Nomád smár

Amikor az ÉS karácsonyi számában elolvastam Bakács Tibor Settenkedő Hazafelé a moziból című írását, haragos szittya indulat kerített a hatalmába, el is határoztam, hogy a Hunnia füzetekben fogok válaszolni erre a liberális manipulációktól párolgó förmedvényre. „Koltay Gábor kritikán aluli, ijesztően dilettáns filmjét, a Honfoglalást néztem több mint 80 percen keresztül. De mindennek van határa. El is döntöttem, hogy nem írok róla kritikát” – közli az olvasóval a kozmopolita, feltehetően plutokrata bajkeverők által lepénzelt tollnok. Bakács Tibor Settenkedő minden sorából érződött, hogy jobban szerette volna, ha nem foglalunk hont, ott rekedünk Itil Kuzuban (Etelköz) a besenyők prédájául, s a Kárpát-medencében a szlávok teremtenek otthont, karöltve a szarmatákkal, jazigokkal, avarokkal és vizigótokkal. De nem csak a honfoglalás váltott ki a szerzőből ingerültséget, hanem minden ezzel összefüggő ünneplés is, a millecentenáriumi látványosságokból csupán Michel Legrand-t és Zoránt tartotta említésre méltónak, no meg a száztagú cigányzenekart.

Mivel dörgedelmes válaszomra alaposan fel kívántam készülni, tüstént jegyet váltottam a Metró moziba. Hely volt bőven, mindössze tízen ültünk a nézőtéren, ami egyes keleti törzseknél éppen elegendő a halotti ima elmormolásához. (Köztudomású, hogy a kazárok körében ehhez tíz férfi szükségeltetett.) A tanulságos reklám után – „Miért szeretik a Ráma margarint Szegeden?” – végre méltóságteljes vontatottsággal elkezdődött a film. Éltesebb magyarok (magyarik? megyerik?) összetömörültek, s azon cifrázták a szót, hogy ki légyen a vezér, és hogy letelepedjenek-e végleg Etelközben vagy vándoroljanak tovább, az Attila dicsőségéből rájuk öröklött hegyeken túli dús legelők felé. Egyszerűbben: menjenek-e haza vagy maradjanak otthon? A film kezdetén látott pufók kisfiú közben felcseperedett, s mint Árpád vezér – Franco Nero – több perces komor nézés után az utóbbi megoldás mellett döntött. A forgatókönyv dicséretére legyen mondva, nem hivalkodtak a nyelv cifrázásával, az elhangzott szövegek még véletlenül sem érték el az általános iskolák második osztálya számára készült tankönyvek színvonalát.

Haragvó indulataim Bakács Tibor Settenkedővel kapcsolatban az első húsz perc után jelentősen csökkentek, félóra múltán már némi rokonszenvet is éreztem, a film végén pedig meg kellett állapítani magamban, hogy az ominózus cikk írója egy ártatlan lelkületű, szemérmes és mindenben a szépet s jót kereső kritikus. Az eleinte oly ellenszenvesnek tetsző kitételeit – nézhetetlen… kritikán aluli… dilettáns – a valósághoz képest már szinte dicséretnek találtam. Fogalmazhatott volna ugyanis kevésbé sarkítottan, valahogy imígyen: ez maga a turáni átok, bűn, szégyen, egy kulturális Tocsik-ügy…

És most álljunk is meg, mert a látszat arra mutat, hogy itt van a Turul eltemetve. Egyes rosszindulatú kabar mendemondák szerint a forgatás több száz millió forintot emésztett fel, várható lett volna a káprázatos látvány, monumentális csatajelenetekkel, Vereckei-szorossal, fehér ló áldozattal, gazdagon ékesített jurtákkal és… és legalább annyi történelmi hűséggel, amennyivel a Robin Hood-filmek szoktak rendelkezni.

Ehelyett mit láttunk? Két-három tucat szőrmók statisztát, bámulatos ügyetlenséggel vívott csatát a besenyőkkel, jelmezekkel, melyek nem tudom, miből készültek, de a zsöllye hatodik sorból a sisakok, mellvértek alumíniummal díszített papundeklinek látszottak. Voltak még száguldó gulyák, vágtató ménesek, melyeket ingyen is megörökíthet egy hazánkba látogató turista Hortobágyon vagy Apajpusztán. Díszlet semmi. Mező jobbra, mező balra, ugyanaz a mező Etelközben, mint a Kárpátokon innen. Ennél igénytelenebb filmet utoljára a szomszédom heiligenkreuzi nyári emlékeiről láttam, videón.

Amikor kijöttem a moziból, hazáig kísértett a gondolat, hogy ezt a filmet egy videókamerával akár én is el tudtam volna készíteni csobánkai nyaralóm festői környékén. S már ki is szemeltem magamban a forgatókönyv íróját egy közelemben lakó nyugdíjas óvónő személyében. A honfoglalók könnyűszerrel kiválogathatók – gondoltam – a pilseni söröző nomád közönségéből, míg a női főszerepeket az utca két tündérében, a kenyeres Zsuzsikában és a zöldséges Icukában véltem megtalálni. Árpád megtestesítőjében erősen ingadoztam, ugyanis senki nem jutott az utcából eszembe, aki ennyire ne értené majd, hogy mit játszik, mint Franco Nero.

A kitűnő színész egyetlenegyszer volt csak elemében, amikor azt az instrukciót kapta, hogy csókolja meg a feleségét, Rékát. Ez már az ő világa volt, igazi körmönfont hollywoodi csókot produkált, lágy, érzéki kezdettel, rafinált ajakmunkával, mely a kiművelt nyelvi fortélyokat is érzékeltette. A jelenet azonban nem úgy folytatódott, ahogy azt a néző elvárta volna, mert Árpádnak sürgősen hont kellett foglalnia.

Bár az is lehet, hogy a költségvetésből már nem futotta egy gazdagon kárpitozott vezéri jurtára, ahol bensőségesen lehet hancúrozni.

De hát akkor hova tűnt az a legendás összeg, amelyről felelőtlenebb kabarok széltében-hosszában suttognak?