Küzdő írók

Létezik egy szövetség, melynek tagjai büszkén vallják magukat amatőr íróknak és amatőr költőknek. Tiszteletre méltó őszinteség, bár az igazat megvallva, nem tudom pontosan, mit jelent amatőr írónak lenni. Amatőrnek nevezzük azt, aki nem iskolában, műhelyben tanulta a mesterségét, létezik amatőr asztalos, villanyszerelő és színész. Ha ezt az elvet fogadjuk el, valószínűleg mindannyian – akik írunk – amatőr írók vagyunk, hiszen nincs hivatalos író- vagy költőképzés, senkinek sincs diplomája arról, hogy író vagy költő.

Semmiképp se közelítsük meg a kérdést úgy, hogy az amatőr író azért amatőr, mert a művei nem ütik meg a közölhetőség mércéjét, ezt a hivatásos íróknál is igen gyakran tapasztalhatjuk. Csakhogy a hivatásos író lógó nyelvvel tülekedik a megélhetésért, míg az amatőr írót a pénz nem érdekli – neki van tisztes foglalkozása –, ő azért ír, mert mondanivalót táplál magában az emberiség számára. Az amatőr író komolyan veszi a világot, sorai közérthetőek és tiszta érzelmekről tanúskodnak. Nála harsannak a rügyek tavasszal, nyáron gyerekzsivaj veri fel a kicsiny ligetet, ősszel a sárguló levelek az elmúlást idézik és hófehér palástban jő a tél.

Ne gondoljuk azonban, hogy az amatőr írók nem vágynak a közösség melegére, s mivel az írószövetség nem képes rá, hogy valamennyiüket a tagjai közé sorolja, maguk alakították ki testvéri közösségüket, a FAOSZ-t, a Független Alkotók Országos Szövetségét. A FAOSZ-nak folyóirata is van, melyet az impresszum így jellemez, a Küzdő Írók Világlapja. Új Arcok a címe, tisztes kiállítású lap, szép fényes papírra nyomva. A versek és prózai írások mellett értékes információkat is találunk benne, megtudhatjuk például, hogy a balmazújvárosi Amatőr Kör után Palotabozsokon is megalakult a FAOSZ helyi szervezete, amely ellenszavazás nélkül elnökké választotta D. Janovics Ilona költőt, Palotabozsok, Hunyadi u. 1.

Ebből a szép lapból azt is megtanulhatjuk, hogy a háztartási teendőiket végző alkotókat éppen úgy gyötri az alkotás láza, a szent hevület, mint a tollukat hivatásosan forgató társaikat, akiknek nem kell a vajúdás kínjai között még juhtúrós sztrapacskát is készíteniük. Igen szép példa erre Nády Mária (Mosonmagyaróvár) Így kezdődött című írása, melyből oly kristálytisztán világlik ki egy mű születésének megfoghatatlan folyamata:

„A nyugtalan hajnalban ébren voltam. Menthetetlen hangulatban. Magamban nézelődve kép, hang, emlékhullámok között botorkáltam. Az érlelő nagy, mély csend átölelt. Furcsa láz fűtött és melegített, ünnepi pillanatot sejtett, szinte körbetáncolt mámorító kedvében. Bódítva szédített. Történéseket, késztetéseket, ígéreteket sugallt. Nem akartam. Miérteket, mit akarásokat dadogtam.

…Félreérthetetlenül éreztem, hogy hajt valami a ceruzám felé… Lelkem ajándék csodát ragyogtatott. Vulkánkitöréssel elindultak a láva-szavak. Ömlöttek, majd üzenetfolyamként áramlottak. Suttogott a szó! Villogott a kép! Jajt sikoltott a papír. A Vallomás anyámnak – mint valami ima – kiszakadt önmagamból. Betöltötte a szent, hófehér teret… Az alkotás megszületett…”

A megrendítő írást nemsokára kötetben is olvashatjuk, a FAOSZ könyvkiadással is foglalkozik, természetesen a szerzők költségére, de a legolcsóbban az országban. A közeljövőben adják ki az Írói Arcképcsarnok című könyvsorozatot, amelyben ezer forint nevezési díj ellenében bárki szerepelhet, ha írásai már megjelentek országos terjesztésű lapokban. Bizonyára sokan jelentkeznek majd, hiszen ez lesz a legszebb örökség az unokáknak, akik évek múltán büszkén mutogathatják barátaiknak a nagypapáról írott sorokat. De magam is szeretnék részletesebb tájékoztatást nyerni a borongós hangulatok lágy egyéniségéről, Legányi Mariannáról, aki – mint olvasható – „fel meri vállalni rejtett érzéseit, s van még benne erő és bátorság odakiáltani a világnak:

 

Fogd a kezem, nyújtom feléd Az életút síkos jegén.”

 

Ez a leginkább irigylésre méltó ebben a lapban, a kritika, amely gyökeresen eltér a befolyásos folyóiratok rosszkedvű hangvételétől; családias és szeretetteljes, embertől emberhez szól, szív küldi szívnek.

„Nagyon nagy író, költő!!! – lelkendezik Varga Lászlóról B. Palocsay Erzsébet. – Hiszem, hogy neve a jövő számára bejegyeztetett.”

Ahogy olvasom a sorokat, egyre inkább megfogan lelkemben a gyanú, hogy én is a küzdő írókhoz tartozom: szeretem a hajnal pirkadó fényeit, elmélázok egy falevélen, melyet a szellő tovasodor, könnyekre fakaszt az édesanyák áldásos mosolya…

Kedves ismeretlen barátaim a FAOSZ-nál! Fogadjatok be magatok közé!