Bejrút, 1944. október

Semmi értelme ezeknek az élményeknek, csak éppen eszembe jutott valami, gondoltam, ha már eszembe jutott, akkor le is írom. Hogy mit kerestem Bejrútban, az megint egy másik történet, egyszer, majd ha nem jut eszembe semmi, azt is megírom, mint eseményt. Egy héttel ezelőtt még Isztambulban voltam, ott sem estek meg velem nagy dolgok, esténként áthajóztam a hayderpasai oldalra, ahol egy moziban a Dankó Pistát játszották meg a Büyük Katerinát, vagyis a Nagy Katalint Bergnerrel. Délben a Csárdás vendéglőben ebédeltem a szállásom – Türing Palace Oteli – környékén, a séf lányát Leilának hívták, de kiderült, hogy valójában Bözsi.

Bejrút azért más volt, majdnem élmény, persze nem olyan egetverő, de legalább nem kellett szökdösnöm egy amerikai újságíró elől, aki állandóan a szerbiai harcokról faggatott. Ő is élményekben dolgozott, szegény, sok örömet nem lelt bennem, legföljebb azzal tudtam szolgálni, hogy egyszer kivégzőosztag elé akartak állítani, ami élménynek elég snassz.

De hát térjünk vissza Bejrútba, ami nekem olyan volt, mint Budapest, folyton magyarok között lófráltam. A Place des Canons-on magyar artistákkal ismerkedtem meg – Székely Magda és Lindner Zoli –, Madeleine and Lindner néven erotikus táncokat lejtettek egy mulatóban.

A tulajdonost Mayer úrnak hívták, azelőtt az Izabella utcában lakott, s bizalmasan bevallotta, hogy az angolokkal még megvolna valahogy, de a Szabad Francia Hadsereggel – akik között pedig sok pesti gyerek van – mindig akadnak bajok, a Bataillon Africaintől pedig egyenesen a frászt kapja.

– Emlékszel azokra az oraniakra, Teri? – kérdezte az egyik lányt, aki sötéten bólogatott. A lányok is főként magyarul konzumáltak a francia vámtisztekkel, akik máris rengeteg ordináréságot tanultak magyarul, az egyik át is ült az asztalomhoz, hogy bemutassa a tudományát. Michel Daguerre-nek hívták, s leszármazottja volt a fényképezés úttörőjének.

Persze mint élmény, nem sokat számít ez sem, de fel lehet használni, ha éppen nem ugrik be valami violaszín ködfelhő, vagyis valami, ami igazi irodalomnak nevezhető.

Végül is nagyon untam már a magyarokat Bejrútban, mind azon gyötrődött, hogy mi lehet most otthon, és ismertem-e Pollacsek Jenőt a Rottenbiller utcából. A francia vámtisztek elől bemenekültem egy közeli katonai klubba, a lakosság tartotta fenn jótékonyságból, s ingyen mértek egy nagy hengerből tejes teát.

Amikor beléptem, bömbölt a rádió, s csak a bömbölő rádió mellett találtam egy szabad karosszéket. Szemben velem egy brit törzsőrmester bóbiskolt, a vállpántjáról megtudtam, hogy Királyi Afrikai Lövész – Royal African Rifles –, öles karimájú afrikáner kalapja a földön hevert, a lába mellett. Csuklóján, a széles bőrszíjra éppen ráesett a fény, s a címeren tisztán csillogtak a betűk: Dieu et mon droit. Óvatosan lehalkítottam a rádiót, mire a törzsőrmester mondott valamit angolul, amit nem értettem, erre én is mondtam neki valamit, amit ő nem értett. De azért elgondolkodott a hallottakon, és azt kérdezte – persze már magyarul –, hogy netán én is magyar vagyok-e?

Nagyon megörültünk egymásnak, az ember ritkán találkozik egy Királyi Afrikai Lövésszel, akit Lőwingernek hívnak, és az apjának patikája volt Bártfán. Néhány perc múltán mindent tudtunk egymásról, így van ez, amikor az embernek nincsenek élményei, nem történik vele semmi az életben.

A Lőwinger fiú húszéves korában – 1939-ben – el akart szökni a fasiszta Szlovákiából Palesztinába, de az angolok megcsáklyázták a hajóját és a menekülteket Mauritiusba internálták. Az első toborzáson jelentkezett a hadseregbe, egy afrikai alakulathoz osztották, volt Krétán, Tobrukban, elfoglalta Palermót és partra szállt Nápolyban. Egy keveset azért harcolt Normandiában is, és a jövő hétre várja, hogy behajózzék a távol-keleti frontra. Ezt nagyon gyorsan ledarálta, kicsit bocsánatkérően, hogy vele csak ennyi történt, nincs nagyobb élménye.

– Tudod – mondta –, az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy semmi hírt nem kaptam a Mutterről. Bronzszínűre égett brit fazonú lóarcában kék szeme egészen bepárásodott: Mi lehet szegény Mutterrel?…

Csakhamar elbúcsúztunk egymástól, már nehezen viseltem a lármát, a rádióban Lucienne Boyer a Parlez moi d’amourt énekelte, az angolok kórusban verték sörösüvegeikkel az ütemet a Lili Marlene-hez, elázott francia tisztek szinte dallam nélkül hörögték az indulójukat: Nous sommes les africains…

Ez volt az egyik legeseménytelenebb nap az életemben, de hát valamiről mindig írnom kell, és nem mertem olyan témát választani, amiben némi élmény is fellelhető.

Tudtam, hogy ez most nem veszi jól ki magát, és én még nem mondtam le egy esetleges ösztöndíjról vagy egy külföldi tanulmányútról. D. L., a kitűnő fiatal író népszerű irodalmi hetilapunk hasábjain megjelent ars poeticájából pontosan megtanultam, hogy ha korszerű akarok lenni, mihez kell tartani magam:

Élmény. Ez is egy nagyon szép szó, sajnos nem értem. Mire tetszenek gondolni, kollégák? Menjünk a gyárba néhány hónapra, nagyon egyszerű, kormos képű, ám annál tisztább lelkű emberek közé? A magyar föld kérges kezű munkásait nézzük, mint szántanak, vetnek és aratnak, illetve hogyan próbálkoznak mostanában struccmadarak tenyésztésével is? Számoljunk kutyahurkát a pesti utcán? Bámuljuk vasárnap az Új Reflektor Magazint?…

És így tovább. Fájdalmasan szép szöveg. Szerencsére a szerző nincsen egyedül, kapásból felsorol még vagy huszonöt nevet, akik – tudomása szerint – vele együtt nagyon dolgoznak, anélkül, hogy kutyahurkát számolnának a pesti utcán. Ehhez pedig erős szellemi igénybevétel szükségeltetik.

Dolgozunk, mint az állat – fejezi be nyilatkozatát, ami némi aggodalommal tölt el. Tapasztalatból tudom, hogy a túlfeszített munka milyen káros idegrendszerbeli elváltozásokkal járhat.

Fiúk – mondanám legszívesebben az idősebb pályatárs féltő szeretetével –, azért ne nagyon strapáljátok magatokat. De tényleg…