Malinovszkij szárnysegédje

Legalább húsz éve nem jártam Bártfán, ahol valamikor minden szilvesztert átmulattam, sokat gondolok rá, vajon érezni lehet-e, hogy ott most kapitalizmus van, mert bizony akkoriban nemigen lehetett érezni, hogy a szocializmusban esszük a brinzové haluskit, ami nálunk juhtúrós sztrapacska néven ismeretes. Bártfa főterét flamand kereskedők építették, s fagerendás, mesebeli házak veszik körül az ovális téren a régi templomot, Dürer oltárképeivel. A tükrös kávéház abban az időben reggelig nyitva tartott, frakkos pincérek szolgáltak fel, s a nap minden szakában lehetett kapni borscslevest knédlikörítéssel. Mi, a feleségemmel és barátainkkal a szomszédos Bártfafürdőn – Bardejovszke Kupele – laktunk a gyógyszállóban, barátunk volt még ugyanis az igazgató, egy dr. Szabó nevű eltótosodott kassai jogász, aki boldogult ifjúkorában beutaltként került a fürdőbe, azután úgy döntött, hogy ennél alkalmasabb helyet egy élet eltöltésére nem talál a világon, és jobb fokhagymás tocsnit senki sem csinál, mint a szelíd Ancsurka, az aranykezű masszőrnő. El is vette feleségül, három szép szőke kislányuk született. Dr. Szabó – vagy ahogy lépten-nyomon hallotta az ember, amint azzal az utánozhatatlanul édes tót akcentussal telefonhoz hívják: dr. Szabou – nevezetes ember lett a Beszkidekben.

S ha kirándultunk a közeli Zboróba, ahol Zrínyi Ilona kérlelhetetlen szigora mellett az ifjú Rákóczi körmölgetett valaha a kastély parkjában – „írtam a száz hársfák alatt” –, nem volt olyan rutén fuvaros, akinek ne ragyogott volna fel a tekintete a tudattól, hogy ott van közöttük dr. Szabou. Népszerűségben ugyan nem vetekedhetett vele, de éppoly híres volt egész Sáros megyében a fürdő csodadoktora, Frantisek Radács – a szintén kassai Radács Feri –, ők ketten, ha akarták volna, akkor sem hagyhatták el Bártfát, négyen maradtak csak a hagyományos tarokkpartiból, nélkülük kiveszett volna a játék, amely savát-borsát adta egy joviálisabb világnak.

Nem akarom hosszúra nyújtani, egy paradicsom volt Bártfafürdő a hetvenes években, de – gondolom – már jóval korábban is, a fürdőcsarnokkal szemben hivalkodott a színes fapalota, ahol Kutuzov marsall szállt meg telente, hogy a gyógyvízzel enyhítsen krónikus podagráján. Az ivócsarnoktól nem messze, egy másik palotában pedig Andrássy gróf találkozgatott titokban Erzsébet királynéval, akinek a tapintatlan utókor szobrot is emeltetett a parkban, igaz, magyarázó felirat nélkül.

A fürdőszálló szomszédságában volt egy csehó – Kupelna dvorána –, itt söröztünk esténként, s a sör mellé fenséges házi disznósajtot kínáltak ecettel, hagymával, tlacsenka domácskának nevezték. Azért írom le az eredeti nevén, mert még emlékezni is jó a gyermekversek hangulatát idéző tót dallamokra, bevallom, én már a nevektől is mindig pocsolya voltam: Podrovina, Mikolacsek, Hovanyec…

Történt egyszer, hogy a csehóban, épp a mellettünk összetolt asztalok körül, nagyobb társaság mulatott, az asztalfőn magas, markáns, javakorabeli férfival, ő vitte a szót, s nyakra-főre rendelt mindenféle finomságot, hidegtálakat, pástétomokat, bifszteket, kocsonyázott malachúst. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, mondott valamit a pincérnek, és szó nélkül átült hozzánk.

– Hová valósiak? – kérdezte színtiszta magyarsággal.

– Budapestre.

– Szóval magyarok – állapította meg elégedetten. – Hát azt tudják, hogy én szabadítottam fel magukat?

Ezen egy kicsit elcsodálkoztunk, ezt ő is észrevette, és titokzatosan mosolygott. Addigra a mi asztalunk is tele volt mindenféle ínyencséggel, tatárszka bifsztek, töltött tojás, sör, becherovka. Megpróbáltunk szabadkozni, de a vendéglátónk szigorú volt.

– A Kiska Andrejt nem lehet visszautasítani – mondta. – A Kiska Andrej szabadította fel magukat.

– Nahát – álmélkodtam, amennyire csak képes voltam. – Ezt nem gondoltam volna.

A szeme összeszűkült. – Tudják, ki ül itt magukkal?

– Nem – mondtam –, ezt nem tudjuk.

Úgy vágta ki, mint a huszonegyben a két ászt: – Én voltam Malinovszkij marsall szárnysegédje.

Majdnem leestem a székről. – Ez nem semmi – mondtam.

– Hát akkor egyenek – parancsolt ránk. – Akkoriban is szereztem maguknak mindent, amit csak lehetett. Malinovszkij elvtárs még meg is jegyezte: túl jó vagy hozzájuk, Andrej. Nem rossz emberek ezek a magyarok, marsall elvtárs, így én: nem nagyon okosak, de nem rosszak…

Még mondta volna tovább, ám hirtelen bevonult a csehóba egy rozzant zenekar, s rögtön húzni kezdett egy polkát. Kiska Andrej nem bírt a vérével, tüstént felállt és felkért táncolni egy Bozsenát a társaságukból, de még hetykén odavetette felénk:

– Ha találkoznak Budapesten a Kádárral, mondják meg neki, hogy együtt voltak a Kiska Andrejjal. A Kiska ezredessel, mert ő csak úgy ismer. De ne felejtsék el!…

– Dehogy is felejtjük, biztosan nagyon fog örülni.

– Azt meghiszem – mondta, s szilajul ropni kezdte a polkát.

Ez úgy ment éjfél utánig. Kiska Andrej kurjongatott – ja szom pan, velki pan –, a társaság tapsolt, a pincér szünet nélkül hordta a sört és a becherovkát, teljesen kikészültem. Azután valahogy sikerült meglépnünk, én a szobámban rögtön ágynak dőltem.

Másnap reggel, amikor kiléptem a folyosóra, valami roppant a talpam alatt. Lehajoltam, egy színes jabloneci üveggyöngy volt. Alig tettem néhány lépést, megint rátapostam egy üveggyöngyre. A folyosó végén két takarítónő söpört, a szemétlapátok tele voltak már üveggyöngyökkel. A takarítónők nagyon kiabáltak, nem értettem az egészből semmit, amíg a földszinten nem találkoztam dr. Szabóval, ő is szokatlanul dühösnek látszott, és előtte is hevert a földön egy kupac üveggyöngy.

– Mi ez a rumli? – kérdeztem.

– Egy részeg vendég teleszórta üveggyöngyökkel az egész szállodát – mondta dr. Szabó. – Ez a szerencsétlen Kiska Andrej…

– Csak nem a Malinovszkij szárnysegédje?

Dr. Szabó úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. – Tudod, mikor volt ő szárnysegéd? Amikor én klarissza Homonnán. Ez egy szegény munkaerő-toborzó Besztercebányáról. Addig tart csak a dicsősége, amíg el nem fogyott az utolsó koronája… Azután abból él, hogy gyöngysorokat fűz és eladja, ahol tudja. De most elszórta az egész készletét.

Dr. Szabót a telefonhoz hívták, én meg kimentem a szálloda elé. Szemben, a zöld, sárga, mályvaszínű faházak előtti lejtőkön gyerekek szánkáztak a reggeli napfénytől szikrázó havon. Nem messze a szállodától autóbuszok sorakoztak Poprádra, Iglóra, Eperjesre. Az útra készülők között felfedeztem Malinovszkij marsall szárnysegédjét. Nehézkesen bandukolt, kezében egy kopott vulkánfíber bőrönddel. Az eperjesi autóbuszra szállt fel. Milyen esendő, szomorú jószág az ember – gondoltam, és el is szomorodtam, mivel eszembe jutott, hogy én is csak egy esendő, szomorú jószág vagyok. Megrendülésem nem tartott sokáig, mert dr. Szabó kiüzent értem, hogy most van egy kis ideje, játsszunk pár parti alsóst.

Csuda jó lapjárást fogtam ki, megcsináltam mindent, amit lehet. Béla, kassza, trull ultimó, összes adu család. Ötször nyertem gyerünkkel és nem vesztettem el egyetlen kontragyerünket sem.

Minden okom megvolt rá, hogy örüljek az életnek.

Ja szom pan, velki pan, toto je moj tulipan…