoltam azokra a nézőkre is, akik nem kaptak meghívót, és ezért kénytelenek voltak a kettes csatornán a Ladakh télen című ismeretterjesztő filmet végigunatkozni. Míg mi pompásan szórakoztunk.

 

Az örökbecsű muzsika és a szellemes szöveg megtette a magáét. Gyermekem, kis bilikéjén hintázva, egy egész tábla csokoládét szétmázolt az arcán, s így kettős élménynek számított, amikor az elragadó primadonna elénekelte, hogy:

 

Ah Józef, ah Józef, Te gusztusos gyerek, Felébreszted az oroszlánt, Mely szívemben szendereg…

 

Még nem ért véget az ünnepi előadás, amikor a péceli rokonok sietve elhagyták a helyüket. Azután eltűntek a többiek is. Senki sem akart lemaradni a parizeres és körözöttes szendvicsekről. A Magyar Televízió zenei és kulturális főszerkesztősége az ünnep fényét azzal is emelte, hogy a díszbemutató résztvevőit meghívta egy baráti beszélgetéssel összekötött állófogadásra.

 

Mindenkit a saját konyhájába.

Lehet-e lótusszal cápauszonyt festeni?

Régóta készülök rá, hogy barátaimat egy igazi kínai vacsorával lepjem meg, s ebben csupán az a körülmény jelentett némi akadályt, hogy a kínai ételekhez szükséges alapanyagok – például a cápauszony, bambuszrügy, fecskefészek, termeszhangyatojás – a Tolbuhin téri csarnokban mostanában igen ritkán fordulnak elő.

Ám a közelmúltban megjelent kitűnő szakácskönyv, a Kínai konyha alapfokon, egy csapásra megoldotta a beszerzési nehézségeket. A figyelmes olvasó ezentúl könnyűszerrel készíthet ünnepi alkalmakra Kantoni Fu yung tojást, Három tündér salátát vagy Mandulás tofut. A könyvből ugyanis megtudhatjuk, hogy nem eszik a lótuszt olyan forrón, mint ahogy főzik, vagyis hogy a kínai alapanyagok jó része magyar termékekkel pótolható. A bambuszrügy helyett nyugodt lélekkel használhatunk savanyított káposztát, a vízigesztenye helyett burgonyaszeleteket, a szójababcsírát megfelelően pótolja a cérnametélt, a fafül gombát a sampinyon, és a szecsuáni paprika ízhatása semmivel sem múlja felül a kalocsai pirospaprikáét.

A könyv szerzője helyesen cselekedett, amikor a fejezetek közé, az ételek hangulatát mintegy kiemelő, kínai bölcsességeket, klasszikus költeményeket iktatott, mert hiszen nemcsak lótuszgyökéren él az ember, nyújtani kell valamit a léleknek is. A gyomornedveket jótékony bizsergésbe hozza az a kínai népdal, amely a sertéshúsból készülő pecsenyék előtt olvasható:

 

A Lu-hegységet eső veri, a Ce folyón magas az ár, Míg nem voltam itthon, mindig idevágytam. Most visszajöttem. Hm. Semmi különös…

 

Ezek után nem volt többé akadálya, hogy barátaimat meghívjam a Tiencsini kéjmámornak nevezett kínai ételkülönlegességre. A receptet egy külkereskedő ismerősömtől tanultam, aki nemrégiben tért haza Kínából, ahol három évig magyar lepkehálókat próbált eladni. A Tiencsini kéjmámor bambuszrügyekből készül, fűszeres töltelékkel. A töltelék tibeti jakhús és termeszhangyatojás keveréke, melyet savanyított lótuszlevelekbe göngyölnek, és hoiszin mártással öntenek le. A hoiszin mártást őrölt lótuszgyökérrel sűrítik.

A Kínai konyha alapfokon szellemében a feladatot játszi könnyedséggel oldottam meg. A bambuszrügyet gondolkodás nélkül felcseréltem vecsési káposztával, természetesen a lótuszlevelek helyett is megfeleltek a káposztalevelek, melyeket előzőleg gondosan megszabadítottam a vastagabb erektől. A tibeti jakhús ízét tökéletesen pótolta a kissé zsírosabb sertésdagadó, amelyhez párolt rizst kevertem a nehezen beszerezhető termeszhangyatojások helyett. A készre főzött ételt hoiszin mártás híján tejföllel locsoltam meg, a tejfölt – ugyancsak a könyv tanácsai alapján – őrölt lótuszgyökér helyett egyszerű darás liszttel sűrítettem.

Barátaim a Tiencsini kéjmámort – melynek ízeit a mandzsu iskola szabályai szerint még egy darabka füstölt oldalassal is gazdagítottam – igen ízletesnek találták, bár egyesek, akik nem ismerték a kínai konyha jellegzetességeit, váltig állították: ha nem mondom meg előre, hogy Tiencsini kéjmámorra hívom meg őket, azt is hihették volna, hogy kolozsvári töltött káposztát fogyasztanak.

Ezeknek a barátaimnak azt tanácsoltam, hogyha nem találják elég kínainak a főztömet, menjenek vacsorázni a Szecsuán vendéglőbe, ahol a menüben – négyszáznyolcvan forintért – igazi, hamisítatlan lótuszt kapnak.

Leszoktatás az olvasásról

Érdekfeszítő útleírást találtam a minap a konyhakredencen az arizonai és kaliforniai sivatagok világáról, el is kezdtem rögtön olvasni. Régi vágyam teljesedett ezúttal, végre megismerkedhettem a mahevi indiánokról elnevezett Moyave sivataggal, ahol a San Juan völgyében a karcsú szaguarók alatt gyors sidewinderek tekeregnek, a moyave jukkák tövénél fürgén suhannak a chukwallák, és a chollák között a félelmetes bobcat lesi áldozatát, a gilát. (Magyarul hila.)

Az új ismeretek némileg megterhelték az agyamat, egyre fáradtabban lapozgattam, amikor a kisfiam elvette tőlem a könyvet, mondván, hogy ez az ő házi feladatuk az általános iskola második bé osztályában, és holnapra be kell számolni Hilda néninek, hogy mit tudtak meg a navahók lakta Monument Valleyról, közel a cheyennek földjéhez.

Aznap egyedül néztem meg a televízióban Süsü, a sárkányt, azután késő este – már az ágyban –, miközben Lázár Ervin Furfangos pintyőkéjét olvastam, szorongva figyeltem fel a szomszéd szobából beszűrődő, elcsukló hangokra. Danika keservesen és reménytelenül küszködött a házi feladatával: „Volkswagenünkkel a Colorado-fennsíkon jártunk Canyonland nemzeti parkjában, itt, ahol a nagy Green River torkollik a Coloradóba…”

Danika író akar lenni, és ha megvalósul is ez a szándéka, félő, hogy ő sem lesz különb a kortárs írók egyikénél-másikánál.

Írni majd csak megtanul valahogy.

Olvasni soha.

Ius primae noctis

Örömmel olvasom egy nemrég megjelent hirdetményben, hogy a margitszigeti Ramada Grand Hotel leleményes szolgáltatásokkal enyhíti azoknak a fiatal pároknak a gondjait, akik fővárosunk e kies vidékén kívánnak örök hűséget esküdni egymásnak.

A szálloda igazgatósága vállalja, hogy a násznépet elhozza hazulról a szigetre, sőt haza is viszi a szigetről, amely a Ramada Grand Hotel tevékenységének eredményeképp ezentúl már így nevezhető: „A beteljesült szerelem szigete.”

Az ifjú párnak egy lépést sem kell tennie. A Grand Hotel szorgos ügyintézői összeállítják az ünnepi vacsorát, megrendezik a műsort, miután áhítatos légkört teremtettek az esküvőnek a Szent Margit Kápolnában. És az se baj, ha az ifjú pár másutt kíván esküdni, minden esetben vállalják a vendégek oda- és visszautaztatását.

Ez mind igen szép, bár én mégis azt állítom, hogy a túlzott buzgalom néhol már-már tolakodásnak tetszik.

Mondok egy példát.

A gondoskodások megejtő sora – amely a hirdetmény szerint „felejthetetlen, romantikus nyitány egy hosszú, boldog házassághoz” – végül rendkívüli szolgáltatással tetőzik.

AZ IFJÚ PÁR PEDIG NÁSZÉJSZAKÁRA A VENDÉGÜNK – hirdeti csupa nagy betűvel a Ramada Grand Hotel igazgatósága.

Majd ezt olvasom:

„A legszebb nap minden felejthetetlen pillanatában szeretnénk osztozni.”

Goodbye Piccadilly…

Az elmúlt hetekben különös érzés kerített a hatalmába. Tudtam, hogy valami nagyon hiányzik nekem, de képtelen voltam megfogalmazni, hogy mi az. Éjszakánként álmatlanul vergődtem az ágyamon, s olykor – amikor már nem bírtam tovább – felöltöztem és elmentem a közeli Pilseni sörözőbe. De ott is csak azt éreztem, hogy nem itt van a helyem, ez a világ nem illik hozzám, más légkör az, amire vágyom, másféle hangulat…

Hogy mi volt az a délibáb, amit kergettem, arra csak a minap derült fény: a magyarázatot a Reuter híriroda egyik – alig észrevehető – tudósítása sugallta. A tudósító – David Lewis – arról számolt be, hogy „szoknyát viselő skót dudások zenei kíséretével” megnyitották az első angol klubot Budapesten.

Valószínűleg ezt az eseményt sejtettem meg érzékeny ösztöneimmel, amikor negligálni kezdtem kedvelt szórakozóhelyemet. Mert számításba jöhet-e egy Pilseni söröző, egy Tabdi pince, egy Grinzingi borozó, ha az estéimet végre egy igazi angol klubban tölthetem, akárcsak az Onedin kapitány vagy Maugham és Galsworthy keménykalapos hősei. Isn’t it?… S már láttam is magam a vöröstéglás kandalló előtt – szemben a királynő arcképével –, egy fotelban terpeszkedve, miközben „több nyelven beszélő pincérnők szolgálják fel a whiskyt és a libamájas szendvicseket” klubtársaimnak, akiknek körében „politikusok… magánüzletemberek, nagyvállalatok és szövetkezetek igazgatói” is fellelhetők.

„Magyarország megteremtett egy csipetnyi angol légkört” – nyilatkozott Kiss István, a Ballantin’s Club igazgatója a Reuter tudósítójának, „a rókavadászatot ábrázoló képekkel díszített, cseresznyefa-burkolatú, kényelmes díványokkal berendezett klubhelyiségben”.

Ám a nyilatkozat további része alapos csalódást okozott.

„Anélkül, hogy diszkriminatívak lennénk, feltételeket szabunk arra vonatkozóan, hogy kik lehetnek a klub tagjai – mondta Kiss, aki megvizsgálja a belépni szándékozók modorát, és a zártkörű bártól távol tart bizonyos nemzetiségeket. – Arra törekszünk, hogy tagjaink azonos gondolkodásúak legyenek.”

Félreértés ne essék, nem az okozott gondot, hogy megvizsgálják a modoromat, a jó büdös francba, viselkedni még tudok. Attól sem féltem, hogy a származásomat kifogásolják, brit mércével mérve ugyanis nem tartozom a hátrányos helyzetű nemzetiségek közé, nem vagyok sem tamil, sem gurkha, sem szingaléz. Engem az utolsó feltétel aggasztott, mégpedig nagyon. Nem voltam biztos benne, hogy a gondolkodásom valaha is azonos lehet azoknak a politikusoknak, magánüzletembereknek és vállalati igazgatóknak a gondolkodásával, akik már ott vannak a Ballantin’s Club tagjainak sorában.

Tanulj meg lemondani – sóhajtottam G. K. Chesterton, a nagy angol költő és filozófus szavaival, és keserű szívvel lemondtam álmaimról, a karcsú agarakat ábrázoló metszetekről, a kedélyes whistpartikról és a karácsonyi plumpuddingról… De azért az egyik este – amikor újra a megszokott „késdobálók” felé tartottam –, nem bírtam megállni, hogy a portás figyelmét kijátszva, ne vessek egy pillantást az annyira áhított klubhelyiségbe. „Well… well…” – motyogtam magamban öntudatlanul, amikor a valódi angol légkör feltárult előttem. Minden olyan tökéletesen brit volt, a levegőben szinte párologni véltem a Navy Cut dohány fanyar aromáját, amely a Rózsalevelű Abdullah illatával keveredett, s csupán a királynő képét hiányoltam a falról, valamint Lord Kitchener csontos mutatóujját, amint arra int, hogy a haza számít rám. „Your country needs you!”

A korai órában egyetlen vendég tartózkodott a klubban, egy ismert józsefvárosi magánüzletember, akinek patinás boltjában magam is vásároltam a gyermekemnek vízipisztolyt, ugróbékát és „I love Hejőcsaba” feliratú matricákat.

Az ismert magánüzletember a libamájas szendvicsét csak félig fogyasztotta el, nem nyúlt a poharához sem, pedig a whiskyben már elolvadt a jég. Bágyadt arckifejezéssel ült a fotelban, réveteg tekintete olykor a Financial Times tőzsderovatára siklott.

Nem látszott boldognak.

S ezen nincs is mit csodálkozni.

Lehet-e boldog egy angol India nélkül??

Az elegáns Huba

Az őszi BNV-n nagy sikerrel mutatkozott be a sárréti fonalüzem termékcsaládja, az Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm, a „SZÉPSÉG HÉT VEZÉRFONALA”. A feleségem már vásárolt is a fonalakból, vett húsz deka Töhötömöt, tizenöt deka Kondot és tíz deka Tast. Mondtam a feleségemnek, hogy a biztonság kedvéért vásároljon még tíz deka Hubát, mert a Hubának is – amint erről a Temaforg hirdetményéből értesültem – finom a tapintása és elegáns a megjelenése.

Célszerűbb lett volna persze kivárni, amíg megjelenik a következő termékcsalád is – a SZÉPSÉG HÉT TÖRZSFONALA, a Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. De hát közeledik a tél, be kell érnünk az Árpáddal, az Onddal és az Előddel.

Mellesleg, a hét vezér közül az első nem Árpád, hanem – akárcsak az okos reklámember lehetett, amikor kitalálta a márkaneveket: – Álmos.

Húsz deka Álmos. Ez se hangzik rosszul.

Étel és Irodalom

János vitéz kedvence – olvasom egy háromcsillagos szálloda első osztályú éttermének étlapján. S mivelhogy az éttermet általában nem magyarok látogatják, ott áll németül is: Lieblingsspeise von János Vitéz. Igazán jó ötlet – gondolom magamban –, hogy ilyen ízes formában ismerteti meg külföldi vendégeikkel remekműveink nevezetesebb hőseit, egy különleges módon elkészített leves, tészta vagy húsétel ürügyén. Köszönet érte a vendéglátóipar tudományos kutatóinak, akik időt és fáradságot nem kímélve porladó könyvekből, elsárgult kéziratokból tárják napvilágra az értékes gasztronómiai-irodalmi adalékokat. A János vitéz kedvence receptjét – fűszeres vagdalthússal töltött karaj fokhagymás burgonyával – feltehetően abból az alább olvasható verstöredékből merítették, melyet Petőfi Sándor végül is kihagyott híres elbeszélő költeményéből.

 

Sürgött a sok tündér, készült az ebédre, Mert János vitéznek nagy volt már az éhe, Maga rendelé el, mi forrjon az üstben, Volt a konyhán bőven, mit csak nyújthat Isten. Ingyen mértek mindent, jó szó volt az ára, Egy szép sertésdeklit megtörtek mozsárba; Hozzá még a hízó oldala és hája, S ami ízét adta, bazsalikom, zsálya. Midőn e finomság apróra töretett, Megtöltének vele egy nagy hússzeletet, S hogy oda ne süljön a fenséges étel, Locsolgatják sűrűn a fűszeres lével. Hej, micsoda illat! Fokhagymás kolompér! Felcsaptak a lángok, fortyogott a kondér, Gyűlt a száraz rőzse, dolgozott a fejsze, Imígyen készült el Jancsi liblingsspejze.

 

És most képzeljük el – a tündéri éposz szellemében és folytatásaképp –, hogy János vitéz betér a háromcsillagos szálloda első osztályú éttermébe, akkurátusan letelepedik egy asztalhoz, és megrendeli kedvenc pecsenyéjét.

Ez esetben a következőket olvashatnánk:

 

Két fertály órára kihozták az étket, Rátekintett Jancsi, szeme tűzben égett, Megpödörte bajszát, a szavai forrtak: „Burkusnak való ez, nem magyar gyomornak. A hús csupa mócsing, hideg a kolompér! Ki mer ilyet adni száznyolcvan forintér’?” Nem tett a nyelvére, karjára se féket, Bement a konyhába, s leszúrta a séfet.

Gyorsfagyasztott ötletek

Ne mulasszuk el megtekinteni a Mirelit-áruk használati utasításait, ellenkező esetben hasznos, jó tanácsoktól fosztjuk meg magunkat. A gyorsfagyasztott galuska tasakján például ezt olvashatjuk: Sertés- vagy marhapörköltet ajánlunk hozzá.

Kár volna lebecsülni az ötlet jelentőségét, melyet azok a háziasszonyok értékelnek csak igazán, akik már ültek órák hosszat töprengve a kiszaggatott galuskájuk mellett, mert nem tudták eldönteni, hogy mit körítsenek vele. Egyszerűbb persze a helyzet, ha a háziasszony először sertéspörköltet készít, ez esetben a köret nem is lehet kétséges, ezért a gyorsfagyasztott sertéspörkölt tasakján már fölöslegesnek tartották feltüntetni, hogy: ajánlunk hozzá galuskát.

A Mirelit-gyár kezdeményezését a kereskedelem más ágazataira is ki lehetne terjeszteni. Nem kevés gondot, fejtörést takaríthatnánk meg, ha a divatáruboltokban a diszkréten csíkozott nyakkendőkön is találnánk egy jó tanácsot: ajánlunk hozzá pamut- vagy műanyag inget. A keleti mintás gépi perzsaszőnyegről pedig nem volna haszontalan megtudni, hogy leginkább parketta vagy hajópadló illik alája.

Bármennyire fontosnak tartjuk a kereskedelmi módszerek fejlesztését, ne akarjunk mindjárt forradalmat csinálni. Tekintsük a Mirelit-gyár kezdeményezését kísérleti jellegűnek, és legyünk elnézőek, ha olykor hiányosságokat tapasztalunk. Nemrégiben előfordult ugyanis, hogy háziasszonyok gyorsfagyasztott daragaluskát vásároltak, melyet azután tévedésből cukorszirupban kandíroztak, mint a déligyümölcsöt, mivelhogy a tasakokra elfelejtették rányomtatni: ajánlunk hozzá hús- vagy csontlevest.

Jól bevált gyakorlat

Találkoztam egy kamionsofőrrel, aki sírt. Bicske és Herceghalom között állt az úton a kamion, a pilóta egy kilométerkőnek támaszkodott, s arcát a kezébe temette. Megkérdeztem tőle, hogy segíthetek-e valamiben, mire ő azt mondta, hogy rajta már nem lehet segíteni, ő egy elveszett ember.

– Mégis, mi történt? – kérdeztem.

Ekkor a pilóta beszélni kezdett.

– Uram, én Kamcsatkába viszek árut rendszeresen. Visszafelé azután Pekingben újabb árut veszek fel, és Nepálon, Burmán, Indián, Afganisztánon át jövök haza budapesti telephelyemre, ahol már forró teával várnak a kollégák.

Felém fordította az arcát, a fél füle hiányzott.

– Jakutszk mellett fagyott le – jegyezte meg keserűen –, amikor egyszer kereket cseréltem.

Majd így folytatta:

– Öt esztendeje járok ezen a vonalon. Tizenhatszor tettem meg eddig az utat. Több, mint ötszázezer kilométert vezettem, uram, hóviharban, homokviharban. S mindezt azért, mert egy nagy cél lebegett előttem…

A felindulástól alig bírt beszélni. Észrevettem, hogy a bal kezén csak két ujja van.

– A Kancsendzönge alatt farkasok támadtak rám – suttogta –, úton Katmandu felé.

Később megtudtam, hogy négy fogát, elöl, egy iráni vámtiszttel folytatott nézeteltérés során vesztette el, és a forradások az arcán egy mandzsu útonállóval vívott közelharc emlékét őrzik.

– Nem volt könnyű ez az öt év, ezt elhiheti, uram. De mindez semmi ahhoz képest, ami most történt.

– Mi történt? Beszéljen végre! – sürgettem türelmetlenül.

– Jöjjön velem – mondta, s a kamion végéhez bicegett. (Három évvel ezelőtt ugyanis a bengáli hegyek közt egy tigriscsapdába lépett bele.)

Szó nélkül követtem.

– Látja ezt a horpadást? – mutatott a hátsó lökhárítóra, s a szemét ismét elöntötték a könnyek.

A hátsó lökhárító tényleg be volt horpadva, az egyik indexlámpa is megrepedt.

– Látom – mondtam. – De ez nem olyan nagy dolog. Majd a vállalatnál megjavítják.

– Látszik, hogy nem olvassa a lapokat – ingatta a fejét csüggedten. Mongol bőrzekéjének zsebéből előhúzott egy újságot, a Magyar Hírlap november 18-i számát, és megmaradt két ujjával rábökött az egyik riportra. – Tessék. Olvassa!

Átfutottam a riportot – melynek az volt a címe: Kik lehetnek díjazott pilóták? –, s mindjárt az elején megtudtam, hogy a Közlekedési Főfelügyelőség emlékplaketteket és okleveleket oszt ki azoknak a hivatásos gépkocsivezetőknek, akik sok százezer kilométert vezettek baleset nélkül. A vállalatok pedig jelentős pénzjutalmakkal díjazzák a rekord méretű teljesítményeket.

„A Volán-vállalatoknál például – olvastam a riportban – évek óta bevált gyakorlat, hogy minden balesetmentes kilométerért 0,5 fillért számolnak el, jutalomként.”

– Ötszázezer kilométer után – fojtotta el könnyeit a pilóta – ez éppen kétezerötszáz forintot tesz ki. Kétezerötszáz forintot!… Mennyit álmodoztam erről a napról! Öt évvel ezelőtt, amikor a Góbi sivatagban először kaptam hőgutát, egyre csak azt hajtogattam magamban: ki kell bírni! Meglesz a jutalom!… És most itt, Herceghalom és Bicske között, minden elveszett. Megcsúsztam egy olajfolton, és nekifaroltam a kilométerkőnek… Kétezerötszáz forint – ismételte eszelősen – kétezerötszáz forint…

Felzokogott, azután kacagni kezdett. Sírt és kacagott egyszerre. Forradásos képére kiült a teljes őrület.

Gyorsan odébbálltam.

Bevallom, sajnáltam a szerencsétlen pilótát, de akárhogy hánytam-vetettem magamban a dolgot, be kellett látnom, hogy a mi társadalmunkban mindent a helyére kell rakni. A vállalatok csak a jó munkát jutalmazhatják azzal az évek óta bevált gyakorlattal – a 0,5 fillérrel –, amely egy mindenre kiterjedő, alapos kísérletezés eredménye. Először bizonyára 0,6 fillérrel kezdték el a kísérleteket, azután 0,4 fillérrel folytatták, de egyik sem vált úgy be, mint a 0,5 fillér. Folytathatták volna a kísérletet 1 egész vagy 2 egész fillérrel is, de hát nem lehet a végtelenségig kísérletezni, erre nincs megfelelő adminisztrációs kapacitás.

Én nem találnám rossz megoldásnak, ha a pilóták segítenének a vállalatoknak a kísérletezésben, még ha nekik nincs is számítógépük, csak kurblijuk van meg franciakulcsuk.

Szerintem kurblival és franciakulccsal is nagyon meggyőző kísérleteket lehet végezni.

Gyász GMK fáj és nehéz

Hála a magánkezdeményezésnek, ma már nem okoz különösebb gondot szeretteink elhunyta. Egyre több szövetkezet biztosítja a lakosságnak a kulturált elhantolást. Sajnos, a hasznos szolgáltatás népszerűsítése sok esetben nem éri el a különben igényes és figyelmes kiszolgálás színvonalát. Nemrégiben az egyik lapunkban a következő hirdetést olvastam.

 

 

A suta rigmusok ahelyett, hogy kedvet csinálnának, inkább elveszik a fogyasztó kedvét a temetkezéstől, s megrendül a bizalom a szolgáltatás tartósságát illetően. A jó hirdetésnek azt kell sugallani, hogy a szolgáltatás hosszú időre szól és nem szorul később javításra, átalakításra. De legcélszerűbb, ha példákkal is rávilágítunk, hogy milyennek kell lenni a jó hirdetésnek. A jó hirdetés legyen tárgyilagos.

 

 

Vagy legyen lelkes:

 

 

Legyen meggyőző:

 

 

Vagy legyen vigasztaló:

 

 

Minden vállalkozásnak szüksége van a hatékony népszerűsítésre, ezt még egy irodalmi hetilap sem nélkülözheti. A közeljövőben mi is kifüggesztjük hirdetésünket a Farkasréti temető kapujára:

 

Allegro ma non troppo

Egy-két hete rengeteg levél és üdvözlő távirat érkezett a címemre, barátaim, ismerőseim és tisztelőim gratuláltak megszavazásomhoz. A levelekből ugyan kiderült, hogy senkinek nincs fogalma róla, milyen megtisztelő helyet fogok ezentúl betölteni a társadalomban, de azért mindenki sejthette, hogy nagy dologról lehet szó, hiszen akárhányszor tárcsázzák a telefonszámomat, a kagylóból mindig ugyanaz a gépi hang kattog a fülükbe: „Köszönöm, hogy a szavazatát rám adta.”

Nem biztos, hogy pontosan idézem a mondat szövegét, néhány tucatszor hallottam csupán, amikor a Bodeni tó partjáról próbáltam felhívni a családomat, ezer kilométer távolságból és annyi valutáért, amennyiért egy igazi korteshadjáratot is megnyerhettem volna. „Köszönöm, hogy a szavazatát rám adta” – kólintott újra és újra főbe a csökönyös gépi hang, de én nem hagytam magam, fáradhatatlanul szavaztam tovább, mert tudni szerettem volna, hogy Danika kijavította-e méltatlan osztályzatait.

Akkor még nem sejtettem, hogy akaratlan szavazataimmal az egyetemes kultúra ügyét szolgálom, miként is sejthettem volna, hogy a Posta nagyvonalúan az én számomat kölcsönözte a Televíziónak a karmesterverseny napjaiban, szavazási célokra. Ami azt jelenti, hogy az én telefonszámomon szavazhatott a közönség valamelyik, szívéhez közel álló karmesterre, hogy melyikre, máig sem tudom.

Ezúton üzenem hát az ismeretlen karmesternek, akit Budapesten a 382-272 kapcsolószámon csapott meg először a siker fuvallata, hogy amikor majd a Metropolitan, a Scala vagy a Bolsoj színpadán aratja a dübörgő tapsvihart, gondoljon mindig arra, hogy a hírnév útján én indítottam el.

Eben gubát

Viharos körülmények között zajlottak le a MEOE, a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének tisztújító taggyűlései. Az esemény alaposan felkorbácsolta a kedélyeket, amint erről a Kutya című folyóirat szenvedélyes hangú vezércikkéből értesülhetünk:

 

 

A háborgó indulatok jól jellemzik a demokratikus légkört, amelyben a MEOE működik s a szókimondó őszinteséget, amely azoknak a szelíd ebbarátoknak sajátja, „akik nem akarnak semmi mást, mint kedvelt kutyájukkal mind jobban és tökéletesebben foglalkozni.”

 

De mit akartak a magukat ebbarátoknak nevező karrierlovagok, akik nem átallottak „a tisztújító gyűléseken zavart, rendetlenséget, anarchiát kelteni?” Mi volt a célja a néhány pórul járt félkézkalmárnak? Erre is megkapjuk a választ.

 

 

Ohó, tehát itt van az eb eltemetve! S ha így áll a helyzet, csak örülhetünk neki, hogy nem a vesztes csatából elkullogó félkézkalmárok elképzelt hajója úszott be a mások munkájának vállain állva az áhított kikötőbe. Azok voltak az erősebbek, akiknek szemléletében egyes-egyedül a „kynematológia iránti nyitottság” érvényesült, s akik a szép vastag pénzkötegből remélhetőleg nemes célokat támogatnak majd: az új Nemzeti Színházat, az éhező etióp gyerekeket és nem utolsósorban a társadalom perifériájára szorult, félrecsúszott életű ebeket. Mert bizony ilyenek is akadnak szép számmal. Bizony elszorult a szívem, amikor a Kutya című folyóiratban arról a német dogról olvastam, akinek az anyja „az ország legnagyobb szukája”, apja pedig „óriás kan”. Milyen életet láthatott maga körül ez a szegény eb? Nincs mit csodálkoznunk, ha egyszer nála is fellépnek a szexuális zavarok, melyekről részletesen tájékoztat bennünket a folyóirat. Tudjuk már, hogy mi a sorsa a magányos kutyának, „akinek egyetlen játéka az evőtálkája, s ezzel próbálkozik szexuális vonatkozásban is”. Nagyon szomorú dolog ez, mi az ilyen mértékű magányt szinte el sem tudjuk képzelni.

 

A folyóirat apróhirdetéseiben a fedezésre ajánlott előkelő vérvonalú kanoknak bizonyára nincsenek szexuális zavaraik. Arisztokratikus nyugalommal végzi fajnemesítő munkáját Marko v. Zellerland, Gero v. Spargerhelle, Besnyőpataki Asztag Aldo, Angyalföldi Vagány Canko, Ulf von Schlummbom, Reichenbach Alfréd… (Az utóbbi – most látom csak – nem is kan, hanem tenyésztő.)

 

S ha megkérdeznénk Angyalföldi Vagány Cankótól – Hankó és Virágházi Bessy gyönyörű fiától –, hogy mi a véleménye az egyesületi villongásokról, valószínűleg úgy válaszolna:

– Nekem aztán secko jedno, hogy ki áll az egyesület élén, és ki kapja a nagyobb csontokat. Én minden rendszerben csak fedezek, és sajnos egyre többet követelnek tőlem. Nem veszik figyelembe, hogy öregszem, és a fedezésnél már többre becsülöm a puha almot, egy kis kacér evőtálkával a közepén. De hát mit tehetek? Fedezek, amíg bírok, így legalább biztos az egzisztenciám. Nem érdemes nagyon dühösen csaholni, mert mindig jöhet egy erősebb kutya…

Vajon tudják-e ezt az örökérvényű kutyaigazságot a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületében is?!

Macskimpex

Nemrégiben arról számoltunk be, hogy a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének néhány anarchiára hajlamos tagja miként próbálta bomlasztani a vezetőség áldozatos munkáját. Azóta nem kevésbé aggasztó híreket hallhatunk egy másik állatbarát egyesület felől is. „A Magyar Macskabarátok és Tenyésztők Országos Egyesületének tájékán nagy viharok dúltak az elmúlt években” – olvastam az egyik napilapunkban, és azt is olvastam, hogy a viharok során „nem a cicák karmoltak, hanem a gazdák ugrottak egymásnak”.

Az ellentétek maguktól értetődően más természetűek, mint az ebtenyésztőknél, a viták elsősorban a törzskönyvezés bizonytalanságaiból adódnak. A macskák ugyanis a párválasztás terén felelőtlenebbek, mint az ebek, összeszűrik a levet minden sebhelyes, törzskönyvezetlen kandúrral, amíg aztán egy tetőantenna tövében megtörténik a baj. A legtöbb esetben nem lehet teljes biztonsággal megállapítani, hagy ki az apa, s már az is előfordult, hogy azonos színű szülőktől tarka cicákat próbáltak törzskönyveztetni a fondorlatos szaporítók.

„Ilyenkor gyakran arról van szó – nyilatkozott a Magyar Macskabarátok és Tenyésztők Országos Egyesületének szóvivője –, hogy cicájuk összekerül egy parasztmacskával, aztán megkérik egy törzskönyvezett kandúr gazdáját, hogy macskájuk számára szívességből vállalja el az apaságot.”

Pironkodva állapítottam meg magamban, hogy én bizony ekkora áldozatra nem volnék képes. Vállalni az apaságot a más könnyelmű cicájának félrelépései miatt?! Nem! Ezt még etikai szempontból is helytelennek tartom. Okuljon az esetből a kis ledér!

De amikor tovább olvastam a nyilatkozatot, és megtudtam, hogy a macskaexport évente ötven-hatvanezer dollárral járul hozzá külkereskedelmi mérlegünk egyensúlyához, némileg megváltozott a véleményem. Az ember felejtse el az etikai szempontokat, ha a népgazdaság érdekei forognak kockán.

Rövid töprengés után arra az elhatározásra jutottam, hogy adott körülmények között vállalnám az apaságot, egyetlen feltétellel: adjanak biztosítékot róla, hogy az apaság szigorúan formális, az apai áldáson kívül semmi mást nem követelnek tőlem, és nem kell a dologban… na szóval… tevékenyen is közreműködnöm.

Ilyesmire még devizáért sem vállalkozom.

Shakespeare az óvodában

Nyelveket tanulni hasznos dolog. A nyelvtudás megkönnyíti tájékozódásunkat a világban, váratlan barátságokat szül, s külföldi útjainkon igen sok örömet szerez. Aki nem tud nyelveket, kénytelen az utak forgatagában társalgási szótárakkal bajlódni, amíg hosszas lapozgatás után rábukkan a megfelelő kérdésre: „Szíveskedjék megmondani, hol találom a közfürdőt?” Az okos ember azonban már jó előre felkészül a külföldiekkel való kulturált érintkezésre. Így tett valaha felejthetetlen emlékű kollégánk, Kelemen János is, aki az ostrom alatt beszerzett egy orosz–magyar társalgási zsebkönyvet, és ebből tanult az óvóhelyen oroszul. A könyvet történetesen a múlt század közepén adták ki, aminek következtében Kelemen János így üdvözölte az első szovjet katonát: „Áldom a jóistent, hogy méltóságodat szerény dácsámban fogadhatom, jó izvoszcsikom már fűti a szamovárt…”

A társalgási szótáraknak az a legfőbb bajuk, hogy nagyon hamar elavulnak. Magam is őrzök egy kétszázötven éves francia–magyar nyelvű társalgási útmutatót, amelyet már semmire nem lehet használni, de azért érdemes megfigyelni benne, hogy a kényes francia nyelv miként ízesedik meg a reformkori magyar fordításban: „Du vin, garçon!” – rendel egy kancsó bort a fogadóban az egykori utazó. S ez magyarul így hangzik: „Adj innya, fickó!” Majd az étkezésre kerül a sor, s a fogadós pörköltet ajánl: „Voilà un bon ragout.” S hogy szól ez magyarul? „Egyék kegyelmed e jóféle hetyepetyéből!” Azután egy szalonban fordul meg az utazó, s a ház úrnője dallamos muzsikával kedveskedik a vendégnek. Erre a társalgási szótár szerint ezt kell mondani: „Elle joue bien à l’ épinette!” Vagyis a magyar fordításban: „Jól veri az spinétot!”

Ma már az efféle könyvecskéket is gondos körültekintéssel szerkesztik, s figyelembe veszik a növekvő igényeket. Azt az olasz társalgási zsebkönyvet például, melyet a közelmúltban adott ki a Tankönyvkiadó, nemcsak a pályaudvaron, a határon vagy a szállodában forgathatja hasznosan az utazó; értékes segítséget nyújt a színházban, a koncertteremben, sőt a múzeumban is, ahol a művelt magyar turista a következő szavakkal lelkesedhet – feltehetően a teremőrnek:

 

 

Hogy a teremőr mit válaszol erre, sajnos, nem tudjuk meg. De az biztos, hogy ezzel a zsebkönyvvel az utazó még egy könyvesboltban sem elveszett ember. Ha fellapozza az ide vonatkozó fejezetet, választékos társalgásra nyílik alkalma.

 

 

Nem mondom, szép dolog, ha a turista külföldön arra is szakít időt, hogy könyvkereskedésekben böngésszen, csakhogy – valljuk be – van ebben egy jó adag tipikus magyar nagyzolás is. Nem tud olaszul, kénytelen társalgási zsebkönyvet használni, de azért ragaszkodik a Dantéhoz, Barbi magyarázatával, mert hát Taglierini úr szerint a kritika nagyon dicsérte. Pedig Dantéhoz még Barbi magyarázata nélkül sem elég a társalgási zsebkönyv.

A társalgási zsebkönyv nem megoldás. A nyelveket meg kell tanulni becsületesen. És akik nem akarnak tanulni, legalább a gyermekeiket ne fosszák meg attól, hogy majdan felkészülten, művelt emberekként utazzanak szerte a nagyvilágban. A nyelvtanulást ajánlatos minél korábban elkezdeni, és erre van is most alkalom. Örömmel olvashattuk a lapokban, hogy megnyílt Budapesten egy angol nyelvű óvoda, ebben az óvodában három tagozatban is foglalkoznak a csöppségekkel, kezdő-, közép- és haladó fokon. Ez igen jelentős kezdeményezés, amikor először olvastam a hirdetést, nem is akartam elhinni. Vettem a fáradságot, és felkerestem az óvodát, ahol beszélgetésbe elegyedtem Ronyec Nusika haladó fokú hallgatóval. Azt kérdeztem Nusikától, hogy milyen érzés négyéves korban haladó fokon tanulni angolul, és hogy elégedett-e a Glasgow–Birmingham rugbymérkőzés eredményével. „Don’t disturb” – válaszolta Nusika tökéletes cambridge-i kiejtéssel, és csak egy egészen kicsit emelkedett fel az éjjeli edénykéjéről. „Ne zavarjon a bácsi, most éppen Milton Elveszett paradicsomát olvasom, és szeretném gyorsan befejezni, mert Gizi néni mindjárt hozza a tejbegrízt.” Még akartam valamit kérdezni, de Nusika visszaült az edénykére, többet nem foglalkozott velem, s már csak a hátam mögül hallottam egy méltatlankodó megjegyzést: „What a man!”

Útközben, hazafelé a brit szellemóriás szavait mormolgattam: „Több dolgok vannak földön és egen, mitsem bölcselmetek felfogni képes…”

Ez így igaz – állapítottam meg magamban. Manapság annyi csodával találkozunk lépten-nyomon, hagy csak ingatjuk a fejünket és ámulunk, bámulunk.

Kéjgyilkos hegyek

Ma délután látogatóim becsempészték hozzám a kitűnő fiatal író, Csaplár Vilmos Egy látkép története című új regényét, melyet a Magvető adott ki. A könyvet, ha sikerül kijátszanom a főorvos úr figyelmét, el fogom olvasni, mert már a kiadó ismertetőjének sejtelmes sorai is olyan hatással voltak rám, mint „egy többszörös háztulajdonosra a hegyek” És azt is megtudtam az ismertetőből, hogy a könyv „abban az értelemben is regény, ahogy azt egy olvasó elképzeli”.

„Bővelkedik cselekményben, változatos életsorsokat vonultat fel, szenvedélytől fűtött hősei olyan közel jönnek hozzánk, hogy a törtértelem eresztékeit pillantjuk meg. Egy vízbe fulladt, mellényes úr a történelmi Magyarország pusztulását vetíti előre, a gyönyörű Wesp Lilit, a vörös hajú városszépét szenegáli katonák mosolya és más katonai missziók táncos kedve közepette űzi féktelen természete. A víz, általában a természet jelentős helyet foglal el a szereplők lelkivilágában. Egy többszörös háztulajdonosra oly nagy hatással voltak gyerekkorában a hegyek, hogy előzetes letartóztatásban, kéjgyilkossággal vádolva is felidézi őket. Trestyán Zelmát a festményeken ábrázolt tájak nézése bódítja el. Valami furcsa szerelmi szenvedély, mely befelé fordul, lesz úrrá a lelkeken.”

Ez az ismertető a szokásos esti hideg zuhany ellenére is annyira felizgatott, hogy látomásaim támadtak. Egy vízbe fulladt mellényes úr olyan közel jött hozzám, hogy megpillanthattam a történelem eresztékeit, a féktelen természetű Wesp Lilit, aki a történelmi Magyarország pusztulása, s más táncos kedvű katonai missziókat. Az elbódított Trestyán Zelma mögött fenyegetően közeledett felém egy feldúlt szerkesztő, akinek lelkivilágában és fejében nagy szerepet játszik a víz.

Valami furcsa szenvedély, mely befelé fordul, lett úrrá a lelkemen.

Kimásztam az ágyam alól, ahová a szenegáli katonák mosolya elől bújtam el, s lopva rágcsálni kezdtem egy gumidominót.

Airport ’86

Európa repülőterein már-már elviselhetetlen a feszültség. Az egyre szigorúbb biztonsági intézkedések borongós hangulatba ejtik az utasokat. Zürichben tankok kúsznak előttem a betonon, Frankfurtban géppisztolyos katonák állják el a kijáratokat, Stuttgartban körözött terroristák képei mosolyognak rám a falakról – valahogy derűsebbnek látszanak, mint az üldözőik. Egy falragasz ötvenezer márkát ígér a nyomravezetőnek.

A tisztviselő, aki nagyon pályázik az ötvenezer márkára, fejhallgatóval a fülén halkan betűzi a nevemet egy láthatatlan gépezetbe: Karl… Anton… Robert… Dagobert… Percekig visszafojtott lélegzettel várom az eredményt, a komputer csak gondol egyet, s máris letartóztatnak mint baszk szeparatistát. Erősen megcsappant a bizalmam a komputerekben, amióta a Szerzői Jogvédő Hivatal nem számol el az íróknak egyetlen fillért sem, mivelhogy a nemrég vásárolt, és egy texasi méntelep számára készített komputer – rosszindulatú mendemondák szerint – következetesen Fekete Sándornak akarja átutalni Csurka István jogdíjait. De a stuttgarti komputer jobban működik, már kapok is egy szép pecsétet az útlevelembe, s eközben Európában újabb három bomba robban.

Ezért aztán – visszafelé – Frankfurtban még szigorúbb az ellenőrzés. Az új biztonsági berendezések már olyan precízek, hogy megszámolják az utas zsebében az aprópénzt, és nemhogy egy töltényhüvelyt, még egy glycerines kúpot is kimutatnak. Az ellenőrzés hatására már magam is hajlamos vagyok minden utastársamban potenciális gépeltérítőt látni, pedig én Malév-gépen repülök, Malév-gépet pedig utoljára – már nem is emlékszem rá, mikor – csupán Bécsig térítettek el, ahol az utasokat Sacher-tortával és sramlizenével fogadták.

A bajor Alpok fölött azonban különös dolog történik. Egy szokatlanul viselkedő utas – aki azzal vonta magára a figyelmet, hogy nem fogadta el a stewardesstől a konyakosmeggyet, sőt a fütyülős barackot is visszautasította – izgatottan suttog valamit egy másik stewardessnek, aki láthatólag szintén izgatott. Hirtelen támad bennem a félelem, de éppen olyan hirtelen el is párolog, amikor meghallom a stewardess higgadt válaszát: „Elnézést kérünk, de éppen leltározunk.” Az utas szeme földöntúli ámulattal mered a stewardessre, de látszik, hogy megnyugodott. Én is megnyugodtam, mindenki megnyugodott, valószínűleg ez volt a stewardess szándéka is, az egész dolgot a Malév pszichológusai fundálták ki: a repülőtéri zaklatásoktól rémképeket látó utasokat hazai légkört árasztó szavakkal megnyugtatni. „Elnézést kérünk, de éppen leltározunk.” A földön ezen, persze, bosszankodunk, de itt, két gomolyfelhő között, úgy cseng a fülünkben, mint a legszebb muzsika.

A módszer egyedülálló, és még tovább is lehet fejleszteni. Ezért hát ne csodálkozzunk, ha legközelebb ezt halljuk majd a stewardesstől: „Elnézést kérünk, de éppen váltás van.”

Tizenegyezer méter magasságban repülünk, kilencszázötven kilométeres óránkénti sebességgel, a hőmérséklet kívül negyven fok.

De a repülőgép belsejében az édes otthon illatát érezzük.

A Malév szárnyakat ad vágyainknak!

Önkéntes utastárs

Én olyan ember vagyok, aki, ha a társadalomtól bármire utasítást kap, azonnal végrehajtja, és nem gondolkodik az értelmén. Különösen a BKV utasításait hajtom szigorúan végre, mivelhogy manapság mindannyian utazunk, és nem volna jó, ha ezen a téren is eluralkodna az anarchia. Bérletemet mindig felmutatom – akár kérik, akár nem –, ahányszor igénybe veszem a metró mozgólépcsőjét, amelyre soha nem viszek magammal a megengedettnél nagyobb csomagot vagy olyan árut, amellyel megrongálhatom utastársaim öltözékét. Karácsonyfát csakis összekötözve szállítok, facsemetéket pedig mindig becsomagolva. Az utastérben az arra szolgáló kallantyúkba kapaszkodva fegyelmezetten töltöm el az utazási időt, miközben készen állok azoknak a társadalmi kötelességeknek teljesítésére is, melyek nagyobb körültekintést igényelnek. A minap például, amikor metróval a Déli pályaudvarra igyekeztem, a Moszkva téri megálló után a hangosbemondóból ezeket a szavakat hallottam: „Végállomás következik. Kérjük utasainkat, hagyják el a szerelvényt, és erre utastársaikat is figyelmeztessék.” Nem késtem végrehajtani a feladatot. Udvarias szavakkal figyelmeztettem minden utast – szerencsére nem voltak sokan –, hogy a végállomáson semmi esetre se maradjon a szerelvényen. Az utasok megértően fogadták tevékenységemet, csupán egyetlen izgága férfi – akit kétszer is figyelmeztetnem kellett – nézett rám megrökönyödve, majd azt kérdezte tőlem: „Maga nem buzeráns véletlenül?” Higgadtan válaszoltam neki, hogy nem erről van szó, én csak azt teszem, amire a hangosbemondón keresztül köteleztek, és ő is jobban tenné, ha végre készülődne a szerelvény elhagyására, mert most már figyelem.

Határozott viselkedésemnek lett is eredménye, a végállomáson az utasok szabályszerűen elhagyták a szerelvényt, s nekem a szemem se rebbent, amikor az izgága férfi távozóban kijelentette, hogy nálam nagyobb marhát életében nem látott. Arcáról leolvastam, hogy szívesen maradt volna a szerelvényen, és talán még a pad alá is elbújik, ha nem tartom rajta a szemem.

Az ilyen magatartásra nem lehet büszke a társadalom, ezért nem jár jutalomüdülés. Különösen, ha arra gondolunk, hogy némely országokban a társadalmi öntudat már oly magasra hágott, hogy az utasok maguk ellenőrzik egymás jegyét, sőt – szükség esetén – a feljelentést is maguk teszik meg.

Önnevelésünk tervezői

Pistikével, aki nyolcéves, az iskolában találkoztam. Ült a padban, és csendesen merengett. Ajkai hangtalanul mozogtak.

– Mi bajod van, Pistike? – kérdeztem tőle.

– Semmi – felelte. – Csak meditálok.

– És min meditálsz, Pistike?

– Az akaraterőn, mely önnevelésünk motorja.

– Máskor is szoktál meditálni? – kérdeztem.

– Igen – felelte. – Tegnap például azon meditáltam, hogy milyen ember szeretnék lenni.

– És milyen ember szeretnél lenni?

– Jó gazdag.

– És mondd, Pistike, nagyon szeretsz meditálni?

– Egyáltalán nem szeretek. Csak muszáj. Benne van a napközi általános napirendjében.

Megnéztem a napközi általános napirendjét, tényleg benne volt, mint harmadik pont: Meditáció.

„Rövid, öt-tíz perces elcsendesedés a tanteremben.

Funkciója: ráhangolódni a komoly munkára.

Közösségépítés.

Önnevelés.

A meditáció irányított gondolkodás megadott gondolatokról.

Az első félév anyaga címekben:

Ismerd meg önmagad!

Az önnevelés.

Ismerd meg a világot!

Feladataid, kapcsolataid.

Milyen ember szeretnél lenni?

Önnevelésünk motorja: az akaraterő.

Önnevelésünk tervezői: az igazság és a szeretet.

Az akarat ellenségei.

Az ész ellenségei.

A szív ellenségei.

Feladatod a világban.”

Nagyon irigyeltem Pistikét, hogy már zsenge korában meditálhat, nekem ez, sajnos, nem adatott meg. Talán még nem késő – gondoltam magamban, és elhelyezkedtem Pistike mellett pancsantra ülésben. Meditálni kezdtem egy megadott gondolatról: Az ész ellenségei. De nem kellett sokáig meditálnom, a napközi általános napirendjével a kezemben hamarosan választ kaptam a megadott gondolatra.

Továbbá azon meditáltam, hogy miért van annyi gyenge idegzetű gyerek manapság.

Kis túlzással

A közelmúlt történelmének kis túlzással legjelentősebb eseményét, a Forma-1-es versenyt tévén néztem meg Csobánkán, melynek panorámája kis túlzással a Mont Blanc-éval vethető össze, együtt néztük a fiacskámmal, aki kis túlzással a világ legjobb gyermekének mondható s a feleségemmel, aki húszévi házasság után kis túlzással éppúgy lángra gyújtja vérem, mint megismerkedésünk első napjaiban.

Nagy örömmel töltött el az is, hogy a magyar sajtó végre igazán lelkesedni tudott valamiért, s nem fogadta a kézenfekvő eredményeket olyasfajta fanyalgással, mint teszem azt a kis túlzással korszakalkotónak értékelhető magyar filmeket. A Vasárnapi Hírek című lapban, melyet én kis túlzással a kontinens legszínesebb hetilapjának tartok, a nagy eseményről a következő elmélkedést olvastam:

„Valóban büszkeség töltheti el minden magyar szívét, mert kis túlzással Puskás Tivadar telefonhírmondójához, Szent-Györgyi Albert C-vitaminjához, Jedlik Ányos találmányához hasonlítható a Hungaroringen megtartott verseny…”

Őszintén szólva nem értem, hogy mi a kis túlzás ebben az igen eredeti megállapításban. Az elmélkedés szerzője helyében én bátran és meg nem alkuvóan leírtam volna: A Hungaroringen megtartott verseny – igenis – Szent-Györgyi Albert C-vitaminjához hasonlítható!

Kis túlzással ugyanis bármi és bárki összehasonlítható bármivel és bárkivel: a sörétes puska az atombombával, a mexikói vereség a mohácsi vésszel, Szent-Györgyi Albert Niki Laudával, Galsai Pongrác Marlene Dietrich-hel és így tovább…

Az elmélkedés szerzőjét például én a legnagyobb elmékhez hasonlítanám.

Kis túlzással.

Éljen a kultúrmocsok

Március huszonharmadikán, szerdán, nagyon jó napom volt, s már a reggel is jól kezdődött. Kellemes női hang kívánt jó reggelt a Rádióból, a Reggeli csúcs kezdetén. Meghitt és mosolygós volt ez a hang, hétalvó nebulókat ébresztgetnek így, gyöngéden meg-megrántva a takarót. Hat óra múlt néhány perccel, kívül még sötét volt, George Michael a Hit című dalát énekelte és a műsorvezető elmesélte, hogy hajnalban bekopogott hozzá egy feketerigó. Azután Végvári Ádám a Neoton famíliából eldalolta, hogy: „…a bőröd illatát, a hangod bársonyát a verssorokban mindig meglelem!” Ezt követően a műsorvezető örömmel közölte, hogy a Bródy Sándor utcában elállt az eső, és Michael Jackson máris énekelte, hogy Kövesd a csillagot. Hat óra húsz perckor fölcsendült a Máté passióból az ismert korál: „Ki ütött meg így téged, ó, én üdvösségem? Te nem vagy bűnös, mint mi és a gyermekeink, a bűnökről te nem tudsz semmit.” A Bródy Sándor utca fölött kezdtek felszakadozni a felhők, és a hőmérséklet hét fokra emelkedett, amikor Tina Turner következett. Kiderült, hogy Tina Turner már nagymama, de az utolsó koncertjére még mindig száznyolcvanezren váltottak jegyet. Mindezekbe az intimitásokba a műsorvezető avatta be a hallgatókat, és egyáltalán nem hallatszott a hangjából a nagyképűség, hogy ő mindent tud, s még a világpolitika fejleményeiről is ilyen közvetlenül tájékoztatott: „hát bizony nagy viták vannak a közép-hatótávolságú rakéták csökkentéséről.”

A későbbiek folyamán Sopron jelentkezett: „Szevasz, Lacikám… Szia. Itt is felhős az ég, de nem fúj a szél.” Sopronban szakácskönyv-kiállítást nyitottak meg, a kiállításon szerepel egy kéziratos könyv is, amely Goethe nagymamájának a receptjeit tartalmazza. Megtudtam továbbá, hogy a kedvező időjárás hatására kinyílott a kárpáti sáfrány, és Zuglóban a gyerekek találtak egy kínai palotapincsit. Azután Cliff Richard énekelt, a műsorvezető pedig lelkendezett: „Régi szám, de micsoda jó szám!” Cliff Richard később háttérzenévé halkult veretes nevek mögött, abból az alkalomból, hogy száznegyven évvel ezelőtt alakult meg az első felelős magyar kormány. Deák Ferenc és Cliff Richard jól megfértek egymással…

Amíg a műsort hallgattam, mindvégig arra gondoltam, vajon mit jegyezhetett fel e kora tavaszi reggelen az a kitűnő író, aki egy jelentős szellemi fórumon úgy nyilatkozott, hogy a Rádió reggeli műsorából árad az amerikai kultúrmocsok, amely napról napra fertőzi az ifjúságot. A kitűnő író papírlapokat lengetett a hallgatóság felé, ez volt a bizonyíték, ő a jegyzeteiben mindent felsorolt. Nem értettem, mi korbácsolta fel az indulatait, és nem is hittem el, hogy erről a műsorról haragos jegyzeteket lehet készíteni: a meglobogtatott papírlapok valószínűleg ártatlan meghívók voltak a Hazafias Népfront teadélutánjaira. S habár nem értettem egyet vele, jó szándékában nem volt okom kételkedni, látszott rajta, hogy nagyon hisz a maga igazában, és nem enged a negyvennyolcból. Reformkori nemzetféltésével, zöld nadrágjával a derék peleskei nótáriust idézte, aki éppen amiatt füstölög, hogy a magyar theatrumban anglius darabok adatnak – exempli causa – Zsákospárna úrtól A velencei szerecsen. És én azon is eltűnődtem, hogy lehet-e ma zöld nadrágban esélyesen csatába indulni az ifjúság lelki üdvéért, amikor jezsuita páterek hosszú hajjal, kopott jeansekben popdalokat pengetnek az elektromos gitárokon… Ezeknek a daloknak olyasféle címük lehet, mint például a Hit, ez volt a címe George Michael dalának is, amely amerikai kultúrmocsokként szerepelt a Reggeli csúcsban.

Ez a műsor – még a Szív újság szemszögéből nézve is – olyan harmatos volt, mint egy pettyes labda a réti pipitérek között, és éppen olyan ártalmatlan. „I should be so lucky” – énekelte egy tizenhat éves ausztrál kislány – Szeretnék olyan szerencsés lenni… A bársonyos hangú Koncz Zsuzsa pedig arról dalolt: Jó volna egy nap úgy ébredni, hogy megfordult a világ.

Amikor a műsor a végéhez közeledett, a műsorvezető megint kinézett az ablakon, és örömmel jelentette, hogy a Bródy Sándor utca fölött csodálatosan kék az ég, s bár fúj a szél, de ez a szél már a tavasz illatát hozza. Akkor én is kinéztem az ablakon, és megállapítottam, hogy az Irányi utca fölött is csodálatosan kék az ég. Hét óra múlt harminckét perccel, a világ tűrhetőnek tetszett, bizakodva néztem a jövőbe, és képzeletemben egy gitárt pengettem:

It’s spring, boys… Itt a tavasz, fiúk, csináljátok csak a magatokét, és rá se rántsatok a fontoskodó, öreg fütyikre… je… je… je…

Száli és a macska

Nincs értékesebb stiláris erény, mint amikor az író hosszadalmas leírások helyett egy en passant odavetett szócskával szinte felragyogtatja hőse jellemzőit. Ahogy ezt Czakó Gábor teszi a Hitel című hetilap hasábjain megjelent rövidke írásában, amely egy pszichológusnőről szól, akinek volt „egy nagy bozontos lelke”… S „hogy mi minden lappanghatott abban, azt még talán doktor Freud sem bírná hirtelenjében elősorolni”. Nem akarok vitába bocsátkozni az íróval, s főleg nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy túlbecsülöm doktor Freudot, abban azért biztos vagyok, hogy doktor Freud gondolkodás nélkül elősorolta volna, mi minden lappanghat Czakó Gábor lelkében, amikor a smaragdszemű, elvált, ám módos pszichológusnőt a továbbiakban így jellemzi: „szép volt ő, ajvé, de még mennyire.” Kész. Pont. Ehhez már nem is kell semmit hozzáfűzni, előttünk áll a hősnő, akár egy égő csipkebokor. Az emberábrázolás finom részletezése, miszerint a „koccintós névnapi empatizálás közben” macskája megfojtásáról álmodó pszichológusnő „szomorú volt, mint a kiszáradt agáve kaktusz” – már csak fölösleges szószaporításnak látszik. A lényeg – a trouvaille – az a picike, szinte észrevétlenül ejtett szócska, amitől megviláglik a háttér, érzékelhetővé válik a jellem, s még a mellékelt sokatmondó illusztráció segítségére sem szorulunk, máris magunk előtt látjuk az arc egyetlen maceszlapból kivágott sziluettjét.

Hátborzongató teljesítmény!

Ha Czakó Gábornak későbbi műveiben sikerül továbbfejleszteni ezt a hatásos írói módszert, Magyarországon mindig számíthat a széles körű elismerésre.

Ajvé, de még mennyire!

Most végre értem…

Sokan vannak – persze inkább az egyszerű olvasók körében –, akik azt hiszik, hogy egy verset szakavatott elemzés nélkül is meg lehet érteni. Ez persze igen súlyos tévhit, főleg abban az esetben, amikor „olyan szubjektum tűnik elénk a vers terében, ami ugyan nem oldódik fel a grammatikai-szintaktikai viszonylatokban, de primer ottlétét maguk a szavak eliminálják.”

Ezért azután – mivel sem a versíráshoz, sem más irodalmi működéshez nem érzek hajlamot – elhatároztam, hogy verselemzésre adom a fejem. Ebbeli tevékenységemet a legegyszerűbbnek látszó poétikával, Petőfi Sándor Anyám tyúkja és a Befordultam a konyhára kezdetű versével próbáltam. Feladatom a két verssel kapcsolatosan könnyűnek tetszett, mivel „közös bennük, hogy a cselekmény szubjektumai mindkét esetben alá vannak rendelve a fölöttük alanyként uralkodó önjelleg nélküli alapviszonynak.” Megnehezítette azonban a dolgomat, hogy „mindkét diszkurzusforma az uralkodó, fundamentális kód meghatározta archeológiai tudás peremére kényszerült – nyilvánvalóan a maga külön-külön vett szubverzív potenciálja miatt”.

A verselemzést kisvártatva abba is hagytam, mivel beláttam, hogy e műfajnak nálam lényegesen különb művelői vannak: például Kulcsár Szabó Ernő, akitől a fenti idézeteket kölcsönöztem, s aki a Kortárs júniusi számában utánozhatatlanul egyszerű, lényegre törő, tömör megállapításokkal hozza közel az olvasóhoz Kovács András Ferenc költészetét. Azoknak a felvilágosítására, akik esetleg nem ismernék a kitűnő – általam is nagyra becsült – marosvásárhelyi költő verseit, idézem néhány sorát, ezeket a sorokat Kulcsár Szabó Ernő is jellemzőnek találta értékes tanulmányában:

 

„Riszáltam ucczán, kéz markolt csöcsömbe, Szép kapható valék farolt örömre. Körösztény módra öltem, fosztogattam: Hol pénzt pöröltem, hol meg osztogattam…”

 

Kovács András Ferenc verseinek megértését Kulcsár Szabó Ernő a következő fejtegetéssel segíti elő:

„Az, hogy a szövegalkotás hangsúlyosan intertextualizáló formái között az anagrammatika, a palindromák, a permutáció és egyáltalán a nyelvi aleatorika helyett Kovácsnál inkább a palimpszestus, a palinodikusság és a rejtett parodisztikum vagy travesztálás uralkodik, arra enged következtetni: a posztmodem szövegköziség megszólaltatásának ezúttal nem a legradikálisabb poétikai fogásával van dolgunk. Ráadásul nem is abban a permanens értelemben, hogy elvileg minden szöveg intertextus, illetve minden befogadás intertextuális olvasás volna…”

Amikor idáig jutottam, már éreztem, hogy nem szükséges tovább olvasnom. Tudatomban kristálytisztán bontakoztak ki egy sajátos költészet legárnyaltabb részletei is. Mindent megértettem, akárcsak a régi anekdotában az a bizonyos vak, akinek a barátja próbálja elmagyarázni, mi az, hogy tej.

– A tej fehér – mondja.

– Mi az, hogy fehér?

– A fehér olyan, mint a hattyú.

– Mi az, hogy hattyú?

– A hattyú egy madár, és görbe nyaka van.

– Mi az, hogy görbe?

A másik jellegzetes módon meglengeti behajlított karját és végigtapogattatja a vakkal.

– Ez a görbe.

Mire a vak elégedetten bólogat.

– Most végre értem, mi az, hogy tej.

„Miért kap márkát a vámos?”

Népszabadság, augusztus 9.

A török népnél kedvesebb, barátságosabb népet aligha ismerünk. Különösen a magyarok iránt viseltetnek megkülönböztetett rokonszenvvel, erre számos példát találunk történelmünkben (lásd: Gül Baba és mások). A szinte megható vonzalom jelét ma is láthatjuk, amikor a török kamionok vagy turistabuszok megérkeznek határainkra. Kitárt karral sietnek egymás felé a magyar vámosok és a török vendégek, valósággal rokonként ölelkeznek, puszilkodnak, s csak úgy záporoznak a kérdések, melyekkel a család hogylétét tudakolják. „Mi van a kis Piroskával – kérdezi Jumurdzsák Mehemet B. Hornyák Dezső vámost –, kigyógyult már a kanyarójából?” Majd B. Hornyák Dezső érdeklődik: „Hát a kis Zulfikár behozta már a lemaradását az iskolában?” Junmrdzsák Mehemet megnyugtatja B. Hornyák Dezsőt, a kis Zulfikár végre egyenesben van, s ha Allah is úgy akarja, két év múlva segédmüezzin lehet Izmirben.

Ezek mindennapos jelenetek határainkon.

Mielőtt a törökök továbbindulnak, rendszerint apró figyelmességekkel kedveskednek a magyar vámosoknak. Régebben keleti édességeket osztogattak, halvát és rahat lokumot, de nem minden vámtisztnek ízlettek ezek a csemegék, volt, aki a diabétesze miatt nem ehetett rahat lokumot, egyesek meg túl olajosnak tartották a halvát. Ezért azután a tapintatos törökök más megoldáshoz folyamodtak; alkalmanként néhány száz márkával lepik meg a szabadkozó vámosokat. De hát a szívből jövő, érdekmentes kedveskedést nem lehet visszautasítani, a törökök nagyon megsértődnének, és ezt senki sem akarja. Inkább a magyar vámosok is viszonozzák a kedveskedést, tulipános bugylibicskát küldenek a kis Hasszánnak, a kis Zulejkának pedig vászon poháralátéteket, kalotaszegi mintával.

Mi tagadás – mint mindenütt a világon –, nálunk is akadnak rosszindulatú kételkedők, akik nem hisznek az önzetlen barátságban, és afféle rágalmakat terjesztenek, hogy például nemrég a vámosok némi ellenszolgáltatás fejében ötven kiló aranyrögöt másodosztályú zsemlemorzsának minősítettek, három bőrönd dinamitpatront pedig „reklám golyóstollak” címen vettek jegyzékbe mint a Bülbül és Szerafeddin cég ajándékát a hűséges bosnyák vásárlóknak.

A gyanúsítgatások kezdtek tűrhetetlenné válni, míg végre kedvenc lapom, a Népszabadság – melyet mostanában a Szív Újság helyett járatok – határozottan állást foglalt a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnokának nyilatkozata mellett, miszerint: „A KORRUPCIÓ NEM TÉVESZTENDŐ ÖSSZE A SARCCAL.” A VPOP statisztikájában ugyanis nem minősül korrupciónak a Törökország és Magyarország között ingázó határforgalom megsarcolása, „MIVEL NEM BIZONYÍTHATÓ, HOGY A VÁMOS AZÉRT KAPTA A NÁLA TALÁLT SZÁZMÁRKÁSOKAT, HOGY ELNÉZŐBB LEGYEN A VÁMVIZSGÁLATNÁL, VAGY VALÓBAN AJÁNDÉKBA ADTÁK NEKI AZ UTASOK A PÉNZT.”

Ez aztán tiszta, egyenes beszéd – lelkendeztem a nyilatkozaton, s rögtön eszembe jutott a török népi bölcsesség: Ülgyürüm bendzser cselebi, ami magyarul annyit jelent: a gyanakvás kis lábakat csinál.

Tudom, nem mindenki ért egyet velem. Magam is fültanúja voltam, amikor egy örökös békétlenkedő két fröccs között azt magyarázta, hogy a Népszabadságban megjelent közleményhez fogható ökörséget még életében nem olvasott.

Erre én csak azt tudom válaszolni: nono, barátocskám! Mostan aztán leleplezted magad.

Ki mint él, úgy ítél.

Ez a sarc lesz a végső…

Az ÉS 34. számában igazságtalanul ironizáltam népszerű napilapunkkal, a Népszabadsággal, egy interjúval kapcsolatosan, melyben a Vám- és Pénzügyőrség országos parancsnoka úgy nyilatkozott, hogy statisztikájukban a vámosoknál talált idegen valuta nem minősül korrupciónak, hanem csak sarcnak, s egyáltalán nem bizonyítható, hogy ezt a lazább ellenőrzésért kapta-e a vámos, vagy ajándékba adták neki az utasok. Mivel az írás elítélő megjegyzés nélkül látott napvilágot, ebből én tévesen arra következtettem, hogy a lap egyetért a VPOP szemléletével. Sajnos, nem vettem figyelembe, hogy a Népszabadság szerkesztősége „Ha sarc, legyen sarc” című publicisztikájában – Új Péter tollából – maga is elmarasztalta az ominózus nyilatkozatot. Figyelmetlenségemért elnézést kérek, természetesen ingyen és önzetlenül, bár az ajándékot én sem vetem meg. Némi sarc fejében szívesen megígérném, hogy felhagyok minden további zaklatással…

Hús- és sírbolt

Régi kedves barátommal találkoztam a minap a Farkasréti temető ravatalozója előtt. Az elhunyt adatait olvasta éppen egy tábláról. „Élt negyven évet – suttogta maga elé. – Ez a legérettebb kor…”

Azután felém fordult.

– Jó húsban vagy – mondta, miután alaposan végigmért. – Csak úgy dagadnak a sonkáid.

– Tudom – mondtam. – Le kellene fogynom.

– Isten ments – emelte fel a kezét –, a lapockád már így is csupa csont. – Megveregette a vállamat. – Hogy állunk az egészséggel?

– Szo-szo – mondtam. – A lábammal mostanában nem nagyon bírom a strapát.

– Hát igen – mondta elgondolkodva. – Az emberben már sok a mócsing ebben a korban. – Megragadta a karomat. – Oda nézz! – kiáltott fel.

Telt idomú, tizenéves lány állt meg mellettünk.

– Micsoda finom, fiatal husika – lelkendezett a barátom, és megnyalta a szája szélét.

– Egy kicsit bandzsít – mondtam.

– Sose voltál nagy gourmand – állapította meg nem kis megvetéssel. – Na de mindegy. Örülök, hogy láttalak.

– Temetésre jöttél? – kérdeztem.

– Nem – mondta. – Néha be szoktam térni ide. Van itt egy barátom, aki félretesz nekem egyet s mást.

Furcsa fény gyúlt a szemében, ezért jobbnak láttam, ha nem firtatom a dolgot.

Elbúcsúztunk. Rövid ideig még követtem a tekintetemmel. A ravatalozó mögött eltűnt egy helyiségben, amelynek ajtaján ez a tábla lógott: Hullamosó.

Nem tulajdonítottam jelentőséget a barátom viselkedésének. Az iskolában is különös fiúnak ismertük, nagyon szeretett nassolni, néha ellopta a társai tízóraiját.

A találkozásunk óta alig telt el néhány hét, amikor véletlenül kezembe került a Közmű című üzemi lap októberi száma. Éppen csak belekukkantottam, tele volt számomra érdektelen tudósításokkal arról, hogy milyen munkákat végez ebben a hónapban a Közterület-fenntartó Vállalat. Amikor ott tartottam, hogy a hónap végéig befejezik a Kaszásdűlői és a Római úti lakótelepek nagytakarítását, félre akartam tolni a lapot, de a tekintetem véletlenül egy bekeretezett hír vastag betűs címére tévedt: „Olcsón lehet vásárolni”. A hír rövid volt, de nekem elállt tőle a lélegzetem:

„Kedvezményes húsakciót szervezett a Temetkezési Intézet szakszervezeti bizottsága. Az előzetesen írásban igényelt mennyiséget október 24-én és november 2-án vehetik át az érintettek az Új köztemetőben és a Farkasréti sírkertben.”

Mintha villám csapott volna belém, hirtelen agyamba villant barátom különös viselkedése a ravatalozónál. Kezdett minden megvilágosodni előttem.

Végigfutott rajtam a remegés.

A fejhúsomtól egész a csülkömig.

„Több dolgok…”

Az intézkedés embertelen, ám szabályszerű – mondta fejcsóválva a Déli pályaudvar állomásfőnökségének tisztje K. Dániel első gimnazistának, miután tájékoztatást nyert egy nagy horderejű eseményről s annak elintézési módjáról. Az történt, hogy K. Dániel első gimnazista szeptember 29-én félárú menettérti jeggyel elutazott Budapestről Kaposvárra, ahonnét október 2-án tért vissza. Igen ám, de az igazolványt szeptember 30-áig érvényesítették, s csupán október 3-ára volt várható, hogy az iskola visszamenőleg is igazolja, K. Dániel továbbra is diák. K. Dániel első gimnazista még aznap, október 3-án bemutatta visszamenőleg is érvényes igazolványát a Déli pályaudvar illetékeseinek, csakhogy addigra a kalauz már valamennyi állomásfőnökségre megtette a feljelentést. Gyékényestől és Pécstől Budapestig. Erre mondta azt az esetet vizsgáló forgalmi tiszt, hogy az intézkedés embertelen, ám szabályszerű. Ez kissé megzavarta K. Dánielt, mivel első gimnazista világképébe nem fért bele, hogy vannak dolgok a világon, amelyek embertelenek, mégis szabályszerűek. Még jobban megzavarta, hogy a gyékényesi állomásfőnökség – a MÁV-tól szokatlan gyorsasággal – már október 6-ai keltezéssel elküldte határozatát, amelyben bírósági eljárást helyez kilátásba 2000 forint büntetéssel. K. Dániel első gimnazista igen sok Petrocelli-filmet nézett a tévében, s így gyökeresen eltérő fogalom alakult ki benne a bírósági eljárásokról, amelyekben ügyész és ügyvéd csatázik egymással, s az ügyvéd az esküdtszék felé fordulva elmondja: „Vegyék figyelembe K. Dániel büntetlen előéletét, valamint azt, hogy eddig maradéktalanul betartotta a MÁV előírásait.” Ezek után az esküdtszék döntése alapján a bíróság meghozza ítéletét, s K. Dániel első gimnazista feltehetőleg fotóriporterek pergőtüzében vonul ki a tárgyalóteremből. K. Dániel első gimnazistának bizony nem kis gondot okozott, hogy honnét tudja előre a MÁV a bíróság ítéletét, hasonló érzéseket váltott ki belőle, mint a forgalmi tiszt megjegyzése. De hát K. Dániel nemsokára másodikos gimnazista lesz és így tovább. Bajusza nő, talán szakálla is, és elöl kopaszodni kezd. Addigra a világ is megváltozik. Ő ül egy hivatalban, és ő fejti ki véleményét az ügyfélnek. Ami remélhetően már így fog hangzani: „Az intézkedés szabálytalan, de emberszerű.”

Ajánlom magamat

Büszkén állíthatom, hogy a Soros Alapítvány irodalmi ösztöndíjaira tett javaslatokban bárki másnál jobban kivettem a részem, ez statisztikailag is bizonyítható. Szorgalmam és munkabírásom e téren nem ismert határt, tőlem nem távozott senki ajánlatlanul, lett légyen író, költő vagy egyéb irodalmi munkásság ígéretes művelője. Megjegyzendő, hogy az „ígéretes” jelzőt szinte valamennyi ajánlásomban felhasználtam, jegyzeteim szerint száztizenkétszer írtam le a következő meghatározást: „A fiatal magyar irodalom egyik legígéretesebb képviselője.” Kedvelt fordulataim közé tartozott ez is: „Műveit csupán az egyetemes európai irodalom mércéjével lehet megközelíteni.” Fáradhatatlanul végeztem a munkámat – amely már-már a hivatásommá vált –, még akkor is, ha a hely és az időpont nem volt rá éppen a legalkalmasabb. Ajánlottam már szerkesztőségekben, boldog családi körben, tarajos hullámokon vergődő vitorláson s kórházi ágyon, infúzióval a karomban. Aláírtam javaslatot nyilvános illemhelyen és liftben, a harmadik és hatodik emelet között.

Ajánlásaimmal új műfajt teremtettem, amelyet – mások véleménye szerint is – sikerült művészi tökélyre emelnem. Tömör jellemzéseimmel még azokban a nem ritka esetekben is képes voltam meglepő eredményt elérni, amikor a javasolt személy egyetlen sorát sem olvastam. Szenvedélyemet az sem csillapította, hogy a szerzők többsége az ösztöndíj elnyerése után többé egy sort sem írt le, örökre elfelejtett alanyt állítmánnyal egyeztetni, s végül bazáráru üzletet nyitott valahol a külvárosban. Engem az ajánlás önmagáért izgatott; tekintet nélkül fajra, nemre, világnézetre, elfogulatlanul fogalmaztam epigrammatikus jellemzéseimet, s mindegy volt nekem, hogy a pályázó posztmodern dekadens vagy szürnaturalista. Kielégített az a tudat, hogy közreműködésemmel többen kaptak Soros-ösztöndíjat, mint ahány író egyáltalán élt Magyarországon, a Halotti beszéd óta napjainkig. S habár megtanultam könnyedén, elegánsan, szinte gondolkodás nélkül fogalmazni, azért nem kevés nehézséggel kellett megküzdenem. Egyes pályázók ugyanis – főként a beérkezettebb írók köréből – kérelmükhöz hosszas önéletrajzot is mellékeltek. Ezekben az esetekben igen sok energiámat emésztette fel a helyesírási hibák javítása – amennyiben én voltam az első ajánló. A Soros Alapítvány ösztöndíjának elnyeréséhez – tudniillik – két, esetleg három ajánló meleg hangú értékelése kívánatos. Én bizony – bevallom őszintén – mindig sokat adtam rá, hogy kik az ajánlótársaim. Máig is elégedettséggel tölt el, hogy eddig olyan személyiségek akadtak közöttük, mint Esterházy Péter, Kornis Mihály és Pomogáts Béla professzor úr.

Sajnos, bármennyire igyekeztem is, hogy ajánlásaim eljussanak a T. Kuratóriumhoz, néhány szövegem még mindig az irattartómban lapul, mivel mind a mai napig nem találtam vállalkozót, aki ajánlótársamul szegődött volna. Gyűjteményem némely darabját abban a reményben teszem közzé, hogy talán felkelti az érzékenyebb kritikusok, Radnóti Sándor, Balassa Péter vagy – akire még gondolni is alig merek – Kulcsár Szabó Ernő figyelmét.

 

***

 

 

***

 

[A továbbiakban a címzés, mint fent.]

 

***

 

 

***

 

 

***

 

 

***

 

Végezetül néhány szót magamról is. A minap megkeresett az A Bóvli nevű kiadó igazgatója, azzal a szándékkal, hogy hajlandó sajtó alá rendezni összegyűjtött javaslataimat, amennyiben erre kieszközlöm a Soros Alapítvány támogatását. Én magamat nem ajánlhatom – ez nem is volna ízléses –, de ha valaki mégis vállalkozna rá, üsse kő, szívesen rendelkezésére bocsátanám valamennyi eddig jól bevált közhelyemet.

Fogyasszunk több cickafarkfüvet

Amióta beszereztem Dr. Dr. med. Fritz Geiger Gyógyteák című könyvét, többé nem kell órákig várakoznom a körzeti rendelőben, a gyógyhatású teák szinte valamennyi panaszomat elmulasztották, a hónaljsömörtől az éjszakai lábizzadásig. Nemrégiben például erős nemi vágy vett erőt rajtam, ezzel bizony nem jó tréfálni, mert a könyv tanúsága szerint „családi körben zavaró lehet egy felfokozott izgalmi állapot, mely nem nyer levezetést, és vad kitörésekhez vezethet.” Mielőtt a vad kitörések bekövetkeztek volna, macskagyökérből és komlóból elkészítettem a nemi vágyakat mérsékelő gyógyteát, ám a sietség izgalmától remegni kezdett a kezem. Szerencsére a végtagremegés ellen is találtam javaslatot – orbáncfű, levendula és kakukkfű keveréke –, csakhogy mire a tea elkészült, elfelejtettem, mi volt az eredeti panaszom. Dr. Dr. med. Fritz Geiger könyvének birtokában játszi könnyedséggel győztem le a feledékenységet a citromfűlevélből és fehér ürömfűből összeállított teával, melyből – ahogy ezt Dr. Dr. med. Fritz Geiger meghagyta – a nap folyamán elosztva kortyonként 1-2 csészével elszürcsölgettem. Alig telt bele néhány nap, míg végre eszembe jutott, hogy a felfokozott nemi vággyal kezdődött minden, s már csak az okozott erős fejtörést, hogy családi körben miért nem lehet levezetni a vad kitöréseket. A feszült gondolkodástól megfájdult a fejem, s hiába enyhítettem ezerjófűvel, illatos ibolyafűvel és szagosmügelevéllel, a hasogatás újra és újra visszatért, sőt depresszióvá fokozódott. Dr. Dr. med. Fritz Geiger könyvét böngészve nem volt nehéz megállapítanom, hogy ezek a változó kor jellegzetes panaszai. Ez az állapot nekünk, férfiaknak is fejzúgást, egyre zsugorodó önbizalmat és időnkénti viszketést okozhat, amennyiben mellőzzük a gyógyfüveket, nevezetesen a libapimpót, vérehulló fecskefüvet és ánizsvirágot. Még hatásosabb, ha a teához tövisesiglice-gyökeret, kutyabengekérget, mályvavirágot és tengerparti sást keverünk.

Bevallom, nem volt könnyű dolgom. Még a libapimpót és a vérehulló fecskefüvet némi protekcióval sikerült beszereznem, de a kutyabengekéreg és a tengerparti sás igen sok utánjárást igényelt. A sok feszültségtől kezdtem zavarosan viselkedni, olykor dühkitörés fogott el, s már-már félrebeszéltem. Egyesek szerint ellentmondást nem tűrő hangon többször is kijelentettem, hogy Csurka István a huszadik század legnagyobb drámaírója.

Azóta mindennap iszom két csésze meleg teát, 30 g erdei pajzsika és 30 g levendula keverékéből.

Dr. Dr. med. Fritz Geiger szerint ez a legbiztosabb ellenszere a kezdődő elmebajnak.

„Én írok Önnek…”

Mostanában gyakran kapok leveleket könnyebb fajsúlyú képes hetilapoktól, ezekben a levelekben olyan kérdések fogalmazódnak meg, amelyek a magánéletem pajzán titkait feszegetik: pártolom-e a reformkonyhát?… mi a véleményem a posztmodernről?… szeretnék-e május éjszakáján letépni minden orgonát?… A múlt héten is kaptam egy hasonló levelet, igaz, nem egy hetilap követte el, hanem maga a Magyar Rádió. Az illetékes szerkesztő, aki a kérdéseit intézte hozzám, nem sokat lacafacázott, azonnal rátért a lényegre:

„Kedves barátunk!

Volt már szerelmes Ön?

Lesz még szerelmes Ön?

Írt már Ön levelet? Vallottak már Önnek?

Íme, tisztelettel és barátsággal felkérünk, vegyél részt a Magyar Rádió Irodalmi Szerkesztősége által kiírt

Szerelmeslevél-pályázaton!”

Meghökkentett kissé a levél, bár a feladat nem látszott túlzottan nehéznek, képzeletbeli személyről lévén szó, azt írok, amit akarok, ígérhetek házasságot, briliáns nyakéket vagy azt, hogy elviszem vízisízni a Velencei-tóra. Másrészt nagyon régen írtam szerelmes levelet, meglehetősen kijöttem a gyakorlatból, ráadásul semmi tétje nincsen az efféle irodalmi levelezésnek, hiába várok a biztató válaszra, melytől a szívem dobogni kezd, s csókokkal árasztom el minden betűjét: „Köszönöm ezt a csodálatos vallomást. Ezentúl együtt indulunk el, kéz a kézben a szivárvány felé…”

Miután tovább olvastam az Irodalmi Szerkesztőség felhívását, meggyőződtem róla, hogy a dolognak mégis van igazi tétje.

„A pályadíj (minden résztvevőt illetően): 10 000 Ft, ráadásként a publikálási honorárium.”

Ezért már érdemes egyedül is elindulni a szivárvány felé.

Ezzel le is dőlt előttem minden akadály, s már csak azon töprengtem, milyen levelet írnék ma, ha történetesen ismét szerelembe esnék. Próbáltam beleélni magam a saját életkoromba, ebédre szójababból készített fasírtot ettem, és szaharinnal ittam a kávémat. A lemezjátszóra feltettem a Solveig dalát, és szarvasbőrrel dörzsölgettem bepárásodott cvikkerem. Este az ágyban Hernádi Gyula Álmoskönyvét olvastam, és az éjjeliszekrényre kikészítettem egy csupor szódabikarbónát.

S végre egy reggelen, a jól sikerült anyagcsere elégedettségével immár hozzáláthattam az íráshoz.

„Matild!

Már tíz napja nem adott hírt magáról! Nyugtalan vagyok. A múlt héten kedden és csütörtökön ott ültem egész délután az SZTK-ban, mert tudtam, hogy ilyenkor szokta megkapni a Hystaminját. A nővér gyanakodva nézett rám, mert én hétfőn és pénteken járok Cavintonra. Hiába vártam. Maga nem jött. Mondja meg, ha megbántottam, csak ne kínozzon. Lehet, hogy azért haragszik rám, mert a múltkor az önkiszolgálóban lebeszéltem Magát a császármorzsáról? Ha jól emlékszem, azt mondtam, nem éri meg az árát. Esküszöm, Matild, nem a pénz miatt, én boldogan meghívom Magát akár egy sarokházra is a Zserbóba. De negyven forintot kérni egy kaiserschmarnért, amin alig van lekvár? Ne duzzogjon, Matild, nem tudja, hogy ezzel mekkora keserűséget okoz nekem, máris úgy felszállt a cukrom, mint a luftballon. Emlékezzen inkább vissza, mennyi gyönyörű órát töltöttünk együtt a nyáron. Az a margitszigeti este például, amikor a Szabadtérin az Attilát adták, Lezsáktól. Igazán hangulatos volt. Hallgattuk a kardok csörömpölését, ahogy harcoltak a hunok. Szeretem a szép történelmi darabokat, van mire büszkék lennünk. Fagylaltot is ettünk. Én azt kérdeztem Magától: milyen? Erre Maga azt mondta: hideg. Ezen sokat kacagtunk, az aranyos fehér frufruja csak úgy rezgett a homloka előtt. Szerettem volna tüstént… de nem, erről még nem szabad beszélni! Magán az a kis sárga egyetemi trikó volt, amit az unokája küldött Amerikából. Látja, hogy mindenre emlékszem, ami Magával van kapcsolatban? Tudja, mit jelent ez, Matild? Azt, hogy sze… ugye kitalálja a többit? Ugye, érzi már, mit rejt a szívem? Akkor mi ez a hallgatás? Alig merem megkérdezni, csak nem beteg? Aggaszt, hogy a múltkor panaszkodott a hólyagjára, bár aznap erős front volt, én is szenvedtem az ízületeimtől. Könyörgök, ne hagyjon kétségek között, nagyon gyötör a bánat. Ez a kis gyűrődés a papíron egy felszáradt könnycsepp…”

A levelet nem küldtem el a Rádiónak, helyette írtam egy másikat, amelyben azt kérdeztem egy bizonyos Gizella nevű szőke asszonytól, hogy nem akarja-e megismerni egy már nem túl fiatal férfi fanyar őszi szerelmét.

De az igazi mégiscsak az első levelem tárgya maradt, szinte elevenné vált belsőmben, még álmomban is megjelent a sárga egyetemi trikóval, s a fehér frufruval a homlokán. Ingatag fogsora kivillant a párnám fölött, s agyonrúzsozott ajkait csücsörítve sejtelmes szavakat suttogott felém: „Maga éppen olyan hamis, mint általában a műbútorasztalosok.”

Biztos vagyok benne, hogy egyszer – nem holnap vagy holnapután, de amikor nagyon magányos leszek – a levélszekrényemben találok majd egy rózsaszín borítékot.

„Szerdán délután pontosan négykor az SZTK előtt.

Matild”

Variációk egy témára

Írónak tartom magam, a szó nemes értelmében, ezért távol állnak tőlem az irodalmon kívüli torzsalkodások, elfogulatlanul fogadok minden szellemi terméket, csupán egyetlen szempont lebeg előttem, hogy a megjelent mű igényes legyen és felszítsa az érdeklődésemet. Ha úgy olvas az ember – ezt manapság egy előítéletekkel terhelt művész talán el sem hinné –, valódi gyöngyszemeket találhat a még hivatalosan el nem ismert alkotók tollából is. Egy ilyen remekléssel találkoztam a minap az Új Demokrata hasábjain, olvasói levélként látott ugyan napvilágot, szerény Cs. G. aláírással, ám a pontos és tömör fogalmazás szinte belehasított a lelkembe. Szerencsére az epigrammatikus rövidség lehetővé teszi, hogy a művet teljes egészében idézzem:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember Új Demokratát olvas (elég jellegzetes a nyomdai kialakítása). Elővettem én is. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, mit olvasok. Észrevette. Összemosolyogtunk. Talán még nincs egészen elveszve Magyarország.”

A remekműveknek az a tulajdonságuk, hogy gondolkodásra késztetnek. Nekem például rögtön az jutott eszembe, hogy milyen irigységgel olvashatta e sorokat egy más világnézetű sajtótermék szerkesztője, hiszen csak a szóban forgó lap címét kell megváltoztatni, s a hatás ugyanaz marad:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember Szabadságot olvas (eléggé jellegzetes a nyomdai kialakítása). Elővettem én is. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, mit olvasok. Észrevette. Összemosolyogtunk. Talán még nincs egészen elveszve…” (Tanulság nyilvánvaló.)

Az ötletgazdag alkotások valósággal ontják magukból a lehetőségek egész sorát. Csapongó fantáziámmal egy meghökkentő változatot is el tudtam képzelni:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember nem olvas semmit. Én sem olvastam semmit. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, hogy nem olvastam semmit. Észrevette. Összemosolyogtunk.” (Tanulság tetszés szerint.)

Ám, ha a szerző leszállt volna az eszmei magaslatokról, az írás akkor sem veszít értékéből. Csekély változtatással remekbe szabott életkép kerekedhetne az adott szövegből:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem tévő helyen egy fiatalember elővette. Elővettem én is. Amikor a srác leszállt, elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észrevette-e, hogy elővettem. Észrevette. Összemosolyogtunk.” (Tanulságra nincs szükség. Minden tiszta, világos, érthető.)

Mint föntebb említettem, magam is író vagyok, és egy író általában, ha neki tetszőt olvas, tüstént elkezd gondolkodni, vajon ő hogy írta volna meg. S mindig talál valamit, ami – ha gyengébb is, mint az eredeti –, inkább megfelel a saját ízlésének. Én a magam részéről, a következő kis csavarral tettem volna még vonzóbbá az amúgy is fordulatos történetet:

„December 23-án este hazafelé tartottam a metrón. Arra lettem figyelmes, hogy a kettővel mellettem lévő helyen egy fiatalember Új Demokratát olvas. (Elég jellegzetes a nyomdai kialakítása). Elővettem én is. Amikor leszálltunk, a srác elment előttem, felnéztem: kíváncsi voltam, észreveszi-e, mit olvastam. Észrevette. Összemosolyogtunk. Talán még nincs egészen elveszve Magyarország.

A peronon egy oszlop mögé bújva már vártak ránk az ápolók.”

A paraván halad

„Tessék mondani, hol van a férfi illemhely?” – kérdezte tőlem egy vékony hang, de amikor körülnéztem, nem láttam senkit. Nem is láthattam, mert az illető körülbelül a köldökömig ért, s amikor véletlenül lefelé esett a tekintetem, egy gyötrődő férfit pillantottam meg, s a pöcsikéje gyömöszöléséből látszott, hogy végső energiáit emészti fel. Az eset ugyanis a Bábszínházban történt, ahol tíz évig szolgáltam mint dramaturg, s kedvenc helyiségem nekem is a „férfi illemhely” volt, a térdig érő kagylócskákkal a falon, s a fal mellett sorakozó éjjeliedénykékkel. Engem nem zavartak különösebben az alacsony kagylócskák, mert általában az ember lefelé könnyebben beletalál, mint teszem azt fölfelé. Ettől a miniatűr piszoártól minden felnőtt vendégünk meghatódott, de megható volt maga a Bábszínház is, az a túláradó lelkesültség, ahogy a dolgunkat végeztük. Ha kellett, beugrottam a paraván mögé is, felejthetetlen sikerrel alakítottam egyszer egy bárányfelhőt. A felmerülő nehézségeket a szemközti Különlegességi – ma ismét Lukács – cukrászdában vitattuk meg, izgatottan és harsányan. A vendégek őrülteknek tartottak bennünket, s egy idős házaspár rémülten elült mellőlünk, mert a bábtervező – az édes Bródy Vera – az ajtóból visszakiáltott: „A Misi farkát ne felejtsétek el szőrözni!” Mondanom sem kell, hogy éppen a Misi mókusra készültünk, s szent hevületünkben a bábukat már-már élőknek képzeltük. Elég az hozzá, hogy közben a Bábszínház világhírű lett, Tel-Avivtól Tokióig mindenüvé meghívták, az épületet újjáalakították, a felszerelést korszerűsítették. Egyetlen biztos pont volt, ami állandónak látszott, a parányi menedékhely az alacsony kagylókkal s a fal mellett sorakozó bilikékkel.

„Mi újság a Bábszínházban?” – kérdeztem a minap egy régi kollégától, miután tudtam, hogy a színház új vezetőséget kapott. „Egyetlen dolgot közlök – mondta ő elcsukló hangon –, ebből mindent meg fogsz érteni.” Kis szünet múltán halk fájdalommal elrebegte: „Feljebb rakták a vécékagylókat.” Elszorult a szívem. Valóban mindent értettem. Mindent, ami nap mint nap velünk történik, és nem csak a Bábszínházzal kapcsolatosan. Pedig hát kis dologról volt szó. Mondhatnánk: kisdologról, amelynek elintézésére némi találékonysággal számtalan megoldás kínálkozik. Ideig-óráig vissza is lehet tartani. Legfeljebb a takarító nénik megbeszélik majd egymás között, amit mi is gyakran hangoztattunk egy-egy bemutató után:

„Akkora siker volt, hogy szék nem maradt szárazon.”

TV-jegyzetek

 

Drámai vallomás

Szent meggyőződésem, hogy a magyar filmrendezők nem nézik a televízió riportjait. A keddi Új Reflektor Magazin olyan megtörtént eseteket vett bonckés alá, melyek feldolgozása egy csapásra megoldaná a magyar filmgyártás problémáit. Ragadjunk ki ezekből egyet, még csak rövid hírként: „Siófokon bizony változatlanul keveslik az emberek azt a húszmillió forintot, amelyért egy magyar–nyugatnémet kft. megkapta a belváros legértékesebb részét, mintegy ötezer négyzetmétert. Azt is furcsállják, hogy a kft. generalmenedzsere az a doktor Gáti István, aki korábban mint tanácselnök működött közre az említett terület értékesítésében.” Ez aztán a tipikus maffiatörténet, akár Szicíliában is játszódhatna, csak akkor nem „Siófoki kótyavetye” volna a címe – mint a riportnak –, hanem az, hogy „Palermói hiénák”.

Én így képzelem el magyar feldolgozásban a történetet.

Megjelenik Siófokon a köztiszteletben álló üzletember, Schilling úr, akiről még senki nem sejti, hogy az ő személye áll a nemzetközi telekspekulációk maffiája mögött. A szerepet Mensáros Lászlóval játszatnám. Már a film kezdetén rejtélyes körülmények között a Balaton vizébe fullad egy öreg halőr, akiről később kiderül, hogy azért kellett meghalnia, mert ismerte Schilling urat Nyíregyházáról, amikor még Sombereki Lajosnak hívták. Schilling úr most már kiterjesztheti a hálóját a balatoni telkekre a siófoki tanácselnök – Andorai Péter – közreműködésével, akit kezében tart a maffia. Ám az MDF helyi szervezetének vezetője – Kozák András – átlát a szitán, leleplezi az ügyet Ilkei Csabának – Bács Ferenc. De a becsületes MDF-vezetőt másnap holtan találják egy boglári rekettyésben. Összezárt öklében egy Márka jelzéssel ellátott kupakot szorongat, ami csalhatatlan bizonyítéka, hogy a magyar maffia végzett vele. Ilkei Csabát pedig besározzák, a legsötétebb rágalmakat terjesztik róla és a TV éttermében el akarják pusztítani egy mérgezett rostélyossal… De hiába a maffia mesterkedése, Ilkei Csabának sikerül felgöngyölíteni a bandát, miután tisztázta magát a rágalmak alól. Ez a tisztázás mellesleg az Új Reflektor Magazin keddi adásában így hangzott el: „Nem tenném, ha nem kérdezte volna kétszáztizenhárom nézőnk ugyanazt, amit egy hetvennyolc éves néni így fogalmazott meg: »Fiam, én rendszeres nézője vagyok a műsorának, de ha tudtam volna, hogy kommunista párttitkár volt a tévében, akkor már rég elzártam volna a készüléket.« Drága néném, ne zárja el, mert sohasem voltam párttitkár, lévén hogy párttag sem voltam.” Engem megrendített ez a drámai önvallomás. Elképzelem, milyen arcot vágtak hozzá a maffiózók!

Hol van Virág doktor?

A Szomszédok e heti folytatásában sem derült fény rá, mi történt Virág doktorral, pedig ez a dolog nagyon izgatja a nézőket. Néhány folytatással azelőtt Julcsi megkérdezte Etust: mikor jön Virág doktor? Mire Etus azt mondta: Virág doktor nem jön többé, mert megnősült. Ennyi volt az egész, slussz-passz, több szó nem esett róla. Ám a néző – aki a szívébe zárta Virág doktort – nem elégszik meg ennyivel, elgondolkodik rajta. A néző hajlik rá, hogy a történtekért Etust okolja, nem bánt rendesen Virág doktorral, mindenre volt egypár keresetlen rossz szava. A nézőnek az sem tetszik, hogy Etus nem ivott bánatában lúgkövet, sőt már ott sündörög körülötte egy bizonyos Gyula, holott az előzmények alapján mindenki a Józsira szavazott volna. A néző még mindig reménykedik, hogy Virág doktor visszatér Etushoz, nem hiszi, hogy tartós lehet a kapcsolat az ismeretlen perszónával, aki a rendelőben egy jól sikerült gégeszondázás következményeképp elcsavarta Virág doktor fejét. Ha kíváncsi valaki a véleményemre, én bizony visszahívnám Virág doktort… Elég volna hozzá egy rövid, de velős jelenet, amelyből kiderülhetne, hogy a házasság nem felhőtlen, és ezért a menyecske Virág doktort okolja. Te még mindig azt a művésznőt szereted, azt az Etust – veti oda –, Virág doktor!, de tovább már nem tudja folytatni, mert egy papucs, egy cserép muskátli és egy akvárium repül feléje. Ebből a néző láthatná, hogy Virág doktor boldogtalan.

Változik a kép. Etus a konyhában tökfőzeléket főz sok kaporral. Csöngetnek. Virág doktor áll az ajtóban, felhasadt ajakkal, kezében egy csokor gerbera. Ne küldj el, Etus – mondja csüggedten –, megbántam, ami történt. Hidd el, kevés nőt szeretek úgy, mint téged…

Ezt persze nem szabad ennyire sűrítetten bonyolítani, ehhez legalább nyolc-tíz folytatás szükségeltetik, utána Etus is megbocsát Virág doktornak öt folytatásban. A néző ezalatt megnyugszik, végre visszakapta Virág doktort, de azért levelet ír a televíziónak, most már elég abból, hogy ennyi minden történik a Szomszédokban, ő nem akar szívbajt kapni az izgalmaktól.

Az elmebaj szélén

Nem tudom, hány éves lehet most Szabó Icuka – Ilonka néni? Nagymama? –, de nekem még mindig olyan hamvasan fiatal, mint amikor először mutatkozott be a Szabó család első adásában, melynek születésénél magam is ott voltam, a rádió dramaturgiáján. Akkor találkoztunk mindannyian először egy folytatásos történettel, melyben a szereplők sorsát hétről hétre nyomon követhettük, és amelyben csupa hétköznapi esemény történt: családi perpatvar, munkahelyi súrlódás, szerelem, betegség… éppúgy, mint az életben és éppúgy, mint az igazi irodalomban. És akkor találkoztunk először a közönség reagálásával is, amely mindannyiunk számára megdöbbentő volt. Már az első adás után tízezrével érkeztek a levelek, de nem a szerkesztőknek címezve, hanem Szabó néninek, Szabó bácsinak, Icukának és szinte valamennyi szereplőnek. Icukát rábeszélték az udvarlójára, lebeszélték róla, Ilonka-napon özönlöttek a dísztáviratok, sőt az ajándékok is. Szabó bácsi borotvapengéket kapott, Szabó néni uborkaszeletelőt, és mi is azon kaptuk rajta magunkat, hogy izgatottan lessük az eseményeket: vajon Icuka hajlandó-e odaadni magát az udvarlójának, vagy továbbra is megőrzi az erényét. (Az igazat megvallva, mi azon az erkölcstelen állásponton voltunk, hogy feküdjön már le azzal a szegény fiúval.) Azután meghalt Szabó bácsi, és a temető feketéllett a gyászolóktól, és a koszorúkat nem a kitűnő színésznek, Szabó Ernőnek a sírjára helyezték, hanem Szabó bácsiéra, és százezrek gyászolták Szabó bácsit, és a Szabó néni címére érkezett részvéttáviratok elbonrították a rádió dramaturgiáját. Borzasztó.

Tegnap este, amikor a Kórház a város szélént néztük a TV-ben, azt mondja a feleségem: „Ez a Blažej doktor egy rohadék, a kis ápolónő pedig teljesen hülye, hogy hisz neki.” „Még mindig inkább a kis ápolónő – mondom –, mint az a rémes feleség.” „Egyáltalán nem rémes – mondja a feleségem –, egyetlen bűne, hogy szereti Václavot.” (Lehet, hogy nem Václavot mondott, de mindenesetre a keresztnevén nevezte Blažej doktort.)

Később azon kaptam rajta a feleségem, hogy levelet ír. Átláttam a szitán. Tudtam, hogy figyelmeztetni akarja a kis ápolónőt, ne higgyen Blažej doktornak. De engem sem ejtettek a fejemre. Azonnal tollat ragadtam, és megírtam Blažej doktornak, hogy vigyázzon, mert intrikusok veszik körül.

Sova doktornak is írni fogok. Még van egy kis időm, amíg megjönnek a mentők.

A fikusznak is lelke van

A hétfő reggeli műsorban természetgyógyászokat mutattak be. Egyikük botra rögzített rugóval képes volt meghatározni, hogy az étel, ital s a gyógyszer jó hatással van-e a szervezetünkre. Amennyiben jó hatással van – vagyis a gyógyszerből sugárzó frekvencia pótolja azt a frekvenciát, ami a szervezetünkből hiányzik –, a rugó azonnal mozgásba lendül. A riporternő kérte a természetgyógyászt, hogy vele kapcsolatosan is próbáljon ki bizonyos gyógyszert, valamiféle hashajtó lehetett. A természetgyógyász komolyan vette a feladatot, és minél inkább közeledett a riporternőhöz, annál határozottabban állt fel a rugója. Eredmény: a gyógyszer jó, s igen alkalmas még a húgyutak fertőtlenítésére is. A természetgyógyász azután növényeken próbálta ki az ingáját. Amikor egy muskátlibokor fölé helyezte, a rugó jobb felé kezdett körözni, ami azt jelentette, hogy a muskátli jól érzi magát, köszöni szépen, semmi nem hiányzik neki. De amikor a természetgyógyász egy pohár vízzel meglocsolta, az inga azonnal bal felé fordult, ebből megtudhattuk, hogy nem szereti a klóros vizet.

Ez a mutatvány némi lelkiismeret-furdalást ébresztett bennem, mert hát nekem is van egy öreg fikuszom a hálószobában, és még sohasem gondolkodtam el a lelkiállapotán. Elhatároztam, hogy ezentúl a legfinomabb tápokkal fogom etetni, sőt vasárnaponként egy kis trágyát is adok neki.

Végül is elmondhatom, hogy hasznos tapasztalatokat nyertem a természetgyógyászokról szóló műsorból, melynek további elemzését a délutáni lapunkban folytatom.

Hova tegyünk az ágyunkat?

Amint azt a reggeli számunkban megígértem, folytatom a tévé természetgyógyászokról szóló műsorának elemzését. A műsor elején láthattunk egy idős hölgyet, aki arról panaszkodott, hogy fáj a feje és rosszul alszik, és ezen az orvosok eddig nem tudtak segíteni, ezért fordult természetgyógyászhoz.

A természetgyógyász bejött a szobába, és azonnal munkához látott. Először is megállapította, hogy merre vannak az égtájak. Ehhez neki nem kellett iránytű, csak fel kellett tartania kezét, és az áramlatokból rögtön tudta, hogy észak a kredenc irányába esik. Akkor egy háromszög alakúra hajlított drótot vett a kezébe, és néhány lépést tett a szobában. Amikor a drót hevesen lengeni kezdett, megállt, és újságpapírcsíkokat helyezett el a padlón. Ezekkel a papírcsíkokkal módszeresen behatárolta azokat a helyeket, ahol a Hartmann-háló érvényesül. A Hartmann-hálón belül – ha valaki nem tudná – ezernyi rezgés, sugárzás hatol a kozmoszból a Föld belső rétegeibe és vice versa. Akinek az ágya a természetgyógyász által behatárolt területen foglal helyet, az megnézheti magát, számíthat rá, hogy csakhamar övsömör fogja kínozni, s még jó, ha megússza egy enyhébb visszérgyulladással. A Hartmann-háló – ezt mondanunk se kell – valóban ott lebegett az idős hölgy ágya környékén, csak úgy forgott, lengett a drót a természetgyógyász kezében. A természetgyógyász azt is megmutatta, hol van az a terület, ahol rákos daganat leselkedett az idős hölgyre, míg ő gyanútlanul aludt éjjelente. Azután a természetgyógyász kijelentette, hogy ő semmiképp sem nevezné magát orvosnak. Ő csak egyszerűen egészségügyi lakberendező – mondta szerény mosollyal, majd hozzátette: lehet, hogy ezt a tevékenységet egyesek szélhámosságnak nevezik, de akinek eltolatta néhány méterrel az ágyát, és ettől három hónap múlva elmúlt a tüdőasztmája, az már nem nevezi szélhámosságnak. Azután a természetgyógyász kijelölte azt a helyet, ahol az idős hölgy ágya teljesen kívül esik a Hartmann-hálón. Ez a hely éppen a szoba közepére esett, átlósan, az ágy feje a szoba sarka felé irányult. Ebből az is látható volt, hogy az egészségügyi lakberendezés igen keveset ad az esztétikumra. Azután a természetgyógyász elmondta, hogy az a képesség, amivel rendelkezik, ősi képesség, valamikor mindenkiben megvolt, csakhogy időközben az emberek annyira megrongálták magukat, hogy már nem tudnak élni ezzel a képességgel.

Vagyis az ember primitívebb körülmények között is tudott vigyázni magára. Orvostudomány nélkül, pusztán a saját tapasztalati eszközeivel képes volt elélni – akár húsz évig is.

Sztriptíz

Nem tudok állást foglalni sztriptíz ügyekben, akárhogy töröm is a fejem. Támadjam? Védjem? Egyiket sem érdemes, az egésznek nincs akkora jelentősége. Az Új Reflektor Magazin keddi műsorában a riporter megkérdezett egy értelmes arcú, csinos kislányt: „Jó ez neked, hogy ennyi ember előtt mutogatod magad?” „Jó – mondta a kislány mosolyogva, majd hozzátette: – megszoktam.” Azután munkában láttuk a kislányt, a színpadon riszálta magát, kis fenekét ötletszerűen dobálta erre-arra, minden rafinéria nélkül. Az egészben nem volt annyi erotika, mint egy bátortalan lábmunkában, a moziban. A parketten táncoló fiatalok fel sem néztek a színpadra, ami a kislányt láthatólag nem is érdekelte, önmagát akarta kifejezni, mint egy dilettáns költő. Ha megkérdezik tőle, mi a foglalkozása, valószínűleg azt válaszolta volna: előadóművész. Akárcsak az a rokonszenves vidéki tanítónőnek látszó hölgy, aki a mostanában divatos live show-ban lépett fel a partnerével, egy szelíd tekintetű, szőke férfival. „Ez csak imitált szeretkezés – magyarázta a nő –, ennek megvan a pontos koreográfiája.” Be is mutatták a művészetüket, egymásba fonódva hajlongtak, forogtak a földön, egy olcsó táncjáték volt az egész, semmivel sem több. Sejtelmes fények, sejtelmes zene, ugyanezt a műsort láthatjuk Siófokon, Boglárlellén, Keszthelyen. A legkülönösebbet ebben a műfajban Szigligeten láttam, ahol nincs még szálloda sem, álmos kis falu, távol az idegenforgalom áramlataitól. Ám egy ügyes pesti ember megvette a régi vegyeskereskedést, átalakította diszkóbárnak, folytatólagos sztriptízműsorral. A műsor egy tapolcai asszonykából áll, aki minden órában egyszer tárgyilagosan levetkőzik, ilyenkor a pincér a vendégektől fejenként egy százast kasszíroz. Mérsékelt élvezet, mérsékelt árakkal. Az asszonyka elvétve tesz egy-két mozdulatot, amely – tapolcai viszonyok közt – némileg emlékeztet a szenvedélyre. De inkább ne tenné! A faluban egy ideig aláírásokat gyűjtöttek, hogy tiltsák be a műsort, azután abbahagyták, beletörődtek, talán már büszkék is rá. Még egy év, és a tapolcai asszonyka éppúgy hozzá fog tartozni a faluhoz, mint a postáskisasszony. Délelőtt ötliteres demizsonba bort vásárol a Józsi bácsinál, délben derelyét szaggat, délután eltrécsel az asszonyokkal. Este levetkőzik.

Ilyen az élet. Hagyni kell a dolgokat.

Szakértők

Tegnap reggel nyolc óra tájban izgatottan kapcsoltam be a készülékemet, mert az újságban azt olvastam, hogy kedvenc műsorom, a Kinn, padon vendége a kitűnő politikus, Katona Tamás lesz. Katona Tamás valószínűleg nem ért rá, helyette sebtiben egy másik népszerű külpolitikust hívtak meg, hogy elemezze a moszkvai puccsot s benne a KGB szerepét – Farkas Vladimirt. Az ismert szakértőt – bár sok pletykát hallottam róla – még eddig soha nem láttam, ezért borzongó érdeklődéssel vártam, hogy megjelenjen a képernyőn. Azoknak a barátaimnak, ismerőseimnek elbeszélése alapján, akik valaha nem túlzottan előnyös kapcsolatban álltak vele, máshogyan képzeltem el őt, ezért mindent szemügyre vettem rajta, hátha találok valami jelet, ami hitelessé teszi a róla szóló mendemondákat. De semmi ilyesmit nem találtam. Egy kifogástalanul öltözött, kissé félénk urat láttam a képernyőn, egy kopasz és szemüveges főkönyvelőt. Úgy is beszélt, mint egy precíz és pontos tisztviselő, látszott rajta, hogy alaposan ismeri a politikai intrikák, árulások és erőszakos cselekmények természetét. Kíméletlenül lerántotta a leplet a hatalom bitorlóiról, a nyolcak bandájáról – hogy az ő szavaival éljek –, a Szovjetuniót pedig az utolsó gyarmatbirodalomnak nevezte. Feltehetően az is megfordult a fejében, hogy talán még felfigyelnek rá, és a tisztogatásnál esetleg igénybe veszik az ő bizonyítottan hatékony módszereit. Elvégre szakértőkre mindig szükség van.

Mit tagadjam, Farkas Vladimir tárgyilagos beszámolója egyre hevesebb ingerültséget váltott ki belőlem. Ám azután lelkemet megint betöltötte a béke, mert eszembe jutottak Bárány Béla római katolikus lelkész szavai, melyek ugyancsak a reggeli műsorban hangzottak el: „Ne legyünk előítélettel se önmagunk, se mások iránt, hiszen megváltozhatunk, alakulhatunk az élet folyamán…”

Még szerencse, hogy nem idézte a krisztusi igét, miszerint: ha valaki megüti a jobb orcádat, nyújtsd neki a bal orcádat is.

Ez esetben Farkas Vladimir egy életre el volna látva munkával.

Ormányos és Tülkös

A mesék koronázatlan királya, Lázár Ervin is megirigyelhette volna azt a leleményességet, melyet a tévé Micimackó-klubjának új tagjai tanúsítottak klubtaggá avatásuk alkalmából. A feladatuk az volt, hogy képzeletbeli lényeket találjanak ki, ezeket azután mutassák be a nézőknek.

Már az első kislány – László Boglárka Székesfehérvárról – nagy sikert aratott. Tizenöt kis űrlényt hozott le a Földre egy távoli bolygóról, amelyet Szivárvány-turmixnak hívnak. A Nagykő-sokpetty, a Házipillangó és a Nyúl-cica mindenki tetszését elnyerte. Megjegyzendő, hogy a bolygón, ahonnét ideszármaztak, mindig tavasz van, és sohasem múlik el a hajnal. A kazincbarcikai Szabó Vera nem szokott nevet adni képzeletbeli alakjainak, számokkal és jelekkel különbözteti meg őket. Bemutatott teremtményét például így hívják: Száztizenkettő per negyvennyolc vessző gé. Igen ötletes volt a miskolci Simon Eszter találmánya, a Mr. Irka-firka. Ő még most is egy Naprendszerünktől távol eső bolygón él saját villájában, melynek falait nagyon sok kép borítja. Mr. Irka-firka ugyanis festő, ami abból is látható, hogy az egyik keze ecset, a teste pedig paletta. A bal lába létra, mert a rendes lábát egy bolygóközi háborúban elvesztette. Tápláléka szilárd festék, melyre vízzel hígított cinóbert iszik. Vedres Dániel Budapestről két mulatságos kis lénnyel – Ormányos és Tülkös – örvendeztette meg a műértő közönséget. Ormányos olyan, mint egy orrszarvú, de ormánya van. Tülkös olyan, mint egy elefánt, neki viszont tülke van. Általában jó a viszony közöttük, bár Ormányos szeretné, ha neki tülke volna, de Tülkös elégedett a tülkével. Ezen néha vitatkozni szoktak, de versenyzéssel megoldják az ellentéteket.

Még nagyon sok tehetséges pályamű érkezett be, sajnos, nincs hozzá hely, hogy mindet felsoroljam. Ám semmiképpen sem hagyható ki az újszászi Tóth László első díjat nyert alkotása, a Lökhajtásos csiga-egér. Azért lökhajtásos, mert a lábára és a hátára szerelt rakétákkal közlekedik. Egy gitárt is cipel magával, mert nagyon szeret zenélni. Kedvenc étele az olasz pizza, de szereti a sült krumplit is.

Nem szándékozom vitatni a zsűri pártatlanságát, de nekem legjobban a nógrádsápi tizenegy éves Sztankó Katalin Napos bébi nevű szüleménye tetszett. Ezt a különös lényt a Nap táplálja, a hasa alatti tartályban tartalékolja a sugarakat. Engem leginkább az ragadott meg, hogy a napenergiát a farkával szívja be, ami igazán irigylésre méltó.

Szójapörkölt tofuval

Mint tévénéző egyáltalán nem vagyok sznob. Ha nincs más a műsorban, megnézem a Szomszédokat is vagy a Napra Forgó magazint. A világ nagyvárosai című sorozat pedig egyenesen a kedvenceim közé tartozik. Vannak azonban olyan műsorok, amikre eddig eszem ágában sem volt bekapcsolni a televíziót. Ezek közé tartozik a Tévétorna nyugdíjasoknak, a Szia mami és az OMÉK ’90. Most már tudom, hogy nagy hibát követtem el. Csütörtökön ugyanis merő véletlenségből nyitva maradt a készülékem, amikor éppen az OMÉK ’90 ment a tévében, bizony fel sem tudtam kelni a fotelből, amíg be nem fejeződött, annyira érdekes volt. A korszerű, egészséges táplálkozásról beszélt egy úr az Agrovettől (bár tudnám, hogy mi az), megismerkedhettem olyan termékekkel, amelyek eddig az étrendemben nem szerepeltek, például a gumós köménnyel, amely nélkül ma már elképzelhetetlen egy salátakeverék. Még pompásabb lesz a saláta, ha sörretket is teszünk hozzá, ebből nem feltétlen szükséges egy métert vennünk, ötven-hatvan centiméter elég egy étkezéshez. Tájékozatlanságom miatt pirulnom kellett, amikor megtudtam, hogy a szójából készült tofu is elengedhetetlen tartozéka a korszerű táplálkozásnak. Ezt az Interprotein képviselője mondta el, nagyon meggyőzően. Három kislány is szerepelt a műsorban, most végeztek a szentlőrinci gazdaképzőben, ők is ügyesen gyúrták a szójagranulátumból készített fasírtot, ami sokkal egészségesebb, mint a paprikás csirke nokedlivel.

Nagyon ajánlom mindenkinek, hogy ezentúl kísérje figyelemmel a tévé műsorait. Ha én is előbb szánom rá magam, hogy megnézzem az OMÉK ’90-et, ma már nem kínozna az idült bélhurut, valamint a krónikus visszérgyulladás. Esténként könnyen szenderülnék álomba, ehhez nem kellene többé algákat fogyasztanom cserszömörce ízesítéssel.

Magánvélemény

Nagyon kell vigyázni mostanában a nyilatkozatokkal, addig semmit nem kell készpénznek venni, amíg az ember nem tudja biztosan, hogy hivatalos vagy magánvéleményről van szó. Lassacskán ott tartunk, hogy a szerelmi vallomások őszinteségében sem lehetünk biztosak, ma már egy tájékozottabb lány feltétlenül megkérdezi a fiút: „Mondja, Pista, ez a hivatalos vagy a magánvéleménye?” Persze, ami a politikát illeti, azelőtt is volt magánvéleményünk, de csak bezárt szobában, az ágy alá bújva mertük elmondani a legbizalmasabb barátunknak. A demokrácia csalhatatlan jelének vehetjük, hogy ma már a politikusok is elmondják a magánvéleményüket, méghozzá nyilvános fórumokon. Ezt általában nagyon eredeti, játékos módon teszik, nem közlik előre, hogy ez a magánvéleményük, erről csak később értesülünk egy másik nyilatkozatból, amiről szintén nem tudjuk, hogy hivatalos vagy magánvélemény. Kapkodhatjuk a fejünket! Jeszenszky Géza külügyminiszter például a parlamentben hajmeresztő kijelentéseket tett. Csakhamar kiderült, hogy ez a magánvéleménye volt, nyilatkozott is a sajtónak, hogy ő szabadelvű, liberális ember. Csurka István MDF-képviselő viszont azt nyilatkozta, hogy a bolsevizmus és a liberalizmus egy tőről fakad. Puff neki! Akkor most hogy van ez? Magánvélemény. Ahogy magánvélemény volt Kéri Kálmán tábornok úr elmélkedése is, miszerint a Szovjetunió ellen – és ennek következményeképp a szövetségesek ellen is – igazságos háborút viseltünk. Ez egy kicsit elhamarkodott kijelentés volt Kéri tábornok úrtól – még magánvéleményként is –, de hát van ez így néha, biztosan nagyon kellett neki…

Mindez azért jutott most az eszembe, mert megnéztem a Nap TV szerda reggeli adását, amelyben Für Lajos honvédelmi miniszter – ezúttal mint történész – fejtette ki véleményét a jövő történelemoktatásáról. És amit kifejtett, okos volt, biztató és mélyen demokratikus. „A történelemszemléletben a többszínűség fog uralkodni – mondta –, hiszen ez a demokrácia alapelvéből következik, különféle felfogások fognak egymás mellett létezni, egymással vitatkozni. És szerintem ugyanez lesz az oktatásban is…”

Bármily egyetértéssel hallgattam is Für Lajos honvédelmi minisztert – ezúttal mint történészt –, nem tudtam megfeledkezni egy közelmúltban megjelent közleményről. Für Lajos történész – ezúttal mint honvédelmi miniszter – ajándékot és üdvözletet küldött Megay Lászlónak, az Ostenburg-különítmény egykori terrorlegényének, a Somogyi–Bacsó gyilkosság egyik tettesének, akit még a Horthy-politika sem vállalt fel. Akkor ez most mi? Hogy ismerje ki magát az ember?

Ha engem kérdeznek, van erről véleményem.

De hát az is csak magánvélemény.

Nyerek egy bankettet

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy részt vegyek-e a tévé Bumm! játékában, szerettem volna ugyanis nyerni egy hatszemélyes porcelán étkészletet vagy egy kétszemélyes utazást Bécsbe. De azután elvetettem magamtól a gondolatot, mert attól féltem, hogy meghívást nyerek egy tízszemélyes vacsorára, amivel nem tudok mit kezdeni. Ketten vagyunk a feleségemmel, rokonaim nincsenek, ezért a baráti körömből kellene még nyolc személyt kiválasztanom. Aki ismeri a baráti körömet, az tudja, hogy nincs közöttük egy sem, aki a Hiltonban ne számítana szokatlan vendégnek – gondolom, nem egy Dob utcai kifőzdébe szólna a meghívás –, hangoskodnak, megjegyzéseket tesznek a nőkre, és sokat isznak. Ez az utóbbi, amitől a leginkább kell tartanom. A rák meridon előtt egy Martini dry az nekik semmi, ha én fizetem. A pezsgőt is nagyon szeretik, némelyek még skót whiskyvel is keverik, mert azt hiszik, hogy ez így előkelő. Summa summárum, a tévé tízszemélyes vacsorameghívása nekem legalább kéthavi fizetésembe kerülne, és még azt is el kellene tűrnöm, hogy egyik-másik barátom kedélyesen megcsavarja a fülemet, mondván: „Te… te kis mázlista! Bár eszed volna annyi, mint szerencséd.”

Írta: Wang Hu

Engem mindig zavar valami, amikor a Szomszédokat nézem. Itt játszódik a mi világunkban, és mégsem ismerek rá semmire. Pedig ugyanazt a sódert nyomják, ami már az ember könyökén jön ki, hogy eltűnt a boltokból az olaj, meg ma is csak ugyanazok csinálják, és ha így drágul továbbra is a benzin, és a nyugdíjasoknak már öt deka parizerre sem telik, az újságok meg össze-vissza írnak mindent… Valami éteri hiteltelenség lengi át az egészet, mindenben van egy kis hasonlóság, és mégsem stimmel semmi. Ahogy a megboldogult Rajkin mondta volt: Válámi ván, de nem az igazi… A múltkor azonban elkezdtem kapiskálni, hogy mi rejlik e mögött. Alkalmam nyílt ugyanis megnézni a Szomszédok egyik folytatását kínaira szinkronizálva. Akár hiszik, akár nem, kínaiul sokkal hitelesebb volt, mint magyarul. Nemcsák tökéletesen játszotta a kínai munkást, aki kiábrándult a kulturális forradalomból. Kulka pedig, amikor megfontoltan azt mondta, hogy: „Ping csang tung dien po”, hitelesen vetítette elénk az új kínai értelmiségit, amint biztos tekintettel néz a jövő felé. Máriáss Jozsó még a mozdulataiban is tökéletes kínai bölcset alakított, s minden bizonnyal Kon Fu Cét idézett Palócznak, akinek arcvonásaiban még az ősi mandzsu jelleget is fel lehetett fedezni. A rövid részletben is megtalálhattunk mindent, ami oly jellemző a kínai filmművészetre: a nyugodt, méltóságteljes cselekményhiányt és a tiszta, romlatlan igénytelenséget. Ahogy néztem a filmet, hirtelen fény gyúlt az agyamban. A Szomszédokat valószínűleg egy kínai írja bérmunkában a Magyar Televízió számára. Tudom, hogy ez nagyon merész állítás, és sokan lesznek, akik nem hisznek nekem. Ezeknek azt üzenem, hogy nézzék meg egyszer figyelmesen a Szomszédok főcímét. Fel van tüntetve a zeneszerző, a jelmeztervező, az operatőr, a gyártásvezető és a rendező. Író sehol.

Na ugye?!

Plömplöm

Meg vagyok győződve róla, hogy a TV-ben a műsorok adási idejét gondos kutatások alapján állapítják meg. Nem véletlen, hogy a TV-torna nyugdíjasoknak reggel megy, a Popkorong pedig este, holott lehetne fordítva is. Ha az ember nagyon gondolkodik, mindenre talál logikus választ, még arra is, hogy miért sugározzák este 9 óra 30 perckor az Újvári Mihály borotvatartója című néprajzi műsort, és 6 óra 30-kor a Tájak, városok, embereket. Egyet azonban képtelen vagyok kitalálni, miért sugározzák reggel 8 órakor a Menedzser Magazint, ami olyan műsor, mint az a vicc, hogy: „Van egy rossz hírem, és van egy jó hírem”, azzal a különbséggel, hogy ebben a műsorban a „van egy rossz hírem”-nél abbahagyják. A csütörtök reggeli Menedzser Magazin felülmúlta önmagát. Jó modorú és elegáns közgazdászok azon vitatkoztak, hogy harmincöt százalékos lesz-e jövőre az infláció vagy ötvenszázalékos, netán annál is nagyobb méretű. Nem az a baj, mondta biztató mosollyal az egyik közgazdász, hogy infláció van, ez előfordul egy jól működő gazdaságban is, de nálunk az infláció egy nem működő gazdaságban következett be. Ha ezt este tudom meg, van egy-két rossz órám, azután lefekszem aludni. De miért közlik ezt velem kora reggel? Csütörtökön egész délelőtt ezen törtem a fejem, de sehogy sem sikerült megérteni. Kora délután arra a következtetésre jutottam, hogy azért nem értem meg, mert értelmileg sérült vagyok. Sebaj, mondtam magamban, este 10 óra 35 perckor megnézem a Kézen fogva című érdekvédelmi műsort értelmileg sérült embereknek.

„Nincs még veszve…”

A Nap TV szerda reggeli adása arról beszélt, hogy a lengyelek úton-útfélen panaszkodnak, mert a magyarok már nem szeretik őket. A lengyelek hagyományos vonzalma egyoldalú és viszonzatlan, ami nagyon fáj nekik. Azt is megtudtuk, hogy ez a szerelmi válság általában tízévenként szokott bekövetkezni, akárcsak nálunk odahaza. Bár igaz ami igaz, nálunk azért egy kicsit sűrűbben. Ilyenkor én egy szép csokor virágot szoktam venni a feleségemnek vagy valami apró ajándékot, egy levelet is mellékelek hozzá pár kedves sorral: „Az én édes kis bogaramnak…” Vagy „jobban szeretlek, mint valaha…” Én azt hiszem, valami hasonló gesztus nem ártana a lengyelek felé, egy kis figyelmesség, amiből megértenék, hogy néha mi is idegesek vagyunk, mert ugye nekünk is megvannak a magunk gondjai, de azért éppen úgy szeretjük őket, mint Báthory István idejében. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a lengyelek nagyon érzékenyek, hamar búra adják a fejüket, ha csalódás éri őket. Ilyenkor elcsüggednek, kishitűek lesznek – ahogy mondani szokták –, hamar bedobják a törülközőket.

Minden kornak megvan az öröme

Bizony pocsékul éreztem magam eleinte, amikor nyugállományba mentem. Hosszú hónapokig nem találtam a helyem a világban, azzal töltöttem az időt, hogy galambokat etettem a Lövölde téren, meg eljártam az SZTK-ba a hólyagommal. Azután egyszer csak elkezdtem rendszeresen nézni a nyugdíjasok Évgyűrűk című műsorát, amit péntekenként ad a televízió. Ez a műsor felnyitotta a szememet. Láttam ugyanis, hogy más nyugdíjasok mi mindent kitalálnak, hogy az életük tartalmasabb legyen, és visszanyerjék az önbecsülésüket. Az egyik nyugdíjas például bemutatta a kaktusz-gyűjteményét, a másik meg elmondta, hogy ő helyesírási hibákat gyűjt a lapokból, amivel nagyon jól agyonüti az időt. A műsorvezető biztatására törni kezdtem a fejemet, hogyan tudnám én is hasznosan kihasználni azt a sok időt, amivel a társadalom megajándékozott, mert a galambetetés meg a félárú mozibérlet nem megoldás. Lett is eredménye a sok töprengésnek, ma már megüzenhetem az Évgyűrűk minden nézőjének, hogy megtaláltam azt az életmódot, amivel többé nem érzem magam fölösleges embernek mint nyugdíjas. El is mondom, hogyan zajlik az életem, mert az Évgyűrűk műsorvezetője sohasem felejti el figyelmeztetni a kedves nézőket, adják át tapasztalataikat, ezzel hasznára vannak nyugdíjas társaiknak.

Hát szóval, van egy szomszédasszonyom, a Rózsika, akihez én mostanában át szoktam járni délelőttönként. Mindig akad nála egy kis töltött káposzta, almás rétes vagy egy jó gulyásleves. Amíg eszem, a Rózsika ott áll mellettem, tudja, hogy amikor befejezem, rögtön benyúlok neki a szoknyája alá. Jól ágynak döntöm, nem jár rosszul, megkapja, ami kell neki, néha kétszer is. Utána egy kicsit pihengetek, megiszom a kávémat, de már sietnem kell, mert vár rám a Stefi.

A Stefivel nemrég ismerkedtem meg a reumatológián, már nem fiatal, jó negyvenes, de a dudái elegendők volnának három nyoszolyólánynak. A Stefi csak amolyan plátói szerelem, ami azt jelenti, hogy enni nem ad. Őt is jól ellátom, abba sem hagyom, amíg bele nem lihegi a fülembe: Tönkreteszel, te vadállat!… A Stefitől hazavillamosozom, néha fél órát is állhatok ilyenkor a peronon, mert a mai fiatalok nem adják át a helyüket az öregeknek, nem ám. De hát úgyis alszom egyet délután, mert estére várom az én Erzsikémet. Mielőtt hazamegyek, veszek a közértben két deci kevertet, hadd lássa az Erzsi, hogy gáláns vagyok hozzá.

Nahát ez az Erzsi! Húszéves, de mennyi szenvedély meg rafinéria van benne! Olyanokat tud, hogy még a fülem hegye is kipirul tőle. Mindent megtesz nekem, amit csak akarok. A múltkor is rákiáltottam: Lábat föltenni! Úgy fölkapta, mint a villám. Mondtam neki, hogy nem erről van szó, nem az ő lábát, hanem az enyimet…

De minek is ezt tovább folytatni? Elég az hozzá, hogy – hála az Évgyűrűknek – ma már én is jól érzem magam mint nyugdíjas. Szeretettel üzenem a kedves műsorvezetőnek, Eőri Szabó Zsoltnak, ne sajnálja, ha majd egyszer elmúlik az ifjúság. Az idős kornak is megvannak a maga örömei.

Törpe minoritás

Esténként, mielőtt a Híradó elkezdődik, mint a jó apák általában, együtt nézem kisfiammal a tévé gyermekműsorait, a Mofli, az utolsó koalát vagy a Hupikék törpikéket. Némely filmmel azonban nagyon elégedetlen vagyok, mert az éretlen gyermekeket a tiszteletlenség és fegyelmezetlenség irányába befolyásolja. Ezért azután ne csodálkozzunk, ha a gyermek eltolja magától a tökfőzeléket, meghúzza a lányok haját, és nyelvet ölt az oktatóra. Eme kártékony filmek legkirívóbb példája a Tom és Jerry, amelynek alkotói az anarchoid hajlamú, a rend fogalmát helyesen értelmezni képtelen Jerryt részesítik előnyben a kötelességét teljesítő, fegyelmezett Tommal szemben. Tomnak az a feladata, hogy vigyázzon a házra, és megakadályozza a készletek elherdálását, őt ezzel bízták meg, ezért kapja a tejecskét és a jó meleg fekhelyet a kandalló mellett. Ezzel szemben mit látunk? A fékeveszett tömegtájékoztatás hatására a gyermek rokonszenve a közérdek szempontjait felrúgó, az egérlyuk elé blokádot állító Jerry felé fordul, kacag és tapsikol rajta, amikor e törpe minoritás a rendet képviselő Tom farkát miszlikbe vágja, áramot ereszt az orrába, és vasalót ejt a fejére a kredencről. Az áldatlan állapot mindaddig így marad, amíg Tom végre nem kap megfelelő publicitást a Jerryvel és az őt pártoló felelőtlen egerekkel szemben, akik valójában nem is egerek, hanem – Alexa Károly, a Hitelben megjelent népmesei ihletésű szavait idézve – „nyálukat fröcskölő, sakálhangú görénypacsirták”.

Bizony, gyerekek, ez a tisztán csengő hang az, amelyre a jövőben oly nagy szükségetek lesz lelki és szellemi fejlődésetek érdekében.

Csak egy kapszula

Ünnepek utáni első vasárnapomat Vágó Istvánnal, az utánozhatatlan tévés egyéniséggel töltöttem. Ezt nem panaszképpen mondom, éppen ellenkezőleg. Nagyon sajnáltam, hogy aznap mindössze három műsort vezetett, és így csak néhány órán át hallhattam őt. Reggel a Tévémagiszterben jeleskedett, kora délután a Kerék-bár című utazási vetélkedőt vezette, majd rögtön utána Grétsy László nyelvművelő műsorában fölényes biztonsággal segített a kitűnő nyelvésznek rávilágítani a hibás szóhasználatokra. Bennem ez a műsor mindig kisebbrendűségi érzéseket kelt, mert én a felét sem tudnám megválaszolni a kérdéseknek. Ha engem kérdeznének például, hogy miért írják az Antallt két ellel, én azt válaszolnám, hogy azért, mert eggyel kevés volna, hárommal pedig sok. (Ellentétben egy másik véleménnyel, amely szerint azért írják két ellel, mert múlt idő.) De visszatérve Vágó Istvánra, estére már semmi nem maradt belőle a nézőknek, pedig énekelhetett volna még francia sanzonokat, vagy játszhatott volna skót dudán. Vágó István mindent tud. A Tévémagiszterben is méltó partnerként, felkészülten tárgyalt a tudósokkal az emberiség jövőjéről, s a tekintetéből sugárzott, hogy ez a jövő rózsás lesz. Mert vegyük például az orvostudományt. Megismerkedhettünk a műsorban egy kis kapszulával – nem nagyobb, mint egy vitaminkapszula –, amely a ’90-es években befejeződő kísérletek eredménye. A kapszulába különféle gyógyszerek mellett egy miniatűr számítógép van beépítve. Miután lenyeltük a kis kapszulát, az elhelyezkedik valahol a bélrendszerben, és figyel. Ha érzékelője valamiféle rendellenességet észlel a szervezetben, azonnal adagolni kezdi a megfelelő gyógyszert, s mire észrevennénk, hogy tüszős mandulagyulladásunk van, már el is múlt.

Jó dolog már most tudni, hogy egy kis kapszulával a bélrendszerünkben a ’90-es évekre egészségesen, jókedvűen és ruganyos léptekkel fogunk járni a világban, és képesek leszünk egymás után akár öt műsort is vezetni a tévében.

Erős a gyanúm, hogy Vágó István már bevette.

Kegyetlen eljárás

Nem tudom, ki sugallta az Országos Társadalombiztosítási Főigazgatóságnak azt a remek ötletet, amivel büntetőjogi eszközök híján rákényszerítheti az adósokat, hogy befizessék az elmaradt társadalombiztosítási járulékot. Az ötlet – amint ezt a Nap TV péntek reggeli műsorából megtudtam – roppant egyszerű. Az adósokat kipellengérezik, vagyis a nevüket – vagy a vállalat nevét – megjelentetik a sajtóban, aminek következményeképp a vállalkozó – vagy a vállalat – kétszer is meggondolja magát, mielőtt nem fizeti be a társadalombiztosítási járulékot. Ez esetben ugyanis a családját is kiteszi a legmegalázóbb inszinuációknak. A kisfiára ujjal mutatnának az iskolában: „Látjátok, gyerekek, ez az a Galambos Pistike, akinek az apja nem fizette be a társadalombiztosítási járulékot.” Pistikét ezek után nem veszik be az iskolai kosárlabdacsapatba, és év végén nem kapja meg A magyar cserkészmozgalom története című jutalomkönyvet. A szégyenkező vállalkozó pedig a falhoz lapulva oson haza, ahol a felesége sírva fogadja, mert a kozmetikus nem volt hajlandó kinyomni a mitesszereit.

Ilyen hatalma van nálunk a sajtónak.

A Társadalombiztosítási Főigazgatóság képviselőjének arcára ezért némi aggodalom is kiült, amikor erről beszélt Forró Tamással. Valószínűleg arra gondolt, hogy ez a drasztikus intézkedés, amelyet most próbálnak ki először, előre nem sejthető következményekkel járhat. Mert mi van akkor, ha egy kipellengérezett vállalkozó – vagy vállalatvezető – szégyenében elemészti magát, s a revolver mellett az asztalon a következő búcsúlevelet hagyja: „Nem fizettem be a társadalombiztosítási járulékot, ezért a társadalom kivetett magából, nevemet meghurcolták a lapok hasábjain. Nincs más választásom, mint a halál. Végakaratom, hogy a gyermekemből tisztességes ember legyen, aki mindig befizeti a társadalombiztosítási járulékot.”

Ez esetben a Társadalombiztosítási Főigazgatóság lesz meghurcolva, a lapok másról sem fognak írni, mint az embertelen módszerekről, amelyek a halálba kergetik a vállalkozókat.

De ettől nem kell félni. A dolgok, sajnos – vagy hála istennek – másképp működnek nálunk. Miután a csalárd vállalkozó neve megjelent a lapokban, másnap kisfiát kihívják az iskolában a katedra elé: „Látjátok, gyerekek, ez az a Galambos Pistike, akinek az apja nem fizette be a társadalombiztosítási járulékot.” A bejelentést élénk üdvrivalgás követi, Pistikét beveszik az iskolai kosárlabdacsapatba, és év végén megkapja A magyar cserkészmozgalom története című jutalomkönyvet. A vállalkozó feleségének valamennyi mitesszerét kinyomják, és első osztályú arcpakolást kap primőr uborkából. A vállalkozó pedig diadalmasan tér haza kedvenc kávéházából, ahol késő estig fogadta a gratulációkat. Otthon már várja egy távirat, amelyben újabb hongkongi hitelekről értesítik.

Szerintem a vállalkozó nálunk egyetlen dologtól tart. Nehogy a lapok véletlenül megírják róla, hogy becsületes, és mindig befizeti a társadalombiztosítási járulékot.

Könnyek az esőben

Kedden reggel frissen borotválva leültem a tévé elé, hogy megnézzem a Parlamenti Naplót, manapság olyan kevés a jó műsor, hogy még egy kisgazdapárti felszólalás is eseményszámba megy. Néhány percnyi késéssel kapcsoltam be a készüléket, éppen egy jóképű férfi beszélt, eddig még egyetlen vitában sem láttam felszólalni. Azután egy nagyon szép nő jelent meg, ami szintén ritkaság a parlamentben. A dolog akkor kezdett különössé válni, amikor a férfi és a nő ajka vad csókban forrott össze. De még akkor is gyanútlan voltam, hát istenem – gondoltam –, vége a pártállamnak, modernek vagyunk, közeledünk Európához. S csak amikor a nő több ruhadarabját levetette, s a fél cicije már kint volt, akkor kezdtem gyanakodni, hogy nem a parlament ülésszakát látom. Mint később megtudtam, a közvetítés elmaradt, helyette a Könnyek az esőben című angol filmet vetítették. S bár egy szó sem esett benne a kártalanításról meg a jövedelemadóról, nekem ez a film is nagyon tetszett, mindenesetre többet lehetett sírni rajta, mint a parlamenti közvetítéseken. Kiderült ugyanis, hogy a szerelmesek nem lehetnek egymáséi, mert vérségi kapcsolat van közöttük, a lány anyja félrelépett a fiú apjával, az öreg lorddal.

De azért nem oda Buda. A film vége felé – annyi könny és szenvedés után – egy régi levélből megtudtuk, hogy a lányt pár napos korában fogadták örökbe, az anyja nem az igazi anyja. Ezzel az akadályok elhárultak, többé már semmi nem állt útjában a fiatalok boldogságának. Az öreg lord sírt, és nekem is elborították az arcomat a könnyek. És a házmesterné is szipogva csengetett be, hogy elkérje a fűtési díjat. Azt mondta, hogy ő is látta a filmet, és ilyen szép, szerelmes filmet utoljára lánykorában látott a Rialtó moziban. És azt is mondta, hogy ezentúl mindig a Parlamenti Naplót fogja nézni.

Hátha elmarad.

Csupa izgalom

Egyre nehezebb lesz tévéjegyzetet írni, a műsort elönti az ismeretterjesztés; nagy emberek születésnapi köszöntése, hírek szerbhorvát, szlovén és rétoromán nyelven; torna nyugdíjasoknak, mozgáskorlátozottaknak, süketeknek és házasságtörőknek. Ha véletlenül mégis akad szórakoztató műsor, az biztosan ismétlés. Nézzük csak meg, mi mindennel boldogítja a nézőt a mi tévénk egyetlen nap leforgása alatt: Menedzser Magazin… Pannon Krónika… A Kuckó jelenti… Ismerkedés a pszichológiával… A hitről gyerekeknek… Farkas Ferenc köszöntése… Pécsi Folknapok. És még a Perpetuum Mobile, amelyből képet nyerünk a helyes étkezésről és végül a Szomszédok, ami szintén ismeretterjesztő műsornak számítható. Megtudhatjuk belőle, hogyan lehet értelmetlenül, színtelenül, örömök nélkül élni a világban.

Ennél még mindig jobb volt a Perpetuum Mobilében az idős doktor bácsi, aki a nyers koszt előnyeiről beszélt, meg arról, hogy milyen veszélyes, ha az ember sokat eszik. Nagyon rossz bőrben volt szegény, nehezen ejtette a szavakat, egyáltalán nem látszott rajta az a duzzadó életkedv, amelyet a rántott lapulevél és a frissen forrázott csalán fogyasztásának tulajdonítanak a vegetáriánusok. Szomorú nap volt ez a tévében, az Egy perc terc című játékban sem nyert senki, ráadásul az sem derült ki, hogy hova esett a szovjet szatellita, amelyről annyi riasztó előrejelzés volt az elmúlt napokban.

Le is feküdtem korán aludni, a Veszélyes élet című filmet már meg sem néztem.

Még csak ez hiányzott volna!

Kérdezni könnyű

Pénteken, a Nap TV-ben Forró Tamás a következő szavakkal mutatta meg a Horizont című lapot a nézőknek: „Amint látták, kedves nézőink, a címoldalon Jeszenszky Géza képe szerepelt. Azé a Jeszenszky Gézáé, aki az elmúlt hetekben – úgy gondolom én – a nem teljes igazmondással jelentősen vesztett tekintélyéből. Szóval a lap értéke nem csökken-e ilyenkor, amikor a reklám hordozója egy nem teljesen szavahihető ember?” A Horizont szerkesztője láthatóan zavarba jött a kérdéstől, és nem azt mondta, amit kellett volna, hogy ugyanis egy lap címoldalát semmi esetre sem szabad összetéveszteni az „Akikre büszkék vagyunk” feliratú faliújsággal az Irányi utcai általános iskola folyosóján, és hogy a lapok címoldalán szerepelt már Ciccolina, Szaddám Huszein, Al Capone, Idi Amin, és egyik sem csorbította a lapok hírnevét. Ehelyett azt válaszolta: „Mi nem avatkozunk bele ennyire a belpolitikai kérdésekbe. Én őt mint külügyminisztert interjúvoltam meg…” Ez is elég értelmes válasz volt, ám nem sokat változtatott a tényen, hogy a műsorvezető a magyar kormány külügyminiszterét ország-világ előtt olyan embernek bélyegezte, akinek a képét bizonyos rizikó nélkül nem lehet egy lap címoldalán közölni. Tiszteleghet előtte a francia köztársasági gárda, fogadhatja őt az angol királynő, részt vehet az amerikai elnök partiján, ám a köztudomásúan rendkívül etikus magyar lapok címoldalán nincs helye többé, s legfeljebb a hatodik oldalon lehet közölni a képét egy jelentéktelen közleményben, a Járt-e Matuska Szilveszter Biatorbágyon? című leleplező riport mellett.

Megmondom őszintén, ha én szerkesztő volnék, még Forró Tamás képét is közölném a címoldalon, ha illusztrálhatnám vele azt a bizonyára nagy szenzációt keltő cikket, amelynek ezt a címet adnám: Egy műsorvezető otromba kérdései.

Műsorkitöltő

Reggel korán már a tévé műsorát böngészem, és egyre lankadtabb leszek. Megint egy olyan nap, hogy be se kapcsolnám a készüléket, ha nem kellene jegyzetet írnom valamiről. Először csak bosszankodom, azután egészen kétségbeesek. A műsorok lassacskán a kísérleti televíziózás dicső korszakára emlékeztetnek, amikor még szekereken vitték a kamerákat, s már az is ünnepnek számított, ha egy helyszíni közvetítést láthattunk az Építők klubjából, ahol egy üzbég táncegyüttes szerepelt. De akkor még legalább látszott az igyekezet, azok a boldog úttörő tévések még akartak valamit, gyakorlatlanul, ám annál lelkesebben küldték a képeket abba a spájzba, ahol a rendező ült, kockás sállal a nyakában, tétova aggodalmak között, mert nem tudta, hogy melyik gombot kell megnyomni. A tévé azután rohamos fejlődésnek indult, egyre magasabbra tört, jött a Ki mit tud?, a Slágerfesztivál és a Karmesterverseny. Jöttek a kalandfilmek, Maigret felügyelő és a kis Kabos. Jött a Kudlik Juli meg a Vitray, a Takács Marika meg a Tamási Eszter. Este rohantunk haza tévét nézni, Coca-Colát ittunk közben, és azzal a gondolattal aludtunk el, hogy okos ember volt, aki a tévét kitalálta. Hogy tudtunk szidni még egy-egy műsort, milyen lelkesen és szenvedéllyel, és álmunkban sem gondoltuk volna, hogy majd eljön egy kor, amikor már nem is szidjuk a tévét, egyszerűen be sem kapcsoljuk a készüléket napokig. Pedig a rendezők már nagyon megtanulták, hogy melyik gombot kell megnyomni, egyszerre hat dolgot is képesek működtetni. Hongkonggal beszélnek telefonon és közben a lábujjukkal indítják a Vállalkozók a Nemzeti Alapítványért című műsort.

A tévé tele van rutinnal; ezt a fölényes rutint dobálják elénk nap mint nap a rendezők, szerkesztők és a gyakorlott műsorvezetők, akik a műsorok előtt fesztelenül csevegve dicsérik egymás nyakkendőjét. Együtt élünk velük, egy nagy család lettünk, és rémesen unjuk őket. Láthatólag ők is nagyon unnak már bennünket, különben nem ajánlanának olyan filmeket, mint a Medence című francia műalkotás, amelyet így tálal a nézők elé a tévéújság sillabusza: „A belső történések filmje ez. A felszínen érdektelen beszélgetések füzére, céltalan tengés-lengés, udvariasan elhallgatott gondolatok…” Mintha ezzel magát a tévé műsorpolitikáját jellemeznék.

Ahogy a műsort böngészem, egyetlen sokat sejtető címre bukkanok: szünetkitöltő. Sajnos csak öt perc az egész, nagy meglepetéseket nem tartogathat. Milyen jó volna – gondolom magamban –, ha ezentúl sok szünetet tartanának, két-háromórás, hosszú szüneteket, és ezt az időt izgalmas műsorokkal töltenék ki. Nem vagyok ellensége esetleg egy amerikai akciófilmnek, de még egy mérsékelten erotikus szerelmi történetnek sem. El tudnám viselni, napjában többször is.

De hát ma rossz kedvem van, ne is vegyenek komolyan, kezi’ csókolom.

Sérvműtét a Fekete-erdőben

Kedden este – hála istennek – ismét láthattuk kedvenceinket a Klinika című sorozatban. Azoknak, akiknek valamely oknál fogva nem volt módjuk képernyő elé ülni, eláruljuk, hogy a béna fiú elhagyta a kórházat, a főnővér meggyógyult, viszont a szakács eltörte a vállát. És van egy nagyon szomorú hírünk is, Katarina váratlanul meghalt. Igaz, nem nagyon szerettük, elég csúnyán bánt Udóval, de azért ezt nem kívántuk volna neki. Béke poraira.

A Klinika népszerűsége világszerte egyre nő. A Paramount Pictures az Egyesült Államok televíziói számára ötmillió dollárért vásárolta meg a sorozatot. Évről évre félmillió turista látogat el a forgatás helyszínére, s aki lépést tart a divattal, ugyanabban a helyiségben – egy régi községházán – rendezteti meg az esküvői vacsoráját, ahol a Brinkmann professzor lépett frigyre Christával. A pezsgős vacsora két éjszakai szállással 500 márkába kerül. A sorozat szereplői az évek folyamán meggazdagodtak, különösen a főorvos szerepét játszó Klausjürgen Wussow, az ő tiszteletdíja folytatásonként harmincezer márka. S még a kutyájának, Jerrynek is – aki pedig csak egy sétatéri keverék – kétezer márka üti a mancsát minden epizód után. A Klinika némely szellemileg fejlett országban minden nézettségi rekordot megdöntött, például Magyarországon, Namíbiában és Zimbabwében. De egész Afrika a Klinika bűvöletében él.

Elképzeljük, amint Nyaszaföld egy dzsungelbe rejtett településén megszólalnak a dobok, a nyam-nyam törzs férfi tagjai otthagyják az üstöt a félig megfőtt misszionáriussal, és lándzsáikat rázva rohannak a varázsló háza felé „csurugu jumjum” kiáltással, ami magyarul azt jelenti: kezdődik a Klinika. A varázsló kunyhójában az ütött-kopott tévékészülék fölött Brinkmann professzor képe látható, akit a bennszülöttek „dzsandzsa dzsundzsának”, a nagy gülü szemű varázslónak neveznek. Amikor véget ér a film, a törzs öregei könnyes szemmel néznek maguk elé, és a történet humánus sugallatára a régi nyam-nyam mondást hajtogatják: „Unguru limbu… unguru limbu…”, ami magyarul így hangzik: ne edd meg azt, aki holnap a barátod lehet.

Majd felállnak, és tovább főzik a misszionáriust.

Virágszirmok a Szajnán

Tegnap délelőtt egy szerelmes film ment a tévében, egy igazi békebeli szerelmes film, amiben nem volt sem pszichológia, sem erotika, az első halvány ajakcsók is csak a huszonkilencedik percben esett. Nehéz volt elhinni, hogy valamikor ilyen filmeket vetítettek. Egy távoli világ üzenete volt ez a film, úgy hatott ma már, mint egy sci-fi. Pedig alig ötven éve készítették ezt a filmet, Abel Gance rendezte, az akkori legnagyobb francia csillagok játszottak benne: Micheline Presle, Fernand Gravey és Elvire Popesco. Egy festő és egy párizsi midinette szerelméről szólt a film a békebeli Párizsban – a régi békebeli Párizsban –, amikor a művészek bársonykabátot viseltek, a nők tollas kalapot, a vendéglőkben javá-t táncoltak, és a Szajnán tavaszi virágszirmokat sodort a szél. Minden olyan volt, ahogy a kis cselédek képzelték el a világot, miközben füzetes regényeket olvastak a hokedlin, ha éppen nem macerálták őket. A festő azt mondta a kis midinettnek: soha nem hittem volna, hogy létezik ez az érzés, amit most érzek. A kis midinette pedig azt mondta: ilyen boldog még nem voltam életemben. Nagyon szép dialógusokat hallhattunk.

El sem tudom képzelni, miféle megfontolásból került a tévé műsorára ez az ötvenéves film, amelynek nem volt sem filmtörténeti jelentősége, sem más mondanivalója, mint a szerelem és az is csak úgy, ahogy az elgyötört kis cselédek álmodoztak róla a hokedlin. A régi mozi hangulatát varázsolta vissza ez a film, a rózsaillatú permettel, a zörgő staniclikkal és az elfojtott sóhajokkal az oldalpáholyokból. Lehet, hogy szégyenkeznem kellene, de engem is magával sodort ez a rég elfeledett hangulat, nagyon hiányzott, hogy nem ült mellettem senki, és így nem volt alkalmam bátortalan lábmunkákra a szék alatt. De azért én is szipogtam egy sort, és a végén nagyon hálás voltam a tévének, hogy egy léha ötletből műsorra tűzte a Rajongás című ötvenéves francia filmet, anélkül, hogy mondanivalója vagy filmtörténeti jelentősége lett volna.

Bárkinek az ötlete volt is, azt üzenem neki: soha nem hittem volna, hogy létezik ez az érzés, amit most érzek.

Keresek egy támogatót

Menni fog a dolog – gondoltam magamban péntek hajnalban, amikor bekapcsolódtam a Nap TV műsorába, amely meggyőzött róla, hogy hazánkban minden nemes vállalkozásra akad támogató. Ha például a híreket nem támogatta volna a Magyar Hitel Bank, sohasem tudom meg, hogy Göncz Árpád tárgyalt a szakszervezeti vezetőkkel. És az is biztos, hogy felelőtlenül behajtok a Küküllő utca lezárt szakaszába, ha az Állami Biztosító nem támogatja, hogy az Útinform közleményei eljussanak hozzám. A Samsung jóvoltából pedig megközelítően pontos tájékoztatást kaptam a piaci árakról, ami nagyon fontos ilyenkor, ünnepek előtt. Még sok érdekes részlete volt a műsornak, például Havas Henrik riportja Botos Katalin tárca nélküli miniszterrel, melyet a Dunaholding Rt. támogatásában élvezhettem. Majd Németh Zsolt rendőr ezredes számolt be egy újabb betöréses lopásról, amelyet gázsprayvel követtek el, valamint két tettestárs támogatásával. Csurka István a Klapka Group támogatásával fejtette ki nézetét, miszerint az MDF sorai ellen bomlasztó tevékenység folyik a sajtó támogatásával. Később a keményen edző sportolókkal együtt örülhettem a hírnek, hogy várhatóan sikeres olimpiai szereplésüket a Balatonboglári Élelmiszeripari Rt., a Thermal Hotel Helia, a Terimpex és Diadém Kft. is támogatja mint a Magyar Olimpiai Bizottság hivatalos támogatói. Azután a Postabank lehetővé tette a műsorvezetőnek, hogy beszélgessen Koncz Gáborral, sőt kávéval is megkínálta, amit a kitűnő művész nem nagyon akart elfogadni, de muszáj volt neki, mert a képernyőn megjelent a felirat: A Nap TV vendégeit a Cardimix Kft. által forgalmazott kávéfőző kávéjával kínálja.

Nyolc óra tájban kisütött a nap, igen szép, derült délelőtt ígérkezett, amint ezt Aigner Szilárd a Hungária Biztosító által támogatott időjárás jelentésben már hajnalban megjósolta. Tele voltam optimizmussal, úgy éreztem, számomra is tartogat még kellemes pillanatokat az élet, feltehetően a Fővárosi Fogtechnikai Vállalat, valamint az urológiai klinika támogatásával.

A stúdióigazgatók korán kelnek

Pénteken reggel öt órakor keltem, frissen és üdén vágtam neki a napnak, szemem előtt tartva a népi mondást, miszerint: ki korán kel, aranyat lel. Ezt a bölcsességet látszott igazolni Havas Henrik rövid bevezetője is a Nap TV műsora előtt. A népszerű műsorvezető ugyanis arról beszélt, hogy nemsokára sok gazdag ember lesz az országban – ezek feltehetően mind korán keltek –, és nem szabad, hogy ez irritálja az embereket, mármint azokat, akik nem lesznek gazdagok. Ezek a gondolatok a nézők leveleinek kapcsán jutottak Havas Henrik eszébe, ugyanis nagyon sokan túlzottnak tartják a képviselők több tízezer forintos fizetését. A politikus gazdagságára azért van szükség – vélekedett Havas Henrik –, „mert ez alapozza meg a biztonságát. Megfelelő anyagi háttér kell ahhoz, hogy valaki vissza tudjon vonulni a politikától akkor, ha politikailag ellehetetlenül. Ez az apró érv – tette még hozzá – valószínűleg elkerülte a levélírók figyelmét…” Ez az apró érv – kicsit szégyellem is magam miatta –, az én figyelmemet is elkerülte, de most, hogy Havas Henrik meggyőzött, már azt is tudom, hogy miért kellett a TV stúdióigazgatóinak havi jövedelmét százkilencvenezer forintra emelni. Mert ha a TV-nél egyszer ellehetetlenülnek – ami ennél az intézménynél elég gyakran előfordul –, legyen megfelelő anyagi bázisuk a visszavonulásra. Ez esetben megtakarított pénzüket majd vállalkozásokba fektetik, részvényeket vásárolnak a Dunaholdingtól, esetleg masszázsszalont nyitnak, ami persze csak csekély kárpótlás azért, hogy ellehetetlenültek a TV-nél. Ezért én a stúdióigazgatók jövedelmét nem tartom túlzottnak, különösen, ha arra gondolok, hogy a minap nekem a Szépirodalmi Kiadó nyolcvanezer forintot ajánlott fel egy regényért, igaz, hogy bruttó. Ha jól számolok, havonta mindössze három regényt kellene megírnom, hogy elérjem Bányai Gábor stúdióigazgató jövedelmét, ami igazán semmiség. De mi lesz akkor, ha egyszer én is ellehetetlenülök mint regényíró? És mi lesz azokkal, akik ellehetetlenülnek mint adminisztrátorok, nyeregkészítők vagy hajókovácsok? Javaslom, hogy ne csüggedjenek. Ha kételyeik támadnának a javak elosztásának helyességét illetően, keljenek fel korán, menjenek a TV elé, várják meg Havas Henriket, és beszélgessenek el vele.

Ám arra nagyon vigyázzanak, hogy a sérülés nyolc napon belül gyógyuljon.

Nézem a SAT eins-t

Egy barátommal találkoztam a minap, régóta nem láttam, ezért meglehetős örömmel üdvözöltem. Kis bajor kalap volt a fején, amikor meglátott, feltolta a feje búbjára.

– Hogy vagy, hogy vagy? – veregettem meg a vállát.

– Na so so – felelte. – Ganz gut.

– Miért beszélsz németül? – kérdeztem.

– Tudja, én kicsit már felejtek magyart – mondta szemlesütve és enyhén müncheni akcentussal.

– Nem értem – mondtam. – Tudtommal egy bécsi kirándulást leszámítva, soha nem jártál külföldön.

– Ja, du hast recht – mondta –, de én nem külföldjén tanultam német, hanem televízióbul.

– Hogy lehet a televízióból németül tanulni?

– Tudja, ez volt úgy, hogy négy évvel régen szereltek nekem tetejére… nicht tetejére… tetőre egy antenna… Egy parabol. Fogom mindig SAT eins meg RTL… Hamburg, München… nézem Tag und Nacht.

Eltartott egy ideig, amíg a keverék beszédből kiszűrtem a lényeget.

Kiderült, hogy a barátom eleinte idegenkedett a külföldi adásoktól, mert nem értett belőlük egy kukkot sem. Később – ahogy fokozatosan romlott a magyar tévé műsora – egyre sűrűbben kapcsolt át a német állomásokra. Azután egyszer – amikor éppen Kupa Mihály beszélt a TV 1-ben – öklével a készülék tetejére vágott, és azt mondta: egy frászt fogom én ezeket nézni! (Akkor még jól beszélt magyarul.) Tüstént átkapcsolt a SAT 1-re, ahol éppen egy James Bond-film ment. Ettől a naptól kezdve soha többé nem nézte a magyar adásokat. Hat hónap múltán azon kapta rajta magát, hogy kezdi érteni az idegen szöveget, egy évre rá pedig már zavartalanul élvezte a németre szinkronizált filmeket. Két évvel ezelőtt leszázalékoltatta magát, azóta ott ül a képernyő előtt kora reggeltől késő estig, csak vásárolni jár el reggelenként egy fél órára. A német bemondónőket már név szerint ismeri – árulta el a barátom, az egyikbe egészen szerelmes lett.

– Die schöne Brigitte – sóhajtott szemérmesen. – Ein Zuckerl.

Kezet nyújtottam a barátomnak, mert már untam a kétnyelvű társalgást. Zavartan hunyorgott, éreztem, hogy valami még nyomja a lelkét.

– Tudja, tegnap egy kicsit kapcsoltam át magyar Fernseh-re – vallotta be. – Jött rám az a Heimweh… az a honvágy. Volt nagyon nehéz látni megint az a Kupa Mihály meg az a Pálfi… Sehr schwer… De hát van magyar szív is az emberben.

Biztatóan mosolygott rám.

– Jövőre is fogok egyszer nézni.

Napi padaszana

Egy barátommal találkoztam a minap, régóta nem láttam, s meglepett, hogy mekkora változáson ment át. Izgága, kiegyensúlyozatlan alak volt, most sugárzott belőle az erő és a nyugalom. Ezt közölni is akartam vele, de mielőtt megszólaltam volna, szigorúan nézett rám és azt mondta:

– Te a hasadból lélegzel.

– Miért? – kérdeztem. – Honnan kellene lélegeznem?

– A rekeszizmodból. Figyelj meg engem.

Mély lélegzetet vett, s közben különös hangot hallatott. Valahogy így hangzott:

– Aom… aommm…

Amikor kifújta a levegőt, ugyanazt a hangot hallatta. Azután észrevette, hogy értetlenül bámulom, erre megmagyarázta, hogy ez a hang a lámák szent szótaga, s azt is megmagyarázta, hogy ő ilyenkor a boldogság és nyugalom állapotába kerül. Azután végignézett rajtam és megállapította, hogy sápadt vagyok és vörös a szemem, és ezen csak az amina-mahina gyakorlat segíthet. Ez azt jelenti, hogy néhány percig azt kell képzelnem magamról, hogy kicsi vagyok, mint egy gombostűfej, majd azt kell képzelnem magamról, hogy óriás vagyok, mint Gulliver a liliputiak között. Ettől a testem rugalmas lesz, és a lelkem kitágul.

– Honnan tudod te ezeket a dolgokat? – kérdeztem.

– Rendszeresen nézem a tévé jógasorozatát – felelte. – Ajánlom neked is. Amióta padaszanát végzek, elmúltak a visszérpanaszaim, és megtanultam a testemet és a lelkemet egységben látni.

Barátom szavai nagy hatást tettek rám. Csütörtök délelőtt már alig vártam, hogy elkezdődjék a jógasorozat e heti folytatása, és én is elvégezhessek néhány gyakorlatot. A négerüléssel kezdtem, ami nagyon egyszerű gyakorlat. Le kell csak guggolni, és a fejünket elmélyülten a két tenyerünk közé szorítani. Ez a művelet igen jó az isiász és a lumbágó ellen. A négerülést a vajraszana követte, ami egyszerű törökülésnek látszik, de a hatása jótékony, ha az embernek emésztőszervi bántalmai vannak. A négerülésből csak hátra kellett hajolnom, hogy a fejem a földet érje, s máris elértem a matsyender ászana pozíciót, amellyel a menstruációs görcsök hatásosan oldhatók. A végére hagytam a garudi ászanát, ami abból áll, hogy az ember a karjával úgy tesz, mintha valami csúnya dolgot intene, miközben a jobb lábfejét a bal lábszárához szorítja. Ez a pozíció előnyösen befolyásolja a hólyag és a nemi szerv működését.

A hatás nem maradt el. Néhány perc múlva máris tapasztalhattam, hogy a hólyagom kifogástalanul működik. Ami pedig a másik dolgot illeti… Hát istenem! Azért egyetlen gyakorlattól még nem lehet csodákat várni.

Tanuljunk nyelveket!

A nyelvtudás nagyon fontos dolog, különösen manapság, amikor lépten-nyomon azt halljuk, hogy közelednünk kell Európához. Ezért illeti dicséret a tévé olasz nyelvtanfolyamát, amelyet már négy hete láthatunk nap mint nap a képernyőn. Ha a tanulni vágyó nézők eddig szorgalmasan követték a műsort, az ötödik hét elején már úgy tudnak beszélgetni olaszul – a műsorvezető szerint –, akárcsak Neil és Pat, akik egy presszóban találkoznak, feltehetően Rómában. Hogy vagy? – kérdezi Pat, mire Neil azt válaszolja: Elég jól. Majd ő kérdez: Iszol valamit? Szívesen – mondja Pat. – Egy kapuccinót. Nem eszel semmit? – kérdezi Neil. Pat megrázza a fejét: Reggel csak egy almát eszem. Neil a pincérhez fordul: Kérek egy kapuccinót és egy kávét.

Ennyi.

Négy hét tanulás után ez azért nagyon szép, értelmes beszélgetés. Újabb négy hét leforgása alatt Pat feltehetően megunja az almát, és igényesebb lesz a táplálkozás terén. Mint az a különös akcentussal beszélő vendég, aki két-háromperces lágytojást kér pohárban, vajjal és enyhén pirított kenyérrel egy budapesti kávéházban.

– Uraságod ugyebár nem magyar? – érdeklődik a pincér.

– Nem – feleli a vendég. – Én vagyok orosz.

– Milyen jól tetszik beszélni magyarul – álmélkodik a pincér.

– Én tanulok szisztematikusan magyart – mondja nem kis büszkeséggel a vendég. – Mindennap tíz szó. Az egy héten hetven szó. Egy hónapban háromszáz szó. Egy évben pedig háromezer-hatszázötven szó – ezután jelentős mozdulattal megkopogtatja a homlokát. – És tetszik látni, ez mind van itt, ebben a kis segemben.

Torpedó

Halló, halló… Várjuk a következő hívást… Már itt is van… Hány éves vagy, kisfiam? Hetvennyolc?… Nahát, büszke lehet rá a bácsi, hogy ilyen kedves, fiatalos hangja van… Nem bácsi, hanem néni? Hát ez fantasztikus!… Pedig meg mertem volna rá esküdni… Szabad a kedves nevét, foglalkozását… Pálinkás Anna, nyugdíjas. Hát persze, hogy nyugdíjas, ezt nem is kellett volna kérdeznem… De azért, ugye, jó egészségben van?… Nahát, ennek örülök. És honnan tetszik telefonálni?… Persze, hogy hazulról. De melyik városból?… Debrecenből. Ennek külön örülök. Tetszik tudni, hogy Kossuth Lajos is járt Debrecenben… Igen, Kossuth Lajos, a haza bölcse. Azért mi is ismerjük a történelmet… Tessék mondani, könnyen bejött a hívás?… Már két éve tetszik próbálkozni? Jaj, de örülök, hogy végre sikerült… Jövőre talán már nem is lett volna alkalma a bácsinak telefonálni. Hány évesnek tetszik lenni? Hetvennyolc. Ez nem kor, manapság. Most még csak azt tessék megmondani, hogyan szólítsam?… Panninak? Ne is mondjam azt a bácsinak, hogy néni?… Ez nagyon kedves. Ebből is látszik… Na mi is látszik ebből? Nem tetszik rájönni? Én sem… Na de az idő halad, még azt árulja el Pannika, mit szeretne nyerni?… Egy betétkönyvet? Reméljük, hogy meg is lesz… Hát akkor kezdhetjük is… Elemér három. Nagyon jó. Nem talált… Talán a következő. Jól tessék meggondolni… Béla hat. Ez az! Ez az! Egy belföldi utazás. Most nagyon tessék vigyázni… Cecil hat. Nagyon jó. Nem talált… Béla hét. Ott van! Ott van… Béla nyolc. Ez is jó… Cecil nyolc. Süllyed! Süllyed!… Gratulálok, Pannika, nagyon drukkoltam, hogy sikerüljön. És sikerült! Sikerült… És hova tetszik ezzel az értékes nyereménnyel majd utazni?… Zalakarosra? Nagyon jó választás. Zalakaros sokat fejlődött az utóbbi években… Ha szabad tanácsolnom, ne tessék sokat ülni a meleg vízben… Nem tudom, de azt mondják, hogy a meleg víz kis lábakat csinál… Egy szép képeslapot azért elvárunk… Még egyszer gratulálok, és tessék újra hívni bennünket, nemcsak a játék miatt, hanem ugyebár az a bensőséges hang, amit mi itt kialakítottunk… Nálunk a tévében minden olyan családias, olyan igazi plömplöm… Jó nyaralást kívánok Zalakaroson, és jövőre sok sikert az iskolában… Szia, szia, még egyszer gratulálok…

A Magyar Televízió elnökségének

Tisztelt Elnökség!

 

Alulírott készüléktulajdonos havi előfizetési díjat fizetek azért, hogy az Önök által sugárzott műsorokat megnézhessem. Ezt a – ma már nem is csekély – előfizetési díjat önök állapították meg, teljesen egyoldalúan, nekem ebbe semmi beleszólásom nem volt. Nem kötöttünk semmiféle szerződést arról, hogy a befizetett díjösszegért milyen jellegű műsorokat igényelhetek, a napi műsoridőt is önök szabták meg. Önök nem kötelezték el magukat semmire, bármikor lerövidíthetik a műsoridőt, akár napi két órára is, én ebbe sem szólhatok bele. Önök megváltoztathatják egyik napról a másikra a meghirdetett műsort, késhetnek az adással, tiltakozásnak helye nincs. Én a megértő és türelmes tévénézők közé tartozom, nem várok a tévétől lehetetlent, eszembe sem jut például, hogy minőségi szempontokat kérjek számon. Azt azonban nem tűröm, hogy a felelőtlen műsortervezés miatt jelentős anyagi károkat szenvedjek. Nem kertelek tovább, megmondom, miről van szó. Heti tévéjegyzeteket szoktam írni, az egyik ilyen jegyzet leadása csütörtök délig lett volna esedékes. Ehhez két műsort választottam ki a TV 2 délelőtti programjából, A stewardess mosolyát és az Olasz nyelvleckét kezdőknek. Mondanom sem kell, mind a két műsor elmaradt. A jegyzetemet nem tudtam megírni, miáltal elestem ezer forint honoráriumtól.

Kérem a tévé elnökségét, hogy a fent említett összeget nyolc napon belül térítse meg nekem, ellenkező esetben követelésemet törvényes úton fogom érvényesíteni.

A kor szele

Nem tudom, más hogy van vele, de én már lassacskán jobban szeretem nézni a reklámokat a tévében, mint magát a műsort. Szellemesek, ötletesek, s vannak közöttük egészen meghatóak is. Például az Új Magyarország (a napilap) reklámja az ártatlan gyermekkel, ki fémpálcikájával megüti a triangulumot, amely csengve bong, vagy bongva cseng.

Egy tiszta hang.

Ideológiai különbözőségénél fogva egészen más illatú, de éppoly meggyőző a Népszabadság reklámja. Egy férfi ül valahol – kétségkívül egy félreeső helyen, ahol általában szívesen olvasunk újságot –, a kezében tartott napilap eltakarja az arcát. Rövid, ám feszült pillanatok múltán felemeli a fejét az újság mögül, és végtelen megkönnyebbüléssel – bár a nyomizástól még fáradtan és rekedten – azt mondja: „Most jó!”

Szavait sejtelmes nesz követi, egy befejező akkord, nem hivalkodó, de mégis sokatmondó, egy eleresztett sóhaj alulról.

Egy tiszta hang.

A tökéletes nő

A múlt héten a tévé reggeli műsorából lejegyeztem néhány választ arra a körkérdésre, amelyet a riporter ismert színésznőknek tett fel: mit nem szeretnek a nők a férfiakban.

Ezúttal a kérdést – megfordítva – ismert színészeknek tették fel: mit nem szeretnek a férfiak a nőkben. Értékes és megszívlelendő válaszokat hallhattunk, mint általában a körkérdésekre. Bajor Imrének például – kora ellenére – megrögzött szokásai vannak, és nem szereti, ha ezekben gátolják. Ezenfelül nem szereti, ha egy nő ott akar aludni nála.

Halász László nem szereti, ha balhéznak vele.

Bardóczy Attila ki nem állhatja, ha egy nő lapos sarkú cipőt visel, vagy csúnyán néz rá az autóbuszon.

Lukács Sándor kerüli azokat a nőket, akik okosabbnak hiszik magukat nála.

Baranyi László úgy van a nőkkel, mint a marhahússal. Ebben is, abban is a kövéret szereti.

Sas József szerint egészen mást nem szeret az ember a feleségében és mást a szeretőjében. „Természetesen nem rólam van szó” – mondta.

Szuhai Balázs nem bírja, ha egy nő nem nő. Vagyis, amikor – félreértve az emancipál szó jelentését – e Manci Pál lesz (haha!).

Szombathy Gyula értetlenül áll a nők ama tulajdonsága előtt, miszerint a legnagyobb szerelemből és ragaszkodásból képesek a legmélyebb gyűlöletbe átcsapni.

Kabos László nem szereti, ha egy nő sokáig kéreti magát, és hallgatag…

A közvélemény-kutatás módszereivel összegezve a válaszokat: az ideális nő kissé telt, magas sarkú cipőt visel, kedvesen kacsint a férfira az autóbuszon, majd rajongó csodálattal azonnal lefekszik vele, miközben sokat beszél. Kudarc esetén odaadása nem csap át gyűlöletbe, és nem akar a férfinál maradni éjszakára.

Ami érthető is.

Elvonókúra

Szeptember 16. Kora délelőtt önfeledten néztem a tévét, a PRO7-en egy régi film ment, Spencer Tracyvel, amikor kattant egyet a készülék, a kép elment. Megpróbáltam a többi csatornát is, a tévé néma volt, mint a sír. Egy óra múlva újra próbálkoztam. Semmi. Felhívtam a kábeltévét, ahol megmagyarázták, hogy egy erősítőt átszerelnek valahonnét valahová, de az egyik lakó elvitte a padláskulcsot, meg kell várni, amíg visszajön Celldömölkről. Estére a Hajnali ígéret című film volt bekarikázva nekem a műsorban. De hát nem láthattam. Elég idegesen telt az estém, éjjel is nyugtalanul aludtam.

Szeptember 17. Korán ébredtem. Azonnal bekapcsoltam a tévét, de még mindig néma volt. Délelőtt többször is próbálkoztam, sikertelenül. Délben otthagytam az ebédet, semmi étvágyam nem volt. Különös nyomást éreztem a gyomrom tájékán. Mi lesz, ha este nem láthatom a Szomszédokat? Nem láthattam. Hirtelen sírógörcs tört rám, az orrom vérezni kezdett.

Szeptember 18. Reggelre belázasodtam, a szemem megdagadt. Rettenetes erőfeszítéssel bekapcsoltam a készüléket, amely nyikorgó hangokat hallatott, de kép nem volt. Az ájulás környékezett. Ki kellett hívnom az orvost. Hosszasan vizsgált, majd megállapította, hogy súlyos mérgezési tünetek jelentkeztek nálam, ez a hirtelen elvonás következménye. Kihívta a mentőket. Délre már a Lipóton voltam, egy kórteremben, ahol hat másik beteg – ezek is mind elvonósok voltak – zsugázott. Akkor vettem észre, hogy a terem közepén bekapcsolt tévékészülék áll. A Munkavállalók magazinja című műsor ment, a szemem mohón rátapadt a képernyőre. Az egyik elvonós – aki már gyógyulófélben volt – megmagyarázta, hogy ez már a terápiához tartozik, a tévé egész nap megy, persze videóról, és csak azokat a filmeket sugározzák, amelyeket a terápia szempontjából hasznosnak ítélnek. Meg is mutatta a napi programot: Piaci körkép… Közúti közügyek… A szent kereszt felmagasztosulása… Mi újság a kiskertben?… Befektetési tanácsadó. Mindegy. Fő, hogy látom a tévét.

Szeptember 19. Jól bereggeliztem, s közben már gépiesen a készülék felé fordultam. Egész délelőtt Pálfy G. István és Ilkei Csaba műsorait közvetítették. A terápia szigorúbb lett. A többiek ügyet sem vetettek a képernyőre, de én még hősiesen helytálltam. Csak késő délután ragadt le a szemem, a Vallás és kultúra című műsort már nem láthattam.

Szeptember 20. Délelőtt még megnéztem az Emberi jogi figyelőt és a Német nyelvű nemzetiségi magazint, azután engedtem a csábításnak, leültem a többiekkel ultizni. Estig játszottunk, de alig hallottuk egymás hangját a tévétől. Amikor bejött az orvos, rá is kiáltottam: „Zárják már el azt a rohadt készüléket!” Elégedett képet vágott. Én meg bemondtam egy negyven száz ultimót pirosból. Már nem érdekelt a tévé. Pedig éppen Bányai Gábor beszélt.

Az igazgató is csak ember

Egy rokonszenves színház rokonszenves igazgatója nyilatkozott a Nap TV pénteki adásában; Bálint András, a kitűnő színész, rendező, előadóművész és nem utolsósorban kedves, szeretetre méltó egyéniség. A színház terveiről és gondjairól is olyan természetéből fakadó gyermekded nyíltsággal beszélt, hogyha én lennék az új törvényhatóság, önkormányzat meg színházi főizé, gondolkodás nélkül beléhelyezném a bizalmamat további ötven évre. Ámuló képpel hallgatta a riportert, látszott rajta, hogy nem érti, mitől olyan komolyak manapság az emberek, holott a dolog roppant egyszerű: jó színházat kell csinálni, jó darabokkal, és általában szeretni kell a közönséget.

Kellemes érzéseket keltett bennem a műsor, és közben büszke voltam magamra, mert eszembe jutott, hogy valamikor én is adhattam egy életre szóló tanácsot ennek a híres embernek és népszerű igazgatónak.

Húsz esztendeje is van talán, hogy egy baráti társasággal kirándultunk a Balatonra, ha emlékezetem nem csal, Szántódra. Dél volt már, amikor megérkeztünk, és Bálint András addigra nagyon megéhezett. Végre találtunk egy vendéglőt, asztalhoz ültünk, és Andris önfeledten falatozni kezdett. Ma is megborzongok, ha visszagondolok rá, sohasem láttam életemben ilyen ártatlanul őszinte mohóságot. Még le sem nyelte a megrágott falatot, már tömte a szájába a következőt. Ételmaradékok szóródtak szét a négy égtáj felé, az asztalkendőn gyűltek a húsleves foltjai, a székek karfáján dinnyelé csurgott végig, Andris ingét kenyérmorzsák borították. Sokkolva néztük ezt a senkit nem kímélő falatozást – a pincért, aki felszolgált, állítólag azóta is vegetatív neurózissal ápolják –, de nem szóltunk egy szót sem, csak a székünket húztuk egy kicsit távolabbra. Bálint Andris szeretetreméltó egyéniségének köszönhette ezúttal is, hogy az esetet igyekeztünk hamar elfelejteni.

Néhány évvel később beállított hozzánk, először láttam őt gondoktól gyötörten. Kiderült, hogy Kovács András új filmjében kapott szerepet, egy ellenszenves SS-tisztet kellett alakítani. „Én eddig csupa rokonszenves szerepet játszottam – mondta. – Hogyan tudok én ezzel megbirkózni? Mivel tegyem magam ellenszenvessé?”

Ez tényleg nehéz feladatnak látszott, ezen én is hosszasan elgondolkodtam. Egyszerre csak fény gyúlt az agyamban, rátaláltam a megoldásra.

Azt mondtam Bálint Andrisnak:

– Egyél!

Üzenem szeretteimnek

Már régóta fontolgatom, hogy eldobom magamtól az életet. Tulajdonképpen nincs rá különösebb okom, a családi életem rendezett, az utóbbi időkben nem ért semmiféle csalódás, kiábrándulás, anyagi helyzetem tűrhető, a feleségem állítólag szeret, és a gyermekeim büszkék rám. Csakhogy én valamikor elolvastam kedvenc pszichológusom, Popper Péter Hogyan öljük meg magunkat? című alapvető tanulmányát, amelyben a kitűnő szerző arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy „akkor kell megölnünk magunkat, amikor elégedettek és boldogok vagyunk. Egyedül ez az öngyilkosság hiteles, mert bizonyítja, hogy nem gyávaságból, menekülésképpen vagy önutálattól sarkantyúzva távozunk az élők sorából”.

Egy szó, mint száz, a tervem már régóta megvan, csupán a kivitelezés módjában nem tudtam még megegyezni magammal. Akadt ugyan néhány sztereotip ötletem, de Popper Péter tanulmánya mindegyiktől elvette a kedvemet. A szerző szerint ugyanis jó ízlésű ember nem csinál horrorfilmet a halálából.

„Ezért szigorúan tilos:

– mindenféle tárgyat magunkba szúrni, ereinket felvágni – mert a seb, az alvadt vér gusztustalan;

– felakasztani magunkat – mert a kilógó nyelvű, pöffedt, fekete arcú hulla ijesztően csúnya és groteszk;

– kinyitni a gázcsapot, vízbe ugrani – ugyanezért;

– levetni magunkat valamilyen magas épületről – mert az eldeformálódott test méltóságát vesztett és értelmetlen húshalmaz;

– gyógyszereket, vegyszereket enni nagyobb mennyiségben – mert öntudatlan állapotban könnyen magunk alá csinálunk.”

Már azt hittem, le kell mondanom a tervemről, amikor a tévé szerda reggeli adásából ráleltem a megoldásra. Egy közleményt olvastak fel félóránként, meglehetősen izgatott hangon: „A Kermi betiltotta az ebszőlőszár feliratú papírzacskókban árusított termékek forgalmazását, mert az felszívódva akut hasmenést, izomgörcsöt és idegbénulás következtében halált okozhat.”

Ez kell nekem, mondtam magamban, és azonnal lerohantam a legközelebbi háztartási boltba, ahol minden nehézség nélkül beszereztem az ebszőlőszár feliratú zacskóban árusított terméket.

Otthon azután apránként elfogyasztottam, némileg rágós volt, de az ízére nem panaszkodhatom.

Kicsiny szobámban ülök most, és várom a halált.

Mire e sorok az olvasók kezébe jutnak, én már élettelenül dűlök el a karosszékemen, mellettem az ebszőlőszár feliratú zacskóval. De még az innenső partról üzenem barátaimnak, ismerőseimnek, hogy ne érezzenek lelkiismeret-furdalást a halálom miatt. Mindenkivel megbékélve hagyom itt e kopár árnyékvilágot, és nem azért – hogy csak egy példát mondjak –, mert a főnököm már hónapok óta halogatja a fizetésemelést.

Muszáj nevetni!

Min lehet ma nevetni Pesten? A megboldogult Henri Bergson, aki a nevetés filozófiájával foglalkozott, bizonyára épületes tanulmányt írt volna erről a témáról, ha meghallgatja a válaszokat szerdán reggel a tévé riporterének körkérdésére: mikor nevetett utoljára?

Az első megkérdezett – egy középkorú, finom úr – azt mondta, hogy ő a kormányon nevet leginkább. Meg a parlamenti üléseken. „Ebben az országban jelenleg ez az egyedüli, ami nevetségre ad okot.”

Sokat nevetünk mostanában – vallotta egyöntetűen két csinos lány –, elsősorban a nyomorunkon és a kilátástalanságunkon.

Egy munkába igyekvő fiatalember azt mondta, hogy ő a barátaival szokott nevetni, de jókat mulat néhány törvényjavaslaton is.

Mindenen tudok nevetni, mosolyodott el a kérdésre egy joviális külsejű férfiú fekete napszemüveggel. Reggel például azon nevetett, hogy a szervizben még mindig nem csinálták meg az eltörött kipufogóját, pedig mára biztosra ígérték.

Egy másik fiatalember nagyon jó viccet hallott, azon nevetett utoljára, de nem volt hajlandó elmesélni, mert vannak benne olyan szavak is, amelyeket nem lehet a nyilvánosság előtt kimondani. A riporter erre azt javasolta, hogy a csúnya szavak helyett mindig fütyüljön egyet. Ekkor a fiatalember elmondta a viccet, de nem lehetett belőle semmit érteni, mert csupa füttyből állt.

Azután egy idős munkást kérdeztek meg, aki egyszer nevet egy hónapban, amikor megkapja a nyugdíját. Huszonhét év öntödei munka után ennyi nyugdíj! – csóválta a fejét, és már nevetett is.

A műsorvezető Juszt Lászlót is megkérdezték, hogy mikor nevetett utoljára, mire ő azt mondta, hogy akkor kacagott igazán, szívből, amikor elolvasta a televízió legújabb átszervezéséről szóló anyagot. Azt nem árulta el, hogy mi volt olyan mulatságos ebben az anyagban, de látszott, hogy már a visszaemlékezéstől is ragyog a tekintete.

Igazán vidám, lendületes műsor volt. Ahogy mondani szokták: ilyet is csak Pesten lehet látni.

Középfokú ászanák

A TV 1 csütörtök reggeli adásában ismét találkozhattunk az idős magyar jógival, aki újabb rejtelmeit tárta fel a jóga, vagyis a végtelenbe való nyújtózás tudományának. Megtudtam például, hogy ha tenyerünkkel a fülünket körkörösen masszírozzuk, ez igen jó hatással van a vese működésére. Azután a pránajáma következett, ami igen egyszerű gyakorlatnak látszott. Reggel a jobb orrlikunkon kell a levegőt beszívni, és a bal orrlikunkon kiereszteni, este pedig éppen fordítva. A reggeli lélegzéssel a lagymatag, nőies jelleget erősítjük magunkban, míg az estivel az agresszív, férfias jelleg erősödik. Ezért semmi esetre sem szabad csak az egyik orrlikunkon lélegezni. Azután sor került az ászanákra is, ezek között voltak könnyebb gyakorlatok, mint például a köldökászana, ami annyiból áll, hogy hanyatt fekszünk, és fejünket egy kissé felemelve átnézünk a két lábfejünk között. Ezzel a gyakorlattal fokozzuk a gerinc rugalmasságát és késleltetjük az öregedést. A nehezebb fokozatú ászanák már-már cirkuszi mutatványoknak tetszettek, ám a mester elmagyarázta, hogy elég, ha csak elképzeljük magunkat szoborszerűen egy-egy helyzetbe, a képzelőerővel máris nagy lépést tettünk előre.

Akkor én elképzeltem magam, amint egy Alfa Romeo volánja mögött ülök, szoborszerűen, Nizzában. Azután elképzeltem magam szoborszerűen egy bankpénztár előtt, miközben a pénztáros ötvenezer dollárt számol le nekem. Azután elképzeltem, hogy a Madonna mellett fekszem az ágyban, de itt már nem tudtam magam szoborszerűen elképzelni.

Az én videóm

 

Szelíd férfi, szelíd orangutánnal

Clint Eastwood bejön a csehóba, és leül a bárpulthoz. Ismerjük ezt a pillanatot, az amerikai álomipar minden nagy hőse bejön egy film közepe táján a csehóba, és leül a bárpulthoz. A háttérben valaki bendzsózik, vagy egy néger játszik a zongorán, vagy egy rekedt hangú nő énekli, hogy: „ott lent, Coloradóban”. Burt Reynolds is le szokott ülni a bárpulthoz, ő mindenkivel barátkozik, megcsipkedi a nők fenekét, és odaszól az énekesnőnek:

„Halló, szivi!” Aztán egyszer csak megjelenik valaki az ajtóban… James Caan is leül a bárpulthoz, ő náthás és kialvatlan, s miközben a poharáért nyúl, a szeme fennakad azon, akit keres. Az illető elsápad, keze a csípője felé csúszik… Clint Eastwoodot észre sem vesszük, amikor bejön. Akkor figyelünk csak fel rá, amikor már ott ül a pultnál, és sört iszik egy dobozból. Nem néz semerre, nem érdekli, mi történik a háta mögött, lassan kortyolgatja a sört, kék szeméből sugárzik a magány és a szomorúság. Nincsenek indulatai, nem válaszol a csapos fecsegésére, a kihívásokra rá sem hederít, a fenyegetések leperegnek róla, s csupán a bőre, amely ráfeszül az arccsontjára, rándul meg olykor a halántéka alatt. Ül a bárpultnál, kér még egy doboz sört, és csak akkor fordul meg, amikor már legalább húszan sorakoznak fel ellene, és azt mondják neki: „Reszketni fogsz, mint vak buzi a lacikonyhán.” Akkor a bőr elkezd ugrálni a halántéka alatt, és csakhamar mentőautók szirénáznak a csehó környékén.

Ilyen az, amikor a magányos Clint Eastwood bejön a csehóba, és leül a bárpulthoz. És most képzeljük el, mi történik akkor, ha egyszer nem egyedül jön be, hanem – ahogy ez a Bármi áron című filmben esik meg – a barátjával, egy jólfejlett orangutánnal. A Clyde nevű orangután is éppen olyan, mint Clint Eastwood, lassú járású, szelíd és magányos. Ül a bárpultnál, sört kortyolgat a dobozból, és ha böffent egyet, bocsánatkérően néz Clint Eastwoodra, aki csak annyit mond neki: „Te tahó!” Clyde-nak egyetlen szenvedélye van, a dolgát kizárólag várakozó rendőrautókban szereti elvégezni.

Ebben a filmben a békés természetű Clint Eastwood egy bérverekedőt játszik, az amerikai fogadóipar egy kiszolgáltatott áldozatát. Két-háromezer dollárért verekszik puszta ököllel, miközben a feje felett százezer dolláros tétek cserélnek gazdát.

Ám egy napon észreveszi magán, hogy kezdi megszeretni a fájdalmat, már „úgy eszi, mint a cukrot”. Ilyenkor minden józan verekedőnek abba kell hagyni. Clint Eastwood is idejét látja, hogy visszavonuljon és valami polgári foglalkozás után nézzen, amikor a fogadóirodák könyörtelen maffiája belekényszeríti egy utolsó mérkőzésbe a leghírhedtebb verekedővel, akiről az a hír járja, hogy már két ellenfelét verte agyon. De, ez a másik verekedő is csak a megélhetésért harcol, ő is hallgatag, szelíd és magányos, akárcsak Clint Eastwood. Két szelíd és magányos férfi veri egymást laposra a megélhetésért, vérszomjas nagymamák, őrjöngő biztosítási ügynökök és emberi mivoltukból kivetkezett rövidáru-kereskedők előtt.

Csupán a rezignált és kissé anarchoid hajlamú orangután nézi higgadtan az eseményeket. Mit lehet itt tenni? Ő nem tudja magát szavakkal kifejezni.

Megy és belecsinál egy rendőrautóba.

A szörnyetegek köztünk vannak

John Carpenter Elpusztíthatatlanok című filmje olyan tudományos fikció, amely akár valóság is lehetne. És azért jó film, mert nemcsak izgalmas, de aktuális gondolatokat is ébreszt. Hétköznapi sorsokról szól, egyszerű emberekről, akik hisznek Amerikában, és semmi mást nem akarnak, mint békésen elrendezkedni a világban. Akárcsak az a szőke, kék szemű fiú is, aki megérkezik vidékről a nagyvárosba, és egy városszéli, menhelyül szolgáló barakktáborban köt ki, ahol az emberek éppen olyanok, mint ő, hisznek Amerikában, és semmi mást nem akarnak, mint békésen elrendezkedni a világban. Corned beef konzerveket bontanak fel, és ügyet sem vetnek a menhely melletti imaház vak néger prédikátorára, aki apokaliptikus látomásokat zihál feléjük: „Nyelvük alatt kígyóméreg – remeg az indulattól a vak néger prédikátor –, nyomukban pusztulás… elvették vezetőink szívét, és vakká tettek bennünket… ébredjetek, itt vannak közöttünk!…”

Ebben még nincsen semmi különös, egy vak néger prédikátor általában apokaliptikus látomásokban dolgozik. Ám az egyik este zavarossá válik a televízió képernyője, egy szakállas arc dereng fel, a kép alig kivehető, de az izgatott hangot tisztán lehet hallani. „Impulzusaink manipuláltak… A tudat megsemmisítésével próbálnak irányítani… közömbössé váltunk, csak magunkkal törődünk…” S mintegy a szavait bizonyítandó, az egyik munkás feláll, legyint. „A franc üssön beléd” – mondja, és átkapcsol egy másik csatornára. Egyedül a szőke és kék szemű fiú gondolkodik el a hallottakon. Belopódzik az imaházba, ahová eltűnni látta a vak néger prédikátort, néhány hívének társaságában. Az imaházban elrejtve gyanús dobozokra bukkan, de arra már nincs ideje, hogy a tartalmukat megvizsgálja. Rendőrautók szirénái hallatszanak, s a levegőben egy helikopter köröz. A rendőrök körülveszik a tábort, buldózerekkel rombolják le a sátrakat és barakkokat, a vak néger prédikátort híveivel együtt elhurcolják és agyonverik. De a szőke és kék szemű fiú a pusztítás után visszatér a füstölgő, kiégett imaházba, megtalálja az épen maradt dobozokat, ezek tartalma azonban tökéletesen érdektelen. A dobozokban fekete szemüvegek halmozódnak, amilyeneket a vakok szoktak viselni. A szőke és kék szemű magával visz egy szemüveget, de csak a városban próbálja fel, amikor a tűző nap már bántja a szemét. És akkor hihetetlen dolog történik. A falakra mázolt vidám és barátságos reklámok elszürkülnek a fekete szemüvegen keresztül, és a helyükön dísztelen feliratok jelennek meg: „Dolgozzatok szorgalmasan!… Szaporodjatok!… Bízzatok a vezetőitekben!…” Azután valaki aggódva kérdezi, a szőke és kék szemű fiú felpillant, és egy vicsorgó szörnyeteg arcát látja a fekete szemüvegen keresztül. De amikor leveszi a szemüveget, tekintete egy segíteni kész, becsületes amerikai polgár tekintetével találkozik. És amikor – ismét a szemüveggel az orrán – alaposabban körülnéz, már minden harmadik járókelőben felfedezi a szörnyeteget. Szemüveg nélkül ezek mind józan, becsületes amerikaiak, szeretik a baseballt, vasárnap báránysültet fogyasztanak, s talán még amerikaiabbak is, mint egy átlag amerikai. Ott ülnek a hivatalokban, a bárpultok előtti székeken, a járőrkocsikban. És amit mondanak, az is igazi amerikai, nyílt és bizalomgerjesztő: Isten, haza, népnemzeti gerinc, demokrácia. A szőke, kék szemű fiúnak ettől az idegei felmondják a szolgálatot, rátámad egy szörnyetegre, és ezzel elárulja magát, bár akkor még nem tudja, hogy a szörnyetegek egy idegen galaxisból beszivárgott élőlények. Kérlelhetetlen hajtóvadászat kezdődik a szőke és kék szemű fiú után, aki fekete szemüveget visel. Fantasztikus jelenetek sora következik, de ez a mondanivaló szempontjából érdektelen, már csak kaland, nem tanulság. A tanulság a fekete szemüveg, melynek birtokában a szőke és kék szemű fiú töprengve kérdezi önmagától: „Ezek mióta élhetnek közöttünk?” S csak ezt a választ tudja adni magának: „Talán mindig is itt voltak.”

És még mindig élnek, ha meg nem haltak – fejezhetnénk be a mesék szabályai szerint.

Horror

Amikor amerikai közreműködéssel megalakult az Intervideo vállalat, én már az első pillanattól kezdve a leglelkesebb ügyfelei közé tartoztam. Nyakra-főre kölcsönöztem ki a rémesnél rémesebb horrorfilmeket, amíg egyszer csak azt vettem észre, hogy valamiféle rejtve szunnyadó szadista hajlam tört felszínre a lelkem mélyéből. Álmaimban vonatokat robbantgattam, szárnyas fantomként száguldoztam a levegőben. Amikor már eléggé megrémültem magamtól, felkerestem P. P.-t, a kitűnő pszichológust, aki háromféle gyógymódot is ajánlott a szadista hajlamok leküzdésére: olvassak századvégi norvég regényeket, tanuljak japánul, vagy lépjek be az öreg cserkészek Lord Baden-Powellről elnevezett egyesületébe. Én az utóbbit választottam, eleinte felemás sikerrel. Előfordult, hogy reggel még a vízzel pacskolva énekeltem a kádban: „Fiúk, fel a fejjel, az óra közel, kel a magyar égen a hajnal…” és este már ismét azon képzelegtem, hogy a dobozból homoki viperákat eregetek szét az Írószövetség prózai szakosztályának ülésén. De azért fokozatosan gyógyultam, egyre kevesebbet gondoltam arra a borzongatóan kéjes pillanatra, amikor F. Gy.-t megmarja a vipera, és egyre többet énekeltem, hogy: „Úgy zúg, mint a harci trombita, a Lomnic és a Hargita…”

Ám a teljes gyógyulásig nem voltam képes eljutni. Egy végzetes pillanatban ugyanis kikölcsönöztem az Intervideótól a Piranhák című filmet, amely újból életre keltette szégyenletes hajlamaimat. A piranhákról (Rooseweltiella mattereri) illik tudni, hogy brazíliai folyamokban élő kis termetű halak. Szájukban késéles fogak vannak, és nagyon falánk természetűek. Hatalmas falkákba tömörülve rajzanak a vízben, megtámadják a folyón áthajtott állatokat, egy-egy ökröt néhány másodperc leforgása alatt szőröstül-bőröstül felfalnak. A horrorfilm arról szólt, hogy a CIA egy tökéletes biztonsági berendezéssel őrzött medencében piranhákat tenyészt, ezeket később a vietnami folyókba fogják letelepíteni, a piranhákkal akarják megritkítani a vietkongok sorait. De hiába tökéletes a biztonsági berendezés, valakinek mégis sikerül leereszteni a vizet, a piranhák a csatornán keresztül beáramlanak egy békés kis folyócskába, melynek partjain másnap készülnek felavatni az új, összkomfortos üdülőtelepet. Az események sora már hajnalban elkezdődik. Egy öreg horgász üldögél a stégen, lábát derűsen a vízbe lógatja, s a botjával bíbelődik. Végre elhajítja a horgot, és csendes elégedettséggel szemléli, hogy gyűrűzik a víz az imbolygó parafa körül. A kies tájék békét és nyugalmat áraszt, a hajnali napfényben a lombok szívderítően susognak. A horgász arcára egyszerre jeges rémület ül ki, a folyó a lába körül tajtékzik, mintha felforrott volna. Kétségbeesett üvöltéssel kirántja a lábát a vízből, illetve csak kirántaná, de nincs neki lába, mert a piranhák közben elnassolták…

Nem akarom az egész filmet elmesélni – bárkinek rendelkezésére áll az Intervideónál –, elég az hozzá, hogy rettenetes hatással volt rám, az öreg cserkészekkel eltöltött idő szinte kitörlődött az emlékezetemből. Már az első éjjel azon tépelődtem, hogy fogom piranhákkal benépesíteni a hévízi tavat egy forró augusztusi napon; ilyenkor legtöbb ott a keletnémet turista. De hát piranhák nincsenek Magyarországon, ezért a képzelet szárnyán Brazíliába repültem, és egy kézitáskának álcázott akváriumban csempésztem fel a piranhákat a Lufthansa Rio de Janeiróból Frankfurtba induló járatára, ámbár magamban éreztem, hogy a dolog nem megoldott. A kézitáskát a repülőtereken minden bizonnyal átvilágítják, s még ha sikerül is valamilyen módon feljuttatnom a repülőgép utasterébe, valószínűleg nem marad feltűnés nélkül, amikor időről időre egy fél kiló nyers marhafelsált dobálok a táska belsejébe. Ezzel el is ment a kedvem egy időre a piranháktól, és lassacskán – egy másik horrorfilm hatására – a parapszichológia felé kezdtem orientálódni. Erős gondolatkoncentrációval lavinát zúdítottam a síelőkre az ausztriai Oberstinkfussban, és sziklának ütköztettem egy utasszállító repülőgépet, amely Tiranából Pekingbe tartott, albán költőkkel a fedélzetén. (Különös, hogy szadista képzelgéseim milyen gyakorisággal kapcsolódtak az irodalomhoz.)

Közben elkezdtem japánul tanulni, elég jól haladtam, s már úgy látszott, hogy a gyógyulás útjára lépek, amikor történt valami – ma is megborzongok, ha visszagondolok rá –, és ismét felkavarodott a lelkem. Egy tavaszi vasárnap délelőtt a budapesti állatkertben sétáltam, kezemben a japán tankönyvvel, amelyben éppen azt olvastam: „Iwasaki úr szorgalmasan dolgozik, mert az élet alapja Japánban a munka és szorgalom”, amikor hirtelen felpillantottam. Az akvárium előtt találtam magam, és a pénztár fölött egy táblára esett a tekintetem.

A táblán ez állott: Piranhaivadékok 250 forintért kaphatók.

Valósággal tarkón vágott ez a rövid hirdetmény, nem akartam elhinni, hogy az állatkertben piranhákat lehet vásárolni. Azután arra gondoltam, hogy miért ne lehetne az állatkertben piranhákat vásárolni, ez is az egyik jele, hogy közeledünk az igazi demokráciához, egy fejlett, civilizált országban bárki tarthat a lakásán csörgőkígyót, hópárducot vagy sivatagi kazuárt. Az akvárium látogatói közül – rajtam kívül – senkit sem kavart fel ez a hirdetmény, gyermekded csínyeken törték a fejüket, hogy majd kinek a fürdővizébe csempésznek piranhákat, s leginkább az anyósuknak akartak meglepetést szerezni: „Nézze, mama, milyen aranyos halacskák, dugja csak be az ujját…”

Bezzeg én!… Az akvárium pénztárosnője nem sejthette, milyen ördögi gondolatok forognak az agyamban, amikor elfúló hangon megkérdeztem:

– Itt valóban árulnak piranhákat 250 forintért?

Méltatlankodva válaszolt:

– Ennél olcsóbban sehol sem kapja meg. Az állatkereskedőknél legalább háromszáz.

Szédelegve mentem haza. Milyen ostoba és tájékozatlan voltam. Képzeletemben alattomos brazil folyókból horgásztam ki életem kockáztatásával a piranhákat, s közben a megoldás itt volt, egy karnyújtásnyira tőlem. Késő délutánig sikerült elfelejtenem minden japán szót, amit addig tanultam, gondolatvilágomat egészen betöltötte az állatkerti piranhák által felkínált új lehetőség. Álmodozásaimból erőteljes csöngetés riasztott fel. S. Gy. író állott az ajtóban.

S. Gy.-ről tudni kell, hogy jó barátom, mégis gyakran volt tárgya szadista fantazmagóriáimnak, mivelhogy báró Eötvös József óta a magyar irodalomban ő írja a leghosszabb regényeket, amelyeket nekem kétszer kell mindig elolvasnom, először kéziratban, másodszor pedig a megjelenést követően. S csupán a minap fejeztem be egy ezeroldalas regényét, amelyből ötszáz oldal kizárólag lengyel nevekből állott; mintha egy varsói telefonkönyvet olvastam volna.

S. Gy. aznap jókedvű volt és bizakodó. Megivott három doboz sört, majd felbontatta velem azt a drága whiskyt, amit a pszichológusomnak készítettem elő másnapra.

– Nagyon jól haladok az új könyvemmel – mondta –, a hétszázadik oldalnál tartok. Nyáron már olvashatod is a kéziratot.

Alig figyeltem a szavaira. Lelki szemeim előtt ismét a piranhák jelentek meg, éles kis fogaikkal, amint könyörtelenül rátapadnak az áldozat húsára.

Akkor S. Gy. mondott valamit, amitől a végzete megpecsételődött.

– Hévízen fogom befejezni. Képzeld el, beutaltattam magam Hévízre. – Elöntött a forróság. A szám széle reszketni kezdett.

– Mikorra? – kérdeztem elcsukló hangon.

– Augusztus tizenötödikén utazom – felelte. – Tizenhatodikán én leszek az első, aki beugrik a tóba…

Kimentem a szobából, mert már nem tudtam türtőztetni magam.

Most hetven piranhát nevelek. Még méltányos áron szereztem be őket az állatkertből. Azóta már ott nem lehet kapni, a kiskereskedők az összeset felvásárolták, némelyik négyszáz forintot is elkér egy ivadékért. A piranhákat egy nagyméretű akváriumban tartom Csobánkán, a hétvégi házam pincéjében. Szépen fejlődnek, ami nem is csoda, mindennap másfél kiló lóhúst dobok be nekik. Augusztusig jelentős szaporulatra számíthatok.

Tegnap felhívott S. Gy. A hangjából felhőtlen optimizmus sugárzott.

– Ahogy megbeszéltük – mondta. – Augusztusban, amint megjöttem Hévízről, jelentkezem a kézirattal.

Nem válaszoltam. Tekintetem a semmibe révedt, mint mindig, amikor rám tör a roham.

Woody Allen játszik egymással

Woody Allen úgy járkál a saját filmjeiben, mint egy átjáróházban, amelynek legalább hat kapuja van. A Csillagporos emlékek című filmben filmet forgat az életéről, de persze az is film, amikor kívülről nézi a saját filmjét, és az is film, amikor kívülről nézi önmagát, amint a saját filmjét nézi. Ez a skizofrén csiki-csuki mintha csak Karinthy pszichoanalitikai fricskáját illusztrálná: álmomban két cica voltam és játszottam egymással. A film filmbeli nézői ugyanazok, mint a film szereplői és enyhén paranoid kritikusai, ők teszik fel a mérsékelten bárgyú kérdéseket is Woody Allennek New York valamelyik értelmiségi klubjában.

– Mit akart ezzel a filmmel?

– Egyszerűen mulattatni akartam.

– Nehéz önmagát rendeznie?

– Csak ellen kell állnom a premier plán kísértéseinek.

– Iskolában tanulta a filmezést?

– Ott nem tanultam semmit.

– Tudtommal filozófiát tanult?!

– Két évig hallgattam egzisztencialista filozófiát a New York-i egyetemen. A vizsgán tíz kérdésből egyre sem tudtam válaszolni. Jelest kaptam.

– Ön a filmjeiben mindig pszichoanalizál. Hol tart a politikában?

– A totális, becsületes demokrácia híve vagyok, de az amerikai rendszert is működőképesnek tartom.

Woody Allen kénytelen mindenre valami pokolian mulatságosat válaszolni, neki ez a dolga, ezt várják tőle, ő a komikus. Tőle meg lehet kérdezni azt is, hogy dugott-e már kecskét hajnalban, neki el kell viselni a körülötte rajzó értelmiségi aberráltakat s még a nőket is, akik elégtelen orgazmusuk miatt járnak pszichoanalitikushoz, de elégséges eszközökkel rendelkeznek ahhoz, hogy a kapcsolataikat pokollá tegyék. Az egyik Schopenhauert idéz szeretkezés közben, a másik a szenvedélyes csók előtt arcizomgyakorlatokat végez, a harmadik ismeretlenül bebújik Woody Allen mellé az ágyba, egy megejtően egyszerű indokkal: „A jósnőm mondta, hogy minket egymásnak rendelt a sors. Tudom, hogy maga nyilas, és jól kijön a halakkal.”

Más közönséges halandó már rég depresszióba esett volna, de egy brooklyni biboldó ezt nem engedheti meg magának. Ő csak nyomja a sódert, próbálja megértetni, hogy kutyaszart ér ez az egész önmegvalósítás, jóga, sokkterápia, zen buddhizmus; minden a szerencsén múlik, párválasztás, érvényesülés, ez mind a szerencse dolga, s még az is, hogy hol pottyanunk a világba.

„Ha például Berlinben születek – mondja rezignáltan Woody Allen –, most lámpaernyő volnék.”

Madár vígan dalol a lombos ágon

Ugye szerettek videózni, gyerekek? Hát akkor gyertek, üljetek körém, mondok egy mesét. Volt egyszer egy király, és annak volt egy lánya. Szép volt ez a lány, aranyhaja a földig omlott, apjának mégis bánatot okozott, mert nem tudott örülni semminek, nem érdekelte semmi, unatkozott reggeltől estig és estétől reggelig. Hiába vett neki az apja videót, a legizgalmasabb filmeknél is csak ásított, s még jó, ha nem aludt el. Kihirdette egyszer a király, hogy aki olyan filmmel rendelkezik, ami ezt az állapotot megszünteti, annak odaadja a lánya kezét, s ráadásul a fele királyságát. Jöttek is a lovagok hetedhét országból, fényes ruhákba öltözött apródok vitték mögöttük bársonypárnákon a kazettákat. Felvirradt a nap, amikor a lovagok bemutathatták a tudományukat, s az egész nép izgatottan leste, meggyógyul-e vajon a királylány. Jelentkezett az első lovag, nyalka vitéz volt, tetszett az udvarhölgyeknek, csak a királylány nézte közömbösen. „A nevem Warner Bros – hajolt meg a lovag –, és a világ legizgalmasabb akciófilmjét hoztam magammal.” Hát bizony volt is izgalom, harapdálta a szája szélét az udvari nép, amikor a főhős lezuhant a Mount Everest csúcsáról, de azután a mellényzsebéből kieregetett egy piciny ejtőernyőt, amely az óceán fölé érve átalakult tengeralattjáróvá, majd a végső küzdelem kétezer méter mélységben, egy elsüllyedt hajó fedélzetén zajlott le, mégpedig lézerpisztolyokkal. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Elkullogott a lovag, s máris jött a következő, az meg oroszlánhangon jelentette be magát. „Metro Goldwyn Mayer vagyok – bömbölte –, és a világ legerotikusabb filmjét hoztam el.” No, ilyet sem látott még az udvari nép, akkora volt a lihegés, hogy körös-körül elaludtak a gyertyák a teremben, csinálták alulról, felülről, kivették, betették, a királynak állandóan járt a keze a nadrágzsebében. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Ez a lovag is lelépett a porondról, átadta a helyét egy másik gőgös lovagnak, aki így mutatkozott be: „Ha valaki még nem ismer, Paramount Pictures a nevem, és ebben a kazettában a világ legköltségesebb katasztrófafilmje van.” Alighogy befejezte a mondókáját, a képernyőn megjelent egy luxushajó négyezer gondtalan utassal. Azután azt lehetett látni, hogy a tengeren forrni kezd a víz, lángnyelvek szöknek a magasba. Egy – eddig ismeretlen – tenger alatti tűzhányó tört ki, a felszínen sűrű, sötét láva terjengett, s kezdte körülvenni a hajót, mely azután perceken belül szénné égett. A lávatömeg egyre szélesedett, már megközelítette New York partjait, az emberek az utcán összeestek a hőségtől, és leomlott egy kétszázemeletes toronyház. A teremben pisszenés sem hallatszott, az udvari nép lélegzetét visszafojtva figyelte az eseményeket. Ám a királylánynak a szeme sem rebbent meg.

Elunta a király a dolgot, és azt mondta a lovagoknak: „Ha a következő sem jár sikerrel, annak már leüttetem a fejét. Hát így jelentkezzetek!” Nagy csend támadt erre, senki sem mozdult. Azután mégiscsak előállt egy kis serkenő bajuszú legényke, nem volt azon cifra ruha, csak egy hímzett lajbi, a vállán meg egy tarisznya. „Hunnia a nevem, felséges királyom, megpróbálkoznék én is.” Megmosolyogta a király, és azt kérdezte: „Hát te miféle csodafilmet hoztál?” „Én csak egy olcsó fekete-fehér filmet – mondta a legényke –, ötven éve készítették, fog is egy kicsit recsegni a hangja.” Kuncogás futott végig a teremben, a király pedig kezdte megsajnálni a legényt. „Hallottad a feltételeket?” – kérdezte. De a legény bátran nézett a szemébe. „Egy életem, egy halálom, azt is felséged kezébe ajánlom.” S a tarisznyájából máris előhúzott egy ütött-kopott kazettát, elszántan belenyomta a készülékbe.

A képernyőn festett díszlet jelent meg, festett hold sütött a festett Tiszára, s a címet – Dankó Pista – szomorú hegedűszó kísérte. A hang tényleg recsegett egy kicsit. A film egy szegény cigánylegényről szólt, aki gyönyörű dalokat költött és beleszeretett egy szegedi úri kisasszonyba, szerenádot adott neki az ablaka alatt: „Elmondanám én is titkát szívemnek, elmondanám, hogy mily híven szeretlek…” – dalolta. Az egyik udvarhölgy akkor észrevette, hogy a királylány ajkai egy picit szétnyílnak… A cigánylegény azután megszöktette a szegedi úri kisasszonyt, de nagyon szűkösen éltek, mert a dalok nem kellettek senkinek. Bánatában Dankó Pista – mert ő volt a cigánylegény – eladta Stradiváriusát, és elment mulatni egy kávéházba, a saját dalaival mulatott, és a kávéház közönsége együtt énekelte vele, hogy: „Egy cica, két cica, száz cica, jaj, megfogta az icipici egeret…” Ekkor az udvarhölgy megint észrevette, hogy a királylány lába a nóta ütemére jár az asztal alatt, kacsintott is a királynak, nézze már meg, mi történik.

Nem akarom az egész filmet elmesélni, volt abban minden, ami kell, szerelem, csalódás, külföldi siker, ott sírt a vonó a végtelen orosz sztyeppéken, és Vlagyimirovics nagyherceg tűnődve vette tudomásul, hogy: „Még azt mondják, nincs Szegeden boszorkány…” És bizony kipirult a királylány orcája is, ezt már a király is észrevette.

És a film végén – amikor a haldokló Dankó Pista azt suttogta maga elé: „a hegedűm… a nótám…” – nagyot sóhajtott a királylány, és könnyes hangon énekelte a banda halk játéka nyomán: „Eltörött a hegedűm, nem akar szólalni…” És már a könnyei patakzottak, amikor megjelent megint a festett hold, és rásütött a festett Tiszára.

A király meghatottan ölelte át a serdülő bajuszú legénykét, és azt mondta neki: „Meggyógyítottad a lányomat, legyen hát a tiéd a fele királyságommal együtt.” Ujjongott az udvari nép, csak a fő-fő kamarás – aki másodállásban filmesztéta volt, és Mikácsi Gergelynek hívták – lépett oda gondterhelten a királylányhoz: „Én nem akarok ebbe beleszólni, felséges királylány, de nem értem ezt az egészet. A világ legrafináltabb filmjeit hozták el ide, mindegyike komputerekkel kiszámított hatástechnikával készült, és neked mégis ez a szegényes, elavult film tetszett, amelyben nem volt egyetlen jó kép, elfogadható vágás, ötletes dialógus… Elmondanád, hogy miért tetszett?” A királylány pedig erre dalban válaszolt: „Elmondanám, de hasztalan beszéd, hideg szobor vagy, meg sem értenéd…”

Megtartották a lagzit, Hencidától Boncidáig ott volt mindenki. Az ifjú pár kapott a királytól nászajándékul egy színarany videót, minden pénteken lejátszottak vele egy-egy régi magyar filmet, kivéve amikor a Tom és Jerry ment a tévében, mert azt is nagyon szerették.

Amikor az ember horrorfilmet néz

Hét végén a családom elutazott a Balatonra, ami mindig nagy öröm nekem, ilyenkor úgy töltöm a napot, ahogy akarom. Délelőtt vettem három sárgadinnyét, ezt például nem tehettem volna meg, ha a feleségem itthon van, azt mondja, hogy ő nem ad hatvan forintot egy kiló dinnyéért, szezonban. Azután kikölcsönöztem az Intervideótól egy horrorfilmet, hétköznapokon ez is tilos nekem a gyerek miatt. Kellemes napom volt, délutánra enyhült a meleg, lenge szellő fújdogált, és én sóvár vágyakkal gondoltam az estére, amikor egy izgalmasnak ígérkező film után töméntelen sárgadinnyét fogok fogyasztani jégbe hűtve. Délután még megnéztem a tévében az unitárius egyház műsorát és az Okos Vilmos című angol rajzfilmet, azután odakészítettem a karosszékem mellé, az asztalra mindent, ami az élvezetekhez szükséges, cigarettát, hamutartót, egy takarót, ha netán hűvösödne, és egy pohár kólát, amit némi konyakkal dúsítottam. Végül benyomtam a kazettát a Sötétkamra című horrorfilmmel, s már az első percek után tapasztalnom kellett, hogy a film, amit kikölcsönöztem, felülmúl minden várakozást. Jóformán még tájékozódni sem volt időm, hol és mikor játszódik a történet, máris két embert ölt meg az ismeretlen rém, akinek csak a farmernadrágját lehetett látni meg a baltát, amint lecsap az áldozatokra, egy fiatal férfira és egy fiatal nőre, róluk is csak annyit lehetett tudni, hogy szerelmesek egymásba. Nem akarom az egész történetet elmesélni, és ezzel elrontani azoknak az örömét, akik csak ezután kölcsönzik ki a filmet, elég az hozzá, hogy a cselekmény folyamán kilenc embert mészároltak le…, illetve tízet, ha beleszámítom azt a személyt is, akit egy sötétkamrában belefojtottak az ezüstnitrátos előhívóba. A film készítői az izgalmakat mesterien fokozták, a feszültség két gyilkosság közt még rémesebb volt, mint maguk a merényletek; minduntalan roppant az avar, ajtók nyíltak ki lassan, elaludt a villany, hullámzani kezdett a függöny, valaki elvágott egy telefonzsinórt… S már megkönnyebbülésnek számított, amikor végre lecsapott a balta. Mire a film végére kiderült, hogy a gyilkos tudatalattijában gyermekkori sérelmek bukkantak fel, amelyek ellenállhatatlanul ölni kényszerítették – a horrorfilmekben fontos szerepet játszik mindig a pszichoanalitika –, addigra én már se élő, se holt nem voltam. Reszkető kézzel nyúltam cigarettáért, de a zacskó üres volt. Amíg tépelődtem, hogy lemenjek-e a sarki éjjel-nappal nyitva tartó boltba, az előszobából gyanús neszt hallottam. Dobogó szívvel kilopakodtam, s döbbenten láttam, hogy a beépített szekrény ajtaja nyitva van. Eszeveszetten turkálni kezdtem a ruhák között, a kezem nem ért el senkit, de a konyhában megcsikordult az ablak. Berohantam a konyhába, az ablak csikorogva lengett a feltámadt szélben, pedig emlékeztem rá, hogy bezártam. Alaposan bereteszeltem az ablakot és visszamentem az előszobába. A lábam a földbe gyökeredzett. Ajtócsapódást hallottam a folyosó felől, majd egy fojtott kiáltást. Feszülten figyeltem, egészen belekábultam a figyelembe, amikor egy éles csengetés térített észre. Az én ajtómon csengettek. A vérem megfagyott. „Ki az?” – ennyit bírtam rebegni, a torkom kiszáradt. „Én vagyok, B. Pali – mondta a hang kívülről. – Erre jártam és láttam, hogy ég nálad a villany.” Megkönnyebbülten sóhajtottam, nagy kő esett le a szívemről. B. Pali jó barátom, ráadásul erős dohányos, biztosan van nála cigaretta, nem kell a boltba mennem. Kinyitottam az ajtót, és beengedtem B. Palit. „Sápadt vagy – mondta –, rosszul érzed magad?” „Jól vagyok – mondtam –, örülök, hogy feljöttél.” „Nincs valami ennivalód?” – kérdezte, amikor leültünk a konyhában. Pironkodva vallottam meg, hogy még egy darab kenyér sincs itthon, csak az a három dinnye a fridzsiderben, tudok adni egy szeletet. „Dinnye? – kérdezte különös hangsúllyal. – Milyen dinnye?” „Sárgadinnye” – mondtam, s már szedtem is elő egyet, persze a legkisebbet. Elvette tőlem a dinnyét, elgondolkodva nézte egy ideig, azután elrévedt a tekintete valahová a hátam mögé. „Nincs egy késed?” – kérdezte, de mielőtt válaszoltam volna, már észre is vette az asztalon a hosszú, éles konyhakésünket. Felvette. Bal kezében a dinnyét tartotta, jobb kezében a kést. „Dinnye – suttogta maga elé. – Hogy én mennyit szenvedtem miatta gyermekkoromban! Nagyon szerettem a sárgadinnyét, különösen ezt a fajtát, az ananászt, de a mostohám soha nem adott belőle. Én csak a héját kaphattam meg, azt is jól kikaparva.” A hangja elfátyolosodott, és csak ezt hajtogatta: „Dinnye… sárgadinnye…” Egyszer csak különös fényt vettem észre a szemében. Úristen – döbbentem rá hirtelen a veszélyre –, a gyermekkori sérelmek! Nem kapott soha sárgadinnyét, és most ezért bosszút akar állni a világon. Pillantásom a kezére esett, görcsösen szorongatta a kés nyelét. A hegye a mellemnek irányult. Elöntött a verejték. „Vágjál magadnak egy szeletet – sikoltottam –, nekem egy pillanatra ki kell menni!” Annyit láttam még, hogy tébolyult mozdulattal felemeli a kést, azután már csak a fenyegető kiáltást hallottam: „Neked is vágok!”

Berohantam a hálószobába, minden ajtót bezártam. Reszketve ültem az ágyamon.

Elképzelhetetlen és szörnyű volt, ami azon az estén történt. Még most is beleborzongok, ha visszagondolok rá.

B. Pali az összes dinnyémet megette.

Szexpírt az ifjúságnak

A minap kivételesen egy szexfilmet kölcsönöztem ki az Intervideótól. Nyugodt, békés napom volt, az estét is izgalommentesen akartam eltölteni, a szexfilmekből pedig garantáltan hiányzik minden izgalom. Azok a pajkos események, melyek a szexfilmek lényegét képezik, megszokott koreográfia szerint zajlanak le, meglepetés nem érhet bennünket, eltérés legfeljebb a keblek, hátsó domborulatok és combok méretében mutatkozik. Más – a cselekményben jelentősebben közreműködő – testrészt nem láthatunk, mert ha látnánk, akkor ez már nem szexfilm volna, hanem pornófilm, amit egyelőre hivatalosan nem terjesztenek. De ezt ne is sajnáljuk. Az általában nem túlzottan merev, sokszor kifejezetten lankatag látványért cserébe a szexfilmek esetében tökéletes illúziót kapunk. A határozott és hosszan tartó akciók során nem kell minduntalan attól tartanunk, hogy a mondanivaló kicsúszik a dolgok szabályos menetéből, vagy éppen hogy nem gyömöszölődik be.

A Van, aki forróbban szereti című szexfilmben még egy korosodó, kopasz – és már régóta tehetetlen – mogyoróültetvényes vágyait is sikerül felgerjesztem a történet fekete bőrű hősnőjének, aki a férfi előtt térdelve magabiztosan jelenti ki: „Most megpörkölöm a mogyoródat!” Mire a mogyoróültetvényes reménykedve lihegi: „Gyerünk…! Hadd nőjön nagyra a kis huncut!” Ebből az is látható, hogy a szexfilmek készítői sokat adnak a szellemes dialógusokra, melyeknek csupán egyetlen hibájuk van, hogy németül hangzanak el, enyhén bajor dialektussal. Ami némileg a cirkusz porondját juttatja az eszünkbe, mert hiszen köztudomású, hogy a vadállatok kizárólag németül értenek. „Na komm schon!” – sürgeti a fekete bőrű lány a mogyoróültetvényest szinte ugyanazzal a hangsúllyal, ahogy az idomítónő kiált az oroszlánra: „Zum Platz, Zuleika!”

Aki egy szexfilmet feliratok nélkül próbál megérteni, jó, ha tudja, hogy a német „kommen” ige alatt azt is érthetjük: elérkezni a csúcsra. Tehát amikor a férfi egy súlyemelő végső elszántságával a tekintetében azt suttogja: „Ich komme schon!” – ez azt jelenti: „Mindjárt elérkezem a csúcsra, kérje ki fióküzleteinkből a többi szexfilmet is.”

Nyugodtan kikérheti, még az ismertetést sem kell elolvasni a borító hátlapján, ezekben a filmekben mindig ugyanaz történik. Egyszer fordult csak elő velem – Németországban –, hogy egy szokásostól eltérő, szellemesnek mondható videofilmet láttam. A címe ez volt: Romeo és Júlia titkos szerelmi élete. Tulajdonképpen az eredeti darabot játszották, kihagyásokkal ugyan, de a shakespeare-i szöveggel. Csakhogy az erkélyjelenet alatt, míg Romeo előtt egy Montague lány térdelt a homályban, Júlia mögött, az erkélyen, egy Capulet fiú működött szorgalmasan. Júlia szavai – „Oh, Romeo, mért vagy te Romeo…” – kis sikolyokba fulladtak, mivelhogy a hátulról jövő ráhatás igen megerősödött.

Nem tudom, születtek-e azóta más filmek is ebben a műfajban, de az ötletet hasznosnak és nálunk is megvalósíthatónak találtam. Ezzel a módszerrel irodalmunk számos klasszikus alkotását menthetnénk meg az enyészettől, s tehetnénk vonzóvá az ifjúság számára, Katona Józseftől egészen Németh Lászlóig.

Mindennapi borzalmaink

A videózás lassan átalakítja az életünket, beleszól napi időbeosztásunkba, étkezési rendünkbe. A bútorgyárak már a tévé figyelembevételével tervezik otthonunkat, a képernyő befolyást gyakorol baráti és családi kapcsolatainkra. Ismeretes az anekdota a szexuális zavarokkal küszködő férfiról, akitől a pszichológus az analízis során megkérdezi, hogy milyen módon szokott szeretkezni. „Általában hátulról” – feleli a férfi. „Még nem gondolt rá – érdeklődik a pszichológus –, hogy hagyományosan próbálja meg?” „Gondoltam rá – mondja a férfi –, de akkor nem látom a tévét.”

Egyre jobban belemerülünk a fotelmozi szenvedélyébe, a videofilmiparnak pedig igencsak meg kell erőltetnie magát, hogy mindig újat találjon ki a számunkra. Az alapképletek – Drakula, Frankenstein, A múmia bosszúja – lehetőségei már ezerféle változatban kimerültek, helyüket egy időre elfoglalták az idegen galaxisok szörnyei, a megtébolyult komputerek, a parapszichológia által okozott katasztrófák és a KGB vagy a CIA láthatatlanul pusztító fegyverei. Ám a fogyasztó hatalmas étvágyának ez már mind kevés, egyre türelmetlenebbül követeli a maga napi – semmi eddigihez nem hasonlítható – borzalmait. A szegény videofilmipar pedig elgyötörten sóhajtozik: „Mit akartok még tőlem? Hát nem adtam meg mindent, ami csak lehetséges; denevérembert, gyilkos csecsemőket, könyörületet nem ismerő androidokat?! Tízezrek törik nap mint nap a fejüket, hogy kiszolgáljanak benneteket, hogy valami újat találjanak ki, amitől még a leggyakorlottabb videofilmnézőnek is megfagy a vére. De hát meg kell értenetek, ez nem sikerülhet mindig…”

A Rémálom délben című, nemrég bemutatott videofilm alkotói elmondhatják magukról, hogy nekik sikerült. Igaz, nem sokat teketóriáztak pszichológiai háttérrel, hitelességgel, nem sok magyarázatot adtak. Csupán a főcímben láttuk, hogy valakik terveznek valamit – hogy kik és miért, az végig nem derült ki –, egy sejtelmes arc hajolt a komputer fölé, amely kékes fényben kattogott és villogott, s a képernyőjén megjelent a felirat: Az akció elkezdődött.

A film kezdetén egy békés amerikai kisvárost látunk, a főutca bisztrójába betér egy öreg farmer. Dupla hamburgert kér, nagy pohár paradicsomlével. Amikor a csinos felszolgálólány eléje teszi a tálcát, az öreg farmer arca eltorzul, felkap egy kést, és belevágja a lány kezébe. Azután lövöldözni kezd, agyonlő három embert szaporán, míg végül őt lövik le. Mert a másik utcában is eltorzul egy férfi arca, az is lövöldözni kezd, míg egy harmadik késsel nem ront rá. Házak gyulladnak ki, járművek robbannak fel, zavaros tekintetű emberek lopakodnak az utcákon, kezükben kés, balta és lőfegyver, változatos minőségben. Mindenki gyilkolni akar, a városka lakóinak idegzetét titokzatos vírus fertőzte meg, a halottak sebeiből vér helyett zöld savó folyik…

Azt hiszem, ennyi elég is hozzá, hogy érzékeltessem a Rémálom délben című film értékeit. Igazán üde film, habár a logika szempontjából találhatunk benne némi kivetnivalót. De hát ne legyünk annyira aggályosak, mint egykor a felejthetetlen emlékű Örkény István volt, aki egetverő dramaturgiai érzékével szét tudott szedni minden történetet. Egy ízben azzal szórakoztunk, hogy képtelennél képtelenebb filmötletekkel próbáltuk egymást túlszárnyalni. Örkény sorra vetette el az ötleteimet, míg végül olyat találtam ki, amiről azt hittem, ez már felülmúlhatatlan. Ennyi volt az alapötlet: Moszkvában, az éjszaka leple alatt, a mauzóleumból kínai ügynökök elrabolják Lenint… Örkény erre is a vállát vonogatta: „Nem jó.” „Miért?” – kérdeztem sértődötten.

Azt mondta: „Még három tartalék van nekik a fridzsiderben.”

A kung-fu szépsége

Amióta megnéztem a Ninja Akadémia című videofilmet, egyfolytában arra készülök, hogy én is ninja legyek. Tanulmányaimban egyelőre még csak a meditációs póz terén értem el jelentős haladást; ezt akkor szoktam felvenni, amikor a feleségem bejelenti, hogy: „Ma te hozod el a gyereket az iskolából.” Ilyenkor szoktam az ősi szamurájkiáltásokat is gyakorolni. A meditációs pózon kívül főképp az éjszakai edzéseim közé tartozik a csupán rituális értékű mozgások gyakorlása is, mivelhogy én a taoista elvekre épülő lágy kung-fu híve vagyok. A kudarcoktól nincs mit félnem, aki látta a Ninja Akadémia című filmet, meggyőződhetett róla, hogy bárkiből lehet ninja, és csak türelem kérdése, hogy elsajátítsa a „nyolc tigram ökle” harcmodort.

A film arról szól, hogy Japánban egy öreg főninja két legjobb tanítványa – egy japán és egy amerikai ninja – közül akarja kiválasztani szellemi örökösét, akinek majd átadja a hatalom jelképét, egy arany dji jit gont. A két ninjának meg kell küzdenie egymással az arany dji jit gonért, az ősi vayramushi szabályok szerint. Ám az amerikai ninja csalárd eszközökhöz folyamodik, hogy legyőzze ellenfelét, ezért a főninja a japán ninját kiáltja ki győztesnek. Az amerikai ninja emiatt megsértődik, „nem ebben állapodtunk meg, apuskám” felkiáltással visszatér hazájába, és Los Angelesben ninjaiskolát nyit. De mit tesz Buddha, a japán ninja is Los Angelesben telepedik le, és ő is ninjaiskolát nyit, nem messze az amerikai ninjaiskolájától. A japán ninja iskolájában éppen a beiratkozás szertartása folyik, az érdeklődés széles körű, a ninjaaspiránsok között van egy pantomimművész, egy biztosítási ügynök, aki Rambónak képzeli magát, két vihogó lány, egy léha aranyifjú és egy jómódú bérgyilkos, aki az edzések alatt sem hajlandó levetni a szmokingját… Javában folynak a gyakorlatok, a tanítványok már elsajátították a bak mei pai harcmodort, és éppen hozzálátnak a pa kua chuanhoz, amikor az amerikai ninjának tudomására jut, hogy régi ellenfele, aki megfosztotta az arany dji jit gontól, itt tartózkodik a közelben. Ütött a leszámolás órája! Egy ködös őszi hajnalon az amerikai ninja tanítványaival együtt ráront a japán ninjaiskolájára. A harc változó kimenetellel folyik, amikor az amerikai ninja szembekerül japán ellenfelével, s párharcra hívja az elszenvedett régi sérelmekért. A japán ninja kezébe veszi arany dji jit gonját, háromszor meghajol, s elmorogja a szertartásos japán szöveget, ami valószínűleg azt jelenti: „Vasárnaponként sárga és lila virágot viszek a sírodra.” De még be sem fejezi, amikor az amerikai ninja orvul fél lótuszülésbe kényszeríti, és mindjárt egy négyujjas szúrással támad. A japán ninja ekkor alsó rúgóvédéssel hárítja a támadást, és egy köríves könyökütéssel válaszol, amit az amerikai ninja gyors kígyófejblokkal véd. A harc szépsége felülmúl minden eddig látott ninjaküzdelmet. Az amerikai ninja már-már győzni látszik, hátsó köríves kampórúgása megrendíti a japán ninját, de az összeszedi maradék erejét, dji jit gonjának nuncsakuját rácsavarja az amerikai ninja csuklójára, és egy horogrúgással nyakra támad. Az amerikai ninja földre zuhan, és nem mozdul többé.

E rövid ismertetésből is kitűnik, hogy a Ninja Akadémia című videofilm bővelkedik az izgalmas jelenetekben, de én a legfőbb érdemének mégis azt tartom, hogy sikerül megszerettetni a távolkeleti harcművészetet a nézővel. Nekem leginkább az ősi szertartások tetszettek, az a lélekből fakadó udvariasság, amikor az ellenfél – ellentétben a mi parlamenti gyakorlatunkkal – tiszteletadásul háromszor is meghajol a partnere felé, mielőtt tökön rúgná.

Kémek minden mennyiségben

Ó, milyen szépek voltak ifjúságunk kémei a moziban, egy Mata Hari Garbóval, egy Marlene Dietrich a Sanghaji expresszben, egy dr. Sorge. Emelt fővel néztek szembe a puskacsövekkel, miután megtették kötelességüket a hazájuk iránt, akárcsak Korda Sándor Négy toll című filmjében az angol felderítő, aki néma dervisként tekereg a fuzi-vuzik táborában, hogy hírt adjon a lázadó Mádi hadmozdulatairól Kitchener lordnak. Ezek a régi, klasszikus kémek még magányosan dolgoztak, és általában szerelmi kapcsolataik révén jutottak be a tábornokok dolgozószobáiba, ahonnét titkos dossziékat loptak el, efféle feliratokkal: Cleopatra-hadművelet vagy Damoklesz kardja. Egyedül James Bond őrzött még meg valamit ezekből a hagyományokból, ő ma is magányosan dolgozik, igaz, a technika minden eszköze a rendelkezésére áll. Zsebórája egy gombnyomásra átalakul láncfűrésszé vagy lépegető exkavátorrá, felfújható mellényével – amely álcázott sárkányrepülő – üldözői elől könnyűszerrel a magasba emelkedik. De hiába a technika, James Bond felett is lassacskán eljár az idő. A kung-fut, a fúvócsövet és a jégcsákányt egyaránt mesterien alkalmazó hagyományos kémek helyett a mozivásznon és a képernyőn megjelentek a kopaszodó és kissé köpcös tisztviselő kémek, akik fényűzően berendezett irodákban ülnek, és szállítmányozási vállalatnak álcázzák magukat. S mintha semmi közük nem volna az eseményekhez, csak gombokat nyomogatnak az íróasztalukon, aminek következményeképp felrobban egy telefonfülke, egy férfi pedig a száguldó metró elé zuhan csúcsforgalom idején. A sejtelmes képekből eleinte semmit sem értünk – sokszor később sem. A rezidensek tekintetéből hiába próbálunk kiolvasni valamit, közönyösen sakkoznak előkelő klubjaikban, ahogy ezt a nemrég bemutatott Russicum című videofilmben is láthatjuk.

A film kezdetén a római Piazza Navonán agyonlőttek egy apácát, aki a Russicum nevű orosz katolikus templom-kolostor személyzetéhez tartozik. Ebben a kolostorban szlavisztikai kutatásokat végeznek a jobbára ukrán és litván származású szerzetesek, egy egész pincét betöltő számítógéprendszerrel dolgozzák fel a kutatás eredményeit. De vajon valóban szlavisztikával foglalkoznak?… És az apáca, akit agyonlőttek, valóban apáca volt? Ezekre a kérdésekre csak a film vége felé kapunk választ, amikor már annyi a hulla, hogy össze sem tudjuk számolni, és csak kapkodjuk a fejünket, mert még mindig nem értünk semmit, de az izgalmaktól és a talányoktól sokkoltan ülünk a képernyő előtt. Akit mi CIA-ügynöknek hittünk, az be van építve a KGB-be, akiről pedig biztosak voltunk, hogy a KGB embere, arról kiderül, hogy jezsuita rendfőnök, de nem ő gyilkolta meg a segítőkész újságírót, akiről meg fogjuk tudni, hogy a Deuxiéme Bureau-nak dolgozott, és neonáci kapcsolatai voltak. Az értesülés a vatikáni hírszerzés vezetőjétől származik, akiről pedig sokáig azt hittük, hogy a Moszad ügynöke… És ez így megy tovább egészen a tűréshatárig, soha semmiben nem lehetünk biztosak.

A filmről egy épületes anekdota jutott az eszembe, néhány évvel ezelőtt mesélte nekem egy tekintélyes amerikai közéleti személyiség.

A CIA-nek tíz év kemény munkájával sikerül kiképezni egy szuperügynököt, akit rezidensnek küldenek a Szovjetunióba. Az ügynök a kiképzés végére hamisítatlan orosszá válik, megtanulja valamennyi nyelvjárást, tud már balalajkázni, úgy issza a vodkát, mint a vizet. Amikor ejtőernyőjével leereszkedik a nagy orosz sztyeppére, azonnal feltalálja magát. Tökéletes papírjaival befogadják egy faluba mint hadiárvát, akinek apját, anyját megölték a németek Dnyepropetrovszkban. Egyszerű kolhozparasztoknál talál otthonra, a mamuska nagyon megszereti őt, vasárnaponként pirogot süt neki. A legények között is ő a legkapósabb, vidám lakodalmakon elsőnek ropja a táncot, s már választottja is van, egy Maruszja nevű sztahanovista fejőnő, akivel együtt járnak a Komszomolba. Persze itt is kitűnik a többiek közül, úgy fújja a marxizmus–leninizmust, mint más senki. Egy vasárnap este azután, vacsora közben, amikor már az ötödik pirogot falja, feltűnik neki, hogy a mamuska fürkészve nézi őt, majd fejcsóválva meg is szólal.

– Mondd csak, Jevdokim Alekszandrovics, nem vagy te véletlenül amerikai kém?

Az ügynök elsápad, de igyekszik uralkodni magán.

– Ugyan már, Jevgenyija Petrovna… Miből gondol ilyen csúnyaságot?

– Nono – csillapítja szelíden a mamuska –, nem kell azért úgy felfortyanni. Én ezt csak azért gondoltam, mert eddig még néger nem volt a mi falunkban…

Idáig az anekdota. Amikor az amerikai úr befejezte, még eltűnődve hozzátette: „Tudja, ha az ember közelről látja, hogyan működnek nálunk a dolgok, akkor ez az egész nem is olyan képtelenség… akár meg is történhetett volna.”

Azok a régi, jó filmek…

A ragtime a század első évtizedében jött divatba, sápadt arcú fiatalemberek fújták a szaxofont, a hajuk rátapadt a halántékukra. A projektográfokban Marie Pickfordnak és Chaplinnek tapsolt a közönség, Kínában elkezdődött a boxerlázadás, és Nizsinszkij New Yorkban megismerkedett Rudolph Valentinóval. 1911-ben Irving Berlin új száma, az Alexander’s Ragtime Band meghódította Amerikát, 1912-ben már nálunk is hallhatta, akinek volt tölcséres gramofonja, bár itthon a lányok még mindig a drájsrittot gyakorolták a valcerhoz, és Sipuluszt olvastak lefekvés előtt. Nemsokára kitört a világháború, a prohibíció és a charleston, de népszerűségben egyik sem vetekedett a ragtime-mal. Irving Berlin számának sikerét legföljebb Edna Ferber Az úszó város című regénye közelítette meg, elborította a könyvpiacot kötve-fűzve, és a regényből készült később Amerikában az első hangosfilm. Ezután eltelt még vagy másfél évtized, és 1938-ban filmre vitték az Alexander’s Ragtime Band történetét is, Tyrone Powerral és Alice Faye-vel a főszerepekben. Én akkor tizenhárom éves voltam, semmit sem tudtam még a ragtime-ról, számomra – a korcsolyapálya rekedt gramofonjának közvetítésével – a Ramona volt a fő sláger. „Ramona, te fekete szemű lidérc, Ramona, te sohasem adsz, csak ígérsz…” Az Alexander’s Ragtime Band két évvel később került csak a hazai mozikba, akkor már a lambeth walkra táncolt a világ, és suttogó baritonok sóhajtották a táncparkettek felé, hogy: „Könnyebb, mint az egyszeregy, bal lábadat jobbra tedd…” A külvárosi Ipoly moziban találkoztam végre a nagy sikerű filmmel, elsöprő hatást gyakorolt rám, és az élményt még az is tetézte, hogy akkor csókolóztam először egy mozi oldalpáholyában. Első szerelmemet Noéminak hívták, egy évvel idősebb volt nálam, ami erősen determinálta kapcsolatunk tartósságát. Legközelebb már egy dús hajú hetedikessel ment a moziba, az Alipang, a fekete szultánt nézték meg, egészen a bejáratig kísértem őket, jegyre ugyanis nem volt pénzem. A szívem összetört. Az akkori hetedikest, aki összetörte, ma is szoktam látni, ismert külpolitikai újságíró lett belőle, Gömöri Endrének hívják, és hál’ istennek, már majdnem kopasz. Olykor a TV képernyőjén is feltűnik magabiztos mosolyával, de én megvetően nézek vissza rá, soha nem fogom megbocsátani neki a gyászos pillanatot, amikor a Turán mozi előtt azt mondta: „Na, most menj szépen haza, öcsi.” Az Alipang, a fekete szultánt azóta sem láttam, de az Alexander’s Ragtime Bandet még kétszer megnéztem, mert úgy éreztem, hogy sorsom hasonlatos a Tyrone Poweréhoz, engem is elszakított szerelmemtől a végzet…

Közben teltek-múltak az évek, elég nyugtalanul folydogáltak, egy kicsit sok volt a macera. Eltelt ötven esztendő, a hajam deres lett, s már-már hajlamos voltam beletörődni, hogy vége a nyárnak, elmúlt a lángoló érzelmek kora, amikor egyszer csak az Intervideo ajánlatai között megpillantottam az Alexander’s Ragtime Bandet. A szívem hevesen dobogni kezdett. Volt ott más régi film is, például a Krisztina királynő Garbóval és a Gázláng Boyer-val, de nekem csak az Alexander’s Ragtime Band kellett. Azonnal kikölcsönöztem a filmet, és rohantam haza, de előbb vettem három perecet és két zacskó savanyúcukrot. Este a legbüdösebb légfrissítővel bepermeteztem a szobát, a feleségemnek pedig azt mondtam, ne kérdezzen semmit, csak szorosan üljön mellém.

A kazettát beraktam, a film peregni kezdett, és nekem nemsokára kigördült az első könnycsepp a szememből. A feleségem is szipogott, és feszesre húzta lábán a flórharisnyát. A perecek morzsolódtak, a zacskók a savanyúcukorral zörögtek. A kezünk egymásra talált a sötétben. A film vége éppen úgy megrázott, mint amikor először láttam az Ipoly moziban, a csalfa Noémival. Tyrone Power hangversenyt ad a Carnegie Hallban, és az utolsó szám előtt kiáll a közönség elé. „Ezt a dalt – mondja az ünnepélyes csendben – annak a nagyszerű asszonynak ajánlom, aki valamikor sikerre vitte…” Alice Faye egy taxiban hallgatja fáradtan és meggyötörten a közvetítést a hangversenyteremből. A szája sírásra görbül. A taxis, aki még emlékszik a hajdani sztárra, szó nélkül elindul a Carnegie Hall felé.

És a következő jelenetben már ott látjuk Alice Faye-t Tyrone Power karjai között a színpadon. A közönség őrjöng, miközben nyolcvan szaxofon emelkedik egyszerre a magasba: „Come in here, Come in here, the Alexander’s Ragtime Band…”

El lehet képzelni, mit éreztünk. A feleségem a szájára szorított zsebkendő mögül elfúló hangon rebegte: „Ugye, mi nem hagyjuk el egymást soha?” „Nem – mondtam feltörő könnyeimmel küszködve –, a mi szerelmünk örök és végzetes.” S az ujjaim már ott matattak a szoknyája peremén.

A feleségem nem győzött betelni az élménnyel.

Gyönyörű esténk volt.

Még szerencse, hogy aznap sikerült korán lefektetni a három unokát.

K. G. Gy levelei

 

K. G. Gy levelei

 

Ne essen pánikba. Gondoljon arra, hogy az injekcióskúra legfőbb eredménye az önbizalom visszanyerése. A sikerélmény akkor is fennáll, ha a kielégülés nem történik meg. Sőt ez esetben egy magasabb szellemi szférából élvezheti testi fölényét, anélkül, hogy ebben kicsinyes, fárasztó és nem mindig ízléses jelenetek akadályoznák. Ebből a felajzott, de kielégületlen állapotból már nagyon sok jelentős mű született. Goethe is hasonló körülmények között írta a Faust legszebb részleteit, erre utal híres mondása: „Spermen sind die Gedanken”. Keresse fel ilyenkor a természetet, élvezze a tiszta levegőt. Ám ha tömegközlekedési eszközöket vesz igénybe, javasoljuk a szoros – lehetőleg gumírozott alsónadrágot –, hogy csúcsforgalomban az egymáshoz szorulással járó esetleges inzultusokat elkerülje. Ami az eljárás káros hatását illeti, a cikkben foglaltakat valószínűleg félreértette. A merevedés ugyanis csupán öt-hat óra elteltével lehet káros – elsősorban a partnerre nézve. Ha észreveszi, hogy az eljárás önre ilyen folyamatosan elnyújtott hatással van, legjobb, ha partnerét meglepi egy olasz nyelvkönyvvel vagy Hernádi Gyula összegyűjtött műveivel. Így a partnere az egymáson eltöltött hosszú időt tanulással vagy olvasással hasznosíthatja.

 

*

 

 

Azt tanácsoljuk, hogy ne rohanjon csőstől a házba. Ésszerűnek tartjuk, ha fokozatosan, először egy szeretővel kezdi a vallomását, nehogy a hirtelen öröm a férjéből előre nem látható hatásokat váltson ki. Ha az eredményt kedvezőnek találja, óvatosan tovább folytathatja, de ne vesse el a sulykot. A tapasztalat azt mutatja, hogy öt-hat szerető után a férjek kezdenek ismét közönyössé válni. Szerdahelyi Szabolcs értékes cikksorozatának van azonban egy hiányossága is. Nem említi elég nyomatékosan, hogy akadnak férjek, akik – feltehetően gyermekkori traumákból eredően – nem szeretik, ha a feleségük szeretőt tart. Természetesen a virágcsokor ez esetben sem marad el, legföljebb a kórházban kapja majd meg, ahol nyolc napon túl gyógyuló sérüléseiből kifolyólag ápolják.

 

*

 

 

A védekezés többféle módját is alkalmazhatjuk. Amennyiben közeledése a szomszédjánál ellenérzésre talál, úgy védekezésül javasoljuk a kung-fuból ismert oldalsó talpélrúgást, amely a herékre irányul. Ha a közeledés sikeresnek bizonyul, úgy a védekezés legegyszerűbb és legismertebb módja az óvszer alkalmazása, amit a körülményeknek és a partner ízlésének megfelelően választunk ki. Igen kedveltek az eper- és mangóízű, valamint a jázmin illatú óvszerek. A szín lehet olívzöld vagy okkersárga, ez nem különösen lényeges, feketét azonban semmi esetre se válasszon. A fekete szín ugyanis karcsúsít. Még megjegyezném, hogy az első találkozás hangulata nagyon fontos. Mindig tartson otthon egy kis csokoládélikőrt vagy más finom kontyalávalót. Ha az első közeledés alkalmából helytelenül viselkedik, úgy kezdheti az egészet hátulról.

 

*

 

 

Kedves olvasónk nagyon jól látja a helyzetet. A tévé jelenleg komoly válságban van, a megnyirbált költségvetés nem teszi lehetővé, hogy igényes, új felvételekkel kísérletezzenek. Azt az elengedhetetlen feladatot is, hogy képernyőre vigyék a magyar drámairodalom klasszikus alkotásait, csak úgy tudják megoldani, ha igénybe veszik a belső munkatársak kapacitását, ezzel megtakarítva a magas színészi honoráriumokat. A tervek szerint a közeljövőben kezdik el Vitray Tamás irányításával a Bánk bán forgatását. A kiszivárgott hírek szerint Bánk bán szerepét Pálfy G. István személyesíti meg, míg Petur bánét Ilkei Csaba. Gertrudis szerepében a kitűnő Takács Marira gondolt a rendező, Kertész Zsuzsát mint Melindát láthatjuk. Ottó szerepét Juszt Lászlóra osztották, Biberachot Baló György játssza. Nagy sikerre számíthat a Tiborcot alakító Hankiss Elemér, aki nemrég egy hatásosan előadott drámai monológgal hívta fel képességeire a figyelmet. A művelődési kormányzat azóta nagy várakozással tekint a tévé elnökének szereplése elé. Szeretnék végre több darabban látni.

 

*

 

 

Kedves asszonyom, nagyon remélem, hogy nincs oka a kétségbeesésre. Az indulatokból fakadó kitörések mögött esetleg olyasvalami lappang, amire talán nem is gondol. Ismertem egy asszonyt, akinek a férje vasárnap reggel, mielőtt elment hazulról, azt mondta: „Elegem van ebből a sok macerából. Megyek Földvárra deszkát árulni…” Az asszony őrjöngve szaladt a szomszédokhoz, hogy a férje elemészti magát. Holott csak annyi történt, hogy a férfi felmondott a munkahelyén, és a spórolt pénzével betársult egy balatonföldvári fakereskedésbe. A másik eset egy ismert pszichiáterrel történt meg. Ezt a pszichiátert felkereste egy feldúlt férfi azzal a panasszal, hogy rettenetes kényszerképzetei vannak. Konzervgyárban dolgozik, és amikor reggel belép az üzembe, egy titkos hang azt súgja neki, hogy most azonnal vegye ki a hímtagját és tegye be az uborkaszeletelőbe. A pszichiáter erős nyugtatókat írt fel a férfinak és meghagyta, hogy két hét múlva jöjjön vissza. Két hét múlva a férfi még feldúltabb volt, azt mondta, hogy most már semmi másra nem tud gondolni, csak arra, hogy egyszer kiveszi és beteszi az uborkaszeletelőbe. A pszichiáter a legerősebb nyugtatókat írta fel, de a férfi hetekig nem jött vissza, míg azután egyszer beállított, szörnyű állapotban. „Bekövetkezett a legrosszabb – mondta síri hangon. – Egyik reggel, amint beléptem az üzembe, rögtön éreztem, hogy nem bírom magam tovább türtőztetni. Kigomboltam, kivettem és betettem az uborkaszeletelőbe…” „Maga szerencsétlen! – szörnyülködött a pszichiáter. – Mi történt azután, hogy kivette és betette az uborkaszeletelőbe?” „Ne is kérdezze, doktor úr – mondta a férfi csüggedten. – Mind a kettőnket kirúgtak.”

Remélem, kedves asszonyom, ezek az esetek meggyőzték róla, hogy nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni, amikor a férje azt kiabálja, hogy szeretné alulról szagolni az ibolyát. A dolgok tisztázása érdekében nem ártana, ha diszkréten és nagyon tapintatosan utánajárna, nincs-e véletlenül a férje ismeretségi körében, netán a munkatársai között egy Ibolya nevű hölgy.

Ez esetben a dolog egyértelmű.

 

*

 

 

Kedves olvasónk kérdésén magam is sokat töprengtem. De talán egy tanmesével jobban meg tudom világítani a problémát, mint a bonyolult fejtegetésekkel. Ez a tanmese egy buzgó vízvezetékszerelőről szól, aki egyszer elindult az éppen felszabadult segédjével egy csatornaduguláshoz. A buzgó vízvezetékszerelő nem győzte útközben mondogatni a segédjének, hogy mi mindent kell tudni, ha főnök akar lenni. Végre megérkeztek a helyszínre, az elakadt trágya, emberi ürülék sötéten kavargott alattuk. A főnök nem vesztegette az idejét, tüstént lemászott a létrán, és egészen eltűnt a szennyes áradatban. Kisvártatva egy rakás lócitrom között megjelent a feje, s csak annyit mondott: „A hatos kulcsot!” A segéd leadta a kulcsot, a főnök feje ismét eltűnt. Azután megint felmerült, és a nyolcas kulcsot kérte. Azután a kettes kulcsot, a négyes kulcsot, az ötös kulcsot. Egy ideig nem történt semmi, csak a bűzlő iszap bugyborékolt, majd hirtelen apadni kezdett. Egyre gyorsabban apadt, és már látni lehetett a főnököt is, feje búbjáig elborítva a fekáliával. A buzgó vízvezetékszerelő még egy utolsó csavart meghúzott, azután letörölte a trágyát a szeméről, kiköpött egy kis ürüléket a szájából, és diadalmasan felszólt a segédnek: „Látod, fiam, így kell ezt csinálni, ha főnök akarsz lenni. Különben adogathatod egy életen át a kulcsokat.”

 

*

 

 

Az istenért, ne tegye, kedves asszonyom! A házasságtörésnek nagyon sok fokozata van, a férje kalandjai a legenyhébb változatot merítik ki. A távolban történő házasságtörés a távolság növekedése arányában veszít a jelentőségéből, nyolcszáz kilométeren felül már említésre sem méltó. Szép számmal akadnak olyan helyzetek, amelyekben a kaland semmi esetre sem számít házasságtörésnek, például – hogy csak néhány példát említsek – vasúti hálófülkében Celldömölk és Szombathely között… Vízparton, holdfényben, nyári éjszakán… Esős vasárnap délután egy hétvégi házban, miközben duruzsol a kandalló. Én csak azt tudom tanácsolni, vegye körül továbbra is a férjét szeretettel, figyelemmel. Megérdemli. Mert higgye el, asszonyom, nincs nagyobb hűség a világon, mint az, ha valaki tizennyolc éven át ugyanahhoz a nőhöz hűtlen.

 

*

 

 

Kedves olvasónk némileg túloz. A politikát valamiféle eszményi szinten képzeli el, glóriával a politikusok feje fölött. Ez azonban sehol a világon nem így működik. Ezért még nem kell csalódni a demokráciában, ami ugyan – Churchill szavaival élve – a legrosszabb intézmény, kivéve a többit. A demokrácia abban is rejlik, hogy nyíltan megírhatta nekünk a véleményét, és én is elmondhatom önnek félelem nélkül az alábbi történetet. Értse, ahogy akarja.

Egy nemrégiben nyílt – ma diszkréten masszázsszalonnak nevezett – vállalat tulajdonosa ekképpen dicséri valakinek kétes erkölcsű tevékenységét.

– Képzelheti, mennyire adok a színvonalra, ha a saját lányomat is behoztam az üzletbe. Pedig az eredeti foglalkozása politológus, kitüntetéssel végezte el az egyetemet, négy nyelven beszél, és alapító tagja az uralkodó pártnak.

– Miért nem küldte akkor politikai pályára? Ma már talán képviselő is lehetne.

– Ugyan! – legyint csüggedten a vállalkozó. – A bolond anyja még ide is nehezen engedte el.

 

*

 

 

Megértem az aggodalmát, asszonyom, de a rábeszélés ebben az esetben nem sokat ér. A fiának magától kellene eldönteni, hogyan alakítsa sorsát a saját érdekében. Erre azonban – megmondom őszintén – kevés esély van. Talán egy tanmesével jobban megvilágíthatom a helyzetet.

Egy gazdag vállalkozó, miközben a Mercedesét vezeti, észrevesz a járdán egy régi ismerőst. Megáll mellette, és odainti a kocsihoz.

– Mi van magával? – kérdezi. – Rémesen néz ki. Lefogyott, piszkos, és ne haragudjon a nyíltságomért, még büdös is.

– Foglalkozási ártalom – mondja a régi ismerős.

– Mivel foglalkozik mostanában?

– Elefántirigátor vagyok.

– Ez meg miféle foglalkozás?

– Tudja, egy cirkuszban dolgozom, ahol elefántok is szerepelnek. Az elefántokkal mindig baj van, ha kimennek a közönség elé. Ugyanis a rivaldafénytől megijednek, hascsikarást kapnak, és nagy lepényeket hagynak a porondon. Ennek az orvoslására alkalmazott az igazgatóság. Mielőtt a szám elkezdődik, engem a markos cirkuszi szolgák megragadnak, bedugnak sorjában az elefántok fenekébe, és jól megcsavarnak. Erre az elefántok helyben elvégzik a dolgukat, és nem hagynak lepényeket a porondon.

– De hát ez rettenetes – szörnyülködik a vállalkozó. – Nézze, nekem most úgyis szükségem van egy megbízható emberre, tisztességes fizetéssel. Adok magának előleget, rendesen felöltözik, és holnap eljön hozzám dolgozni.

– Sajnos, nem tehetem – rázza a fejét az ismerős.

– Csak nem akar továbbra is elefántirigátor maradni?

– Tudja, hogy van ez!… Ha az ember egyszer már belekóstolt a művészetbe!

 

Az a baj, kedves asszonyom, hogy nagyon sokan vagyunk elefántirigátorok.

 

*

 

 

Tökéletesen egyetértek kedves olvasónkkal, ma sem látni semmi jelét, hogy az eladók érdekeltek lennének a forgalom növelésében. A múltkor én is kifordultam a boltból, mert amikor egy hajszárító ára után érdeklődtem, az eladó azt válaszolta, hogy: tessék megnézni, rajta van az árcédulán.

Hogy milyen a korszerű kereskedelem, erről szól a következő tanmese:

Egy nyugati áruházi konszern ellenőre a könyvek vizsgálata közben észreveszi, hogy az egyik áruház műszaki osztályának eladója háromszor annyi fizetést vesz fel, mint a többiek. Szóvá is teszi ezt az áruház igazgatójának, aki válasz helyett lekíséri az ellenőrt a műszaki osztályra, győződjék meg a saját szemével, hogyan dolgozik az illető.

Az eladó éppen egy vevővel foglalatoskodik, aki már vett egy horgászbotot, és most éppen egy másik horgászbotot forgat a kezében.

– Jó, ha kéznél van egy tartalék horgászbot is – mondja az eladó –, sosem lehet tudni, hogy az egyikkel nem történik-e valami.

– Igaza van – mondja a vevő –, csomagolja be ezt is.

Erre az eladó elővesz egy bőrtokot.

– Ha már van két szép horgászbotja, tartsa egy rendes tokban, így sokkal elegánsabb, nem beszélve a kényelemről.

– Látja, erre nem is gondoltam – bólint a vevő. – Csomagolja be.

Az eladó azután még rásóz a vevőre egy összecsukható széket, egy hordozható rádiót, egy adó-vevő készüléket és egy felfújható gumikarikát.

Majd így folytatja:

– Nézze ezt a jó kis motorbiciklit. Ezzel akkor megy horgászni, amikor akar. Nem kell a zsúfolt autóbuszon tolongani.

– Remek ötlet – mondja a vevő. – Már számlázhatja is.

– Ha van két nap szabadideje, nem érdemes hazamenni esténként – tanácsolja az eladó –, itt ez a kényelmes sátor, maradjon kint, élvezze a napfelkeltét.

– Ne is folytassa – mondja lelkesülten a vevő. – Írja a számlához a sátrat is.

Amikor a vevő a pénztárhoz megy, az ellenőr odalép az eladóhoz.

– Gratulálok – mondja elismerően. – Maga aztán érti ezt a szakmát. Ilyet még nem is láttam! Bejön a vevő egy horgászbotot venni, és maga eladja neki a fél üzletet.

– Dehogy akart ez horgászbotot venni – legyint az eladó. – Bejött ide, és kért egy csomag steril vattát. Nézze, uram, mondtam neki, ha már ez a helyzet maguknál, ilyenkor menjen el mindig horgászni.

 

*

 

 

Mit is válaszolhatnék erre? „Az emberfaj sárkányfogvetemény”, mondhatnám a nagy költővel, Vörösmarty Mihállyal. De én inkább egy másik nagy költőtől, Zelk Zoltántól idéznék, aki az ide vonatkozó példázatot akkor mesélte el, amikor meghallotta, hogy Aczél György egy társaságban szeretettel emlegette őt, azt mondta róla, hogy Zelk egy kedves ember.

Az Atlanti-óceán egy tenyérnyi szigetén áll egy hajótörött az éhségtől csonttá aszottan, szakálla a derekáig ér. Félőrült tekintettel, kétségbeesetten integet egy hajó felé, amely felbukkan a láthatáron.

A hajó kapitánya kihajol a korláton, és azt mondja meghatottan a mellette álldogáló utasnak:

– Nézze, milyen aranyos ember! Ahányszor csak erre járunk, mindig ilyen kedvesen integet.

 

*

 

 

Ígérem kedves olvasónknak, hogy ezentúl magam is mérsékelni fogom az indulatos sorokat, melyekkel az erkölcs védelmét igyekeztem szolgálni. Nagyon nem szeretném, ha a jövőben sajnálatos testi károsodás érne. Ezért hát nem is vitatkozom, legföljebb egy bátortalan megjegyzést szeretnék tenni arról, ami a pincsijét illeti. Attól tartok, kedves hölgyem, hogy az nem pincsi, hanem egy bernáthegyi.

 

*

 

 

Azért ismerje el, kedves tanár úr, hogy politizálás eddig is volt az iskolában, csupán a vita és az ellenvélemények kifejtésének lehetősége nélkül. Ez az oka talán annak, hogy most nagyobb erővel törnek ki a visszafojtott indulatok, ámbár ezt sem látom tragikusnak, nem hiszem, hogy összefüggés volna a politika és egy gyermeteg fenyegető levél között.

Ami az utóbbit illeti, eszembe jut egy régi történet a nagyszerű Hegedűs Gézáról, aki még ma is oktat a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Egy ízben a növendékek legnagyobb ámulatára a kitűnő író egy hatalmas konyhakést helyezett az osztálykönyv mellé vizsgáztatás előtt. „Kéhem szépen – szólalt meg kedves, raccsoló hangján –, én egy levelet kaptam a minap, amiben ez állt: »Tanár úr, ha engem megbuktat, megölöm.« Mivel kéhem szépen a levél névtelen volt, ezért elhatároztam, hogy mielőtt valakit megbuktatok, előbb, kéhem szépen, leszuuuhom.”

 

*

 

 

Ami igaz, az igaz, ezen én is sokszor elcsodálkozom, és nem találok rá más magyarázatot, mint azt, hogy az elmúlt évtizedek annyira megedzettek bennünket, hogy azok a sötét előjelek, amiktől más népek már pánikba esnének, nekünk meg se kottyannak. Engedje meg, kedves olvasónk, hogy elmondjak erre egy meglehetősen triviális példázatot az örömlányról és az egykedvű vendégéről, aki a végén még fizetni sem akar. „Jól van – mondja az örömlány, kifáradva a veszekedéstől –, de vegye tudomásul, hogy kapott tőlem egy jó kis gonorrheát.” „Na, mondja már – legyint unottan a vendég. – Akkor most lesz nekem kettő.”

 

*

 

 

Az indokolatlan pesszimizmus valóban sokat árthat, ezért mindenképpen elítélendő a kudarcok eltúlzása. Persze attól is óvnunk kell kedves olvasónkat, hogy a vendégeink tiszteletére rendezett sajtófogadások ünnepi szónoklataiból vonjon le messzemenő következtetéseket.

Én ezt leginkább egy példázattal tudnám megvilágítani, a beteg emberről, aki a rendelőben némi aggodalommal veszi észre, hogy az orvos egyre gondterheltebben vizsgálja őt.

Kis idő múltán szorongva megkérdezi:

– Nagyon nagy baj van, doktor úr?

– Egyáltalán nincs nagy baj – feleli az orvos. – Nagy bajról akkor beszélhetnénk, ha én volnék olyan állapotban, mint maga.

 

*

 

 

Kedves olvasónk idealisztikus társadalmi viszonyokat kér számon abban az országban, ahol a demokráciának alig van hagyománya. A nép akaratát tükröző, meggyőző erőviszonyok akkor alakulhatnak csak ki, ha a választóknak is van meggyőződésük. Jelenleg azonban még bizonytalanul, hitetlenül és kettős lélekkel adják le a voksaikat.

Valahogy úgy vannak vele, mint a kiegyezés korabeli magyarok, akik a császártól várták a kitüntetést, de azt is szerették volna, ha Kossuth Lajos gratulál hozzá Turinból.

 

*

 

 

Örülünk neki, hogy kedves olvasónk kérelme sikeresen megoldódott, ez a rendszer működőképességét igazolja. Igaza van, hogy az ügyintézést megelőző társasjátékot kedélyesen fogja fel, tekintse továbbra is úgy, hogy ez egy évszázadok óta kialakult nemzeti sajátosság, mint az angoloknál a gyep nyírása vagy a németeknél a sörivás. A Rokonok című regényt mellesleg nem Móra Ferenc, hanem Móricz Zsigmond írta. Biztos vagyok benne, hogy a tévedésre kedves olvasónk előbb-utóbb magától is rájön.

Akárcsak az egyszeri rendőr, aki lelkesen újságolja a sógorának, hogy a Tőkét olvassa May Károlytól.

– De hát a Tőkét nem May Károly írta, hanem Marx Károly – mondja a sógor.

– Ebben lehet valami – gondolkodik el a rendőr. – Ugyanis már a hetvenedik oldalon tartok, és még sehol egy indián.

 

*

 

 

Sajnos nem vagyok elég járatos eucharisztikus kérdésekben, és így nem tudom, hogy illik-e a pápának ajándékot adni. Meggyőződésem, hogy a szentatya minden ajándéknál többre értékeli a bensőséges hitet és a jámbor áhítatot, amelyet lépten-nyomon tapasztalni fog hazánkban. Kedves olvasónknak mindenesetre figyelmébe ajánlom azt az anekdotát, amely II. Pál pápa szentföldi látogatása során született.

Amikor a szentatya Jeruzsálemben misézett, valamelyik szemfüles vatikáni tisztviselő észrevette, hogy egy zsidó egyházi küldöttség közeledik az emelvény felé egy hatalmas pergamentekerccsel, amelyet láthatólag át akartak nyújtani a pápának. Azonnal a küldöttséghez sietett, és halkan, ám szigorúan figyelmeztette a szakállas urakat, hogy őszentsége nem fogad el ajándékot.

– Ki beszél itt ajándékról? – rázta a fejét a küldöttség vezetője. – Ez az utolsó vacsora számlája.

 

*

 

 

Erre azt is válaszolhatnám kedves olvasónknak, hogy Kupa Mihály már nem fiatal ember, a fronthatások erősen befolyásolják, s mindig aszerint nyilatkozik, amilyen a napi közérzete. Az is lehet, hogy egy javasasszonyhoz jár Óbudára, aki kávézaccból jósolja meg az ország várható gazdasági mérlegét. De minden válasznál meggyőzőbb a tanmese az utasszállító repülőgépről, amelyen a tenger felett váratlan üzemzavar következik be.

Az utastérben egyszer csak megszólal a hangszóró:

– Kedves utasaink, itt a kapitány beszél. Ha kinéznek az ablakon, láthatják, hogy a gép jobb oldalán az egyik motor kigyulladt. De semmi ok nincs a pánikra, a gép három motorral is célhoz ér.

Kisvártatva ismét megszólal a hangszóró:

– Kedves utasaink, a bal oldalon is kigyulladt egy motor, de a gép a megmaradt két motorral tökéletes biztonságban folytatja a repülést.

Az utasok még fel sem ocsúdnak, amikor a hangszóró ismét recsegni kezd:

– Kedves utasaink, amint ezt önök is láthatják, ha kinéznek az ablakon, a jobb oldalon mind a két motor lángokban áll. Aggodalomra nincsen ok. Egy motor is elég hozzá, hogy a legközelebbi repülőtéren leszállást hajtsunk végre.

Alig telik el néhány perc, a kapitány újra jelentkezik:

– Kedves utasaink, mind a négy motor működésképtelenné vált. Őrizzék meg a nyugalmukat, mert a gép úgy van építve, hogy siklórepüléssel is simán le tud szállni. És ha most jól kinéznek az ablakon, a tengeren látni fognak egy pici piros tutajt. Én onnan beszélek…

 

*

 

 

Nem nagyon értem kedves olvasónk indulatát egy olyan kérdésben, amelynek eldöntése – lévén, hogy más, fontosabb problémák is vannak a világon – még igazán várathat magára. Lehet, hogy egyes tekintélyes tudósok szerint az ufók léteznek, más tekintélyes tudósok szerint viszont nem léteznek. Ezek közé tartozik munkatársunk, Füredi László is, aki foglalkozására nézve csillagász, és csak az utóbbi években kényszerült rá, hogy egy baromfikeltető állomáson mint szexológus dolgozzék. Én, a magam részéről – bár nem vagyok tekintélyes tudós –, hajlok az elképzelésre, hogy az ufók léteznek, és hogy már sok űrlény járt közöttünk, akik a Földön nyert tapasztalataikat magukkal vitték az ismeretlen galaxisokba. Erre utal az anekdota egy távoli bolygóról érkezett űrhajóról, melynek utasai rövid sétát tesznek a Földön.

Az űrlények megjelenése óriási szenzációt kelt, mindenki látni akarja a távoli világok különös, géphangon beszélő lakóit. A tiszteletükre rendezett sajtófogadáson záporoznak rájuk az újságírók kérdései.

– Önöknél mindenkinek három karja van?

– Igen… bip bip… nálunk mindenkinek három karja van… bip bip – hangzik a válasz.

– És önöknél mindenkinek egy szeme van a homloka közepén?

– Igen… bip bip… nálunk mindenkinek egy szeme van… bip bip… a homloka közepén.

– És önöknél mindenkinek ilyen hegyes sárga sapka van a fején?

– Nem… bip bip… nálunk nem mindenkinek van hegyes sárga sapka a fején… bip bip… csak a zsidóknak.

 

*

 

 

Kedves olvasónk az áldatlan állapotra a saját házasságából hoz fel egy példát, amely olyan találó, hogy fölöslegessé teszi a választ. Kedves olvasónk ugyanis a házassági évfordulójára kapott feleségétől két nyakkendőt, egy pirosat és egy kéket. Az ünnepi vacsorára hosszas töprengés után a kék nyakkendőt vette fel. Amikor a felesége meglátta, sírásra készen, panaszos hangon felkiáltott:

– Tudtam!… Éreztem, hogy a piros nem fog tetszeni!

 

*

 

 

Kedves asszonyom, amint ezt ön is tudja, az emberek nem egyformák. Minden attól függ, vágyik-e még azokra a bizonyos kalandokra, amelyek az ismerkedési esteken várnak egy magányos özvegyasszonyra. Ha igen, uccu neki! Ha nem, tegye édesebbé az életét továbbra is egy jó csibelevessel, egy Bogumil-féle epeteával valamint Hernádi Gyula legújabb munkáival. Mindenesetre ne hagyja, hogy az ismerősei kinevessék, játssza meg előttük a titokzatos nőt, aki, bár nem jár ismerkedési estekre, de azért volna miről mesélnie… Szívlelje meg a következő történetet, amely két aranyos, okos nőről szól.

Néhány évvel ezelőtt ünnepelték a tévében egy bensőséges műsor keretei között a nagyszerű színésznő, Makay Margit nyolcvanadik születésnapját. Az éltes kora ellenére is még mindig szép és vonzó asszony elmondta, hogy nemcsak szellemileg, de testileg is fiatalnak érzi magát, példa erre, hogy még mind a harminckét foga megvan. Ez a harminckét fog nagyon izgatta a művésznő barátnőjét – aki korban sem sokkal maradt el mögötte –, a kitűnő írónőt, Palotai Borist. Néhány napig rágódott a dolgon, majd felhívta Makay Margitot.

– Drága Margitkám – kezdte mézédes hangon –, olyan nagyszerű volt a műsorod, annyira boldoggá tett, hogy teljesen egészséges vagy, és annak külön nagyon örültem, hogy megvan még mind a harminckét fogad. Fel is akartalak rögtön hívni, de alig bírtam felemelni a kagylót, olyan menstruációs görcseim voltak…

 

*

 

 

Én nem lennék ennyire szigorú a barátokhoz, mint kedves sárbogárdi olvasónk. Ezekért a nemesi címekért az ősök megszolgáltak Szapolyai János vagy II. Lipót alatt. Ami jár, az jár. Gondoljon arra is, hogy egy nemesi címer milyen jól mutat a hálószoba falán a nachtkasztli fölött. Inkább azon csodálkozom, hogy a kormány – ismervén nemzeti jellegű politikáját – még nem ruházta magára a jogot, hogy nemesi címeket osszon az arra érdemeseknek. Ez olcsóbb is jóval, mint a pénzjutalom. Nem is beszélve arról, hogy a jól választott előnevek mennyivel magasztosabban csengenének egy-egy ünnepélyes beszámolóban. Képzeljünk el egy parlamenti tudósítást: „szabadegyházi Szabad György megadta a szót alsó- és felsőtorgyai Torgyán Józsefnek, majd petőfalvi Pető Iván interpellációja következett…” Felvirágozna a heraldika is, az alkalmazott grafikusok nem győznék gyártani az ötletesnél ötletesebb címereket.

Egy címerjavaslatom nekem is volna az ismert politikus számára, aki a fegyvereladási botrányban egymás után többször is megcáfolta önmagát:

Zöld mezőben áll egy férfi, és hazudik.

 

*

 

 

Kedves olvasónk elkeseredésében kissé erős kifejezést használt, de azért nem lehet megróni, hiszen a bélcsavarodástól való félelem vezette a tollát. S bár megértem felháborodását, mégis meg kell jegyeznem, hogy azt pusztán külső jelekből ő sem állapíthatja meg, kinek van szüksége hashajtóra és kinek nincs. Az emberek fölöslegesen nem állnak sorba órák hosszat. Szeretném megvigasztalni kedves olvasónkat azzal az anekdotával, amely a Bánfi-hajszesz fénykorában keletkezett, amikor még kanyargó sorok álltak a csodaszerért a gyógynövény-kereskedések előtt.

Egy ízben a sor közepe táján egy rendőr várakozott. Meleg volt, tűzött a nap, a rendőr levette a sapkáját, és legyezni kezdte magát vele. A mögötte álló férfi csodálkozva nézte, majd meg is szólította.

– Szintén hajszeszre vár?

– Igen – mondta a rendőr.

– De hiszen magának dús haja van.

– Nem is nekem lesz. A feleségemnek viszem.

– A felesége kopasz?

– Nem – rázta a fejét pironkodva a rendőr. – Csak ott lent… tetszik tudni, hol… kicsit hiányos a szőrzete.

– Miért izgatja ez magát? – kérdezte a férfi.

– Engem nem izgat – legyintett csüggedten a rendőr. – De a haverok mindig cukkolnak vele.

 

*

 

 

Mindenképpen azt javasolnám kedves olvasónknak, hogy legalább egyszer próbálja ki. Lehet, hogy kellemesen fog csalódni, bár a viselkedést a nudista strandon meg kell szokni. Ha például egy hölgyismerősével találkozik, ne süsse le a szemét szemérmesen. Ez a legrosszabb. Ilyenkor a tekintete olyan tájakra kalandozhat, ami a naturisták szemében nem kívánatos. Nézzen a hölgy szemébe, beszélgessen vele a gyerekekről, az iskolai oktatás hiányosságairól, a parapszichológiáról éppen olyan fesztelenül, mintha egy értekezlet szünetében találkoztak volna. A feleségének abban igaza van, hogy komoly, felelősségteljes állásokat betöltő férfiak is találhatók a naturisták között. Bár a például felemlített tízgyerekes családapával kapcsolatosan némi kételyeim támadtak.

Lehet, hogy nem is nudista.

Csak nem volt még ideje felöltözni.

 

*

 

 

Biztos védekezés nincs, de azért mégis azt tanácsoljuk, hogy nyugodtan vágjon neki az útnak. A tapasztalatok azt igazolják, hogy éppen azok betegednek meg, akik túlzottan vigyáznak magukra. Nem tudom, mi a helyzet Burmában, de a Bahama-szigetekről van némi fogalmam abból a tanmeséből, amit éppen a minap hallottam.

Egy turistacsoport utazik repülőgépen a Bahama-szigetekre. Az előzékeny kapitány minden látnivalóról tájékoztatja az utasokat. Az egyik széken egy süket ember ül, aki ilyenkor a szomszédjától érdeklődik, hogy mit mondott a kapitány. A szomszéd már nagyon unja, hogy ordítania kell, igyekszik rövidre fogni a válaszokat.

Megszólal a hangszóró:

– Kedves utasaink, Anglia felett repülünk, ha kinéznek az ablakon, már láthatják is Dover fehér szikláit…

Mire a süket:

– Mit mond?

A szomszéd türelmetlenül:

– Kövek…

A kapitány ismét megszólal:

– Kedves utasaink, most jó ideig semmi említésre méltót nem fognak látni. Alattunk az óceán tarajos hullámai…

– Mit mond?

– Víz…

A süket elszunnyad, s csak akkor riad fel, amikor a kapitány megint jelentkezik.

– Kedves utasaink, utunk végcélja felé közeledünk. A Bahama-szigetek felett repülünk, a távolban már látni a repülőtér kifutópályáját. Felhívjuk kedves utasaink – főképp a férfi utasok – figyelmét, hogy a Bahama-szigetek lakosságának ötven százaléka AIDS-szel fertőzött, ötven százaléka pedig tüdőbeteg…

A süket, aki az egészből egy szót sem ért:

– Mit mond?

A szomszéd tölcsért formál a szája elé:

– Olyan nőt kell fogni, aki köhög…

 

*

 

 

Nem tudok róla, hogy volna olyan tanfolyam, amely forgatókönyvírókat képez ki. De nincs is szükség rá. A forgatókönyvírás nem annyira bonyolult, mint gondolná. Megpróbálom kedves olvasónknak az alapvető tudnivalókat röviden ismertetni. Vegyünk egy mindenki által ismert témát, a Tetemrehívást Arany Jánostól. Az első jelenetet úgy képzeljük el, hogy az erdőben fekszik Bárczi Benő, majd egy arra járó paraszt felfedezi a tetemet. Ez a forgatókönyv nyelvén a következőképpen fejeződik ki:

Erdő kistotál fentről

Krán süllyed

Fárt előre közeli

Tetem kistotál ansnittig

Tőr a mellben makro közeli

Tág second igazít tőrre

Kettős makro

Paraszt lába fárt

Krán emelkedik

Paraszt kistotál

Play back:

Ez Bárczi Benő

Szélgép krán süllyed

Csurgó vér lassú fárt

Krán közeli makro

Ha kedves olvasónk ebből a szemléltető kis részletből nem tanul meg forgatókönyvet írni, úgy mondjon le a terveiről. De ha mégis megtanulna, ez esetben szintén mondjon le, mivelhogy magyar film belátható időn belül nem készül.

 

*

 

 

A szándék dicséretes, mégis azt javasolnám kedves olvasónknak, hogy mellőzze a lírát és maradjon meg a szigorúan tárgyszerű ismertetésnél. A puszta adatok sokszor hatásosabbak, mint a költészet. Gondoljon arra is, hogy az érzékeny jobboldali sajtóból – Szentkorona, Hunnia-füzetek – milyen nemkívánatos reakciót váltana ki, ha dolgozatát ekképpen kezdené:

„Az isaszegi csata előestéjén Spitz Ármin őrnagy magához kérette Stern Izrael tizedest…”

 

*

 

 

Bizonyára jól teszi. Bízza ezt a kérdést, kedves olvasónk, a mi körültekintő, a demokráciát végsőkig tiszteletben tartó kormányunkra. Az igazi nagy politikusok mindig is a saját érdekeiket háttérbe szorítva, megfontoltan cselekedtek. Példa erre a lett gárda – Lenin testőrsége – parancsnokának egyik kiadatlan naplórészlete:

„Lenin elvtárs éppen olyan egyszerűen élt, mint minden más szovjet ember. A hétvégeket, elfáradva az országos gondoktól, Moszkva melletti szerény dácsájában töltötte, együtt élvezték a természet szépségét feleségével, Krupszkaja asszonnyal. Egy ízben, amikor Krupszkaja asszony ebéd utáni álmát aludta, gyermekzsivaj hatolt be a szobába. Kicsiny fiúcskák labdáztak az ablak előtt. Lenin elvtárs kihajolt az ablakon, és halkan ennyit mondott: Nem tennétek meg nekem, hogy egy kicsit távolabb menjetek játszani?…

Ilyen egyszerűen, kedvesen szólt a gyerekekhez.

Pedig agyon is lövethette volna őket.”

 

*

 

 

Ha értenék hozzá, amit kedves olvasónk kérdez, akkor most nem neki válaszolnék, hanem a rózsadombi villám építkezését ellenőrizném. Sajnos, ez az a terület, amelyhez éppoly kevéssé értek, mint kedves jászszentandrási olvasónk. Én csak azt tudom, hogy a meggazdagodás módjai sokfélék és kiszámíthatatlanok. Az egyik lehetőségről éppen a minap hallottam, a Magyarországon élő kitűnő angol újságíró, Charles Taylor Couts hozta az ide vonatkozó tanmesét egyenesen Londonból.

Az ismert angol milliomost megkérdezi egy újságíró, hogyan tett szert ekkora vagyonra.

– Nálam ez viszonylag hamar ment – válaszolja a milliomos. – Három hét alatt lezajlott az egész folyamat.

– Három hét alatt! – lelkendezik az újságíró. – Ez valóban csodálatos. Nem mondaná el az olvasóközönségnek, hogyan tette meg az első lépéseket?

– Szívesen – mondja a milliomos. – Az egész úgy kezdődött, hogy valamikor régen volt húsz fontom. Véletlenül megláttam, hogy valahol két szerszámoskamrát árusítanak, darabját tíz fontért. Megvettem mind a kettőt, rendbe hoztam, és a következő héten már húsz fontért adtam el darabját. Amint eladtam, azonnal vásároltam két fabarakkot húsz-húsz fontért. Rendesen kitakarítottam, és egy héten belül sikerült eladnom negyven fontért mindegyiket. Ezután böngészni kezdtem az újságokat, és találtam is egy hirdetést, melyben két kis üvegházat ajánlottak eladásra, nyolcvan fontot kértek értük. Mivel akkor már volt nyolcvan fontom, megvettem a két üvegházat…

– És persze azokat is rendbe hozta…

– …megvettem a két üvegházat, hazamentem, otthon várt rám egy távirat, amelyben értesítettek, hogy birminghami nagybátyámtól ötmillió fontot örököltem. Na, mondtam magamban, a fene se fog tovább szarakodni ezekkel az ócska bódékkal…

 

*

 

 

Nem szabad kishitűeknek lennünk, a miniszterelnök úr tudja, hogy mit beszél, még ha a látszat ellene szól is. Lehet, hogy egy ideig még – nem hiszem, hogy harminc-negyven évnél tovább tart – összébb kell szorítanunk a nadrágszíjat, de senki nem fog éhen halni, lesz kenyér, hús, szabad vallásgyakorlás és félárú mozijegy a nyugdíjasoknak. Az Isten meg fog bennünket segíteni. Vagyis – ahogy a felejthetetlen emlékű költő, Devecseri Gábor mondaná: – Lesz macesz.

De hát ez már egy másik történet.

Devecseri híres volt arról, hogy az utolsó pillanatokban szállítja a kéziratait, de ha felhívtuk az Élet és Irodalomtól a leadás napján – olykor többször is –, mindig azt válaszolta: nem kell betojni, lesz macesz. Majd késő este megjelent a cikkel a nyomdában, amikor már szedték a lapot, és mindannyian az idegkimerülés határán voltunk. Na ugye! Ő megmondta, hogy lesz macesz.

Egy ízben megkérdeztük tőle, hogy mi az alapja ennek a macesz dolognak?

Erre Devecseri a következő tanulságos történetet mesélte el nekünk:

Egy szegény zsidó a zsidó húsvét nagy ünnepe előtt elmegy a rabbihoz.

– Rabbi! Nincs egy krajcárom otthon. Este beköszönt az ünnep, és nem tudok venni maceszt.

A rabbi felnéz az égre, mormol valamit, majd ünnepélyesen kinyilatkozik:

– Menj haza. Lesz macesz.

A szegény zsidó reménnyel teli szívvel hazamegy, délutánig vár, de nem történik semmi. Akkor újból elrohan a rabbihoz.

– Két óra van az ünnep beálltáig, és még mindig nincs otthon macesz.

A rabbi megint felnéz az égre, megint mormol valamit, azután kinyilatkozik:

– Menj haza. Lesz macesz.

A szegény zsidó hazamegy, vár egy darabig, de ezután sem történik semmi. Fél órával az ünnep előtt sebtiben eladja az ágyát, ágyneműjét, ingét, ruháját, mindent, ami mozdítható, és a pénzen megveszi a maceszt.

Ünnep után keserű szemrehányást tesz a rabbinak.

– Azt ígérted nekem, hogy lesz macesz.

Mire a rabbi ártatlan képpel:

– Nü? És nem volt?

 

*

 

 

Egyáltalán nem túlzottak. A Szovjetunió egyes vidékein a lakosság ma a legalapvetőbb élelmezési cikkekből is hiányt szenved. Ennek okaival és a kibontakozás perspektívájával a közgazdászok egész serege foglalkozik, de a legbölcsebb tanulmányokkal sem lehet, sajnos, jóllakni. A súlyos helyzetet találóan jellemzi az a frissen kelt anekdota, amelyet kiküldött tudósítónk hozott egyenesen Moszkvából.

Éjfélkor, egy egész napos fárasztó ülés után Gorbacsov kimegy a kongresszusi palotából friss levegőt szívni. Elcsigázottan rója a Kreml udvarát, az agya kábult, már-már látomásai támadnak. Az egyik árkád alatt a falhoz támaszkodva egy jól megtermett csontvázat lát.

– Maga kicsoda? – kérdezi riadtan.

– Iván Vasziljevics gárdahadnagy, őfelsége II. Miklós cár testőrségéből.

– És mit csinál itt?

– Semmit. Csak eljöttem egy kicsit kísértgetni.

Gorbacsov kábultan botorkál tovább, és néhány árkáddal odébb egy másik csontvázat vesz észre. Ez a csontváz azonban kicsi, hajlott és törékeny. A főtitkár őt is megszólítja.

– Maga kicsoda?

– Szergej Szerafimovics kőműves.

– Maga is kísértget?

– Egy nyavalyát! – legyint a kicsi csontváz. – Én most jöttem a munkából.

 

*

 

 

Nehéz kérdést tett fel nekem kedves olvasónk, erre csak nagyon hosszasan és bölcs önmérséklettel tudnék válaszolni. Ehhez azonban most nincs hely. Elégedjék meg egyelőre egy tanmesével, ami szerintem elég jól megvilágítja a kérdést.

A Tanács körúton sétál egy rendőr. Hirtelen odalép hozzá egy fiatalember, és izgatottan lihegi:

– Azonnal jöjjön, biztos úr! A Kálvin téren összeverekedtek a rendőrök a buzeránsokkal.

Mire a rendőr kacéran megriszálja a fenekét, és azt kérdezi félreérthetetlen negéllyel:

– És mondd, picim, győztünk?

 

*

 

 

Sajnos, azt kell mondanom, hogy ez lehetetlen, csupán nagyon kirívó esetekben élhetünk törvényes jogunkkal. Ha kedves olvasónk bedől egy nyelviskola hirdetésének, miszerint négy hét alatt megtanul angolul, majd a tanfolyam végén úgy érzi, hogy alig haladt valamit, ez esetben – legalábbis a nyelvtanárok várható érvelése szerint – magára vessen, a saját képességeiben keresse a hibát. A reklámetika nagyon bonyolult kérdés, de reklám nélkül a modern kereskedelem nem működik. Az ügynökségek a kívánt hatás elérésére a legkiválóbb pszichológusokat foglalkoztatják, és horribilis összegeket áldoznak egy-egy áru népszerűsítésére. Nem tudom, ismeri-e kedves olvasónk a tanmesét, amely a Coca-Cola cég amerikai reklámügynökének vatikáni tárgyalásairól szól.

Az ügynök dollármilliókat ajánl fel az egyháznak arra az esetre, ha a Coca-Cola márkanevet valamelyik imába becsempészik, például ilyesféleképpen: „Mindennapi Coca-Colánkat add meg nekünk…” Az ügynök hiába srófolja fel már-már csillagászati magasságokba a reklámra szánt összeget, a vatikáni tisztviselők hajthatatlanok, az ajánlatot visszautasítják.

Az ügynök csalódottan hagyja el a pápai rezidenciát, s közben így morfondírozik magában:

– Csak tudnám, mennyit kaphattak ezek a pékektől…

 

*

 

 

Ezt bizony én sem tartom lehetetlennek, és csak azt tudom mondani kedves olvasónknak, hogy kár előre izgatni magát. Bízzunk benne, hogy a hatóságok bölcsen és tapintattal fognak dönteni a kényes kérdésekben, bár ezek a kérdések egyáltalán nem egyszerűek. Hogy mennyire nem azok, jól példázza a következő történet.

Megrendült turistacsoportok ténferegnek az auschwitzi haláltábor szörnyű látnivalói között. Az egyik idegenvezetőnek feltűnik egy kisírt szemű, ősz hajú, idős asszony, aki egy szál rózsával a kezében bolyong a barakkok mentén. Mélységes részvéttel odalép hozzá.

– Bocsásson meg, asszonyom, nem akarom felszakítani a régi sebeket, de látom az arcán a szenvedést. A férjét gyászolja? Az asszony a sírással küszködve bólint.

– Igen.

– Agyonlőtték? – kérdezi az idegenvezető elcsukló hangon.

– Nem.

– Éhen halt?

– Nem.

– Gáz?

– Nem.

– De hát az istenért, mi történt vele?

– Rettenetes dolog – rázza meg a zokogás az ősz hajú, idős asszonyt. – Kiesett az őrtoronyból…

 

*

 

 

Kétségkívül sokan gondolkodnak hasonlóan, mint kedves olvasónk, némelyek talán még azok közül is, akik a törvény megalkotásában közreműködtek. Valahogy úgy vannak ezzel, minta mesében a hetyke nyuszi, aki gondtalanul fütyörészve járja az erdőt.

A hetyke nyuszi egy rókaodú elé ér, a rókagyerekek vidáman játszadoznak körülötte.

– Mit csinálsz, nyuszika? – kérdi az egyik rókagyerek.

– Hogy mit csinálok? – pattog kérkedően a hetyke nyuszi. – Meg fogom subázni a mamátokat.

A rókagyerekek sivalkodva bújnak vissza az odúba, ahonnét kisvártatva felháborodottan ront ki a rókamama.

– Te semmirekellő pernahajder! – támad neki a hetyke nyuszinak, aki inaszakadtából menekül előle az erdőbe.

A rókamama űzi, kergeti a hetyke nyuszit, ám egyszer csak belelép egy csapdába.

Látván a helyzetet, a hetyke nyuszi visszasompolyog, méregeti jobbról is, balról is a csapdában vergődő rókamamát.

– Ahogy így elnézlek, ronda vagy és gusztustalan – mondja elgondolkodva, miközben lassan gombolni kezdi a nadrágját. – De hát mit csináljak? Már megígértem a gyerekeknek…

 

*

 

Kedves olvasónk, akinek a nevét ezúttal utólagos engedélyével megrövidítés nélkül közlöm – Bokrétás András, Pécs, Madách utca –, jóízű, tanulságos, személyemet is igen megtisztelő levelet küldött lapunknak. Érdemesnek tartom teljes terjedelmében közölni.

 

 

*

 

 

Kedves olvasónk túlzó következtetéseket von le egy rövid és humorosnak szánt írásból. Ha a cikket figyelmesen olvassa, meggyőződhetett volna róla, hogy tollammal nem magát a természetgyógyászatot vettem célba, hanem azt a két természetgyógyászt, akiket a tévé bemutatott. S akik közül az egyik valamiféle rugós micsodával azt kutatta, hogy a gyógyszer, amit beveszünk – és amit esetleg orvos írt fel –, jótékonyan hat-e a szervezetünkre vagy sem. A másik pedig az előzőhöz hasonlóan primitív szerkentyűvel azt mutatta ki, hogy a hálószobánkban melyek azok a helyek, ahol huzamosabb tartózkodás esetén rákos megbetegedés leselkedik ránk. Én ebben valóban nem hiszek. A természetgyógyászatnak azonban nagyon sok ágazata van, némely módszer iránt ma már az orvostudomány is érdeklődik.

Vannak azután rejtett képességű természetgyógyászok is, amint ezt az alábbi beszélgetés bizonyítja. A beszélgetés a Margitszigeten, egy gyengélkedő leány és természetgyógyász hajlamú udvarlója között hangzott el:

– Nem tudom, mi van velem. Úgy fáj a fejem.

– Adok rá egy puszit… Fáj még?

– Már nem fáj… De a szemem nagyon ég.

– Adok rá egy puszit… Elmúlt?

– Elmúlt… A nyakamon is érzek valami furcsa bizsergést.

– Adok arra is egy puszit… Bizsereg még?

– Már nem…

Mire a bokorból megszólal egy kukkoló borízű hangja:

– Mondja, mester, aranyeret nem gyógyít?

 

*

 

 

Kedves olvasónk levele nyomán magam is megtekintettem az ingatlanokról közölt fotókat, valóban nem sok különbséget fedeztem fel közöttük. Vannak azonban olyan rejtett értékek, amelyeket a képek alapján nem láthatunk meg. Elmondok erről egy tanmesét, melynek főszereplője a kaliforniai Grün – valószínűleg Budapestről vándorolt ki Amerikába –, akinek a telkén olajat találnak.

A kaliforniai Grünhöz dől a pénz. Amikor már annyi olajkút sorakozik a telkén, mint egy kisebb arab emirátusban, így szól a feleségéhez.

– Lassacskán gazdagabbak vagyunk, mint a Rockefeller. Építsünk mi is egy olyan kastélyt, mint amilyen neki van.

Megbíznak egy ügynököt, hogy – kerül, amibe kerül – Rockefeller rezidenciája mellett vegyen egy birtokot. Amikor már megvan a birtok, egy vállalkozót alkalmaznak, hogy éppen olyan kastélyt építsen rá, mint a Rockefelleré, sőt a kert és a belső berendezés között se legyen semmi különbség.

Megépül a kastély.

Egy szép napon ki-ki a maga kerítése mellett nyírja a füvet, Rockefeller és a kaliforniai Grün.

Rockefeller nem bírja megállni megjegyzés nélkül:

– Szép kastélya van magának is.

– Az van – mondja flegmán a kaliforniai Grün.

– Éppen olyan, mint az enyém – állapítja meg Rockefeller.

– Nono! – tiltakozik a kaliforniai Grün. – Az enyém jobb.

– Már miért lenne jobb? Pontosan olyan, mint az enyém.

– Valamiről megfeledkezik – mondja a kaliforniai Grün. – Nálam nincs zsidó szomszédság.

 

*

 

 

Kedves olvasónk abban téved, hogy csupán ismétlésről van szó. A szóvivő a maga érces baritonján nemcsak ismétel, hanem megerősíti az elhangzott álláspontot, annak nyomatékot ad, éteri magasságokba emeli, akárcsak egy reklámfőnök a felkínált árucikket. Amit egy politikus kénytelen higgadtan és szerény mosollyal előadni, azt a szóvivő beleharsogja a köztudatba. Vannak természetesen jó szóvivők, és vannak kevésbé jók. Az utóbbiak igyekezetükben annyira elragadtatják magukat, hogy már-már ártanak az ügynek, amit képviselnek. A boldogult antivilágban is voltak szóvivők, bár akkor csacsenereknek hívták őket, minden valamirevaló üzletember foglalkoztatott egy csacsenert. A csacsener az üzleti tárgyalások alatt ott állt a főnök közelében, és olykor szavakkal, olykor csak gesztusokkal, de mindig mélyen átélten reagált.

Történetünk egy házasságközvetítőről szól, aki minden üzleti tárgyalásához igénybe vette egy csacsener – vagyis, ahogy ma mondanák: szóvivő – szolgálatait. Egy ízben a házasságközvetítő egy túlságosan is buzgó csacsenert alkalmazott.

A tárgyalás ekkor a következőképpen zajlott le:

– Nézze, fiatalember, tudok magának ajánlani egy igazán tehetős lányt.

Mire a csacsener széttárta a karját, és szinte fuldokló lelkesedéssel búgta bele az ügyfél fülébe:

– Mi az, hogy tehetős?… Egy Rothschild!

– A lánynak nagyon szép arca van.

– Mi az, hogy szép arca van?… Egy Mona Lisa!

– Ügyesen zongorázik.

– Ha már itt tartunk… Egy Fischer Annie!

– És nagyon kellemes hangja is van.

– Kellemes hang? Nekem legyen mondva… Egy Jeritza Mária!

– Mindemellett azt is meg kell mondanom, hogy van egy kis púpja.

– Egy kis púp? – csapta össze a kezét a csacsener. – Egy egész hegy!

 

*

 

 

Kedves olvasónk valószínűleg kevés történelmi ismerettel rendelkezik, ezért áll csodálkozva a jelenség előtt. Ez a metamorfózis nem ismeretlen annak, aki már tanulmányozta – vagy esetleg a saját bőrén tapasztalta – a magyar történelem nagy változásainak egyöntetű utóhatását. Gondoljunk csak a szabadságharc bukása utáni időkre vagy a tanácsköztársaság leverését követő állapotokra, vagy akár a fordulat évének pálfordulásaira.

Lelki szemeimmel szinte látom az ezer évvel ezelőtt élt Tuhutumot, amint megigazítja a keresztet párducbőrös kacagányán, majd bozontos szemöldöke jelentős rándítása mellett odasúgja Gyirmut fülébe: „Ez a Tonuz nagy pogány vala…”

A második világháború idején született egy szólásmondás arról, hogy ki az igazi magyar:

Aki először piros volt, azután fehér, azután zöld.

 

*

 

 

Én nem használnék ilyen erős kifejezéseket, mint kedves olvasónk. A fent említett megnyilvánulásokat elsősorban a komolytalanság jellemzi. Torgyán úr – és más kisgazda politikusok – érvei nem eléggé meggyőzőek ahhoz, hogy a franciák ezért sebtiben lebontsák a Clemenceau-szobrot. Torgyán úr persze tud komolyan is gondolkodni, csak nála, sajnos, nem lehet soha tudni, hogy mit gondol komolyan, és mit szán választási propagandának. Meg vagyok róla győződve, hogy ha bizonyos kérdések kiéleződnek, Torgyán úr kijelentései is higgadtabbak és politikusabbak lesznek.

Tetszik talán ismerni a történetet a kis nyusziról, aki az erdő mélyén komor képpel ráspolyozza a körmeit.

– Mit csinálsz, nyuszika? – kérdi tőle a róka.

– Ráspolyozom a körmeimet, azután megyek, és megölöm az oroszlánt.

Arra jár a farkas is.

– Mit csinálsz, nyuszika? – kérdezi.

– Megyek, és megölöm az oroszlánt.

Ugyanezt feleli a medvének, az őzikének és a tarajos sülnek.

Ám egyszer csak az oroszlán pillant be a nyuszi odújába.

– Mit csinálsz, nyuszika?

Mire a nyuszi:

– Láthatod. Ráspolyozom a körmeimet… és közben hülyeségeket beszélek…

 

*

 

 

Az értelmezést kedves olvasónkra bízom. Én legföljebb egy tanmesét fűzhetek hozzá, ezt is értelmezheti úgy, ahogy akarja.

Kovács úr szeretne megszabadulni elviselhetetlen feleségétől. Sokat töpreng rajta, hogyan lehetne ezt büntetlenül megtenni, míg végül egy barátjától hasznos tanácsot kap: feküdjön le az asszonnyal, ahányszor csak bír, akár négyszer-ötször is naponta. A felesége ebbe fél év alatt garantáltan bele fog pusztulni.

Kovács úr megfogadja a tanácsot.

Néhány hónap múltán ismét találkozik a barátjával. Kovács úr már csont és bőr, a felesége tolja maga előtt tolókocsiban. Keze-lába reszket, az arca szederjes. Remegő ujjal mutat hátra, az asszony felé, majd a barátja fülébe súgja:

– Már csak egy hónapja van hátra… Ő még nem tudja…

 

*

 

Sz. Gábor budapesti olvasónk egy népszerű napilapból kivágott hirdetést küldött el nekünk nem csekély felháborodással.

A hirdetésből – melynek címe: A pápa érintését lakásába viheti – a következőket tudjuk meg.

 

 

Kedves olvasónk tragikus hangvételű levele alaposan kedvemet szegi, hogy humorral válaszoljak rá, holott a téma bőségesen adna rá alkalmat. Ami a butaságot illeti, ennek mindig van társadalmi alapja, a vizsgálódást ilyenkor a hatalom gyakorlóival kellene kezdeni. Semmi esetre sem fogadhatjuk el, hogy csak a középkorban tapasztalhattunk ilyesmit, vagy hogy egy mai, gazdaságilag hanyatló tendenciájú országban a butaság aránya nagyobb volna, mint egy fejlődőképes, demokratikus országban. Különbség azért mégis van, amint ezt meggyőzően kifejti Carlo M. Cipolla Az emberi butaság alapvető törvényei című munkájában: „Az ókort, a középkort, az újkort és a mai kort szemügyre véve meglepő, hogy minden fölemelkedőben lévő országban megtalálható ugyanaz a százaléknyi buta ember. Mindazonáltal egy-egy fejlődőfélben lévő országban szokatlanul magas az okos egyének száma is, akik igyekeznek ellenőrzésük alatt tartani az arányt, és akik ugyanakkor elegendő nyereséget termelnek maguknak és a közösség többi tagjának ahhoz, hogy a fejlődést visszavonhatatlanná tegyék.”

Ez igen érdekes megállapítás, bár minket per pillanat jobban érdekel, hogyan alakul a helyzet a gazdaságilag fejletlenebb országokban. A kitűnő olasz gazdaságtörténész erre is megadja a választ:

„Egy hanyatló országban a buta egyének százalékos aránya ugyancsak hasonló, mégis, figyeljük meg, hogy a népesség fönnmaradó részében, különösen a hatalom birtokosai körében, riasztóan elszaporodnak a hatványozottan buta gazemberek, és hogy a hatalmon kívül lévők között ugyancsak riasztóan növekszik az ügyefogyottak aránya. A nem buták összetételének ilyetén megváltozása elkerülhetetlenül fölerősíti a buták arányának pusztító hatását, és romlásba dönti az országot…”

Lehet, hogy egy kissé eltávolodtam a pápai láb által érintett szőnyeg ereklyévé magasztosulásától. Ezt azonban kedves olvasónk levele indokolta, melyben az emberi ostobaság egy eléggé riasztó példájából ő maga is politikai következtetéseket von le, s már-már a demokráciában is kételkedik. Egyben a közvéleményt is ostorozza, hogy nem lép fel a jelenség ellen.

Ismét a Berkeley Egyetem professzorának szavait idézem:

„Nincs abban semmi meglepő, hogy az ügyefogyott emberek rendszerint nem ismerik föl a butaság veszélyességét. Ez a tény nem több, mint ügyefogyottságuk egy újabb megnyilvánulása. Ami meglepő, hogy gyakran az okos embereknek sem sikerül felfogniuk, hogy a butaság milyen pusztításra és rombolásra képes. Rendkívül nehéz megmagyarázni, hogy miért van ez így. Csupán hipotetikus érvénnyel mondhatjuk, hogy az okosok a buta gazemberek támadásának pillanatában gyakran hibáznak, öntelten és lekicsinylően viselkednek ahelyett, hogy nagy mennyiségű adrenalin kiválasztásába fognának, és felkészülnének a védekezésre.”

Ehhez még hozzáfűzném, hogy a védekezés ne legyen soha drasztikus. Ez esetben az ostobák mártíroknak kiáltanák ki magukat, s annak a nadrágnak a darabjait árulnák, amelyet akkor viseltek, amikor fenékbe rúgták őket.

Kedves olvasónk figyelmét pedig felhívom rá, hogy a kitűnő olasz professzor tanulmányának bővebb részleteit megtalálhatja a Mozgó Világ szeptemberi számában.

 

*

 

 

Egyáltalán nem tartom kedves olvasónk levelét fecsegésnek. Jóleső érzés, hogy sikerült örömet okozni szegény Habsburg Ottónak, akinek semmije sem maradt, és most az ön jóvoltából mégis van egy szép díványpárnája. Na ja – mondhatja meghatottan –, az én kedves matyarjaim!…

Írókról

 

Ádám

Elment valaki közülünk, akivel, amíg köztünk tartózkodott, öröm volt találkozni is. Halála után huszonnégy órával mondta be a rádió a hírt, s annak a barátjának, aki nem hallotta, csupán harminchat órával később vált minden véglegessé és visszavonhatatlanná. Mindenesetre harminchat órányi szomorúságot takarított meg. „Hosszas betegség után, ötvenkét éves korában elhunyt Réz Ádám…” – búcsúztatta a hivatalos közlemény, felsorolván remekbe szabott fordításait Balzactól Shaw-ig, Hašektől Malamudig és Sadoveanuig. „Az egyik legjobb magyar műfordító távozott körünkből…” – méltatta a hivatalos közlemény, s a tartózkodó szöveg az idegennek nem sejdíthette a „távozás” rémítő stációit, melyekről a barátok is csak riadtan mertek suttogni. S a mű értékelése mögött sem rögződhetett a leírhatatlan: az arc, a mosoly, a végtelen báj és emberi kedvesség. A hivatalos közlemény, melyet hivatalos szervek írnak alá, nem érzékenyülhet el annyira, mint a barátok, akik szívük szerint így adták volna a világ tudtára a hírt: elment közülünk egy édes fiú, egy édes, ártatlan, jó fiú, aki a kortársunk volt, és akit nagyon szerettünk…

Az érték, melyet ránk hagyott, jelentős és maradandó, de most még nem tudunk számot adni róla. Kábultan ülünk, zavarba jövünk egy hirtelen felvillanó nevetéstől, aztán elhallgatunk, mert megint csak ő jutott az eszünkbe. S közben magunkat figyeljük, mekkora a bennünket ért ártalom, hiszen a barátaink halála a saját szervezetünket is koptatja, akárcsak létfontosságú szerveink sorvadása.

De most még legalább együtt ülünk, kortársak és barátok. Barkochbát játszunk egy nagy teremben. Ádám kiment a sötét folyosóra, amíg mi megegyezünk a feladványban, melyet végtelen találékonyságával egyedül csak ő tud megfejteni. Sokáig várunk rá, némán és szorongva. Azután egyikünk feláll, utánamegy, hogy megnézze, mi is történt vele…

Írók huszonöt év körül

Alig ismerjük őket. Nem beszélnek küzdelmes gyermekkorukról, írói módszerükről, s még sohasem hallottam tőlük, hogy alkotói válsággal küszködnének. Nem állíthatom, hogy túlságosan közlékenyek, bár azt sem állítom, hogy barátságtalanok. Nem lihegnek az igyekezettől, hogy közénk tartozzanak, és nem rendülnek meg a kinyilatkoztatásainktól. Bizalmatlanok és okosak. Még nem történt meg velük az élet. Néhány évvel ezelőtt – tizennyolc évesen – okosabbak voltak, de azóta, szerencsére, sokat felejtettek. Szigorúságuk mintha enyhült volna, láthatólag elnézőbbek irántunk. Már nem mindig éreztetik a fölényüket, ám attól még mindig elzárkóznak, hogy átadjanak valamit lenyűgöző ismereteikből. Nincs is rá idejük. Kvantummechanikával foglalkoznak, japánul tanulnak, és librettókat írnak rockoperákhoz.

Ez mind nagyon fontos és hasznos dolog. De azért bizony jólesne, ha egy kicsit velünk is foglalkoznának.

Hiszen felelősek értünk.

Hogyan viselkedjünk a fiatal írókkal?

Viselkedjünk velük egyszerűen és természetesen, mintha mi is írók volnánk. Ne panaszkodjunk soha, hogy milyen nehéz a helyzetünk, az ő helyzetük sokkal nehezebb. Nekünk ugyanis – ha nem jut eszünkbe semmi – vannak még emlékeink, ezekre az emlékekre a társadalom alkalmanként igényt tart, a társadalom a mi emlékeinkkel igazolja önmagát. Ezért azután a fiatal írók hétről hétre kiszorulnak a lapok hasábjairól, melyeket a mi emlékeink töltenek meg. A fiatal íróknak – szegényeknek – nincsenek emlékeik, nem ismertek senkit, nem hajtották őket nyugatra a leventékkel, nem vertek cölöpöt a felosztott földek mezsgyéin, s nem énekelték kitárt szívvel, hogy: „Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják…” A fiatal íróknak mi leszünk az emlékeik, és nagyon kell vigyáznunk, hogy milyen emlékek leszünk. Ne legyünk velük fölényesek, de megalkuvók sem. Viseltessünk türelemmel útkereséseik iránt, de azért figyelmeztessük őket, hogy az utat előbb-utóbb meg kell találni. Semmi esetre se éreztessük velük, hogy mi az utat már megtaláltuk. Dicsérjük fennen, hogy milyen nagyszerűen tudnak repülni, de ne hallgassuk el, hogy végre a gyaloglást is meg kellene tanulni. Ez a gondolat különben Orbán Ottótól, a kitűnő pedagógustól és irodalompolitikustól származik.

Ha azt akarjuk, hogy a fiatal írók úgy őrizzék meg emlékünket, amint kivont karddal állunk a szirt fokán, ne zárkózzunk be előttük, tárjuk szélesre műhelyünk ajtaját. Cseresznyézzünk velük egy tálból, írjunk előszót műveikhez, mutassuk be őket.

Gondoljunk mindig arra, hogy mennyivel rosszabbul járunk, ha ők mutatnak be bennünket.

Meddig fiatalok az írók?

Rendíthetetlenül hiszek benne: helyes és fontos vállalkozás, hogy időről időre fiatal írókat mutatunk be. Pontosabban fogalmazva, olyan ígéretes kezdőknek adunk lehetőséget, akik azzal válnak fiatal írókká, hogy bemutatjuk őket. Az ígéretes kezdők, amint megtudják magukról, hogy ők fiatal írók, azon nyomban lázas tevékenységbe kezdenek: felmérik a helyzetüket, szemlére bocsátják a közérzetüket és körülhatárolják az igényeiket. A fiatal írók – ahogy mondani szokás – a helyüket keresik a társadalomban, abban a társadalomban, amelynek berendezésével igencsak elégedetlenek. Frissen szerzett jogosítványukkal türelmetlenül száguldoznak az irodalom országútjain, a homlokukon egy titkos jellel, amely – mint a kezdő vezetők T betűje – arra figyelmeztet, hogy ne érjen senkit váratlanul, ha szabálytalanul előznek, hirtelen fékeznek, vagy túllépik a megengedett sebességet. Ez a szeszélyes közlekedés óhatatlanul kisebb-nagyobb koccanásokat eredményez, de hát hunyjunk szemet felette. Legyünk megértők a fiatal írókkal, akik mindaddig fiatal írók maradnak, amíg a helyüket keresik a társadalomban, általános érvényűnek tartják a közérzetüket, jogosaknak az igényeiket, és megváltoztathatónak a világot. S ha a viselkedésüket olykor barátságtalannak érezzük, elég, ha megsúgunk nekik egy titkot: Ne tévessze meg őket, hogy a látásunk megromlott, a járásunk lassú, és a hangunk öreges. Ez csupán a látszat.

MI IS MINDANNYIAN FIATAL ÍRÓK VAGYUNK.

Miben különböznek a nő írók?

Ha nő írók írásairól beszélünk, sohasem felejtjük el, hogy a nő írók nők. A nő írók női jellegét szívesen vesszük észre, de azt sohasem vesszük észre, hogy a férfi írók férfiak. A nő írók műveire mindig rácsodálkozunk, és néha azt szoktuk mondani: úgy ír, mint egy férfi. Ez elismerésnek számít. A férfi írók esetében igen ritkán mondjuk valakire, hogy úgy ír, mint egy nő. Ez nem számít elismerésnek. Az irodalom nemek szerinti felosztásában akaratlanul is fügét mutatnak az előítéletek. (Katherine Mansfield novellájában vad nősténységet vél felfedezni egy magyar méltatója.) Az ex librisek Pegazusain mindig férfiak lovagolnak, ezek a férfiak szánalomra méltóan cingárak, a szemükben őrület lobog. A múzsák viszont nők, pirospozsgás és nyugodt tekintetű hajadonok. A legjobb, amit tehetünk, ha meg sem kíséreljük, hogy felismerhető jegyeket fedezzünk fel a nő írók világában. Minden felfedezés azonnal megcáfolható.

Fiatal írókat mutatunk be ismét, s a fiatal írók most történetesen – és kivételesen – nők.

De ezt tekintsük a legszemélyesebb magánügyüknek.

Versenyen kívül

A közelmúltban harmincnál több fiatal prózaírót mutattunk be, java részüknek ez volt az első jelentkezése. Háromnak közülük azóta már kötetre van szerződése, egyesek ösztöndíjban részesülnek, nevükkel egyre gyakrabban találkozunk a lapok, folyóiratok hasábjain. Némelyikük tagja lett a fiatal írók József Attila Körének, tehát már igazolványuk is van róla, hogy fiatal írók. A bemutatottak táborából néhányan megrekedtek, első megjelenésük után soha többé nem mutatkoztak. Mások viszont otthagyták a munkahelyüket, hogy életüket ezentúl kizárólag az irodalomnak szenteljék. Többségük szerencsére továbbra is dolgozik mint jogász, újságkihordó, orvos, falusi tanító, nyomdai korrektor, zenetanár vagy pszichológus. Életkoruk húsz és harminc év között ingadozik, és eddig már sok fontos tudnivalót sajátítottak el. Tudják például, hogy a kéziratot kettes sortávolsággal illik gépelni, és a gemkapocs helye a bal felső sarokban van. Közérzetük általában kielégítő, kevés szót ejtenek a regény válságáról, s még egyiküket sem hallottam panaszkodni, hogy az idén nem őt küldték el egy tanzániai írótalálkozóra. Díjkiosztások idején arcizmuk sem rezdül, versenyen kívül futnak, eredményeiket akkor sem jegyzik, ha netán lehagynának is egyet-keltőt az élcsoportban törtetők közül. Biztosak benne, hogy előbb-utóbb ők is rajthoz állnak.

A kezdet mindenesetre biztató. A kéziratlapok tiszták és szabályosak. Huszonhat sor kettes sortávolsággal és egy gemkapoccsal a bal felső sarokban.

Mese egy fiúról

Mikor először jött a szerkesztőségbe, a fülére lebegő, műanyag fülek voltak ragasztva, a cipőjét ezüstös színűre festette. A földön ült törökülésben, és félrehajtott fejjel, szelíden várta a hatást, mint egy Krisna-hívő a Bráhmaputra partján. Milyen furcsa fiú – mondta a kézbesítő néni, akinek már voltak tapasztalatai fiatal írókkal kapcsolatosan. Az írásai is nagyon furcsák – mondtuk mi is fejcsóválva, s próbáltuk összerakni a piros-zöld-indigókék írógépszalagokról árulkodó kéziratlapokat, amelyek valahogy sohasem illeszkedtek egymáshoz. Aztán kezdtük megszokni őt, és azt is kezdtük megszokni, hogy az írásai rendre megjelennek nálunk, és a kézbesítő néni is megszokta, hogy a fiú az ezüstcipőben verseket szaval neki a főzőfülkében, a főszerkesztőnk pedig megvert egy írót, mert az rosszakat mondott róla. Mármint a fiúról, akinek ugyan minden gomb hiányzott a kabátjáról, de tűrhetően tudott már héberül, szanszkritul és szuahéliul. (Persze csak a szomáliai nyelvjárásban.)

Észre sem vettük, és az alakja kezdett legendássá válni. És akkor már azt tartottuk furcsának, hogy egy időre elmaradt a szerkesztőségből. Persze azért a legendák tovább működtek, különös hírek terjedtek a személyéről, ezeknek a valódiságában nem volt módunk kételkedni. Egyesek Casablancában találkoztak vele, amint éppen fehér dzsellabában Konrád Györgyről tartott előadást egy berber törzsfőnöknek. Mások Jeruzsálemben látták imaszíjjal a karján és a fején, miközben Dávid tizenkettedik zsoltárát morzsolta, s egy kis cédulát rejtett a Siratófal kövei közé.

Nem vagyok egész biztos benne, csupán feltételezem, hogy a cédulán körülbelül ez állhatott:

„Örökkévaló! Add, hogy olyannak fogadjanak el, amilyen vagyok, és ezért senki se toszogasson. Továbbá engedd meg, hogy úgy írjak, ahogy nekem tetszik, akár lila írógépszalaggal is, ha ahhoz van kedvem…”

És az Örökkévaló – aki meglehetősen lazán reagál ezekre a cédulákra – kivételesen teljesítette a kérését. Amint ez az alábbiakban is látható.

Piros hó

A levelet egy kézirathoz mellékelték, a papír sárga volt, s a bal sarkában egy olyasféle virág pompázott, amelyhez hasonlót érzelmes lelkű leánykák naplóiban lehet látni. Tisztelt szerkesztőség! – így kezdődött a levél, amiben még mindig nem volt semmi szokatlan, hiszen a lapokhoz címzett levelek általában úgy kezdődnek, hogy: Tisztelt szerkesztőség! – nem pedig úgy, hogy Sziasztok, apafejek! A levél a sárga papíron, a virággal a bal sarokban azután így folytatódott: Ezek a részletek, melyeket elolvasásra, véleménymondásra és (jó lenne) közlésre küldök Önöknek, egy 120 gépelt oldal terjedelmű kisregényből valók, melyet a nyáron fejeztem be. Címe: Piros hó. 15 éves vagyok, az Egri Dobó István Gimnázium tanulója…

A szerkesztő bácsi, akinek arcán minden barázda egy-egy elfelejteni való kézirat emlékét őrizte, szomorúan felsóhajtott, mert még nem sejtette, hogy ő most egy karácsonyi ajándékot kapott. Kezébe vette a kéziratot, hogy legalább az első tíz sort elolvassa – mert az első tíz sort azért mégiscsak illik elolvasni –, azután elolvasott még tíz sort, ami bizony már rendkívüli volt olyan esetben, amikor a mű címe Piros hó, s a mellékelt levelet zsinórírással írták, sárga papíron, virággal a bal sarokban. A szerkesztő bácsi azután tovább olvasta a kéziratot, és egyszer csak azt vette észre, hogy nagyokat mosolyog magában, azután nagyokat meghatódik magában. Azután gépiesen fogta a tollát és elkezdte kitenni a hiányzó ékezeteket, írásjeleket. Itt is húzott egy kicsit, ott is húzott egy kicsit, összevont, szétválasztott, és egyeztette néhol az alanyt az állítmánnyal. Ilyesmit a szerkesztő bácsik akkor szoktak csinálni, amikor egy írás tetszik nekik, de azért azt is szeretnék megmutatni, hogy ők bizony megdolgoznak a fizetésért. A szerkesztő bácsi még egyszer a levélbe pillantott – a virággal a bal sarokban –, és elolvasta az utolsó sorokat: Várni fogom a válaszukat, üdvözlettel: Kishonthy Edina.

Akkor aztán nekilátott, hogy válaszoljon. Nagyon sok válasz volt mindig a fejében, általában nem is szokott már gondolkodni, amikor írta a válaszokat. De most nem jutott semmi az eszébe, talán mert nem volt sárga levélpapírja, virággal a bal sarokban.

Ült, ült az üres papír előtt, és csak azt dünnyögte maga elé:

Ez tök jó, tinike.

Kis Zoltán novellái elé

Kis Zoltán huszonkét éves. Emmeline, avagy a válság műfordítói című novelláját két évvel ezelőtt írta, húszévesen. Jászberényben született, jogot hallgat az egyetemen, s a Ménesi úti szakkollégiumban lakik. Két novellája jelent meg eddig az Élet és Irodalomban, előtte pedig a Jelenlét címen megjelenő egyetemi antológia közölte írásait.

Már az első novellája meglepett. Nemcsak azért, mert érett volt, okos és fölényes, inkább az fogott meg, hogy a rövid írásban valami izgató megfejthetetlenség bujkált, akár egy kirakójáték alaktalan szeletkéjében. Később – amikor több írásával is megismerkedtem – néhány szeletke már egymáshoz illeszkedett, s merőben más kép alakult ki, mint amire számítottam. Kezdtem lassacskán észrevenni, hogy az író egy földöntúli fényektől derengő barlangvasútba vezet, ahol a merev viaszfigurák emberi mozdulatokat utánoznak, s az egész megtévesztően hasonlít az élethez. Kis Zoltán írásaiban fortélyosan egyensúlyozva játszadozik egymással a valóság és a fikció – akárcsak a most megjelenő novellában –, s közben zavarba ejtő képtelenségek teszik próbára a megbízható ítéletet.

Így az enyémet is. De a huszonkét éves Kis Zoltán puzzle játéka még nincs kirakva. Türelemmel várom – mást nem tehetek –, hogy újabb fontos részleteket hordozó szeletkék illeszkedjenek a teljes képhez, s legföljebb írástechnikai apróságokra hívom fel a figyelmét. Kis Zoli ilyenkor megértően bólogat.

Nem mondhatom, hogy rossz tanítvány.

Máris sokat tanultam tőle.

Csak mondom, mondom a magamét

Húsz éve lassacskán, hogy mondom, mondom, húsz éve, mindig ugyanazt, nincs sok eltérés, felfortyanok, magyarázok, bizonyítok, panaszkodok, s a válasz is mindig ugyanaz: és miért nem dolgozol? Mi az, hogy nem dolgozom, én dolgozom csak a világon egyedül, most éppen három forgatókönyvből tartom el a családomat, három filmrendező vár rám egyszerre a Hiltonban, mind a három fagylaltot eszik, és mind a háromnak látomása van… És miért nem dolgozol? Azért nem dolgozom, mert nem dolgozom, mert folyton azt kérdezed, hogy miért nem dolgozom, nem tudom, miért nem számít ez neked munkának, amikor ez a legnehezebb munka a világon, vicceket írni operettlibrettókba, próbált volna meg egyszer a Lukács György vicceket írni operettlibrettókba… Miért nem a regényedet fejezed be? Be fogom fejezni, ahogy egy kis lélegzethez jutok, be fogom fejezni, te csak légy nyugodt, decemberre be fogom fejezni, de legkésőbb februárra, júliusra, októberre, és mi van akkor, ha nem fejezem be, úgysem olvassa senki, ki olvas ebben az országban, a könyvtárosok már nem győznek neveket kitalálni a kartotékokra, hogy jobb legyen a statisztikájuk, a marcali könyvtárban megnéztem a könyvem kartotékját, egyetlen olvasóhoz jutottam el, bizonyos Niederländer Dezsőhöz, akkor meg miért olyan fontos, hogy befejezzem a regényemet, a Niederländer Dezső majd várni fog egy kicsit… Azért fontos, hogy befejezd, mert pénzt kapsz érte. A bérmunkákért is pénzt kapok, és legalább tisztességesen keresem a kenyerem, művészetet minden balfácán tud csinálni, remélem, nem akarod összehasonlítani a léha művészetet a becsületes ipari munkával, a kedvedért itt helyben csinálok neked művészetet, kapásból elmondok egy novellát, egy igazi magyar novellát, nem is kell rajta gondolkodnom, kivétel nélkül minden magyar novella így kezdődik: Béla reggel felébredt, szájában a cigaretta fanyar ízével, gépiesen felhúzta a redőnyt, a nap fehér botként vágott be a szobába… az Írószövetség nyolcszáz tagja közül hatszázan írják ugyanezt a novellát, miért olyan nagy bűn, ha én ehelyett egy forgatókönyvvel szarakodom, egy ódon Szigligeti-darabbal, amikor felvettem az előleget, a nagy kapkodásban elfelejtettem, hogy a darab ötös-ötödfeles jambusokból áll, de nekem mindent kell tudni, én nem vagyok művész, aki megengedheti magának, hogy ne tudjon írni ötödfeles jambusokban, hát most rovom az ötödfeles jambusokat, „Idén bővült velük a báli lista, / Apjuk Donátfi hírneves jurista, / Ez Etelka, ott Gizella a másik. / Az anyjuk fényes partira vadászik. / Emez szelíd, amannak jobb a chance-a, / Hogy megjelent, betelt a carte de dance-a / S ott Donátfiné boldog pír az arcán, / Mellette Rejtei a híres arszlán…”, hát nem ez az igazi profi munka, mutass nekem valakit, aki ezt utánam csinálja… Miért nem a regényedet írod? Mert most jöttem meg Baden-Badenből, ahol egy koprodukciós revü összekötőszövegéről tárgyaltam, mert nem volt már télikabátom sem, muszáj volt venni magamnak egy Thermomantelt, ami éppen olyan, mint egy ballonkabát, csak meleg, és voltam a Boden-tónál is, a merseburgi várúr meghívott egy teára, és megmutatta a szobát, ahol a nagy német költőnő, die Königin der Dichterinnen, Anette von Droste-Hülshoff meghalt, és ettől olyan biedermeier hangulat fogott el… A hülyeségeid helyett miért nem írsz? Mert most éppen az egyik színháztól elküldtek nekem egy darabot, kapitális egy ökörség, két hét múlva már bemutató, azt mondták, nyúljak hozzá egy kicsit, de ahogy befejeztem a nyúlkálást, azonnal elkezdek írni, most jó formában is vagyok, Anette von Droste-Hülshoff helyes irányba terelte az életemet… A regényedet fejezd be, te hülye. Hogy tudok így komolyan dolgozni, amikor mindennap én hozom haza Danikát az első béből, olyan aranyos gyerek, mindenre fekete csillagot kap, olvasásra, matekra, külalakra, de már írt egy novellát Méreg a szájban címmel, ami úgy kezdődik: EGÉSZ CSALÁD MEGHALT. GYEREK MÉG ÉL. TITKOS SZÁMOT HÍVOTT FEL, a kezdet ígéretesnek látszik, ez a gyerek valahonnét kiszimatolta, hogy az irodalom az a pálya, amihez a legkevesebb tanulás és a legkisebb adottság kell, ez a gyerek vagy író lesz, vagy kukás… Az isten szerelmére, miért nem dolgozol? Nem mondanád meg, miért kell nekem mindig dolgozni, amikor én már nyugdíjas vagyok, és úgy szeretnék élni, mint a normális nyugdíjasok, akik vasárnaponként hajnalkát ültetnek Budaörsön, szeretnék ezüstnyelű botra támaszkodva Horatiust olvasni egy padon, miközben lábam alatt zörg az őszi avar, kávécskát akarok inni a Négy Évszak klubban, az epehólyagomról akarok társalogni egy szőke loknis kacér özveggyel… Mondd meg őszintén, semmit sem csinálsz? Dehogynem. Bejárok a szerkesztőségbe, és leadom azokat a kéziratokat, amelyek mind így kezdődnek: Béla reggel felébredt, szájában a cigaretta fanyar ízével, azután levelet írok Tapolcára, kedves Vigh Jolán, hangulatos írásait nagy örömmel olvastam, különösen a Rigófütty című nyerte meg tetszésemet, sajnos terjedelmi okok miatt nem tudjuk közölni… És mért nem dolgozol? Azért nem dolgozom, mert… és te miért mentél el, miért mentél el, te voltál az egyetlen, aki odafigyeltél, aki miatt érdemes volt dolgozni, most minek írjak, ha te nem vagy, a keserves istenit, miért mentél el, miért mentél el, te drága…

A fiatal író magánya

Egy fiatal író önmagával beszél, mintha tökéletesen egyedül volna a világon. „Itt egy novella kezdődik – dünnyögi önmagának –, beszélni fogok. Mondani akarok valamit. Kezemben a toll, előttem a papír, írok, beszélek, írok. Gondolataim vannak, ezeket elmondom, leírom, elmondom…”

Ménes Attila egészen fiatal író, és egészen különös jelenség, hosszú, fehér tunikát visel, divatjamúlt fekete nadrágja a bokájáig ér. Amint hallom, autóstoppal járja az utakat, a vállán tarisznya, meztelen lábán saru. Biztonságos menedéket remél mindenütt, de csak málló falú házakra bukkan, ahol a törött ablakok kiégett rétekre nyílnak, az ajtók rosszul zárulnak, és vizeletszagúak a folyosók.

Fejlődésének jelenlegi fokán ez az orrfacsaró reménytelenség az írói légköre – mondhatnám: az ambiance-a – ennek a nagyon tehetséges fiatal írónak, aki úgy beszél önmagával, mintha tökéletesen egyedül volna a világon. „Írok, beszélek, írok… Leírok mindent, ami az eszembe jut. Nem írok le mindent, ami az eszembe jut… Kihúzok egy szót, találóbbat keresek, megigazítom a szemüvegemet, folytatom az írást. Az írást folytatnom kell. Folytatom. Ez itt egy novella, magyar nyelven íródott, írója 22 éves, az ikrek jegyében született…”

Egy fiatal író önmagával beszél, és semmi vigasztalót nem tud mondani önmagának.

Költő, növésben

A közelmúltban nem csekély feltűnést keltettek egy eddig ismeretlen költő – Petri Lukács Ádám – versei, melyeket a Mozgó Világ közölt májusi számában. A folyóirat elején a Mozgó-lexikonban a rövid életrajz mellett – amelyből megtudtuk, hogy a költő általános iskolai tanuló – egy téves adat is helyet kapott:

„Először idén tavasszal jelentek meg versei az Élet és Irodalomban.” Valójában ezek a versek nem jelentek meg, talán azért, mert amikor elfogadtuk a verseket, a költő még tíz centivel kisebb volt, és így alig vettük észre. Pedig észre kellett volna venni már korábban is, amikor még tizenöt centivel volt kisebb, és rövid, ám érett tanulmánnyal szólt hozzá egy akkoriban zajló kényes irodalmi vitához. A tanulmányt nem közöltük, mert nem akartuk még inkább bolygatni az amúgy is felzúdult kedélyeket, ezt sikerült is megértetnünk vele, és azt is sikerült megértetnünk, hogy a jelentős tanulmányokat nem szokás kockás irkalapokra írni. Azután Petri Lukács Ádám még öt centit nőtt, és már versekkel jelentkezett, történetesen nálam. Én rögtön el is kezdtem olvasni az első verset, amely egy iskolatáskául szolgáló hátizsákból került elő egy órarend és egy földrajzkönyv mellől. Ám a versnek nem volt órarend és földrajzkönyv illata, bár a tárgyilagossága alig maradt el a földrajzkönyvétől. Csakhogy ez a tárgyilagosság könyörtelen volt, szívszorítóan kíméletlen. Pőrére vetkőztetett kapcsolatok szomorúsága áradt a sorokból fegyelmezetten és visszafojtottan, és még az írásjelek is higgadt pontossággal irányítottak a lényegre.

 

„Jó volt ez a nap. Reggel felkeltem, megírtam anyámnak a levelet, óvatosan az ágya szélére raktam, nehogy felébredjen ő vagy a barátja. Ezután fogat mostam és elmentem papám első feleségéhez (féltestvérem anyjához-félanyámhoz?) hogy onnan – mondjuk így, félanyám lányával és félanyám 2. férjével – M.-mel kirándulni menjek, barátok és M. új felesége, ezenfelül féltestvérem féltestvérének kíséretében. Késő délután értem haza. Kundera a zsebben, március 15-e a levegőben…”

 

Az első remekül leütött hang végigzengett a versen, és még akkor is zengett, amikor már befejeztem az olvasást, és meghatottan bámultam a költőt; zavart öntudattal toporgott előttem, mint aki éppen most nyert meg egy görkorcsolya-bajnokságot a Ligetben.

Ezúttal elmaradtak az idősebb pályatárs intelmei, nem is volt szükség erre. Ez a költő igazi tehetség – gondoltam –, sok mindent tud már, és amit nem tud, magától fogja megtanulni. Még nem sejti, mi vár rá. Megdicsőülten áll egy sikeresnek ígérkező pálya kezdetén, kefehaja az égnek mered, s miközben hátizsákjában az elpiszkolódott radírok mellett tovább gyűrődnek az irkalapok, kérlelhetetlen ítéletet tart az emberi és társadalmi viszonyok felett.

Költői pályájának következő szakaszában a szigorúsága feltehetően enyhülni fog. Megtanul majd cigánykereket vetni, kavicsokat gyűjteni, és fél lábon ugrálni a járda szélén. Elnézőbb lesz, játékosabb, gyerekesebb.

De ehhez még néhány centit nőnie kell.

A menekülés attitűdje

Milyen szépen szökdöstek át a kávéházi ablakokon a régi elbeszélők kürtőkalapos szökevényei, abban a bódult korban, amikor még a beszélyek valahogy így kezdődtek: A tavalyi telet Aix-en-Provence-ban töltöttem, egy kamilla illatú penzióban… A terézvárosi kifőzdék füstjéből szabad utak nyíltak még a sejtelmes kastélyok és délszaki promenádok felé, de itthon is akadtak behavazott fogadók, ahol a szökevények tovább szőhették álmaikat, s ahol a kandalló fölött az ingaóra olyan időt mutatott, amely – egy Szindbád nevű szökevény szavaival élve – talán soha nem is létezett.

Ez az álombeli ingaóra csalogatja Tóth Gábor Ákos szökevényeit is egy követelőző és nehéz világban, amikor minden út el van torlaszolva. Ezek a szökevények kiábrándultabbak, mint fátermörder-galléros elődeik, fásult varázslókként lépik át a tér és az idő határait, s „kezük között tangóharmonikává gyűrődik a világ. 1 : 1 000 000 léptékben játszanak rajta, a félhangokat nem számítva”.

Egy földrésznyi barlangvasút viaszfigurái bólogatnak ebben a szokatlan irodalmi tenyészetben, melynek megértéséhez azért jól rögzített létrafokok vezetnek: nyelvi találékonyság és hibátlan, végleges mondatok.

Tóth Gábor Ákos fiatal író, sovány, szerény és nagyon türelmes. Kötetnyi írása van, könyve még tincs. Rossznyelvű szökevények szerint, manapság a kiadó akkor vállalkozik csak egy fiatal író első kötetének kiadására, ha az már előbb egy másik kiadónál megjelent.

Dömdödöm… Dömdödöm…

Valamikor régen egy finom, művelt asszony azt kérdezte tőlem, ismerem-e Lázár Ervint. Mondtam, hogy ismerem. Mire a finom, művelt asszony azt mondta, hogy ő Lázár Ervint az írásai alapján egy tündérnek képzeli, és nekem erről mi a véleményem? Ezen egy kicsit elgondolkodtam, de nem mondtam ellent, hanem azt mondtam, hogy ő tényleg egy tündér, bár a tündéreknek a kevéssé ismert fajtájához tartozik.

 

Abban az időben – ez úgy húsz évvel ezelőtt történt – Lázár Ervin még robusztus volt, mint a Rübezahl, a német hegyek varázslója, ám barátságos is, mint egy bácskai marhakereskedő, s hosszú, lekonyuló bajszával, vállát verdeső varkocsával még magyar történelmi arcképekre is emlékeztetett, úgy a kuruckor tájáról. Általában azokban a kocsmákban lehetett találkozni vele, ahol a részegek a legkötekedőbbek voltak, a csapos pedig a leggorombább. A kötekedő részegek azután – mert nekik is nagy, piros szívük volt – megvallották a titkaikat Lázár Ervinnek, félelmetes titkokat lehetett tőlük megtudni. Egy ízben például a Lordok házához címzett kocsmában az egyik részeg elárulta, hogy nemsokára elpusztítja a világot. Lázár Ervin akkor egy fél deci kevertért megváltott tíz embert, a következő féldeci árán már egymillióan élhették túl a végítéletet, a harmadik féldeci után meg volt mentve az emberiség, beleértve a goromba csapost, Nemes Györgyöt, az ÉS főszerkesztőjét és Balaskó Jenő alanyi költőt. A részeg ugyan tett némi ellenvetést, de Lázár Ervin csak annyit mondott neki, hogy: „Hohó! Nem oda Buda!” Mire a részeg csüggedten böffentett egyet, majd engedelmesen bebotorkált abba az erdőbe, amely láthatatlanul körülvette Lázár Ervint, ott azután szelíd krokodillá változott vagy küszvágó csérré. Ezt az erdőt ugyanis csupa olyan lények népesítették be, akik éjfél és hajnali három óra között találkoztak Lázár Ervinnel, állástalan újságírók, meg nem értett költők, lesántult zsokék, filozofikus hajlamú csőlakók minden elképzelhető nemből. Lázár Ervin erdejében levetették polgári alakjukat és nevüket, új neveket kaptak, efféléket, mint Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos vagy Ló Szerafin. És csak a nagyon beavatottak tudták, hogy a kiöregedett cirkuszi oroszlán állás nélküli tánc- és illemtanár volt a Nagyfuvaros utcában, amíg nem találkozott Lázár Ervinnel. (A többiekre is emlékszel? – kérdezem a lányomat, aki korához képest elég jól megjegyez mindent. Krisztina már sorolja is lelkesen: Vacskamati, Aromó, a nyúl, Dömdödöm és persze Mikkamakka. Melyik a Dömdödöm? Nagyon aranyos, nem tud beszélni, mindenre azt mondja, hogy dömdödöm… A lányom harminckét éves, és orvos, de múlhatatlan emlék az életében, hogy egyszer ő játszotta Mikkamakkát egy iskolai ünnepségen.)

Így járta éjszakáról éjszakára a világot Lázár Ervin, amíg azután egy hajnalban hazament, mert derengett a fejében, hogy valahová valamit írnia kell. Borostásan, csapzottan, a kialvatlanságtól véres szemekkel leült a hokedlira – sokkal több bútorzata nem is volt –, az asztal fiókjából kihúzta az elcsorbult ceruzát meg a tiszta papírt, és a körülményekhez képest olvasható betűkkel írni kezdett: „A furfangos pintyőke. Lázár Ervin meséje.”

Napközben persze – mint minden valamirevaló tündérnek – neki is volt polgári foglalkozása, az Élet és Irodalom prózai rovatát szerkesztette, leveleket körmölt szorongó szerzőknek Ceglédbercelre, ezek a levelek csekély eltéréssel ugyanazt a hangot ütötték meg: „Tisztelt uram (asszonyom)! Macskajaj című novelláját dicséretes helyesírása ellenére terjedelmi és egyéb okokból nem tudjuk közölni. Ne adja fel a reményt. Írjon sokat és jelentkezzen ismét, húsz-harminc év múlva.” A szerkesztőségben töltött órák estére azonban kiestek az emlékezetéből, és ha valaki megkérdezte, hogy mit csinált egész nap, rövid gondolkodás után azt válaszolta, hogy szkanderezett egy törökkel. S ha az illető nem elégedett meg a válasszal, és a dolgok mélyére akart hatolni, azt is megtudhatta, hogy Lázár Ervin a törökkel a Rókus kórház előtti kis téren találkozott, ahol egy padon folyt a küzdelem váltakozó kimenetellel késő délutánig, amikor is a török – akinek korábban faiskolája volt Izmirben – annyit mondott csak, hogy ülgyürüm bender cselebi, és feladta a harcot. Voltak, akik kétségbe vonták Lázár Ervin szavait, mert éppen abban az időben, amikor állítása szerint a törökkel szkanderezett, látták őt a Sport cukrászdában, amint egy Mariska nevű felszolgálólánynak két szál hervadt tulipánt nyújtott át. Én azonban – aki mindennap együtt voltam vele – tudtam, hogy Lázár Ervin egyszerre lehet két helyen is, szkanderezhet a törökkel a Rókus kórház előtt, s egyidőben virágot is nyújthat át ideiglenes szerelmének, az enyhén tramplicska Mariskának, aki ráadásul olyan kancsal volt, hogy amikor sírt, a hátán folytak végig a könnyei. A fennhéjázóbbak még azzal is akadékoskodtak, hogy miért találkozott volna éppen egy törökkel, amikor mások évekig járják a kocsmákat, és nem látnak soha egy fikarcnyi törököt. Ezeket csak sajnálni lehetett a tájékozatlanságuk miatt. Engem egyáltalán nem lepett meg, hogy Lázár Ervin szkanderezett egy törökkel, mint ahogy az sem lepett volna meg, ha azt hallom, hogy egy buddhista zarándokkal nasi-vasit játszott az Almási téren. Lázár Ervin úgy vonzotta magához a különös alakokat, mint a hammelni patkányfogó. Szemtanúja voltam, amikor egyszer megjelent a Hungária kávéházban egy csapat vörösre sikált arcú vénlánnyal. Khaki színű malaclopóban, lapos sarkú férficipőben trappoltak Lázár Ervin mögött, voltak vagy nyolcan, egy teljes svájci vöröskeresztes küldöttség. Lázár Ervin leültette őket, majd rájuk mosolygott, miközben behajlított mutatóujjával végigsimította a bajuszát: „Mit isztok, lányok, állom a cechet!” Ettől a mosolytól a fakó hajú és ráncos arcú szüzek viháncoló csitrikké változtak át, vihogva kortyolgattak bele a vermutba, amelyből Lázár Ervin egy rundot rendelt, egy rund konyakot és egy rund vermutot a „valamelyiket csak megisszák” elvből kifolyólag, mivelhogy a nyelvi nehézségek miatt csupán az ösztöneire tudott támaszkodni. Ám az ösztönei helyesnek bizonyultak, a hervatag diakonisszák megitták a vermutot is meg a konyakot is, és kuncogva tűrték, hogy a fuvaros kedélyű, nagy, bajuszos ember dévajkodjon velük, benyúljon a malaclopó alá és megpaskolja a combjukat. Vérbő balzaci jelenet volt, akárcsak egy Dubout-illusztráció a Pajzán históriákból.

A helvét matrónákat Lázár Ervin az Emke-aluljáróban gyűjtötte maga köré, és ugyancsak ott szedte össze később azt a két bantu négert is, akik vakon követték őt a Hírlapkiadó klubhelyiségébe. Soha nem láttam még emberi szemekben olyan rajongással teli ámulatot, ahogy ezek a fekete fiúk tekintettek Lázár Ervinre. Különben szerények voltak és illemtudók, és csak nagy nehezen lehetett rábírni őket az alkoholfogyasztásra. De Lázár Ervinnek ez is sikerült. Borba mártott ujjával titokzatos köröket rajzolt az asztalra, s minden kör után bűvös szavakat hallatott: unguru limbu! Ez azt jelentette, hogy ő a nagy varázsló, aki megszabadítja a bantukat a gonosz nyamnyamoktól. Ekkor lépett az asztalhoz az ismert marosvásárhelyi előadóművész, Tompa László, s egy ideig csodálkozva nézte a nem mindennapi együttest. Lázár Ervin pedig elbűvölő mosollyal rámutatott a bátortalan négerekre: „Látod, apám, meghívtam két erdélyit.” Tompa László erre nagyot csuklott, aztán nagyot sóhajtott, s mivel soha nem szűnt meg fajtája sorsán gyötrődni, azt sóhajtotta: „Ők legalább már szabadok.” Ennél a mondatnál hagytam el a helyiséget, mivelhogy dolgom volt egy emelettel feljebb, a nyomdában. Mire visszajöttem, már két feslett leányzó is ült a társaságban, az asztalon üres borosüvegek sorakoztak, és vidám nótázás folyt. A kis bantuk immár a nyamnyamok zaklatásaitól megmentve, félig elázva énekelték Lázár Ervin vezényletére: „Nyaszaföldön lassan jár a posta…”

Máig sem tudom, mi volt az a varázserő, amellyel megbabonázott mindenkit, aki a közelébe került. Alkalmi ismerősei aligha sejtették, hogy egy nagy író szállt le hozzájuk, Lázár Ervin nem úgy viselkedett, ahogy a nagy írók szoktak. Nagy írók ritkán jártak gyűrött nadrágban, és a nagy íróknak soha nem jutott volna az eszébe, hogy a 12-es autóbuszon, az Oktogonnál, leszállás előtt kinyilatkozzanak. „Én most a barátomhoz megyek. Aki akar, velem jöhet.” Ez így történt meg Lázár Ervinnel, harmincan szálltak le utána az autóbuszról, ezeket mind meghívta a barátjához, aki lakásavató bulit tartott a Nagymező utcában. (S aki még most is beleborzong, ha visszagondol rá, hogy négyen ott akartak maradni nála örökre, hárman pedig megkérték kezét a kedvesének, a szép és gömbölyded Gizellának.) A harminc utas mindenre elszántan követte Lázár Ervint, mint a nemesek valamikor Héderváry Kontot Budára. Pedig feltehetően egyikük sem olvasta a Berzsián és Didekit, a Bikfi Bukfi Bukferencet vagy a Szegény Dzsoni és Árnikát, ezeket a gyönyörűséges remekeket.

Persze ennek – mint fent említettem – van már húsz esztendeje, és húsz esztendő még egy tündér életében is nagy idő. Megnősül közben, felnevel két gyereket, és a gyomra táján apró fájdalmak figyelmeztetik, hogy most már jó lesz vigyázni a varázslatokkal. Egyre gyakrabban ül a hokedlin valami megmagyarázhatatlanul rátörő szomorúsággal, akárcsak Berzsián, a költő, aki a lyukasserpenyő szomorúságából olykor belesüllyed a hervadtdália állapotba. „A hervadtdália állapotból már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúsága következhet. Azokból pedig nagyon nehéz kikászolódni.” Amikor május 5-én felhívtam Lázár Ervint, hogy gratuláljak neki a születésnapján, a hangjából úgy éreztem, hogy éppen a vízzelteltszarvasnyom szomorúság állapota forog fenn.

– Honnan tudtad, hogy születésnapom van? – kérdezte elhaló hangon.

– Kinéztem az Irodalmi lexikonból.

– Azért szép tőled, hogy hívtál – mondta, és ez egy kicsit már élénkebben hangzott. Ez már csak lyukasserpenyő szomorúság volt.

– Hogy vagy? – kérdeztem.

– Úgy, ahogy – mondta. – Itt is fáj, ott is fáj.

– Nekem egy tenyérrel nagyobb a májam – mondtam. Gondoltam, hogy ezzel megvigasztalom.

– Te beszélsz! – sóhajtott. – Neked még van májad.

Azután még mondtunk egymásnak ezt-azt, de semmi olyat, ami feljegyezhető volna az emberiség számára. Semmi örök érvényű nem volt abban, amit beszéltünk.

– A gyerekek hogy vannak?

– Fruzsi most érettségizik.

– Zsiga?

– Zsiga is jól van.

Csakhamar elbúcsúztunk egymástól. Letettem a kagylót és elbambultan néztem magam elé. S csak ültem, ültem, és azt hajtogattam magamban, hogy dömdödöm… dömdödöm… Később ugyanezt hajtogattam, de már kérdő hangsúllyal. Dömdödöm?… Dömdödöm?

Hát tényleg elmúlt az ifjúság? Hát tényleg elmúlt?

Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy elborult az ég. A szürke belvárosi házak fölött tompa, fenyegető robajjal közeledtek a pomogácsok.

Ezt még meséld el, Pista…

Melyiket? A Háy Gyulát a börtönben. Ugyan, hagyjátok, százszor hallottátok már. Inkább egyetek ebből a disznósajtból, a Zsuzsinak van egy hentese, Dabasról hozza az árut… Előbb meséld a Háy Gyulát. Na jól van, szóval ül a Háy a cellájában, egyszer csak kulcscsörgés, belép hozzá a smasszer, szép nagydarab ember, s csak nézi a Gyulát szúrósan. Végre megszólal. Mondja, Háy, ismeri maga az Örkényt? Gyula tétovázik, nem tudja, hogy jó-e neki, ha ismer engem. Hát ismerem, mondja. Az Örkény Istvánt? Az Örkény Istvánt. Az írót? Az írót. Aki azelőtt patikus volt? Patikus volt. A smasszer szó nélkül odavág a Gyula elé egy csomag cigarettát, ezzel kimegy. Háy ebből megtudja, hogy előnyös neki, ha ismer. Másnap megint benyit hozzá a smasszer. Mondja, Háy, jól ismeri maga az Örkényt? Mi az, hogy jól ismerem, nálunk szokott vacsorázni. Az Örkény magánál vacsorázott? Nem is egyszer. Az Örkény István? Az Örkény István. Aki patikus volt? Aki patikus volt. Újabb csomag cigaretta, a smasszer könnyekkel a szemében kivonul. Aztán ez így megy tovább, a smasszer, amikor csak szolgálatban van, benyit a cellába. Gyula mesél, neki soha olyan barátja nem volt, mint az Örkény, egyszer még az életét is megmentette, nagy ember az Örkény, óriási író. Minden alkalommal egy csomag cigaretta. Mondja, Háy, kérdezi egyszer a smasszer, szép ember az Örkény? Mi az, hogy szép, egy Jávor Pál! Olyan, mint ahogy ír, olyan akkurátus, magyaros? Hogy magyaros? Olyan a hangja, mint az estvéli harangszó, és ha látná, amikor a bajuszát pödri! Szóval, jó magyar ember? Hogy jó magyar ember? Ilyen jó magyar ember nincs még széles e világon. Ezúttal két csomag cigaretta. Gyula elégedett, na, mondja magában, ezzel az Örkénnyel megfogtam az Isten lábát. Csakhogy telik-múlik az idő, a smasszer meg nem jelentkezik. Eltelik két hét is, amikor felpattan a cella ajtaja, ott áll a smasszer, remeg a dühtől, az arca lila, s csak annyit tud kinyögni fojtott felháborodással: Az Tömörkény, te piszok!… De most már tényleg egyetek, nézzétek, milyen hamvas ez a disznósajt, ilyen csak Dabason van, Zsuzsi, hozz egy kis lila hagymát!… Előbb meséld el, Pista, a Boldizsárt. De hát mindannyian ismeritek. Nem baj, csak meséld el. Jó, de ez az utolsó…

Elég az hozzá, hogy írószövetségi közgyűlés ötvenkettőben, ezzel mindent megmondtam. Késő estig tart, utána nem tudok elaludni, éjfélkor felhívom a Boldizsárt. Aludj nyugodtan, Iván, mondom neki, a dolog el fog simulni. Miféle dolog? Nézd, Iván, ez nem telefontéma, de hidd el nekem, mindent megteszünk érted, amit tehetünk. Mi a francról beszélsz? Fő, hogy ne izgasd fel magad, Iván, már beszéltünk Horváth elvtárssal, ő hajlik rá, hogy meg nem történtté tegye az ügyet, személyesen fog beszélni Révai elvtárssal. A szentségit neki, mondd már meg, hogy miről van szó? Arról van szó, hogy bízzál a barátaidban. Te vagy egy barát? Igen, Iván, és mindig megpróbálok segíteni, ha valaki nagy bajban van. Ki a franc van bajban? Te is tudod, Iván, miről van szó, de most ne beszéljünk róla, holnapra, remélem, minden tisztázódik. Legjobb, ha beveszel egy nyugtatót, nehogy kárt tegyél magadban. Te teljesen meghülyültél, nekem semmi okom nincs a nyugtalanságra. Tényleg azt hiszed, hogy nincs? Miért volna, te idióta?! Én nem akartam erről beszélni, Iván, de ha kiprovokálod, kénytelen vagyok rá. Ez nem titok, mindenki látta, hogy mit csináltál, még Horváth elvtárs is. Mit csináltam? Piszkáltad az orrod. Ez még nem lett volna baj, de amit kipiszkáltál, azt a Sztálin elvtárs szobra alá dörgölted… Óriási üvöltés, Iván lecsapja a kagylót… De nem ez a poén. Eltelik húsz év, én már rég elfelejtettem az egészet, ülök az új kocsimban. A járdán ott slattyog a Horváth Márton. Ismertek, milyen udvarias vagyok, letekerem az ablakot, kiszólok a kocsiból: elvihetem valahová, Horváth elvtárs? Beül mellém, nagyon hálás, beszélgetünk útközben erről-arról. Ahogy a jó elvtársak szoktak. Mielőtt kiszáll a kocsiból, azt mondja, már rég meg akartam magától kérdezni valamit. A maga jó barátja, Örkény elvtárs, ez a Boldizsár nem bolond egy kicsit? Miért volna bolond? Nagyon okos, becsületes fiú, családszerető meg minden. Már nagyon régen történt, mondja Horváth Márton, talán az ötvenes évek elején, egyszer hajnalban rettenetes csengetésre ébredek. Kibotorkálok a kapuhoz, ott áll a maga barátja, ez a Boldizsár, télikabáttal a pizsamáján. Amikor meglát, elkezd üvöltözni: Vegye tudomásul, Horváth elvtárs, én csak nagyon ritkán piszkálom az orromat, és ha ki is piszkálok valamit, soha nem dörgölöm a Sztálin elvtárs szobra alá… De most már tényleg vegyetek a disznósajtból, a Zsuzsi meg fog sértődni, ha nem vesztek, direkt nektek hozatta Dabasról…

Várj egy kicsit, Pista, előbb még meséld el, hogy volt az, amikor bedumáltad a Dérynek, hogy a Szent Péter nem más, mint a Zelk Zoli. Dehogy dumáltam be, én csak azt mondtam a Tibornak, hogy a Szent Péter mostanában különösen viselkedik, állandóan snóblizni hívja az angyalokat. Erre a Tibor – ismeritek, milyen rabiátus természetű – odament a Szent Péterhez, jól lehordta, legalább itt viselkedj egy kicsit komolyan, Zoli, nem kell mindig hülyéskedni. Jól megráncigálta a szakállát. Képzelhetitek! Ha nem vagyok ott, legalább húszezer év purgatórium… De most már tényleg hagyjuk abba, nézzétek, milyen szép, gusztusos ez a bárányfelhő…

Kit érdekel a bárányfelhő, Pista, csak mesélj még, te édes. Mesélj, mesélj még, te drága, te felejthetetlen…

Én már előre megmondtam

Nagyon haragszom egy Spiró György nevű íróra. Haragszom rá, mert remekmívű regényeket ír, amihez – korát tekintve – nincs joga. Ráadásul egymás után mutatják be darabjait a színházak, de más műfajban is sikere van, és szeretik a lányok. Egyelőre nem tehetek Spiró ellen semmit, de az idő nekem dolgozik. Én ugyanis naplót vezetek, amelybe naponta feljegyzek mindent, amiről úgy gondolom, fontos, hogy az utókor is megtudja. Spiróról például meg fogja tudni az utókor, hogy az Ikszek című regényének kéziratát a vonaton találta Sochaczew és Skiemiewice között. Erre megbízható tanúm is van, egy Krzmrzszki nevű kalauz, aki már Strzegomnál felfigyelt a jegy nélkül utazó magyar íróra, amint izgatottan piszkálta az orrát. Ez igen jellemző Spiróra, akiről azt is meg fogja tudni az utókor, hogy Csirkefej című darabjának ötletét – sőt a dialógusok jó részét is – egy Abdurrahman Hasszánbégovics nevű, korán elhunyt bosnyák írótól lopta. A darab egyetlen fennmaradt horvát nyelvű példányát Spiró a jajcei könyvtárban apránként megette.

Halálom után a naplóm megjelenik valamelyik irodalmi folyóiratban, nekem mindegy, hogy melyikben, mert én már akkor a hant alatt pihenek, azzal a boldog tudattal, hogy Spiró György kétes eredetű műveit a tanügyi hatóságok végre törlik a kötelező olvasmányok listájáról.

De mi történik akkor, ha nem jelenik meg a naplóm? Ezt az eshetőséget teljesen kizárhatom. Irodalmi folyóiratainkban alig akad egyéb közlésre méltó anyag, mint az elhunyt írók naplói, levelei vagy hátrahagyott jegyzetei. Ennek mindenki nagyon örül. Mert van-e szívderítőbb annál, mint amikor a naplókból, levelekből, hátrahagyott jegyzetekből megtudjuk, hogy nálunk az írók sohasem törtek lándzsát parázna tévhitek mellett, nyílt sisakkal állták a csapást, nem loptak nyakkendőt a Lafayette áruházból, és nem üldöztek senkit semmiért. Akik viszont őket üldözték, ezúttal megkapják a magukét név szerint, pontos lakcímmel – és kemény szavakkal illetve – szerepelnek a nyilvánosságra hozott naplókban, levelekben és hátrahagyott jegyzetekben.

Szeretem olvasni ezeket az írásokat, szinte valamennyit egyformán. De a legjobban attól vagyok elragadtatva, amikor az író még életében bízza ránk naplójának apró intimitásait. Így győzhetjük le az elmúlást! Nincs felemelőbb, mint dagadó izmokkal, egészségesen javítgatni hátrahagyott írásaink levonatát, miközben disznósajtot falatozunk ecetes tormával, és élvezzük a posztumusz elismerést.

A folytatásos közlések növekvő sikere egyre inkább arra ösztönzött, hogy magam is felajánljam valamelyik irodalmi folyóiratunknak hosszú évek óta vezetett naplóm jelentéktelen részleteit, amelyeket találomra válogattam ki, és ezért senki ne keressen bennük valamiféle teljességet.

1526. augusztus. Ma délután felkeresett Tomori. Nagyon fáradtnak látszott. Kérdeztem, miért hagyta el az érseki széket? Azt mondta, muszáj volt, haditervet készít, Mohácsnál akar megütközni a törökkel. Erről beszéltünk. Nem rejtettem véka alá, hogy a tervet rossznak találom. Megmondtam Tomorinak, hogy Mohácsnál vészre számíthat. „Még örülhetnek, ha a király nem fullad bele a Csele patakba.” Tomori dühösen becsapta maga mögött a felvonóhidat. Nem érdekel. Ami a szívemen az a számon. Nagyobb baj, hogy egész nap fájt az epém. Fölöstökömre borjú czémert faltam, nyersen becsinálva. Vajon hallgat-e rám Tomori?

1526. szeptember. Nem hallgatott. Most megnézheti magát. Tomori! A büszke vezér. Neki legyen mondva. De el, el, messzire a rút csatazajtól. Kicsiny cintermemben Rabelais-t olvasok. Jó író. Még hallani fogunk róla.

1708. február. Máma a fejedelem vezérlő sátrában ebédeltem. A menü igen jó volt. Borjúhús zuffával, ökörbél tejben, csuka lengyel lével, sályafánk. Feltűnt, hogy a fejedelem alig eszik, mindössze két tikmonyt kebelezett be, annak is inkább csak a székit. Gondterheltnek látszik nagyságod, jegyzém meg. Fülemhez hajolt, hogy még Bercsényi se hallja. Áruló van közöttünk. Vettem a bátorságot. Ha nem veszi zokon Nagyságod, én megmondom, ki légyen. No ki? Ki más, mint Ocskay László. Mire a fejedelem haragosan. Kend háborodott. Ocskay a legjobb vitézem etc… etc… Ne merészeljen ármánykodni Ocskayra etc… etc… Ráhagytam. Olyan izgatott volt, hogy megevett még egy tikmonyt. De inkább csak a székit. Szegény fejedelem. Nem tudja, mi folyik itt. Párnámra dőlve Montesquieu-t olvasom. Jó író. Hallani fogunk róla.

1956. október. Reggel felhívott Rákosi. Mondtam neki, hogy éppen reggelizem, hívjon vissza egy fél óra múlva. Már enni sem hagyja az embert. Fél óra múlva csengett a telefon. Itt Rákosi. Mi az, ami olyan sürgős magának? (Szándékosan nem tegeztem.) Tanácsot akar kérni tőlem. Magán már semmilyen tanács nem segít, mondtam. Az egyetlen tanács, amit adhatok, írassa a villát a nagyságos asszony nevére. Letettem.

1988. március. Ma a Kossuth-díj kiosztásánál találkoztam Aczéllal. Egy ismert író könyvét mutatta, illetve csak a dedikációt. „Aczél György elvtársnak, mindannyiunk gondoskodó atyjának, aki többet tett a magyar irodalomért, mint Kazinczy Ferenc, Gyulai Pál és Osvát Ernő együttvéve. Hűséges fiúi hódolattal…” Szánalommal néztem rá. Szegény, ha sejtené, mit fog ez róla írni két év múlva! Este az ágyban Csurkát olvasok. Jó író. Most fedezem csak fel, milyen politikai tisztánlátás rejlik A ló is ember című művében. Még sokra fogja vinni! Korán álomra hajtom a fejem, kezd fárasztani ez a naplóírás. Még pár száz évig folytatom, aztán abbahagyom.

A hímzések pirossa alatt

Váczi Tamás huszonkilenc éves. Abban az időben, hogy Tardra ment és tanítani kezdett, huszonkét éves volt. Éppen annyi idős, mint annak idején Szabó Zoltán, amikor leírta A tardi helyzet első mondatát: „Az élet, amely a hímzések pirossa alatt meghúzódott, komor volt és nehéz.”

A matyó falu, melynek neve Szabó Zoltán könyve által fogalommá vált, kicsiny falu, 2400 lakossal. Az Alföld és a Felvidék határán bújik meg, Borsodban, keservesen művelhető partok – a Bükk halmokká szelídült nyúlványai – közé szorulva. Hogyan is szól a mondóka?:

 

Tardiak vagytok, két part közt laktok, ha a két part összemenne, Tardnak akkor vége lenne.

 

Sohasem jártam Tardon, ahol „ősztől tavaszig sárban hevernek a házak, mint a malacok”, s mégis rokoni közelségben éreztem mindig a falut, akárcsak azokat a porba fulladt orosz helységeket, melyeket Csehov vagy Turgenyev örökített ránk. Ismertem a keresztszemes hímzést, a „zsidómiatyánkos”, „törökmuzsikás”, „Kossuth-bankós”, „cigánykártyás”, „szíves-madaras” mintákat, emlékezetembe vésődtek a tardi öregek, akik „kerekes guzsalyokra hajolnak mereven, és csak a szükséges mozdulatokat végzik”.

De ez mind a régi Tard. Szabó Zoltán parasztjai már a sírban nyugosznak, abban a temetőben, ahol valamikor az egyik sírkőre e szavakat vésték:

Így hát én a halott falut ismerem. Az élőről alig hallottam mostanában, csupán a híres keresztszemes „kokostaréjost” láttam néha valamelyik Váci utcai bolt kirakatában.

Egy szép napon azután felkeresett engem az a Váczi Tamás, aki huszonkilenc éves, és huszonkét éves volt, amikor Tardon tanítani kezdett. Tarisznya lógott a vállán, a tarisznyából jókora köteg kézirat került elő, egy készülő könyv részletei. És akkor…

Akkor a kéziratlapokból rég elfeledett illat csapott meg, verejtékes, megbízható, igazi emberillat, s mögötte nehézkes és valódi emberi mozdulatok keltek életre, elbűvölő tájszavak hullámoztak valóságos népmesei lejtéssel. Szabó Zoltán első híradása után majd ötven esztendővel újra találkoztam a tardi temető ciprusaival, a partokra fölkaptató hepehupás dűlőkkel, az élettel a hímzések pirossa alatt.

Volt ebben a találkozásban valami népmesei, talán az a fiú – mint a mesebeli legkisebb fiú –, vállán a tarisznyával, melyben a csodafurulyánál is nagyobb varázslat lapult: a huncut fényű, józan szép magyar írás már-már feledésbe vesző varázslata. Kis idő múltán, amikor újra eljött a fiú – a Váczi Tamás –, elmondtam, mekkora csoda az, ha első jelentkezésre igazi írót ismerhetünk meg.

Habár ő abból is értett volna, ha – a népmesék szabályai szerint – annyit mondok csak neki:

– No fiam, szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál.

Volt egyszer egy fiú egy nagy tarisznyával

Huszonkilencedik életévét töltötte be, amikor eljött hozzám az a fiú, aki most harminckét évesen elment meghalni. „Felkeresett engem az a Váczi Tamás – írtam akkor róla –, aki huszonkilenc éves, és huszonkét éves volt, amikor Tardon tanítani kezdett. Tarisznya lógott a vállán, a tarisznyából jókora köteg kézirat került elő… Volt abban a találkozásban valami népmesei, talán maga a fiú – mint a mesebeli legkisebb fiú –, vállán a tarisznyával, melyben a csodafurulyánál is nagyobb varázslat lapult: a huncut fényű, józan szép magyar írás már-már feledésbe vesző varázslata.”

Egyhuzamban olvastam el a kéziratot, nem is lehetett abbahagyni, az első leütött hang – más-más fekvésben bár – mindvégig ott rezgett a fülemben. A hömpölygő sorokból olyan orgona búgását hallottam, amilyet göcsörtös kezű magyar mesterek faragtak falusi templomokba, és az áhítatnak, amit keltett, akác- és kakukkfű illata volt.

Amikor újra eljött a fiú – a Váczi Tamás –, elmondtam, mekkora csoda az, ha első jelentkezésre igazi írót ismerhetünk meg.

Nem tudok mit kezdeni a halálával, valójában nem is ér el a tudatomig. Itt van előttem utolsó kéziratainak egyike, amíg olvasom, ismét betölt a szavak varázsa, amely egy villanásnyi időre láthatóvá teszi azt a garabonciás kedvességű fiút – a Váczi Tamást –, s hallom mögötte kíséretül a falusi orgonát, még szól az öreg hangszer, még zengi az Erős vár a mi Istenünk-et… míg egyszer csak a templomszolga leveszi a lábát a fújtatóról…

Négy százados emelje a ravatalra – mondanám megrendülten Fortinbrasszal.

Az utcáról jött be…

Ezt szoktuk mondani a szerkesztőségben, amikor ismeretlen szerző jelentkezik egy tűrhető kézirattal, amelyben lehet, hogy nincs feltűnő stiláris botlás és a mondatok világosak, de mégis hiányzik belőle valami. Ám a felsorolt erények már teljesítménynek számítanak manapság, amikor elismert írók efféle mondatokat vetnek papírra: „A szél beleette magát a neszekbe és lemosta magáról létezése lehetőségeit.” Az a puszta tény, hogy a szándékok érthetők és a szöveg áttekinthető, persze még nem elegendő ahhoz, hogy irodalomnak nevezzük, de legalább beszélni tudunk róla, elmondhatjuk válogatott közhelyeinket, amelyekből a szerző tapasztalhatja, hogy milyen okosak vagyunk, de az a valami, ami addig hiányzott, feltehetően továbbra is hiányozni fog.

Ennyit bevezetőül addig a pillanatig, amikor Herold Ágnes „bejött az utcáról”, kezében egy köteg kéziratpapírral. Hogy pontos legyek – az ünnepi pillanat megérdemli a pontosságot –, egy kávéházban találkoztunk, én capuccinót ittam, ő sört rendelt, nagy szakértelemmel válogatott a sörök márkáiból. Ebből kiderült, hogy legalábbis a sörök tekintetében tájékozott, nem téveszti össze a Drehert a Kaiserrel. Később az is kiderült, hogy spanyol szakos egyetemi hallgató, és dolgozatokat szokott írni. Lorca nőalakjairól. Szépirodalmi munkái még sehol sem jelentek meg. Ez volt minden, amit sikerült kivennem a szavaiból, nem tudtam meg például, hogy olvasta-e Proustot és szereti-e Esterházy Péter műveit. Udvarias fölénnyel kezdtem el olvasni az első kéziratlapot, mert úgy véltem, hogy enélkül nem tudom előadni megrögzött intelmeimet: ne írja le soha azt, hogy „mondta Béla kacagva”, és azt se, hogy: „a nap fehér botként vágott be a szobába”. De már az első mondatnál bizseregni kezdett az agyam, és – ahogy, mint kezdő író, fogalmaznám – „hevesen verni kezdett a szívem”. Pedig csak egy takarékos terjedelmű, köznapi mondatot olvastam, egyszerű alannyal és állítmánnyal, és dísztelen jelzőkkel. De az a bizonyos meghatározhatatlan valami, ami hiányozni szokott azoknak a műveiből, akik „az utcáról jöttek be”, most nem hiányzott. Azután, ahogy olvastam, továbbra sem hiányzott. Hogy mi az a valami, ami minden erőltetettség nélkül, eszköztelenül is elbűvöli az olvasót, ezt – úgy gondoltam – közösen fogjuk megbeszélni Herold Ágnessel, mert én magamtól aligha tudok rájönni. De ő közben a második üveg sört kortyolgatta, s látszott rajta, hogy nem nagyon akar hozzászólni, inkább azt állapította meg, hogy a sör nem elég hideg. Erre magamnak kellett kitalálnom, hogy valószínűleg a szemléletről van szó, egy senkiéhez nem hasonlítható szenvedélymentes, önmagát sem magyarázó szemléletről. De hogy mi tesz egy írást, amiben nincsenek fortélyos nyelvi játékok, mindenáron láttatni kényszerítő hasonlatok, igazi irodalommá, nem tudom. És hogy mi tesz egy lányt, aki spanyol szakos egyetemi hallgató, és napközben Cervantest elemez, igazi íróvá, ezt sem tudom.

Borzasztó nagy rejtély nekem ez az egész irodalom.

Herold Ágnes úgy adta át a kéziratát, hogy ez itt egy regény. Én ezt nem éreztem, de becsületszóra elhittem neki. Én egy igazi írónak becsületszóra minden szavát elhiszem.

Elvarázsolt arcképek

A varázslót – akinek kiállítása a napokban nyílt meg Kőbányán a Pataki István Művelődési Központban – Adolf Clemensnek hívják és van egy Leicája, melyet időnként elkattint, teljesen észrevétlenül. Mindenki azt csinálja közben, amit akar, rá lehet gyújtani, szabad olvasni, fel és alá járkálni, élveteg mosollyal teázni, vagy egy könyvet keresni a könyvespolcon. A varázsló halkan beszél, mint egy jobb körökben forgó lélekbúvár, nem tesz fel tolakodó kérdéseket, nem mondja senkinek, hogy forduljon arra, amerre a fény beszűrődik az ablakon. Róla is csak annyit lehet megtudni, hogy Münsterben él, Dortmundban tanít egy főiskolán, és a bűvészete abból áll, hogy tökéletes beleérzéssel analizálja ki, mi rejlik a jelentéktelen gesztusok mögött, mit árul el magáról egy ember, miközben rágyújt, teázik, olvas, fel és alá járkál, vagy egy könyvet keres a könyvespolcon.

Amit csinál, az egy éteri szférákban lebegő vásári mutatványhoz hasonlít, gondolkodás nélkül talál rá a legrejtettebb modorosságokra, akárcsak Maud a csodapók, aki bekötött szemmel is megmondja: „mi van az úr zsebében.” Egy fényképezőgéppel bűvészkedő szakállas Szvengáli, akinek delejes pillantására a modellek önként ajánlják fel gyarló és meghitt önmagukat.

Pedig ezek a modellek nem akármilyen modellek. Némelyikük fél lábbal már a saját emlékműve talapzatán áll, kötelező olvasmány, jövendő utcanév. A kiállítás katalógusából megtudjuk, hogy Adolf Clemens „1981–86 között több mint száz, a magyar kulturális életet meghatározó és azt továbbfejlesztő személyiségéről készített portrét”. Azt is megtudjuk, hogy erre „a magyar kulturális élet sokszínűsége és vitalitása ihlette”. És azt is megtudjuk, hogy az udvarias szöveget nem magyar nyelven fogalmazták, a kiállításra az NSZK kulturális hete alkalmából került sor. Az impozáns méretű képeken magyar Dichterek, Schriftstellerek, Filmregisseurök és Bildhauerek mutatkoznak be, ahogy Clemens professzor incselkedő kamerája látja és láttatja „a magyar kulturális életet meghatározó és azt továbbfejlesztő személyiségeket”.

Például Somlyó Györgyöt, aki a róla készült képen párnák között hever, és Mallarmét olvas Pléiade kiadásban. Az ujján jókora pecsétgyűrű.

Schéner Mihály rozsdás biciklin ül, nyaka körül egy nyaláb kóc, mely a szakálla alatta mellére gyűrődik. Széles karimájú fekete kalapjával a fején egy vidor kedvű chaszid rabbi képzetét kelti.

Csoóri Sándor római arcélével, gondoktól gyötört tekintetével Brutust idézi március idusán, amint elrejtett tőrével a szenátus felé halad. Mögötte a plebs.

Kurtág György egy ajtófélfának dől, szemében a hajdan volt prédikátorok félszeg szigora: Hier stehe Ich, Gott helfe mir … Az ajtó sarkaiban a lakkréteg repedezett, a fali kapcsoló körül mállik a vakolat.

Jancsó Miklós tragikusan szép feje a csupasz fehér fal előtt – jellegzetes jancsói beállítás. Sejtelmes és elidegenítő.

Hernádi Gyula nem csinál semmit, csak elegáns, és öröm nézni, hogy mennyire elégedett.

Tandori Dezső egy fa törzséhez támaszkodik, a levelek félig eltakarják, mögötte kőfal. Merev figyelemmel bámul ki a levelek között, mint aki egy disztingvált zárt osztály kertjében az ápoló elől bujkál.

Boldizsár Iván feje a szék támlájára billen, beszélgetés közben elszundikált egy kicsit.

Megannyi remek, árulkodó pillanat.

A száz arckép között egyet találok mindössze, ami nem tetszik maradéktalanul – ez a saját ábrázatom. Rajtam is kifogott a varázsló fondorlata, nem nézek a világba elbűvölő mosollyal, fáradtan és öregesen kókadozom Melocco Miklós Corpusa alatt.

De hát nem merek szólni, mert eszembe jut, hogy mit válaszolt valaha a ligeti portrék felejthetetlen mestere a méltatlankodó hintáslegényeknek:

– Helfgott bácsi csak az anyagot adja. Az arcot mindig a kuncsaft hozza.

Még ez is én vagyok

 

Római pillanatok

Rómát nem lehet leírni, Rómából csak pillanatokat lehet megragadni és magunkkal vinni. Rómáról ezer könyvet írtak, és ezer könyvből sem lehet igazi képet alkotni róla, de olykor egyetlen semmiségből is megtudunk valami fontosat. Mindenkinek megvannak a maga római pillanatai, s csak ezeket a pillanatokat mesélheti el, másra nem lehet vállalkozni. Sokszor voltam Rómában, és még most sem tudom, melyik nevén nevezzem. Mirabilia urbis Romae – szólították a középkorban. Létezik-e az az egyetlen jelző, amely ráillik, s amelyről ráismerek. Byron azt mondta: „Róma a lélek városa.” S talán ez áll hozzá a legközelebb.

 

Rómán kívül alig van más szépség a világon – mondta a nagy történész, Winckelmann, akitől szégyenszemre csupán ezt az idézetet ismerem, s ezt is egy német nyelvű útikönyvből. A könyv mottójaként szerepelt, és nagyon tetszett nekem. Én is így kiáltottam volna fel, amikor először jártam Rómában, ha történetesen már birtokomban van a könyv, Winckelmann mottójával: „Ausser Rom ist fast nichts Schönes in der Welt.” Pedig akkor Sorrentóból érkeztem Rómába, és egy hevült pillanatban Sorrentóról is el lehetett volna mondani, hogy azon kívül alig van más szépség a világon. Valószínűtlenül festői szállodában laktam Sorrentóban, valósággal ráépült a tenger szikláira, Parco dei Principinek hívták, s a bejáratáig egy őserdőn kellett keresztülvágni magamat. Ha kiültem este a teraszra, körös-körül a tenger hullámzott alattam, s a távolban egy világítótorony pislogott.

A szomszéd appartamentók egyikében Déry Tibor lakott, ugyanis egy magyar hét kulturális eseményei zajlottak éppen Nápolyban, ahol mint küldöttség szerepeltünk. Vacsora után rendszerint bekopogtam Déryhez, aki ilyenkor szívta a szivarját a teraszon, és a végtelen csendben álmodozó megjegyzéseket tett, ezekre a rövid megjegyzésekre novellákat lehetett volna felépíteni. Egyszer például így szólalt meg tűnődve – miközben Böbe asszony a háttérben az árcédulákat tépdeste le a Nápolyban vásárolt cipőkről: „Perugiában három hónapig laktam, a vécém ablaka Assisire nézett.” Nagyon irigyeltem Déryt, nemcsak a perugiai vécé miatt, hanem azért is, mert az étteremben olyan elegáns biztonsággal küldte vissza a pincérrel a poliplábakat paradicsomos mártásban – ha nem tetszett neki az egyik láb –, mint egy igazi nápolyi a felsőbb régiókból, egy marquese. Én soha nem tudtam volna megkülönböztetni két poliplábat egymástól. Így kell élni – gondoltam, és elképzeltem Déryt tollas kalpaggal a fején, karddal az oldalán egy Medici herceg asztalánál. „Nézze, Lorenzo – mondta a képzeletemben Déry –, a helyzet nem túl biztató, de majd adok magának egy-két tanácsot.”

Délelőttönként – amikor más dolgom nem akadt – egy Domenico nevű halász történeteit hallgattam a tengerparton, már kora reggel kikötött mellettem a bárkájával, fél nadrágszára hiányzott, és nyersen ette az apró rákokat. Volt egy másik ismerősöm is, egy trafikos, aki valamikor a királytól lovagi címet kapott, és mindenki így szólította: Cavaliere. A trafik falán számtalan kitüntetés lógott Garibaldi képe mellett, és egy magnetofonból régi induló recsegett: „La terra dei fion, dei suoni, e dei carmi…”

Szomorú szívvel hagytam el Sorrentót, bár az utazás Róma felé – meg kell hagyni – igen kellemes volt. A fülke már Nápolyban zsúfolásig megtelt katonákkal, s a csomagtartókon heverő piros sapkákról hosszú zsinóron kék bojtok lógtak le az orromig. A katonák harsogva énekeltek, grappát ittak, és leitatták a kalauzt is, aki az anarchiát éltette, és többé senkinek sem volt hajlandó megvizsgálni a jegyét.

A tömény törkölyszag körülöttem egyáltalában nem gátolt meg az élvezetben, figyelmesen szemügyre vettem a tájat, a szelíd Campagnát, az agro romano ciprusait Igazán sok szépet láttam, nem úgy mint Goethe, aki itáliai utazásainak már az elején megjegyzi, hogy a tájból szinte semmit nem tudott megfigyelni, olyan sebesen robogott vele a postakocsi.

Amikor leszálltam a vonatról, egyszerre nagyon magányosnak éreztem magam. Hiányzott a Parco dei Principi, hiányzott Domenico, a halász, és még a sorrentói trafikos is hiányzott. És nem volt mellettem Déry, aki valószínűleg még a Termini pályaudvaron kijelentette volna: „Egyszer konflissal kirándultam Frascatiba. Ciampinóban tűrhető pacalt ettem, melyet errefelé trippa alla corsának neveznek.” Egyedül kellett megbirkóznom a várossal, ami csupán lelkileg jelentett megterhelést, de gyakorlatilag nem látszott súlyos feladatnak. Rómával kapcsolatosan – humán neveltetésemnek és a képzőművészetek iránti érdeklődésemnek köszönhetően – némi tájékozottsággal rendelkeztem. Nem voltak ismeretlenek előttem a Capitolium oroszlánjai, Róma barokk palotái, az Angyalvár termei s a virággal szegélyezett lépcsők, amelyek a Piazza di Spagnáról vezetnek a Trinità dei Monti felé. Elég jól megértettem magam olaszul, s tudtam kívülről két Carducci-verset. A levelezőlapok képeiből azt is tudtam, hogy a Colosseum felett kék az ég, és a kék égen bárányfelhők úszkálnak. Az ég valóban kék volt, amikor megérkeztem Rómába, bárányfelhők is úszkáltak, ezt azonban abból a szűk utcácskából, ahol megszálltam, a Campo dei Fiori környékén, nem lehetett látni. Az egyedüli, ami ebben az ételszagú utcában a napfényre emlékeztetett, a szálloda neve volt. Solénak hívták, ami olaszul napot jelent. A kapuval szemben egy kárpitos dolgozott az utcán, az afrikot varrta be egy szúette szék támlájába. Ezt a kárpitost később sokszor láttam, sőt hallgattam is, mert mindenkinek, aki megállt előtte, elmagyarázta, hogy miért kell az afrikot varrással rögzíteni: „Az anyag mindig lefelé megy, Signore – mondta a kárpitos –, sohasem megy fölfelé. Ez a törvénye az anyagnak, Signore, mindig lefelé megy és sohasem felfelé.”

Az utca egész hosszában használt ruhákat árultak, az olaj- és halszagba naftalin keveredett, és a motorosok minduntalan a kapualjakba szorítottak. Nem tartottam valószínűnek, hogy ez a környék ihlette Boccacciót az elragadtatott sorokra: „Ó minden városok virága, világ úrnője…” De ez olaszul sokkal szebben hangzik:

 

O fior d’ ogni citta, donna del mondo, O degna imperiosa monarchia!

 

A szállodát magyarok ajánlották, és éppen olyan volt, mint azok a szállodák, amelyeket magyarok ajánlanak. Már éppen azon tanakodtam, hogy keresek magamnak egy másik szállodát, amit a magyarok nem szoktak ajánlani, amikor a salétromos falon megpillantottam egy emléktáblát. A felirat arról tanúskodott, hogy római tartózkodása során itt szállt meg a nagy spanyol író, Miguel de Cervantes Saavedra. Ez az emléktábla eldöntötte a sorsomat, ha jó volt Cervantesnek, én a magam szerény œuvrejével mit akadékoskodok?! S az sem volt utolsó szempont, hogy odahaza majd elmondhatom: „Rómában abban a szobában laktam, ahol Cervantes a Példás elbeszéléseket írta, a vécém ablaka Giordano Bruno szobrára nézett.” Az igazság az, hogy a vécének nem is volt ablaka, és a lehúzó sem működött, a szobában pedig reménytelenül csöpögött a vízcsap. Valószínűleg már Cervantes idejében is csöpögött. De azért felemelő érzés volt, ha az ember arra gondolt, hogy csupán néhány lépésnyire ettől a csöpögő vízcsaptól égették meg 1600-ban Giordano Brunót, aki az anyag törvényeit kutatta, akárcsak a Via del Biscione-i kárpitos. Giordano Bruno eretnek tanaiban az anyagi elv elsőbbségét hangsúlyozta a formaival szemben, hirdetvén, hogy az anyag a formák sokaságát hozza létre önmagából. A szobor előtt arra gondoltam, hogy Cervantes – aki 1616-ban halt meg – még láthatta a lángok lobogását, s talán éppen az Albergo del Soléból indult el, hogy egy hosteria teraszán ülve tanúja legyen a látványnak. Ez a gondolat igen meghatott. Goethe érezhetett hasonló áhítatot, amikor Rómába érkezésének első napjaiban ezt jegyezte fel a naplójába: „Mindaz, ami eddig csak üres szó volt a számomra, írott hagyomány, egyszerre élő valóságként fogant meg bennem.”

Szerettem volna, ha bennem is minél előbb fogan meg élő valóságként az írott hagyomány, ezért kezembe vettem az útikönyvemet, amely hét napra beosztotta nekem Rómát, és egyetlen délutánba sűrítette a Campo dei Fiorit, a Piazza Navonát, a Via Giuliát és a Teatro di Marcellót. Módszeres ismerkedésem Rómával a Campo dei Fiorival kezdődött, s – mivel éppen dél volt, amikor kiléptem a szállodából – rögtön meg is csodálhattam, hogy tűnik el a térről a nyüzsgő piac, a bódék és standok százaival. Mintha a Tolbuchin körúti csarnokot délutánonként koncertteremmé vagy teniszpályává alakítanák át. Giordano Bruno szobrának talapzatáról piaci hulladékot söpörtek össze a város alkalmazottai, és a filozófus sötét csuklyája alól megrovóan tekintett a kék farmerekre, melyeken – éppen a legdomborúbb helyen – a Jézus márka volt látható. „Engem kövess!” – népszerűsítette a plakát a szemközti házfalon ugyanezt a márkát egy telt női fenéken, amit az inkvizíció Giordano Bruno korában igencsak zokon vett volna. Amíg a piacot bontották, az egyik ház ablakából egy férfi, hajhálóval a fején, leszólt egy másik férfinak – aki zsebre dugott kézzel ácsorgott a tér túlsó oldalán –, s elpanaszolta, hogy már három napja nem tette ki a lábát a házból. Mi történt? – kérdezte a férfi a tér túlsó oldalán. Erősen megfázott… Ebben az évben ő is sokat betegeskedett – legyintett a férfi a tér túlsó oldalán. Legalább a felesége kiszolgálja rendesen? Nem jó asszony. Olyan kövér, hogy már alig szuszog. Mindenért veszekszik. Nála ilyen nincs – mondta a férfi a tér túlsó oldalán. – Nála az történik, amit ő akar. A hajhálós férfi az ablakban azután arra kérte a másikat a tér túlsó oldalán, hogy hozzon fel egy üveg bort. De ne a szemben lévő trattoriából hozza, ott köpni való bort mérnek.

Mindent értettem, amit közöltek egymással, még az árnyalatokat is. Pedig egy hangot sem ejtettek. Nem is lehetett volna hallani a piaci lármától. Az arcukkal és a kezükkel beszéltek egymáshoz, hunyorgó szemmel, kifordított tenyérrel, az orruk fintorgatásával, levegőbe böködő ujjakkal. A Campo dei Fiori közönsége bizonyára még a tájszólást is fel tudta volna ismerni, lehet, hogy a hajhálós férfi az ablakban trasteverei tájszólásban panaszkodott a feleségére, aki kövér, és nem törődik vele. A férfi a tér túlsó oldalán pedig azzal a római dallammal válaszolt, amelybe még ősi szabin ízek keverednek.

Nem álldogálhattam tovább a Campo dei Fiorin, ha már az elején elfecsérlem az időt, a hetedik nap végén derül majd ki, hogy elmulasztottam megtekinteni a S. Maria Sopra Minervát vagy a S. Cecilia in Trasteverét. Vajon elegendő hat és fél nap Rómára? Éppen ezen tűnődtem útban a Piazza Navona felé, amikor a Corso Vittorio Emmanuele egyik könyvkereskedésének kirakatában vaskos könyv címlapjára esett a tekintetem: „Róma – egy élet is kevés hozzá.” Úgy emlékszem, ez volt a döntő pillanat, amikor emberből turista lettem, de ezt a műfajt rövid idő alatt sikerült a tökélyre emelnem. Lenyűgöző felületességgel pipáltam ki a kötelező látnivalókat, a S. Panteleo-templomot vagy Cancellaria palotáját. Egy pillanat a Palazzo Braschira, egy pillantás az útikönyvbe. A palotát VII. Pius pápa építtette, VII. Pius nagyon jó pápa volt, lehetséges, hogy Goethére is hatott, az ő példáját követi a jóságos öreg Faust a tragédia második részében. S ha aznap este levelet írok haza az első délután élményeiről, ezt a levelet valószínűleg így fogalmaztam volna: „Drágám, ma megtekintettem a Piazza Navonát, Róma talán legszebb terét, melynek ovális alakját – amint ez ismeretes – még Diocletianus császár alakította ki. A három kutat a tér közepén igen impozánsnak találtam, különösen Bernini alkotását, a Fontana dei Fiumit, a folyamok kútját. Majdnem egy percig néztem. Felfedeztem a mi Dunánkat is, persze allegorikus ábrázolásban. A másik két kútra is szántam egy-egy megilletődött percet, csakúgy mint a Palazzo Malomára, ahol valamikor Medici Katalin lakott vagy a S. Agnese in Agone-templomra, melyet a nagy Borromini alkotott. Azután továbbsiettem, mert a Via Giulia is benne volt még a napi tervemben. A Via Giuliát II. Gyula pápa terveztette úgy, hogy előbb leromboltatott egy szerteágazó középkori sikátorszövevényt, és meghagyta a gazdag polgároknak, hogy az út mentén építkezzenek. Ezeket a gyönyörű palotákat is sorra megnéztem, például a Magyar Akadémia épületét, a Palazzo Falconierit, azután a Palazzo Sachettit, a Palazzo Spadát és a Palazzo Famese kertjének falát, mert csak ez nyílott a Via Giuliára, és arra már nem maradt időm, hogy beforduljak a Via Farnesébe, mert még a tervemben szerepelt a Teatro di Marcello, amelynek alapjait Julius Caesar rakta le. Marcellus színházában mind a három klasszikus oszloprendet meg lehet figyelni, a jónt, a dórt és a korinthoszit…”

Végre kipipáltam a Teatro di Marcellót is, és elindultam hazafelé.

Este volt, mire visszaértem a Piazza Navonára, a teret kivilágították, és körös-körül zöld-fehér-piros zászlók lengedeztek. A Fontana dei Fiumi elé emelvényt állítottak, az asztalt is zászlóval takarták le, az emelvényen ülő férfiak mellén kokárdák virítottak, s egy köpcös férfi szónokolt, fején Garibaldi piemonti katonái, a bersaglierék széles karimájú, kakastollas kalapjával. Az emelvény oldalán ácsorgó zenészek is bersagliere-kalapot viseltek. Az ünnepi ruhás közönség felugrált a hevenyészve elhelyezett padokról a tér közepén, lelkesen tapsoltak és bravóztak. Amikor a szónok elhallgatott, a zenekar játszani kezdett, az Inno di Marcellit játszotta, és a szövegből megtudtam, hogy Itália felébredt, s fejét Scipio sisakja övezi. Ráncos arcú nénikékből álló kórus énekelte a dalt, és egy hetvenéves szoprán kezét a szívére téve visította túl a többieket: „Fratelli d’Italia, l’Italia s’e desta, dell’elmo di Scipio s’é cinta la testa…” Iskolás gyerekek defilíroztak az induló ütemére, futólépésben az emelvény előtt, egy szakállas tanárral az élükön. A gyerekek fején is kakastollas bersagliere-kalap volt, a cipők harciasan csattogtak a kövezeten. Azt hittem először, hogy egy hazafias ünnepségen veszek részt, de azután kiderült, hogy csupán önkéntes véradókat tüntetnek ki. A köpcös férfi a bersaglierék kalapjával sorra szólította az emelvény elé a kitüntetett véradókat: Biondi, Claudio… Reno, Giuseppe… Stardi, Antonio… Minden kitüntetett kapott egy oklevelet és egy kokárdát. Nagyon meg voltak illetődve. A látvány ifjúságom egy kedves olvasmányára emlékeztetett, De Amicis A szív című könyvére, a világ legszebb rossz regényére, amelyben hős lombard fiúk halnak meg, hogy a Risorgimento diadalt diadalra arasson.

Mire véget ért az ünnepség, a torkom egészen kiszáradt, de nem a meghatottságtól, hanem a sűrű magánytól, amely körülvett, attól, hogy nincs senki, akihez egy szót is szólhatnék. Vettem a Via S. Pantaleo sarkán egy üveg vörösbort, és elindultam hazafelé. A Campo dei Fiorin a kommunista párt tartott gyűlést, már elhangzottak a beszédek, az emelvény felett kifeszített vászonra ősrégi szovjet filmet vetítettek. Sztálin megértő mosollyal tömködte a pipáját. Giordano Bruno szobra mellett lelkes fiatalemberek gratuláltak a párt szónokának, ő is köpcös volt, de nem viselt a fején bersagliere-kalapot.

Az Albergo del Sole este még sivárabbnak látszott, mint délben, amikor elhagytam. A szobámban áporodott pinceszag terjengett. Találtam a szemétkosárban egy füzetes, rajzos regényt, valami erotikus horror volt, éppen illett a magányomhoz. Lefeküdtem, és elkezdtem olvasni. A párducbőrös nő kétségbeesetten kiáltozott a szájából kilógó szalagon: „Aiuto!… Aiuto!…” –, amikor elaludtam. Hajnalban kopogásra ébredtem. Félálomban az ajtóhoz botorkáltam, egy carabiniere állt az ajtó előtt. Ha igazi római lettem volna, nem ijedek meg, hanem másnap a lotterián megteszem a 18-as számot; rendőrrel találkozni hajnalban. De nem voltam igazi római, és nagyon megijedtem. Pedig a carabiniere nem látszott ijesztőnek. Kövérkés volt, vidám szemű és Ugo Tognazzira hasonlított. Kezében tartotta az útlevelemet. Azt mondta, a Questurán valamit nem látnak tisztán az útlevelemben, és meg is mutatta, hogy mi az. Könnyedén megmagyaráztam neki a dolgot, erre azt mondta: Va bene, és letette az útlevelet az asztalra. Ennyi volt az egész. Iszik egy pohár bort, Sergente? – kérdeztem, mert jólesett végre társalognom valakivel. Bólintott, és leült az egyetlen székre a szobában. Kihúztam a dugót az üvegből, és a bort egy fogmosópohárba töltöttem. Én az üvegből ittam, és az ágy szélére ültem. A bor könnyű volt és savanyú. Ezen a vidéken – mondta a carabiniere – a teramói borok a legjobbak, Campliból és Giulianovából. De nem rosszak a chieti borok sem. Jó bor terem például Casalbordinóban. Sokáig beszélgettünk még a borokról, a világ legtermészetesebb dolgának látszott, hogy egy szállodában hajnalban borokról beszélgetek egy carabinierével. A carabiniere elmondta, hogy van egy kis szőlője Velletriben, és megkérdezte, hogy nekem is van-e szőlőm valahol. Mondtam, hogy nekem nincs szőlőm, mert én író vagyok. Körülnézett a szegényes szobában, sugárzott az arcáról, hogy ebben erősen kételkedik, egy író legalábbis a Lord Byronban lakik vagy az Imperialéban, a Via Vittorio Venetón. Fogalma sem volt Cervantes Saavedráról. Előszedtem a bőröndömből egy könyvet, és megmutattam a képemet a címlapon, ez én vagyok. Nézte a képet, azután engem, a szeme szinte könnyes volt az áhítattól. Elmondta, hogy hol találom meg, ha bármire szükségem volna Rómában, fel is írta a címét egy papírszeletre, még a Questura címét is felírta. Azután azt kérdezte, hogy megtarthatja-e a könyvemet emlékül. Mondtam, tartsa meg, Sergente. De írjak is bele valamit. Még soha nem ajánlottam senkinek a könyvemet olaszul, zavartan tépelődtem, hogy mit írjak bele. De nem kellett sokáig tépelődnöm, a carabiniere szépen, érthetően diktálta, hogy mit írjak a könyvembe: „Al mio amico, Egidio.” Egidio barátomnak.

A szobába behallatszott a Campo dei Fiorira tartó kézikocsik zörgése, és valaki izgatottan kiáltozott: „Via… via… via…” az ablak szürkés függönye lassan megvilágosodott, el lehetett oltani a villanyt.

Mire megvirradt, már volt egy barátom.

 

O mirabilia urbis Romae.

 

Az útikönyvemben találtam egy anekdotát XIII. Leó pápáról, miszerint a szentatya egyszer megkérdezte egy zarándoktól, meddig marad a városban. Egy hétig – mondta a zarándok. Próbálja megismerni Rómát – biztatta a pápa. A másik vendégének, aki egy hónapig szándékozott maradni, azt tanácsolta, járjon sokat a városban, nézzen meg mindent, és meg fogja ismerni Rómát. Később előkelőbb vendég látogatta meg, s a pápa kérdésére így válaszolt: Egy évre szól a megbízásom. XIII. Leó erre nagyot sóhajtott: Sohasem fogja megismerni Rómát.

Ezekkel a történetekkel az útikönyvek ijesztgetik a turistákat: lám, ha nem használod az útikönyvet, sohasem fogod megismerni a világot. Nem ismerem Rómát – mondta Gregorovius, miután több ezer oldalt írt a városról –, mert még csak húsz éve élek itt. Nem mondom, ha az embernek csak egy hete van Rómában, jó, ha visz magával útikönyvet, de ha már tovább marad, hasznosabb egy közlekedési tájékoztató, amelyből megtudja, hogy melyik autóbusz indul a Piazza San Silvestróról és melyik a Piazza della Republicáról. S ha nagyon sok időt tölt a városban, akkor a legtöbbet ér, ha ki sem mozdul a Campo dei Fiori Ninóhoz vagy Lucióhoz címzett trattoriájából, borjúmájat eszik, hagymás babbal, és nézi a jókedvű piaci fuvarosokat, akik vörösbort vedelnek a polentájukhoz. Nem is kell olyan sokat ülni a trattoriában, amikor egyszer csak megtörténik a csoda; valaki a vállára üt, s bizalmas hunyorítással megszólítja: „Comme sta, Professore?” S abban a pillanatban már úgy érezheti, hogy otthon van, és számíthat rá, hogy San Giovanni ünnepén egy családhoz is meghívják főtt csigára, paradicsommártással.

Mindig is így szerettem volna nézelődni, tétlenül, amikor már sok időm volt Rómában, de akkor meg a dolgaim után kellett futkosnom. Csapnivaló forgatókönyveket foltozgattam, napközben megbeszélésekre loholtam a televízióba és egy szerény produkciós irodába, amely – láss csodát! – éppen a Via Giulián székelt. Róma – a látványok Rómája – csupán útközben köszöngetett vissza nekem, de néha olyan váratlanul, hogy a szívverésem is elállt. A produkciós iroda egy jezsuita kolostorban kapott helyet, az udvarán gyönyörűséges barokk kút állott, s az egykori auditorium ajtajára szegezték a táblát: „Italfilm. A csengő nem működik.”

A rendező, akivel közösen dolgoztunk, egy fokhagyma szagú bérházban lakott a Pantheon mellett, s a lépcsőházban a gyenge fényű lámpa reneszánsz freskómaradványokat világított meg. A lakás tetőteraszán valódi fa nőtt, s ahol az azálea nem burjánzott túlságosan magasra, leláttunk a Pantheon kupolájára.

A Pantheon környékén volt egy ódon hangulatú vendéglő, ott ebédeltünk rendszerint, egy Mario nevű elaggott pincér csoszogott rögtön az asztalunkhoz. Reszkető kézzel töltötte a grappát a poharunkba egy jegeces üvegből, s kérés nélkül is pontos időjárási prognózissal fogadott bennünket, fájós ízületeivel jó előre megérezte az északi szél, a tramontana közeledtét. Kevesen jártak ebbe a vendéglőbe, kínos öregségszagot árasztott, a törzsvendégek is öregek voltak, de olyan fürge, széles mozdulatokkal üdvözölték egymást, mint amikor még mint fiatal ügyvédek találkoztak a Palazzo di Giustiziában. A kortól megeresedett fajansztányérokból idilli képek néztek vissza ránk, falusi lányokkal évődő cilinderes urak és csökönyös szamarukat nógató parasztfiúk. A falon, rézüstök között egy régi olajnyomaton Camille Cavour vágyakozva tekintett az asztalokon a tejszínes gombákra. A tejszínes gomba volt a vendéglő specialitása.

Délutánonként a Canova cukrászda teraszán, a Piazza del Popolón azon vitatkoztunk, hogy vajon ismeri-e a magyar közönség Mario Marinettit. A hóbortos futurista költő alakját a rendező mindenáron be akarta csempészni a forgatókönyvbe. De az élettől lüktető Piazza del Popolón, ahol minden pillanatban történt valami, még a macskák is inkább érdekeltek, mint Mario Marinetti, nem is beszélve a tér közepén jósoló cigányasszonyokról s azokról a kirúzsozott ajkú borostás férfiakról, akik magas sarkú cipőkben tipegtek az asztalok között. De ezeket is csak én bámultam meg, Rómában még érvényes Horatius intelme: „Nil admirari.” Semmin se csodálkozzunk.

Rómát mellékesen fedeztem fel, azokból a gyönyörű pillanatokból, melyekkel lótásom-futásom közben a sors megajándékozott. S mondhatom, a Pantheon sokkal, de sokkal szebbnek látszott, amikor a Tazza d’Oro kávészsákjain capuccinót kortyolgatva pillantottam meg, s a Trevi-kút egy cipőkereskedés kirakatában tükröződve egyenesen lélegzetelállító volt. A halott Róma mindig ott állt az élő Róma hátterében, sohasem váltak el egymástól. Augustus császár mozdulata semmiben sem különbözött attól az öregúrétól, aki intett, hogy szeretne átmenni az úttesten. Egymás mellett álltak a Via dei Fori Imperiali mentén, Augustus császár és az öregúr, egyformán emelték karjukat az autósok felé…

Már nem jártam múzeumokba, templomokba sem. A Santa Maria Maggiore-bazilikába sem azért tértem be, hogy újra megnézzem a középhajó mennyezetét – melyet az első amerikai aranyszállítmányból vontak be arannyal –, hanem mert egy sudár termetű, feltűnően nemes arcú szicíliai ment előttem a kapu felé, fehér bugyogóban és hímzett kék bársony zekében. Piros sapka ült a szicíliai fején, s a csizmájánál csupán hosszú, hegyesre pödört bajusza volt fényesebb. Nem nézett se jobbra, se balra, emelt fővel, higgadtan lépkedett végig a márványkövezeten, az oltárral szemben letérdelt, és néhány percig imádkozott. Azután felkelt, s ugyanolyan határozott, gőgös tekintettel ment vissza, ahogy jött. Ennyire teátrális jelenetet még az Operában sem láttam. Turiddu a Parasztbecsület nagyjelenetében: – „Jól megharaptad a fülemet!…” – soha nem volt olyan fenséges, mint ez a szicíliai a Santa Maria Maggiore aranykupolája alatt. Biztos voltam benne, hogy aznap este sötét és ünnepélyes fogadalmat tett, amelynek következményeképp harmadnapra Agrigentóban megharapják egy másik, hasonlóan daliás férfi fülét. Erre aztán elkezdődik az élethalálharc, ahogy megtanultuk Mascagni operájából.

A római pillanatok még akkor is varázslatosak, ha nem éppen a legkellemesebbek. A Piazza Cavouron egy nyári éjszaka rohamrendőrök támadtak rám, amikor egy üveg grappát rántottam ki a táskámból. Mire magamhoz tértem, hat géppisztoly irányult a mellemnek, s az üvegből egy rendőr húzta ki a dugót. Tömör izgalom vett körül, a rendőrök sisakjukkal s a pajzsukkal az arcuk előtt ijesztőek voltak, akár egy repülő csészealj utasai. Moccanni sem mertem, bár fogalmam sem volt róla, miért nem szabad grappát inni éjszaka a Piazza Cavouron. A rendőr, aki kihúzta a dugót, azt mondta: hu, és megborzongott, amit nem is csodáltam, mert a legolcsóbb grappát vásároltam, és ha a Spagna téren húztam ki a dugót, a Piazza del Popolón is megborzongtak az érzékenyebbek. A rendőrök nem kis undorral szagolgatták az üveget, azután morogva továbbálltak, csak az a rendőr maradt velem, aki az üveget tartotta. Bedugaszolta az üveget, visszaadta, és fejcsóválva nézett rám. Nem látszott barátságtalannak, ezért bátortalanul megkérdeztem: „Nem ihatom meg a grappát?” „Dehogynem – mondta a rendőr. – Ha ezt meg tudja inni!” Az arcom nem tükrözött nagyon sok értelmet, s a rendőr, mint aki valami fontos dolgot akar megmagyarázni; felemelte az ujját: „Adok magának egy tanácsot – mondta. – Szép lassan húzza ki az üveget a táskájából. És ne itt az úton. Menjen be a térre, és üljön egy padra.” „Állva nem ihatok?” – kérdeztem. „Állva is ihat – mondta. – De csak ott bent a téren. És az üveget lassan vegye ki. Nagyon lassan.” „Miért?” – kérdeztem. „Pszt – tette az ujját a szájára titokzatosan. – Csinálja úgy, ahogy mondtam. Akkor nem lesz semmi baj.” Ezzel otthagyott. Besétáltam a térre, és leültem egy padra. Nagyon lassan vettem ki az üveget a táskámból, és nagyon gyorsan húztam meg. Tényleg nem történt semmi. Még egyszer meghúztam, erre sem történt semmi, csak egy kicsit elkábultam. Amikor átmentem a Ponte Cavouron, tűzoltóautók szirénáit hallottam. Reggel azután az újságokból értesültem róla, hogy harminc benzinespalackot – a nálunk is ismert Molotov-koktélt – robbantottak az éjjel, s jórészt a Piazza Cavour környékén.

Szegény zsaru – gondoltam –, ennek sem lehetett könnyű éjszakája, és még én is gondot okoztam neki a grappámmal, amikor az üveget olyan gyorsan rántottam elő, akár a terroristák, amikor megcélozzák a chilei követség ablakát.

Nem mondhatom, hogy ez volt a legüdébb római pillanatom, amit átéltem, de azért jobban megőrzöm emlékezetemben, mint a San Marcello-templom kápolnáját. Gondolom, mások hasonlóan vannak vele. Az a vörhenyes és kissé lóarcú angol hölgy, akinek kimért tekintetével a Piazza della Rotondán találkoztam, már elfelejti Giacomo della Porta szökőkútját a tér közepén, amikor még mindig emlékezni fog arra, hogy egy fekete hajú fiatalember kezét a bicikli kormányáról a szívére tette, s utánozhatatlan kedvességgel kiáltott feléje: „Che Bella!”

S egy római pillanatra én is emlékezni fogok örökké, bár ennek nem voltam tanúja, Lénard Sándor – a Micimackó híres latin fordítója – örökítette meg könyvében. A kitűnő humanista író Mussolini bukásának megrendítő hatását egyetlen gyönyörű pillanatban tömörítette:

„A történész talán csodálkozni fog, hogy a hírt nem követte vérfürdő – írja Lénard Sándor. – Hogy a felszabadult tömeg nem ment késsel a reszkető fasisztáknak, akik este kilenckor még uralmon voltak… A magyarázat egyszerű: mindenkinél ott állt a Vezér képe, kidobhatta az ablakon. Másnap nem vérben, hanem bokáig gipszben gázolt a járókelő, és nem holttesteket, hanem üvegcserepeket kerülgethetett.

Talán az egyetlen épen maradt, de merőben szokatlan, barna fejdíszt viselő szobrát a San Silvestro téren láttam másnap, a történetet is elmesélték:

Talicskán vitte oda egy idős úr. A szobrot vászon takarta, leleplezése nem ment egykönnyen. Az öregúr fekete öltönyében rendkívül elegáns volt, s júliusban szokatlanul, még fekete mellényt is viselt, ómódian vastag arany óralánccal a hasán, keresztben. Olyan ünnepélyes volt, mint egy meghatott nagybácsi kishúga esküvőjén. Lehúzta a nadrágját, és elhelyezte a fejéket. Utána gondosan rendbe hozta önmagát és öltözékét, s a művelet közben hirtelen összeszaladt tömeg előtt meghajolt.

– Uraim! Elnézésüket kérem! Bocsánatukat kérem. Vi prego. Fogadalom volt. Un voto.”

S ehhez képzeljük még hozzá a taglejtéseket is, amelyekkel feltehetően az öregúr a szavait kísérte, azokat a kifejező mozdulatokat, melyeknek eredete talán még a város alapításának idejére nyúlik vissza, az etruszkok és a szabinok próbálták magukat imigyen megértetni. Ezek a mozdulatok változóak, akár a nyelvjárások, dagályosabbak vagy hevesebbek, mások a Porta Portese bolhapiacán, mások az elegáns Via Vittorio Venetón, és megint mások a Vatikán dombján, ahová a szent Róma 1871-ben Garibaldi kakastollas katonái elől sértődötten száműzte magát.

Hatvan esztendőnek kellett eltelni, amíg a pápa kibékült az olasz állammal, a Vatikán szuverén ország lett, s falai közül egyre sűrűbben gördültek ki a Mercedesek és a nyolchengeres Lanciák. Az utasok reverendáját lila cingulus övezte, s az autókból, Róma utcáin, már nem áldásra nyújtották kezüket, hanem a rikkancsoknak intettek a délutáni lapokért. A vatikáni autók külön rendszámot kaptak: S. Ch. V. – Status Christianus Vatican –, de mivel a rómaiak a betűket így olvasták: Si Christus Vidisset – ha ezt Krisztus látná –, a rendszámot V-re változtatták. A Vatikánnak testőrei vannak – festői egyenruhájukat még Michelangelo tervezte –, és rendőrfelügyelői, akik divatos nyakkendőiket a Rinascente áruház férfiosztályán szerzik be. A misék alatt ott húzódnak meg a székesegyház oszlopai mögött, a tekintetükben igen kevés az áhítat, és éppúgy fel lehet ismerni őket, mint a világ valamennyi titkosrendőrét. A nyakkendős inkvizítorok éberségének többször is tanúja voltam, láttam például, amint a pápai mise alatt egy angol fiút fogtak közre. Arab nyelvű mise volt, s libanoni papok áldoztattak a székesegyház széltében-hosszában. Az angol fiú minden paptól elvett egy ostyát. Azután újból körbejárt, úgy nyelte az ostyákat, akár egy állófogadáson az aprósüteményt. Amikor az inkvizítorok közrefogták, behúzta a nyakát, tudta, hogy mit követett el, s félszegen mentegetőzni kezdett: „A good breakfast.” Hiszen ő csak reggelizni akart. Az egyik felügyelő megfenyegette az ujjával, nagyobb baj nem történt. Rosszabbul járt viszont az a kopott kis vidéki plébános, aki zárórakor, amikor már mindenkit kitereltek a székesegyházból, még egy ideig bújócskát játszott a felügyelőkkel. Hol az egyik, hol a másik oldalhajóban tűnt el, egy kicsikét még imádkozni szeretett volna. Azután elkapták. A felügyelők nem sokat teketóriáztak a kopott kis plébánossal, kétoldalt karon ragadták, valósággal a levegőbe emelték, úgy tették ki a kapu elé. A kopott kis plébános nagyot sóhajtott, az égre nézett, valószínűleg ő is arra gondolt: Si Christus vidisset.

A Vatikánnak is vannak hétköznapjai. Valaki elmesélte nekem, hogy egy nyitva felejtett kapun át betekinthetett a pápai rezidencia udvarára. Svájci testőrök lézengtek a pápai hordszék – a sedia gestatoria – körül, az egyik ugrókötelezett a hordszék hevederével. Azután megjelent a pápa, kíséretével, a famiglia pontificával. A szentatya barátságos mosollyal üdvözölte a testőröket, az egyiket vállon veregette, és kérdezett tőle valamit. A testőr elpirult, látszott, hogy a szentatya valami huncutságot kérdezett tőle. A pápa azután elhelyezkedett a hordszéken, a testőrök felemelték, a pápa még mondott nekik valamit, a testőrök mosolyogtak. A pápa is mosolygott. Azután elindult a menet, s a pápa már nem mosolygott. A hordszéken mozdulatlan fenséggel már a Pontifex Maximus ült, s két ujját lassan a magasba emelte. S néhány perc múlva Szent Péter terén, ahol a zarándokok ezrei várakoztak, elemi erővel tört ki az ujjongás: „Il Papa!… Il Papa!…” S megszólaltak az ezüstharsonák: Tu es Petrus!…

A zarándoklatokkal a Vatikán jelentős bevételre tesz szert. Jegyet kell váltani a nyilvános audenciára, és fizetni kell, hogy egy reflektor néhány pillanatra megvilágítsa a S. Maria di Loreto oltárát vagy Michelangelo Mózesét a San Pietro in Vincoli-templomban. A Péter-fillérekből részvényeket vásárolnak, ezeket a részvényeket páncélszekrényekben őrzik a Banco di Santo Spirito vatikáni székházában, melynek homlokzatán az imádkozó Szűzanyát neondicsfény veszi körül. A zarándokok hitét azonban semmi sem ingatja meg. A Lateránban talpig feketébe öltözött szicíliai asszonyok zokogva és térden kúszva teszik meg az utat Poncius Pilátus palotájának lépcsősorán, amelyet Szent Heléna, Nagy Konstantin anyja hozatott Rómába. A faburkolatú lépcsőkön apró rézhengerek mélyednek a márványalapig, pontosan azokon a helyeken, ahová Krisztus vére csepegett. A zarándokok kendőiket belemártogatják a lyukakba, így viszik haza magukkal Krisztus kétezer éve megalvadt vérét, a kendő azután féltett ereklye lesz Palermóban vagy Montevideóban, a festett gipsz Mária-szobrok talapzatán.

Róma repülőterére – az Aeroporto Leonardo da Vincire – a nap minden órájában érkeznek repülőgépek külföldi zarándokokkal. A zarándokok oldalán japán fényképezőgépek lógnak, kezükben tax free-zacskókat szorongatnak. A zakók hajtókáján korong alakú jelvények tanúsítják, hogy viselőik nem pastasciuttát enni jöttek Rómába. Találkoztam már libanoni, malaysiai, afrikai, sőt japán zarándokokkal is, egyszer pedig amerikai zarándokokkal sodródtam a nyilvános audenciára. Jelvényeiken ezt a feliratot olvastam: Új házasok zarándokútja, ami elég furcsa volt, mert csupa idősebb férfiból és nőből állt a csoport, csupán a papjuk volt fiatal és nagyon vidám. És ő is viselte reverendáján a jelvényt: Új házasok zarándokútja. Audiencia után légkondicionált autóbusz várta az amerikai zarándokokat, és engem is hívtak, hogy menjek velük. Különösen a papnak tetszettem. Nem mentem velük, mert nem tartottam zarándokokhoz méltónak a légkondicionált autóbuszt. Én inkább azokat az első zarándokokat választottam példaképül, akik már a hetedik évszázadban megjelentek Rómában, s még a skandináv királyságokból is az apostolok lován érkeztek, rongyos iszákjaikban északi szentek foggyökereivel. Ha jól kiléptek, három hónap alatt elérték a várost. Amikor a Monte Marióról meglátták a hajnali szürkületben derengő Rómát, csonttá aszott kezükkel magasba emelték a keresztet, és hálaadó himnusszal ünnepelték a magasztos pillanatot.

 

O Roma nobilis, orbis et domina, Cunctarum urbium excellentissima, Roseo martyrum sanguine rubea, Albis et virginum liliis candida, Salutem dicimus tibi per omnia, The benedictimus salve! per saecula. (Oh, nemes Róma, világ úrnője, első a város városai között, vörös a mártírok vérétől, fehér a szüzek liliomától. Légy üdvöz. Téged áldunk a századok sodrában.)

 

Amikor az első zarándokok porlepte saruikkal végigvánszorogtak a Via Flaminián, a levegőben még érezni lehetett a keleti gótok tűzcsóváinak füstjét. A középkorban szokássá vált, hogy Rómát időnként elpusztítsák, nem is igen számított uralkodónak, aki legalább egyszer nem gyújtotta fel, ez csupán a hun Attilának nem sikerült. Sikerült azonban Alarik vizigótjainak, Genserik vandáljainak, Vitigernek, a keleti gótok királyának, a Szicíliából Ostiáig hajózó szaracénoknak és Robert Guiscard normannjainak. S mindezek együttesen sem végeztek olyan módszeres pusztítást, mint V. Károly zsoldosai 1527-ben. A martalócok az áruló Charles de Bourbon parancsára felgyújtották a várost, s a tűzvésznek áldozatul esett a Santa Maria Maggiore, a Szent Péter-székesegyház és a Laterán. Képek és szobrok ezrei kerültek a szemétre, egy kupacban a szétszakított falikárpitokkal, a fajansz remekekkel és az ötvösművészet felbecsülhetetlen értékeivel. Tönkrementek a Borgia-lakosztályok freskói, feltörve hevertek a szentek szarkofágjai, s még II. Gyula pápa holtteste mellől is elrabolták a pápai jelvényeket.

Luther a művészeteknél jobban szerette a német knédlit, és ezzel bölcs mérsékletének adta tanújelét, akárcsak Wittenbergi pontjaival, melyekben síkraszállt a szertartások pompái és a szentek látványos kultusza ellen. Még a házastársi kötelességekkel kapcsolatosan is mérsékelt álláspontot hangoztatott: „Zweimal in der Woch’…”. Követői, a protestáns Landsknechtek már kevésbé voltak mérsékletesek. Mezítlábas szerzeteseket törtek kerékbe, s meggyalázott apácákat vetettek a Tiberisbe. A Vatikán könyvtárát a lovak almozására használták, Veronika kendőjével a kocsma hányadékát törölték fel, és darabokra törték Konstantin keresztjét.

VII. Kelemen pápa bezárkózott az Angyalvárba, és sírt. Éjjel-nappal sírt. „Uram, istenem! Hát azért teremtettél, hogy ezt lássam?” – sírt a pápa, s még nem is tudta igazán, hogy mit sirat. Amikor a lángok elhamvadtak, véget ért egy káprázatos korszak, az európai művészet legtermékenyebb korszaka – melynek annyi szála kötődött Rómához –, a reneszánsz.

Ám a legnagyobb veszély Rómát négyszáz évvel később fenyegette, amikor egy fekete inges diktátor szűknek találta a város utcáit és kevésnek a vitamint, amit a rómaiak fogyasztanak. Ő maga is szerette a főzeléket, aminek következményeképp a város rövid idő alatt veteményeskertté változott. A Pinción sárgarépa és karalábé pompázott, a Capitolium uborkától zöldellt, Julius Caesar szobra körül karfiol virított, Augustus káposztafejekre nézett. Anglia éhen fog pusztulni – dörgölte a kezét a Duce, a biztos győzelmet a cékla és a zeller jelentette a Via dei Fori Imperiali két oldalán. De ettől még Róma Róma maradt. Az igazi baj csak akkor kezdődött, amikor a Vezér a város képét is meg akarta változtatni, és tervbe vette a hangulatos, ódon kis utcák lebontását. Gyűlölöm a festői Itáliát – mondta Mussolini, és nem sokkal rá csákányokkal estek neki a Borgónak, Róma egyik legfestőibb negyedének a Vatikán és az Angyalvár között, ahol Raffaello háza állt. Itáliának napfény és levegő kell – szólalt meg ismét a Vezér, és romba dőltek a középkori házak a Colosseum környékén. Azután a Piazza Navonát vette célba, de ez már saját párthíveinél is ellenkezésre talált. Róma múltja… a művészet… az emberiség értékei… – rebegtek félhangon, de a Duce megadta nekik is a választ. Az erősen lúdtalpas, egykori vidéki újságíró, ajkát dacosan előretolva harsogta a Palazzo Venezia erkélyéről: „Voglio far tabula rasa con tutto quello che si chiama civiltà umana.” (Kiirtok mindent, amit úgy neveznek, emberi civilizáció.) De a Piazza Navona lebontására már nem került sor. 1943 őszén ötszáz Liberator jelent meg Róma egén, és a város átélte az első légitámadást. Mussolininek elakadt a hangja. S a megdermedt Rómában, a házak falain és a hidak pillérein megjelentek az első bátortalan tiltakozások: ha a Vezér hallgat is, Róma békét akar. Róma már nagyon régóta békét akart, és egyáltalán nem tűnt valószínűtlennek az a városszerte elterjedt mendemonda, miszerint Szicíliában egy egész zászlóalj megadta magát három eltévedt angol haditudósítónak. Hogy a szövetségesek ismét elfogadják Róma nyílt város státusát, azt a terhet kellett kidobni a süllyedő hajóról, amelyért a legkevésbé volt kár, magát a Ducét. Mussolini a királyhoz fordult segítségért, de a gyáva kis király, aki minduntalan alávetette magát a fasiszta nagytanács akaratának, most az egyszer a sarkára állt. Victor Emmanuel kihúzta magát – már amennyire tudta –, és vaskos piemonti tájszólásban elküldte tiszteletbeli unokatestvérét melegebb tájakra. Mussolinit letartóztatták, Róma megmenekült.

A legszebb történeteket Róma rangon aluli rövid házasságáról Lénard könyvében olvastam, Lénard forrásai hitelesek és megbízhatóak. Mussolini és a király találkozását például egy borbély mesélte el neki a Via dei Condotti elején.

 

Rómát i. e. 753 évvel két ikertestvér alapította, Romulus és Remus, Mars isten és egy Vesta-szűz – Rhea Sylvia – gyermekei. A két csecsemőt valamely ármány következtében kitették a megáradt Tiberis partjára, de egy farkas rájuk talált, és saját emlőjén felnevelte őket. A gyermeket szoptató farkas megindító képét ma is ott láthatjuk minden városi intézményen, például a nyilvános illemhelyeken és a csatornanyílások fedelén. A két gyerek felcseperedett, és hozzálátott, hogy fallal vegye körül a szabin településeket a Tiberis két partján elterülő halmokon. A fal túlságosan alacsonyra sikerült, ezt Remus nyíltan megmondta Romulusnak, sőt át is ugorta a falat, nyomatékul, hogy az építkezések körül valami nincsen rendben. Romulus erre megölte Remust, és kikiáltotta magát királlyá. Róma ezután gyors fejlődésnek indult, a Palatinus-domb tövében megnyílt az első pizzeria, amelyben mézzel vagy fokhagymás olajjal megkent lepényeket árultak, s albanói bort mértek márványvályúkból az etruszk vendéglősök, akik aztán a jövedelemből villákat építettek a gyorsan épülő sugárutakon. A mai Via del Corso környékén a Via Latát fényűző boltokkal szegélyezték a görög kereskedők, és a kirakatokban a színes tunicák, tógák és peplonok művészien hullámzó redőit divatos csatok fogták össze, a bőrdíszművesek kígyófejben végződő öveket kínáltak. A Pergamonból, Korinthoszból érkező vevők keserűen tapasztalták, hogy a saruk ára egyre emelkedik, bár meg kellett hagyni, hogy olyan kecses formájú sarukat sehol másutt nem kaptak, mint Rómában, ahol a puhított kecskebőrt még színes bársonnyal is bélelték. Aki haladni akart a divattal, kénytelen volt gályára szállni és Ostiába hajózni, s még a gőgös és finnyás görögök is beletörődtek, hogy hiába volt nekik Platón és Szókratész, Aiszkhülosz és Arisztophanész, bizony a jövő az újvilágé, s erre az sem vigasz, hogy nem lehet Plautus közönséges musicaljeit Herondasszal egy napon emlegetni. A görögök orrát facsarta ugyan a félművelt római újgazdagok illatos olaja, de azért ők is Rómában töltötték a vakációt, csoportokba verődve bámulták a Fórum forgatagát, majd elutaztak néhány napra Pompeibe, mert csábította őket az idegenforgalmi jelmondat: „Pompeios defer, ubi dulcis est amor.” Pompeibe vigyél, ahol édes a szerelem…

Azután eltelt kétezer év, míg a múlt század közepén a Tiberis partján megjelent egy kecskeszakállas kis ember, aki Franciaországból jött, és egy trasteverei fuvaros kézikocsit húzott utána. A kézikocsiról leemeltek egy jókora fadobozt, amelyet háromlábú állványra állítottak. A fadobozból kis fémcső állott ki, amely a Ponte Sant’Angelo felé irányult, Bernini szelíd angyalain túl a San Pietro kupolájára. A doboz másik oldalán fekete kendő lógott le, a kis francia bebújt a kendő alá, s amikor kibújt a kendő alól, azt mondta: „Voilà”. Ünnepélyes pillanat volt ez, a város tündökletes arca először rögződött egy ezüstjodiddal bevont üveglemezen.

Rómát azóta is mindenki fényképezi, kattannak a fényképezőgépek zárai a katakombákban, Caracalla termáinak falai között és a Via Appián, azon a helyen, ahol Péter Krisztussal találkozott. Köszvénnyel küszködő amerikai hölgyek egy emlékképért Kodakjaikkal felmásznak a Victor Emmanuel-emlékmű legmagasabb pontjára. Azután lemásznak, és megkérnek valakit, hogy őket is örökítse meg Marcus Aurelius bronzszobra mellett vagy egy ókori kövön ülve a Fórumon, Phokas császár diadaloszlopa alatt. Engem egy müncheni úr kért meg, hogy fényképezzem le a Colosseum porondján, ahol úgy állt meg bajor kalapjával a fején, mint egy őskeresztény mártír, amint észreveszi a közeledő oroszlánt. Készítettem róla még egy felvételt a színház romos páholyában, gőgös arccal fordult a porond felé, és a hüvelykujját lefelé tartotta. Amikor bemutatkoztunk egymásnak, kiderült, hogy az adóhivatalban dolgozik, és nagyon panaszkodott a drágaság miatt…

Egyáltalán nem csodálkoztam rajta, hogy a müncheni úr belém helyezte a bizalmát, megszoktam, hogy Rómában mindenki velem fényképezteti magát, s közben elbeszélgetünk a világ dolgairól. Valósággal felderültek a tekintetek a Campidoglión, ha éppen arra őgyelegtem, s fényképeztem már törpe házaspárt, néger szerzetest, leszbikus holland lányokat, és egyszer lefényképeztem egy rosszkedvű pesti butikhercegnőt – Ottikát –, aki csupán azért jött Rómába, hogy egy teljes estémet tönkretegye.

Ottika a férjével – egy jobb sorsra érdemes diplomás úrral – a hangulatos Hotel D’Inghilterrában szállt meg, egészen közel a Spagna térhez. Késő délután érkeztek, én este találkoztam velük a szálloda halljában. Ottika addigra már tele volt bizalmatlansággal Róma iránt, ami azért nem akadályozta meg abban, hogy felkérjen egy városnéző sétára. Ottika erre az alkalomra bokáig érő, bonyolult selymekbe öltözött, s a fejére csavart, derekáig hullámzó lila kendővel egészen olyan volt, mint egy „femme fatale” a 30-as évek filmjeiből. A férje viszont hófehér vászonöltönyében és a piros szegfűvel a gomblyukában egy angol gyarmati tisztviselőhöz hasonlított, aki az alkirály fogadására készül Bombayban. Így indultunk el, s már az út elején láttam, hogy Ottika és Róma aligha fogják megszeretni egymást. Az első percekben még igyekeztem, megpróbáltam néhány lelkes szóval ecsetelni a város szépségeit. Erre Ottika lebiggyedt ajakkal megjegyezte: Látszik, hogy maga még nem volt San Franciscóban. Ottika ezt azért jegyezte meg, mert az előző évben a férjével együtt három hetet töltött San Franciscóban egy kalapgyáros nagynéninél, és azóta San Francisco volt az összehasonlítási alapja mindenre, amit civilizációnak neveznek, quello che si chiama civiltà umana – ahogy Mussolini mondotta. Ottikának különben is rosszkedve volt, mert a Via Bocca di Leone sarkán majdnem rálépett egy macskára. A macska nyávogott, Ottika pedig sopánkodott, hogy Róma utcái sötétek, és vadállatok leselkednek a sarkokon. Rosszkedve akkor oldódott csak némelyest, amikor egy utcai árustól ismerős szót hallott: cinquecento. A cinquecentóról – gondolom – nem a renaissance alkotásai jutottak az eszébe, hanem ifjúságának sejtelmes alkui az Astoria-szálló halljában. Ottika nagyon igényes – magyarázta nekem a férje, látszott, hogy egy kicsit szégyelli magát Ottika miatt, ő végül is rendelkezett némi klasszikus műveltséggel, kívülről tudott néhány sort Cicero első Catilina elleni beszédéből, s emlékezett az accusativusszal járó praepositiókra. A Via Condottin ittunk állva egy kávét a Caffé Grecóban, mert én erősködtem, hogy a Caffé Grecóban egyszer mindenkinek kell inni egy kávét. Ottika angolul rendelte meg a három kávét, s közben felkapcsolta valódi San Franciscó-i elemekkel működő világító fülbevalóit. De hiába kérte angolul a kávét, a kávé sem ízlett neki. Meg kellett védenem a Caffé Greco kávéját, mondtam is Ottikának, hogy ez a kávé eddig nagyon ízlett mindenkinek, például Byronnak, Goethének, Turgenyevnek, Samuel Morsénak és Buffalo Billnek. Ottika férje akkor a fülembe súgta, hogy ne vitatkozzak Ottikával, ő egy királynő, aki mindenben a tökéleteset keresi. Azután emlékek kezdtek villogni benne még azokból az időkből, amikor a Kölcsey gimnázium IV/B osztályába járt, és azt mondta, hogy szeretné megnézni a Tiberist. Elsétáltunk a Ponte Umbertóig, és megálltunk a híd közepén. Szemben velünk, a Ponte Sant’Angelón sejtelmesen ágaskodtak az ég felé Bernini gyönyörűséges angyalai, a szemünk előtt derengett az Angyalvár, a San Pietro kupolája, balra tőlünk, a híd lábánál Augustus mauzóleuma, s a holdtalan estén, kivilágítatlanul is olyan tündöklő belső fényt sugárzott minden, akárcsak Degas elragadtatott képein. Ottika már nem hasonlította össze a látványt San Franciscóval, mélyen unatkozott. Üresebb szemekkel Vitiger szakállas harcosa sem tekinthetett Rómára, szarvakkal ékesített sisakja alatt. Amikor Ottika férje zavarában már egy csomó sületlenséget összehordott a római légiókról, Brutusról és a Borgiák orgiáiról, végre megszólalt Ottika is, de csak ennyit mondott: „Fázik a lábam.” „Más generáció – súgta Ottika férje a fülembe. – Ez is a mai oktatás bűne. Nincs már latin, fütyülnek a klasszikára.” Ottika védelmében el akarta hitetni velem, hogy Róma csupán azoknak tárja ki szépségeit, akik kívülről fújják az accusativusszal járó praepositiókat.

Nem akarok elfogult lenni Ottikával, rajta kívül voltak még más nagy szellemek is, akiknek nem tetszett Róma. Nem tetszett például Montaigne-nak, és nem volt elragadtatva Rómától Milton és Balzac sem. Egy Charles de Brosses nevű francia író szerint Romulus bizonyára részeg volt, amikor várost alapított ezeken a csúf halmokon. Sokkal többen vannak persze azok, akik felsőfokon zengedeztek Rómáról. Byron a koldusokat is irigyelte, hogy Rómában élhetnek, ódát írt a római koldusokhoz. Montaigne kitartóbb volt, mint Ottika, öt hónapig maradt a városban, bár a véleményét azután sem változtatta meg. Ottika másnap elutazott Firenzébe, mert még Pesten egy másik butikhercegnő azt mondta neki, hogy Firenze elegánsabb, mint Róma, és ott előnyösebben is lehet vásárolni.

Ottika legalább könnyű szívvel hagyta el Rómát – ezért még irigyeltem is –, nekem minden búcsú lelki megrázkódtatást jelentett, s még a Piazza della Republica hanglemezárusainak hangszóróitól is megfájdult a szívem:

 

Arrivederci Roma, Good bye, au revoir, Voglio ritornare, Via Margutta…

 

Éjszaka nem tudtam aludni, ha arra gondoltam, hogy nemsokára ugyanazt fogom érezni, amit Ovidius, amikor hajnalban egy gálya fedélzetéről nézte a távolodó kikötőt, miután egész éjjel palatábláit, szeretőinek gyöngyházba vésett arcképeit és kedvenc görög auctorait csomagolta össze.

 

…illius tristissima noctis imago quae mihi supremum tempus in Urbe fuit… (…most is eszembe szökik ama rémteli éjfél, s virradata, amidőn elhagytam a várost…)

 

Így írt később arról a szomorú utolsó éjszakáról, s lehet, hogy ezekből a sorokból is éppen olyan sláger lett az ókori Rómában, mint az, hogy: Voglio ritornare, Via Margutta…

 

Ez a dal főképp azért hat meg, mert én is a Via Margutta egy parányi szállodájában lakom, kóbor művészek a lakótársaim, és absztrakt képeket mázolnak az ajtókra és a falakra. Aureliónak hívják a portást, aki – miután tudja, hogy író vagyok – nagyon tisztel, és tiltakozásom ellenére Professorénak szólít. Sono le sette, Professore – így ébreszt fel minden reggel. Aurelio született borúlátó, minden napra esőt jósol, és a legragyogóbb időben is esernyőt nyom a kezembe. Nemsokára már egy vekker ébreszt és nem Aurelio, és a Krisztina téri közértbe megyek vásárolni, nem a Via del Babuino – a Pávián utca – fűszereséhez, a patinás bor-régiségkereskedés mellett, ahol százezer lírát is elkérnek egy palack Gran Carusóért a nevezetesebb évjáratokból. S már nem találkozom a kis abesszin lánnyal sem, akit Claudiának hívnak, s aki minden reggel ugyanabban az órában jár vásárolni, mint én. Kedves arcú, vidám lány, „faccetta nera”, fekete arcocska, ahogy az egykori dal álmodott a szép abesszin lányról, akit majd felszabadítanak és elhoznak Rómába.

 

Faccetta nera, Bell’ abissina, Ti porterem’ a Roma liberata…

 

Claudia népes családnál szolgál, tizenkét paninót vásárol – zsömléket, melyeknek alig van belük –, három liter tejet, és mindig vesz mozzarellát is – sós lében úszkáló, hamvasan fehér bivalysajtot. Claudiát sem látom többé, a fűszerest, a trafikost sem. Amikor a szállodában a számlámat rendezem, Aurelio nem tagadja meg önmagát. „Pocsék időre számíthat, Professore. Lehet, hogy nem is száll fel a repülőgép.” Aurelio is hiányozni fog. „Visszajön még Rómába, Professore – ezt inkább állítja, mint kérdezi. – Van még dolga Rómában, igaz, Professore?”

Nem mondhatom, hogy nincs, sőt igen komoly elintéznivalóim vannak. A Pantheon mellett az ódon kis trattoriában nagyon megszerettem az öreg pincért, fontos, hogy megtudjam, fájnak-e még az ízületei. A San Francesco a Ripán van egy pizzeria, ahová mindig el akartam menni, de valahogy soha nem sikerült. A rendező, akivel együtt dolgoztam – nagy szakértő ezekben a dolgokban –, azt mondta, nincs még egy ilyen hely Rómában. Fokhagymás pirítóssal fogadják az embert és salátával, amelybe sonkát, sajtot és szardellát kevernek… Hogy el ne felejtsem! Néhány évvel ezelőtt, amikor az útikönyv napi beosztásai szerint töltöttem még az első hetemet Rómában, egy délutánt könnyelműen kihagytam, azt a délutánt, amelyre az útikönyv a következő látnivalókat javasolta: S. Maria in Cosmedin, S. Prisca, S. Alesio. Ezt a mulasztást is végre pótolnom kell. Nem is lehet felsorolni, hogy mennyi halaszthatatlan elintéznivalóm van még Rómában.

Aurelio bánatos halszemét a falra függeszti, XXIII. János pápa képére.

 

Szeretni kell Théophile Gautier-t

Jó ideje andalgok egy pici falucska határában, fogalmam sincs róla, hogy Bulgáriában vagyok. Szovjet katonai autó hozott idáig, valahonnét a keserű, kiégett Szerbia mélyéről, a vezetőnek azt mondtam, hogy húsz kilométerre, egy Duna-parti szerb városkába szeretnék eljutni, Prahovóba. Órák hosszat kalandozott velem, végül diadalmasan letett egy falusi iskola előtt, két faragott faoszlop között, a harang alá. Betűzgetem a cirill feliratot, a falut Bregovónak hívják, ez egy kicsit hasonlít Prahovóhoz, bizonyára ezért is választotta a katona, lelkiismereti kérdést csinált belőle, hogy ne nagyon távolodjon el a falu nevétől, különben lerakott volna kétszáz kilométerrel előbb, Pozsarevácon. Nem veszem nagyon szívemre a dolgot, de azért a lelkes kiáltás is elmarad: Istenem, mindig arra vágytam, hogy meglássam egyszer Bregovót. Elég rendes falu úgy máskülönben, őszi színekben pompázó szőlősdombok veszik körül. Szekerek döcögnek el mellettem, felállított hordókkal, a hordókból kibuggyannak a szőlőfürtök. Megnyugtató idill. Hosszú idő után az első kép, ami némileg a békére emlékeztet, holott az utolsó német alakulatok éppen ezen a tájon vonultak ki alig három hete Bulgáriából.

Katonai autó fékez mellettem. A vezető kihajol az ablakon: hová? „Budapestre.” Tiszta badarság, de mit mondjak? Zavartan bámul rám, s azt mondja, így magyarul: „Szegin.” Azután int, hogy üljek mellé, s elvisz Vidinbe. Teljesen mindegy.

 

*

 

Irdatlan hodály közepén fekszem egyedül egy iskola kórteremmé átalakított osztályában. Kevésre rá, hogy Vidinbe érkeztem, lábaim felmondták a szolgálatot, teljes kimerülés, ismeretlen jótevőim behoztak ide, egy tarajos gőte és egy lepkegyűjtemény közé. Először egy bolgár orvos vizsgált meg, azután egy orosz katonaorvos. Néhány percre rá belopódzott hozzám egy másik bolgár orvos. Ez így van az ápolónőkkel is. A bolgár nővér alighogy kiveszi hónom alól a lázmérőt, rögtön utána besomfordál az orosz nővér, és ő is megméri a lázam. Az önuralmat a falon lógó képeken a komor és büszke férfiak tekintete tartja bennem. Nagy nehezen kibetűzöm a nevüket: Hriszto Botev, Alekszander Sztambulijszkij.

Nem csekély feltűnést keltettem a városban, amikor megérkeztem. Ruházatom Szerbiában teljesen comme il faut-nak számított, itt összefutottak a lakosok, mintha tűz ütött volna ki. Meglehetősen hanyagul öltözöm mostanában. Mezítláb járok, cipőm már fél éve levált a lábamról, viszont bokámtól a térdemig kék-fehér-piros szerb nemzeti színekben virító, gyapjú lábszármelegítő, erre egy csatjavesztett, elrongyolt bricsesznadrág borul. Ingem nincs. Kabátomat – elöl-hátul olajjal festett sárga jelek, félreérthetetlen bizonyítékul, hogy német tábor lakója voltam nemrég – zsákkal béleltem ki, s mivel gombok nincsenek rajta, madzaggal kötöttem körül. Fejemen megfeketedett magyar katonasapka. Az úton mindenki megszólított, szörnyülködtek, átkozódtak, az érzékenyebbek sírva fakadtak. Tulajdonképpen ettől merültem ki.

Szerénytelen kórtermembe is jönnek látogatók. Egy bolgár kertész ül az ágyamon. Magyarországon élt valaha. Sapkáját gyűrögeti zavartan, s mindent elkövet, hogy megnyugtasson. „Vége a háborúnak – hajtogatja –, lesz béke meg sok zöldség meg Lehel-piac meg nagyságos asszony meg sok Erzsike.” Erzsike a lányokat jelenti számára általában. „Sok-sok nagy Erzsike” – mondja áhítattal.

Azután egy magyar hajós érkezik. Két hónapja aknára futott a hajója a Dunán, azóta itt él Vidinben, még egyetlen hatóságnál nem jelentkezett, félt a németektől, most fél az oroszoktól. A németek idejében bujkált, de már járkál a városban, tud valamicskét bolgárul, senki sem bántja. Kezdik megszokni, az utcán ráköszönnek: hogy van, kapitány úr? Mégis fél, az a rögeszméje, hogy elviszik hadifogságba. „Maga nem tudja, mi az, Szibéria – mondja –, az apám mesélt róla. Ólombányák!” Felírja a címét. Gönyű, Komárom megye. „Ha egyszer hazajut, menjen el a feleségemhez, és mondja meg neki: keresse fel Farkas Jóskát, köpje szemen, s figyelmeztesse, hogy azt a dolgot nem felejtettem el.” Boldog vagyok. Kossuth Lajos érezhette így magát, amikor Turinban hazai látogatót kapott: íme, eljött hozzám Magyarország!

Az iskola előtt álló orosz őrszem bevezeti a terembe Sziszi Sziramahovot. Tizenhét év körüli kislány, kék intézeti ruhában. Egy fiút keres itt, aki kék szemű és franciául beszél. Ha angolul beszélő barna szeműt keresett volna, akkor is csak engem adnak neki, mivelhogy egyedül vagyok. Azt mondja, már ismer, az úton találkoztunk, egész éjjel nem aludt, annyira meghatotta sanyarú sorsom. Nagy doboz rahat nevű édességet hozott nekem, csendben elszopogatja az egészet. Választékosan beszél franciául, lassan és nagyon körülményesen, s kissé ódon zengzettel. Először magáz, azután átmenet nélkül tegezni kezd. Elmeséli, hogy szófiai, francia missziós iskolába járt, a bombázások idejére költözött Vidinbe egy rokonához, de holnapután már utazik vissza. A papája tanár. „Nem akarsz velem jönni Szófiába?” – kérdi. „Miért ne?” – mondom. „Gimnáziumba jártál?” – érdeklődik. „Igen.” „Ki a kedvenc költőd? Nekem Théophile Gautier. Főleg ezt a versét szeretem: Premier sourire du printemps… Szeretnéd, ha elmondanám neked?” „Ó, hogyne.” Elszavalja, kis piszkos keze közben a szíve fölött. Az utolsó sornál már könnyezik: Printemps tu peux venir… „Most pihenned kell – mondja azután –, holnap is eljövök.” S elrendezgeti szégyenletes holmimat a széken, melynek karfájára akasztva a lábszármelegítő. „Ezek a magyar zászló színei?” „Nem, a jugoszlávé.” „A magyarokat jobban szeretem” – mondja sokat sejtetően.

Alighogy elvonul, egy orosz tiszt látogat meg. Itt járt éppen, amikor lefektettek, látta hiányos öltözékemet, s most hozott ajándékul egy derékszíjat. Nagyon szép, széles fekete derékszíj. Csatján a horogkereszt felett biztató szavak: Gott mit uns.

Azután egy bolgár ápolónő lép be, óriási csokor őszirózsával.

Premier sourire du printemps.

 

*

 

A szófiai szerelvénynek alig tudunk a közelébe férkőzni. A pályaudvar tele bevonuló legényekkel, ülnek a földön, lógnak a vonat lépcsőjén, egy kézzel a lépcső korlátjába kapaszkodnak, másik kezükkel a katonaládát tartják a levegőben. Így utaznak majd éjszakától reggelig. A felszállás reménytelennek látszik, de Sziszi bátran a vonathoz lép, szól valamit bolgárul a legényeknek, azok hátrafordulnak, végigmérnek, szemükben együttérzést és szánalmat látok, lekászolódnak a lépcsőről, és utat engednek nekünk. Sziszi a peronon is magyaráz valamit, mindenki segít, lépésről lépésre begyömöszölődünk a fülke belsejébe. Képtelenség megmozdulni, a csomagtartókban is katonák kuporognak. De legalább nem fázunk, a törött ablakokon keresztül hűvös szél fúj, s el-ellebegteti a tömör verejték-, fokhagyma- és bagószagot. Sziszi merengve pislog fejünk fölött a csomagtartó irányába, s megint mond valami titokzatosat bolgárul. Erre lemászik a csomagtartóból két katona, s rosszkedvűen bár, de nem barátságtalanul mutatják, hogy foglaljam el a helyüket. Ez a lány csodákra képes, persze, fogalmam sincs, mit mesél rólam. Gyanítom, hogy valami elképesztőt hazudik, de nem merem megkérdezni, félek, szégyenkeznem kellene. S nem is udvariaskodom, feltornázom magam a csomagtartóba, nem rossz hely, talán aludni is lehet. Sziszit nem látom felülről, sikerült valahogy leülni a bőröndjére, az emberhullámok összecsaptak fölötte. Villany nincs a fülkében, a pályaudvar lámpásai még szórnak némi halvány fényt a bozontos, kucsmás fejekre, de ahogy a vonat elindul, síri sötét lesz, s csend is, az emberek elgyötrődtek, egymásnak dőlve, félálomban szuszognak.

Egyszerre Sziszi csengő hangját hallom a mocorgó, horkanó mélységből: „Lamartine-t tanultatok?” „Ó, hogyne” – sóhajtom. „Lamartine-t is szeretem – mondja Sziszi –, de persze nem annyira, mint Théophile Gautier-t. És tudod, ki jutott most az eszembe?” „Nem tudom.” „Marceline Desbordes-Valmore.”

Most már biztos vagyok benne, ha valaha lányom lesz, nem íratom francia missziós iskolába.

„Ismered Marceline Desbordes-Valmore-t?” – kérdi türelmetlenül Sziszi. „Nem ismerem – mondom, miközben a kemény priccsen fent, nyögve megfordulok. S hozzáteszem, mert tapasztaltam, hogy érzékeny: –, de ha ismerném, hidd el, Sziszi, nekem is pont ő jutott volna most az eszembe.”

 

*

 

Szófiában harmadik napja esik az eső. Sziszi minden reggel eljön értem a Hriszto Botev utcába, ahol egy lebombázott ház egyetlen épen maradt földszinti szobájába szállásoltam el magam. Csatangolunk egész nap a latyakban, gyuvecst ebédelünk a kifőzdékben, moziba járunk. Sziszi, amikor csak teheti, francia verseket szaval, a tizenkilencedik század közepéig bezárólag. S lop a papájától teljesen használhatatlan francia könyveket. Tapintattal, de határozottan megmondtam neki, ne hozzon több könyvet, nincs is kedvem olvasni, mostanában sokat romlott a látásom. A szobában enyhe rothadásszag, az ajándékba kapott élelmiszerek megkezdték bomlásukat. Az utcán minden lépésnél megállít valaki, szánakozik egy sort, azután megajándékoz ötven levával, húsz tojással, száz cigarettával, kendőbe kötött, malomkerék nagyságú sajttal. A kifőzdében nem fogadnak el pénzt az ebédért, a cukrászdában addig hordják elém az édességeket, amíg el nem menekülök, a mozikban idegenek váltják meg a jegyemet, illetve Szisziét is, mivelhogy velem van. Ha bolgárul szólnak hozzám, már nem is figyelek oda – különben sem értem –, tudom, hogy adni akarnak valamit, gépiesen hajtogatom: merci. A döbbent arcokról néha leolvasom, a legképtelenebb dolgokra mondtam: merci, de oda se neki, a módszer jó, tíz közül nyolc esetben beválik. Pravoszláv apáca állít meg, szól hozzám, mondom: merci. Két gyerek tart mellette egy óriási kosár szőlőt. Lecsípek egy fürtről néhány szemet. Félreérthetetlen jelek: enyém az egész kosár. Szent Cirill és Method! Haza sem bírom vinni! Nem baj. Követnek egész a szállásomig, megyek előttük, mint a hammelni patkányfogó. Merci, Madame, Merci, Madmoiselle. Merci, ma soeur.

Mindent elsöprő jóságáradat ömlik át egész Bulgárián. A háború alatt nagy mennyiségű gyengédségfölösleg gyűlt össze az emberekben, most igyekeznek a tehertől megszabadulni. Nyájas és szelíd boldogság sugárzik az arcokról, ámulva járják körül az orosz katonákat, mint valami hihetetlen csodát, s ha egy harckocsi végiggördül az utcán, jelentősen és némi büszkeséggel bólogatnak: lám, milyen nagy, erős szláv testvérünk van. A kávéházakban pravoszláv papok teáznak orosz tisztekkel. A felszabadító Sándor cár szobrát mindennap friss virág borítja… Engem meg elborít a gyümölcs, lekvár és tojás, nemsokára mozdulni sem lehet a szobában. Elgondolkoztató mégis, honnét tudják, hogy a sárga festékkel bemázolt kabát jelzi az igazi énemet, s nem a „Gott mit uns” feliratú fekete derékszíj? A kétes dísztől egyébként ma reggel megszabadultam. Elmentem egy borbélyhoz, nagyon rendes kis üzletet találtam, először azt hittem, hogy egy képcsarnok, a falon legalább száz olajnyomat lógott. A rilai kolostor ősszel, bolgár harcosok aprítják a törököt meg ilyesmi. A díszhelyen azonban, szemben a kasszával Sztálin képe, mellette gyászkeretben Borisz cár. (Meg kell jegyeznem, nem ritkaság ez az összeállítás, finomabb helyeken az előbbiekhez csatlakozik a cárné képe is. Még finomabb helyeken: Sztálin, Hriszto Botev és az egész cári család.) Az őszhajú, halkszavú mester megnyírt, megborotvált, persze nem fogadott el munkadíjat, hanem ő adott még száz levát és tíz csomag cigarettát. Én pedig nagylelkűségi rohamomban lecsatoltam a derékszíjamat, a mesternek ajándékoztam, fenjen rajta borotvát. Meghatottan körülnézett, mi lehet az a még nagyobb dolog, amivel ezt viszonozhatná, aztán ragyogó mosollyal leakasztotta a cár képét, és a kezembe nyomta.

Az ablak párkányán áll most a kép, öt kiló császárkörte mögött, figyelmesen nézegetem. Nem nagyon szép cár, erősen kopasz, és csúnya orra van. Titokzatos módon hunyt el, az emberek azt mondják: a németek gyilkolták meg. Szeretett mozdonyt vezetni, és vonakodott hadat üzenni a Szovjetuniónak.

Hallottam már rosszabb cárról is.

 

*

 

Végre megérkezik Sziszi. Nem egyedül jön, alacsony, kopaszodó, Vilmos császár-bajuszos urat húz maga után. Bemutatkozunk. Ancso Sziramahovnak hívják, Sziszi nagybátyja, optikus a foglalkozása, de az üzletét lebombázták. Mivel Sziszitől megtudta, hogy rossz a szemem, hozott magával néhány szemüveget, próbáljam fel. Megadóan rakosgatom fülemre a kereteket, s adom vissza azután sajnálkozva. A kis Sziramahov egyre csalódottabb, nincs szívem elszomorítani, az utolsó szemüvegre azt mondom kegyesen: megfelel. Je vois merveilleusement. Mindent ferdén látok és egészen homályosan. Az optikus kicsit csodálkozik, a lencséket szemtengelyferdülésre csiszolták, ritkán találkozik két egyforma asztigmatizmus. Megnyugtatom, hogy ez egy rendkívüli találkozás volt. Elbúcsúzunk, háromszor nyúlok a keze mellé, míg végre sikerül kezet ráznunk. „Kedves nagybátyád van” – mondom Sziszinek. „Most ő is velünk lakik” – feleli Sziszi a hátam mögül. Érdekes, a szemüveggel az orromon azt hittem, hogy előttem áll. Szisziéket is kibombázták, és most az optikus nagybácsival együtt laknak, egy másik Sziramahovnál. Ezért engedik Sziszit csavarogni, legalább kevesebben vannak otthon.

„Ó, Georges – kiált fel az utcán Sziszi, mint egy Musset-regényhős, s megszorítja a karomat. – Be kell valamit vallanom. Nekem vőlegényem van, Leoncsu Joszipof” „Merci” – mondom önkéntelenül, mivel bolgár szót hallok. Szerencsére Sziszi nem figyel rám. „Leoncsu rendes fiú – sóhajtja –, partizán volt, a trnovói harcokban meg is sebesült. De most nem jön hozzánk. Megmondtam neki, hogy most ne jöjjön.” „Ez csúnya dolog, Sziszi – mondom a lelkiismeret-furdalástól sötéten –, ilyet nem lehet csinálni Leoncsuval, Leoncsu az életét kockáztatta az emberiségért…” „Tudom – mondja megtörten Sziszi –, de nem elég művelt.” „Leoncsu nem szereti Théophile Gautier-t, mi?” – kiáltok felháborodva. „Nem is ismeri” – rebegi Sziszi, s csuklani kezd, mint mindig, amikor sorsdöntő kérdések előtt áll.

Nagyon nyomott hangulatba esünk.

A Cár Szamuil utca sarkán megállít egy apró termetű, idős hölgy. Törékeny testén bokáig érő, fekete selyemruha, sűrű ősz haján széles karimájú, fekete szalmakalap. „Parlez-vous français?” – kérdi. „Oui, Madame.” Rám emeli szemét, tekintetében mélységes gyöngédség. „Nem először látom önt ezen a környéken. Láttam a kabátján, hogy ön is abból a pokolból jött, amit a sátáni gonoszság teremtett ezen a földön. Ha tudná, mennyire átéreztem az önök szenvedéseit, mennyire megindított az önök sorsa. Ugye, meghívhatom egy kávéra?” Szívesen visszautasítanám, de mandulavágású szemével olyan könyörögve néz rám, hogy igent bólintok. „Ó, de sajnálom!” – kiált fel gyötrötten. Ezen kissé elcsodálkozom, de rögtön észbekapok, helytelenül bólintottam, itt igent kell bólintani, ha nemet akarok mondani. Gyorsan javítok, az öregasszony belénk karol, így tipegünk szépen hármasban a Cár Borisz utca felé. Mire a bedeszkázott ablakú, romos kávézóba érünk, már tudom is, ki ez az agg hölgy, s megrendülve ülök le mellé az asztalhoz. Ő a szultána. Az utolsó török szultán, Abdul Hamid emigrációban élő özvegye. „Áldom az Istent – mondja, s a meghatottságtól behunyja a szemét –, hogy a törökök nem vettek részt ebben az embertelen háborúban. A török nép nem kegyetlen, nekem elhiheti, mon fils.” Kavargatom a kávémat, és nem merek felnézni. Az Egri csillagokra gondolok meg a Janicsárok végnapjaira. Sziszi unatkozik, a lábamat rugdossa az asztal alatt. Számára ez nem egzotikum, hiszen a Sziramahov nagypapa még fezt viselt. „A török népet nem lehetett volna belekényszeríteni abba a szörnyűségbe, amit a németek műveltek. Nekem elhiheti, mon fils. A muzulmánok és a zsidók békében és barátságban éltek egymással ezer éven át. És ez így is lesz mindig, nekem elhiheti, mon fils. – Szemrehányó pillantást vet Sziszire. – A bolgárokkal pedig úgy éltünk együtt, mint a jó testvérek.” Nagy tapintatlanságnak tartom, hogy Sziszi éppen ma tűzte a keblére a túlzott méretű jelvényt, Hriszto Botev, a törökök engesztelhetetlen ellenségének képmásával.

A kávézó előtt sokáig búcsúzkodunk. „Isten áldja meg, mon fils. Találja meg a drága jó szüleit. Legyen az élete hosszú és boldog. Au revoir, mon fils.” Tenyerem a szívem fölé helyezem, s megindultan, ám nagyon előkelően lihegem: „Au revoir, votre Majesté!”

Azután gyorsan továbbsietek Sziszivel, mert még mindig nincs cipőm, és nagyon fázik a lábam.

 

*

 

Utolsó délutánom Szófiában. A bánat és az elmúlás szele lebeg Hriszto Botev utcai szállásomon, a fonnyadó szőlők és rothadó sajtok fölött. Vettünk egy üveg rakiját, Sziszi akkorákat húz belőle, mint a bolgár Nemzeti Milícia egy sokat próbált őrmestere, a földön ül, sír és csuklik. Mi is történt? Találkoztam véletlenül egy volt lágertársammal, pesti vagány, éppen Isztambulba készül. Felfedezett egy pasast, aki átcsempészi a határon, Plovdivban már várja őt. Ha akarom, vele mehetek. Akarom? Akarom. Nem tudom, persze, mit keresek Isztambulban? De mit keresek Szófiában? Itt csak szőlőt ad mindenki meg sajtot, de még egy pár cipőt sem tudtam szerezni – igyekszem meggyőzni magam, hogy az életem csakis Isztambulban jöhet rendbe. Zsebemben a vonatjegy: Szófia–Plovdiv–Szviléngrád. Összecsomagolom Sziramahov papa könyveit, és visszaadom Sziszinek, szipog, s közben számolja, hogy megvan-e mind. Megsimogatom a haját, erre úgy néz rám, hogy egy pillanatra kísértésbe esem: eldobom a vonatjegyet, átölelem Sziszit, s beköltözöm Sziramahovékhoz örökre. Sziszi behunyja a szemét, feszülten gondolkozik, míg végre megtalálja a hangulathoz illő verset. Sully-Prudhomme: A törött váza. Il est brisé n’ y touchez pas – fejezi be végre, s megmered egy patetikus mozdulatban. „Mennünk kell, Sziszi – mondom szelíden, s aztán, hogy nem mozdul: –, nézd, Sziszi, neked itt van az apád, az anyád, egy csomó nagybácsi, no és Leoncsu! Hány rendes lány örülne, ha volna egy Leoncsuja”. Sziszi egy pillanatra kiesik zárdai franciaságából. „Teljesen hülye vagy” – mondja egyszerűen. Ettől dühös leszek. „Valljuk be őszintén, Sziszi, mi azért sokat idegesítettük egymást. Nekem például a hátamon futott végig a hideg, ahányszor szavalni kezdtél, s ráadásul ezt az álomba ringató Théophile Gautier-t…” Ez hatott, Sziszi feláll, hóna alá csapja a könyveket, felveti a fejét. Szája széle remeg, amikor elindul. Nagyon megsértettem. Az úton egy szót sem szól. Később leülök a vonat lépcsőjére. Sziszi előttem álldogál. „Nem akarsz megcsókolni?” – kérdi hűvösen, mint akinek az egész nem számít, csak egy kis szívességet tesz. „Tényleg, Sziszi, két hétig csavarogtunk együtt, és még meg sem csókoltalak.” „Gondolod, hogy hagytam volna?” Megcsókoljuk egymást, de nem nagyon. Sziszi jellegzetes fintorral legyint, ahogy a fásult, elhagyott, magányos asszonyok: „Comme les autres histoires de la guerre.” A vonat hirtelen indul, Sziszi a meglepetéstől kitátja száját, szemében vad rémület. Szalad a vonat után, eltorzult kis arcán végigfolynak könnyei, valamit üvölt bolgárul, nem értem, hogy mit, csak a hangsúlyból sejtem, hogy keserű, kétségbeejtő panasz. Kihajolok az ablakon, s – ó, szörnyű beidegződés – ezt kiáltom vissza: – Merci!

Ettől Szviléngrádig egyfolytában levert vagyok.

Printemps tu peux venir…

Az első sorok

A világ, amelybe belecsöppentem, szűk udvari bérlakás volt a Király utcában, szemben a Király Színházzal, ahol életem első színielőadását láttam. Piaci kofák laktak a házunkban, szabad bejárásom volt mindegyikhez, de leginkább Frau Markovics almahéjjal teleszórt vaskályhája mellett üldögéltem, és hallgattam a rémséges történeteket a kályhacsőben lakozó szörcsögő és vinnyogó szellemekről. Frau Markovics levendulát árult a Hunyadi téri piacon, a földön guggolt a bódék tövében, s egyhangú szomorúsággal dalolta: La-a-vindl… La-a-vindl… A szomszédokat jártam délutánonként, mindenütt tágasabb volt, mint nálunk. Két apró szobában zsúfolódtunk össze, nagyszüleim, anyám, anyám nővére és három fiútestvére. Anyám keveset volt otthon, egy leíró irodában gép- és gyorsírt késő estig, de a három fiú – nyomdász, szűcs, pincér – többnyire a konyhában lebzselt, a három közül kettőnek rendszerint nem volt munkája. Anyám nővére házakhoz járt manikűrözni, azután cseléd lett, bejárónő a nálunk alig valamivel gazdagabb családoknál. Nagyapámat a hadikölcsönök vitték a tönk szélére, óbudai krejzleráját rég elárverezték, s bizonytalan üzletek után futkosott egész nap. Kemény kis buta ember volt szegény, még zsidónak is tökéletlen, imádkozás helyett csak mormogott a templomban, nemigen ismerte ki magát az imákban. Nagyapám apja – és összes felmenője is – cserzővarga volt, negyvennyolcban harcolt a magyarok szabadságáért, s kapott egy kardvágást az arcára egy osztrák svalizsértől. Erről sok szó esett a mi sültkrumpli szagú otthonunkban, a könnyűlovas pengéje vasárnaponként ünnepi fénybe vonta a végrehajtók által letarolt Király utcai lakást. A kardvágás némi agyrázkódást is okozhatott, dédnagyapám gőgös ember lett, zsinóros magyar ruhákban járt, és restellte továbbadni fiainak a tisztes ipart. Nagyapámnak – mivel gyenge ember volt – pici vegyeskereskedést nyitott Óbudán, két másik fiát – Henrik bácsit és Poldi bácsit – gazdatisztnek taníttatta. Poldi bácsira még én is emlékszem, örökösen kiabált, mintha mindenki süketnéma lett volna azon a Schossberger-birtokon, ahol intéző volt. Arcából csak a hivalkodó, hosszú, pödrött bajusz rögződött meg az emlékezetemben. S még a temetés is, az óbudai rabbi példabeszéde a nagy tölgyről, amelyet elkezd rágni a szú, és addig rágja, amíg „a nagy tölgy az icipici szú rágásától… az az óriási fa, az a hatalmas, büszke tölgy egyszer csak ledől… Te, aki itt fekszel, Pollák Lipót…” Dédnagyapám nevét nem is olyan régen fedeztem fel egy Magyar zsidók a szabadságharcban című füzetkében, amelyhez dr. Jókai Móricz írt előszót. Bizony ott volt, Pollacsek Ármin házaló és Pollner Jakab templomszolga között, Pollák József tímár.

 

Nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, anyám anyját még a háború kitörése előtt elvitte a „galoppierende”. A gyerekek nemsokára tetvesedni kezdtek, a nagyapám ezért szoros, ám sikertelen kapcsolatot tartott fenn Óbuda valamennyi házasságközvetítőjével. Az újságokban feladott hirdetéseire, melyekben egy szenvedélyektől mentes izraelita vallású kereskedő keresett jószívű és házias anyát hat gyermekének, nem tolongtak a jelentkezők. A nagyapámnak végül is meg kellett elégednie egy hibás múltú s még vallásilag is rendezetlen hölgy kezével.

A hölgy Drezdából válaszolt az apróhirdetésre egy levelezőlapon, amelyen a címzés fölött ez harsogott: Gott straffe England! Nagyanyám a Balti-öböl partjairól érkezett Drezdába, Oroszországban élt azelőtt, ám az oroszok az ártatlan kis magyar verebeket sem kímélték, akik a vörösre kárpitozott szentpétervári kabarék asztalai körül csiripeltek. Nagyanyám is vengerka volt, huszárruhában táncolt két húgával, Franci nénivel és Olga nénivel az orosz főváros állítólag nevesebb mulatóiban. De a „Kaiser Wilhelm I.” német gőzös csupán két lányt mentett meg a központi hatalmaknak, Olga néni Oroszországban maradt, férjhez ment egy poltavai újságíróhoz, sorsa ezentúl az ismeretlenség homályába vész, Franci néni Drezdában hódította meg egy háborús újgazdag szívét. Nemsokára leányuk született, aki férjhez ment később egy német báróhoz. Nagyanyám az Anschluss előtt találkozott a húgával utoljára, Bécsben, s azután szent borzadállyal mesélte otthon, hogy Franci néni „mit nazionalsozialistische Grüsse” üdvözölte őt.

Nagyanyám a Bánátban született, Pancsován, s a könnyelműbb életmódra akkor határozta el magát, amikor a templomi zászlók alatt s a pravoszláv szertartás fenségével utolsó útjára kísérte első hites férjét, egy vérbő fuvarost, Tabakovics Jovánt. Így hát a nagyanyámnak volt már tisztességes neve, mielőtt Pollák Judáné lett volna: özvegy Tabak Jánosné. Nem is értem meg soha, hogyan mehetett férjhez az én tötymöty nagyapámhoz, aki minden szabadabb megnyilatkozására csak ezt tudta mondani: jezsuit gondolkodás. És azt sem tudnám megfejteni, miféle nemzetiséghez tartozott; ha magyarul beszélt, svábbal keverte, ha pedig szerbül, akkor románnal. Talán csak az jelenthetett valamit, hogy főzés meg ablakmosás közben szerbül énekelt, s én is együtt énekeltem vele: „Kráj Milán putuje, krájcom szerukuje…” Ám ha hosszú ezüstláncon nyakába akasztotta a lornyonát, francia szavak is vegyültek rögtön a magyar, szerb és német szavak közé, s a francia négyes táncmesteri utasításainak kíséretében csapkodta a lapokat, amikor a nagyapámmal alsóztak, s a nagyanyámé volt minden ütés. Ez pedig így rögződött meg azóta is a fülemben: „Sénanglé, turdömé, été, plié…” Szerettem ott ülni mellettük, amikor kártyáztak, jólesett hallgatni a bemondásokat, például amikor makk volt az adu, és a nagyapám azt mondta: „Makkot kapott a táborba Csumbuk János Péter…” Járt még hozzánk kártyázni egy Schiffler nevű rendőrtanácsos, ő ezzel a kérkedő pattogással verte a konyhaasztalra a lapokat: „Tányérsapka?!… Suskanadrág?!… Templomból mozi?!… Naccságának cekkert vinni?!…” Ezt aztán én is megtanultam, és mondtam is sokat, és nem tudom, ki és mikor értette meg velem, hogy ennek a különös „überolásnak” az ütemére verték annak idején a különítményesek a falusi direktóriumok tagjait.

Schiffler rendőrtanácsosnak volt egy borzongató titka, melyet egyes-egyedül a mi családunkra bízott. Kisebbik fia nem tért vissza az orosz hadifogságból, beállt a Vörös Hadseregbe, és a polgárháborúban elesett. Valaki azután hazahozott róla egy elnyűtt fényképet, a ravatalon feküdt egyenruhában, vörös csillagos tányérsapkával a fején. A képet a nagyanyám rejtette el a lepedők között, a szekrényben. A nagyobbik Schiffler fiú pocsék jellem volt, tagja a kurzus valamennyi egyletének, sohasem dolgozott, a Baross Szövetség tartotta felszínen, ám az apja konok undorral hallgatta minden szavát: „Fontos az, hogy magyarok vagyunk… Ennél nagyobb dolog nincs a világon.” Amikor a konyhában lehalkult olykor a beszélgetés, tudtam, hogy Schiffler a másik fiát siratja, azt a halottat, akinek a képét senki sem láthatta.

Nem volt a tanácsos sem vörös, sem fehér, szabadkőműves és legitimista volt, és a nagyapámat is beavatta a veszélytelen konspirációba. A királyság hívei Magyar Feltalálók Szövetsége fedőnéven szervezkedtek, s volt egy három helyiségből álló irodájuk, ahol is a nagyapámat szerény fizetéssel alkalmazták raktárosnak, altisztnek, mindenesnek. Meglátogattam egyszer-kétszer a hivatalában, mély felelősségtudattal bóbiskolt egy széken, ötven csomag porított spenótot őrzött három hónapig, más találmányra nem emlékszem. A Magyar Feltalálók Szövetségének részvényesei végül is nem restaurálták a Habsburg Monarchiát, megelégedtek annyival, hogy a hivatal feloszlása előtt küldöttséget menesszenek Bécsbe, egy koszorúval Erzsébet királyné szarkofágjára: „Felejthetetlen királynőnknek, királyhű magyarok.” Mi pedig örököltünk húsz csomag spenótot s egy kissé ütődött, nyugállományú tábornokot, bizonyos Sipnetzkyt, aki ezentúl gyakorta vett részt az alsós partikban, vörös lampaszos nadrágban ült a hokedlin, s ha piros volt az adu, azt mondta: „Rote Hosen tragen die Franzosen.”

Nagyanyámnak meg volt tiltva, hogy oroszországi élményeit emlegesse. De ha egyedül maradtunk odahaza, csodálatos történeteket mesélt nekem, s meg kellett esküdnöm mindenre, hogy nem árulom el soha senkinek azt a kalandot, amikor a nagyanyám tél közepén száz szál tearózsát kapott egy gárdatiszttől, egyetlen forró csókjáért. Csodáltam a gárdatiszteket, és csodáltam a nagyhercegeket, és csodáltam a nagyanyámat is, különösen, amikor jókedvében volt, és orosz románcokat énekelt. A hangulat tetőfokán félretolta az ebédlőasztalt, és megmutatta, hogyan táncolták a kánkánt Szentpéterváron. „Ráz… dvá…” – lebegtette kacéran a szoknyáját, és lábát a legyűrődött flórharisnyával fürgén emelgette a magasba. Közös sétáink boldogak és céltudatosak voltak. Délutánok a Meteor kávéházban, ahol a háztartásból elspórolt fillérekből tejeskávéztunk, mert itt játszott naponta Szmirnov Szergej és balalajkazenekara. Késő délután a Városliget következett. A Gundel bejárata előtt egy emigráns orosz portás fogadta a vendégeket festői kozák ruhában, s a nagyanyám rendszerint hosszasan elbeszélgetett vele.

Előfordult aztán, hogy szégyellnem kellett a nagyanyámat. Ez két ízben is megtörtént. Először, amikor román hajósokkal ismerkedtünk meg a Lipót körúton, s a hajósok vendégül láttak bennünket az uszályon. Nagyanyám becsípett a cujkától, dojnákat dalolt, s ledéren vihogva tűrte, hogy a hajósok csipkedjék meg fogdossák. Ez a kaland, ha szégyenletes volt is, de legalább köztünk maradt, ám a másiktól sokat szenvedtem.

Egy napon azzal a hírrel jöttem haza, hogy az iskola tornatermében valamelyik este előadás lesz, amelyen Eleonora Borogyina, a cári operaház tagja lép fel, zongorán kíséri férje, Cserkasszkij herceg. Az előadásra a szülőket is meghívták, és a nagyanyám lelkesen vállalkozott rá, hogy elkísér. Nyakába akasztotta elmaradhatatlan lornyonát, és egy régi kalapskatulyából előhalászott egy zöld tollas fekete bársonykalapot, amely rám – hiszen hozzászoktam már nagyanyám hóbortjaihoz – nem tett különösebb hatást. Nagyapám pedig csak legyintett, és csak annyit mondott: „Schausst aus wie a Hure.” Amikor a tornateremben nagyanyám körülményesen letelepedett a szülők részére fenntartott helyen, már érezni lehetett a feszültséget. Azután Eleonora Borogyina elénekelt egy áriát a Pique Dame-ból, s amikor graciőzen meghajolt, a tapsba kuncogás vegyült, és Cserkasszkij herceg szigorúan felvonta a szemöldökét. Nagyanyám tollas kalapja láthatólag nagyobb érdeklődést keltett, mint a cári operaház örökös tagjának szereplése. Tatjana dalánál már nem volt kétség, hogy a zöld tollak képezik az est fénypontját, fuldokló kacagás robbant a tornaterem minden sarkában. Cserkasszkij herceg zongorázás közben többször is a közönséghez fordult, és azt sziszegte: „Ruhe!” S egyszer nagyanyám is a magasba emelte a lornyonát, és ő is azt kiáltotta: „Ruhe!” El lehet képzelni! Szerencsére nem tartott sokáig az előadás, én meredten ültem a helyemen az egész idő alatt, nem mertem a nagyanyámra nézni, mert ha összeakadt a tekintetünk, rögtön integetni kezdett, és feltűnő mozdulatokkal mutatta, hogy mekkora élményben van részünk. És az előadás után sem tudtam megakadályozni, hogy a nagyanyám oda ne ügessen a kottáit rosszkedvűen csomagoló Cserkasszkij herceghez. Dús keblére helyezte a tenyerét, meghajolt, és mondott valamit oroszul a hercegnek, akinek először csak az arca borult el, azután a zongora fedeléhez csapta a kottaköteget, és kivörösödve azt morogta: „Lassen Sie mich in Ruhe, Madame!”

Lankadtan mentünk hazafelé, a tornateremben még szégyelltem a nagyanyámat, de most inkább sajnáltam. Nagyokat sóhajtozott útközben, nagyon megrendült, hogy a herceg még arra sem méltatta, hogy oroszul válaszoljon neki. Szerettem volna enyhíteni a kínjain, s azon töprengtem, mivel vigasztalhatom meg.

– Hamisan énekelt – mondtam végül is megfontoltam, és éreztem, hogy ez jólesett a nagyanyámnak.

– Na, siehst du – mondta. – Ezek nem igazi hercegek. Ezek svindlerek.

 

A nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, mégis igazi nagyanyám volt. Az apám vér szerinti apám volt, mégsem volt igazi apám. Megszületésem előtt néhány nappal vette el az anyámat valamiféle polgári kegyeletből. Kisgyerek koromból alig van emlékem róla, nem emlékszem rá, hogy egyszer is láttam volna. Személyét egy Galántai nevű könyvügynök képviselte kétszer egy évben. Karácsonykor és a születésnapomon beállított hozzánk apám szeszélyes ajándékaival; ötéves koromban kaptam egy krómnikkel Watermann töltőtollkészletet, hatéves koromban egy lexikont. Kisebb ünnepekkor az apám megbízásából megjelent nálunk Oszkár bácsi, a nevezetes mesemondó, leült mellém unottan, elmesélte a Kacor királyt, a nagyapámnak elmondott egy-két zsidóviccet, azután továbbállt, hogy a főváros megbízásából ugyanezt elmondja a Margitszigeten is. Sokáig azt hittem az apámról, hogy katona, anyám egyetlen képet őrzött róla, amely még a háború alatt készült. Apám a kardja markolatára tette a kezét, s félrecsapott csákója alatt hetykén hunyorgott a magasba.

Apai nagyapám körorvos volt Szécsényben, vele is csak egyszer találkoztam életemben. Annyit tudok róla, hogy ezüstnyelű sétapálcája volt, imádta a nőket, és leginkább magyar nemes szeretett volna lenni. A család egyik ága valamikor megkapta a „zelenkai” előnevet, amiért azután a család más része több évtizeden át ostromolta a hivatalokat. Végül is nem lettünk zelenkai Kardosok, de azért a nagyapám mégiscsak vitte valamire a társadalomban, mert amikor meghalt, a gyászjelentésben már ez állott: Dr. Kardos Sándor egészségügyi tanácsos, Nógrád és Hont megye tiszteletbeli tiszti főorvosa.

Apám is orvosnak készült, el is végzett két szemesztert, akkor beleszeretett a némafilmek hajdani csillagába, Lenkeffy Icába, és novellákat írt hozzá. A novelláktól egyenes út vezetett az újságírásig. Közben kitört a világháború, apám fiatalon vonult be katonának, megsebesült – élete végéig bicegve járt, lábszárcsontjában megakadt egy golyó –, s mint hadnagy szerelt le, két Signum Laudissal és még egy csomó más kitüntetéssel. A háború végén Komédia címen színházi lapot alapított, amelyet egy régi lexikon tanúsága szerint a kommün idején tiltottak be hazafias tartalma miatt, s egy újabb lexikon tanúsága szerint a fehérterror idején tiltottak be demokratikus tartalma miatt.

Az igazság az volt, hogy az apám nemigen politizált. Üres óráiban színházi öltözőkben üldögélt, és gyűjtötte az anyagot Függöny mögött című napi pletykarovatához az Esti Kurírban. A politika csak annyit jelentett az életében – ha ugyan ez politikának nevezhető –, hogy szeretett bizonyos magyar katonatiszti tartásban tetszelegni. A hadirokkant státus, a számos kitüntetés és íróasztalán Károly király dedikált arcképe alaposan megtette a magáét. Újságírói népszerűségét egyéni kedvességének köszönhette, a született kedves embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik nem tesznek senkiért semmit, de előre köszönnek mindenkinek. Sikamlós történetei nem mindig maradtak a jó ízlés határain belül, de az ő nógrádi kiejtésével előadva mégiscsak valami sajátos bájt nyertek. Palóc beszéde miatt úgy is emlegették: Kárdos Pistá, s számtalan anekdota kerengett személye körül. Az utókorra inkább róla szóló anekdotákat hagyott, mint megrendítő műveket.

A nehéz időket eleinte könnyen vészelte át, hadi érdemei révén kivételezettséget élvezett, kamarai tag volt, és légoltalmi tömbparancsnok. Ezekben az években gyakrabban találkoztunk, de végül is nem tudtunk mit kezdeni egymással, pedig olykor siralmasan igyekeztünk. Én a műveltségemet fitogtattam előtte, az apám kis trágárságokkal igyekezett a bizalmamba férkőzni. Hibátlan eleganciája zavarba ejtett, orromat facsarta a virginia dohánnyal keveredő kesernyés kölniillat.

A fagy nem engedett fel soha közöttünk.

A háború után valahol – nagyon messze – kezembe került egy magyar újság, amelyben apámról emlékeztek meg, s azt írták róla, hogy amikor elhurcolták, fehér tiszti egyenruhába öltözött, s mellére tűzte a kitüntetéseit. Tiszteletre méltó gesztus lett volna, illő az apámhoz, a „zelenkai” előnévhez s Károly király arcképéhez az íróasztalon. De hát én jól emlékeztem egy fényképre, amelyet a Harc című nyilas lap közölt az internált zsidó újságírókról, akik végre nem mérgezik többé a magyar sajtót. Esetlen fekete télikabátban álldogált ezen a képen az apám, szégyenkezve és zavartan, mellén sárga csillaggal. Palócos ábrázatára stürmeri jeleket retusáltak. Mi hitele maradt hát ezek után az emlékezésnek apám utolsó napjára Buchenwaldban, miszerint „a mindig elegáns, szellemes, snájdig Kardos Pista végignézett szégyenletes rabruháján, és azt mondta: oda kell adnom kivasaltatni. Így mégsem mehet az ember krematóriumba.”

Anyám büszkébb volt apámra, mint én, az anyámat mintha Szomaházy István – a Mesék az írógépről szerzője – találta volna ki. A kor tucatterméke volt, tölgyfa burkolatú ügyvédi irodák elmosódott háttere, akit havi százhúsz pengőért agyonszekíroztak, de akinek apám ismertebb neve révén mégiscsak volt némi ködös kapcsolata az Abbáziában nyaralók, a Park szanatóriumban pihenők és a Spolarichnál vacsorázók köreivel. Az anyám luxusa ugyan legföljebb egy negyedéves előfizetés volt a Színházi Életre, jobb években egy olcsó operabérlet, fél órácska egy Buchwald-széken, ahol fondorlatos módon mindig kierőszakolta a társalgást a mellette ülő úriasszonyokkal, akiknek azután elmondhatta, hogy Siófokon szerinte a közönség már sajnos nem az, ami régen volt. Soha nem nyaraltunk Siófokon, anyám reménytelen ábrándjai nem ismertek határt. Egyetlenegyszer reszkírozott meg egy aligai üdülést, előszezonban, hat napig. A világ legolcsóbb penziójának legdohosabb szobájában írogatta a lelkes anzikszokat az ismerősöknek és a tekintélyes ügyvédi iroda principálisainak és bojtárjainak. Egész idő alatt esett az eső, alig mozdultunk ki a szobából, kolbászt és kenyeret ettünk. De esténként azért beültünk egy tejeskávéra a kioszkba, ahol az anyám szenvedélyesen ismerkedett, mindenkinek elmondta, hogy ez csak előnyaralás nálunk, egy szeszély, egy semmiség, és most készülünk egy hosszabb al-dunai útra, amelyre a bolgár kormány hívott meg bennünket, ugyanis az apám nemrég kitüntetést kapott a bolgár cártól. A kitüntetés mellesleg igaz volt, mi is az újságban olvastunk róla. De hogy miért kapta az apám, azt a mai napig sem tudom.

Így éltünk mindig, a valóság és az ábrándok határain, végül már magam is alájátszottam az anyám hóbortjainak, megadóan bólogattam, amikor azt mesélte éppen valakinek, hogy jövőre egy Châlons-sur-Marne-i intézetbe szándékozik beíratni. A valóságban az iskola legrosszabb tanulói között jegyeztek, és nyolcadikban ki is csaptak, mert az első félévben hét tantárgyból buktam meg, és volt vagy háromszáz igazolatlan órám. És ha nem csaptak volna ki? Nemsokára amúgy is zárt vagonban utaztam a bori rézbányák felé…

Elég az hozzá, csaknem nyolc évig voltam távol. Mire megjöttem, addigra anyám is meglelte a magukra maradt zsidó asszonyok békéjét a társadalmi munkákban. Életében először érezte jól magát, éjjel-nappal zakatolt, csasztuskákat írt, és felszólalt a lakógyűléseken. Magával cipelt a vállalati összejövetelekre, bár nemigen dicsekedhetett velem, még azokban a harcos időkben sem számított túlzott karriernek, ha valaki építkezésen dolgozik mint kőművessegéd.

Életem jelentős részében nem sok örömet okoztam az anyámnak, igaz, hogy másoknak sem, még magamnak sem. Amikor az első könyvem megjelent, az anyám el sem hitte, hogy igaz, annyi mindent terjesztett addig is nem létező dicsőségemről, azt hitte, hogy ezt is ő találta ki. Amikor azután felocsúdott, még éppen annyi ideje maradt az életből, hogy telekürtölje híremmel a világot. Szerencsére már nyugdíjban volt, és így győzte a munkát. Írt és telefonált valamennyi külföldi és belföldi, közeli és távoli ismerősének, valamennyi barátnőjének és kollégájának, felolvasta nekik a könyvről szóló kritikákat, s hozzátette, hogy ezeknél is sokkal jobbakat írtak volna rólam, de az Írószövetség nem engedte. Ellesett beszélgetéseket jegyzett meg a villamoson, amelyek meggyőzték, hogy mindenki rólam beszél, s azután már csak így mutatkozott be: „Kardos G. György édesanyja vagyok.” Azután felvételét kérte a Fészek Klubba, s a kérelmében ezt írta: „Fiam külföldön is jól ismert híres író…” Sikereimnek csúcsán anyám egy éjszaka rosszul lett, s reggel bevittem a kórházba. Két napig haldoklott, mindvégig inkább azon igyekezett, hogy ezt ne vegyem észre. Amikor már nem lehetett nem észrevenni, az anyám megadta magát, és magyarázóan suttogta a fülembe: „Ez már az exitus.” Mintha azt akarta volna mondani: figyeljem meg jól, még hasznomra lehet a megfigyelés. Jó és tiszta lélek volt, tisztán és tárgyilagosan várta a halált, és ügyet sem vetett a fiatal orvosnő butácska igyekvésére: „Meglátja, Jolika, két hét múlva úgy fog szaladni…” De azért az orvosnőnek is odavetette: „A fiam híres író.” Anyám utolsó szavai ezek voltak: „Ne felejtsd az órám a fiókban.” Majd egy görcsös vérhányás után meghalt. Megvártam, amíg rendbe teszik, felmossák a követ körülötte, azután a spanyolfal mögött még néhány percig elidőztem vele. Azután egy ollóval óvatosan felbontottam a varrást a kabátom hajtókáján, vagyis megszaggattam a ruháimat. Azután elkezdtem rögtön intézni a halál bonyolult ügyvitelét kórházi és állami hivatalok íróasztalai előtt. Anyám közben békésen feküdt egy tepsiben, feltehetően rendezett állapotban, amint ezt a boncsegéd kétszáz forintért megígérte. „Mert nem mindegy, kérem szépen, hogyan helyezzük vissza a koponyát, tudni kell egy kicsit ügyeskedni, kérem, a hajat úgy kell elrendezni…”

A zsidó szentegyletnél megpróbálták a temetkezési költségeket mind magasabbra srófolni, mivelhogy anyám végakarata a pogány hamvasztás volt. Az illetőnek, akivel tárgyaltam, nem láttam az arcát, egész idő alatt inhalált, s az irodát sűrű kamillaillat töltötte be. Akkor lebbentette csak fel homlokáról a törülközőt, amikor kifakadtam, és a mérsékelt helyárakkal üzemelő tiszta és ápolt köztemetőkre hivatkoztam. „Könnyű a gojoknak – mondta dühösen. – Háromszázötven temetésük van egy héten. Mi örülhetünk, ha egy év alatt van annyi.”

Ilyen egyszerű volt az egész. Nem nyikorogtak éjjel a bútorok, nem repedtek meg maguktól a poharak, nem voltak figyelmeztető álmaim. Pedig mennyiszer hallottam a nagyanyámtól efféle csodákról. Neki a halál éppen olyan mesebeli volt, mint az ifjúság, a vágtató kozákokkal, a nagyhercegekkel és a tearózsákkal. Nagyanyám gyönyörű halottai élénk színekkel haltak meg, a betegség torzító jelei nélkül, illő mozdulatokkal, és az ő elvárásai szerint végszavaztak. A nagyanyám nem hagyta, hogy a világ olyan legyen, amilyen valójában, olyannak kellett lennie, amilyennek ő akarta. És én most semmit nem szeretnék annyira, mint azt, hogy az ő hóbortos ábrándjai szálljanak meg, ha egyszer majd egy tiszta papírlapra leírom az első sorokat:

„A kronstadti hadikikötőben már három napja begyújtott kazánnal vesztegelt a Nord-Deutscher Lloyd Lübeck nevű gőzöse. A köd lenyomta a füstöt, a fedélzeten összezsúfolódott utasok szórakozottan szétmázolták a kormot az arcukon, s komor figyelemmel bámulták az orosz cirkálót, amely a közelben horgonyzott, s fegyvertornyai a Lübeckre irányultak.

A fedélzetnek a hajó tatja felé eső részén – ahonnét a cirkáló már nem volt látható – két magányos nő állt…”