Találkozás Belgrádban

Két héttel ezelőtt e lap hasábjain megjelent egy írásom, amely arról szólt, hogy a háború viharai után huszonhét esztendővel először térek vissza hivatalos megbízással Szerbiába. Fölösleges teendőim mellett szeretnék megkeresni egy lányt, akit fent a hegyekben ismertem meg és rögtön bele is szerettem. Belgrádi diáklány volt, akkor éppen partizán, s Kragujevác felé vonult az alakulatával. Néhány órát töltöttünk együtt, de megfogadtuk, hogy a harcok elültével megkeressük egymást.

A kísérőm, akit a követség adott mellém, mindenáron igyekezett lebeszélni erről a találkozásról, semmiféle segítséget nem volt hajlandó nyújtani. Tárcámat a követségi alkalmazottak minősítésével fejeztem be, s ez a minősítés nem volt kedvező.

Már a megjelenés napján legalább húszan telefonáltak – barátok, ismerősök és ismeretlenek –, mindannyian azt kérdezték, végül is találkoztam-e a lánnyal, akit Biki Hadzsi Szlavkovicsnak hívtak, s ha találkoztam, hogyan zajlott le a találkozás. Az elkövetkező napokban oly magasra hágott az érdeklődés, hogy meggyőződtem, a történetet be kell fejezni. Csak azt nem tudtam, hogyan. Sejtettem, hogy mindenki – vérmérséklete szerint – mást vár tőlem, s nekem alapvető írói elvem, hogy az olvasót ki kell szolgálni, ami persze nem sikerülhet maradéktalanul.

Addig-addig töprengtem, amíg egyszer csak fény gyúlt az agyamban. Többféle megoldást fogok kidolgozni, valamelyik csak megfelel az olvasó elvárásainak. A romantikusabb lelkületűeknek a következőt találtam ki:

Jaksicseva kilenc, második emelet hét. Becsöngetek, a szívem a torkomban dobog.

Ő nyit ajtót, könnyű ráismerni, fején még mindig a régi katonasapka. Néhány pillanatig csak nézzük egymást, kis piros szája sírásra görbül, majd zokogva a nyakamba borul.

– Huszonhét év óta erre a percre várok. Tudtam! Tudtam, hogy egyszer el fogsz jönni! Akárhányszor csöngettek, reszketve nyitottam ajtót… hátha te vagy. Huszonhét éve, ó Istenem!

Megsimogatom a fejét.

– Nyugodj meg, Biki – mondom. – Itt vagyok. Bár az élet vihara szétválasztott bennünket, én nem felejtettelek el egy percre sem.

A zokogása csendes sírdogálássá szelídül. Karon fogva bevezet a szobába. Leülünk egymással szemben.

– Nem mentem férjhez – szipogja –, pedig volt komoly kérőm, a Milan Petrovics, testnevelési tanár Nisben. De én nem adtam fel a reményt, hogy egyszer még találkozunk.

Az asztalon egy tál baklava nevű szerb rétesféle.

– Neked készítettem – mondja.

Megkóstolom. Tényleg van vagy huszonöt éves.

Kebléhez húzza a kezem.

– Ugye most már semmi nem választhat el bennünket egymástól?

Fogalmam sincs róla, hogyan lehet az idillt befejezni, de a lényeg, hogy az alaphangot megütöttem, a többi már csak fantázia kérdése.

Más.

Becsöngetek.

Lompos, rosszkedvű asszony nyit ajtót, slafrokban. A vonásaiban mégis van valami ismerős. Bizalmatlanul néz rám. A szobában három kisgyerek kergeti egymást, két lány és egy fiú. A fiú éppen egy vázát készül leverni.

– Bocsánat, Biki Hadzsi Szlavkovicsot keresem.

– Az a lánykori nevem. A férjem után Radovan Pasicsnénak hívnak. – Hátraszól a szobába. – Kapsz mindjárt egyet a fenekedre, Dragoljub! – Visszafordul hozzám. – A televízió miatt jött?

Megrázom a fejem.

– Nem is tudom, hol kezdjem. Mi utoljára a háború alatt találkoztunk.

– Tudja, hány emberrel találkoztam a háború alatt?

– Jaszikovóban – mondom nyomatékosan. – Majdanpek mellett.

– Jaszikovó – ismétli elgondolkodva. – Ott kaptuk azt a förtelmes gulyást. Három napig hascsikarásom volt.

Kivágom az adut.

– Gyorgye vagyok. A bori bányából szabadultam.

Kis fintort vág.

– Az sem lehetett rosszabb, mint ez itt. A férjem egész nap a pártban, mindent nekem kell csinálni, ráadásul a lányom rám hagyta a három unokát… Radojka, Milica meg a fiú, a Dragoljub…

– Nem emlékszik rá, amikor a harangláb alatt megfogadtuk, hogy a háború után megkeressük egymást?

– Én ilyesmire nem emlékszem. Lehet, hogy összetéveszt valakivel.

– Sajnálom – mondom. – Hát akkor én megyek is.

– Csak vigyázzon. Az előbb mosták fel a lépcsőt. Én is majdnem hasra estem.

Ez persze nem a legmegfelelőbb megoldás, de kielégítheti azokat az olvasókat, akiknek nyombélfekélyük van, s emiatt utálják a világot.

A legszebbet a végére hagytam, érzelmes lelkű vidéki könyvtárosnőknek ajánlom.

Becsöngetek. Az ajtón névtábla: Szlavkovics. Egy férfi feje jelenik meg az ablakban, markáns, viharedzett arc.

– Dobar dan. Biki Hadzsi Szlavkoviccsal szeretnék beszélni.

Hosszú, néma pillanat. A szája széle megvonaglik. Azt mondja:

– Jöjjön be.

Bevezet a szobába. A könyvespolcon Ivo Andrič összes műveinek támasztva egy kép. Biki Hadzsi Szlavkovics, fején a füléig lehúzott katonasapkával. Gyönyörű.

– Maga kicsoda? – kérdezi a férfi.

– Budapestről jöttem – mondom. – A háború alatt találkoztam Bikivel.

Ismét megrándul az arca.

– Hát nem tudja? – kérdi. – Biki elesett Prahovónál. Ott álltam mellette, amikor meghalt. A bátyja vagyok, Dusan Szlavkovics. Én voltam az alakulat komisszárja. Emlékszem az utolsó szavaira: Írjátok meg Gyorgyénak Budapestre… többet már nem tudott mondani.

Fürkésző tekintettel mér végig.

– Nem ismeri ezt a Gyorgyét?

– Nem – mondom gyorsan. – Igazán sajnálom. Szép lány volt.

– Nagyon szép. És okos. Nehéz kiheverni.

Búcsúzóul férfiasan megrázom a kezét.

– Zdravo.

– Zbogum.

Hát ennyit egyelőre. A valóság az, hogy nem találkoztunk akkor Belgrádban. De a név és a cím igaz. Ha valaki tudna erről valamit, kérem, értesítsen.

Biki Hadzsi Szlavkovics, Belgrád, Jaksicseva kilenc, második emelet hét.

De hát rengeteg idő telt el azóta. És az ember feje nem káptalan.

Lehet, hogy Jaksicseva hét, második emelet kilenc.