Galéria

Az Art and Design galériát három éve bezárták, azóta is üres, a széles üvegablakokra falragaszokat aggattak, az Üllői úti fuck zenekar hirdette koncertjeit. A két kis teremből álló helyiség a parányi konyhával – ahol a feketét, pezsgőt és a teasüteményeket készítették elő a verniszázsokra – egy vakolathiányoktól szenvedő terézvárosi mellékutcában népszerűsítette a művészetet, egy baromfi-kereskedés szomszédságában. Megszűnése nem rendítette meg a közéletet, legalábbis én nem emlékszem rá, hogy a lapok a szokásos módon támadták volna a kulturális kormányzatot: „A képzőművészet előtt minden utat eltorlaszolnak”. Csoda, hogy a bérleményre mindeddig senki sem tartott igényt, megmaradt szomorú mementóként, a falakat belepte a por, s csak néhány világosabb folt emlékeztetett rá, hogy itt egykor a szellem uralkodott. Az egyik terem közepén két oszlásnak induló szék árválkodott egymásnak döntve, nem kellettek senkinek, pedig a kapu nyitva állt, a kilincseket leszedték, a két kapuszárnyat madzaggal kötötték össze, de amikor legutóbb arra jártam, már a madzag is hiányzott.

Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be egy pillanatra, hiszen ez mégiscsak a művészet otthona volt, horpadt képű, szemüveges művészettörténészek dicsérték a pironkodó alkotókat, mígnem elhangzott az ünnepélyes kinyilatkoztatás: „A kiállítást megnyitom!”. Istenem, hányszor osztoztam magam is a művésszel ezekben a nem mindennapi percekben, agyamban mindig készen álltak az asztalon heverő vendégkönyvbe beírandó jókívánságok: „Kívánok a művésznek tehetségéhez méltó sok, szép sikert!”.

Meghatottan jártam körül az üres termet, amikor egyszer csak a sarokban vastag könyvre lettem figyelmes, egy kettébe hajtogatott plakáton hevert. Felvettem a könyvet, levertem róla a port, majd kiteregettem a plakátot, amely az utolsó tárlat emlékét őrizte, D. Bruckner Hajnalka állította ki festményeit. A könyv pedig a vendégkönyv volt, amelyet a művész ismeretlen okokból itt hagyott vagy egyszerűen itt felejtett. A festőnő neve nekem nem sokat mondott, műveire semmiből sem lehetett következtetni, gondoltam, talán a vendégkönyvből nyerek némi tájékozódást. Leültem egy székre, és a vaskos kötet első oldalára lapoztam, a bejegyzések mindössze néhány lapot töltöttek ki.

„Igazi művész – olvastam mindjárt az első oldalon –, sejtelmes zeneiség árad a művekből, költőien irracionális, csupán hangulatokat akar kelteni, ami sikerül is. Gratulálok. Bajusz Terézia könyvtáros.”

Az első benyomásom már meg is született, feltehetően nonfiguratív művészet volt itt jelen, ezt a sejtésemet erősítette meg a következő rövid epigramma is:

„Nem szeretem, ha hülyének néznek. Mátis Dezső.”

A goromba megjegyzést lágy sóhaj követte:

„Még soha nem éreztem ilyen rokonságot művésszel és művészettel. Kevés volt az idő, hogy az egész kiállítást kellőképpen megemésszem, de visszajövök, amint tudok. Ezek a képek visszavárnak. Porzsolt Otília.”

A g és j betűk szárai hosszan lefelé nyúltak, ami a grafológusok szerint a kiéletlen érzékiséget jelenti.

Majd ismét felmordult a vaskalapos értetlenség.

„Egy arcon általában szemek, ajkak és fülek vannak. Itt miért nincsenek? Ezt hívják modernnek? Zsolt Sándor, Pécel.”

Azután egy hosszabb üzenet. Titokzatos személyes kapcsolat sejlett fel mögötte:

„Hajni! A képeid szépek, de szomorúak. Magányos lettél, amióta… Azt hiszed, nekem mindegy? Nem láthattál, kivártam, amíg elmész. Én még mindig remélek, türelmesen. (A Rózsi nem tehet semmiről.) Béla.”

Itt most kihagyom azokat a semmitmondó sorokat, amelyek alig jelentenek többet, mint egy jelenléti ív, s amelyek egyhangúságát csupán a családi és ismerősi viszonyok kötelező meghittségei élénkítik fel olykor.

„Még hatéves sem voltál, amikor Dunaharasztiban megjósoltam: ebből a gyerekből nagy művész lesz. Angéla is hallotta. Sajnos, a képeket csak homályosan láttam, mert otthon maradt a szemüvegem. Emma néni.”

Nem hiányzott a nemzetközi elismerés sem:

„Wunderbar! So etwas gibt’s nicht bei uns, in Oberpullendorf. Herzliche Grüsse von Tante Mina.”

Azután a lap aljáig tisztán fehérlett a papír, valószínűleg a következő nap látogatói ismét felül kezdtek egy oldalt. Nevek és gratulációk, olykor még címek is, vélemény nélkül.

De akit a képek visszavártak, valóban visszajött.

„Képei annyira felzaklattak, hogy vissza kellett jönnöm. Valamit megéreztem a sugallatból. Vágyódás valamire, ami elérhetetlen. Talán a boldogságra, talán egy eszményi kapcsolatra. Valamire, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Ez a szürkeség, amiben alig villan meg egy halvány szín, mindent elárul. Ha tudnék festeni, én is így fejezném ki magam. Porzsolt Otília.”

És újra jelentkezett a titokzatos Ő.

„Hajni! Megint belopakodtam ebédidőben. Nem akarok csőstül rontani a házba. Megvárom, amíg magadtól jelentkezel. Egymást keresve című képedből megéreztem a jajkiáltást! A csupasz vonalakból álló test, amely egy másik felé közeledik… Ha úgy érzed, hogy van még mondanivalónk egymás számára, a következő lap alján jelezd egy kis csillaggal. Béla.”

Gyorsan átlapoztam a következő oldalra, az alján ott volt a csillag, ám felette még jó néhányan igyekeztek bizonyítani, hogy tudják, mi az a művészet, és ők sem akárkik.

„Ars longa, vita brevis” – emlékezett vissza középiskolai tanulmányaira Koller Ambrus Tatabányáról.

Idézetek Goethétől, Arany Jánostól és P. Szűcs Juliannától.

A klasszika elöntötte a papírt.

„A vonalak mintha a középkor dantei táncainak koreográfiáját követnék, az üdvözültek caroláit vagy a kárhozottak trescáit. Habermann Jenő, nyugalmazott tanár.”

Még volt valami a Scyllákról és Charybdisekről, majd Tóth Lőrinc fejtette ki, hogy a modern művészet szart sem ér.

De a csillag után már csak egyetlen üzenet volt olvasható. A zaklatottan hullámzó sorokból, kihagyott betűkből rögtön sejtettem, hogy kitől származik.

„Hajni! Elkéstünk. Úgy látszik, mindenről elkésünk az életben. Őszinte leszek. Megismerkedtem a kiállításon valakivel, akinek minden gondolata ugyanazon a hullámhosszon rezeg, mint nekem. Ilyen csoda csak egyszer fordul elő az életben. P. Otíliának hívják, és nagyon tisztel téged. Beültünk a Firenzébe egy kávéra. Elmeséltem neki, hogyan hatottam a művészetedre. Mert azért, valld be, hatottam. Ő adószakértő és nagyon magányos. Ne haragudj, Hajni, a sors akarta így. (A Rózsi még nem tud semmiről.) Kívánom, hogy találd meg a helyed a világban. Béla.”

Nem maradt időm sokat töprengeni az élet rejtelmein, mert három férfi nyitott be, az egyik megkérdezte, hogy az önkormányzattól jöttem-e. Közöltem, hogy nem, mire ő félreérthetetlen szavakkal jelezte, hogy fölösleges vagyok, ők most itt felmérnek, a helyiséget a közeljövőben salátabárrá alakítják át. Visszatettem a könyvet a sarokba és kimentem.

Mindenki tudja rólam, hogy én olyan ember vagyok, aki szeret utánajárni a dolgoknak. Ismerek néhány művészt, náluk érdeklődtem D. Bruckner Hajnalka személye felől. Csak a vállukat vonogatták. Felhívtam a Magyar Alkotóművészek Szövetségét, azt mondták, sohasem hallották ezt a nevet. Valaki emlékezett a terézvárosi helyiségre a baromfi-kereskedés mellett, de úgy tudta, hogy az egy kóser húsbolt.

A látomás kafkai súllyal nehezedett a lelkemre. Elhatároztam, hogy regényt írok belőle, erről azután rögtön le is mondtam, mert eszembe jutott, hogy másnapra be kell vinnem egy tárcát az újságnak, ahol dolgozom, és egyetlen más témám sem akadt.