„Csak az jöjjön katonának…”

Nem tudom, milyen lehet otthon, családi körben Bolgár György, de ha olyan békés, megértő és türelmes, mint a Beszéljük meg című rádiós műsorban, feltehetően öröm a közelében élni, a felesége sálat köt neki karácsonyra, s a gyerekek vidám nótaszóval mennek kirándulni vele Verőcére.

Jómagam, mint rádióst is a legkitűnőbbek között tartom számon, minden válasza higgadt és tapintatos, ezeken a válaszokon senki nem sértődik meg. A hallgatók bizalommal tárulkoznak ki előtte, s még a legkényesebb kérdésekben sem tesznek féket a nyelvükre. Mert a magyar ember már ilyen, ami a szívén, az a száján. Ezt tapasztalhattuk a június 19-én elhangzott műsorban is, melynek három témája volt: az orosz választások, Tőkés László vitája a magyar kormánnyal és a hadkötelezettség törlése az alkotmányból.

A három témából az utóbbi kettő kavarta fel leginkább a kedélyeket, és bizony Bolgár Györgynek igencsak fel kellett kötni a fehérneműjét, amikor az olyan meggyőző érvekre válaszolt, mint amiket például K. A. hallgató szögezett a mellének: „Nagyon felháborító volt, ahogy tegnap a televízióban a három vitéz, a Haraszti, Bródy meg a Vámos szónokolt a hadsereg és a nemzeti érdekek ellen, hogy ne legyen itt sorköteles katonaság. Hát kérem, én nem ilyen három vitézt vinnék oda, hanem olyanokat, akik a hazaszeretettel egyetértenek, és ne a szégyenbe vigyék és a gyengeségbe ezt az országot. Most nem akarom mondani (akkor meg miért mondja? K. G. Gy.), hogy Szlovákia eltereli a Dunát, hát kérem szépen, holnapután a Tiszát is el fogják terelni. Mert még az sem lesz, akitől tartsanak. Mert nincs nemzeti hadsereg, mert a fizetett hadsereg, csak fizetett hadsereg…”

„A mostani hadsereg még a hadkötelezettségre, sorkatonaságra épül – érvelt Bolgár György – ilyen hadseregünk van, nem önkéntesek, Szlovákia mégis elterelte a Dunát. Hát akkor, ezek szerint ez sem vált be?”

„Hát nem – mondja némi megfontolás után K. A. hallgató. – Mert le van rombolva a szellem. A magyar hazafiság a hadseregben le van rombolva.”

Hát megvallom, én irultam-pirultam volna Bolgár György helyében, amikor így a szemembe mondják a szomorú tényeket, melyeket másutt csak titkos jelentésekből tudnak meg az érdekeltek. Nálunk nincs szükség rejtett dossziékra meg unintelidzsensz szerviszre, a magyar ember – mint már említettük – nyílt és őszinte. Akárcsak az a kolozsvári hallgató, aki elítélte a kormány mérsékelt nemzetiségi politikáját. „Lehet, hogy Tőkés László szenvedélyesen fejezi ki magát – szögezte le –, de végül is mindig ő mondja ki a forró kását.” Ha visszavonulót fújunk, azt a románok nem értékelik, de egy kemény fellépéssel jobb belátásra lehet bírni őket. Horn Gyulán és Kovács Lászlón pedig – amikor a magyarság sorsa kerül terítékre – látszik az enerváltság.

Ez a kérdés – ha már ki kell mondanunk a forró kását – megint csak összefügg az ütőképes hadsereggel, amely az új alkotmány szerint – amint lesz rá megfelelő fedezet –, akár tetszik K. A. úrnak, akár nem, hivatásos, toborzott katonákból fog állni.

Nem ettől kell annyira félni.

Gondoljunk rá, hogy hazánkban volt már toborzott hadsereg, méghozzá a két világháború között, amikor is a trianoni diktátum a sorozható véderő létszámát szűk korlátok közé szorította. Ezért azután az újonctól – hogy a szabályok betartassanak – mindig megkérdezte az őrmester: „Hol van most, fiam?” Mire az újonc azt felelte: „Alázatosan jelentem, sorozáson.” Kapott egy nagy pofont és egy szelíd magyarázatot hozzá: „Te nem sorozáson vagy fiam, hanem toborzáson.”

Mondjuk ki végre a keserű pirulát.

Ha valamit nagyon akarunk, kevés pénzzel is meg lehet oldani.

 

(Beszéljük meg. Elhangzott 1996. június 19-én a Kossuth rádión.)