Budapesti kéjmámor

Ha azt akarjuk, hogy hétköznapjaink verőfényesek, vidámak és gondtalanok legyenek, soha ne kezdjük a napot újságolvasással. Miért kínozzuk magunkat már reggel azzal a tudattal, hogy a közbiztonság egyre romlik, a költségvetésben jelentős hiányok mutatkoznak, nő a feszültség a koalíciós pártok között és Tocsik Márta pénze már régóta Jeruzsálemben van, s fegyvervásárlási célokra használják fel a kődobáló arabok ellen – amint erről a Magyar Fórumból értesülhetünk. Bár meg kell hagyni, a reggeli lapok még elég higgadtan tájékoztatnak nem túl rózsás gazdasági helyzetünkről, megtudhatjuk belőlük, hogy a Nyugat elégedetten szemléli erőfeszítéseinket, nem csökken a bizalom a befektetéseket illetően, úgy járnak-kelnek a magyar privatizációs ajánlatok között, mint mi a kínai piacokon, itt is veszünk három pár zoknit, ott is egy tucat koreai kerámiatollat. A reggeli lapok általában nem adnak túlzott hangsúlyt az efféle véres híreknek, hogy lefejezett hullát találtak egy kukában vagy három embert ölt meg a jásznagykiséri ámokfutó.

A reggeli lapok leginkább társadalmi-elméleti kérdésekkel foglalkoznak, ám a lágy tojás és a pirítós mellé ezek sem hatnak sokkal üdítőbben, mint a fej nélküli ember a kukában. A Népszabadság munkatársának beszélgetése Le Pen francia politikussal a múltkor alaposan elvette kedvemet a müzlitől, Schmidt Mária fejtegetései után pedig már hozzá sem nyúltam a megszokott kajszibarackos joghurtomhoz. Mostanában egyetlen lapot ismerek, ami nem rontja el a kenőmájas ízét a számban – igaz, hogy hetilap, de egy hétre való olvasmányt is nyújt –, ez a Fővárosi Önkormányzat kiadványa, a Budapesti Újság. Ez a hetilap, melyet ingyen dobnak alkalmanként a levélszekrényembe, soha nem tartalmaz aggodalomra okot adó híreket, e heti vezércikke is – Felkészültek a télre – arra késztetett, hogy a napot ledér örömöknek szenteljem, két üveg sört is megittam a Budapesti Újság által népszerűsített discontban, mélyen leszállított áron. Bár az eszemmel tudtam, hogy eddig példa nem volt a hó s a fagy szakszerű fogadására, mégis örömmel töltött el, hogy: „Az idei előkészületek során 41500 köbméter szilárd és 650 köbméter folyékony síkosságmentesítő anyag áll a társaság rendelkezésére… A főváros különböző pontjain 1400 hintőanyaggal feltöltött ládát helyeztek el.”

A lényeg azonban – amelyért az oldalakat többször is végigböngészem – a hirdetésekben van. A Budapesti Újság által kínált lehetőségek káprázatosak. Mindent, amire nincs szükségem, fél áron vásárolhatok meg, de amire szükségem van, azt is 20–30–40 százalék kedvezménnyel; ágynak nyitható szivacsos kanapét 124 000 Ft-ért, konyhaszekrényt 146 000 Ft-ért, és még egy Gorenje kávédarálót is kapok ajándékba. S csak a magas ég a megmondhatója, hogy ilyen mélyen leszállított árak mellett miért üresek mégis az áruházak, a kereskedelem mindent megtesz, hogy ne legyen okunk panaszra, egy korszerű Samsung televízió például most 40 000 Ft-tal olcsóbb, mint a múlt héten, most csupán 239 000 Ft. Nem is értem, miért nem ír a lap a talán legfontosabb vívmányról, hogy ami szinte megvásárolhatatlan volt a múltban – rendőrség, vámhivatal –, ma mélyen leszállított áron megvehető. De ne menjünk ilyen messzire, maradjunk a Budapesti Újság kínálta lehetőségeknél, elmondom, mit köszönhetek magam is a lap rendszeres olvasásának.

Nemrégiben egy férfidivatüzlet nyílt közel a lakóhelyemhez, s még az első nap fel sem húzták a redőnyt, máris egy óriási tábla hirdette a kirakatban az árleszállítás mértékét, miszerint – egységáron – egy öltöny 125 000 Ft helyett 95 000 Ft-ért kapható, férfiinghez pedig már 25 000 Ft-ért hozzá lehet jutni. Mivel éppen szükségem volt egy tisztességes öltönyre, mit tettem én, aki – mint említettem – szorgalmas olvasója vagyok a Budapesti Újságnak? Kinéztem magamnak a lapból egy utazási irodát, ahol kedvezményes repülőjegyeket árultak nyugdíjasoknak Rómába. Egy másik utazási irodában kivettem két éjszakára egy római szállodaszobát, természetesen azt is leszállított áron. Ezek után elrepültem Rómába, s már az első órában megvettem azt az öltönyt, amely annyira tetszett nekem Pesten a kirakatban. A többi időt városnézéssel töltöttem, voltam a Campo dei Fiorin, fényképeztem a Campidoglión, galambokat etettem a Piazza Navonán, és még arra is maradt időm, hogy a Szent Péter-bazilikában meggyónjam a bűneimet. S mindez csak fillérekkel került többe, mintha itthon szereztem volna be az öltönyt.

Az is igaz, hogy a közlekedésre alig költöttem.

Egyetlen autóbuszjegyet vettem, s azt a kezemben tartva, minden utastól megkérdeztem: „Dove si deve introdurre il biglietto?” Hová kell bedugni a jegyet? Addig érdeklődtem, amíg elértem a kívánt állomást. Az ellenőr is értékelte a buzgalmamat, meg is dicsért egyszer: „Va bene, Signore!” (Erről a módszeremről részletesen is be fogok számolni a Budapesti Újság turisztikai rovatában.)

Amikor hazajöttem, kaján képpel mentem el az üzlet előtt, ahol a nyakkendők darabját már – leszállított áron – 12 500 Ft-ért kínálták. Tulajdonképpen nem panaszkodhatom – mondtam magamban –, én a nyugdíjamból akár egy nadrágot is bírok venni. De mit szól majd a szegény nyugdíjas, aki azt látja, hogy havi járandóságából mindössze egy nyakkendőre futja? Szerintem elvörösödik és azt üvölti:

– A kurva anyjukat! Ide egy baltát!

Azután elrohan vásárolni egy baltát.

De előbb megnézi a Budapesti Újságban, hol lehet kapni baltát leszállított áron.