Posztmodern concerto

Az emberek szeleburdi ifjúkorukban bizony sok meggondolatlanságot követnek el, nemegyszer úgy viselkednek, mint a bagzó kutyák. Nekiesnek az első nősténynek, aki a szemük elé kerül, mindegy, hogy fiatal vagy öregecske, kancsal vagy púpos, mindegy, hogy hol, holdtalan éjszakákon padon, piacon, bezárt bódék falánál, poros műpárnák között, üzekednek, ott, ahol nappal a köszörűs szokta fenni a konyhakéseket. Olykor még dohos illatú hajléktalanok is horogra kerülnek, akik azután eltűnnek az éjszakában, s kialusszák magukat a kukák között. A tévelygő fiatalok émelyegve megisznak még egy fél decit az utolsó nyitva tartó kocsmában, reggelre elfelejtik az egészet, s csak néhány nap múlva emlékezteti őket egy kellemetlen, égető érzés, amiből a tapasztaltabbak rögtön tudják: kaptak egy jó kis gonorrhoeát. Az első fájdalmas roham általában annak a presszónak az illemhelyén tör rájuk, ahol pillanatokkal azelőtt még társaik körében Kulcsár Szabó Ernő professzor úr elméletein vitatkoztak, hogy az anagrammatika, a palindromák, a permutáció és egyáltalán a nyelvi aleatorika helyett nem helyesebb-e, ha a palimpszesztus, a palinodikusság vagy a travesztálás uralkodik…

Ugyanis az előbb említett „petit malheur” fiatal értelmiségiekkel is előfordulhat, még írók is áteshetnek rajta, különösen, ha posztmodernek. Nekik van a legkevesebb benyomásuk a világról, az élményekért többszörösen is megszenvednek, homlokukat a csempéhez nyomják, s még a nyáluk is kicsordul a kínoktól…

Nagyjából ezt a folyamatot bogoztam ki Z. Gy. lapunkban megjelent Anderson-taktusok című opuszának második tételéből: (Lehúzó), így zárójelben. Ezzel a szerző határozottan kihangsúlyozza műve zenei jellegének irányát, mint Beethovennél az, hogy (Kopog a sors).

Z. Gy. esetében már a tétel kezdetén megszólal a vezérmotívum:

„Arcom a csempére kenődik, érdes madzag a viseletem, ingemen nyúlós bross a köpés.

Segítsetek! Állítsátok le a motorokat, vigyetek a levegőre, mossátok le a pálmaleveleket, fröccsel tereljétek el a Lehel téri köszörűs figyelmét!”

A zenei szerkesztés ezután gyors futamokká módosul, a hegedűkre és fafúvósokra terelődik a hangsúly, hogy egyszer csak felharsanjanak a rezek, s a háttérben fenyegetően kongjanak az üstdobok:

„Segítsetek! A múltkor is álltam a téren, mind aludtatok. A neveteket sem tudom. Azt sem tudom, hogy fiúk vagytok vagy lányok. Beszélni szerettem volna veletek, szólni idejében, kölykeitek fölnőnek, s majd senki sem állhatja hónaljatok szúrós illatát.”

Itt ismét ellágyulnak a hangok – talán kirázódott végre az utolsó kínzó csepp –, egy szomorú akkord, s éteri távolságból csilingel a triangle:

„Most jobb, hűs a csempe. Henteskampó, Zsolnay virágmintái. Szobanövény, altalajba veled! Ez jó volt, Isten, combot tűzni a puncibozótba, kösz, telitalálat. És bocs, az meg micsoda pancserség, egy üregből indítani a nyelő- és légcsövet?”

Ha jól sejtem, ez az utolsó futam kesernyés visszaemlékezést sugall egy finomabb jellegű tevékenységre, mely kellemetlen következményeket – esetleg félrenyelés? – eredményezett. Hogy ki volt a szenvedő alany, a következő fuga némileg bizonytalanná teszi:

„Megfulladok, segítsetek. Fokhagymával dörzsöljétek a tarkómat. Hol vagy múzsám, Embólia?”

Majd az álmokba vesző, befejező akkordok, cselló és gordonka, amire végül a bőgők tesznek fájdalmas pontot:

„Valaki föltűzött a gerincemre, szúrnak a csigolyáim, a mellkasom bordafogóban, csontjaim a bőrömig merészkedtek.

Hol egy pincér és Jánossy merre járhat?”

A karmester lassan leereszti pálcáját.

 

*

 

Az igazat megvallva, én szeretem ezt a posztmodern zeneiséget, pontosabban az olyan szubjektumot – hogy ismét a tudós akadémikus szavaival éljek –, „ami ugyan nem oldódik fel a grammatikai-szintaktikai viszonylatokban, de primer ottlétét maguk a szavak eliminálják.”

Amit kevésbé szeretek, az, hogy a szagok – kiváltképp a hónalji, altesti kigőzölések – túlzott jelentőséget kapnak ebben a korunkra annyira jellemző műfajban. És az sem lelkesít, hogy a kilátástalanság – versben és prózában egyaránt – a mindig vigasztalan állapot soha nem ígér valami jobbat, nincs egy szentjánosbogárnyi fénypont a kénes illatoktól párolgó barlangokban. Talán egyetlen olyan posztmodern költeménnyel találkoztam, amelyben némi derű és optimizmus is felcsillant:

 

Leonardo da Vinci. Büdös a pina, de fincsi.