Az út a reménytelenségbe

Évek óta harcolok egy könyv megjelenéséért, nem is tudom, hogy miért. A könyv írója kellemetlen, goromba ember, hál’ istennek ritkán találkozom vele, lévén, hogy ő izraeli bennszülött, Tel-Avivban él, öreg és egykedvű, mintha csak magamat látnám. Ámosz Kenannak hívják. A könyv is kellemetlen és goromba, Izraelben kevesen szeretik, de nincs héberül olvasni tudó ember, aki nem olvasta. 1984-ben, az első kiadás után, három hónap alatt még hatszor adták ki. A könyv címe: Az út Én-Harodba. Az amerikaiak filmet csináltak belőle, a film is kellemetlen volt, mintha egy vérebet gondosan nyírt törpe uszkárrá szelídítettek volna. Három évvel ezelőtt a tévé közreműködésével interjút készítettem Ámosz Kenannal, egy kellemetlen interjút, máig sem mutatták be. Én csak tolmácsoltam a mérsékelten értelmes kérdéseket, például azt, hogy miért nincs humán kultúra Izraelben?

– Nem is olyan buta kérdés – mondta Ámosz Kenan, miközben kitöltötte a whiskyt kettőnknek. – Egy fiatal nép először megteremti a maga legendáját az összes hazugságaival, és amikor a kép véglegesen kialakult, erre az alapra épül rá a kultúra.

Kellemetlen válasz volt, kellemetlen párhuzamokat vonhattam volna le belőle, ha nem kell rögtön feltennem egy másik kellemetlen kérdést. A beszélgetés egy tel-avivi bérház negyedik emeletén zajlott le. Ő ugyan a harmadik emeleten lakott, de a vendégeit a negyedik emeleti teraszán fogadta, a hibátlanul nyírt pázsit körül huszonhat termő gyümölcsfa pompázott, elfért volna még két tehén, egy hátasló és néhány szárnyas. Bar Kochba utca tíz, negyedik emelet kettő.

– Hogyan lehet megoldani a palesztin–izraeli problémát? – gondolkodott el a kérdésen, s egy frissen lepottyant gránátalmát vágott ketté. – Nagyon egyszerűen. Minden négyzetcentimétert vissza kell adni.

– De mi lesz, ha ez nem történik meg? Ha a politika kérlelhetetlenné válik, és elnyom minden ellenvéleményt?

– Erről szól a könyv. Az út Én-Harodba.

A történet egy képtelennek tetsző látomást vetít az olvasó elé. Izraelben gátlástalan, kegyetlen, bornírt katonai junta ragadja magához a hatalmat, és rögtön likvidálni kezdi a progressziót. Az üldözötteknek egyetlen lehetőségük az életben maradásra: a hadsereg gyilkos csapdáit kikerülve eljutni a csoda folytán még szabad Én-Harodba, a legrégibb településre, a zsidó állam ősforrásához. A történet főhősének sikerül is eljutnia, csakhogy Én-Harod nem létezik. Helyén az ősi vadont találja, páfrányt és párducnyomokat, semmi sem emlékeztet a hőskorra, amely valamikor itt kezdődött.

Ámosz Kenant régóta ismerem, ő volt az első, aki egy izraeli lapban két teljes oldalt szentelt a könyvemnek, amikor még csak franciául olvashatta, Párizsban vette meg neki a kitűnő írónő, Christiane Rochefort. Azután felkeresett Budapesten, két szép napot töltöttünk együtt, goromba volt, mint mindig, rengeteg whiskyt ittunk és régi terroristadalokat énekeltünk: Ma a Jordánon hidat verünk, ma a Jordán parancsol nekünk…

Ámosz Kenan ugyanis híres – hírhedt – terrorista volt a mandátum idején. A Lehi – Izrael szabadságharcosai – nálunk Stern-csoportnak ismert soraiban dobta bombáit a kantinokban békésen söröző brit katonákra. Avraham Sternt angol rendőrök gyilkolták meg, halálának napjára Ámosz Kenan minden évfordulón megemlékezik, egykori bajtársaival a jeruzsálemi brit katonai temetőben virágot helyeznek azoknak a rendőröknek, katonáknak a sírjára, akiket viszont ők gyilkoltak meg.

A nyolcvanas években már hivatalosan járt Magyarországon, a tévé képernyőjén láthattuk fehér oroszlánsörénnyel borított fejét. Chrudinák Alajos közvetítésével nyilvános vitába bocsátkozott Zuhri Tarzival, a Palesztin Felszabadítási Szervezet ENSZ-megfigyelőjével. Azután odahaza a Jediot Achronot – a legnépszerűbb izraeli napilap – hasábjain számolt be első budapesti élményeiről.

„A fürge sofőrök kikapták kezemből a bőröndöket, a fürge tisztviselők kikapták kezemből az útlevelet és – huss! – máris bent ültem egy gépkocsiban, behavazott utakon száguldottunk a behavazott város felé.

– Talán tudna nekem segíteni – mondtam a Külügyminisztérium tisztviselőjének. – Szeretnék találkozni Kardos Györggyel, az íróval.

– Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm önnel – mondta a tisztviselő. – Kardos meghalt.

Azóta is csak rá gondolok…”

Ámosz Kenan budapesti élménybeszámolójának sorozata az én nekrológommal kezdődött. Hamarosan tudomására jutott, hogy élek, ezt azonnal tudatta az olvasóival is, és nem mulasztotta el összehasonlítani a magyar külügyi tisztviselők értelmi képességét a tel-avivi egyetem irodalom szakos professzorainak szellemi színvonalával.

De a nekrológ szép volt, gyászkeretes fényképem a cím alatt – Kardos meghalt – igen jól mutatott, s csak az hangolt le némiképp, hogy még a halálom kapcsán is a zsidó–arab párbeszéd elkerülhetetlenségéről esett a legtöbb szó.

„Előttem, a behavazott úton, a Külügyminisztérium egy másik gépkocsijában Zuhri Tarzi ült… Kedvelem Tarzit, mert annyira hasonlít rám. Mindketten ugyanazt az álmot kergetjük, mindketten fáradtak vagyunk egy kicsit, pesszimisták egy kicsit, s egy kicsit úgy látjuk, hogy az álom egyre jobban eltávolodik tőlünk…

Tarzi, szegény, az életét kockáztatja, amikor találkozik velem. Minden féligazsága, minden hazugsága kevésnek bizonyul ahhoz, hogy elhárítsa a veszélyt. Én megengedhetek magamnak valamivel kevesebb féligazságot, kevesebb hazugságot, én csak a jó híremet veszélyeztetem, ami már úgy sincs.

Mit nem adtam volna érte, ha hármasban találkozhatunk Budapesten Tarzival és Kardossal…”

Nemsokára – ha Tarzi nélkül is – találkozni fogunk. Az út Én-Harodba végre – még ebben a hónapban – megjelenik magyarul. A könyv ünnepélyes ismertetésén előreláthatólag részt vesz az író, az én feladatom lesz őt bemutatni. Megint fordíthatok értelmetlen kérdésekre goromba válaszokat.

Szerencsére Ámosz Kenannak is vannak pillanatai, amikor ellágyul. Ilyenkor bölcs és szomorú. A regény francia megjelenése után így nyilatkozott a Liberation munkatársának:

– A zuzmó szimbiózisból jön létre. Egy alga és egy gomba táplálja egymást. Átadják egymásnak, amit nyújtani tudnak, és elveszik egymástól, amire szükségük van. De mi történik, ha egyszer elhatározzák, hogy végső harcot folytatnak egymással a kő birtoklásáért, amelyen addig éltek?

Csak a kő marad a helyén, csupaszon.