Tamo daleko

Tavaly elkezdtem írni egy regényt, meg is szültem belőle úgy három ívet, nagyon nem tetszett, ezért a füzetet betettem egy fiókba. Tapasztalataim szerint a kéziratok, ha az ember nem nyúl hozzájuk, idővel maguktól meg szoktak javulni. De amikor néhány hete ismét elő akartam venni, kiderült, hogy szőrén-szálán eltűnt. Beletörődtem, hogy nincs szerencsém ezzel a regénnyel, már huszonöt évvel ezelőtt is nekifogtam, de akkor sem sikerült. Pedig akkor elértem azt, hogy állami kiküldetésben járhattam végig ifjúkori bolyongásaim helyszíneit, egyetlen feltételt szabtak csupán, hogy képviseljem a magyar irodalmat a jugoszláv köztársaságok írószövetségeiben, beleértve Crna Gorát és Metohiját is. Ezt azután elég hamar meguntam, pedig mindenütt lakomának beillő ebéddel vártak, de hát alig volt közöm a razsnicákat kísérő heves vitákhoz, vajon Sztojan Radovanovics jelentősebb nyelvi leleménnyel rendelkezik-e, mint Dragoljub Mitics. Az írókat viszont nem érdekelte, hogy a háború alatt itt voltam a hegyekben, ők is mind a hegyekben voltak, mondták is, hogy tamo gore, s rendszerint hozzátették, hogy puff-puff. Rabságom kisvárosában, Borban is alakult már írócsoport, borjúfejet ebédeltünk a szállodában és a szalonzenekar a tiszteletemre Zerkovitz-dalokat játszott. És itt is volt tamo gore meg puff-puff. Én azonban az emlékeimet kerestem, de nem találtam sehol, egyetlen mondat sem fogalmazódott meg bennem a regényből, mely ürügyül szolgált az utamhoz. Pedig volt egy biztos kiindulási pontom, amivel akkor is kezdhettem volna valamit, ha nem igaz. De igaz volt. Fent a hegyekben – tamo gore – beleszerelmesedtem egy belgrádi diáklányba, ilyen tiszta szerelmek csak századvégi norvég regényekben fordulnak elő. Három gyönyörű órát töltöttünk együtt, az égen ragyogtak a csillagok. A kezét sem fogtam meg, de felírtam a címét, megfogadtuk, hogy ha vége a háborúnak, írunk egymásnak. Gyönyörű neve volt és gyönyörű címe: Biki Hadzsi Szlavkovics, Belgrád, Jaksicseva kilenc, második emelet hét. És még az is gyönyörű volt, hogy ugyanazt a németet beszélte, amit én tanultam a Mellinger-féle német óvodában. Aber doch – mondta, meg azt is mondta, hogy: natürlich. Utam előtt ez izgatott leginkább, hogy találkozni fogok Biki Hadzsi Szlavkoviccsal, Belgrád, Jaksicseva kilenc.

Amikor utoljára átutaztam Belgrádon, ömlött az eső, s a rabszállító vagon berácsozott ablakán át egy másik rabszállító vagonra láttam, a rácsok mögött olasz katonasapkák sejlettek fel. Ezúttal repülőgépen érkeztem Belgrádba, elegánsan és magabiztosan. Fontos személyiségnek képzeltem magam, bár még nem tudtam, hol találom meg a nagykövetség képviselőjét, akinek várnia kell rám, mint fontos személyiségre. Hosszas nézelődés után megpillantottam egy feltartott táblán a nevemet, a várakozó tömegben nem láttam, ki tartja fel, sűrű hangzavarban furakodtam a tábla irányába.

Csakhamar felfedeztem az illetőt, aki a táblát tartotta a kezében, s arra gondoltam, hogy tábla nélkül is fel kellett volna ismernem. Annyira jellegtelen volt, amennyire csakis egy magyar követségi alkalmazott tud lenni, szinte világított a jellegtelensége. Ólmos tekintetébe csupán egy kicsiny, rosszul előadott gőg vitt némi színt, magányos szobor volt abban a zsibongó, élettel teli, balkáni környezetben. Egészen az orra elé álltam, még akkor sem vett észre.

– Azt hiszem, énrám vár – mondtam.

Gyanakodva mért végig.

– Maga az író?

– Hát igen – mondtam szerényen, azután bemutatkoztam és kezet nyújtottam.

Ő is elmorogta a nevét, s talán a beosztását is, egy szót sem értettem belőle.

– Volt már Jugoszláviában? – kérdezte, amiből láttam, hogy a fogadásomhoz nem mellékeltek használati utasítást. Jön egy faszi Pestről – közölhette a főnöke –, valami író. Vigyázz vele, mert ezek mind azt hiszik, hogy valakik.

Sohasem szándékoztam mutatni, hogy valaki vagyok. Akkor is úgy tettem-vettem magam, mint egy papnövendék a megyés püspök előtt.

– Köszönöm, hogy kijött értem – mondtam, s még egy hódoló mozdulattal is próbálkoztam. Sikerült meglökni mellettem egy nagy bajuszú szerb férfit.

– Izvinice – mondtam szerbül. Bocsánat.

Ezzel megint felkeltettem az én emberem gyanakvását.

– Beszél szerbül? – kérdezte.

– Csak nagyon keveset – mondtam. – Ami akkoriban rám ragadt.

– Mikor?

A kérdés úgy hangzott, mintha egy kihallgatáshoz tartozna. Azt akartam mondani, hogy a háború alatt, de inkább azt mondtam:

– Régen.

Nem kérdezett többet, pedig szeretett volna.

– Elviszem a szállodába – mondta. – Kivettünk magának egy szobát két éjszakára.

A táblát továbbra is magasba tartotta, mintha még mindig várna valakire, s csak akkor dobta el, amikor kiértünk a repülőtérről. Egy Volga állt a parkolóban CD jelzéssel. A csomagtartóban, ahová a bőröndömet begyömöszölte, volt még három rúd magyar szalámi és öt üveg horvát brandy, a címkékről a szigetvári hős nézett vissza rám, tollas kucsmával a fején.

A szálloda elég kellemesnek tetszett, igaz, hogy az én igényeim sem voltak túlzottak. Szerbiában eddig csak félig elrohadt szalmazsákokon aludtam, olykor nedves kazlakba bújva, döngölt földön, barlangban, de ágyban még soha. A csapból meleg víz folyt, a tusoló működött, kis szappanok, színes pamacsok hevertek a mosdó üvegpolcán. Meg kellett állapítanom, hogy huszonhét év alatt sokat fejlődtünk, Szerbia is meg én is.

Barátságos kisvendéglőben ebédeltünk a Kneza Milosa utcában, én csebabcsicsát rendeltem, a követségi ürge valamiféle egészben sült halat, amelynek falatkáit fokhagymás lébe mártogatta.

– Holnap tízkor jövök magáért – mondta. – A szerb írószövetségben már várják.

– Ez igazán nagyszerű – mondtam.

Mártogatott egyet és azt kérdezte:

– Ebéd után el akar menni valahová?

Ez volt az a pillanat, amikor ki kellett rukkolnom Biki Hadzsi Szlavkoviccsal.

– Szeretnék megkeresni valakit – mondtam.

– Hivatalos ügy?

– Egyáltalán nem – mondtam. – Egy lányról van szó. Illetve, huszonhét évvel ezelőtt, amikor megismertem, még lány volt.

Valami mosolyféle villant fel az arcán, ijesztő volt ehhez a mosolyhoz nem illő arcon. Mutatóujjával összezárt ökle felé bökdösött, ezzel jelezte, hogy ő érti a csíziót.

– Téved – mondtam türelmesen. – Alig ismertem.

– Akkor miért akarja megkeresni?

– Megígértem neki.

A tekintetébe visszatért a gyanakvás, de így legalább jobban elviseltem, önmagát adta.

– Huszonhét évvel ezelőtt?

– Huszonhét évvel ezelőtt.

Az utolsó falatot kapta be, lassan kérődzött rajta, ezalatt emésztette meg azt a keveset is, amit elárultam neki.

– Huszonhét évvel ezelőtt még háború volt – szögezte le. – Maga mit keresett itt?

Fölöslegesnek tartottam, hogy elmeséljem az egész életemet. A szemébe néztem sejtelmesen.

– Errefelé sodort a végzet.

Láthatólag megsértődött.

– Nem muszáj válaszolni – mondta. – De azt a dolgot a lánnyal maga egyedül intézi el. A címét legalább tudja?

Ez aztán ment, mint a karikacsapás.

– Biki Hadzsi Szlavkovics, Belgrád, Jaksicseva kilenc, második emelet hét.

Ebéd után kiballagtunk a Terazijére, kirakatokat nézni. A kísérőmön látszott, hogy erősen gondolkodik, mármint az adottságaihoz képest. De ha megálltam egy kirakat előtt, ő is megállt és elmondta, hogy mi van a kirakatban, mindenütt jellemezte, hogy mi az, amit amúgy is látok, időnként összehasonlította az árakat a magyar árakkal.

Egy népművészeti bolt kirakatában faragott guszlák sorakoztak különféle méretekben. Bementem és vettem magamnak egy közepes nagyságú guszlát.

– Mit fog csinálni vele? – kérdezte.

– Majd pengetem – mondtam. Meg is pengettem egy húrt, s még daloltam is hozzá, mint egy régi szerb guszlár. – Tamo daleko, daleko je krajz mora…

Arra ott messze, messze a tenger hona.

Ez tetszett neki.

– Ezt nálunk, Magyarkanizsán is énekelték.

– Szeretek így énekelgetni – mondtam. – Ilyenkor mindig eszembe jut Majdanpek.

– Miért pont Majdanpek?

– Ott találkoztam Biki Hadzsi Szlavkoviccsal.

Ez viszont nem tetszett neki.

– Jobb, ha elfelejti azt a lányt.

Varázsereje volt a szavainak. Egyszerre olyan tisztán láttam Biki Hadzsi Szlavkovics meleg, érdeklődő barna szemét, mint még soha. S beúszott az emlékezetembe minden, ami körülvett bennünket a partizánoktól nyüzsgő kis faluban, Majdanpek felett. Ökrös szekerek araszoltak a sárban, megrakva sebesültekkel. Vacsorát osztottak éppen, angol katonai csajkák villogtak a félhomályban. Egy terebélyes fészer előtt német hadifoglyok lovakat csutakoltak. Távolabbról zene szólt, egy guszla hangjai mellett öt-hat legény összefogódzkodva kólót táncolt. Rokontalanul álldogáltam siralmas rongyaimban, mezítláb egy harangláb alatt, ügyet sem vetett rám senki. Nem voltam ellenség, de közéjük sem tartoztam. Tovább akartam indulni, hogy valami almot keressek magamnak éjszakára, amikor a késő alkonyati árnyak közül kibontakozott előttem egy lány, káprázatos síöltözékben, a fején halántékig behúzott szerb katonasapkával. Lenyűgöző volt rajta a hatalmas vörös posztócsillag. Egy csajkát nyújtott felém, maradék birkagulyással.

– Bist du hungrig? – kérdezte. Azt hiszem, egy kicsit szégyellte magát, hogy csak maradékot képes nyújtani.

Szerettem volna, ha látja, hogy illő vagyok a bizalmára.

– Nicht sehr – mondtam udvariasan, és úgy vettem át tőle a csajkát, mint egy jégpályán a korcsolyakulcsot.

– Das Leben ist schwer – mondta. Nem volt kétség, rögtön felismerte az értékeimet, s megindította méltatlan sorsom. Finom kis tudálékos arca volt, biztos, hogy évekig vett zongoraleckéket, s délben nem mulasztotta el soha az asztali áldást. Akár együtt is skandálhattuk volna az óvodában tanult versikéket: Messer, Gabel, Scheer und Licht, passt für kleine Kinder nicht…

Kiértünk a Marsala Tita útra, amikor a kísérőm ismét megszólalt. Az igyekezettől, hogy meggyőzzön, egészen elmélyült a hangja.

– Huszonhét év nagy idő. Nem tudhatja, hogy mi lett belőle. Lehet, hogy nem is elvtárs.

Erre már nem volt erőm válaszolni. Csak bámultam őt.

Igazi nyári hülye – gondoltam.

Mert van téli hülye is.

A téli hülye komótosan belép az előszobába, fogasra akasztja a sálját, leveti a kabátját, de mielőtt felakasztaná, gondosan áttesz mindent a zakójába, azután lehúzza a kalucsniját.

Eltelik egy kis idő, amíg az ember rájön, hogy kivel van dolga.

A nyári hülye beviharzik egy szál ingben és rögtön látni rajta, hogy hülye.

Ez ilyen volt.