Hurrá, nyaralok!

Június közepétől évente, szertartásszerűen két hónapra felfüggesztek minden írói-újságírói tevékenységet. Ez a nyaralás időszaka, ami olyan, mint a nagyböjt, csak tovább tart. Ezzel a Jóisten azokat bünteti, akik valaha eléggé el nem ítélhető mohósággal államilag parcellázott, olcsó telkeket vásároltak, azután házakat építettek rájuk bontási anyagokból, s igen büszkék voltak rá, hogy viszonylag kevés pénzből mennyi kényelmetlenséget bírnak beszerezni. A festői környezet, ahol a mi kis családi házunk megbúvik, a Balaton-partnak azon a részén található, amelyet a térképen csak nagyítóval lehet felfedezni. Mindazonáltal megkülönböztetett örömöt nyújt az önsanyargatásra hajlamos, melankolikus lelkeknek. Kaviccsal teleszórt vasúti állomásán még pénztár sincs, és csak madárürülékkel borított tábla hirdeti: Alsóbélatelep.

Gyergyai Albert Falum és a város című könyvéből megtudhatjuk, hogy az egykori lápos terület őslakói kispénzű kaposvári pedagógusok voltak, de hogy ki lehetett az Alsóbéla, akiről a telepet elnevezték, mindeddig nem sikerült kiderítenem. Gyergyai lelkesülten méltatja a hatalmas fenyőfákat, amelyek uralják a szőlőket, s mellesleg elzárnak minden széljárást. Melegebb nyarakon párás trópusi hőségben küszködik az ember a szúnyogok hadával, s csupán a parafa sisak és a jegelt sherry-cobbler hiánya különbözteti meg egy batáviai telepestől.

A házakon, az ereszek árnyékában régies feliratok hivalkodnak. Akarta-lak áll a szomszédom házán, majd sorban utána: István-pihenő, Kuki, Betyár-tanya. Velünk szemben van a dik-luk-lak és a Juliska öröme. A Juliska örömében általában németek tanyáznak, s erős szász akcentussal méltatlankodnak az emelkedő költségek miatt. Tíz márka egy napra a szállás – két szendvics ára Frankfurtban –, holott Tante Mina tavasszal Görögországban nyolc márkáért élvezhette az áldott napsütést. A németek késő délelőtt libasorban vonulnak a part felé, ahol rögtön meg is ebédelnek. A meglangyosodott, zsírban ázó lángosokat még megkenetik egy kevés baracklekvárral. Fokhagymát csak az ínyencek tesznek hozzá.

Szerencsére közel van a tó. A nádasból kihasított szabad strandon, amelyen már csak emlék a fű, bokáig érő iszapban gyalogol a vízbe a fürdőző, olykor piócák tapadnak a lábfejére, ami nagyon egészséges, ha magas vérnyomás állapota forog fenn.

A fonyódi önkormányzat már évek óta elfelejtette, hogy van egy telep a szomszédságában, s ez a telep hozzá tartozik. Nem kotorják az iszapot, nem irtják a hínárt, aminek következtében a strandot megszállták a hattyúk. Büszke fejtartásukkal idilli látványt nyújtanak, ám hal hiányában időnként megcsipkedik a gyerekek fenekét. Súlyosabb károsodás esetén fel lehet keresni a fonyódi rendelőintézetet, a diagnózis gyors és csalhatatlan, az ügyeletes orvos majd minden esetben bárányhimlőt állapít meg.

Nagy Lajos említi valahol, hogy ahányszor hazaérkezik a szülőfalujából, értelmi színvonala mindig a felére csökken. Nálam az elbutulás folyamata Alsóbélatelepen mindjárt az első nap megkezdődik.

– Na – mondom –, hát megérkeztünk, anyjuk! S már kezdem is kikészíteni a tornácon az asztalra nyári olvasmányaimat: Jókai Mórt, Sipuluszt, valamint a Jön a rozson át című könyvet, amelyet évről évre újból elolvasok. Fűnyírás közben rendszerint felötlik az agyamban, hogy kellene valami írást küldeni a lapnak, de rögtön elhessegetem a gondolatot, már csak azért is, mert a posta csupán néhány órára van nyitva, délelőtt. Utána estig ropogós cseresznye kapható a postáskisasszonynál. Persze, az írás még télen sem nagyon vonz, sőt, hogy úgy mondjam… de erre inkább – ahogy szoktam – egy tanmesével próbálok rávilágítani.

Világhírű karmester vezényel egy vidéki filharmonikus zenekart. Egyszer csak észreveszi, hogy az egyik hegedűs rosszkedvűen, fáradtan játszik, nem lép be soha pontosan. Lekopogja a próbát, és a hegedűshöz fordul:

– Mondja, uram, maga nem szereti Beethovent?

– Hogy lehet ilyet kérdezni? – tiltakozik a hegedűs. – Ez olyan, mintha Istent nem szeretném.

– Jól van – sóhajt a karmester. – Akkor kezdjük újra.

Nem történik csoda. A hegedűs éppen olyan unottan játszik, mint előzőleg. A karmester megint kopog a pulton.

– Mondja, uram, ezt a darabot nem szereti?

– Istenem, hát ez a darab a kedvencem. Gyerekkorom óta minden koncerten meghallgatom.

– Jól van, próbáljuk még egyszer.

Semmi sem változik. A próbát meg kell szakítani. A karmester egyre ingerültebb.

– Mondja, uram, őszintén… talán engem nem szeret?

– Én, a karnagy urat? A karnagy úr nekem a mintaképem.

– Az isten szerelmére, akkor mit nem szeret?

A poént majd augusztusban árulom el a kedves olvasónak, amikor a nyaralástól megerősödve, újult munkakedvvel ismét tollat ragadok.