Szerkesztő úr, szabad egy percre?

Vannak ködös, borongós alkonyatok, amikor künn szemerkél az eső, s a szobában a kandalló lángjának fényénél az ember régi újságokat böngész. Ez történt meg velem is a múltkor, amikor Kiss József lapja, A Hét 1905-ös évfolyamát lapozgattam, s pilláim már-már lecsukódni készültek, midőn tekintetem egy rövidke írásra vetődött, amelytől élénk izgalom fogott el. Ez egy színházi jegyzet volt, a Veér Judit rózsája című darabról, melyet a Nemzeti Színház mutatott be, az a színház, mely máig sem tagadta meg múltját, s nem ódzkodik bemutatni oly műveket, melyekben a nemzeti pátosz az ifjúságot hasznos tettekre ösztönzi.

A lap jegyzetírója azonban nem elégedett meg a tiszta szándékkal, véleményét tanulságul érdemes teljes egészében idézni:

Egy ifjú labanc megmenti egy ifjú kuruc nő életét. Az ifjú kuruc nő apja, az öreg kuruc, elfogatja az ifjú labancot, de az ifjú kuruc nő és az ifjú labanc három és fél másodperc alatt örök hűséget esküdtek egymásnak, és ezért az ifjú kuruc nő éjjel kivezeti a börtönéből az ifjú labancot. Éjjel van. A hold süt, a lombok susognak, a részeg parasztok alusznak, s az ifjú kijön a börtönéből. Veér Judit egy hosszú obstrukciós beszédet tart neki, hogy legyen kuruc, mert huncut a német. Az ifjú labanc erre azt mondja: naná!, majd én kuruc leszek, és megy vissza a börtönbe. A lány erre azt mondja, hogy azért nem kell visszamenni a börtönbe, ő elereszti, de vége közöttük mindennek. Az ifjú labanc megy is, de előbb egy rózsát kér a lánytól, ez azonban kijelenti, hogy labancnak nem nyílt Veér Judit rózsája. Ez a pikáns kijelentés világot gyújt az ifjú agyában, és egyszerre kuruc lesz, mint később kitűnik, otthagyja zászlóját és leünnepelteti magát a kurucok között. Mielőtt azonban ez a gyalázatos árulás megtörténnék, Veér Judit ledűl egy gyepágyra, egy reflektor rávilágít a gyomrára, ő elszenderül és álmában elmondja a világ legrosszabb versét az ő kis rózsájáról, mely el fog hervadni szegény. Ez tíz percig tart, s Török Irma szavalja. A végén természetesen győznek a kurucok, sőt az is kisül, hogy éppen az ifjú labanc árulása segítette őket a győzelemhez. Tehát az öreg kuruc hozzáadja a leányát, és Rózsahegyi is elveszi Ligeti Juliskát.

Látni való, hogy ez egy hazafias darab és poétikus és negyvennyolcas. Sőt történelmi darab, mert a színészek a Simonyi óbester című, szintén történelmi darab jelmezeit vették magukra. Ilyen sokoldalú ez a darab, melyet Lampérth Géza írt. Művészet is volt a színpadon akkor, mikor Gabányi, Rózsahegyi, Horváth Jenő és egy segédszínésznőnek tartott okos asszony, Demjén Mari is megjelent. De ők oly keveset jelentek meg, hogy nem zavarták az előadás harmóniáját. A karzati publikum látni akarta Lampérth Gézát, és amikor látta, meg volt elégedve, mert látott valamit a pénzéért.

A cikk nem volt névvel aláírva, s így csak találgathattam, hogy ki írta. Annyira ismerős volt a stílus, az „erről legfeljebb ennyit” eleganciája, a selyemmel bélelt hurok, a pezsgőspalackba rejtett vitriol –, hogy azonnal rá kellett volna jönnöm arra, ami csak hosszas töprengés után világosodott meg az agyamban. A Veér Judit rózsája című jegyzetet csakis Molnár Gál Péter írhatta kilencvenkét évvel ezelőtt. Aki ezt időbelileg lehetetlennek tartja, annak elárulom, hogy van egy visszatérő rögeszmém, miszerint Molnár Gál Péter legalább százhúsz éves, s én csaknem száz esztendeje ismerem. Emlékezetem szerint Prielle Kornéliánál jöttünk össze először, már akkor is igen becsültem őt, mint bátor szecesszióst. Jelen volt a huszonhárom éves Rozsnyai Kálmán is, még mint udvarló a hetvenéves Nellikénél. Szerényen ittam a teámat, s csak fél füllel hallottam, amint a lánglelkű költő feledhetetlen szerelme odasúgja: Tudja, Péter, én már nem kívánom, de ez a gyerek annyira akar.

Az emlékezetes cercle után csak némi idő elteltével határoztam el magam, hogy irományaimmal meglepem. A Vadászkürt vendéglőben vártam rá, ahová konfortáblival érkezett. Fáradtnak látszott, ami érthető is volt, kora reggel duellumot vívott, háromszori golyóváltással Krecsányi Ignác színigazgatóval, aki őt azért provokálta, mert a Cupringer mint kísértet bemutatója után azt írta róla, hogy tehetségének utolsó morzsáit emésztette fel. Hála a gondviselésnek, a briliáns zsurnaliszta sértetlenül került ki a viadalból, míg Krecsányinak a hajnali párában kiújult a reumája.

Akkor mertem csak zavarni, amikor pincskalapját – mely olyan, mint egy keménykalap, de kissé alacsonyabb – a székre dobta, s pipára gyújtott. Irományaimat átlapozta, egy-egy mondatot olvasott el csupán, majd egy rövid levél kíséretében Szomaházy szerkesztő úrhoz utasított. Otthon a kopertát egy meleg vasaló segítségével felbontottam, s olvasni kezdtem a levelet, melyben ez állt: E vagabundusnak a dilettantizmusánál csak a pimaszsága nagyobb. Küldd el őt, s mondd meg neki, hogy úgy száz év múlva jelentkezzék ismét. Pauvre bonhomme!

Porig voltam sújtva. Szomaházy szerkesztő urat persze nem kerestem fel, helyette nagy elhatározás érlelődött meg bennem: tanulni fogok! S kitől tanulhattam volna többet, mint attól, aki – bántó levele ellenére – továbbra is a példaképem maradt? Az összes írását elolvastam, némelyet kívülről is megtanultam. Igyekeztem elsajátítani azt a grandiózus manírt, ahogy minden mondatával célba talál, mint egy literatúrai Tell Vilmos, egy Robin Hood. Mérgezett hegyű szállóigéket szült, melyeket elragadtatva citáltak, akik nem voltak érdekelve. Akik viszont érdekelve voltak, búskomorságba estek, s vagyonukat a siketnémák intézetére hagyományozták. Rebesgettek egy rendezőről, aki bánatában gyufát ivott, egy másik pedig elment remetének a Bakonyba.

Évtizedekig csipegettem M. G. P. szellemének elhullajtott törmelékeit, míg végül az én irályom is megerősödött, tárcáimat elfogadta az Állat és Uradalom című mezőgazdasági-irodalmi hetilap. A siker kezdett kacsintani rám, s mégis boldogtalan voltam. Vajon megnyertem-e – kínzott a kérdés – az Ő elismerését is?

Sokáig gyötört a kétség, míg végül nem bírtam tovább, s levelet intéztem hozzá:

Kedves jó szerkesztő úr! Remekbe szabott könyvét, a Honthy Hanna és korát most olvastam el másodszor, s nem tudom, méltó vagyok-e rá, hogy felfedjem szívem rejtett óhaját. A száz év türelmi idő, melyet javasolni méltóztatott a számomra, éppen a napokban telik le. Tessék megmondani őszintén, de igazán, mert ez nagyon sokat számít nekem:

Jelentkezhetem?