Azok a rádiós évek…

Nem is tetszenek elképzelni, milyen nehéz rádiójegyzetet írni. Az ember kiválaszt egy műsort az újságból, csak úgy, a címe szerint – mert részletes, a tartalmat is sejtető ismertetések már nem léteznek –, persze éppen akkor valami dolga akad, cseng a telefon, forr a leves a konyhában, meg kell verni a gyereket, következésképp elfelejti bekapcsolni a készüléket. Ez így megy napról napra, óráról órára, s mire a leadás határideje közeledik, már csak a Magyar daloskert vagy a Fúvós átiratok az Empire Brass előadásában kínálja magát.

Június ötödikén végre kiválasztottam egy műsort, amelyről a címe alapján úgy éreztem, hogy közel áll a szívemhez, ez volt ugyanis a címe: Azok a rádiós évek… Huszonhárom óra öt perckor kezdődött, és én huszonhárom óra két perckor aludtam el. Mire felébredtem, már csak a magyar és idegen nyelvű vízjelző szolgálatot hallhattam. A Duna Apatinnál áradt, ám ez elég kevésnek látszott egy jegyzethez. Nagyon szomorú voltam, sokat vártam az elmulasztott műsortól, hiszen azok a régi rádiós évek az én életemnek is sorsdöntő évei voltak, az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig, amikor kirúgtak, mert egy rádiójáték elnöki lehallgatásán a véleményem gyökeresen eltért az elnökétől. A rádiójáték arról szólt, hogy az illegális kommunista Mikulás jelmezben látogatja meg a családját – senki sem sejti, hogy ő a papa –, az elnök sírt a meghatottságtól, én meg azt mondtam, hogy ez egy marhaság. Abban az időben elég könnyen kirúgtak még fontos munkatársakat is. Erdei Klárinak, a legendás bemondónőnek azért kellett megválni a Rádiótól, mert fesztelenül elmesélte Budapest főpolgármesteréről, hogyan dugta meg az ismert balerinát az íróasztalán. Pedig igazán nem az ő hibája volt, hogy a hírek után elfelejtették kikapcsolni a mikrofont, s így ez a fontos információ is kiment az űrbe. Azután visszavették őt is, meg másokat is, ez szólt annak, az meg amannak, megvoltunk valahogy. Ezek az alkalmi kellemetlenségek azonban eltörpültek a kimondhatatlan gyönyörűség mellett, hogy minden nap szinte minden jeles személyiséggel találkozhattam a pagodában, s olyan asztaltársaim voltak, akiknek az autogramjáért valaha félórákat álltam sorba a színházak kiskapuja előtt.

Tőkés Anna úgy lépett be a Rádió kapuján, hogy fel sem mutatta a belépőjét az – akkor még igen szigorú – őröknek. Felemelte a kezét, mint a Gracchusok anyja, s csak annyit mondott: „Térdre, rabszolgák!” Gózon Gyula közel a pagoda bejáratához lesett mindig egy áldozatra, aki majd hízelegve megkérdezi: „Hogy vagy, Gyula bácsi?” Miután ez megtörtént, Gózon gyötrött képet vágott: „Ne is kérdezd – mondta. – Halálosan fáradt vagyok. Egész nap a kerítést kátrányoztam.” „Miért kell a kerítést kátrányozni?” – kérdezte a gyanútlan áldozat. Gózon csak erre várt. „Hogy ne lássák, amikor kinyalod a…” Na szóval, mindenki valami huncutságon törte a fejét. Komlós Vili bácsi egy stampedlis poharat tett a nadrágzsebébe, és minden nőismerősét barátságosan magához szorította: – „Mit szólsz? Érzed, hogy milyen férfi vagyok?” Darvas Szilárd magányosan és rengeteg konyak kíséretében kínlódott egy dalszövegen, amit perceken belül le kellett adni, mert kezdődött a felvétel és még csak két sor volt meg: „Nem wurlitzer a verkli, ezt szívvel kell tekerni…” És Timár József és Pécsi Sándor és Székely Mihály és Feleki Kamill és Úristen, még mennyien!

Miután nem tudtam meghallgatni a műsort, eszembe jutott, hogy a múltkor belehallgattam a Szabó családba, amelynek születésekor magam is ott tevékenykedtem a dramaturgián, és a hallgatókkal együtt szurkoltam, hogy Szabó Icuka vajon elveszti-e az erényét vagy sem. Őszintén megvallom, én az előbbi megoldás mellett tettem le a garast, de hát ez akkoriban nem ment olyan könnyen. Volt még erkölcs, üzemi pártbizottság, emendéesz és jutalomüdülés Zánkán. A kétezer nem tudom hányadik folytatásból már semmit nem értettem. Ismeretlen szereplők ismeretlen vállalkozásokról tárgyaltak, s csupán Icuka maradt meg nekem. Ő közben orvos lett – talán nyugdíjas is – és többszörös nagymama.

Úgy éreztem magam, mint a farkas, amint alattomosan somfordál a kis kosárkáját lóbáló Piroska után, míg végül negédesen megszólítja: „Hová mész, Piroska?”

Piroska hátra sem néz, foghegyről válaszol:

„Megyek a patakra, megmosom a pinámat.”

A farkas elpirul. „Hű, de megváltozott ez a mese” – dünnyögi maga elé.

S ezzel zavartan elódalog.

 

(Azok a rádiós évek. Nem hallgattam 1996. június 5-én a Kossuth adón.)