Sajtó-etűdök

Az ember csak ámul és bámul, hogy mekkora utat tett meg a magyar sajtó az elmúlt évek során. Széltében-hosszában burjánzik az ötlet, lelemény, mesterien alkalmazzuk a sorok közé rejtett információkat, hangzatos címek hívják fel a figyelmet olyan eseményekre, melyek felett régen átsiklottunk volna. És ezt nem csupán a népszerű napilapok hasábjain tapasztalhatjuk, e tekintetben a szerényebb sajtótermékek is igyekeznek kitenni magukért. Engem az utóbbi időkben leginkább a Magyar Honvéd című lap egyik – kövér betűkkel szedett – cikkének a címe ragadott meg:

Hogyan lett Őszentsége lapunk olvasója?

Egy fénykép is volt látható az írás mellett, melyen a szentatya buzgón tanulmányozza a Magyar Honvédet, le sem veszi a szemét róla.

Ha a meglepő cím nem kelti fel az érdeklődésemet, talán ügyet sem vetek a Magyar Honvéd további négy egyházi jellegű közleményére, s nem tudom meg például, hogy Róma püspöke, a Nyugat pátriárkája kapott a honvédelemtől egy nagyon szép ajándékot – amint erről H. László százados úr tudósít –, „a kereszténységet védő katona szimbólumát, a magyar huszár szobrát.” A szobor mögött, egy ezüstlapra Keleti György honvédelmi miniszter nevét is rágravírozták.

Magasztos áhítat lett úrrá rajtam a Magyar Honvéd lapozgatása közben.

Éteri szférákban lebegett fölöttem Kapisztrán János és Zadravecz atya szelleme.

 

*

 

Mostanáig csak akkor futottam át a lapokban az apróhirdetéseket, ha szükségem volt valamire, például takarékos olajsütőre vagy barokk tálalóra háromajtós szekrénnyel. Nagyon érdekeltek továbbá az indiai relaxamasszázsok is, és bizony nem kis örömömre szolgált, ha azt olvastam, hogy korlátolt számban még mindig lehet kapni Zakar András: A sumer hitvilág és a Biblia című könyvét a Fehérlófia könyvesboltban. Az Új Demokratáról Demokratára keresztelt hetilap ez évi 37. számában két apróhirdetés is felkeltette a figyelmemet, az egyikben egy harmincas, csinos, magas értelmiségi nő keresett szeretni tudó, kifejezetten magas férfit: „Ne rejtőzz el!” jeligére. A másikat – amiért ezentúl böngészni fogom a rovatot – érdemes teljes egészében idézni:

„Az anyaországunknak olyan anyagi, katonai, diplomáciai helyzetbe kell kerülni, hogy amikor eljön az idő, képes legyen a határmódosítás végrehajtására.”

Némileg csalódottan állapítottam meg magamban, hogy – bár a szándék dicséretes – a közlés módja nem sikerült tökéletesre. Nincs feltüntetve se cím, se telefonszám, se jelige. Így aztán hiába próbál valaki anyagilag, diplomáciailag, esetleg – bármily jelentéktelen – fegyverzettel is hozzájárulni a nemes célokhoz, nincs kihez fordulni, hiányoznak az információk, nem tudja meg, melyik határunkról van szó. Mert ha – teszem azt – a hirdetés feladója északi határainkat vette célba, meg se próbáljunk tengeralattjárókat beszerezni.

Hosszas töprengés után azzal vigasztaltam magam, hogy később úgyis mindent megtudunk, majd ha eljön az idő. Ezzel továbbugrottam egy másik apróhirdetésre, amely megadta a telefonszámát annak a személynek, aki garantáltan segít rajtam, ha konfliktusaimat nem tudom kezelni, ha önértékelésem labilis, ha partnerkapcsolati és szexuális problémám van.

Mert hát nemcsak határkiigazítással él az ember.

 

*

 

Pusztán sajtótechnikai szempontokból izgatja fantáziámat az a polémia, amely egy ideje váltakozó színvonallal bukkan fel lapunk különböző rovataiban.

Íme az előzmény: kitűnő kollégám, M. Gusztáv Magyar Watergate című publicisztikájában nem túl hízelgően – ám a sajtóetika követelményeinek határán belül – nyilatkozik K. Andrásról, egy másik kiváló szerkesztőről. K. András válaszában röviden és frappánsan fogalmazott: „Ekkora mocskot utoljára Musza Szabri egyiptomi újságíró tollából olvastam 1978-ban a kairói Al Akhbarban.”

Először csak a fejemet csóváltam – ejnye, hát ennél szellemesebb érveket nem talál egy ivarérett főszerkesztő? –, majd úgy határoztam, hogy erre nekem is válaszolnom kell. Mégpedig ugyanazt, amit hasonló esetben válaszolt Ingmar Hastesorg svéd újságíró 1983-ban a stockholmi Svenska Dagbladedban.

De már előre tudom, hogy K. András ezután a fejemre olvassa Kikura Yakiba japán újságíró vezércikkét, melyet 1991-ben közölt a tokiói Ashahi Shimbunban.

Ha meg meri tenni, hát tegye.

Fejemben már készen álltak a megdönthetetlen mondatok, amelyeket Elijahu Rosenspitz izraeli újságíró írt le 1976 őszén a tel-avivi Maarivban…

Öt-hat év múlva, amikor a vita a fenti módszerekkel végképp lezajlik, megállapíthatjuk, hogy ismét új, értékes színekkel gazdagodott a magyar sajtó.