Hol van a tejecském?

Mostanában minden reggel hat órakor a vekkerrel ébresztetem magam. Első utam a konyhába vezet, miután előbb gondosan megfigyelem, hogy mindenki alszik-e. Halkan kinyitom a frizsidert, kiemelem belőle a dobozos tejet, töltök magamnak egy nagy pohárral, óvatosan megiszom, nagyon vigyázok rá, hogy zajt ne csapjak. Azután lábujjhegyen visszasomfordálok az ágyamhoz, és csak akkor kelek fel, amikor már hallom a motozást a lakásban. „Jé, ti már ébren vagytok” – motyogom, s ártatlan képpel bámulom, amint a családom tagjai bizalmatlanul lötyögtetik a félig kiürült dobozt.

Ezt a módszert azóta alkalmazom, mióta először láttam a televízióban a Parmalat dobozos tej reklámját. Gondolom, mindenki jól ismeri. Boldog, kiegyensúlyozott család, a gyerekek játszanak, a mama vidáman teszi a dolgát, az asztalon kikészítve a dobozos tej. A nagypapa, szemében a sóvár vágy fényével, elindul a doboz felé, s ahogy mind közelebb totyog, arcán egyre szélesebb a mosoly, remegő kezét előrenyújtja. A gyerekek közben legóból várat építenek, a mama megpakolja a mosógépet, szép fiatalasszony, teli életerővel. Izgalmas pillanatok következnek.

A nagypapának már-már sikerül megérinteni a dobozt, amikor a mama egy hihetetlenül gyors mozdulattal elkapja előle, kitölti a tejet a poharába, és földöntúli élvezettel egy csöppig megissza. A nagypapa szája sírásra görbül, kétségbeesetten nyeli az üres levegőt, esdeklő pillantásában szinte az egész élete lepereg: küzdelmes ifjúság, háború, hadifogság, emberfeletti munka, amivel ezt a szép, gondtalan otthont megteremtette, s aminek ez lett volna végre a jutalma, ez a finom kis tejecske. Sűrű tragédia játszódik le előttünk a rövid jelenetben, de már a végét nem látjuk, lehet, hogy a nagypapa szívszélhűdést kap, de az is lehet, hogy visszaballag a frizsiderhez és kiveszi a tegnapról maradt fél pohár bodzaszörpjét.

A legkülönösebb, hogy a reklámot külföldön készítették, feltehetően az olasz testvérvállalat szakértői, akiktől a termék gyökeresen más jellegű népszerűsítését vártuk volna. Valami ehhez hasonlót: a fiatalasszony tölt magának a tejből, de amikor látja, hogy a nagypapa sóváran közeleg, mosolyogva átnyújtja neki a poharat. A babbo megissza a tejet, az arcán látszik, hogy elégedett – va bene –, bizony jó dolog, amikor az embernek ilyen szép kis családja van. A tejtől egészen megifjul, átugorja az asztalt és segít megépíteni a várat a gyerekeknek.

Sokáig törtem a fejemet, amíg rájöttem a dolog nyitjára. Az olaszok két változatban készítették el a filmet, az egyiket saját használatra, a másikat a magyar forgalmazó tájékoztatása alapján, miszerint nálunk a nagypapa fölösleges melléktermék, nem árt, ha időnként figyelmeztetjük, hogy a nyugdíjából nem telik mindennapi tejecskére.

Kósza híresztelések szerint a népszerű Knorr-termékek reklámja is megváltozik a jövőben: az asztal körül mindenki mer az illatosan párolgó levesből, de mire a nagypapa reszketegen nyújtja a tányérját, már egy fél daragombóc sem maradt a tálban. Ezután a család – egy sikeres turisztikai reklám következményeképp – elutazik Balatonfüredre, a nagypapa átszellemült képpel botorkál utánuk a vonathoz, karján a felfújható gumikarikával, de már nem tud fellépni a lépcsőre, a szerelvény döccenve elindul. A családtagok vidáman integetnek az ablakból: „Vigyázz magadra, nagypapa, majd küldünk egy szép képeslapot Füredről!”

A nyugdíjas nagypapák igen sok terhet rónak a társadalomra, az igényeik sajnos, egyre nagyobbak lesznek: meleg lakás, kötött mellényke, félárú mozijegy és reggelenként egy pohár tej. Ezt mind a fiatalok sínylik meg, ezért hát ne csodálkozzunk, ha megisszák a nagypapa elől az egyre drágább tejecskét.

Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy valódi – a parlament által is elfogadott – rendeletté fajul a nemrég még képtelennek tetsző vicc:

Március elsejétől szabad a nagypapáknak piros lámpánál is áthaladni az úttesten.

Április elsejétől kötelező.