I. R. N. I.

Tisztelt írótársam, Horváth-Hoitsy Edit! Megkaptam szép levelét, készségesen válaszolok is rá, de, hogy az olvasó is megértse, röviden elmondom, hogy miről van szó. Néhány héttel ezelőtt e lap hasábjain megjelent egy tárcám, amely az amatőr írókkal foglalkozott, pontosabban a FAOSZ-szal, azaz a Független Alkotók Országos Szövetségével. Idéztem is néhány sort Új Arcok című lapjukból, melyet az impresszum a Küzdő Írók Világlapjaként tüntet fel. Írásom elején leszögeztem, hogy mindannyian amatőr írók vagyunk, hiszen senkinek sincs diplomája arról, hogy író vagy költő, s a hivatásos írót legföljebb arról lehet fölismerni, hogy lógó nyelvvel lohol a tiszteletdíjak után, míg az amatőr költőnő az alkotás lázában még tökfőzeléket is főz fasírttal. Sajnos sohasem őrzöm meg a cikkeimet, ezért elnézést kérek, ha nem pontosan adom vissza a saját szavaimat. De az utolsó mondatomra jól emlékszem: Kedves ismeretlen barátaim a FAOSZ-ban, fogadjatok be engem is magatok közé! Kinyilatkozásomra meleg, baráti hangú választ kaptam a tiszaújvárosi FAOSZ-csoport titkárától, Palocsay Erzsitől: Igazán megtisztel bennünket azzal, hogy a FAOSZ tagjai sorába lép? Ígérjük, nem kell emiatt szégyenkeznie. És ennek hitében úgy búcsúzom: Kedves György! Isten hozott téged közénk!

A csábító ajánlatra még visszatérek, de most elsősorban nem erről akarok polemizálni. Ön, kedves írótársam, a tollforgatók már megszokott túlérzékenységével bántó élt vél felfedezni írásomban a műkedvelő írók irányába: …az elismerőnek tűnő megállapítások mögött – írta levelében – következetesen ott a negatív előjel, s minél hangsúlyosabbak e kijelentések, annál inkább hajlik át a finom irónia a már-már kíméletlen szarkazmusba.

Amit ön szarkazmusnak ítél, kedves írótársam, sajnálatos módon már az írói egyéniségemhez tartozik, ugyanilyen szarkazmussal kommentáltam volna azt a napihírt is, miszerint Magyarország miniszterelnöke írókkal találkozott. Ha Horn Gyula előzőleg velem konzultál, azt tanácsoltam volna neki, hogy inkább egy kokett kis szőkével találkozzék, ez esetben mindenki jól jár, ő is, az írók is, s talán még a kokett kis szőke is. Az én személyes álmoskönyvem szerint írókkal – hivatásos írókkal – találkozni viszályt jelent, haragot, irigységet, a Mérleg jegyében születetteknek pedig övsömört vagy súlyos visszérgyulladást.

Nem tudom, mennyire követi figyelemmel kedves írótársam a találkozás után kialakult – bár attól teljesen független – íróháborút. A Magyar Írószövetségből kiszakadt illetve kiszakadni készülő szövetségek tagjai tapossák sárba egymást s becsmérlik társaik szervezkedését.

E. I. író az írószövetség „hazaffyas” elkötelezettségből származó felduzzasztása ellen emel szót ekképpen: Most vagy 1200-an vannak, a tömeg bebetonozza a főnökséget, amely – mivel évek óta se Aczélba, se Pozsgayba nem fúródhat bele ízlelő szemölcseivel alulról – szabadon bontakoztatja ki populizmusát.

H. Gy. író azonnal megadja az íróhoz méltó választ: Hát mit akar ez az E. I.? Persze könnyen, mindenféle mélylélektani rákészülés nélkül megfejthető ez a szokásos indulat. E. I. tehetségtelen, rossz szépíró, rossz drámaíró, rossz publicista. A frusztrált emberek pedig köztudottan agresszívek.

Cs. V. író sem rejti véka alá a véleményét: Bravó, H. Gy. Csak így tovább! Várjuk az izgalmas folytatást. Kíváncsiak vagyunk, hogy a közismerten zaklatott képzeleteddel mit találsz még ki arról, hogy kik vagyunk és mit akarunk… De szeretnénk, ha a továbbiak a sportrovat „unfair” rovatában jelennének meg, mert szerintünk a kultúrarovat erre nem megfelelő hely…

Amint hallom, mások is felkészültek a vita folytatására, csupa okos, ivarérett író, szinte valamennyit ismerem személyesen, hírből azonban még a felét sem.

Hát ezért megfontolandó a tiszaújvárosi Palocsay Erzsike megtisztelő ajánlata, melyben kilátásba helyezi felvételemet az amatőr írók körébe. Ha úgy adódik majd, hogy jelentkezem a FAOSZ-ba, csupán azt kérem, hogy a fonyódi csoportba soroljanak, ugyanis a nyarat rendszerint Fonyód-Alsóbélatelepen töltöm, s kedvenc diófám alatt jutnak eszembe a legszebb gondolataim. Nem tagadom, hogy az amatőr írók iránti vonzalmamat kedves írótársam levelének alábbi okos és józan megállapításai nem kis mértékben befolyásolták:

Bármilyen különösen hangzik, a torzsalkodás ezekben a körökben jóval ritkább jelenség, mint a hivatásos berkeken belül. Van – de nem jellemző. Jellemző inkább az egymás értékeinek becsülése és a gyöngécskékkel szembeni elnézés. Igaz, ez nem mindig válik az irodalmi színvonal előnyére, de emberi magatartásként nem megvetendő. Ezek a szegény kis ürgék szeretik egymást. Furcsa és korszerűtlen jelenség, de létező! Így a közösségek társadalmi jelentősége abból is áll, hogy sokakat mentenek meg a kétségbeeséstől, az elszürküléstől, céltalanságtól és méltóságuk elvesztésétől… A színvonalat illetően nem vitás, hogy általában alatta maradnak a hivatásosokkal szemben támasztott követelményeknek. Akad azért néhány névtelen, aki azoknak is megfelel…

Akad bizony, üzenem kedves írótársamnak, akinek – hogy ne maradjon névtelen – még egyszer leírom a nevét: Horváth-Hoitsy Edit. Mellékelt versei egyikének utolsó szakaszát – s most szó sincs szarkazmusról – nem tudtam meghatottság nélkül olvasni:

 

Végeredményben egyre megy, hogy ez a végeláthatatlan végtelen végtermék-folyam zúzdában végzi vagy papírkosárban! Végtére elterülsz a sárga sárban – bizony, fiam! Áldás? Nem. Átok. Megfeszíttetés! E feszület tiéd, s – Istenség! Ezt nehéz kibírni! – rajta az írás: I. R. N. I.