Ünnep után

A költészet ünnepét Rómában töltöttem, ami nagy felelőtlenség volt tőlem, legföljebb az szolgálhat mentségemre, hogy megfeledkeztem a készülő ünnepről, különben dehogyis utazom ilyen nagy napon Rómába. Ez esetben itthon ünnepelek a szokásos meghittséggel, már este odakészítek az ágyam mellé egy kötet Vörösmartyt, hogy rögtön ébredés után elolvassam a Gondolatok a könyvtárban-t. Ilyenkor nálunk az egész család ünnepel; a gyermekem a Szeget szeggelt magolja Petőfitől, miközben a feleségem Zelk Zoltán Sirályán hullajtja könnyeit a konyhában. Mi komolyan vesszük ugyanis a költészet ünnepét, alkalmanként verseskötetekkel kedveskedünk egymásnak.

Egészen elfacsarodott a szívem, amikor Rómában a tudatára ébredtem, hogy mitől fosztottam meg magam. Mi lehet ma a Televízióban? – gondoltam sóvárogva a Vers mindenkinek című műsorra, amely még egyszerű hétköznapokon is tartogat hatásos meglepetéseket. A múltkor például a Heine-verseket előadó színész ágyban párnák közt suttogott erőtlenül az éjjeli szekrényen áporodó kancsó víz felé, hogy látványban is kifejezze a „matrac-sír” hangulatát. Ezzel a módszerrel aztán nagyon meg lehet kedveltetni a költészetet.

Ahogy megérkeztem Rómából, azonnal hozzáfogtam, hogy utánanézzek minden megnyilvánulásnak az ünnepséggel kapcsolatosan. Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy az esemény jelentősége igen-igen megfakult, még Pomogáts Béla is csak tíz-tizenkétszer beszélt aznap, s legfeljebb ha két-három helyen koszorúzott vagy sírkőt avatott.

Egyedül az Élet és Irodalom hasábjain találtam valamit, ami méltó lett volna a nagy naphoz, ám ez is hetekkel az ünnepség előtt jelent meg. Zalán Tibor egy teljes kolumna terjedelemben mutatta be Mohl Hajnal fiatal költőnő verseit. Ezekből a sorokból áradt valami, amit most hirtelenjében nem tudok kifejezni, elég talán, ha felidézem egy-egy vers első leütéseit.

 

Kezdek férgesedni, sebaj… Így maradok.

 

Vagy egy másik példa:

 

Régen nem történt már, mégis meleg szél dúdolt számban, ahogy néztem.

 

Rögtön éreztem, hogy ezek a versek is abba a világba tartoznak, melyet hosszas ízlelgetés után meg kell szokni. Maga Mohl Hajnal is céloz erre:

„Hát szokd a hüvelyedből kifolyó ravatalszagot…”

Nos, ezek után – bár semmi kétségem a költőnő tehetségét illetően – egyelőre nem vágyom rá, hogy személyesen is kapcsolatba kerüljek vele.

Azért nem panaszkodhatom, kaptam én is ajándékot a költészet ünnepére. Valaki felvette nekem magnóra Hobo rádió-beszélgetését József Attiláról, erre igazán kíváncsi voltam.

Hobo eleinte szabadkozott, hogy ő egy bunkó, nem ért semmihez, mindent Jordán Tamástól tanult, hogy ő egy másfajta ripacs és autodidakta, és sokat küszködött a pályán. És mondta-mondta, hogy neki nincs iskolája és ő inkább érzi, mint érti ezeket a dolgokat, szóval ő sokat olvas, sok verset, persze nem eleget, és nem is tudta, hogy kezdjen hozzá az egészhez, ehhez a József Attila-műsorhoz, szerencsére Jordán Tamás meggyőzte, hogy a versek majd elmondatják magukat vele. Azután Hobo elkezdett József Attilát énekelni – mellesleg én nem szeretem, ha költői műveket dalolva adnak elő –, de ez nem éneklés volt, hanem valami varázslatosan tiszta értelmezése a verseknek. A zene pedig háttérként szolgált, annak a kornak hátteréül, amelyben a versek születtek, Kurt Weill és Paul Dessau zengték bele magukat olyan hivalkodásmentes intellektualitással, hogy gyönyörűség volt hallgatni…

Most veszem észre, a legfontosabbat majdnem kihagytam. A beszélgetést a Rádióban Gartner Éva irányította. De hát Mohl Hajnal két örökbecsű sorában megfogalmazta az én ars poeticámat is:

 

Menthetetlenül gonosz vagyok, még fellelhetők érverésemben a színes üvegek.

 

(Hobóval József Attiláról. Elhangzott 1996. április 12-én a Kossuth adón.)