No pasaran!

Nagy fotós volt és nagy ember, mégis ritkán bukkan fel a neve, alig hallunk róla, személye lassan feledésbe vész. Mindannyian számíthatunk erre, kicsik, nagyok egyaránt, nem olyan borzasztó, ki lehet bírni, pláne, ha nem is tudunk róla. Azt mondják, a lélek még három napig szállingózik földi porhüvelyünk körül, nem szeretném, ha így volna, jobb túlesni rajta egyszer és mindenkorra. Még kevésbé szeretném, ha úgy alakulna a sorsom, mint Reismann Jánosé, akinek sértetlen lelke elviselhetetlenül hosszú ideig kóválygott elmeszesedő tudata felett.

Utolsó éveiben már mindent elfelejtett, ami egy nappal azelőtt történt, igaz, pontosan emlékezett viszont harminc-negyven éves jelentéktelen eseményekre, például arra, hogy Pavel Csirkov egyszer bricsesznadrágban jelent meg a leningrádi Central kávéházban, s ezzel divatot teremtett, legközelebb már Paszternak is bricseszt viselt. Nem emlékezett rá, hogy ki intézte el a beutalóját Szigligetre, de arra emlékezett, hogyan ugrott ki az ablakon barátja, Johnny Heartfield – Hitler első számú közellenségeinek egyike – az SA-különítményesek elől. Elfelejtette vagy összevissza keverte éppen működő barátainak a nevét, de pontosan felsorolta egykori munkahelye, a prágai német újság munkatársait s a társaságát Párizsban, Élouard-ral, a Place de la Contrescarpe-on. Nem tudta, mit beszélt meg aznapra és kivel, de szó szerint idézte Piscator szavait a Háború és béke berlini bemutatójáról.

A Corvina Kiadó egy albumot szándékozott megjelentetni életművéből, közé iktatva kiterjedt levelezését, a szerkesztőt Kerékgyártónak hívták, az ő nevét is elfelejtette, ezért egyik barátja – ha jól emlékszem, Kass János – egy nagy kereket rajzolt az íróasztala fölé. Egyszer beleturkáltam az egyre tornyosuló papírhalmazba, és egy levélre bukkantam, melyet Brassai írt neki Párizsból, s a következő sorokon akadt meg a tekintetem: Adj valami hírt magadról, Picasso nagyon aggódik miattad.

Ahogy romlott az állapota, egyre kevesebben tartottak ki mellette, végül jóformán ketten maradtunk, Csurka István meg én. Csurka nálam is jobbnak és hűségesebbnek bizonyult, amikor én már feladtam, ő még minden másnap beugrott hozzá, azután a kórházban is rendszeresen látogatta.

Emlékszem, amikor utoljára mentünk el sétálni a Várba, Lengyel Józsi bácsival találkoztunk, egy rémesen öltözött lány karolt belé, egy megejtően valódi gyévuska, szőke varkocsa volt és a harisnyája lecsúszott. A lányom – mondta valami szemérmes századvégi áhítattal Lengyel Józsi bácsi –, eljött meglátogatni. Igazi orosz idill volt, félelmes és megindító, egy megelevenedett Babel-novella.

A továbbiakról már csak Csurka beszámolóiból értesültem. Reismann szomszédjánál renoválták a lakást és kihordták a bútorokat a folyosóra, ebből János arra következtetett, hogy elviszik a bútorait, és nemsokára jönnek érte is. Csurka a szoba közepén találta őt, egy rakás fotóalbumán ült. Ezeket nem hagyom elvinni – mondta. A kórházban is úgy rendezkedett be, mint valamikor a börtönben, természetes, megszokott állapota volt ez neki. Halkabban! – figyelmeztette Csurkát. – Mindjárt jön a smasszer.

Azután meghalt. A temetésén Csébi Lajos, Rákosi-korszakbeli cellatársa mondott gyászbeszédet, a nemzetközi brigád zászlóaljparancsnoka, a legendás Pedro. Régebben sokszor ebédeltünk együtt, öregkorára is tüchtig iparosembernek látszott, keménykalapot viselt, régimódi fekete télikabátot, fémkeretes, cvikkerszerű szemüvege az orrnyerge alá tolódott. Egy nyugdíjas szaki, aki a Vajdaságban kezdte forradalmi tevékenységét, és tökéletesen tisztában volt a Karagyorgyevicsek és Obranovicsok minden bonyolult cselszövésével. Olykor elfelejtette, hogy mi nem szolgáltunk vele együtt az Ebro partjainál. Tudod – mondta Reismann-nak –, hát te is ismered, az a német fiú, a Ped Gomez. Majd egyéb régi titkokat fedett fel, s nem maradt rejtve a hősök neve, Juan, Jorge, Gomez, Pedro… Ezeket a fiúkat valójában így hívták: Heinrich, Claude, Bill és Lajos.

– Fáradt vagyok – mondta egyszer. – Tegnap temetésen voltam Mohácson. Múlt héten is volt egy temetésem.

Nem értettem, miért jár annyi temetésre. Meg is kérdeztem tőle:

– Csébi bácsi, minek kell minden temetésre elmenni?

Megrökönyödve nézett rám.

– Hát a zászlóaljamban szolgáltak. Még nyolcan élnek.

Nem sokkal Reismann halála után ő is meghalt. Szépen, szerényen eltemették. Sírja körül feltehetően ott tisztelegtek azok nyolcan, akik még éltek. Manuel Törökszentmiklósról, Miguel Jászberényből. S láthatatlanul felsorakoztak a többiek is, akik egykor végső erejüket megfeszítve, díszlépésben búcsúztak az utolsó spanyol köztársasági alakulattól, közel a francia határhoz. S nem hiányozhatott a sorból a Ped Gomez sem – tudod, az a német fiú –, aki halkan csak annyit rebegett:

Salud.