Most csak úgy mesélek

Egy képet találtam a fiókomban, vagy tizenkét esztendeje készülhetett a régi Sipos vendéglőben, ahol mindig a hét egy bizonyos napján összejöttünk, halászlét fogyasztottunk sok belsőséggel, sört ittunk és szerettük egymást. Ami azért különös, mert – kis kivétellel – mindannyian írásból éltünk, más és más légkört hoztunk magunkkal, és elképzelésünk a világról merőben eltérő volt. A képről hiányzik az asztaltársaság többi törzstagja, például Kolozsvári Grandpierre Emil, Karinthy Ferenc, Végh Antal, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Szakonyi Károly… és még sokan mások, akiknek a neve hirtelenjében nem jut eszembe. S csak nagyon ritkán maradt el Csurka István öccse, Csurka László, a kitűnő színész, aki a legfrissebb pesti viccekkel boldogított bennünket.

Mindannyian örültünk valaminek, ha megjelent egy remekművünk, hát annak, Grandpierre Emici meg annak is, ha a könyökével lopva hozzáérhetett a felszolgálónő cicijéhez. De leginkább annak örültünk, hogy együtt vagyunk a vendéglő különtermében, ezt azért hangsúlyozom, mert most, ha találkozunk, többnyire zavartan téblábolunk, lesütjük a szemünket, és nem tudjuk, miről beszélgessünk. Ezt a társaságot többé nem lehet összehozni.

Nem állítom, hogy most már nincsenek irodalmi körök, de általában olyan írókból állnak, akik nem fogyasztanak halászlét sok belsőséggel, s nem fakadnak dalra rózsás kedvükben. Betűvel táplálkoznak – ami önmagában elég sanyarú eledel – és ösztöndíjakból tartják fenn magukat, kérvényeikhez tőlünk kérnek ajánlást. Erre még jók vagyunk.

Nekünk az előleg jelentette az ösztöndíjat, ez akkoriban felért egy sikeres vadászattal, hozzátartozott az életünkhöz, akár a halászlé sok belsőséggel, a palackozott kőbányai világos, és emelkedettebb pillanatainkban a népi zenekar, amint ez a képen is látható.

Nem emlékszem rá, hogy akkor éppen mit húzattam, talán azt, hogy Vásárhelyen vígan muzsikálnak, jó kedve van a cucilistáknak… És ezen derül a kép előterében Csurka István, s mosolyog huncutul mögötte Gyurkovics Tibor. De az is lehet, hogy a másik kedvenc nótámat sírta a vonó, azt, hogy hej, de végigmentem az ormódi temetőn… És ettől busong a kép hátterében Galsai Pongrác és Csukás István. Mellettük Farkas László, az Új Írás olvasószerkesztője hűvösen néz, mintha egy posztmodern kéziraton esett volna túl.

Sok jóízű történet kering ezekről a boldog estékről, én most csak egyet szeretnék elmesélni.

Valamelyik este csendesen és gyanútlanul vacsorázott a vendéglő nagytermében Knopp András, legfelső ideológiai főnökünk a pártközpontból. Egyikünk észrevette, és beinvitálta a mi kis külön rezidenciánkba.

Csurka László az asztalfőn éppen egy viccet mesélt. A vicc így kezdődött: Kohn megnyitja Pesten a bordélyházát… Ekkor lépett be Knopp András, akit a társaság egy része ismert csak személyesen, más része – köztük Csurka László – viszont nem. Csurka László megvárta, amíg Knopp elhelyezkedik az asztal végén, csak azután folytatta a viccet… Szóval Kohn nyit egy kuplerájt, Grün azonnal meglátogatja, s azt kérdezi bizalmasan, hogy milyenek a lányok. Prímák – mondja Kohn. – A legjobbak egész Pesten. Hogy el tudd képzelni, mennyire adok erre, csak annyit közlök, hogy a saját lányomat is behoztam az üzletbe. Most végezte a marxista esti egyetemet, egy Engels ez a lány. Grün a fejét csóválja. – Nem értem. Miért nem a pártközpontba küldtétek? – Kohn csüggedten legyint. – Képzeld, az a bolond anyja még ide is nehezen engedte el.

Dermedt csend honolt, egy mosoly nem volt az arcokon.

Csurka Laci gyanút fogott. A vendégről azt hitte, hogy egy újabb író érkezett közénk.

– Nem tudod – kérdezte tőlem –, ki ez a pacák?

– Mindegy – mondtam. – Most már úgyis késő.

Egyébként nem történt semmi. Knopp barátságosan elbeszélgetett Hernádival és Karinthy Cinivel.

Csak a banda cifrázta halkan, hogy aszongya:

Édesanyám, mért hoztál a világra?…