Mikes Lilla 25 éves

A Korona Pódium Ammánban tart előadást, a műsor címe: „Töltsön egy estét Budapesten.” A siker óriási, a kacagástól csak úgy surrognak a burnuszok. A tevenyereg-zsöllye második sorában ül Vidzsán hercegnő, a király rokona, aki felindultságában azonnal Budapestre akar repülni, de nem tud, mert éppen a disszertációját írja Selye Jánosról. Ezért hát újra meghívja a társulatot a királyi udvarba, az idén utaznak, Mikes Lilla már csomagolja a csadorját. Ez eddig a valóság vagy legalábbis majdnem.

Én azonban képzeletemben, az Ezeregyéjszaka káprázatától felszítva, látom a nézőtéren Szindbádot, a hajóst, valamint Ali babát meg a negyven rablót, Aladdin pedig egy oszlop mögé bújva datolyát nassol Seherezádéval. Az előadás után egy hádzsi áhítatosan dúdolja tevéjén, útban Mekka felé: „Budapest, Budapest, te csodás…”

Azt mondják, Bászrában – mert ott is játszottak – a müezzin egy ízben szórakozottan így kezdte az esti imát: „La Illah, il Lilla…”

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy amikor a Korona Pódiumról esik szó, már semmin nem csodálkozom. Ha azt hallanám, hogy jövőre egy hőlégballon kosarában szándékoznak bemutatni művészetüket, az alaszkai Yukon folyó felett, szamojéd nyelven, arcizmom se rándulna. Az elmúlt huszonöt év alatt megszoktuk, hogy ami a Mikes Lilla által vezetett Korona Pódium tájékán történik, merő varázslat, olykor túlszárnyalja a Grimm testvérek fantáziáját. Vajon felmérhető-e a jelentősége tudatunkban annak, hogy egy parányi társulat irodalmunk maradandó értékeit olykor Stockholmban, Londonban vagy a Niagara partján szólaltatja meg?!

És ráadásul, micsoda helyszíneken! Bagdadban például II. Feiszal volt királyi palotájában léptek fel, s hogy kiről szólt a műsor, ezt a kérdést Vágó István hiába tenné fel Mindent vagy semmit! című játékában, senki sem tudna rá válaszolni. Elárulom: Blaha Lujzáról. Bagdadban! A volt királyi palotában! A színpadra belógott Szaddám Huszein arcképe, nem engedték levenni, hát melléje akasztották a nemzet csalogányának képét is. Blaha Lujza gyöngyös pártája alatt igézően mosolygott az iraki diktátorra, aki azóta – állítólag – megszelídült, s ajándékcsomagokat küld a kurdoknak.

A Korona Pódium statisztikája elképesztő. Huszonöt év alatt négy világrész huszonegy országában tartottak előadást, ötvenhat városban. Például Brüsszelben, Párizsban és Galántán. Továbbá – ötletszerűen: Nagybecskereken és Oslóban, Zentán és az USA-beli Knoxville-ben. És ha ehhez még hozzáveszem, hogy a műsorok tíz nyelven adattak elő, ismét a mesék világában járunk, s elképzelem Mikes Lillát, amint Damaszkuszban varázssüveggel a fején egy repülő szőnyegen emelkedik a magasba, s útközben műsorfüzeteket címez Clinton elnöknek, Molnár Gál Péternek, Kohl kancellárnak és dr. Magyar Bálintnak. A bécsi Hotel Imperial kertjében landol. Az egykori csodás Württenberg-palotában 1993–94 között rendszeresen játszottak. Nézem a helyárakat: 190 schilling. Nem csekélység.

És az sem csekélység, hogy mennyi nagyszerű művész fordult meg csupán a hazai törzshelyen, a dobostorták és gesztenyés alagutak illatától párolgó Korona cukrászda két-három négyzetméteres emelvényén, mely a kultúra csöppnyi szigetévé varázsolódott estéről estére egy szelídnek egyáltalán nem nevezhető világban. Meghatottan böngészem a régi műsorokat, s csak remélni tudom, hogy még sokáig tart ez a varázslat. Még legalább huszonöt évig.

Addigra a Korona Pódium már űrkompon közlekedik, s valahol a tejútrendszerben népszerűsíti Tóth Árpádot, Örkényt és József Attilát. Addigra hazánk is boldog és békés ország lesz, s a pártok azon vetekszenek, hogy melyikük támogatja hatékonyabban a művészetet. A nyugdíjasok – ha éppen itthon vannak és nem a Baleár-szigeteken –, esténként színházakban ütik agyon az időt.

Mi meg Mikes Lillával a Szíriusz bolygón kávézunk, s arról beszélgetünk, hogy milyen szép volt a múlt, milyen jó volt, mennyire érdemes volt létrehozni ezt a nem mindennapi vállalkozást.

De azért ne legyünk túlzottan optimisták, addig még adódhatnak kisebb-nagyobb nehézségek is.