Mese a sajtóról

A rendszerváltás után egyszerre nagyon sok napilap született halálbiztos elképzelésekkel, melyek általában ősrégi kiadványokból kerültek ismét elő. Erre a vonalra álljunk rá – mondták nagyképűen az újdonsült főszerkesztők, akik nemrégiben még gyakornokok voltak valamely múltbéli lap sportrovatában vagy jelentéktelen képességű üzemi tudósítók. Tapasztalat és műveltség híján úgy vélték, hogy amit elképzeltek, az teljesen új, és egy csapásra mellbe vágja az olvasót.

Nekem erről a Lovag utcai kupleráj éltesebb tündére jutott az eszembe, aki minden arra haladónak a fülébe súgta a nagy titkot: Herminának ma új műsora van. Hermina műsora persze éppolyan kevéssé volt új, mint a frissen létrejött napilapoké, azzal a különbséggel, hogy Hermina legalább értett a szakmájához. Tudott valamit, ami miatt a vendégek visszajártak hozzá, talán azért, mert a falra romantikus anzikszokat rajzszegezett, és télen a vaskályhán almahéj száradt.

A lapok többsége viszont – a pályázatok, kedvezmények, káprázatos nyeremények ellenére – nem kellett senkinek. A botcsinálta főszerkesztők valahogy kihagyták a számításból, hogy egy újsághoz nemcsak szervezők, menedzserek, igazgatók szükségeltetnek, hanem újságírók is, a rohamosan növekvő kínálat tízszer annyi munkatársat igényelt, mint amennyi a múltban működött. Hamarjában toborozni kellett alanyt állítmánnyal közepes fokon egyeztetni képes egyéneket, én magam is beszerveztem a laphoz, amelyet szolgáltam, egy csillagászt, egy törvényszéki bírót és egy rabbiszemináriumi hallgatót. Felvettünk még szabadúszó színjátszót, középiskolai lapszerkesztőt, ételek készítésében jártas háziasszonyt, erdélyi menekültet, ápolónőt, könyvtárost és persze nem kis számban balsorstól üldözött alanyi költőket.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyikük sem vált be, jelentős részük megtanult elfogadhatóan fogalmazni, napi híreket eseményekké gerjeszteni, s már külsőségeikben is kezdtek hasonlítani a Heltai Jenő-féle Krajczáros Igazság volontőrjeihez: miután utoljára figyelmeztették a kormányt, vidáman söröztek a környék kocsmáiban. Megtanulták fölényes mozdulattal előrántani az igazolványukat, ha nem akarták beengedni őket a Corvin moziba vagy nézeteltérésük támadt egy élelmiszerboltban.

Sokat fejlődtek, sok mindent elsajátítottak, csak… csak éppen azt a megfoghatatlan, szinte ki sem mondható tartást, ami egy igazi újságírót jellemez, már soha többé nem fogják megtanulni. Lassacskán nem lesz, kitől.

Hogy milyennek kell lennie az igazi újságírónak?

Mondok erre egy tanmesét.

Volt nekem egy főnököm valamikor főszerkesztő-helyettesként egy rangos hetilapnál, minden mondatát tanítani lehetett volna, számtalanszor idézték, vitáztak vele, súlya volt a sajtóban. De nem ez a lényeg. Az illető – nevezzük F.-nek – reggel korán leült az íróasztalához, ahonnét csak a munkaidő leteltével kelt fel. Rendületlenül olvasta és javítgatta a kéziratokat, amíg mi ledér magánügyeinkről fecsegtünk és fekete címkés cseresznyepálinkát ittunk. Műszak után, amikor levetette képzeletbeli könyökvédőit, együtt mentünk ebédelni egy közeli vállalati menzára, főzeléket fogyasztottunk feltéttel, és néha megengedtünk magunknak egy somlói galuskát is. Ebéd után F. vállra akasztható táskájával – amelyik tele volt kézirattal – gyorsan hazasietett.

A nyolcvanas évek végén együtt csöppentünk ki a laptól, mondanom sem kell, hogy nem a saját jószántunkból. F. az eseményeket nehezen emésztette meg, mindazokat, akik miatt el kellett mennünk, szinte kivétel nélkül ő hozta a laphoz, tehetséges újságírók voltak, lobogó kócosságukat az idők folyamán F. fésülte simára. Én könnyebben fogtam fel a dolgot, napilapnál helyezkedtem el, sőt kétszer is visszamentem a hetilaphoz, ahol útilaput kötöttek a talpunkra, úgy gondoltam, hogy igazi tehetségekre nem lehet hosszú ideig és mélyen haragudni.

F. sokáig távol tartotta magát a sajtótól, mígnem néhány évvel ezelőtt egy népszerű napilap publicisztikai rovatvezetője – egykori kollégánk – felajánlotta neki a helyettesi státust, amit F. némi habozás után el is fogadott. Mint régen, ezentúl is mindennap ugyanabban az időben leült az íróasztalához, s javítgatta a kéziratokat, ameddig le nem telt a munkaideje. Alkalmanként maga is írt rövid remekléseket, tanulni lehetett minden sorából.

Közben a lapnál viharos idők jártak, háromszor cserélődött a főszerkesztő, a munkatársak zöme szétszéledt, F. azonban rendületlenül megmaradt az íróasztalánál láthatatlan könyökvédőivel. Történt egyszer, hogy őt is sérelem érte, a főszerkesztő kihúzott a cikkéből néhány mondatot anélkül, hogy megbeszélte volna vele. F. akkor elhatározta, hogy nem ír többé a lapba, csupán a szerkesztéssel járó kötelezettségeit végzi el. Igen ám, de a rovat egy teljes oldalból állt, mindennap meg kellett tölteni. Ez azonban nem mindig jött össze. F. fejében nagy elhatározás született. Amikor a szükség úgy követelte, megkért egy fiatal újságírót, hogy kölcsönözze neki a nevét. Így azután tovább írta a cikkeit, amelyeket másokkal jegyeztetett. Honoráriumot nem vett fel értük.

Az oldal mindig megtelt.

Mit lehet ehhez hozzáfűzni?

Ha a subakészítő szűtsökhöz hasonlóan az újságtsinálók is alapítottak volna egy czéhet – amely rendbe való felvételt a mesterlegények csupán a remekeikkel érdemelnek ki –, ennek a czéhnek is lett volna egy szép, nagy vasládája, a fedelén domborművű aranybetűkkel:

Isten, áldd meg a tisztes ipart.