Konkrétan mire tetszik gondolni?

Reggel, amikor a lovam nyerge alól kivettem a megpuhult rostélyost, a rádióból, amelyet bekapcsolva hagytam a jurtámban, bűvös hangokat hallottam: „Európa-nap a Kossuth adón”. Berohantam, nehogy egy percet is elveszítsek a műsorból, ugyanis mindennél jobban érdekel, bejutunk-e végre Európába, vagy továbbra is itt kell rostokolnunk az eurázsiai sztyeppéken. Párducbőrrel bevont hokkedlimről figyeltem majd egy órán át az adást, de megérte. A műsor vezetői olyan külföldön élő közéleti személyeket szólaltattak meg, akik mind közülünk származnak, de már polgárjogot nyertek Európában, corn flakes-et reggeliznek egy-két szelet toasttal. Esténként pedig néhány tucat osztriga elfogyasztása közben a sorsunkon tűnődnek. Csupa jóindulatú, finom úr fejtette ki nézeteit és aggodalmait esélyeinkről és kudarcainkról, látszott, hogy nem felejtették el, honnét jöttek. (A legmeghatóbb példa erre szomorú sorsú trónörökösünk, aki bár tagja az Európa Parlamentnek, nemrég a televízióban hibátlanul elénekelte, hogy: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…”)

Engem leginkább a műsorvezetők tájékozottsága nyűgözött le, szinte lélegzetvétel nélkül sulykolták az európai gondolatot, s a kitűnő szerkesztő nem habozott kijelenteni, hogy európainak lenni mindig is értékválasztás volt, az európaiságot képviseli Homérosz és Horatius, Michelangelo és Leonardo, a roueni katedrális építője, Le Corbusier és Fellini.

A megszólaltatottak már kevésbé voltak lelkesek – könnyű nekik, ők már a sáncokon belül vannak –, óvatosan mérlegelték, mi az, ami közelebb visz és mi az, ami eltávolít bennünket Európától. Határ Győző író Wimbledonban ugyan megkerülte a nyílt választ, de szavaiból azért levonhattuk a következtetést: „A háború előtt primitívebb, provinciálisabb nemzetet a Horthy Magyarországnál elképzelni sem tudtam – mondta –, most azt tapasztalom, hogy ezen mély színvonal alá, nemhogy süllyed, hanem zuhan az ország.”

Schöpflin György, a londoni közgazdasági egyetem tanára elítélte a nemzetiségi torzsalkodásokat, és arra intett, hogy a törvényeinket oly módon alkossuk meg, hogy azok kompatibilisek legyenek az európai törvények rendszerével.

Sárközi Mátyás író, a BBC magyar adásainak szerkesztője úgy látja, hogy az örökké zsörtölődő Egyesült Királyság feladta ellenállását Európával szemben, s már az angol munkás nem vesepudingot eszik, hanem makarónit, bolognai mártással.

Péter László, a londoni egyetem tanára szerint a demokratikus fejlődéssel és jogállamisággal nincs nálunk semmi probléma, az integráció legfőbb akadálya a magyar gazdaság kaotikus helyzete.

Kende Péter Párizsban élő politológus viszont az Európai Unióhoz való csatlakozás alapfeltételét, a megbízhatóságot kérte számon. Nem válaszolunk a levelekre, elmulasztjuk a fontos találkozókat és a szerződések betartásával sincs minden rendben.

Bizony szomorú volt hallgatni ezeket a dolgokat, amikor lelkes igyekezettel loholunk Európa felé, mely ott lebeg előttünk, mint a lovak szája elé kötözött sárgarépa. Mert nem csekély, amit várunk ettől az integrációtól. Amint sikerül bejutnunk az Unióba, azonnal márványlépcsőt csináltatunk kápolnásnyéki nyaralónk elé, kerti medencénkben jegelt camparit szürcsölgetünk és nyugdíjunkból a Bahamákon töltjük szabadságunkat. De hát ezekről a vágyainkról hallgatnak, inkább azt hajtogatjuk átszellemülten: Az európai szellem… Laplace és Spinoza, Rembrandt és Walter von der Vogelweide…

Mint az a kéjesen merengő hölgy, aki betér egy kalapkereskedésbe: „Szeretnék egy kalapot – rebegi elrévült tekintettel –, egy széles karimájú kalapot, nem is tudom, milyen anyagból, csak nagy, széles karimája legyen…” „Konkrétan mire tetszik gondolni?” – kérdezi az eladó. „Konkrétan a baszásra – mondja a hölgy szárazon, majd ismét révetegen: – De szeretnék egy nagy, széles karimájú kalapot, lehet esetleg vászonból is, elől talán egy kis virággal…”

 

(Gondolat-Jel. Elhangzott 1996. május 5-én a Kossuth adón.)