Csak úgy mesélek

 

Ünnep után

A költészet ünnepét Rómában töltöttem, ami nagy felelőtlenség volt tőlem, legföljebb az szolgálhat mentségemre, hogy megfeledkeztem a készülő ünnepről, különben dehogyis utazom ilyen nagy napon Rómába. Ez esetben itthon ünnepelek a szokásos meghittséggel, már este odakészítek az ágyam mellé egy kötet Vörösmartyt, hogy rögtön ébredés után elolvassam a Gondolatok a könyvtárban-t. Ilyenkor nálunk az egész család ünnepel; a gyermekem a Szeget szeggelt magolja Petőfitől, miközben a feleségem Zelk Zoltán Sirályán hullajtja könnyeit a konyhában. Mi komolyan vesszük ugyanis a költészet ünnepét, alkalmanként verseskötetekkel kedveskedünk egymásnak.

Egészen elfacsarodott a szívem, amikor Rómában a tudatára ébredtem, hogy mitől fosztottam meg magam. Mi lehet ma a Televízióban? – gondoltam sóvárogva a Vers mindenkinek című műsorra, amely még egyszerű hétköznapokon is tartogat hatásos meglepetéseket. A múltkor például a Heine-verseket előadó színész ágyban párnák közt suttogott erőtlenül az éjjeli szekrényen áporodó kancsó víz felé, hogy látványban is kifejezze a „matrac-sír” hangulatát. Ezzel a módszerrel aztán nagyon meg lehet kedveltetni a költészetet.

Ahogy megérkeztem Rómából, azonnal hozzáfogtam, hogy utánanézzek minden megnyilvánulásnak az ünnepséggel kapcsolatosan. Sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy az esemény jelentősége igen-igen megfakult, még Pomogáts Béla is csak tíz-tizenkétszer beszélt aznap, s legfeljebb ha két-három helyen koszorúzott vagy sírkőt avatott.

Egyedül az Élet és Irodalom hasábjain találtam valamit, ami méltó lett volna a nagy naphoz, ám ez is hetekkel az ünnepség előtt jelent meg. Zalán Tibor egy teljes kolumna terjedelemben mutatta be Mohl Hajnal fiatal költőnő verseit. Ezekből a sorokból áradt valami, amit most hirtelenjében nem tudok kifejezni, elég talán, ha felidézem egy-egy vers első leütéseit.

 

Kezdek férgesedni, sebaj… Így maradok.

 

Vagy egy másik példa:

 

Régen nem történt már, mégis meleg szél dúdolt számban, ahogy néztem.

 

Rögtön éreztem, hogy ezek a versek is abba a világba tartoznak, melyet hosszas ízlelgetés után meg kell szokni. Maga Mohl Hajnal is céloz erre:

„Hát szokd a hüvelyedből kifolyó ravatalszagot…”

Nos, ezek után – bár semmi kétségem a költőnő tehetségét illetően – egyelőre nem vágyom rá, hogy személyesen is kapcsolatba kerüljek vele.

Azért nem panaszkodhatom, kaptam én is ajándékot a költészet ünnepére. Valaki felvette nekem magnóra Hobo rádió-beszélgetését József Attiláról, erre igazán kíváncsi voltam.

Hobo eleinte szabadkozott, hogy ő egy bunkó, nem ért semmihez, mindent Jordán Tamástól tanult, hogy ő egy másfajta ripacs és autodidakta, és sokat küszködött a pályán. És mondta-mondta, hogy neki nincs iskolája és ő inkább érzi, mint érti ezeket a dolgokat, szóval ő sokat olvas, sok verset, persze nem eleget, és nem is tudta, hogy kezdjen hozzá az egészhez, ehhez a József Attila-műsorhoz, szerencsére Jordán Tamás meggyőzte, hogy a versek majd elmondatják magukat vele. Azután Hobo elkezdett József Attilát énekelni – mellesleg én nem szeretem, ha költői műveket dalolva adnak elő –, de ez nem éneklés volt, hanem valami varázslatosan tiszta értelmezése a verseknek. A zene pedig háttérként szolgált, annak a kornak hátteréül, amelyben a versek születtek, Kurt Weill és Paul Dessau zengték bele magukat olyan hivalkodásmentes intellektualitással, hogy gyönyörűség volt hallgatni…

Most veszem észre, a legfontosabbat majdnem kihagytam. A beszélgetést a Rádióban Gartner Éva irányította. De hát Mohl Hajnal két örökbecsű sorában megfogalmazta az én ars poeticámat is:

 

Menthetetlenül gonosz vagyok, még fellelhetők érverésemben a színes üvegek.

 

(Hobóval József Attiláról. Elhangzott 1996. április 12-én a Kossuth adón.)

Konkrétan mire tetszik gondolni?

Reggel, amikor a lovam nyerge alól kivettem a megpuhult rostélyost, a rádióból, amelyet bekapcsolva hagytam a jurtámban, bűvös hangokat hallottam: „Európa-nap a Kossuth adón”. Berohantam, nehogy egy percet is elveszítsek a műsorból, ugyanis mindennél jobban érdekel, bejutunk-e végre Európába, vagy továbbra is itt kell rostokolnunk az eurázsiai sztyeppéken. Párducbőrrel bevont hokkedlimről figyeltem majd egy órán át az adást, de megérte. A műsor vezetői olyan külföldön élő közéleti személyeket szólaltattak meg, akik mind közülünk származnak, de már polgárjogot nyertek Európában, corn flakes-et reggeliznek egy-két szelet toasttal. Esténként pedig néhány tucat osztriga elfogyasztása közben a sorsunkon tűnődnek. Csupa jóindulatú, finom úr fejtette ki nézeteit és aggodalmait esélyeinkről és kudarcainkról, látszott, hogy nem felejtették el, honnét jöttek. (A legmeghatóbb példa erre szomorú sorsú trónörökösünk, aki bár tagja az Európa Parlamentnek, nemrég a televízióban hibátlanul elénekelte, hogy: „Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék…”)

Engem leginkább a műsorvezetők tájékozottsága nyűgözött le, szinte lélegzetvétel nélkül sulykolták az európai gondolatot, s a kitűnő szerkesztő nem habozott kijelenteni, hogy európainak lenni mindig is értékválasztás volt, az európaiságot képviseli Homérosz és Horatius, Michelangelo és Leonardo, a roueni katedrális építője, Le Corbusier és Fellini.

A megszólaltatottak már kevésbé voltak lelkesek – könnyű nekik, ők már a sáncokon belül vannak –, óvatosan mérlegelték, mi az, ami közelebb visz és mi az, ami eltávolít bennünket Európától. Határ Győző író Wimbledonban ugyan megkerülte a nyílt választ, de szavaiból azért levonhattuk a következtetést: „A háború előtt primitívebb, provinciálisabb nemzetet a Horthy Magyarországnál elképzelni sem tudtam – mondta –, most azt tapasztalom, hogy ezen mély színvonal alá, nemhogy süllyed, hanem zuhan az ország.”

Schöpflin György, a londoni közgazdasági egyetem tanára elítélte a nemzetiségi torzsalkodásokat, és arra intett, hogy a törvényeinket oly módon alkossuk meg, hogy azok kompatibilisek legyenek az európai törvények rendszerével.

Sárközi Mátyás író, a BBC magyar adásainak szerkesztője úgy látja, hogy az örökké zsörtölődő Egyesült Királyság feladta ellenállását Európával szemben, s már az angol munkás nem vesepudingot eszik, hanem makarónit, bolognai mártással.

Péter László, a londoni egyetem tanára szerint a demokratikus fejlődéssel és jogállamisággal nincs nálunk semmi probléma, az integráció legfőbb akadálya a magyar gazdaság kaotikus helyzete.

Kende Péter Párizsban élő politológus viszont az Európai Unióhoz való csatlakozás alapfeltételét, a megbízhatóságot kérte számon. Nem válaszolunk a levelekre, elmulasztjuk a fontos találkozókat és a szerződések betartásával sincs minden rendben.

Bizony szomorú volt hallgatni ezeket a dolgokat, amikor lelkes igyekezettel loholunk Európa felé, mely ott lebeg előttünk, mint a lovak szája elé kötözött sárgarépa. Mert nem csekély, amit várunk ettől az integrációtól. Amint sikerül bejutnunk az Unióba, azonnal márványlépcsőt csináltatunk kápolnásnyéki nyaralónk elé, kerti medencénkben jegelt camparit szürcsölgetünk és nyugdíjunkból a Bahamákon töltjük szabadságunkat. De hát ezekről a vágyainkról hallgatnak, inkább azt hajtogatjuk átszellemülten: Az európai szellem… Laplace és Spinoza, Rembrandt és Walter von der Vogelweide…

Mint az a kéjesen merengő hölgy, aki betér egy kalapkereskedésbe: „Szeretnék egy kalapot – rebegi elrévült tekintettel –, egy széles karimájú kalapot, nem is tudom, milyen anyagból, csak nagy, széles karimája legyen…” „Konkrétan mire tetszik gondolni?” – kérdezi az eladó. „Konkrétan a baszásra – mondja a hölgy szárazon, majd ismét révetegen: – De szeretnék egy nagy, széles karimájú kalapot, lehet esetleg vászonból is, elől talán egy kis virággal…”

 

(Gondolat-Jel. Elhangzott 1996. május 5-én a Kossuth adón.)

Azok a rádiós évek…

Nem is tetszenek elképzelni, milyen nehéz rádiójegyzetet írni. Az ember kiválaszt egy műsort az újságból, csak úgy, a címe szerint – mert részletes, a tartalmat is sejtető ismertetések már nem léteznek –, persze éppen akkor valami dolga akad, cseng a telefon, forr a leves a konyhában, meg kell verni a gyereket, következésképp elfelejti bekapcsolni a készüléket. Ez így megy napról napra, óráról órára, s mire a leadás határideje közeledik, már csak a Magyar daloskert vagy a Fúvós átiratok az Empire Brass előadásában kínálja magát.

Június ötödikén végre kiválasztottam egy műsort, amelyről a címe alapján úgy éreztem, hogy közel áll a szívemhez, ez volt ugyanis a címe: Azok a rádiós évek… Huszonhárom óra öt perckor kezdődött, és én huszonhárom óra két perckor aludtam el. Mire felébredtem, már csak a magyar és idegen nyelvű vízjelző szolgálatot hallhattam. A Duna Apatinnál áradt, ám ez elég kevésnek látszott egy jegyzethez. Nagyon szomorú voltam, sokat vártam az elmulasztott műsortól, hiszen azok a régi rádiós évek az én életemnek is sorsdöntő évei voltak, az ötvenes évek végétől a hatvanas évek közepéig, amikor kirúgtak, mert egy rádiójáték elnöki lehallgatásán a véleményem gyökeresen eltért az elnökétől. A rádiójáték arról szólt, hogy az illegális kommunista Mikulás jelmezben látogatja meg a családját – senki sem sejti, hogy ő a papa –, az elnök sírt a meghatottságtól, én meg azt mondtam, hogy ez egy marhaság. Abban az időben elég könnyen kirúgtak még fontos munkatársakat is. Erdei Klárinak, a legendás bemondónőnek azért kellett megválni a Rádiótól, mert fesztelenül elmesélte Budapest főpolgármesteréről, hogyan dugta meg az ismert balerinát az íróasztalán. Pedig igazán nem az ő hibája volt, hogy a hírek után elfelejtették kikapcsolni a mikrofont, s így ez a fontos információ is kiment az űrbe. Azután visszavették őt is, meg másokat is, ez szólt annak, az meg amannak, megvoltunk valahogy. Ezek az alkalmi kellemetlenségek azonban eltörpültek a kimondhatatlan gyönyörűség mellett, hogy minden nap szinte minden jeles személyiséggel találkozhattam a pagodában, s olyan asztaltársaim voltak, akiknek az autogramjáért valaha félórákat álltam sorba a színházak kiskapuja előtt.

Tőkés Anna úgy lépett be a Rádió kapuján, hogy fel sem mutatta a belépőjét az – akkor még igen szigorú – őröknek. Felemelte a kezét, mint a Gracchusok anyja, s csak annyit mondott: „Térdre, rabszolgák!” Gózon Gyula közel a pagoda bejáratához lesett mindig egy áldozatra, aki majd hízelegve megkérdezi: „Hogy vagy, Gyula bácsi?” Miután ez megtörtént, Gózon gyötrött képet vágott: „Ne is kérdezd – mondta. – Halálosan fáradt vagyok. Egész nap a kerítést kátrányoztam.” „Miért kell a kerítést kátrányozni?” – kérdezte a gyanútlan áldozat. Gózon csak erre várt. „Hogy ne lássák, amikor kinyalod a…” Na szóval, mindenki valami huncutságon törte a fejét. Komlós Vili bácsi egy stampedlis poharat tett a nadrágzsebébe, és minden nőismerősét barátságosan magához szorította: – „Mit szólsz? Érzed, hogy milyen férfi vagyok?” Darvas Szilárd magányosan és rengeteg konyak kíséretében kínlódott egy dalszövegen, amit perceken belül le kellett adni, mert kezdődött a felvétel és még csak két sor volt meg: „Nem wurlitzer a verkli, ezt szívvel kell tekerni…” És Timár József és Pécsi Sándor és Székely Mihály és Feleki Kamill és Úristen, még mennyien!

Miután nem tudtam meghallgatni a műsort, eszembe jutott, hogy a múltkor belehallgattam a Szabó családba, amelynek születésekor magam is ott tevékenykedtem a dramaturgián, és a hallgatókkal együtt szurkoltam, hogy Szabó Icuka vajon elveszti-e az erényét vagy sem. Őszintén megvallom, én az előbbi megoldás mellett tettem le a garast, de hát ez akkoriban nem ment olyan könnyen. Volt még erkölcs, üzemi pártbizottság, emendéesz és jutalomüdülés Zánkán. A kétezer nem tudom hányadik folytatásból már semmit nem értettem. Ismeretlen szereplők ismeretlen vállalkozásokról tárgyaltak, s csupán Icuka maradt meg nekem. Ő közben orvos lett – talán nyugdíjas is – és többszörös nagymama.

Úgy éreztem magam, mint a farkas, amint alattomosan somfordál a kis kosárkáját lóbáló Piroska után, míg végül negédesen megszólítja: „Hová mész, Piroska?”

Piroska hátra sem néz, foghegyről válaszol:

„Megyek a patakra, megmosom a pinámat.”

A farkas elpirul. „Hű, de megváltozott ez a mese” – dünnyögi maga elé.

S ezzel zavartan elódalog.

 

(Azok a rádiós évek. Nem hallgattam 1996. június 5-én a Kossuth adón.)

„Csak az jöjjön katonának…”

Nem tudom, milyen lehet otthon, családi körben Bolgár György, de ha olyan békés, megértő és türelmes, mint a Beszéljük meg című rádiós műsorban, feltehetően öröm a közelében élni, a felesége sálat köt neki karácsonyra, s a gyerekek vidám nótaszóval mennek kirándulni vele Verőcére.

Jómagam, mint rádióst is a legkitűnőbbek között tartom számon, minden válasza higgadt és tapintatos, ezeken a válaszokon senki nem sértődik meg. A hallgatók bizalommal tárulkoznak ki előtte, s még a legkényesebb kérdésekben sem tesznek féket a nyelvükre. Mert a magyar ember már ilyen, ami a szívén, az a száján. Ezt tapasztalhattuk a június 19-én elhangzott műsorban is, melynek három témája volt: az orosz választások, Tőkés László vitája a magyar kormánnyal és a hadkötelezettség törlése az alkotmányból.

A három témából az utóbbi kettő kavarta fel leginkább a kedélyeket, és bizony Bolgár Györgynek igencsak fel kellett kötni a fehérneműjét, amikor az olyan meggyőző érvekre válaszolt, mint amiket például K. A. hallgató szögezett a mellének: „Nagyon felháborító volt, ahogy tegnap a televízióban a három vitéz, a Haraszti, Bródy meg a Vámos szónokolt a hadsereg és a nemzeti érdekek ellen, hogy ne legyen itt sorköteles katonaság. Hát kérem, én nem ilyen három vitézt vinnék oda, hanem olyanokat, akik a hazaszeretettel egyetértenek, és ne a szégyenbe vigyék és a gyengeségbe ezt az országot. Most nem akarom mondani (akkor meg miért mondja? K. G. Gy.), hogy Szlovákia eltereli a Dunát, hát kérem szépen, holnapután a Tiszát is el fogják terelni. Mert még az sem lesz, akitől tartsanak. Mert nincs nemzeti hadsereg, mert a fizetett hadsereg, csak fizetett hadsereg…”

„A mostani hadsereg még a hadkötelezettségre, sorkatonaságra épül – érvelt Bolgár György – ilyen hadseregünk van, nem önkéntesek, Szlovákia mégis elterelte a Dunát. Hát akkor, ezek szerint ez sem vált be?”

„Hát nem – mondja némi megfontolás után K. A. hallgató. – Mert le van rombolva a szellem. A magyar hazafiság a hadseregben le van rombolva.”

Hát megvallom, én irultam-pirultam volna Bolgár György helyében, amikor így a szemembe mondják a szomorú tényeket, melyeket másutt csak titkos jelentésekből tudnak meg az érdekeltek. Nálunk nincs szükség rejtett dossziékra meg unintelidzsensz szerviszre, a magyar ember – mint már említettük – nyílt és őszinte. Akárcsak az a kolozsvári hallgató, aki elítélte a kormány mérsékelt nemzetiségi politikáját. „Lehet, hogy Tőkés László szenvedélyesen fejezi ki magát – szögezte le –, de végül is mindig ő mondja ki a forró kását.” Ha visszavonulót fújunk, azt a románok nem értékelik, de egy kemény fellépéssel jobb belátásra lehet bírni őket. Horn Gyulán és Kovács Lászlón pedig – amikor a magyarság sorsa kerül terítékre – látszik az enerváltság.

Ez a kérdés – ha már ki kell mondanunk a forró kását – megint csak összefügg az ütőképes hadsereggel, amely az új alkotmány szerint – amint lesz rá megfelelő fedezet –, akár tetszik K. A. úrnak, akár nem, hivatásos, toborzott katonákból fog állni.

Nem ettől kell annyira félni.

Gondoljunk rá, hogy hazánkban volt már toborzott hadsereg, méghozzá a két világháború között, amikor is a trianoni diktátum a sorozható véderő létszámát szűk korlátok közé szorította. Ezért azután az újonctól – hogy a szabályok betartassanak – mindig megkérdezte az őrmester: „Hol van most, fiam?” Mire az újonc azt felelte: „Alázatosan jelentem, sorozáson.” Kapott egy nagy pofont és egy szelíd magyarázatot hozzá: „Te nem sorozáson vagy fiam, hanem toborzáson.”

Mondjuk ki végre a keserű pirulát.

Ha valamit nagyon akarunk, kevés pénzzel is meg lehet oldani.

 

(Beszéljük meg. Elhangzott 1996. június 19-én a Kossuth rádión.)

Azok a régi szép tárcák

Istenem, hol vannak már azok az idők, amikor az újságolvasás valami nemesebb szórakozást jelentett. Amikor a polgár a pincskalapját felakasztotta a kávéházi fogasra, a karlsbadi reggelijéhez pohárban vedelte a lágy tojást, s mellé kikérte a reggeli lapokat. „Két toj poh…” – kiáltotta a pincér a kasszírnőnek, aki a lengőajtó előtt maga is belemerült Szini Gyula aznapi tárcájába. A lapok tárcái beletartoztak a reggeli szertartásba, a szűrt, félbarna kávéhoz elmaradhatatlan tartozék volt a rövidke iromány, amely egy vastag vonal alatt húzódott meg a lapokban, s a szerzők között olyan nevekkel találkozhatott az olvasó, mint Cholnoky Viktor, Lovik Károly, Molnár Ferenc vagy Krúdy Gyula. Ezek a tömör életképek – melyek francia hatásra honosodtak meg a magyar sajtóban – könnyekre vagy mosolyra fakasztottak, politikával leginkább csak a sarki hordárok foglalkoztak vagy az izraelita gabonaügynökök, akik délben a velős csont veregetése közben nem mulasztották el megjegyezni: „Ez a Wekerle nagy koponya…” Kossuth Ferenc keservesen elraccsolt parlamenti javaslatai az érdeklődés szempontjából eltörpültek egy lefüggönyözött gumirádler titkai mellett.

Ám a politika fokról fokra kezdte megkövetelni a magáét a sajtóban, betüremkedett még a vonal alá is, és kiszorította a könnyes-bús emberi cselekményeket. A régi klasszikus tárca lezüllött az utóbbi évtizedek során, érdekeket szolgált és gyűlöletet szított. Nem is foglalkoznék vele, ha a múltkoriban a Népszabadság hasábjain nem találkozom egy igazi, békebeli tárcával.

Még melegiben fel is olvasta valaki egy társaságban, történetesen hervadt és többszörösen is átjátszott irodalmárok előtt, egyikük meg is jegyezte: „Kicsit szentimentális.” De közben érezni lehetett, hogy a torka elszorul. Pedig a történet nem volt szentimentális, éppen a tárgyszerűség tette szívbe markolóvá. Egyszerű kis eseményről szereztünk tudomást, az aprócska epizód a Pozsonyi úton esett meg, és egy magányos, idős hölgyről szólt, aki betipegett egy szárnyasszakboltba, mert hát farból, hátból, szárnyakból olcsó és tápláló levest lehet főzni. Egyetlen hozzátartozója, egy öreg, süket kis eb – 17 éves – elunta a kirakat előtti ácsorgást és a gazdi után somfordált a boltba. Egy baromfiszállító munkás erre megragadta a törékeny kis jószágot, és teljes erővel kihajította az ajtón. A vékonyka bordák összetörtek. A Dido névre hallgató kutya félholtan feküdt a kövezeten, és éppen úgy nem értette a gyilkos emberi indulatokat, ahogyan gazdija hitvese sem értette, amikor – nagyon régen – puskák csövei meredtek rá. Az idős hölgy férjét ugyanis megölték a háborúban. Szelíd tanárember volt és verseket írt. Verseiben a feleségét ugyanúgy nevezte, ahogy ma is ismerik a Pozsonyi úton: Fanninak. Így írt róla egyik utolsó versében: „És Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, s árnyékot írna lassan a lassú délelőtt…”

Nem szégyellem bevallani, sírással küszködve olvastam a tárcát. Azután kiszakítottam az újságból, szépen összehajtogattam és a kabátom belső zsebébe rejtettem, a szívem fölé. Akárcsak kilencven évvel ezelőtt tettem volna. Bár ez esetben még fel is állok, odasompolygok a kasszírnőhöz, behajolok az ablakán – finszterlizésnek nevezték ezt a mozdulatot valaha – és azt kérdezem:

– Olvasta nagysád Bächer úr legújabb tárcáját?

Mire a kacér özvegy – képzeletem szerint – azt válaszolja:

– Én Bächer úr minden tárcáját elolvasom.

– Bächer úr jó író – mondom én.

– Az nem beszéd – süti le a szemét a kassza élveteg tündére. – Be szokott nézni egy stuccnira néha. Császárkörtét iszik hozzá. Szép fekete szakálla van, és a Kertész utcai könnyűvérű hölgyek csak Ivánkának szólítják…

Sajtó-etűdök

Az ember csak ámul és bámul, hogy mekkora utat tett meg a magyar sajtó az elmúlt évek során. Széltében-hosszában burjánzik az ötlet, lelemény, mesterien alkalmazzuk a sorok közé rejtett információkat, hangzatos címek hívják fel a figyelmet olyan eseményekre, melyek felett régen átsiklottunk volna. És ezt nem csupán a népszerű napilapok hasábjain tapasztalhatjuk, e tekintetben a szerényebb sajtótermékek is igyekeznek kitenni magukért. Engem az utóbbi időkben leginkább a Magyar Honvéd című lap egyik – kövér betűkkel szedett – cikkének a címe ragadott meg:

Hogyan lett Őszentsége lapunk olvasója?

Egy fénykép is volt látható az írás mellett, melyen a szentatya buzgón tanulmányozza a Magyar Honvédet, le sem veszi a szemét róla.

Ha a meglepő cím nem kelti fel az érdeklődésemet, talán ügyet sem vetek a Magyar Honvéd további négy egyházi jellegű közleményére, s nem tudom meg például, hogy Róma püspöke, a Nyugat pátriárkája kapott a honvédelemtől egy nagyon szép ajándékot – amint erről H. László százados úr tudósít –, „a kereszténységet védő katona szimbólumát, a magyar huszár szobrát.” A szobor mögött, egy ezüstlapra Keleti György honvédelmi miniszter nevét is rágravírozták.

Magasztos áhítat lett úrrá rajtam a Magyar Honvéd lapozgatása közben.

Éteri szférákban lebegett fölöttem Kapisztrán János és Zadravecz atya szelleme.

 

*

 

Mostanáig csak akkor futottam át a lapokban az apróhirdetéseket, ha szükségem volt valamire, például takarékos olajsütőre vagy barokk tálalóra háromajtós szekrénnyel. Nagyon érdekeltek továbbá az indiai relaxamasszázsok is, és bizony nem kis örömömre szolgált, ha azt olvastam, hogy korlátolt számban még mindig lehet kapni Zakar András: A sumer hitvilág és a Biblia című könyvét a Fehérlófia könyvesboltban. Az Új Demokratáról Demokratára keresztelt hetilap ez évi 37. számában két apróhirdetés is felkeltette a figyelmemet, az egyikben egy harmincas, csinos, magas értelmiségi nő keresett szeretni tudó, kifejezetten magas férfit: „Ne rejtőzz el!” jeligére. A másikat – amiért ezentúl böngészni fogom a rovatot – érdemes teljes egészében idézni:

„Az anyaországunknak olyan anyagi, katonai, diplomáciai helyzetbe kell kerülni, hogy amikor eljön az idő, képes legyen a határmódosítás végrehajtására.”

Némileg csalódottan állapítottam meg magamban, hogy – bár a szándék dicséretes – a közlés módja nem sikerült tökéletesre. Nincs feltüntetve se cím, se telefonszám, se jelige. Így aztán hiába próbál valaki anyagilag, diplomáciailag, esetleg – bármily jelentéktelen – fegyverzettel is hozzájárulni a nemes célokhoz, nincs kihez fordulni, hiányoznak az információk, nem tudja meg, melyik határunkról van szó. Mert ha – teszem azt – a hirdetés feladója északi határainkat vette célba, meg se próbáljunk tengeralattjárókat beszerezni.

Hosszas töprengés után azzal vigasztaltam magam, hogy később úgyis mindent megtudunk, majd ha eljön az idő. Ezzel továbbugrottam egy másik apróhirdetésre, amely megadta a telefonszámát annak a személynek, aki garantáltan segít rajtam, ha konfliktusaimat nem tudom kezelni, ha önértékelésem labilis, ha partnerkapcsolati és szexuális problémám van.

Mert hát nemcsak határkiigazítással él az ember.

 

*

 

Pusztán sajtótechnikai szempontokból izgatja fantáziámat az a polémia, amely egy ideje váltakozó színvonallal bukkan fel lapunk különböző rovataiban.

Íme az előzmény: kitűnő kollégám, M. Gusztáv Magyar Watergate című publicisztikájában nem túl hízelgően – ám a sajtóetika követelményeinek határán belül – nyilatkozik K. Andrásról, egy másik kiváló szerkesztőről. K. András válaszában röviden és frappánsan fogalmazott: „Ekkora mocskot utoljára Musza Szabri egyiptomi újságíró tollából olvastam 1978-ban a kairói Al Akhbarban.”

Először csak a fejemet csóváltam – ejnye, hát ennél szellemesebb érveket nem talál egy ivarérett főszerkesztő? –, majd úgy határoztam, hogy erre nekem is válaszolnom kell. Mégpedig ugyanazt, amit hasonló esetben válaszolt Ingmar Hastesorg svéd újságíró 1983-ban a stockholmi Svenska Dagbladedban.

De már előre tudom, hogy K. András ezután a fejemre olvassa Kikura Yakiba japán újságíró vezércikkét, melyet 1991-ben közölt a tokiói Ashahi Shimbunban.

Ha meg meri tenni, hát tegye.

Fejemben már készen álltak a megdönthetetlen mondatok, amelyeket Elijahu Rosenspitz izraeli újságíró írt le 1976 őszén a tel-avivi Maarivban…

Öt-hat év múlva, amikor a vita a fenti módszerekkel végképp lezajlik, megállapíthatjuk, hogy ismét új, értékes színekkel gazdagodott a magyar sajtó.

Nem tagadom, önzésből teszem

Az idei nyáron testben és lélekben edzetten tértem haza balatoni nyaralómból. Sokat járkáltam, sétáltam a jó levegőn, sokszor tíz kilométert is naponta, nem úgy, mint más esztendőkben, amikor nyugágyban heverészve töltöttem az időt vagy léhán söröztem a kerti asztalra könyökölve. Az történt ugyanis, hogy nyár elején hagytam magam rábeszélni egy mobiltelefonra, melyet éppen előnyös feltételekkel, árleszállítva ajánlott a Pannon GSM. Egyre jobban belelovaltam magam az új lehetőségekbe, s már előre elképzeltem, hogy kicsiny lakomból ki sem mozdulva, milyen jelentős megállapodásokat kötök majd különféle kulturális intézményekkel, s nem kell a település egyetlen telefonja előtt fél órákat várakozni, amíg a német turisták megüzenik Brigitte néninek Frankfurtba, hogy a víz herrlich és Badakschoniban a bor etwas ausserordentlich.

Nos, nem akarom hosszúra nyújtani, még Pesten megadtam mindenkinek a mobiltelefonom számát, s már útban a Balaton felé kaptam egy üzenetet, hogy óriási üzlet van kilátásban, két napon belül újból telefonálnak. Vérmes reményekkel telve csatoltam övemre a készüléket, de a sors végzetesen beleszólt meggondolatlan ábrándjaimba. Alighogy leraktam a holmimat, máris csengett a telefon, de mire a fülemhez emeltem, egy reccsenés után elhallgatott, s a kijelzőn, a térerő helyén egy nulla volt látható. Szerencsére a szomszédom elmagyarázta, hogy itt, Alsóbélatelepen a vételt a fonyódi hegy beárnyékolja, ám kis ügyességgel meg lehet találni azokat a pontokat, ahol a kapcsolat valamennyire lehetséges, azért forogni, ide-oda topogni akkor is kell hozzá, ők a szilvafát szokták körüljárni.

A következő néhány nap a kísérletezés jegyében telt el, amíg a futórózsa és a ribizlibokrok között ráleltem arra a helyre, ahonnét – némi futkosás árán – legalább egy fél beszélgetést le lehetett bonyolítani, a készülék leginkább akkor mondott csődöt, amikor azt kérdeztem, hogy: „És mennyit fizettek?…”

A két házzal mellettem lakó szomszéd nagyokat mulatott igyekezetemen, neki Westel készüléke volt, prímán vette a hívásokat, a Westelnek állítólag Alsóbélatelepen van konténere vagy mije.

Mindeddig valahogy igazságtalannak éreztem a saját, egyéni tapasztalataimat nyilvánosan is szóvá tenni, mert lehet, hogy Ceglédbercelen vagy Csisztapusztán a Pannon GSM a menő, és a Westelt árnyékolja be a Bercel vagy a Csiszta. A múlt héten azonban a posta kikézbesítette a Pannon GSM hírmagazinjának, a Pannon Világnak első számát, amelyből kiderült, hogy fenntartásaim manapság olyan avíttak, mint egy biedermeier hintaszék, ez a lap Fókuszban című rovatából vált világossá előttem, ebben a rovatban hasznos tudnivalókat adtak közre a tarifák (árak) világából. „Nem tagadjuk, önzésből tesszük” – jelentette ki az öntudatos reklámszakember.

Mint ismeretes, a Pannon GSM engesztelhetetlen versenytársa a Westel 900. Meg is kapta a magáét, nem szerettem volna a Westel 900 bőrében lenni, más cég ilyenkor elmegy Földvárra deszkát árulni. De érdemes szó szerint idézni egy részt a csípős közleményből.

„Alámerülve most már a konkrétumok világába: A Westel 900-nál (Eurofon II.) a csúcsidő 39 Ft/perc, nálunk (Optimum) 35,50 Ft/perc. Ha ezt az egy szempontot tekintjük (kiegészítve azzal, hogy nálunk a drága csúcsidő nem reggel 7-kor, hanem csak 8-kor kezdődik), akkor kiderül, hogy a Westel 900-hoz képest egy átlagos Pannon-előfizető éves szinten több tízezer forintot takaríthat meg…”

Mámoros lelkesültség vett erőt rajtam. Micsoda szerencse, hogy a Pannon GSM-et választottam! Igaz, hogy arra a célra, amire beszereztem, nem vált be, de a gondolat, hogy éves viszonylatban több tízezer forintot takaríthatok meg, felemelő volt.

Biztos vagyok benne, hogy az új, szókimondó reklámtechnikát csakhamar más gyártmányok esetében is alkalmazni fogják. Az újfajta mosószerek nem burkolják többé balladai homályba, hogy melyek azok a porok, amelyeknél ők hatásosabbak, nem fakítják ki a ruhát, mint „az a másik”, a „hagyományos…”, de hiszen tetszik látni a különbséget.

Idővel a kultúra területén sem lesz szégyen az új – ma még kissé furcsának tűnő – módszer, s természetesnek vesszük majd, ha a lapokban ezt olvassuk: „Látogassa többet a Vígszínház előadásait. A mi helyáraink olcsóbbak, mint a Madáché, a színvonalról már nem is beszélve…”

S ha már itt tartunk, szeretném megjegyezni, hogy a gyászbeszédeket, emléktáblák avatását, megemlékezéseket évfordulók alkalmából, tárlatok megnyitását magasabb színvonalon és kedvezményesebb áron vállalok, mint például… De azt hiszem, e téren nem is kell nevet megjelölnöm, elég, ha végiglapozzuk az Írószövetség havi tájékoztatóját.

Inkább az ólmot

A sajtó mostanában nagyon érzékeny.

Az érzékenységtől pedig félni kell.

Mi tagadás, én is félek. Egyre óvatosabb vagyok, holott a lapokban bőséges a kínálat az olyan írásokból, melyeken nehéz nem élcelődni. Az utóbbi időkben azonban alaposan elment a kedvem az efféle tevékenységtől. Félek. Ösztönösen kitapogatok minden csomagot, mielőtt kibontom, hogy meggyőződjem, nincs-e benne levélbomba. Ha kilépek a kapun, gondosan körülnézek, nem leselkedik-e a sarkon egy bérverekedő, ólmosbottal. A lakásom ajtajára hevederzárat, védőhálót és riasztóberendezést szereltettem, s felszögeztem egy táblácskát A kutya harapós felirattal, ugyanis ha valaki csak hozzáér az ajtóhoz, azonnal működésbe hoz egy magnetofont, amelynek szalagjára a pitbullok jellegzetes ugatását vették fel. A telefonom egyelőre nem kapcsoltatom ki, legföljebb – ha ösztöneim azt sugallják – nem veszem fel, akármennyit csöng is. Így csak az üzenetrögzítőről hallgathatom vissza a jövőmre vonatkozó, nem túlzottan kecsegtető jóslásokat, s még örülhetek, ha mindössze büntetőjogi eljárást helyeznek kilátásba, sejtelmes homályba burkolt vétkeim miatt.

Olykor még hálás is vagyok, amikor szánakozva csupán szenilisnek tartanak, amint ez nemrégiben történt, mivel egy fiatal költőnő merész verssorát nem soroltam a magyar szerelmes költészet gyöngyszemei közé: „Hát szokd a hüvelyedből kifolyó ravatalszagot…” „Milyen szomorú is az öregség” – írta rólam lapunkhoz küldött válaszában a költőnő patrónusa, aki maga is költő, távol áll tőle az alpáriság, szereti a borongós őszi estéket, a csillámló fényeket a Tiszán, s a hüvelyből kifolyó ravatalszagot. Az ilyen válaszokat nem érzem sértőnek, elgondolkodtatnak és sokszor jobb belátásra bírnak a hüvelyből kifolyó ravatalszagot illetően.

A legutóbbi lapszemlémre visszaszivárgó jelzések azonban mélységesen elkeserítettek. Ebben a lapszemlében azt kifogásoltam, hogy egy vállalat reklámjellegű folyóirata cikket közölt, melyben hosszasan taglalta termékeinek előnyeit egy konkurens – és gátlástalanul nevén nevezett – vállalat termékeihez képest. Erre a módszerre eddig csupán a parlamentben láttunk példákat, az iparban és kereskedelemben – szerencsére – még nem. A lap felelőse – kitűnő újságíró, tisztességes, s valószínűleg csak a reklámtechnikában járatlan férfiú – fel sem tételezte, hogy senki nem vesztegetett meg, s nem egy összeesküvés használt fel fondorlatos céljaira. „Többé nem ismerjük egymást” – mondta a telefonba, s így most az amúgy is gyér számú rendes és tehetséges sajtómunkások közül eggyel kevesebbet ismerek.

Az eset keserves és jellemző a korra, egyre azért mégis jó. Meggyőzött róla, ha el akarom kerülni a konfliktusokat, olyan megnyilvánulásokat keressek, melyeket csak dicsérni lehet. A Demokratát és a Magyar Fórumot azonnal elvetettem, s figyelmem a zsenge ifjúsághoz szóló lapokra irányult. Különösen az a Vico által kiadott nemzetközi zenei és ifjúsági magazin nyerte el tetszésemet, melynek levelezési rovatát példamutatónak találtam. A szerkesztő okos és megnyugtató válaszokat ad a zavaros lelkiállapotokat tükröző kérdésekre, amint ezt a következő levélváltásból is láthatjuk. Egy 20 éves fiatal asszony közös gyereket szeretne a férjétől.

„Csak az a probléma – írja levelében –, hogy eddigi szeretkezéseink alkalmából többnyire óvszert használtunk. A kevés alkalmakkor, amikor nem használtuk (érdes felületű condom), sohasem jutottunk el a csúcsig. Valószínűleg azért, mert én sohasem élveztem… Miért van az, hogy én csak az érdes felületű gumit élvezem, mikor az lenne természetes, hogy férjem nemi szerve nyújtana kielégülést…”

A szerkesztő válasza helyes és meggyőző:

„…Az érdes felületű gumiban nem a férjed nemi szerve volt? Fogadd el, hogy az ő pénisze okozott neked orgazmust…”

Nekem biztos, hogy kevésbé célszerű ötletek jutnának az eszembe. „Ha így áll a helyzet – írtam volna –, cseréld ki a férjed egy olyan fiúra, akinek már eleve érdes felületű pénisze van.” De hát ezért lennék én rossz levelező. Bizony, nem tudnám, mit válaszoljak annak a 15 éves fiúnak, aki a következő panasszal fordulna lapomhoz:

„Ha közeledik egy lány felém, a nemi szervem mindig megmerevedik. Ez engem nagyon zavar…”

A szerkesztő három megoldást javasol. Én a másodikat tartom megfelelőnek.

„Engedd, hogy közeledjen a lány, és közöld vele, hogy milyen állapotban vagy.”

Ez így korrekt. Csupán a közlés módjában vagyok bizonytalan. Valahogy így képzelem el:

„Pirike! Mielőtt közelebb jössz, szeretném felhívni a figyelmedet, hogy péniszem a merevedés állapotában van. S csak akkor közeledj felém, ha ez téged nem zavar. Ebben az esetben moziba is elmehetünk, feltéve, ha a jegypénztár előtti sorban szorosan állhatok a hátad mögött.”

Nem tagadom, nehéz megütni azt a tisztán csengő hangot, amely az ifjúság sajátja. Ha most sem sikerült, ha ezúttal is találok gyalázkodó megjegyzést az üzenetrögzítőmön, öngyilkos leszek.

Ezt pedig a következőképpen tervezem:

Kipécézek egy cikket a Magyar Fórum Kurszán vezér havában megjelent számából. (Így jelölik november hónapját a lap fejlécén.) Biztos vagyok benne, hogy Undur vezér havában – ekkor szoktak a MIÉP-nél fehér lovat áldozni – beront a jurtámba két marcona. A fősámánhoz hurcolnak, aki arra ítél, hogy fülembe forró ólmot öntsenek.

Ami megváltható egyévi előfizetéssel a Magyar Fórumra.

Ezoterikus nyomizás

Gyermekem még iskolába jár, de a pályaválasztása mindeddig komoly fejtörést okozott, már a harmadik középiskolába írattuk be, hogy felfedezzük a hajlamainak és képességeinek legalkalmasabb foglalkozást. Ez a súlyos gond most megoldódni látszik, miután nemrég tudomást szereztem róla, hogy dr. K. András vezetésével megnyílt az első magyar táltosiskola. A beiratkozás gondolatát gyermekem is elfogadhatónak találta, bár én előre látom, hogy a kezdeti felbuzdulást csakhamar kudarcok követik, s már az első évben rossz jegyeket fog hazahozni rovásírásból, béljóslásból és tűztáncból. De hát mindegy, fő, hogy szakma lesz a kezében, amit idővel a névjegyére is rávehet: okl. táltos vagy címz. sámán.

Az iskola vezetője – amint erről Gyurcsok József Új Esélyadók című ezoterikus, paratudományos, természetgyógyászati havilapjából értesültünk – fel is szólalt a hajókirándulással egybekötött Nemzetközi Táltos és Sámán Találkozón, „70 000 évre visszamenőleg szólt a magyar nép eredetéről, az egykori törzs szétválásáról, amely magyarázatként szolgál a világ minden részén fellelhető magyar nyelvre…” Én őszintén szólva a 70 000 évet meglehetősen szerény becslésnek tartom, ez már a felső paleolit ideje, vagyis a legutolsó jégkorszak, melyben a cromagnoni ember – aki feltehetően szintén magyarul beszélt – pattintgatta kőbaltáját. Véleményem szerint az alsó paleolitban (i. e. 600 000-től 120 000-ig) sem hiányozhatott a magyar faj markáns jelentkezése, bár ez a feltevés egyelőre még alaposabb tudományos bizonyításra szorul. Állításomat azonban meggyőzően támasztja alá K. S. Zsuzsanna, az Új Esélyadók főszerkesztőjének előadása, melyben külföldi tudósok magyar vonatkozású kutatásaira hivatkozva megállapította, hogy „a kozmikus nyelv a magyar, valamint, hogy még az egyiptomi piramisok alatt talált város falain levő hieroglifák is értelmes magyar mondatokat alkotnak!”

Tisztelettel figyelmébe ajánlom a kitűnő Kákosy professzor úrnak, hogy tanulmányozza ebből a szempontból is a cseréptáblákon fennmaradt üzeneteket, előbb-utóbb biztosan ráakad az alábbiakhoz hasonló magyar szövegekre: „Nofri! Fontos közlendőm van számodra. Este találkozzunk a piramisnál. Bugyit ne vegyél fel. Amenhotep.”

A rendezvényen elhangzottakból megtudtuk továbbá, hogy a magyarországi táltosok és sámánok szoros kapcsolatban állnak a földönkívüliekkel, akiknek számos bázisuk van hazánkban, s nemsokára beiktatják a szakrális királyt is. Erről D. Tamás kabbalista és tenyérjós beszélt, „ő már látta a király tenyerét, és a teljesen szokatlan és rendkívüliségre utaló vonalak egyértelművé tették, hogy kivel áll szemben. Kiléte azonban maradjon még titok.” A szakrális király – akiről még csak annyit tudunk, hogy magyar – megjelenése nem éri a világmindenséget váratlanul, már elkészültek a szakrális királyi ékszerek, a résztvevők meg is tekinthették a királyi koronát. „30 mm-es ezüstszalag, közepén hangsúlyos aranykoronggal, mely aranyhuzal rátéttel kidomborodó hármas háromszög kettős spirált fog közre. A háromszögekből 12 sugár indul a kör széléig, felette antennaként szolgáló navett csiszolású rubin található. A rubin meg van döntve, akár István király koronáján a kereszt. Ez valamennyi sámánkoronán megtalálható, a külső információk vételére szolgál, lényeges szakrális szimbólum…”

A hajó utasai – főképp a gödi, verőcei és szobi táltosok – áhítatos tisztelettel vették körül a Mestert, a nagymarosi Gyurcsok Józsefet, az Új Esélyadók kiadóját, aki lehetővé tette, „hogy ennyi ember magyarságtudata realizálódjon.” A Mesterről tudni kell még, hogy földöntúli hatalmak olyan energiával ruházták fel, amely képessé teszi kézrátétellel is gyógyítani. Egy hálás anya a lap hasábjain be is számolt róla, hogy gyermekének már-már kidudorodó, ökölnyi nagyságú rosszindulatú májdaganata Gyurcsok József érintésétől, klinikailag is bizonyíthatóan, visszahúzódott.

A Mester munkatársai közreműködésével, gyógyító programokat is kidolgozott, egy-egy videokazetta ára mindössze 5000 Ft, de a saját fényképével ellátott pólót már 1800 Ft-ért beszerezhetjük. Könyvei nem csupán hasznos olvasmányok, hanem – amint ez egy aggódó olvasójához írt válaszleveléből is kitűnik – pusztán materiális mivoltukban is rendkívüli jelentőséggel bírnak. „Kedves Balogh néni! Nincs mitől félnie, a könyvből kiáramló energia valóban sokat segíthet állapota javulásában. A visszajelzések alapján elmondhatom, nagyon jók a tapasztalatok, az egyetemi adjunktustól a legegyszerűbb emberig sokan kipróbálták, és legalább 60-70 százalékuk jobban érezte magát attól, hogy a fájó részére helyezte a könyvet.”

Ugyanez a hatása az Új Esélyadóknak is.

Nem haboztam kihasználni a felkínált lehetőségeket. A lapot mindenüvé magammal vittem, s még a színházban is ráültem, ugyanis nekem aranyerem van, illetve csak volt, mivel a kiáramló energiától a Corvin moziban egy kétrészes film vége felé elmúlott.

A lapban sűrűn előforduló nyelvhelyességi hibáktól viszont – bár erről nem illik beszélni – krónikus székrekedésem az ellenkező végletbe csapott át. Míg asztráltestemmel az íróasztal fölé hajolva cikket írtam, földi porhüvelyem a végzettől űzve ingázott a dolgozószoba és a mellékhelyiség között.

Ám ebben a helyzetben is az Új Esélyadók – az oldalakat megfelelő szeletekre szabdalva – mondhatom, igen célszerű szolgálatot tett.

Budapesti kéjmámor

Ha azt akarjuk, hogy hétköznapjaink verőfényesek, vidámak és gondtalanok legyenek, soha ne kezdjük a napot újságolvasással. Miért kínozzuk magunkat már reggel azzal a tudattal, hogy a közbiztonság egyre romlik, a költségvetésben jelentős hiányok mutatkoznak, nő a feszültség a koalíciós pártok között és Tocsik Márta pénze már régóta Jeruzsálemben van, s fegyvervásárlási célokra használják fel a kődobáló arabok ellen – amint erről a Magyar Fórumból értesülhetünk. Bár meg kell hagyni, a reggeli lapok még elég higgadtan tájékoztatnak nem túl rózsás gazdasági helyzetünkről, megtudhatjuk belőlük, hogy a Nyugat elégedetten szemléli erőfeszítéseinket, nem csökken a bizalom a befektetéseket illetően, úgy járnak-kelnek a magyar privatizációs ajánlatok között, mint mi a kínai piacokon, itt is veszünk három pár zoknit, ott is egy tucat koreai kerámiatollat. A reggeli lapok általában nem adnak túlzott hangsúlyt az efféle véres híreknek, hogy lefejezett hullát találtak egy kukában vagy három embert ölt meg a jásznagykiséri ámokfutó.

A reggeli lapok leginkább társadalmi-elméleti kérdésekkel foglalkoznak, ám a lágy tojás és a pirítós mellé ezek sem hatnak sokkal üdítőbben, mint a fej nélküli ember a kukában. A Népszabadság munkatársának beszélgetése Le Pen francia politikussal a múltkor alaposan elvette kedvemet a müzlitől, Schmidt Mária fejtegetései után pedig már hozzá sem nyúltam a megszokott kajszibarackos joghurtomhoz. Mostanában egyetlen lapot ismerek, ami nem rontja el a kenőmájas ízét a számban – igaz, hogy hetilap, de egy hétre való olvasmányt is nyújt –, ez a Fővárosi Önkormányzat kiadványa, a Budapesti Újság. Ez a hetilap, melyet ingyen dobnak alkalmanként a levélszekrényembe, soha nem tartalmaz aggodalomra okot adó híreket, e heti vezércikke is – Felkészültek a télre – arra késztetett, hogy a napot ledér örömöknek szenteljem, két üveg sört is megittam a Budapesti Újság által népszerűsített discontban, mélyen leszállított áron. Bár az eszemmel tudtam, hogy eddig példa nem volt a hó s a fagy szakszerű fogadására, mégis örömmel töltött el, hogy: „Az idei előkészületek során 41500 köbméter szilárd és 650 köbméter folyékony síkosságmentesítő anyag áll a társaság rendelkezésére… A főváros különböző pontjain 1400 hintőanyaggal feltöltött ládát helyeztek el.”

A lényeg azonban – amelyért az oldalakat többször is végigböngészem – a hirdetésekben van. A Budapesti Újság által kínált lehetőségek káprázatosak. Mindent, amire nincs szükségem, fél áron vásárolhatok meg, de amire szükségem van, azt is 20–30–40 százalék kedvezménnyel; ágynak nyitható szivacsos kanapét 124 000 Ft-ért, konyhaszekrényt 146 000 Ft-ért, és még egy Gorenje kávédarálót is kapok ajándékba. S csak a magas ég a megmondhatója, hogy ilyen mélyen leszállított árak mellett miért üresek mégis az áruházak, a kereskedelem mindent megtesz, hogy ne legyen okunk panaszra, egy korszerű Samsung televízió például most 40 000 Ft-tal olcsóbb, mint a múlt héten, most csupán 239 000 Ft. Nem is értem, miért nem ír a lap a talán legfontosabb vívmányról, hogy ami szinte megvásárolhatatlan volt a múltban – rendőrség, vámhivatal –, ma mélyen leszállított áron megvehető. De ne menjünk ilyen messzire, maradjunk a Budapesti Újság kínálta lehetőségeknél, elmondom, mit köszönhetek magam is a lap rendszeres olvasásának.

Nemrégiben egy férfidivatüzlet nyílt közel a lakóhelyemhez, s még az első nap fel sem húzták a redőnyt, máris egy óriási tábla hirdette a kirakatban az árleszállítás mértékét, miszerint – egységáron – egy öltöny 125 000 Ft helyett 95 000 Ft-ért kapható, férfiinghez pedig már 25 000 Ft-ért hozzá lehet jutni. Mivel éppen szükségem volt egy tisztességes öltönyre, mit tettem én, aki – mint említettem – szorgalmas olvasója vagyok a Budapesti Újságnak? Kinéztem magamnak a lapból egy utazási irodát, ahol kedvezményes repülőjegyeket árultak nyugdíjasoknak Rómába. Egy másik utazási irodában kivettem két éjszakára egy római szállodaszobát, természetesen azt is leszállított áron. Ezek után elrepültem Rómába, s már az első órában megvettem azt az öltönyt, amely annyira tetszett nekem Pesten a kirakatban. A többi időt városnézéssel töltöttem, voltam a Campo dei Fiorin, fényképeztem a Campidoglión, galambokat etettem a Piazza Navonán, és még arra is maradt időm, hogy a Szent Péter-bazilikában meggyónjam a bűneimet. S mindez csak fillérekkel került többe, mintha itthon szereztem volna be az öltönyt.

Az is igaz, hogy a közlekedésre alig költöttem.

Egyetlen autóbuszjegyet vettem, s azt a kezemben tartva, minden utastól megkérdeztem: „Dove si deve introdurre il biglietto?” Hová kell bedugni a jegyet? Addig érdeklődtem, amíg elértem a kívánt állomást. Az ellenőr is értékelte a buzgalmamat, meg is dicsért egyszer: „Va bene, Signore!” (Erről a módszeremről részletesen is be fogok számolni a Budapesti Újság turisztikai rovatában.)

Amikor hazajöttem, kaján képpel mentem el az üzlet előtt, ahol a nyakkendők darabját már – leszállított áron – 12 500 Ft-ért kínálták. Tulajdonképpen nem panaszkodhatom – mondtam magamban –, én a nyugdíjamból akár egy nadrágot is bírok venni. De mit szól majd a szegény nyugdíjas, aki azt látja, hogy havi járandóságából mindössze egy nyakkendőre futja? Szerintem elvörösödik és azt üvölti:

– A kurva anyjukat! Ide egy baltát!

Azután elrohan vásárolni egy baltát.

De előbb megnézi a Budapesti Újságban, hol lehet kapni baltát leszállított áron.

Nomád smár

Amikor az ÉS karácsonyi számában elolvastam Bakács Tibor Settenkedő Hazafelé a moziból című írását, haragos szittya indulat kerített a hatalmába, el is határoztam, hogy a Hunnia füzetekben fogok válaszolni erre a liberális manipulációktól párolgó förmedvényre. „Koltay Gábor kritikán aluli, ijesztően dilettáns filmjét, a Honfoglalást néztem több mint 80 percen keresztül. De mindennek van határa. El is döntöttem, hogy nem írok róla kritikát” – közli az olvasóval a kozmopolita, feltehetően plutokrata bajkeverők által lepénzelt tollnok. Bakács Tibor Settenkedő minden sorából érződött, hogy jobban szerette volna, ha nem foglalunk hont, ott rekedünk Itil Kuzuban (Etelköz) a besenyők prédájául, s a Kárpát-medencében a szlávok teremtenek otthont, karöltve a szarmatákkal, jazigokkal, avarokkal és vizigótokkal. De nem csak a honfoglalás váltott ki a szerzőből ingerültséget, hanem minden ezzel összefüggő ünneplés is, a millecentenáriumi látványosságokból csupán Michel Legrand-t és Zoránt tartotta említésre méltónak, no meg a száztagú cigányzenekart.

Mivel dörgedelmes válaszomra alaposan fel kívántam készülni, tüstént jegyet váltottam a Metró moziba. Hely volt bőven, mindössze tízen ültünk a nézőtéren, ami egyes keleti törzseknél éppen elegendő a halotti ima elmormolásához. (Köztudomású, hogy a kazárok körében ehhez tíz férfi szükségeltetett.) A tanulságos reklám után – „Miért szeretik a Ráma margarint Szegeden?” – végre méltóságteljes vontatottsággal elkezdődött a film. Éltesebb magyarok (magyarik? megyerik?) összetömörültek, s azon cifrázták a szót, hogy ki légyen a vezér, és hogy letelepedjenek-e végleg Etelközben vagy vándoroljanak tovább, az Attila dicsőségéből rájuk öröklött hegyeken túli dús legelők felé. Egyszerűbben: menjenek-e haza vagy maradjanak otthon? A film kezdetén látott pufók kisfiú közben felcseperedett, s mint Árpád vezér – Franco Nero – több perces komor nézés után az utóbbi megoldás mellett döntött. A forgatókönyv dicséretére legyen mondva, nem hivalkodtak a nyelv cifrázásával, az elhangzott szövegek még véletlenül sem érték el az általános iskolák második osztálya számára készült tankönyvek színvonalát.

Haragvó indulataim Bakács Tibor Settenkedővel kapcsolatban az első húsz perc után jelentősen csökkentek, félóra múltán már némi rokonszenvet is éreztem, a film végén pedig meg kellett állapítani magamban, hogy az ominózus cikk írója egy ártatlan lelkületű, szemérmes és mindenben a szépet s jót kereső kritikus. Az eleinte oly ellenszenvesnek tetsző kitételeit – nézhetetlen… kritikán aluli… dilettáns – a valósághoz képest már szinte dicséretnek találtam. Fogalmazhatott volna ugyanis kevésbé sarkítottan, valahogy imígyen: ez maga a turáni átok, bűn, szégyen, egy kulturális Tocsik-ügy…

És most álljunk is meg, mert a látszat arra mutat, hogy itt van a Turul eltemetve. Egyes rosszindulatú kabar mendemondák szerint a forgatás több száz millió forintot emésztett fel, várható lett volna a káprázatos látvány, monumentális csatajelenetekkel, Vereckei-szorossal, fehér ló áldozattal, gazdagon ékesített jurtákkal és… és legalább annyi történelmi hűséggel, amennyivel a Robin Hood-filmek szoktak rendelkezni.

Ehelyett mit láttunk? Két-három tucat szőrmók statisztát, bámulatos ügyetlenséggel vívott csatát a besenyőkkel, jelmezekkel, melyek nem tudom, miből készültek, de a zsöllye hatodik sorból a sisakok, mellvértek alumíniummal díszített papundeklinek látszottak. Voltak még száguldó gulyák, vágtató ménesek, melyeket ingyen is megörökíthet egy hazánkba látogató turista Hortobágyon vagy Apajpusztán. Díszlet semmi. Mező jobbra, mező balra, ugyanaz a mező Etelközben, mint a Kárpátokon innen. Ennél igénytelenebb filmet utoljára a szomszédom heiligenkreuzi nyári emlékeiről láttam, videón.

Amikor kijöttem a moziból, hazáig kísértett a gondolat, hogy ezt a filmet egy videókamerával akár én is el tudtam volna készíteni csobánkai nyaralóm festői környékén. S már ki is szemeltem magamban a forgatókönyv íróját egy közelemben lakó nyugdíjas óvónő személyében. A honfoglalók könnyűszerrel kiválogathatók – gondoltam – a pilseni söröző nomád közönségéből, míg a női főszerepeket az utca két tündérében, a kenyeres Zsuzsikában és a zöldséges Icukában véltem megtalálni. Árpád megtestesítőjében erősen ingadoztam, ugyanis senki nem jutott az utcából eszembe, aki ennyire ne értené majd, hogy mit játszik, mint Franco Nero.

A kitűnő színész egyetlenegyszer volt csak elemében, amikor azt az instrukciót kapta, hogy csókolja meg a feleségét, Rékát. Ez már az ő világa volt, igazi körmönfont hollywoodi csókot produkált, lágy, érzéki kezdettel, rafinált ajakmunkával, mely a kiművelt nyelvi fortélyokat is érzékeltette. A jelenet azonban nem úgy folytatódott, ahogy azt a néző elvárta volna, mert Árpádnak sürgősen hont kellett foglalnia.

Bár az is lehet, hogy a költségvetésből már nem futotta egy gazdagon kárpitozott vezéri jurtára, ahol bensőségesen lehet hancúrozni.

De hát akkor hova tűnt az a legendás összeg, amelyről felelőtlenebb kabarok széltében-hosszában suttognak?

„Kebelcsodák Rákospalotán”

Ezt az elbűvölő hirdetést az Expressz című lap Szexpartner rovatában olvastam, teljesen megigézett, valóságos irodalmi ihletettséggel hatott rám. Szindbád jutott az eszembe, akinek Majmunka oly ábrándos kacérsággal súgja a fülébe: „… és veszünk egy kis fészket Erzsébeten.” Bevallom, egész nap arról álmodoztam, hogy mi minden várna rám, ha jelentkeznék a hirdetésre. Repkénnyel befuttatott kertes ház merült fel a képzeletemben, ahol az udvaron, a hó alatt már sarjad a török szegfű, szarkaláb. A parányi szoba vaskályháján almahéj illatozik, s az almárium tetején dunsztosüvegek sorakoznak, barack és zölddió. Falvédők veszik körül a fakeretes ágyat, ahol majd a gömbölyded asszonyka két aranyplombája között aléltan sziszegi felém:

– Harapdálja a fülcimpámat, azt különösképpen kedvelem…

Mezítláb kelne ki az ágyból, formás lábfején enyhén ívelő bütyökkel.

Nincs boldogabb pásztoróra, mint amikor az érzékiség tökös-mákos rétessel keveredik, s házilag készített ribizlibor gerjeszti fel a vágyakat. És a csipkék közül kibuggyanó kebelcsodák fölött az elmázolt rúzs közepén egy kis, kerek száj csücsöríti az ember nyakába:

– Maga éppen olyan szenvedélyes, mint boldogult férjem, a főcsővezető…

Hát ezt sugallotta nekem ez a hirdetés, a legszebb szexhirdetés, amit valaha is olvastam.

Pedig akadtak még ebben a rovatban csábító ajánlatok, például az „Izgalmas párnacsaták két buja lepedőkirálynővel”, mely ifjúkorom intézeti éveit idézte…, csakhogy jól tudom, az én koromhoz inkább a „Szupernagyi, a szextanárnő” illene. Legkevésbé a „Csepelen dögös pipi” vonzott, valamint a „Nyugatinál tüzes vörös, fehérneműben.” A „Jó testű csajok extrákkal” sem izgattak valami nagyon, a „Borotvált harmincasok” pedig kifejezetten taszítottak. Egy másik kínálat: „Jóból kicsi is elég” nem tette elég világossá, hogy nő vagy férfi adta fel a hirdetést.

Persze manapság, amikor a kisember pénztárcája meglehetősen lapos, s mivel a lisztet, étolajat, tarhonyát a kilométerekkel távolabb eső discontáruházakban vásárolja, érzelmi téren is igyekszik a leggazdaságosabb megoldást választani. Ezért azután biztos sikerre tarthatnak számot azok a – feltehetően – nem fiatal vállalkozók, akik így hirdetik magukat: „Profi szinten nálunk minden, érett hölgyek szinte ingyen.” Ha pedig egy nagymarosi özvegy bádogos keres magának vigasztaló időtöltést, kétségtelenül ezek a sorok keltik fel leginkább az érdeklődését: „Ingyenes házhoz szállítás! Színvonalas hölgyek. Vidékieknek kedvezmény.” Ám a méregdrága üzleti negyedekben is alkalmazkodnak a kor szelleméhez, amint ezt az alábbiakban tapasztalhatjuk: „Uraim! Csak nálunk! 33 százalékos árengedmény. Reprezentatív hölgyek várják a belvárosban.” Továbbá: „Új év, új lányok, új stílus.” „Januári akció az Örs vezér terén.” Bármennyire kedvezőnek látszik, én nem ajánlanám azt a delnőt, aki így teszi kívánatossá magát: „Hosszú combom szorít. Áram szolid.” Nem lehet tudni ugyanis, hogy nem azért szolid-e az ára, mert a combja szorít. Cipőboltban már pórul jártam ezzel, nem is egyszer.

Valójában topográfiailag sem érdektelenek ezek a hirdetések, a szex behálózza egész Budapestet, mint a Meinl áruházak láncolata. „Lehel téren szexunikum”… „Jó és olcsó az Árpád hídnál”… „Csepelen vár Viki”… „Erotikus szőke hölgy Óbudán”…

Amikor letettem a lapot, szomorúan kellett megállapítani magamban, hogy még ez a széles körű választék sem bírta eloszlatni érett korom lankatag közönyét, s kizárólag a rákospalotai dudák szították fel már-már elhamvadt érzékeimet.

Ismeretes az anekdota a dekadens vendégről, aki egy perverzióiról híres előkelő szalonban fásult képpel legyint a változatos szerelmi ajánlatok egész sorára, majd unottan azt kérdezi:

– És mondja… halban mit tud mutatni?

A különbség mindössze annyi közöttünk, hogy az én kérdésem valószínűleg így hangzott volna:

– És mondja… rákospalotaiban mit tud mutatni?

Posztmodern concerto

Az emberek szeleburdi ifjúkorukban bizony sok meggondolatlanságot követnek el, nemegyszer úgy viselkednek, mint a bagzó kutyák. Nekiesnek az első nősténynek, aki a szemük elé kerül, mindegy, hogy fiatal vagy öregecske, kancsal vagy púpos, mindegy, hogy hol, holdtalan éjszakákon padon, piacon, bezárt bódék falánál, poros műpárnák között, üzekednek, ott, ahol nappal a köszörűs szokta fenni a konyhakéseket. Olykor még dohos illatú hajléktalanok is horogra kerülnek, akik azután eltűnnek az éjszakában, s kialusszák magukat a kukák között. A tévelygő fiatalok émelyegve megisznak még egy fél decit az utolsó nyitva tartó kocsmában, reggelre elfelejtik az egészet, s csak néhány nap múlva emlékezteti őket egy kellemetlen, égető érzés, amiből a tapasztaltabbak rögtön tudják: kaptak egy jó kis gonorrhoeát. Az első fájdalmas roham általában annak a presszónak az illemhelyén tör rájuk, ahol pillanatokkal azelőtt még társaik körében Kulcsár Szabó Ernő professzor úr elméletein vitatkoztak, hogy az anagrammatika, a palindromák, a permutáció és egyáltalán a nyelvi aleatorika helyett nem helyesebb-e, ha a palimpszesztus, a palinodikusság vagy a travesztálás uralkodik…

Ugyanis az előbb említett „petit malheur” fiatal értelmiségiekkel is előfordulhat, még írók is áteshetnek rajta, különösen, ha posztmodernek. Nekik van a legkevesebb benyomásuk a világról, az élményekért többszörösen is megszenvednek, homlokukat a csempéhez nyomják, s még a nyáluk is kicsordul a kínoktól…

Nagyjából ezt a folyamatot bogoztam ki Z. Gy. lapunkban megjelent Anderson-taktusok című opuszának második tételéből: (Lehúzó), így zárójelben. Ezzel a szerző határozottan kihangsúlyozza műve zenei jellegének irányát, mint Beethovennél az, hogy (Kopog a sors).

Z. Gy. esetében már a tétel kezdetén megszólal a vezérmotívum:

„Arcom a csempére kenődik, érdes madzag a viseletem, ingemen nyúlós bross a köpés.

Segítsetek! Állítsátok le a motorokat, vigyetek a levegőre, mossátok le a pálmaleveleket, fröccsel tereljétek el a Lehel téri köszörűs figyelmét!”

A zenei szerkesztés ezután gyors futamokká módosul, a hegedűkre és fafúvósokra terelődik a hangsúly, hogy egyszer csak felharsanjanak a rezek, s a háttérben fenyegetően kongjanak az üstdobok:

„Segítsetek! A múltkor is álltam a téren, mind aludtatok. A neveteket sem tudom. Azt sem tudom, hogy fiúk vagytok vagy lányok. Beszélni szerettem volna veletek, szólni idejében, kölykeitek fölnőnek, s majd senki sem állhatja hónaljatok szúrós illatát.”

Itt ismét ellágyulnak a hangok – talán kirázódott végre az utolsó kínzó csepp –, egy szomorú akkord, s éteri távolságból csilingel a triangle:

„Most jobb, hűs a csempe. Henteskampó, Zsolnay virágmintái. Szobanövény, altalajba veled! Ez jó volt, Isten, combot tűzni a puncibozótba, kösz, telitalálat. És bocs, az meg micsoda pancserség, egy üregből indítani a nyelő- és légcsövet?”

Ha jól sejtem, ez az utolsó futam kesernyés visszaemlékezést sugall egy finomabb jellegű tevékenységre, mely kellemetlen következményeket – esetleg félrenyelés? – eredményezett. Hogy ki volt a szenvedő alany, a következő fuga némileg bizonytalanná teszi:

„Megfulladok, segítsetek. Fokhagymával dörzsöljétek a tarkómat. Hol vagy múzsám, Embólia?”

Majd az álmokba vesző, befejező akkordok, cselló és gordonka, amire végül a bőgők tesznek fájdalmas pontot:

„Valaki föltűzött a gerincemre, szúrnak a csigolyáim, a mellkasom bordafogóban, csontjaim a bőrömig merészkedtek.

Hol egy pincér és Jánossy merre járhat?”

A karmester lassan leereszti pálcáját.

 

*

 

Az igazat megvallva, én szeretem ezt a posztmodern zeneiséget, pontosabban az olyan szubjektumot – hogy ismét a tudós akadémikus szavaival éljek –, „ami ugyan nem oldódik fel a grammatikai-szintaktikai viszonylatokban, de primer ottlétét maguk a szavak eliminálják.”

Amit kevésbé szeretek, az, hogy a szagok – kiváltképp a hónalji, altesti kigőzölések – túlzott jelentőséget kapnak ebben a korunkra annyira jellemző műfajban. És az sem lelkesít, hogy a kilátástalanság – versben és prózában egyaránt – a mindig vigasztalan állapot soha nem ígér valami jobbat, nincs egy szentjánosbogárnyi fénypont a kénes illatoktól párolgó barlangokban. Talán egyetlen olyan posztmodern költeménnyel találkoztam, amelyben némi derű és optimizmus is felcsillant:

 

Leonardo da Vinci. Büdös a pina, de fincsi.

 

Mikes Lilla 25 éves

A Korona Pódium Ammánban tart előadást, a műsor címe: „Töltsön egy estét Budapesten.” A siker óriási, a kacagástól csak úgy surrognak a burnuszok. A tevenyereg-zsöllye második sorában ül Vidzsán hercegnő, a király rokona, aki felindultságában azonnal Budapestre akar repülni, de nem tud, mert éppen a disszertációját írja Selye Jánosról. Ezért hát újra meghívja a társulatot a királyi udvarba, az idén utaznak, Mikes Lilla már csomagolja a csadorját. Ez eddig a valóság vagy legalábbis majdnem.

Én azonban képzeletemben, az Ezeregyéjszaka káprázatától felszítva, látom a nézőtéren Szindbádot, a hajóst, valamint Ali babát meg a negyven rablót, Aladdin pedig egy oszlop mögé bújva datolyát nassol Seherezádéval. Az előadás után egy hádzsi áhítatosan dúdolja tevéjén, útban Mekka felé: „Budapest, Budapest, te csodás…”

Azt mondják, Bászrában – mert ott is játszottak – a müezzin egy ízben szórakozottan így kezdte az esti imát: „La Illah, il Lilla…”

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy amikor a Korona Pódiumról esik szó, már semmin nem csodálkozom. Ha azt hallanám, hogy jövőre egy hőlégballon kosarában szándékoznak bemutatni művészetüket, az alaszkai Yukon folyó felett, szamojéd nyelven, arcizmom se rándulna. Az elmúlt huszonöt év alatt megszoktuk, hogy ami a Mikes Lilla által vezetett Korona Pódium tájékán történik, merő varázslat, olykor túlszárnyalja a Grimm testvérek fantáziáját. Vajon felmérhető-e a jelentősége tudatunkban annak, hogy egy parányi társulat irodalmunk maradandó értékeit olykor Stockholmban, Londonban vagy a Niagara partján szólaltatja meg?!

És ráadásul, micsoda helyszíneken! Bagdadban például II. Feiszal volt királyi palotájában léptek fel, s hogy kiről szólt a műsor, ezt a kérdést Vágó István hiába tenné fel Mindent vagy semmit! című játékában, senki sem tudna rá válaszolni. Elárulom: Blaha Lujzáról. Bagdadban! A volt királyi palotában! A színpadra belógott Szaddám Huszein arcképe, nem engedték levenni, hát melléje akasztották a nemzet csalogányának képét is. Blaha Lujza gyöngyös pártája alatt igézően mosolygott az iraki diktátorra, aki azóta – állítólag – megszelídült, s ajándékcsomagokat küld a kurdoknak.

A Korona Pódium statisztikája elképesztő. Huszonöt év alatt négy világrész huszonegy országában tartottak előadást, ötvenhat városban. Például Brüsszelben, Párizsban és Galántán. Továbbá – ötletszerűen: Nagybecskereken és Oslóban, Zentán és az USA-beli Knoxville-ben. És ha ehhez még hozzáveszem, hogy a műsorok tíz nyelven adattak elő, ismét a mesék világában járunk, s elképzelem Mikes Lillát, amint Damaszkuszban varázssüveggel a fején egy repülő szőnyegen emelkedik a magasba, s útközben műsorfüzeteket címez Clinton elnöknek, Molnár Gál Péternek, Kohl kancellárnak és dr. Magyar Bálintnak. A bécsi Hotel Imperial kertjében landol. Az egykori csodás Württenberg-palotában 1993–94 között rendszeresen játszottak. Nézem a helyárakat: 190 schilling. Nem csekélység.

És az sem csekélység, hogy mennyi nagyszerű művész fordult meg csupán a hazai törzshelyen, a dobostorták és gesztenyés alagutak illatától párolgó Korona cukrászda két-három négyzetméteres emelvényén, mely a kultúra csöppnyi szigetévé varázsolódott estéről estére egy szelídnek egyáltalán nem nevezhető világban. Meghatottan böngészem a régi műsorokat, s csak remélni tudom, hogy még sokáig tart ez a varázslat. Még legalább huszonöt évig.

Addigra a Korona Pódium már űrkompon közlekedik, s valahol a tejútrendszerben népszerűsíti Tóth Árpádot, Örkényt és József Attilát. Addigra hazánk is boldog és békés ország lesz, s a pártok azon vetekszenek, hogy melyikük támogatja hatékonyabban a művészetet. A nyugdíjasok – ha éppen itthon vannak és nem a Baleár-szigeteken –, esténként színházakban ütik agyon az időt.

Mi meg Mikes Lillával a Szíriusz bolygón kávézunk, s arról beszélgetünk, hogy milyen szép volt a múlt, milyen jó volt, mennyire érdemes volt létrehozni ezt a nem mindennapi vállalkozást.

De azért ne legyünk túlzottan optimisták, addig még adódhatnak kisebb-nagyobb nehézségek is.

Hol van a tejecském?

Mostanában minden reggel hat órakor a vekkerrel ébresztetem magam. Első utam a konyhába vezet, miután előbb gondosan megfigyelem, hogy mindenki alszik-e. Halkan kinyitom a frizsidert, kiemelem belőle a dobozos tejet, töltök magamnak egy nagy pohárral, óvatosan megiszom, nagyon vigyázok rá, hogy zajt ne csapjak. Azután lábujjhegyen visszasomfordálok az ágyamhoz, és csak akkor kelek fel, amikor már hallom a motozást a lakásban. „Jé, ti már ébren vagytok” – motyogom, s ártatlan képpel bámulom, amint a családom tagjai bizalmatlanul lötyögtetik a félig kiürült dobozt.

Ezt a módszert azóta alkalmazom, mióta először láttam a televízióban a Parmalat dobozos tej reklámját. Gondolom, mindenki jól ismeri. Boldog, kiegyensúlyozott család, a gyerekek játszanak, a mama vidáman teszi a dolgát, az asztalon kikészítve a dobozos tej. A nagypapa, szemében a sóvár vágy fényével, elindul a doboz felé, s ahogy mind közelebb totyog, arcán egyre szélesebb a mosoly, remegő kezét előrenyújtja. A gyerekek közben legóból várat építenek, a mama megpakolja a mosógépet, szép fiatalasszony, teli életerővel. Izgalmas pillanatok következnek.

A nagypapának már-már sikerül megérinteni a dobozt, amikor a mama egy hihetetlenül gyors mozdulattal elkapja előle, kitölti a tejet a poharába, és földöntúli élvezettel egy csöppig megissza. A nagypapa szája sírásra görbül, kétségbeesetten nyeli az üres levegőt, esdeklő pillantásában szinte az egész élete lepereg: küzdelmes ifjúság, háború, hadifogság, emberfeletti munka, amivel ezt a szép, gondtalan otthont megteremtette, s aminek ez lett volna végre a jutalma, ez a finom kis tejecske. Sűrű tragédia játszódik le előttünk a rövid jelenetben, de már a végét nem látjuk, lehet, hogy a nagypapa szívszélhűdést kap, de az is lehet, hogy visszaballag a frizsiderhez és kiveszi a tegnapról maradt fél pohár bodzaszörpjét.

A legkülönösebb, hogy a reklámot külföldön készítették, feltehetően az olasz testvérvállalat szakértői, akiktől a termék gyökeresen más jellegű népszerűsítését vártuk volna. Valami ehhez hasonlót: a fiatalasszony tölt magának a tejből, de amikor látja, hogy a nagypapa sóváran közeleg, mosolyogva átnyújtja neki a poharat. A babbo megissza a tejet, az arcán látszik, hogy elégedett – va bene –, bizony jó dolog, amikor az embernek ilyen szép kis családja van. A tejtől egészen megifjul, átugorja az asztalt és segít megépíteni a várat a gyerekeknek.

Sokáig törtem a fejemet, amíg rájöttem a dolog nyitjára. Az olaszok két változatban készítették el a filmet, az egyiket saját használatra, a másikat a magyar forgalmazó tájékoztatása alapján, miszerint nálunk a nagypapa fölösleges melléktermék, nem árt, ha időnként figyelmeztetjük, hogy a nyugdíjából nem telik mindennapi tejecskére.

Kósza híresztelések szerint a népszerű Knorr-termékek reklámja is megváltozik a jövőben: az asztal körül mindenki mer az illatosan párolgó levesből, de mire a nagypapa reszketegen nyújtja a tányérját, már egy fél daragombóc sem maradt a tálban. Ezután a család – egy sikeres turisztikai reklám következményeképp – elutazik Balatonfüredre, a nagypapa átszellemült képpel botorkál utánuk a vonathoz, karján a felfújható gumikarikával, de már nem tud fellépni a lépcsőre, a szerelvény döccenve elindul. A családtagok vidáman integetnek az ablakból: „Vigyázz magadra, nagypapa, majd küldünk egy szép képeslapot Füredről!”

A nyugdíjas nagypapák igen sok terhet rónak a társadalomra, az igényeik sajnos, egyre nagyobbak lesznek: meleg lakás, kötött mellényke, félárú mozijegy és reggelenként egy pohár tej. Ezt mind a fiatalok sínylik meg, ezért hát ne csodálkozzunk, ha megisszák a nagypapa elől az egyre drágább tejecskét.

Egyáltalán nem tartom lehetetlennek, hogy valódi – a parlament által is elfogadott – rendeletté fajul a nemrég még képtelennek tetsző vicc:

Március elsejétől szabad a nagypapáknak piros lámpánál is áthaladni az úttesten.

Április elsejétől kötelező.

„Tisztelt ORTT Panaszbizottság!”

„Panaszt kívánok beterjeszteni arról a súlyos diszkriminációról, amely személyemet érintette az MTV január 1-jén sugárzott Kerengő című műsorsorozatának a nevetésről szóló adásában. A műsorra – amelyben többen is szerepeltünk – alaposan felkészültem, a téma jellegének megfelelően három viccet is összegyűjtöttem, ám ezeket nem tudtam elmondani, mivel az adás idejének felét a műsorvezetők magasröptű előadása töltötte ki Bergsonról, Freudról és Huizingáról. Ebből kifolyólag kimaradt a műsorból Fellegi Ádám kacagtató betétszáma is. Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című operájából adott elő részleteket egy érces hangú hőstenor közreműködésével. A nevetésről szóló műsor olyan szomorúra sikeredett, hogy azóta is elhalt szeretteimre gondolok, s nap mint nap virágcsokrokkal járok ki a temetőbe, ami előbb-utóbb mániákus depresszióhoz fog vezetni. Pedig a viccek, amelyekkel felkészültem, rövidek és ízlésesek voltak, illettek is a hangulati elemekhez, melyeket a műsorvezetők megütöttek. Példaképpen meg is említek egyet:

– Miért viszik a fiatalok az anyóst szavazni?

– ?

– Hogy szokjon hozzá az urnához.

Mielőtt lélegzetet vehettem volna, a műsorvezető hirtelen megkérdezte, hogy sokat nevettünk-e Auschwitzban.

Pedig szerintem a fent említett vicc az egészséges derű igazi forrása, akárcsak az a kötés, melyet Attalai Gábor iparművész hozott magával, s amelybe úgy ékeltek egy szöget, hogy ha az ember ráhúzza a kötést az ujjára, úgy álljon ki, mintha a szög átütötte volna a hüvelykjét.

A személyemet ért sérelemért semmiféle kártérítést nem kérek, annál is inkább, mert biztos vagyok benne, hogy a sorozat szerkesztői a közeljövőben pótolják a mulasztást, s a sírásról szóló műsoron már nagyon sokat fogunk nevetni.

Tisztelettel…”

 

*

 

Őszintén szólva fel sem merül bennem ezt a levelet megírni, ha nem kerül véletlenül a kezembe a televíziós dolgozók lapjának, a Telehírnek januári száma, amely tájékoztatja az olvasót az ORTT Panaszbizottság határozatairól. Eddig ugyanis nem tudtam, hogy létezik ilyen bizottság, s hogy ez a bizottság december hónapban szinte valamennyi panaszt elutasította. Egyedül a Budai Tégla Rt. igazgatójának panaszbeadványát hagyta helyben, ebben „a panaszt tevő az Új Reflektor Magazin 1996. november 10-én sugárzott Téglaporos a kalapom meg büdös is műsorának hangvételét és tényszerűségét kifogásolta…”

Nyilvánvalóan a bizottság tagjai megszagolták a kalapot, s így hozták meg döntésüket: „A műsor a tárgyilagosság és kiegyensúlyozottság követelményeinek nem tett eleget…”

Ez így helyes. Nem helyeselhetjük viszont azt a módot, ahogyan a bizottság Herényi Károlynak, a Magyar Demokrata Fórum szóvivőjének panaszbeadványát elutasította. Az indoklásból megtudjuk, hogy „az MTV Híradó főszerkesztősége – a szóvivő szerint – kétszeresen is diszkriminálta az MDF-et. Egyrészt 1996. november 22-én délután hárompárti nyilatkozatot adtak ki a KDNP-vel és a Fidesz – Magyar Polgári Párttal közösen, amelyben kifejtették a fehérorosz demokrácia védelmében összegzett állásfoglalásukat. A Híradónak is elfaxolt állásfoglalást azonban a Híradóban meg sem említették…”

Megdöbbentő ez a hír, álnok becsapása az átlag nézőnek, akit manapság mindennél jobban érdekel a fehérorosz demokrácia helyzete.

Még szomorúbb azonban Herényi Károly további panasza:

„1996. november 23-án fejeződött be Lezsák Sándornak, az MDF elnökének 1100 kilométeres kerékpáros országjárása. Ennek keretében az elnök találkozott Tőkés László püspök úrral, s erről a Híradó stábja előtt nyilatkozatot tett. Az esti adásban ez a nyilatkozat nem volt látható.”

Felháborító! Nem is értjük, hogy ilyesmi hogyan történhet meg! És azt sem értjük, miért nem kapott a néző bővebb tájékoztatást a pártelnök nagy jelentőségű vállalkozásáról. Hiszen egy ilyen túra csupa lélegzetelállítóan izgalmas eseménnyel jár együtt: elgörbül a küllő, kilyukad a gumi, zárlatos lesz a lámpa, jobbra húz a kormány… nem is szólva az útszéli beszélgetésekről a választókkal! Bezzeg a sivatagi autóverseny résztvevőiről nap mint nap beszámolt a Híradó. Igaz, azok között egy sem volt magyar pártelnök.

A minap hallottam egy szomorú versikét, ami éppen ide illik, szerzője ismeretlen, de ha jelentkezik, megkapja a közlésért járó tiszteletdíjat.

 

Repül a fecske, repül a gólya, Repül a franciák Blériot-ja, Csak a szegény magyar Turul Gurul.

 

Szerelem áfával

Ha nem rendít is meg, azért elgondolkodtat az a hír, miszerint a fővárosi önkormányzat komolyan fontolgatja – szerintem már el is döntötte – a bordélyházak engedélyezését. Az Egyesült Államokban megkötött nemzetközi egyezmény ellenére a régi ipar hazánkban újabb fellendülésnek néz elébe, a kornak megfelelően, haladóbb keretek között. Még csak találgathatjuk, hogyan fog működni, képes lesz-e kiszorítani a feketegazdaságot, beváltja-e az önkormányzat újabb anyagi forrásokra építő reményeit. Mindenesetre azoknak, akiket réveteg nosztalgiák – még ha csak irodalmi emlékek is – fűznek a régi intézményekhez, azt ajánlom, hagyjanak fel az ábrándozással. Hunyadi Sándor vöröslámpás háza, ahol a lányok tisztes iparos férjekről álmodoztak, s almahéj illatozott a vaskályhákon, végérvényesen elmerült a múltban. A vendégeket szemüveges ügyintéző fogadja majd, nem a terebélyes keblű madam, aki kocsonyát főzött a törzsvendégeknek, s ünnepélyes alkalmakkor a vak zongorista kíséretében elénekelte, hogy: Stux úr, mit csinál, maga rossz, / Hisz az éjszaka hosz- / szú még.

Az új rendszerű vállalkozás már feltehetően gépi könyveléssel fog üzemelni, komputer adja össze a szokásos és a szokásostól eltérő szolgáltatások szabott árait, a vendég áfás blokkot kap, a költségeket azután – ha ügyes a könyvelője – levonhatja az adóalapjából. Igényesebb vállalkozások esetében, külön kívánságra, erotikus filmek segítik majd elő a sikeres szerelmi játékot, s a hallban olyan büfé áll a betérő rendelkezésére, ahol kizárólag úgynevezett afrodiziákumokból álló falatok – avokádó, homár, osztriga, kaviár – erősítik a nemi képességet, de a Szerelmi serkentők című könyv tanúsága szerint használhatók az isiász és a bibircsók ellen is.

A propaganda-hadjárat, hogy minél többen legyenek alkalmasok az erotikus búvóhelyek látogatására, már suba alatt el is kezdődött. Elég, ha rápillantunk a metró mozgólépcsői mellett, a falakra aggatott hirdetményekre: Az impotencia gyógyítható. Forduljon urológushoz! Reális mondanivalójú hirdetmény, távolról sem olyan pajkosan kétértelmű, mint annak a plakátnak a szövege, amellyel lépten-nyomon találkozhatunk a városban: Cserélje ki hosszabbra!

Nos, a metróban látható felhívásról először azt hittem, hogy az urológusok szövetséggé álltak össze, és így hívják fel magukra a figyelmet. Meg is kérdeztem egy urológust, aki azt válaszolta, hogy erről szó sincs, ez a felhívás a kormányprogramhoz tartozik, de ennek ellenére határozott valóságtartalma van. Az orvostudomány ma már, az esetek többségében, hatékony gyógymódokkal győzi le ezt a kellemetlen fogyatékosságot, végső szükség esetén mechanikai segédeszközök is igénybe vehetők. Feltaláltak ugyanis egy bizonyos szerkentyűt, az alhas tájékán beépíthető a bőr alá, s enyhe nyomásra elektromos hullámokat bocsát ki. A rezgések hatására a lankatag ivarszerv felfelé törő fejlődésnek indul, ami azonban egyelőre némi kockázattal jár. Az urológus frankfurti kollégája el is mondott egy esetet jómódú pácienséről, akinek a beépített segédeszköze véletlenül ugyanazon a hullámhosszon működött, mint a szomszéd garázsának távirányítással nyitható kapuja. Ezért azután, ahányszor a szomszéd a garázsát használta, nála mindig beállott a merevedés. A páciens nem tett semmit ellene, még örült is neki, hogy nem egy nagyáruház automatikusan nyitódó-csukódó ajtaját fogta ki.

Hát igen, a technika e téren is sokat fejlődött manapság. Elképzelésem szerint a hazai kínálat sem marad el az európai követelményektől, s a sajátos üzletházak nem nélkülözik majd a higgadt, tárgyilagos légkört. A lányok tetszetős formaruhában végzik szolgálataikat a szakszervezet által előírt munkaidőben. Megtakarított keresetüket részvényekbe fektetik, igen népszerűek lesznek az állami kötvények. A látogatók sorsjátékokon vehetnek részt, a szerencsések háztartási robotgépeket nyerhetnek vagy kétszemélyes társasutazást Palma de Mallorcába.

A jövő szexszolgáltatása kulturáltnak és tökéletesen higiénikusnak ígérkezik.

Nem is tudom, miért lebeg előttem mégis olyan fájdalmasan szép emlékként az a Lovag utcai földszintes ház, melynek kapujában, egy, már nem túl fiatal, erősen fűzött derekú hölgy állott esőben-fagyban, lábán gyűrött flórharisnyával. S minden arra haladónak, akinek a tekintetében a legcsekélyebb érdeklődést látta felvillanni, rekedt suttogással elárulta a nagy titkot:

– Herminának ma új műsora van.

Küzdő írók

Létezik egy szövetség, melynek tagjai büszkén vallják magukat amatőr íróknak és amatőr költőknek. Tiszteletre méltó őszinteség, bár az igazat megvallva, nem tudom pontosan, mit jelent amatőr írónak lenni. Amatőrnek nevezzük azt, aki nem iskolában, műhelyben tanulta a mesterségét, létezik amatőr asztalos, villanyszerelő és színész. Ha ezt az elvet fogadjuk el, valószínűleg mindannyian – akik írunk – amatőr írók vagyunk, hiszen nincs hivatalos író- vagy költőképzés, senkinek sincs diplomája arról, hogy író vagy költő.

Semmiképp se közelítsük meg a kérdést úgy, hogy az amatőr író azért amatőr, mert a művei nem ütik meg a közölhetőség mércéjét, ezt a hivatásos íróknál is igen gyakran tapasztalhatjuk. Csakhogy a hivatásos író lógó nyelvvel tülekedik a megélhetésért, míg az amatőr írót a pénz nem érdekli – neki van tisztes foglalkozása –, ő azért ír, mert mondanivalót táplál magában az emberiség számára. Az amatőr író komolyan veszi a világot, sorai közérthetőek és tiszta érzelmekről tanúskodnak. Nála harsannak a rügyek tavasszal, nyáron gyerekzsivaj veri fel a kicsiny ligetet, ősszel a sárguló levelek az elmúlást idézik és hófehér palástban jő a tél.

Ne gondoljuk azonban, hogy az amatőr írók nem vágynak a közösség melegére, s mivel az írószövetség nem képes rá, hogy valamennyiüket a tagjai közé sorolja, maguk alakították ki testvéri közösségüket, a FAOSZ-t, a Független Alkotók Országos Szövetségét. A FAOSZ-nak folyóirata is van, melyet az impresszum így jellemez, a Küzdő Írók Világlapja. Új Arcok a címe, tisztes kiállítású lap, szép fényes papírra nyomva. A versek és prózai írások mellett értékes információkat is találunk benne, megtudhatjuk például, hogy a balmazújvárosi Amatőr Kör után Palotabozsokon is megalakult a FAOSZ helyi szervezete, amely ellenszavazás nélkül elnökké választotta D. Janovics Ilona költőt, Palotabozsok, Hunyadi u. 1.

Ebből a szép lapból azt is megtanulhatjuk, hogy a háztartási teendőiket végző alkotókat éppen úgy gyötri az alkotás láza, a szent hevület, mint a tollukat hivatásosan forgató társaikat, akiknek nem kell a vajúdás kínjai között még juhtúrós sztrapacskát is készíteniük. Igen szép példa erre Nády Mária (Mosonmagyaróvár) Így kezdődött című írása, melyből oly kristálytisztán világlik ki egy mű születésének megfoghatatlan folyamata:

„A nyugtalan hajnalban ébren voltam. Menthetetlen hangulatban. Magamban nézelődve kép, hang, emlékhullámok között botorkáltam. Az érlelő nagy, mély csend átölelt. Furcsa láz fűtött és melegített, ünnepi pillanatot sejtett, szinte körbetáncolt mámorító kedvében. Bódítva szédített. Történéseket, késztetéseket, ígéreteket sugallt. Nem akartam. Miérteket, mit akarásokat dadogtam.

…Félreérthetetlenül éreztem, hogy hajt valami a ceruzám felé… Lelkem ajándék csodát ragyogtatott. Vulkánkitöréssel elindultak a láva-szavak. Ömlöttek, majd üzenetfolyamként áramlottak. Suttogott a szó! Villogott a kép! Jajt sikoltott a papír. A Vallomás anyámnak – mint valami ima – kiszakadt önmagamból. Betöltötte a szent, hófehér teret… Az alkotás megszületett…”

A megrendítő írást nemsokára kötetben is olvashatjuk, a FAOSZ könyvkiadással is foglalkozik, természetesen a szerzők költségére, de a legolcsóbban az országban. A közeljövőben adják ki az Írói Arcképcsarnok című könyvsorozatot, amelyben ezer forint nevezési díj ellenében bárki szerepelhet, ha írásai már megjelentek országos terjesztésű lapokban. Bizonyára sokan jelentkeznek majd, hiszen ez lesz a legszebb örökség az unokáknak, akik évek múltán büszkén mutogathatják barátaiknak a nagypapáról írott sorokat. De magam is szeretnék részletesebb tájékoztatást nyerni a borongós hangulatok lágy egyéniségéről, Legányi Mariannáról, aki – mint olvasható – „fel meri vállalni rejtett érzéseit, s van még benne erő és bátorság odakiáltani a világnak:

 

Fogd a kezem, nyújtom feléd Az életút síkos jegén.”

 

Ez a leginkább irigylésre méltó ebben a lapban, a kritika, amely gyökeresen eltér a befolyásos folyóiratok rosszkedvű hangvételétől; családias és szeretetteljes, embertől emberhez szól, szív küldi szívnek.

„Nagyon nagy író, költő!!! – lelkendezik Varga Lászlóról B. Palocsay Erzsébet. – Hiszem, hogy neve a jövő számára bejegyeztetett.”

Ahogy olvasom a sorokat, egyre inkább megfogan lelkemben a gyanú, hogy én is a küzdő írókhoz tartozom: szeretem a hajnal pirkadó fényeit, elmélázok egy falevélen, melyet a szellő tovasodor, könnyekre fakaszt az édesanyák áldásos mosolya…

Kedves ismeretlen barátaim a FAOSZ-nál! Fogadjatok be magatok közé!

Galéria

Az Art and Design galériát három éve bezárták, azóta is üres, a széles üvegablakokra falragaszokat aggattak, az Üllői úti fuck zenekar hirdette koncertjeit. A két kis teremből álló helyiség a parányi konyhával – ahol a feketét, pezsgőt és a teasüteményeket készítették elő a verniszázsokra – egy vakolathiányoktól szenvedő terézvárosi mellékutcában népszerűsítette a művészetet, egy baromfi-kereskedés szomszédságában. Megszűnése nem rendítette meg a közéletet, legalábbis én nem emlékszem rá, hogy a lapok a szokásos módon támadták volna a kulturális kormányzatot: „A képzőművészet előtt minden utat eltorlaszolnak”. Csoda, hogy a bérleményre mindeddig senki sem tartott igényt, megmaradt szomorú mementóként, a falakat belepte a por, s csak néhány világosabb folt emlékeztetett rá, hogy itt egykor a szellem uralkodott. Az egyik terem közepén két oszlásnak induló szék árválkodott egymásnak döntve, nem kellettek senkinek, pedig a kapu nyitva állt, a kilincseket leszedték, a két kapuszárnyat madzaggal kötötték össze, de amikor legutóbb arra jártam, már a madzag is hiányzott.

Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek be egy pillanatra, hiszen ez mégiscsak a művészet otthona volt, horpadt képű, szemüveges művészettörténészek dicsérték a pironkodó alkotókat, mígnem elhangzott az ünnepélyes kinyilatkoztatás: „A kiállítást megnyitom!”. Istenem, hányszor osztoztam magam is a művésszel ezekben a nem mindennapi percekben, agyamban mindig készen álltak az asztalon heverő vendégkönyvbe beírandó jókívánságok: „Kívánok a művésznek tehetségéhez méltó sok, szép sikert!”.

Meghatottan jártam körül az üres termet, amikor egyszer csak a sarokban vastag könyvre lettem figyelmes, egy kettébe hajtogatott plakáton hevert. Felvettem a könyvet, levertem róla a port, majd kiteregettem a plakátot, amely az utolsó tárlat emlékét őrizte, D. Bruckner Hajnalka állította ki festményeit. A könyv pedig a vendégkönyv volt, amelyet a művész ismeretlen okokból itt hagyott vagy egyszerűen itt felejtett. A festőnő neve nekem nem sokat mondott, műveire semmiből sem lehetett következtetni, gondoltam, talán a vendégkönyvből nyerek némi tájékozódást. Leültem egy székre, és a vaskos kötet első oldalára lapoztam, a bejegyzések mindössze néhány lapot töltöttek ki.

„Igazi művész – olvastam mindjárt az első oldalon –, sejtelmes zeneiség árad a művekből, költőien irracionális, csupán hangulatokat akar kelteni, ami sikerül is. Gratulálok. Bajusz Terézia könyvtáros.”

Az első benyomásom már meg is született, feltehetően nonfiguratív művészet volt itt jelen, ezt a sejtésemet erősítette meg a következő rövid epigramma is:

„Nem szeretem, ha hülyének néznek. Mátis Dezső.”

A goromba megjegyzést lágy sóhaj követte:

„Még soha nem éreztem ilyen rokonságot művésszel és művészettel. Kevés volt az idő, hogy az egész kiállítást kellőképpen megemésszem, de visszajövök, amint tudok. Ezek a képek visszavárnak. Porzsolt Otília.”

A g és j betűk szárai hosszan lefelé nyúltak, ami a grafológusok szerint a kiéletlen érzékiséget jelenti.

Majd ismét felmordult a vaskalapos értetlenség.

„Egy arcon általában szemek, ajkak és fülek vannak. Itt miért nincsenek? Ezt hívják modernnek? Zsolt Sándor, Pécel.”

Azután egy hosszabb üzenet. Titokzatos személyes kapcsolat sejlett fel mögötte:

„Hajni! A képeid szépek, de szomorúak. Magányos lettél, amióta… Azt hiszed, nekem mindegy? Nem láthattál, kivártam, amíg elmész. Én még mindig remélek, türelmesen. (A Rózsi nem tehet semmiről.) Béla.”

Itt most kihagyom azokat a semmitmondó sorokat, amelyek alig jelentenek többet, mint egy jelenléti ív, s amelyek egyhangúságát csupán a családi és ismerősi viszonyok kötelező meghittségei élénkítik fel olykor.

„Még hatéves sem voltál, amikor Dunaharasztiban megjósoltam: ebből a gyerekből nagy művész lesz. Angéla is hallotta. Sajnos, a képeket csak homályosan láttam, mert otthon maradt a szemüvegem. Emma néni.”

Nem hiányzott a nemzetközi elismerés sem:

„Wunderbar! So etwas gibt’s nicht bei uns, in Oberpullendorf. Herzliche Grüsse von Tante Mina.”

Azután a lap aljáig tisztán fehérlett a papír, valószínűleg a következő nap látogatói ismét felül kezdtek egy oldalt. Nevek és gratulációk, olykor még címek is, vélemény nélkül.

De akit a képek visszavártak, valóban visszajött.

„Képei annyira felzaklattak, hogy vissza kellett jönnöm. Valamit megéreztem a sugallatból. Vágyódás valamire, ami elérhetetlen. Talán a boldogságra, talán egy eszményi kapcsolatra. Valamire, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Ez a szürkeség, amiben alig villan meg egy halvány szín, mindent elárul. Ha tudnék festeni, én is így fejezném ki magam. Porzsolt Otília.”

És újra jelentkezett a titokzatos Ő.

„Hajni! Megint belopakodtam ebédidőben. Nem akarok csőstül rontani a házba. Megvárom, amíg magadtól jelentkezel. Egymást keresve című képedből megéreztem a jajkiáltást! A csupasz vonalakból álló test, amely egy másik felé közeledik… Ha úgy érzed, hogy van még mondanivalónk egymás számára, a következő lap alján jelezd egy kis csillaggal. Béla.”

Gyorsan átlapoztam a következő oldalra, az alján ott volt a csillag, ám felette még jó néhányan igyekeztek bizonyítani, hogy tudják, mi az a művészet, és ők sem akárkik.

„Ars longa, vita brevis” – emlékezett vissza középiskolai tanulmányaira Koller Ambrus Tatabányáról.

Idézetek Goethétől, Arany Jánostól és P. Szűcs Juliannától.

A klasszika elöntötte a papírt.

„A vonalak mintha a középkor dantei táncainak koreográfiáját követnék, az üdvözültek caroláit vagy a kárhozottak trescáit. Habermann Jenő, nyugalmazott tanár.”

Még volt valami a Scyllákról és Charybdisekről, majd Tóth Lőrinc fejtette ki, hogy a modern művészet szart sem ér.

De a csillag után már csak egyetlen üzenet volt olvasható. A zaklatottan hullámzó sorokból, kihagyott betűkből rögtön sejtettem, hogy kitől származik.

„Hajni! Elkéstünk. Úgy látszik, mindenről elkésünk az életben. Őszinte leszek. Megismerkedtem a kiállításon valakivel, akinek minden gondolata ugyanazon a hullámhosszon rezeg, mint nekem. Ilyen csoda csak egyszer fordul elő az életben. P. Otíliának hívják, és nagyon tisztel téged. Beültünk a Firenzébe egy kávéra. Elmeséltem neki, hogyan hatottam a művészetedre. Mert azért, valld be, hatottam. Ő adószakértő és nagyon magányos. Ne haragudj, Hajni, a sors akarta így. (A Rózsi még nem tud semmiről.) Kívánom, hogy találd meg a helyed a világban. Béla.”

Nem maradt időm sokat töprengeni az élet rejtelmein, mert három férfi nyitott be, az egyik megkérdezte, hogy az önkormányzattól jöttem-e. Közöltem, hogy nem, mire ő félreérthetetlen szavakkal jelezte, hogy fölösleges vagyok, ők most itt felmérnek, a helyiséget a közeljövőben salátabárrá alakítják át. Visszatettem a könyvet a sarokba és kimentem.

Mindenki tudja rólam, hogy én olyan ember vagyok, aki szeret utánajárni a dolgoknak. Ismerek néhány művészt, náluk érdeklődtem D. Bruckner Hajnalka személye felől. Csak a vállukat vonogatták. Felhívtam a Magyar Alkotóművészek Szövetségét, azt mondták, sohasem hallották ezt a nevet. Valaki emlékezett a terézvárosi helyiségre a baromfi-kereskedés mellett, de úgy tudta, hogy az egy kóser húsbolt.

A látomás kafkai súllyal nehezedett a lelkemre. Elhatároztam, hogy regényt írok belőle, erről azután rögtön le is mondtam, mert eszembe jutott, hogy másnapra be kell vinnem egy tárcát az újságnak, ahol dolgozom, és egyetlen más témám sem akadt.

Két zsidó utazik a vonaton

Szomorúan tapasztalom, hogy egyre kevesebb zsidó vicc születik mostanában, éppolyan hiányát érzem, mintha egy értékes nemzeti hagyományunk veszne ki. Mindig is azt tartottam, hogy a magyar folklórhoz tartoznak ezek a viccek, melyeket zömében nem is a zsidók találtak ki, eredetüket a békebeli dzsentroid világban kell keresnünk, a vidéki tükrös kávéházak törzsvendégeinek borközi anekdotázásában. Kohn és Grün mitikus alakját a régi vágású – mondhatnám mikszáthi –, szelíd antiszemitizmus szülte, amely még úgy ítélt a kényes faji kérdésben: zsidó, de igaza van. (Ellentétben a későbbi szemlélettel: igaza van, de zsidó.)

Reb Menachem Cziczesbeiszer szörnyű átkozódásai a századvégi Borsszem Jankóban mindig valamiféle társadalmi fonákságról rántották le a leplet, akárcsak Seiffensteiner Salamon politikai jellegű tűnődései, melyeken ma is elgondolkodhatunk, mint például annak az egyszeri izraelitának esetén, aki a következő sürgönyt küldte a feleségének: – Gratulálj! Lettem főkántor Apostagon.

A feleség nagyon megijedt és visszasürgönyzött:

– Hiszen neked nincs egy csöpp hangod sem. Megbolondultál?

– Én nem bolondultam meg – jött a dróton a válasz –, de megbolondult Apostag.

Pontosan idézve a Borsszem Jankót: Én nem balandultam meg, de megbalandulta o Opostog.

Úgy hiszem, nem kell sokáig keresgélnünk, hogy a tanmesének is beillő viccre mai alaphelyzetet találjunk.

Minden klasszikus zsidó vicc alapjában véve tanmese, az egyik legszebbet Esterházy Pétertől olvastam, miszerint a háború végén nem igazolják Kohn politikai feddhetetlenségét, ugyanis 1944 őszén látták őt a Duna-parton két nyilas társaságában.

De hát alig találunk az újságban olyan napihírt, amelyre ne húzhatnánk rá – a dolgok jobb megértése okából – egy-egy zsidó viccet.

Mondok erre egy aktuális példát: Valamely külföldi tőkéscsoport lemondott egyik jó hírű üzemünk megvásárlásáról, mert ráfizetésesnek találta.

Nem volt ellenérvünk, pedig lehetett volna.

Grün meg akar nősülni, elmegy a házasságközvetítőhöz, aki egy sánta nőt ajánl neki. Grün haragra gerjed: – Maga tényleg azt akarja, hogy egy sánta nőt vegyek feleségül?

– Nem úgy kell ezt nézni – csitítja a házasságközvetítő. – Képzelje el, hogy maga elvesz egy nőt, akinek mindkét lába úgy áll, mint egy oszlop. Elindulnak nászútra Velencébe. A feleség lába a vonat lépcsőjén megbicsaklik, még szerencse, hogy maga ott van, elkapja. De az asszony lába, leider, eltörött. Nászútnak fuccs, mentők, gipsz, kórház, hetekig tartó ápolás, az orvosok nyelik a pénzt. Amikor leveszik a gipszet, kiderül, hogy a csont rosszul forrott össze, újra el kell törni, platinával megszegecselik, mit mondjak, maga annyit fizet, hogy az még a Rothschildnak is sok. Újabb hetek telnek el, maga már a csőd szélén van, mire a csont összeforr. Azt hiszi, ezzel vége? A csont összeforrt, de az asszony sánta marad. Na látja! Most megkaphatja tőlem az egészet készen…

Arra is van egy történetem, hogy mennyire a látszat rabjai vagyunk mindannyian. Kivéve, persze, egyes rendkívüli egyéniséget, mint például a kitűnő pártelnököt, aki minden látszat ellenére azt állította az árpádsávos zászlót lengető Szabó Albertről, hogy izraeli ügynök. Mivel e kijelentés peres útra terelődött, nem szeretnék a bírósági döntésig elhamarkodottan állást foglalni, csupán figyelmébe ajánlom a pártelnöknek az alábbi tanmesét:

A brit szigetország egyik vasúti járatán ugyanazon kupéban utazik egy előkelő skót úr és egy kaftános zsidó. A skót úr bizalmatlanul méregeti útitársát, majd megkérdezi:

– Maga hova utazik?

– Hát hova utazhatom? Glasgow-ba…

– Mit keres maga Glasgow-ban?

– Mi az, hogy mit keresek Glasgow-ban? Vagyok egy tősgyökeres glasgow-i…

– Na, ne mondja, maga egy tősgyökeres glasgow-i?

– Nem tudom, mit csodálkozik, van egy szép patrícius üzletem Glasgow-ban, Kohn és Mackenzie. No, de most fog maga csodálkozni, ebből én vagyok a Mackenzie…

Végül azért térjünk vissza a magyar gazdasághoz, ami mindennél fontosabb manapság. A magyar gazdaságot a legkiválóbb szakemberek irányítják, külföldön is elismert közgazdászok, bankárok. Minden intézkedésük megalapozott, döntéseik csalhatatlanok. Mégis úgy tetszik, hogy az eredmény nem a legtökéletesebb. Miért van ez? Vajon milyen választ találunk erre a zsidó viccek mérhetetlen tárházában?

Kohn elmegy a rabbihoz, és azt mondja neki szemrehányóan:

– Rabbi, te arra tanítottál bennünket, hogy a vajas kenyér, ha leejtik, mindig a vajas oldalára esik.

– Ez úgy van – helyesel a rabbi.

– Na, akkor képzeld el, hogy tegnap leejtettem egy vajas kenyeret, és nem a vajas oldalára esett.

A rabbi hallgat egy ideig, majd mélyen elgondolkodva megszólal: – Mondd Kohn, jó oldalon kented meg azt a kenyeret?…

Remélem, nem bántottam meg senkit, de ha megbántottam volna, forduljon nyugodtan a bírósághoz, úgy öt-hat év múlva talán határozat is születik. Ez esetben újra időszerű lesz Reb Menachem Cziczesbeiszer egyik szörnyű átka:

– Ledjél te egy álomögyész és indítsál sajtópürt Magyarországon!

Bejrút, 1944. október

Semmi értelme ezeknek az élményeknek, csak éppen eszembe jutott valami, gondoltam, ha már eszembe jutott, akkor le is írom. Hogy mit kerestem Bejrútban, az megint egy másik történet, egyszer, majd ha nem jut eszembe semmi, azt is megírom, mint eseményt. Egy héttel ezelőtt még Isztambulban voltam, ott sem estek meg velem nagy dolgok, esténként áthajóztam a hayderpasai oldalra, ahol egy moziban a Dankó Pistát játszották meg a Büyük Katerinát, vagyis a Nagy Katalint Bergnerrel. Délben a Csárdás vendéglőben ebédeltem a szállásom – Türing Palace Oteli – környékén, a séf lányát Leilának hívták, de kiderült, hogy valójában Bözsi.

Bejrút azért más volt, majdnem élmény, persze nem olyan egetverő, de legalább nem kellett szökdösnöm egy amerikai újságíró elől, aki állandóan a szerbiai harcokról faggatott. Ő is élményekben dolgozott, szegény, sok örömet nem lelt bennem, legföljebb azzal tudtam szolgálni, hogy egyszer kivégzőosztag elé akartak állítani, ami élménynek elég snassz.

De hát térjünk vissza Bejrútba, ami nekem olyan volt, mint Budapest, folyton magyarok között lófráltam. A Place des Canons-on magyar artistákkal ismerkedtem meg – Székely Magda és Lindner Zoli –, Madeleine and Lindner néven erotikus táncokat lejtettek egy mulatóban.

A tulajdonost Mayer úrnak hívták, azelőtt az Izabella utcában lakott, s bizalmasan bevallotta, hogy az angolokkal még megvolna valahogy, de a Szabad Francia Hadsereggel – akik között pedig sok pesti gyerek van – mindig akadnak bajok, a Bataillon Africaintől pedig egyenesen a frászt kapja.

– Emlékszel azokra az oraniakra, Teri? – kérdezte az egyik lányt, aki sötéten bólogatott. A lányok is főként magyarul konzumáltak a francia vámtisztekkel, akik máris rengeteg ordináréságot tanultak magyarul, az egyik át is ült az asztalomhoz, hogy bemutassa a tudományát. Michel Daguerre-nek hívták, s leszármazottja volt a fényképezés úttörőjének.

Persze mint élmény, nem sokat számít ez sem, de fel lehet használni, ha éppen nem ugrik be valami violaszín ködfelhő, vagyis valami, ami igazi irodalomnak nevezhető.

Végül is nagyon untam már a magyarokat Bejrútban, mind azon gyötrődött, hogy mi lehet most otthon, és ismertem-e Pollacsek Jenőt a Rottenbiller utcából. A francia vámtisztek elől bemenekültem egy közeli katonai klubba, a lakosság tartotta fenn jótékonyságból, s ingyen mértek egy nagy hengerből tejes teát.

Amikor beléptem, bömbölt a rádió, s csak a bömbölő rádió mellett találtam egy szabad karosszéket. Szemben velem egy brit törzsőrmester bóbiskolt, a vállpántjáról megtudtam, hogy Királyi Afrikai Lövész – Royal African Rifles –, öles karimájú afrikáner kalapja a földön hevert, a lába mellett. Csuklóján, a széles bőrszíjra éppen ráesett a fény, s a címeren tisztán csillogtak a betűk: Dieu et mon droit. Óvatosan lehalkítottam a rádiót, mire a törzsőrmester mondott valamit angolul, amit nem értettem, erre én is mondtam neki valamit, amit ő nem értett. De azért elgondolkodott a hallottakon, és azt kérdezte – persze már magyarul –, hogy netán én is magyar vagyok-e?

Nagyon megörültünk egymásnak, az ember ritkán találkozik egy Királyi Afrikai Lövésszel, akit Lőwingernek hívnak, és az apjának patikája volt Bártfán. Néhány perc múltán mindent tudtunk egymásról, így van ez, amikor az embernek nincsenek élményei, nem történik vele semmi az életben.

A Lőwinger fiú húszéves korában – 1939-ben – el akart szökni a fasiszta Szlovákiából Palesztinába, de az angolok megcsáklyázták a hajóját és a menekülteket Mauritiusba internálták. Az első toborzáson jelentkezett a hadseregbe, egy afrikai alakulathoz osztották, volt Krétán, Tobrukban, elfoglalta Palermót és partra szállt Nápolyban. Egy keveset azért harcolt Normandiában is, és a jövő hétre várja, hogy behajózzék a távol-keleti frontra. Ezt nagyon gyorsan ledarálta, kicsit bocsánatkérően, hogy vele csak ennyi történt, nincs nagyobb élménye.

– Tudod – mondta –, az egészben az volt a legborzasztóbb, hogy semmi hírt nem kaptam a Mutterről. Bronzszínűre égett brit fazonú lóarcában kék szeme egészen bepárásodott: Mi lehet szegény Mutterrel?…

Csakhamar elbúcsúztunk egymástól, már nehezen viseltem a lármát, a rádióban Lucienne Boyer a Parlez moi d’amourt énekelte, az angolok kórusban verték sörösüvegeikkel az ütemet a Lili Marlene-hez, elázott francia tisztek szinte dallam nélkül hörögték az indulójukat: Nous sommes les africains…

Ez volt az egyik legeseménytelenebb nap az életemben, de hát valamiről mindig írnom kell, és nem mertem olyan témát választani, amiben némi élmény is fellelhető.

Tudtam, hogy ez most nem veszi jól ki magát, és én még nem mondtam le egy esetleges ösztöndíjról vagy egy külföldi tanulmányútról. D. L., a kitűnő fiatal író népszerű irodalmi hetilapunk hasábjain megjelent ars poeticájából pontosan megtanultam, hogy ha korszerű akarok lenni, mihez kell tartani magam:

Élmény. Ez is egy nagyon szép szó, sajnos nem értem. Mire tetszenek gondolni, kollégák? Menjünk a gyárba néhány hónapra, nagyon egyszerű, kormos képű, ám annál tisztább lelkű emberek közé? A magyar föld kérges kezű munkásait nézzük, mint szántanak, vetnek és aratnak, illetve hogyan próbálkoznak mostanában struccmadarak tenyésztésével is? Számoljunk kutyahurkát a pesti utcán? Bámuljuk vasárnap az Új Reflektor Magazint?…

És így tovább. Fájdalmasan szép szöveg. Szerencsére a szerző nincsen egyedül, kapásból felsorol még vagy huszonöt nevet, akik – tudomása szerint – vele együtt nagyon dolgoznak, anélkül, hogy kutyahurkát számolnának a pesti utcán. Ehhez pedig erős szellemi igénybevétel szükségeltetik.

Dolgozunk, mint az állat – fejezi be nyilatkozatát, ami némi aggodalommal tölt el. Tapasztalatból tudom, hogy a túlfeszített munka milyen káros idegrendszerbeli elváltozásokkal járhat.

Fiúk – mondanám legszívesebben az idősebb pályatárs féltő szeretetével –, azért ne nagyon strapáljátok magatokat. De tényleg…

Egy Kossuth-díj margójára

A Luxor kávéház ott dísztelenkedett a Körút sarkán, több mint egy évtizedig jellegtelen eszpresszóként húzódott meg a Bizományi Áruház szomszédságában. Ám a hatvanas évek elejétől, amikor ismét művészek kezdték látogatni, megkönnyebbülten fellélegzett, hiszen nagy múlt állott előtte, de úgy is mondhatnánk – amint egyre inkább megtelt az anyagbeszerzők által bohémeknek nevezett egyénekkel –, hogy nagy jövő állott mögötte.

A töredezett márványasztalok még Hunyady Sándorra, Szomory Dezsőre és Rejtő Jenőre emlékeztek, de egyszer csak, hosszas pangás után, kezdtek visszaszivárogni néhányan a régiek közül: Kassák Lajos, Bokros Birman Dezső, Tamkó Sirató Károly és a kávéházakat falukutatói szenvedéllyel látogató Zelk Zoltán. Magukhoz vonzották a náluk némileg fiatalabb nemzedéket, Devecseri Gáborral, Kormos Istvánnal és még felsorolhatatlanul sok irodalmárral az élen, és azután a még náluk is fiatalabbakat, például Orbán Ottót, Ladányi Mihályt és Galsai Pongrácot. Lassacskán elmaradt a civil közönség, a kávéház belterjes tenyészetté varázsolódott, újságírók, képzőművészek, költők és filozófusok vitatták meg a kor nagy kérdéseit, elsősorban azt, hogy van-e esélye Rizibizinek Rózsalovaggal szemben, az ügetőn. Regényes sorsú, szelíd leányok szolgáltak háttérként, a szerelem tisztességes és jóindulatú iparosai, akik innét indultak el késő esti portyázásaikra. A felszolgálók a Kortársra és az Élet és Irodalomra fizettek elő, s a főpincérnél – a legendás Céh Lacinál – mindig lehetett kisebb kölcsönöket igényelni. A vécés néni Kolozsvári Grandpierre-t olvasott az illemhely előterében.

De én most csak arról az egyetlen társaságról akarok szólni, melynek tagjai hétköznap is be-betértek, ám vasárnap délelőttönként szinte szertartásosan összegyűltek valamennyien; a könnyűnek mondott – valójában a legnehezebb – műfaj lovagjai, nemesei, főhercegei. A teljesség igénye nélkül megint csak fel kell sorolnom néhány nevet: Salamon Béla, Benedek Tibor, a Kellér fivérek, a múlt híres monoklis bonvivánja; Kertész Dezső, a némafilmek első nagy sztárja; a kilencvenedik évét taposó Tordai Ottó, valamint a fejszámoló Pataki Ferenc és a zsebében lapuló kártyacsomaggal Rodolfo. Törzsvendégnek számított még Vadnai László és Lajtai Lajos (a Hétre ma várom a Nemzetinél szerzője). Igaz, hogy Vadnai Los Angelesben élt, Lajtainak pedig Stockholmban volt borkereskedése, de az én legendára hajlamos emlékezetem szerint vasárnap valahogy mindig megjelentek a kötelező összejöveteleken. A fejedelmeknek – ahogy ez már lenni szokott – apródjaik is voltak, úgy emlékszem, hárman húzódtunk meg az asztal végén. Elsőként magamat említem, akkoriban operettek átdolgozására szakosodtam, a létra jóval magasabb fokán helyezkedett el Kállai Pista, a pipás Kállai – aki akkor már József Attila-díjat kapott Irány Caracas című darabjáért – és végül egy szeretetre méltó halk szavú fiatalember, akit Kertész Imrének hívtak, s habkönnyű zenés vígjátékokkal látta el Fodor Imre angyalföldi színházát. Egy fiú szeret egy lányt, darabjainak általában ez volt a témája, ha netán két fiú szeretett egy lányt vagy egy lány szeretett két fiút, az már strindbergi mélységnek számított nála. Emlékszem egy darabjára, Bekopog a szerelem volt a címe, Horváth Jenő szerezte a zenéjét G. Dénes György – a Zsüti – verseire. Ebben a darabban hangzott el ez a szám: Járom az utam, macskaköves úton… Nem tudom, pontosan idézem-e, de a kor nagy slágere volt, Németh Lehel énekelte hajnaltól napestig. Az író ekkora siker után is ugyanolyan szerény maradt, mint azelőtt, biztosak voltunk benne, hogy egyszer majd – persze sok év elteltével – a Vígszínház kapui is megnyílnak előtte.

Az iskola, amelybe jártunk, ott a Luxor félhomályában, a legvérmesebb reményekre is feljogosított. Én például mindent ebben a társaságban sajátítottam el, a szavak értékét, a rejtett csattanókat, az emberi kapcsolatok szomorú és mégis mulatságos összefüggéseit. Ezért jó egy írónak a kávéház, s nemcsak Kellér Andor szempontja szerint, ő ugyanis úgy fogalmazta meg e hasznos időtöltés előnyét: az ember nincsen odahaza és még sincs levegőn.

Nos, a Luxor, mint minden jó ebben az országban, lassacskán elsorvadt, Kertész Imréről hosszú ideig alig hallottam valamit. Kósza hírek terjedtek róla, hogy nem ér rá darabot írni, mert éppen Nietzschével és Heideggerrel foglalkozik. Mindenki azt csinál, amit akar, gondoltam, bár nem nagyon értettem, hogy mennyivel lehet többet tanulni Heideggertől, mint Kellér Dezsőtől vagy Salamon Bélától. Azután egyszer Spiró György – vele is a Luxorban ismerkedtem meg – felhívta a figyelmemet, hogy van egy regény, amelyet feltétlenül el kell olvasnom, Sorstalanság a címe és Kertész Imre írta.

– Ez ugyanaz a Kertész, aki…? – kérdeztem, és Spiró rögtön rávágta, hogy ugyanaz. Akkor elolvastam a könyvet, s mire a végére értem, a gyönyörűségtől taknyom-nyálam összefolyt, s ha módom lett volna, azonnal felterjesztem Kossuth-díjra, sőt még Nobel-díjra is.

Szó, ami szó, nem akarom hosszúra nyújtani, végül megadták neki – egyelőre csak a Kossuth-díjat –, kicsit későn, ilyenkor szoktak az írók orvoshoz szaladni, hátha a kuratóriumok tájékozottabbak az egészségi állapotukat illetően, mint ők maguk. Nem is olyan régen azonban találkoztam Imrével, majd kicsattant az egészségtől, reggelenként ötven fekvőtámaszt csinál és két dupla szaltót, nekifutás nélkül.

Minden kétségem eloszlott, a magas kitüntetést – ami elég ritka nálunk – kizárólag irodalmi remekléseiért kapta.

És ha most visszagondolok rá, azért a Bekopog a szerelem is nagyon szép volt…

Békebeli sólet

A múltkoriban betértem egy vendéglőbe, és sóletet rendeltem. Különös ételt kaptam, babból készült, hús is volt benne, az egész valami méregerős, paprikás, fokhagymás lében úszott, némileg a mexikói chili con carnéra hasonlított. Az íze nem volt elviselhetetlen, de gasztronómiai szempontból mégis bűnnek számított, legalábbis egy magyar vendéglőben.

A sóletnak ugyanis sehol a világon nincsenek olyan hagyományai, mint Magyarországon, a magyar ízlés alakította ki olyanná, amilyennek ismerjük. Nem véletlenül volt kedvenc eledele a békebeli fajvédőknek, akik előszeretettel hangoskodtak valaha Stern bácsi Rumbach utcai kifőzdéjében, amelyik arról is híres volt – ellentétben a Ritz Szállóval, ahol látni lehetett, amint esznek és hallani, ahogy beszélnek –, hogy itt hallani lehetett, amint esznek és látni, ahogy beszélnek. Ha a kóser vendéglők látogatása nem befolyásolta is jelentősen a szegedi gondolat híveinek világnézetét, azért tekinthetjük ezt szemérmes mentegetőzésnek az egyre brutálisabbá fajuló világban.

De nem szándékozom a kérdés társadalmi hátterét boncolgatni, amúgy is kicsit félrebeszélek a sóletról, ahányszor eddig írtam róla, mindig nagy vihart keltettem vele, levelek tömkelege tanúskodik az ezzel kapcsolatos érzékenységről. Egy neves amerikai egyetemi tanár nyolcoldalas filippikában – a forrásmunkák bőséges felsorolásával – tiltakozott például azon állításom ellen, miszerint a sólet francia eredetű étel. Gondolom, Einstein is úgy járhatott, amikor nyilvánosságra hozta a relativitás elméletét. Pedig – bármily valószínűtlenül hangzik is – a jellegzetes francia éteknek, a cassoulet-nak már a neve is magában rejti a sólet szó körvonalait. Cassoulet. A kitűnő Gyergyai Albert sem restellte fordításában a nevén nevezni. Colette híres regényében Gigi anyja úgy kínálja az előkelő marquis-t: „Még maradt délről egy kis sóletünk”.

A sólet lényege tulajdonképpen az, hogy a babot nem főzik, hanem sütik. Lezárt edényben, lassú tűzön, sokáig. Így készül a cassoulet is, melyhez minden francia tájegységben más-más adalékot használnak fel. A languedoci cassoulet-ben például darabokra vágott birka- és libahúst kevernek el a babbal, amelyet még szalonnával és füstölt kolbásszal is ízesítenek. Kevés paradicsompürét tesznek hozzá, babérlevelet, kakukkfüvet, és a hagymába szegfűszeget szúrnak. Azután felforralják és négy órán át sütik a kemencében. Ha a cassoulet-tól megtagadjuk a sólettel való rokonságot, akkor meg kell tagadnunk a lengyelek sóletjét is, melyben a bab burgonyával vegyül, vagy az erdélyi csólentet, melynek még a neve is idegenül hangzik.

Nemrégiben a televízió képernyőjén vitatkoztunk erről a kényes kérdésről az ismert New York-i vendéglőssel, Láng úrral, a Gundel jelenlegi tulajdonosával. Ő sem értett egyet velem a sólet elnevezésének eredetével kapcsolatosan, ő a jiddis sul end (templom után) hasonulását tartotta hitelesnek. Bizony, nem olyan egyszerű ez. A legbizarrabb gasztronómiai kínálattal az éppen akkor megnyíló Berlin étterem étlapján találkoztam a nevezetes német ételspecialitások – az Ochsenschwanzsuppe (ököruszályleves) és az Eisbein (füstölt csülök sárgaborsóval) – között: Sólet westfaleni sonkával.

De hát milyen is az a hagyományos, magyar arculatú sólet, amellyel sehol másutt a világon nem találkozhatunk? Elsősorban gyermekkori emlékeimre kell támaszkodnom, hiszen azóta sok minden megváltozott. A nagyanyám – mert ő főzött nálunk – úgy készítette, hogy a négyliteres ütött-kopott lábosban a beáztatott bab felére rárakott egy darab füstölt és egy darab nyers marhaszegyet, valamint a paprikás zsírban elkevert liszttel megtöltött jókora libanyakat, amelyet beborított a megmaradt babbal. Erre jött néhány nyers, lámpázott tojás, egy nagyméretű hagyma, néhány gerezd fokhagyma, majd két púpozott evőkanálnyi fagyott libazsír. Azután az egészet bőségesen felöntötte vízzel, rárakta a fedőt, melyet a tetején átvezetett dróttal szorosan a fazék füleihez kötözött, és a fazék karimáját kenyérbéllel betapasztotta. Pénteken késő délután így vittem el a pékhez, aki legelőször is a fazék sérthetetlenségét ólomplombával biztosította, majd odatolta a többi közé, a kenyér és sütemény illatától párolgó kemence mellé. Amikor a hajnali sütés befejeződött, a papucsos péksegédek hosszú lapátjukkal becsúsztatták a fazekakat a hűlő kemencébe, ott értek össze az ízek a déli sütésig.

Azután is lehetett sóletet csinálni, hogy az állami pékségek már nem vállalták a fazekakkal való bíbelődést. A gáz- és villanytűzhelyek sütői úgy-ahogy alkalmasak rá, igaz, ehhez is szakértelem szükségeltetik. A kitűnő színész, Csurka László egyszer elmondta nekem a módszerét, talán nem haragszik meg érte, ha másoknak is elárulom. Ő, miután behelyezi a fazekat a sütőbe, a lángot a legkisebb fokozatra állítja, utána még résnyire kinyitja a sütő ajtaját is. Ebben a langy melegben érlelődik a sólet estétől másnapig, hasonlatosan a hűlő kemencéhez, s ahhoz a paraszti módszerhez is, amikor a húsleves főzését kosárban fejezik be, a fazék tartalma órák hosszat vastag dunnák között párolódik.

A sólet összetevőit illetően nem vagyok dogmatikus, sülhet a bab között csülök, tarja vagy oldalas is, sőt maga a bab fajtája sem sokat változtat a lényegen. Magam általában az egészséges külsejű tarkababot kedvelem, mások inkább a nagy szemű fehér, úgynevezett sóletbabra esküsznek. Nem ítélem el azokat sem, akik paprikás, hagymás pörköltszafton osztják el a hozzávalókat, s a már vízzel feltöltött fazékba elszórnak egy kanál daráslisztet.

Kevés dologhoz értek a világon, de azt merem állítani, hogy a sólet készítésében mesteri rangot értem el, s büszke vagyok rá, hogy tudásom gyümölcsét hírneves szakértőkkel is megoszthattam.

A nyolcvanas években egy ízben együtt hívatták meg magukat hozzánk sóletvacsorára Major Tamás és Csurka István, akinek akkoriban újították fel Döglött aknák című darabját a Katona József Színházban. Eléggé jól sikerült sólet volt, bár Major Tamásban némiképp csalódtam. Megfontoltan ízlelgette a húsokat, majd azt mondta, hogy Tímár Évánál legalább ilyen jó sóletet evett Miskolcon. Csurka viszont önfeledten lakmározott, barátságos zsemleképe egészen kipirult, mintha a csülök cupákos remegője sugározta volna be…

De ezt most nem folytatom tovább.

Nekem már ez a kép maradjon meg róla, halálomig.

I. R. N. I.

Tisztelt írótársam, Horváth-Hoitsy Edit! Megkaptam szép levelét, készségesen válaszolok is rá, de, hogy az olvasó is megértse, röviden elmondom, hogy miről van szó. Néhány héttel ezelőtt e lap hasábjain megjelent egy tárcám, amely az amatőr írókkal foglalkozott, pontosabban a FAOSZ-szal, azaz a Független Alkotók Országos Szövetségével. Idéztem is néhány sort Új Arcok című lapjukból, melyet az impresszum a Küzdő Írók Világlapjaként tüntet fel. Írásom elején leszögeztem, hogy mindannyian amatőr írók vagyunk, hiszen senkinek sincs diplomája arról, hogy író vagy költő, s a hivatásos írót legföljebb arról lehet fölismerni, hogy lógó nyelvvel lohol a tiszteletdíjak után, míg az amatőr költőnő az alkotás lázában még tökfőzeléket is főz fasírttal. Sajnos sohasem őrzöm meg a cikkeimet, ezért elnézést kérek, ha nem pontosan adom vissza a saját szavaimat. De az utolsó mondatomra jól emlékszem: Kedves ismeretlen barátaim a FAOSZ-ban, fogadjatok be engem is magatok közé! Kinyilatkozásomra meleg, baráti hangú választ kaptam a tiszaújvárosi FAOSZ-csoport titkárától, Palocsay Erzsitől: Igazán megtisztel bennünket azzal, hogy a FAOSZ tagjai sorába lép? Ígérjük, nem kell emiatt szégyenkeznie. És ennek hitében úgy búcsúzom: Kedves György! Isten hozott téged közénk!

A csábító ajánlatra még visszatérek, de most elsősorban nem erről akarok polemizálni. Ön, kedves írótársam, a tollforgatók már megszokott túlérzékenységével bántó élt vél felfedezni írásomban a műkedvelő írók irányába: …az elismerőnek tűnő megállapítások mögött – írta levelében – következetesen ott a negatív előjel, s minél hangsúlyosabbak e kijelentések, annál inkább hajlik át a finom irónia a már-már kíméletlen szarkazmusba.

Amit ön szarkazmusnak ítél, kedves írótársam, sajnálatos módon már az írói egyéniségemhez tartozik, ugyanilyen szarkazmussal kommentáltam volna azt a napihírt is, miszerint Magyarország miniszterelnöke írókkal találkozott. Ha Horn Gyula előzőleg velem konzultál, azt tanácsoltam volna neki, hogy inkább egy kokett kis szőkével találkozzék, ez esetben mindenki jól jár, ő is, az írók is, s talán még a kokett kis szőke is. Az én személyes álmoskönyvem szerint írókkal – hivatásos írókkal – találkozni viszályt jelent, haragot, irigységet, a Mérleg jegyében születetteknek pedig övsömört vagy súlyos visszérgyulladást.

Nem tudom, mennyire követi figyelemmel kedves írótársam a találkozás után kialakult – bár attól teljesen független – íróháborút. A Magyar Írószövetségből kiszakadt illetve kiszakadni készülő szövetségek tagjai tapossák sárba egymást s becsmérlik társaik szervezkedését.

E. I. író az írószövetség „hazaffyas” elkötelezettségből származó felduzzasztása ellen emel szót ekképpen: Most vagy 1200-an vannak, a tömeg bebetonozza a főnökséget, amely – mivel évek óta se Aczélba, se Pozsgayba nem fúródhat bele ízlelő szemölcseivel alulról – szabadon bontakoztatja ki populizmusát.

H. Gy. író azonnal megadja az íróhoz méltó választ: Hát mit akar ez az E. I.? Persze könnyen, mindenféle mélylélektani rákészülés nélkül megfejthető ez a szokásos indulat. E. I. tehetségtelen, rossz szépíró, rossz drámaíró, rossz publicista. A frusztrált emberek pedig köztudottan agresszívek.

Cs. V. író sem rejti véka alá a véleményét: Bravó, H. Gy. Csak így tovább! Várjuk az izgalmas folytatást. Kíváncsiak vagyunk, hogy a közismerten zaklatott képzeleteddel mit találsz még ki arról, hogy kik vagyunk és mit akarunk… De szeretnénk, ha a továbbiak a sportrovat „unfair” rovatában jelennének meg, mert szerintünk a kultúrarovat erre nem megfelelő hely…

Amint hallom, mások is felkészültek a vita folytatására, csupa okos, ivarérett író, szinte valamennyit ismerem személyesen, hírből azonban még a felét sem.

Hát ezért megfontolandó a tiszaújvárosi Palocsay Erzsike megtisztelő ajánlata, melyben kilátásba helyezi felvételemet az amatőr írók körébe. Ha úgy adódik majd, hogy jelentkezem a FAOSZ-ba, csupán azt kérem, hogy a fonyódi csoportba soroljanak, ugyanis a nyarat rendszerint Fonyód-Alsóbélatelepen töltöm, s kedvenc diófám alatt jutnak eszembe a legszebb gondolataim. Nem tagadom, hogy az amatőr írók iránti vonzalmamat kedves írótársam levelének alábbi okos és józan megállapításai nem kis mértékben befolyásolták:

Bármilyen különösen hangzik, a torzsalkodás ezekben a körökben jóval ritkább jelenség, mint a hivatásos berkeken belül. Van – de nem jellemző. Jellemző inkább az egymás értékeinek becsülése és a gyöngécskékkel szembeni elnézés. Igaz, ez nem mindig válik az irodalmi színvonal előnyére, de emberi magatartásként nem megvetendő. Ezek a szegény kis ürgék szeretik egymást. Furcsa és korszerűtlen jelenség, de létező! Így a közösségek társadalmi jelentősége abból is áll, hogy sokakat mentenek meg a kétségbeeséstől, az elszürküléstől, céltalanságtól és méltóságuk elvesztésétől… A színvonalat illetően nem vitás, hogy általában alatta maradnak a hivatásosokkal szemben támasztott követelményeknek. Akad azért néhány névtelen, aki azoknak is megfelel…

Akad bizony, üzenem kedves írótársamnak, akinek – hogy ne maradjon névtelen – még egyszer leírom a nevét: Horváth-Hoitsy Edit. Mellékelt versei egyikének utolsó szakaszát – s most szó sincs szarkazmusról – nem tudtam meghatottság nélkül olvasni:

 

Végeredményben egyre megy, hogy ez a végeláthatatlan végtelen végtermék-folyam zúzdában végzi vagy papírkosárban! Végtére elterülsz a sárga sárban – bizony, fiam! Áldás? Nem. Átok. Megfeszíttetés! E feszület tiéd, s – Istenség! Ezt nehéz kibírni! – rajta az írás: I. R. N. I.

 

Szex a Népligetben

A szexuális felvilágosítás úttörője, mint ismeretes, a kígyó volt, ő vette rá az első emberpárt – Isten határozott parancsa ellenére –, hogy a paradicsomi ipiapacs mellett más játékkal is kísérletezzenek. Az első próbálkozás után Éva feltehetően ugyanazt mondta, mint egy mai tinédzser kislány. Én nem tudom, mi az, amit csináltunk, de ezentúl ez lesz a hobbim. Isten azután évezredekig mást sem tett, csak gátlásokat és előítéleteket plántált az emberi agyakba, hogy mérsékelje a buja örömöt, amit a kígyó eléggé el nem ítélhető indiszkréciója zúdított az emberiségre.

Kerékbetörés, máglya, karóba húzás, ezek is mind szórakoztató játékok lehettek, de népszerűségben meg se közelítették azt a paradicsomi Ki mit tud?-ot, amelynek szabályai és fortélyai eleinte ugyan kezdetlegesek voltak, de ezzel együtt mindmáig forrása maradt a legnagyobb emberi élménynek, a teremtéstől napjainkig biztosította – biztosítja – Isten bárányainak fennmaradását. Ebbe láthatólag már a Teremtő is belenyugodott, s fásultan legyintve kizárólag arra összpontosít, hogy a dolog – ha már így alakult – ne csapjon át nem kívánatos túlzásokba. Tudjuk azonban, hogy ha egy üzlet beindul, nagyon nehéz neki korlátokat szabni, ilyenkor mindig új kutató és rendszerező elmékre – afféle szexuális könyvelőkre – van szükség, ők azok, akik felülvizsgálják a tilalmakat, megtanítanak a bevétel fokozására, és segítenek elviselni a veszteségeket.

A kígyótól hosszú út vezetett Szilágyi Vilmos tanár úrig, aki a Népligetben megrendezett, vásárral egybekötött erotikus kiállítás kvázi védnöke, ideológusa volt, személyével fémjelezte a kiállított tárgyak létjogosultságát. Akár szenzációsnak is nevezhető! – lelkendezett a sajtótájékoztató ismertetőjében. – Hát ezt is megértük! Pedig ez a kiállítás valójában minden szenzációt nélkülözött, a felkínált áru olyan ártatlan volt, mint egy kerti törpe a szarkalábak között. Műpéniszek minden színben és méretben, gyümölcsízű óvszerek, csiklókra illeszthető fülbevaló jellegű láncocskák, aranyozott díszekkel ellátott női fehérneműk. Vonzó tégelyekben síkosító zselé, illatozó folyadékok, melyek a nemi gerjedelmet fokozzák, különleges igényeket kielégítő alumíniumbilincsek, s harapnivalóul marcipán nemi szervekkel ékesített torták, mignonok. Műsoros videokazetták végtelen mennyiségben, a filmeket képernyőn is lehetett látni, de senki nem nézte két-három percnél tovább, mindegyikben szinte ugyanaz történt, a lehetőségek e téren meglehetősen korlátozottak.

Túlságosan dekoratív hölgyek és urak mozogtak a jól ismert koreográfiára, s ha tettek is néha valamiféle gesztust, amely általános iskolás fokon a szenvedélyhez hasonlított, leginkább tökéletesen mozgó kirakatbábuk benyomását keltették. A magyar pornó – bocsánat: erotikus – sztárok autogramokat is osztottak az egyik pavilonban, nem látszott rajtuk a foglalkozásuk, szerényen öltözött, kedves arcú lányok voltak, egyikük sem viselt lila, bordó, sárga vagy kék szexparókát. Hasonlóan barátságos lányokkal találkozhatunk az áruházak pultjai mögött.

A látogatók közönyösen őgyelegtek az Építők sportcsarnokának sivár termében, az izgalomnak nyoma se látszott az arcokon, senkinek nem mozgott a keze a zsebében. B. A. kopaszodó levéltári alkalmazott nem mondta fojtott indulattal a direkt e napra dauerolt hajú, s enyhén visszeres lábú nejének, aki óvónő Erzsébeten: Gyere, Aranka, most menjünk haza, és csináljuk, amit a filmen láttunk!

Valódi erotikus benyomásokat akkor nyerhettünk volna, ha egy rejtett kamera a képernyőnkre vetíti B. A. kopaszodó levéltári alkalmazott spontán üzekedését a feleségével. Igaz, hogy B. A. úrnak hegyes kis pókhasa van, a háta szőrös, Arankának pedig vöröslenek a bütykei és fonnyadó keble oldalt egészen a kalocsai hímzésű takaróig bukik, de annál izgalmasabb, amikor önkívületben motyogja: Ez az, husi… nyomd a gázt… együtt jövünk…

Most aztán liheghetnénk mi is, az életet láttuk, a maga nyers szépségében, hogy úgy mondjam. Az életnek azokat a pillanatait, amelyeket az irodalom soha nem volt képes kezelni. A pornográfia csupán azt az űrt próbálja kitölteni, amit az irodalom meghagyott neki, fölösleges hadakozni ellene, végeredményben inkább hasznos, mint ártalmas. A műpénisz is csak ártalmatlan játék, és még senki nem kapott szívszélhűdést az izgalomtól a butácska aktfotó láttán, amelyen egy dús keblű hölgy a nyelvét buján kiöltve, két kezével a klitoriszát simogatja.

Aki esetleg nem tudná, mi az a klitorisz, nézze meg Pápai Páriz Ferenc 290 évvel ezelőtt kiadott szótárában.

Az péltsának bévezető tsolnakotskája.

Szerkesztő úr, szabad egy percre?

Vannak ködös, borongós alkonyatok, amikor künn szemerkél az eső, s a szobában a kandalló lángjának fényénél az ember régi újságokat böngész. Ez történt meg velem is a múltkor, amikor Kiss József lapja, A Hét 1905-ös évfolyamát lapozgattam, s pilláim már-már lecsukódni készültek, midőn tekintetem egy rövidke írásra vetődött, amelytől élénk izgalom fogott el. Ez egy színházi jegyzet volt, a Veér Judit rózsája című darabról, melyet a Nemzeti Színház mutatott be, az a színház, mely máig sem tagadta meg múltját, s nem ódzkodik bemutatni oly műveket, melyekben a nemzeti pátosz az ifjúságot hasznos tettekre ösztönzi.

A lap jegyzetírója azonban nem elégedett meg a tiszta szándékkal, véleményét tanulságul érdemes teljes egészében idézni:

Egy ifjú labanc megmenti egy ifjú kuruc nő életét. Az ifjú kuruc nő apja, az öreg kuruc, elfogatja az ifjú labancot, de az ifjú kuruc nő és az ifjú labanc három és fél másodperc alatt örök hűséget esküdtek egymásnak, és ezért az ifjú kuruc nő éjjel kivezeti a börtönéből az ifjú labancot. Éjjel van. A hold süt, a lombok susognak, a részeg parasztok alusznak, s az ifjú kijön a börtönéből. Veér Judit egy hosszú obstrukciós beszédet tart neki, hogy legyen kuruc, mert huncut a német. Az ifjú labanc erre azt mondja: naná!, majd én kuruc leszek, és megy vissza a börtönbe. A lány erre azt mondja, hogy azért nem kell visszamenni a börtönbe, ő elereszti, de vége közöttük mindennek. Az ifjú labanc megy is, de előbb egy rózsát kér a lánytól, ez azonban kijelenti, hogy labancnak nem nyílt Veér Judit rózsája. Ez a pikáns kijelentés világot gyújt az ifjú agyában, és egyszerre kuruc lesz, mint később kitűnik, otthagyja zászlóját és leünnepelteti magát a kurucok között. Mielőtt azonban ez a gyalázatos árulás megtörténnék, Veér Judit ledűl egy gyepágyra, egy reflektor rávilágít a gyomrára, ő elszenderül és álmában elmondja a világ legrosszabb versét az ő kis rózsájáról, mely el fog hervadni szegény. Ez tíz percig tart, s Török Irma szavalja. A végén természetesen győznek a kurucok, sőt az is kisül, hogy éppen az ifjú labanc árulása segítette őket a győzelemhez. Tehát az öreg kuruc hozzáadja a leányát, és Rózsahegyi is elveszi Ligeti Juliskát.

Látni való, hogy ez egy hazafias darab és poétikus és negyvennyolcas. Sőt történelmi darab, mert a színészek a Simonyi óbester című, szintén történelmi darab jelmezeit vették magukra. Ilyen sokoldalú ez a darab, melyet Lampérth Géza írt. Művészet is volt a színpadon akkor, mikor Gabányi, Rózsahegyi, Horváth Jenő és egy segédszínésznőnek tartott okos asszony, Demjén Mari is megjelent. De ők oly keveset jelentek meg, hogy nem zavarták az előadás harmóniáját. A karzati publikum látni akarta Lampérth Gézát, és amikor látta, meg volt elégedve, mert látott valamit a pénzéért.

A cikk nem volt névvel aláírva, s így csak találgathattam, hogy ki írta. Annyira ismerős volt a stílus, az „erről legfeljebb ennyit” eleganciája, a selyemmel bélelt hurok, a pezsgőspalackba rejtett vitriol –, hogy azonnal rá kellett volna jönnöm arra, ami csak hosszas töprengés után világosodott meg az agyamban. A Veér Judit rózsája című jegyzetet csakis Molnár Gál Péter írhatta kilencvenkét évvel ezelőtt. Aki ezt időbelileg lehetetlennek tartja, annak elárulom, hogy van egy visszatérő rögeszmém, miszerint Molnár Gál Péter legalább százhúsz éves, s én csaknem száz esztendeje ismerem. Emlékezetem szerint Prielle Kornéliánál jöttünk össze először, már akkor is igen becsültem őt, mint bátor szecesszióst. Jelen volt a huszonhárom éves Rozsnyai Kálmán is, még mint udvarló a hetvenéves Nellikénél. Szerényen ittam a teámat, s csak fél füllel hallottam, amint a lánglelkű költő feledhetetlen szerelme odasúgja: Tudja, Péter, én már nem kívánom, de ez a gyerek annyira akar.

Az emlékezetes cercle után csak némi idő elteltével határoztam el magam, hogy irományaimmal meglepem. A Vadászkürt vendéglőben vártam rá, ahová konfortáblival érkezett. Fáradtnak látszott, ami érthető is volt, kora reggel duellumot vívott, háromszori golyóváltással Krecsányi Ignác színigazgatóval, aki őt azért provokálta, mert a Cupringer mint kísértet bemutatója után azt írta róla, hogy tehetségének utolsó morzsáit emésztette fel. Hála a gondviselésnek, a briliáns zsurnaliszta sértetlenül került ki a viadalból, míg Krecsányinak a hajnali párában kiújult a reumája.

Akkor mertem csak zavarni, amikor pincskalapját – mely olyan, mint egy keménykalap, de kissé alacsonyabb – a székre dobta, s pipára gyújtott. Irományaimat átlapozta, egy-egy mondatot olvasott el csupán, majd egy rövid levél kíséretében Szomaházy szerkesztő úrhoz utasított. Otthon a kopertát egy meleg vasaló segítségével felbontottam, s olvasni kezdtem a levelet, melyben ez állt: E vagabundusnak a dilettantizmusánál csak a pimaszsága nagyobb. Küldd el őt, s mondd meg neki, hogy úgy száz év múlva jelentkezzék ismét. Pauvre bonhomme!

Porig voltam sújtva. Szomaházy szerkesztő urat persze nem kerestem fel, helyette nagy elhatározás érlelődött meg bennem: tanulni fogok! S kitől tanulhattam volna többet, mint attól, aki – bántó levele ellenére – továbbra is a példaképem maradt? Az összes írását elolvastam, némelyet kívülről is megtanultam. Igyekeztem elsajátítani azt a grandiózus manírt, ahogy minden mondatával célba talál, mint egy literatúrai Tell Vilmos, egy Robin Hood. Mérgezett hegyű szállóigéket szült, melyeket elragadtatva citáltak, akik nem voltak érdekelve. Akik viszont érdekelve voltak, búskomorságba estek, s vagyonukat a siketnémák intézetére hagyományozták. Rebesgettek egy rendezőről, aki bánatában gyufát ivott, egy másik pedig elment remetének a Bakonyba.

Évtizedekig csipegettem M. G. P. szellemének elhullajtott törmelékeit, míg végül az én irályom is megerősödött, tárcáimat elfogadta az Állat és Uradalom című mezőgazdasági-irodalmi hetilap. A siker kezdett kacsintani rám, s mégis boldogtalan voltam. Vajon megnyertem-e – kínzott a kérdés – az Ő elismerését is?

Sokáig gyötört a kétség, míg végül nem bírtam tovább, s levelet intéztem hozzá:

Kedves jó szerkesztő úr! Remekbe szabott könyvét, a Honthy Hanna és korát most olvastam el másodszor, s nem tudom, méltó vagyok-e rá, hogy felfedjem szívem rejtett óhaját. A száz év türelmi idő, melyet javasolni méltóztatott a számomra, éppen a napokban telik le. Tessék megmondani őszintén, de igazán, mert ez nagyon sokat számít nekem:

Jelentkezhetem?

Tamo daleko

Tavaly elkezdtem írni egy regényt, meg is szültem belőle úgy három ívet, nagyon nem tetszett, ezért a füzetet betettem egy fiókba. Tapasztalataim szerint a kéziratok, ha az ember nem nyúl hozzájuk, idővel maguktól meg szoktak javulni. De amikor néhány hete ismét elő akartam venni, kiderült, hogy szőrén-szálán eltűnt. Beletörődtem, hogy nincs szerencsém ezzel a regénnyel, már huszonöt évvel ezelőtt is nekifogtam, de akkor sem sikerült. Pedig akkor elértem azt, hogy állami kiküldetésben járhattam végig ifjúkori bolyongásaim helyszíneit, egyetlen feltételt szabtak csupán, hogy képviseljem a magyar irodalmat a jugoszláv köztársaságok írószövetségeiben, beleértve Crna Gorát és Metohiját is. Ezt azután elég hamar meguntam, pedig mindenütt lakomának beillő ebéddel vártak, de hát alig volt közöm a razsnicákat kísérő heves vitákhoz, vajon Sztojan Radovanovics jelentősebb nyelvi leleménnyel rendelkezik-e, mint Dragoljub Mitics. Az írókat viszont nem érdekelte, hogy a háború alatt itt voltam a hegyekben, ők is mind a hegyekben voltak, mondták is, hogy tamo gore, s rendszerint hozzátették, hogy puff-puff. Rabságom kisvárosában, Borban is alakult már írócsoport, borjúfejet ebédeltünk a szállodában és a szalonzenekar a tiszteletemre Zerkovitz-dalokat játszott. És itt is volt tamo gore meg puff-puff. Én azonban az emlékeimet kerestem, de nem találtam sehol, egyetlen mondat sem fogalmazódott meg bennem a regényből, mely ürügyül szolgált az utamhoz. Pedig volt egy biztos kiindulási pontom, amivel akkor is kezdhettem volna valamit, ha nem igaz. De igaz volt. Fent a hegyekben – tamo gore – beleszerelmesedtem egy belgrádi diáklányba, ilyen tiszta szerelmek csak századvégi norvég regényekben fordulnak elő. Három gyönyörű órát töltöttünk együtt, az égen ragyogtak a csillagok. A kezét sem fogtam meg, de felírtam a címét, megfogadtuk, hogy ha vége a háborúnak, írunk egymásnak. Gyönyörű neve volt és gyönyörű címe: Biki Hadzsi Szlavkovics, Belgrád, Jaksicseva kilenc, második emelet hét. És még az is gyönyörű volt, hogy ugyanazt a németet beszélte, amit én tanultam a Mellinger-féle német óvodában. Aber doch – mondta, meg azt is mondta, hogy: natürlich. Utam előtt ez izgatott leginkább, hogy találkozni fogok Biki Hadzsi Szlavkoviccsal, Belgrád, Jaksicseva kilenc.

Amikor utoljára átutaztam Belgrádon, ömlött az eső, s a rabszállító vagon berácsozott ablakán át egy másik rabszállító vagonra láttam, a rácsok mögött olasz katonasapkák sejlettek fel. Ezúttal repülőgépen érkeztem Belgrádba, elegánsan és magabiztosan. Fontos személyiségnek képzeltem magam, bár még nem tudtam, hol találom meg a nagykövetség képviselőjét, akinek várnia kell rám, mint fontos személyiségre. Hosszas nézelődés után megpillantottam egy feltartott táblán a nevemet, a várakozó tömegben nem láttam, ki tartja fel, sűrű hangzavarban furakodtam a tábla irányába.

Csakhamar felfedeztem az illetőt, aki a táblát tartotta a kezében, s arra gondoltam, hogy tábla nélkül is fel kellett volna ismernem. Annyira jellegtelen volt, amennyire csakis egy magyar követségi alkalmazott tud lenni, szinte világított a jellegtelensége. Ólmos tekintetébe csupán egy kicsiny, rosszul előadott gőg vitt némi színt, magányos szobor volt abban a zsibongó, élettel teli, balkáni környezetben. Egészen az orra elé álltam, még akkor sem vett észre.

– Azt hiszem, énrám vár – mondtam.

Gyanakodva mért végig.

– Maga az író?

– Hát igen – mondtam szerényen, azután bemutatkoztam és kezet nyújtottam.

Ő is elmorogta a nevét, s talán a beosztását is, egy szót sem értettem belőle.

– Volt már Jugoszláviában? – kérdezte, amiből láttam, hogy a fogadásomhoz nem mellékeltek használati utasítást. Jön egy faszi Pestről – közölhette a főnöke –, valami író. Vigyázz vele, mert ezek mind azt hiszik, hogy valakik.

Sohasem szándékoztam mutatni, hogy valaki vagyok. Akkor is úgy tettem-vettem magam, mint egy papnövendék a megyés püspök előtt.

– Köszönöm, hogy kijött értem – mondtam, s még egy hódoló mozdulattal is próbálkoztam. Sikerült meglökni mellettem egy nagy bajuszú szerb férfit.

– Izvinice – mondtam szerbül. Bocsánat.

Ezzel megint felkeltettem az én emberem gyanakvását.

– Beszél szerbül? – kérdezte.

– Csak nagyon keveset – mondtam. – Ami akkoriban rám ragadt.

– Mikor?

A kérdés úgy hangzott, mintha egy kihallgatáshoz tartozna. Azt akartam mondani, hogy a háború alatt, de inkább azt mondtam:

– Régen.

Nem kérdezett többet, pedig szeretett volna.

– Elviszem a szállodába – mondta. – Kivettünk magának egy szobát két éjszakára.

A táblát továbbra is magasba tartotta, mintha még mindig várna valakire, s csak akkor dobta el, amikor kiértünk a repülőtérről. Egy Volga állt a parkolóban CD jelzéssel. A csomagtartóban, ahová a bőröndömet begyömöszölte, volt még három rúd magyar szalámi és öt üveg horvát brandy, a címkékről a szigetvári hős nézett vissza rám, tollas kucsmával a fején.

A szálloda elég kellemesnek tetszett, igaz, hogy az én igényeim sem voltak túlzottak. Szerbiában eddig csak félig elrohadt szalmazsákokon aludtam, olykor nedves kazlakba bújva, döngölt földön, barlangban, de ágyban még soha. A csapból meleg víz folyt, a tusoló működött, kis szappanok, színes pamacsok hevertek a mosdó üvegpolcán. Meg kellett állapítanom, hogy huszonhét év alatt sokat fejlődtünk, Szerbia is meg én is.

Barátságos kisvendéglőben ebédeltünk a Kneza Milosa utcában, én csebabcsicsát rendeltem, a követségi ürge valamiféle egészben sült halat, amelynek falatkáit fokhagymás lébe mártogatta.

– Holnap tízkor jövök magáért – mondta. – A szerb írószövetségben már várják.

– Ez igazán nagyszerű – mondtam.

Mártogatott egyet és azt kérdezte:

– Ebéd után el akar menni valahová?

Ez volt az a pillanat, amikor ki kellett rukkolnom Biki Hadzsi Szlavkoviccsal.

– Szeretnék megkeresni valakit – mondtam.

– Hivatalos ügy?

– Egyáltalán nem – mondtam. – Egy lányról van szó. Illetve, huszonhét évvel ezelőtt, amikor megismertem, még lány volt.

Valami mosolyféle villant fel az arcán, ijesztő volt ehhez a mosolyhoz nem illő arcon. Mutatóujjával összezárt ökle felé bökdösött, ezzel jelezte, hogy ő érti a csíziót.

– Téved – mondtam türelmesen. – Alig ismertem.

– Akkor miért akarja megkeresni?

– Megígértem neki.

A tekintetébe visszatért a gyanakvás, de így legalább jobban elviseltem, önmagát adta.

– Huszonhét évvel ezelőtt?

– Huszonhét évvel ezelőtt.

Az utolsó falatot kapta be, lassan kérődzött rajta, ezalatt emésztette meg azt a keveset is, amit elárultam neki.

– Huszonhét évvel ezelőtt még háború volt – szögezte le. – Maga mit keresett itt?

Fölöslegesnek tartottam, hogy elmeséljem az egész életemet. A szemébe néztem sejtelmesen.

– Errefelé sodort a végzet.

Láthatólag megsértődött.

– Nem muszáj válaszolni – mondta. – De azt a dolgot a lánnyal maga egyedül intézi el. A címét legalább tudja?

Ez aztán ment, mint a karikacsapás.

– Biki Hadzsi Szlavkovics, Belgrád, Jaksicseva kilenc, második emelet hét.

Ebéd után kiballagtunk a Terazijére, kirakatokat nézni. A kísérőmön látszott, hogy erősen gondolkodik, mármint az adottságaihoz képest. De ha megálltam egy kirakat előtt, ő is megállt és elmondta, hogy mi van a kirakatban, mindenütt jellemezte, hogy mi az, amit amúgy is látok, időnként összehasonlította az árakat a magyar árakkal.

Egy népművészeti bolt kirakatában faragott guszlák sorakoztak különféle méretekben. Bementem és vettem magamnak egy közepes nagyságú guszlát.

– Mit fog csinálni vele? – kérdezte.

– Majd pengetem – mondtam. Meg is pengettem egy húrt, s még daloltam is hozzá, mint egy régi szerb guszlár. – Tamo daleko, daleko je krajz mora…

Arra ott messze, messze a tenger hona.

Ez tetszett neki.

– Ezt nálunk, Magyarkanizsán is énekelték.

– Szeretek így énekelgetni – mondtam. – Ilyenkor mindig eszembe jut Majdanpek.

– Miért pont Majdanpek?

– Ott találkoztam Biki Hadzsi Szlavkoviccsal.

Ez viszont nem tetszett neki.

– Jobb, ha elfelejti azt a lányt.

Varázsereje volt a szavainak. Egyszerre olyan tisztán láttam Biki Hadzsi Szlavkovics meleg, érdeklődő barna szemét, mint még soha. S beúszott az emlékezetembe minden, ami körülvett bennünket a partizánoktól nyüzsgő kis faluban, Majdanpek felett. Ökrös szekerek araszoltak a sárban, megrakva sebesültekkel. Vacsorát osztottak éppen, angol katonai csajkák villogtak a félhomályban. Egy terebélyes fészer előtt német hadifoglyok lovakat csutakoltak. Távolabbról zene szólt, egy guszla hangjai mellett öt-hat legény összefogódzkodva kólót táncolt. Rokontalanul álldogáltam siralmas rongyaimban, mezítláb egy harangláb alatt, ügyet sem vetett rám senki. Nem voltam ellenség, de közéjük sem tartoztam. Tovább akartam indulni, hogy valami almot keressek magamnak éjszakára, amikor a késő alkonyati árnyak közül kibontakozott előttem egy lány, káprázatos síöltözékben, a fején halántékig behúzott szerb katonasapkával. Lenyűgöző volt rajta a hatalmas vörös posztócsillag. Egy csajkát nyújtott felém, maradék birkagulyással.

– Bist du hungrig? – kérdezte. Azt hiszem, egy kicsit szégyellte magát, hogy csak maradékot képes nyújtani.

Szerettem volna, ha látja, hogy illő vagyok a bizalmára.

– Nicht sehr – mondtam udvariasan, és úgy vettem át tőle a csajkát, mint egy jégpályán a korcsolyakulcsot.

– Das Leben ist schwer – mondta. Nem volt kétség, rögtön felismerte az értékeimet, s megindította méltatlan sorsom. Finom kis tudálékos arca volt, biztos, hogy évekig vett zongoraleckéket, s délben nem mulasztotta el soha az asztali áldást. Akár együtt is skandálhattuk volna az óvodában tanult versikéket: Messer, Gabel, Scheer und Licht, passt für kleine Kinder nicht…

Kiértünk a Marsala Tita útra, amikor a kísérőm ismét megszólalt. Az igyekezettől, hogy meggyőzzön, egészen elmélyült a hangja.

– Huszonhét év nagy idő. Nem tudhatja, hogy mi lett belőle. Lehet, hogy nem is elvtárs.

Erre már nem volt erőm válaszolni. Csak bámultam őt.

Igazi nyári hülye – gondoltam.

Mert van téli hülye is.

A téli hülye komótosan belép az előszobába, fogasra akasztja a sálját, leveti a kabátját, de mielőtt felakasztaná, gondosan áttesz mindent a zakójába, azután lehúzza a kalucsniját.

Eltelik egy kis idő, amíg az ember rájön, hogy kivel van dolga.

A nyári hülye beviharzik egy szál ingben és rögtön látni rajta, hogy hülye.

Ez ilyen volt.

No pasaran!

Nagy fotós volt és nagy ember, mégis ritkán bukkan fel a neve, alig hallunk róla, személye lassan feledésbe vész. Mindannyian számíthatunk erre, kicsik, nagyok egyaránt, nem olyan borzasztó, ki lehet bírni, pláne, ha nem is tudunk róla. Azt mondják, a lélek még három napig szállingózik földi porhüvelyünk körül, nem szeretném, ha így volna, jobb túlesni rajta egyszer és mindenkorra. Még kevésbé szeretném, ha úgy alakulna a sorsom, mint Reismann Jánosé, akinek sértetlen lelke elviselhetetlenül hosszú ideig kóválygott elmeszesedő tudata felett.

Utolsó éveiben már mindent elfelejtett, ami egy nappal azelőtt történt, igaz, pontosan emlékezett viszont harminc-negyven éves jelentéktelen eseményekre, például arra, hogy Pavel Csirkov egyszer bricsesznadrágban jelent meg a leningrádi Central kávéházban, s ezzel divatot teremtett, legközelebb már Paszternak is bricseszt viselt. Nem emlékezett rá, hogy ki intézte el a beutalóját Szigligetre, de arra emlékezett, hogyan ugrott ki az ablakon barátja, Johnny Heartfield – Hitler első számú közellenségeinek egyike – az SA-különítményesek elől. Elfelejtette vagy összevissza keverte éppen működő barátainak a nevét, de pontosan felsorolta egykori munkahelye, a prágai német újság munkatársait s a társaságát Párizsban, Élouard-ral, a Place de la Contrescarpe-on. Nem tudta, mit beszélt meg aznapra és kivel, de szó szerint idézte Piscator szavait a Háború és béke berlini bemutatójáról.

A Corvina Kiadó egy albumot szándékozott megjelentetni életművéből, közé iktatva kiterjedt levelezését, a szerkesztőt Kerékgyártónak hívták, az ő nevét is elfelejtette, ezért egyik barátja – ha jól emlékszem, Kass János – egy nagy kereket rajzolt az íróasztala fölé. Egyszer beleturkáltam az egyre tornyosuló papírhalmazba, és egy levélre bukkantam, melyet Brassai írt neki Párizsból, s a következő sorokon akadt meg a tekintetem: Adj valami hírt magadról, Picasso nagyon aggódik miattad.

Ahogy romlott az állapota, egyre kevesebben tartottak ki mellette, végül jóformán ketten maradtunk, Csurka István meg én. Csurka nálam is jobbnak és hűségesebbnek bizonyult, amikor én már feladtam, ő még minden másnap beugrott hozzá, azután a kórházban is rendszeresen látogatta.

Emlékszem, amikor utoljára mentünk el sétálni a Várba, Lengyel Józsi bácsival találkoztunk, egy rémesen öltözött lány karolt belé, egy megejtően valódi gyévuska, szőke varkocsa volt és a harisnyája lecsúszott. A lányom – mondta valami szemérmes századvégi áhítattal Lengyel Józsi bácsi –, eljött meglátogatni. Igazi orosz idill volt, félelmes és megindító, egy megelevenedett Babel-novella.

A továbbiakról már csak Csurka beszámolóiból értesültem. Reismann szomszédjánál renoválták a lakást és kihordták a bútorokat a folyosóra, ebből János arra következtetett, hogy elviszik a bútorait, és nemsokára jönnek érte is. Csurka a szoba közepén találta őt, egy rakás fotóalbumán ült. Ezeket nem hagyom elvinni – mondta. A kórházban is úgy rendezkedett be, mint valamikor a börtönben, természetes, megszokott állapota volt ez neki. Halkabban! – figyelmeztette Csurkát. – Mindjárt jön a smasszer.

Azután meghalt. A temetésén Csébi Lajos, Rákosi-korszakbeli cellatársa mondott gyászbeszédet, a nemzetközi brigád zászlóaljparancsnoka, a legendás Pedro. Régebben sokszor ebédeltünk együtt, öregkorára is tüchtig iparosembernek látszott, keménykalapot viselt, régimódi fekete télikabátot, fémkeretes, cvikkerszerű szemüvege az orrnyerge alá tolódott. Egy nyugdíjas szaki, aki a Vajdaságban kezdte forradalmi tevékenységét, és tökéletesen tisztában volt a Karagyorgyevicsek és Obranovicsok minden bonyolult cselszövésével. Olykor elfelejtette, hogy mi nem szolgáltunk vele együtt az Ebro partjainál. Tudod – mondta Reismann-nak –, hát te is ismered, az a német fiú, a Ped Gomez. Majd egyéb régi titkokat fedett fel, s nem maradt rejtve a hősök neve, Juan, Jorge, Gomez, Pedro… Ezeket a fiúkat valójában így hívták: Heinrich, Claude, Bill és Lajos.

– Fáradt vagyok – mondta egyszer. – Tegnap temetésen voltam Mohácson. Múlt héten is volt egy temetésem.

Nem értettem, miért jár annyi temetésre. Meg is kérdeztem tőle:

– Csébi bácsi, minek kell minden temetésre elmenni?

Megrökönyödve nézett rám.

– Hát a zászlóaljamban szolgáltak. Még nyolcan élnek.

Nem sokkal Reismann halála után ő is meghalt. Szépen, szerényen eltemették. Sírja körül feltehetően ott tisztelegtek azok nyolcan, akik még éltek. Manuel Törökszentmiklósról, Miguel Jászberényből. S láthatatlanul felsorakoztak a többiek is, akik egykor végső erejüket megfeszítve, díszlépésben búcsúztak az utolsó spanyol köztársasági alakulattól, közel a francia határhoz. S nem hiányozhatott a sorból a Ped Gomez sem – tudod, az a német fiú –, aki halkan csak annyit rebegett:

Salud.

Találkozás Belgrádban

Két héttel ezelőtt e lap hasábjain megjelent egy írásom, amely arról szólt, hogy a háború viharai után huszonhét esztendővel először térek vissza hivatalos megbízással Szerbiába. Fölösleges teendőim mellett szeretnék megkeresni egy lányt, akit fent a hegyekben ismertem meg és rögtön bele is szerettem. Belgrádi diáklány volt, akkor éppen partizán, s Kragujevác felé vonult az alakulatával. Néhány órát töltöttünk együtt, de megfogadtuk, hogy a harcok elültével megkeressük egymást.

A kísérőm, akit a követség adott mellém, mindenáron igyekezett lebeszélni erről a találkozásról, semmiféle segítséget nem volt hajlandó nyújtani. Tárcámat a követségi alkalmazottak minősítésével fejeztem be, s ez a minősítés nem volt kedvező.

Már a megjelenés napján legalább húszan telefonáltak – barátok, ismerősök és ismeretlenek –, mindannyian azt kérdezték, végül is találkoztam-e a lánnyal, akit Biki Hadzsi Szlavkovicsnak hívtak, s ha találkoztam, hogyan zajlott le a találkozás. Az elkövetkező napokban oly magasra hágott az érdeklődés, hogy meggyőződtem, a történetet be kell fejezni. Csak azt nem tudtam, hogyan. Sejtettem, hogy mindenki – vérmérséklete szerint – mást vár tőlem, s nekem alapvető írói elvem, hogy az olvasót ki kell szolgálni, ami persze nem sikerülhet maradéktalanul.

Addig-addig töprengtem, amíg egyszer csak fény gyúlt az agyamban. Többféle megoldást fogok kidolgozni, valamelyik csak megfelel az olvasó elvárásainak. A romantikusabb lelkületűeknek a következőt találtam ki:

Jaksicseva kilenc, második emelet hét. Becsöngetek, a szívem a torkomban dobog.

Ő nyit ajtót, könnyű ráismerni, fején még mindig a régi katonasapka. Néhány pillanatig csak nézzük egymást, kis piros szája sírásra görbül, majd zokogva a nyakamba borul.

– Huszonhét év óta erre a percre várok. Tudtam! Tudtam, hogy egyszer el fogsz jönni! Akárhányszor csöngettek, reszketve nyitottam ajtót… hátha te vagy. Huszonhét éve, ó Istenem!

Megsimogatom a fejét.

– Nyugodj meg, Biki – mondom. – Itt vagyok. Bár az élet vihara szétválasztott bennünket, én nem felejtettelek el egy percre sem.

A zokogása csendes sírdogálássá szelídül. Karon fogva bevezet a szobába. Leülünk egymással szemben.

– Nem mentem férjhez – szipogja –, pedig volt komoly kérőm, a Milan Petrovics, testnevelési tanár Nisben. De én nem adtam fel a reményt, hogy egyszer még találkozunk.

Az asztalon egy tál baklava nevű szerb rétesféle.

– Neked készítettem – mondja.

Megkóstolom. Tényleg van vagy huszonöt éves.

Kebléhez húzza a kezem.

– Ugye most már semmi nem választhat el bennünket egymástól?

Fogalmam sincs róla, hogyan lehet az idillt befejezni, de a lényeg, hogy az alaphangot megütöttem, a többi már csak fantázia kérdése.

Más.

Becsöngetek.

Lompos, rosszkedvű asszony nyit ajtót, slafrokban. A vonásaiban mégis van valami ismerős. Bizalmatlanul néz rám. A szobában három kisgyerek kergeti egymást, két lány és egy fiú. A fiú éppen egy vázát készül leverni.

– Bocsánat, Biki Hadzsi Szlavkovicsot keresem.

– Az a lánykori nevem. A férjem után Radovan Pasicsnénak hívnak. – Hátraszól a szobába. – Kapsz mindjárt egyet a fenekedre, Dragoljub! – Visszafordul hozzám. – A televízió miatt jött?

Megrázom a fejem.

– Nem is tudom, hol kezdjem. Mi utoljára a háború alatt találkoztunk.

– Tudja, hány emberrel találkoztam a háború alatt?

– Jaszikovóban – mondom nyomatékosan. – Majdanpek mellett.

– Jaszikovó – ismétli elgondolkodva. – Ott kaptuk azt a förtelmes gulyást. Három napig hascsikarásom volt.

Kivágom az adut.

– Gyorgye vagyok. A bori bányából szabadultam.

Kis fintort vág.

– Az sem lehetett rosszabb, mint ez itt. A férjem egész nap a pártban, mindent nekem kell csinálni, ráadásul a lányom rám hagyta a három unokát… Radojka, Milica meg a fiú, a Dragoljub…

– Nem emlékszik rá, amikor a harangláb alatt megfogadtuk, hogy a háború után megkeressük egymást?

– Én ilyesmire nem emlékszem. Lehet, hogy összetéveszt valakivel.

– Sajnálom – mondom. – Hát akkor én megyek is.

– Csak vigyázzon. Az előbb mosták fel a lépcsőt. Én is majdnem hasra estem.

Ez persze nem a legmegfelelőbb megoldás, de kielégítheti azokat az olvasókat, akiknek nyombélfekélyük van, s emiatt utálják a világot.

A legszebbet a végére hagytam, érzelmes lelkű vidéki könyvtárosnőknek ajánlom.

Becsöngetek. Az ajtón névtábla: Szlavkovics. Egy férfi feje jelenik meg az ablakban, markáns, viharedzett arc.

– Dobar dan. Biki Hadzsi Szlavkoviccsal szeretnék beszélni.

Hosszú, néma pillanat. A szája széle megvonaglik. Azt mondja:

– Jöjjön be.

Bevezet a szobába. A könyvespolcon Ivo Andrič összes műveinek támasztva egy kép. Biki Hadzsi Szlavkovics, fején a füléig lehúzott katonasapkával. Gyönyörű.

– Maga kicsoda? – kérdezi a férfi.

– Budapestről jöttem – mondom. – A háború alatt találkoztam Bikivel.

Ismét megrándul az arca.

– Hát nem tudja? – kérdi. – Biki elesett Prahovónál. Ott álltam mellette, amikor meghalt. A bátyja vagyok, Dusan Szlavkovics. Én voltam az alakulat komisszárja. Emlékszem az utolsó szavaira: Írjátok meg Gyorgyénak Budapestre… többet már nem tudott mondani.

Fürkésző tekintettel mér végig.

– Nem ismeri ezt a Gyorgyét?

– Nem – mondom gyorsan. – Igazán sajnálom. Szép lány volt.

– Nagyon szép. És okos. Nehéz kiheverni.

Búcsúzóul férfiasan megrázom a kezét.

– Zdravo.

– Zbogum.

Hát ennyit egyelőre. A valóság az, hogy nem találkoztunk akkor Belgrádban. De a név és a cím igaz. Ha valaki tudna erről valamit, kérem, értesítsen.

Biki Hadzsi Szlavkovics, Belgrád, Jaksicseva kilenc, második emelet hét.

De hát rengeteg idő telt el azóta. És az ember feje nem káptalan.

Lehet, hogy Jaksicseva hét, második emelet kilenc.

Most csak úgy mesélek

Egy képet találtam a fiókomban, vagy tizenkét esztendeje készülhetett a régi Sipos vendéglőben, ahol mindig a hét egy bizonyos napján összejöttünk, halászlét fogyasztottunk sok belsőséggel, sört ittunk és szerettük egymást. Ami azért különös, mert – kis kivétellel – mindannyian írásból éltünk, más és más légkört hoztunk magunkkal, és elképzelésünk a világról merőben eltérő volt. A képről hiányzik az asztaltársaság többi törzstagja, például Kolozsvári Grandpierre Emil, Karinthy Ferenc, Végh Antal, Hernádi Gyula, Lázár Ervin, Szakonyi Károly… és még sokan mások, akiknek a neve hirtelenjében nem jut eszembe. S csak nagyon ritkán maradt el Csurka István öccse, Csurka László, a kitűnő színész, aki a legfrissebb pesti viccekkel boldogított bennünket.

Mindannyian örültünk valaminek, ha megjelent egy remekművünk, hát annak, Grandpierre Emici meg annak is, ha a könyökével lopva hozzáérhetett a felszolgálónő cicijéhez. De leginkább annak örültünk, hogy együtt vagyunk a vendéglő különtermében, ezt azért hangsúlyozom, mert most, ha találkozunk, többnyire zavartan téblábolunk, lesütjük a szemünket, és nem tudjuk, miről beszélgessünk. Ezt a társaságot többé nem lehet összehozni.

Nem állítom, hogy most már nincsenek irodalmi körök, de általában olyan írókból állnak, akik nem fogyasztanak halászlét sok belsőséggel, s nem fakadnak dalra rózsás kedvükben. Betűvel táplálkoznak – ami önmagában elég sanyarú eledel – és ösztöndíjakból tartják fenn magukat, kérvényeikhez tőlünk kérnek ajánlást. Erre még jók vagyunk.

Nekünk az előleg jelentette az ösztöndíjat, ez akkoriban felért egy sikeres vadászattal, hozzátartozott az életünkhöz, akár a halászlé sok belsőséggel, a palackozott kőbányai világos, és emelkedettebb pillanatainkban a népi zenekar, amint ez a képen is látható.

Nem emlékszem rá, hogy akkor éppen mit húzattam, talán azt, hogy Vásárhelyen vígan muzsikálnak, jó kedve van a cucilistáknak… És ezen derül a kép előterében Csurka István, s mosolyog huncutul mögötte Gyurkovics Tibor. De az is lehet, hogy a másik kedvenc nótámat sírta a vonó, azt, hogy hej, de végigmentem az ormódi temetőn… És ettől busong a kép hátterében Galsai Pongrác és Csukás István. Mellettük Farkas László, az Új Írás olvasószerkesztője hűvösen néz, mintha egy posztmodern kéziraton esett volna túl.

Sok jóízű történet kering ezekről a boldog estékről, én most csak egyet szeretnék elmesélni.

Valamelyik este csendesen és gyanútlanul vacsorázott a vendéglő nagytermében Knopp András, legfelső ideológiai főnökünk a pártközpontból. Egyikünk észrevette, és beinvitálta a mi kis külön rezidenciánkba.

Csurka László az asztalfőn éppen egy viccet mesélt. A vicc így kezdődött: Kohn megnyitja Pesten a bordélyházát… Ekkor lépett be Knopp András, akit a társaság egy része ismert csak személyesen, más része – köztük Csurka László – viszont nem. Csurka László megvárta, amíg Knopp elhelyezkedik az asztal végén, csak azután folytatta a viccet… Szóval Kohn nyit egy kuplerájt, Grün azonnal meglátogatja, s azt kérdezi bizalmasan, hogy milyenek a lányok. Prímák – mondja Kohn. – A legjobbak egész Pesten. Hogy el tudd képzelni, mennyire adok erre, csak annyit közlök, hogy a saját lányomat is behoztam az üzletbe. Most végezte a marxista esti egyetemet, egy Engels ez a lány. Grün a fejét csóválja. – Nem értem. Miért nem a pártközpontba küldtétek? – Kohn csüggedten legyint. – Képzeld, az a bolond anyja még ide is nehezen engedte el.

Dermedt csend honolt, egy mosoly nem volt az arcokon.

Csurka Laci gyanút fogott. A vendégről azt hitte, hogy egy újabb író érkezett közénk.

– Nem tudod – kérdezte tőlem –, ki ez a pacák?

– Mindegy – mondtam. – Most már úgyis késő.

Egyébként nem történt semmi. Knopp barátságosan elbeszélgetett Hernádival és Karinthy Cinivel.

Csak a banda cifrázta halkan, hogy aszongya:

Édesanyám, mért hoztál a világra?…

Gyere vissza, Bagaméri!

Kedves gyerekek: borkereskedők, tőzsdeügynökök, halbiológusok és pizzasütők! Bármi lett is belőletek, ugye, azért múlhatatlan nosztalgiával gondoltok vissza arra a kedves fagylaltos bácsira a tévéből, akit, amíg élt, minden gyerek szeretett, mert ő csinálta a világ legjobb fagylaltját, s a Hörömpő cirkuszban (világszám!) úgy játszotta el Bandzsa Halamandzsa indiai csodakefir szerepét, hogy egy beteg kislány meggyógyult tőle. És azt is tudjátok, hogy kezdetben – így van ez minden nagy elmével a világon – őt sem értették meg, a világ közönye a kétségbeesés határára űzte.

De azt már nem tudjátok – hiszen ezt már nem láthattátok a tévében –, hogy Bagaméri Elemér egy szép napon újfajta fagylaltot talált fel, amely híressé tette a nevét nemcsak a Csukás István téren, hanem Amerikától Szingaléziáig, mindenütt. Ez a fagylalt, amelyet Hűvös-bűvös pisztáciának nevezett el, legalább huszonnégyféle betegséget gyógyított meg, ezt a legnagyobb egyetemek is elismerték. A maga idejében minden újság, minden külföldi televízió csak ezzel a szenzációval foglalkozott. A texasi állomás egy ízben megszakította adását, mert sikerült a kamera elé csalogatni Schulek Krisztián kottamásolót, aki már haldokolt, amikor belenyalt a Bagaméri-féle Hűvös-bűvös pisztáciába. Ezt a műsort a világ hetvenkilenc televíziós állomása közvetítette. Allah akbar! – sóhajtotta a jemeni imám, amikor meghallgatta a kottamásoló nagy hatású vallomását, majd háromszor meghajolt Mekka felé.

Schulek Krisztián jobb tüdejét egy episcopicus uteralis támadta meg, a bal szívbillentyűjén kardinális rezignációt találtak, Kulcsár Szabó Ernő professzor úr nyelvi aleatorikát fedezett fel a szájában, ezenkívül palimpszesztust és palinodikusságot állapított meg. Ráadásul volt még húsz olyan betegsége, amelyből egy is elég, hogy végezzen az emberrel. Schulek Krisztián végső lázálmaiban újra és újra egy tölcsér fagylalt jelent meg, ereje utolsó maradékával nyalni akart, ezt a vágyat a lelkiismeret-furdalás szította fel lelkének titkos rekeszeiben. Bagaméri Elemér ugyanis ott árulta a fagylaltját a lakása közelében, és ő soha nem vett tőle, megvető leintése sok keserűséget okozott a sorsüldözött fagylaltosnak. Ám akkor, útban Isten trónusa felé, Schulek Krisztián pótolni akarta mulasztását. Végül – szinte az utolsó pillanatban – sikerült beszerezni Bagaméri Elemértől három gombócot: pisztácia, eper, mogyoró. Egy nővér tartotta a tölcsért, s a kottamásoló kitikkadt nyelvével csak nyalta a jeges finomságot. Még kért egy keveset az ostyára, amelyet a soroksári plébános hozott neki az utolsó kenethez, azután elszenderült. Másnapra úgy érezte, hogy újjászületett. Délben vadas marhasültre támadt gusztusa, harmadnap elhagyta a kórházat.

A csoda híre hamarosan elterjedt, a történelem nagy eseményei között tartották számon, elég az hozzá, hogy egy hongkongi üzletember tízmillió dollárt ajánlott fel a Hűvös-bűvös pisztácia receptjéért. De az üzletből, sajnos, nem lett semmi. Miközben Bagaméri Elemér kis vegykonyhájában csodatevő fagylaltját tökéletesítette, váratlanul magához szólította őt az Úr. Bagaméri Elemér – mondta az Úr –, túl jó vagy te ehhez az elfajzott emberiséghez. Íme, felemellek égi zsámolyom mellé, mert csak az angyalok érdemlik meg a te fagylaltodat. Jer hozzám a mennyekbe, Bagaméri Elemér, és ne mulassz el magaddal hozni egy kis sztracsatellát, mert azt különösképpen kedvelem…

Így ment el közülünk Bagaméri Elemér anélkül, hogy a Hűvös-bűvös pisztácia hatását Schulek Krisztián kottamásolón kívül bárki is megismerhette volna. De az emberek nehezen mondanak le a csodákról. Évente küldöttségek érkeznek a földkerekség minden tájáról, kínai fagylaltosok, Puerto Ricó-i cukrászok, cseh kandírozottgyümölcs-készítők, tutti-frutti-árusok Calabriából. Hátha megtudnak valamit a titokból. De a titkot csak egyvalaki tudja, ő pedig fenn van a mennyek partjain, fagylaltot oszt az angyaloknak, s minden angyal szárnya megrebben, amikor azt hallja, hogy: Itt van, megjött Bagaméri, a falaltját maga méri!

Ezzel vége is van a történetnek, illetve csak vége volna, ha a televízió nem gondolja meg, hogy egykori világsikert aratott sorozatát, a Keménykalap és krumpliorrt mégiscsak folytatni kellene. Mert hiszen Bagaméri Elemérnek – mint ismeretes – van egy fia, s ha fia van, lehetnek unokái is. És az is lehet, hogy a recept nem veszett el, Bagaméri Elemér még életében elrejtette, de megtalálni csakis gyermeki észjárással lehet. Vagyis a tiszta, ártatlan – magyarán blődnek is mondható – mesével, amellyel szemben éppoly tehetetlenek a fondorlatos cukrászok cselszövései, mint a távol-keleti nindzsák kung-fu mutatványai, beleértve a hátsó köríves kampórúgást.

De hát eddig is többet árultam el nektek, kedves gyerekek, mint amit illett volna egy készülő sorozatról. Egyelőre ne is izgassátok magatokat, üljetek vissza a számítógépeitek elé, vessétek a pizzát a kemencébe, s vasárnap menjetek füvet nyírni Ráckevére. De ne felejtsétek el, kedves gyerekek, esténként jól bedörzsölni a fejbőrötöket, hogy mire a sorozat bemutatásra kerül, még ne legyetek egészen kopaszok.

Hurrá, nyaralok!

Június közepétől évente, szertartásszerűen két hónapra felfüggesztek minden írói-újságírói tevékenységet. Ez a nyaralás időszaka, ami olyan, mint a nagyböjt, csak tovább tart. Ezzel a Jóisten azokat bünteti, akik valaha eléggé el nem ítélhető mohósággal államilag parcellázott, olcsó telkeket vásároltak, azután házakat építettek rájuk bontási anyagokból, s igen büszkék voltak rá, hogy viszonylag kevés pénzből mennyi kényelmetlenséget bírnak beszerezni. A festői környezet, ahol a mi kis családi házunk megbúvik, a Balaton-partnak azon a részén található, amelyet a térképen csak nagyítóval lehet felfedezni. Mindazonáltal megkülönböztetett örömöt nyújt az önsanyargatásra hajlamos, melankolikus lelkeknek. Kaviccsal teleszórt vasúti állomásán még pénztár sincs, és csak madárürülékkel borított tábla hirdeti: Alsóbélatelep.

Gyergyai Albert Falum és a város című könyvéből megtudhatjuk, hogy az egykori lápos terület őslakói kispénzű kaposvári pedagógusok voltak, de hogy ki lehetett az Alsóbéla, akiről a telepet elnevezték, mindeddig nem sikerült kiderítenem. Gyergyai lelkesülten méltatja a hatalmas fenyőfákat, amelyek uralják a szőlőket, s mellesleg elzárnak minden széljárást. Melegebb nyarakon párás trópusi hőségben küszködik az ember a szúnyogok hadával, s csupán a parafa sisak és a jegelt sherry-cobbler hiánya különbözteti meg egy batáviai telepestől.

A házakon, az ereszek árnyékában régies feliratok hivalkodnak. Akarta-lak áll a szomszédom házán, majd sorban utána: István-pihenő, Kuki, Betyár-tanya. Velünk szemben van a dik-luk-lak és a Juliska öröme. A Juliska örömében általában németek tanyáznak, s erős szász akcentussal méltatlankodnak az emelkedő költségek miatt. Tíz márka egy napra a szállás – két szendvics ára Frankfurtban –, holott Tante Mina tavasszal Görögországban nyolc márkáért élvezhette az áldott napsütést. A németek késő délelőtt libasorban vonulnak a part felé, ahol rögtön meg is ebédelnek. A meglangyosodott, zsírban ázó lángosokat még megkenetik egy kevés baracklekvárral. Fokhagymát csak az ínyencek tesznek hozzá.

Szerencsére közel van a tó. A nádasból kihasított szabad strandon, amelyen már csak emlék a fű, bokáig érő iszapban gyalogol a vízbe a fürdőző, olykor piócák tapadnak a lábfejére, ami nagyon egészséges, ha magas vérnyomás állapota forog fenn.

A fonyódi önkormányzat már évek óta elfelejtette, hogy van egy telep a szomszédságában, s ez a telep hozzá tartozik. Nem kotorják az iszapot, nem irtják a hínárt, aminek következtében a strandot megszállták a hattyúk. Büszke fejtartásukkal idilli látványt nyújtanak, ám hal hiányában időnként megcsipkedik a gyerekek fenekét. Súlyosabb károsodás esetén fel lehet keresni a fonyódi rendelőintézetet, a diagnózis gyors és csalhatatlan, az ügyeletes orvos majd minden esetben bárányhimlőt állapít meg.

Nagy Lajos említi valahol, hogy ahányszor hazaérkezik a szülőfalujából, értelmi színvonala mindig a felére csökken. Nálam az elbutulás folyamata Alsóbélatelepen mindjárt az első nap megkezdődik.

– Na – mondom –, hát megérkeztünk, anyjuk! S már kezdem is kikészíteni a tornácon az asztalra nyári olvasmányaimat: Jókai Mórt, Sipuluszt, valamint a Jön a rozson át című könyvet, amelyet évről évre újból elolvasok. Fűnyírás közben rendszerint felötlik az agyamban, hogy kellene valami írást küldeni a lapnak, de rögtön elhessegetem a gondolatot, már csak azért is, mert a posta csupán néhány órára van nyitva, délelőtt. Utána estig ropogós cseresznye kapható a postáskisasszonynál. Persze, az írás még télen sem nagyon vonz, sőt, hogy úgy mondjam… de erre inkább – ahogy szoktam – egy tanmesével próbálok rávilágítani.

Világhírű karmester vezényel egy vidéki filharmonikus zenekart. Egyszer csak észreveszi, hogy az egyik hegedűs rosszkedvűen, fáradtan játszik, nem lép be soha pontosan. Lekopogja a próbát, és a hegedűshöz fordul:

– Mondja, uram, maga nem szereti Beethovent?

– Hogy lehet ilyet kérdezni? – tiltakozik a hegedűs. – Ez olyan, mintha Istent nem szeretném.

– Jól van – sóhajt a karmester. – Akkor kezdjük újra.

Nem történik csoda. A hegedűs éppen olyan unottan játszik, mint előzőleg. A karmester megint kopog a pulton.

– Mondja, uram, ezt a darabot nem szereti?

– Istenem, hát ez a darab a kedvencem. Gyerekkorom óta minden koncerten meghallgatom.

– Jól van, próbáljuk még egyszer.

Semmi sem változik. A próbát meg kell szakítani. A karmester egyre ingerültebb.

– Mondja, uram, őszintén… talán engem nem szeret?

– Én, a karnagy urat? A karnagy úr nekem a mintaképem.

– Az isten szerelmére, akkor mit nem szeret?

A poént majd augusztusban árulom el a kedves olvasónak, amikor a nyaralástól megerősödve, újult munkakedvvel ismét tollat ragadok.

Malinovszkij szárnysegédje

Legalább húsz éve nem jártam Bártfán, ahol valamikor minden szilvesztert átmulattam, sokat gondolok rá, vajon érezni lehet-e, hogy ott most kapitalizmus van, mert bizony akkoriban nemigen lehetett érezni, hogy a szocializmusban esszük a brinzové haluskit, ami nálunk juhtúrós sztrapacska néven ismeretes. Bártfa főterét flamand kereskedők építették, s fagerendás, mesebeli házak veszik körül az ovális téren a régi templomot, Dürer oltárképeivel. A tükrös kávéház abban az időben reggelig nyitva tartott, frakkos pincérek szolgáltak fel, s a nap minden szakában lehetett kapni borscslevest knédlikörítéssel. Mi, a feleségemmel és barátainkkal a szomszédos Bártfafürdőn – Bardejovszke Kupele – laktunk a gyógyszállóban, barátunk volt még ugyanis az igazgató, egy dr. Szabó nevű eltótosodott kassai jogász, aki boldogult ifjúkorában beutaltként került a fürdőbe, azután úgy döntött, hogy ennél alkalmasabb helyet egy élet eltöltésére nem talál a világon, és jobb fokhagymás tocsnit senki sem csinál, mint a szelíd Ancsurka, az aranykezű masszőrnő. El is vette feleségül, három szép szőke kislányuk született. Dr. Szabó – vagy ahogy lépten-nyomon hallotta az ember, amint azzal az utánozhatatlanul édes tót akcentussal telefonhoz hívják: dr. Szabou – nevezetes ember lett a Beszkidekben.

S ha kirándultunk a közeli Zboróba, ahol Zrínyi Ilona kérlelhetetlen szigora mellett az ifjú Rákóczi körmölgetett valaha a kastély parkjában – „írtam a száz hársfák alatt” –, nem volt olyan rutén fuvaros, akinek ne ragyogott volna fel a tekintete a tudattól, hogy ott van közöttük dr. Szabou. Népszerűségben ugyan nem vetekedhetett vele, de éppoly híres volt egész Sáros megyében a fürdő csodadoktora, Frantisek Radács – a szintén kassai Radács Feri –, ők ketten, ha akarták volna, akkor sem hagyhatták el Bártfát, négyen maradtak csak a hagyományos tarokkpartiból, nélkülük kiveszett volna a játék, amely savát-borsát adta egy joviálisabb világnak.

Nem akarom hosszúra nyújtani, egy paradicsom volt Bártfafürdő a hetvenes években, de – gondolom – már jóval korábban is, a fürdőcsarnokkal szemben hivalkodott a színes fapalota, ahol Kutuzov marsall szállt meg telente, hogy a gyógyvízzel enyhítsen krónikus podagráján. Az ivócsarnoktól nem messze, egy másik palotában pedig Andrássy gróf találkozgatott titokban Erzsébet királynéval, akinek a tapintatlan utókor szobrot is emeltetett a parkban, igaz, magyarázó felirat nélkül.

A fürdőszálló szomszédságában volt egy csehó – Kupelna dvorána –, itt söröztünk esténként, s a sör mellé fenséges házi disznósajtot kínáltak ecettel, hagymával, tlacsenka domácskának nevezték. Azért írom le az eredeti nevén, mert még emlékezni is jó a gyermekversek hangulatát idéző tót dallamokra, bevallom, én már a nevektől is mindig pocsolya voltam: Podrovina, Mikolacsek, Hovanyec…

Történt egyszer, hogy a csehóban, épp a mellettünk összetolt asztalok körül, nagyobb társaság mulatott, az asztalfőn magas, markáns, javakorabeli férfival, ő vitte a szót, s nyakra-főre rendelt mindenféle finomságot, hidegtálakat, pástétomokat, bifszteket, kocsonyázott malachúst. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélünk, mondott valamit a pincérnek, és szó nélkül átült hozzánk.

– Hová valósiak? – kérdezte színtiszta magyarsággal.

– Budapestre.

– Szóval magyarok – állapította meg elégedetten. – Hát azt tudják, hogy én szabadítottam fel magukat?

Ezen egy kicsit elcsodálkoztunk, ezt ő is észrevette, és titokzatosan mosolygott. Addigra a mi asztalunk is tele volt mindenféle ínyencséggel, tatárszka bifsztek, töltött tojás, sör, becherovka. Megpróbáltunk szabadkozni, de a vendéglátónk szigorú volt.

– A Kiska Andrejt nem lehet visszautasítani – mondta. – A Kiska Andrej szabadította fel magukat.

– Nahát – álmélkodtam, amennyire csak képes voltam. – Ezt nem gondoltam volna.

A szeme összeszűkült. – Tudják, ki ül itt magukkal?

– Nem – mondtam –, ezt nem tudjuk.

Úgy vágta ki, mint a huszonegyben a két ászt: – Én voltam Malinovszkij marsall szárnysegédje.

Majdnem leestem a székről. – Ez nem semmi – mondtam.

– Hát akkor egyenek – parancsolt ránk. – Akkoriban is szereztem maguknak mindent, amit csak lehetett. Malinovszkij elvtárs még meg is jegyezte: túl jó vagy hozzájuk, Andrej. Nem rossz emberek ezek a magyarok, marsall elvtárs, így én: nem nagyon okosak, de nem rosszak…

Még mondta volna tovább, ám hirtelen bevonult a csehóba egy rozzant zenekar, s rögtön húzni kezdett egy polkát. Kiska Andrej nem bírt a vérével, tüstént felállt és felkért táncolni egy Bozsenát a társaságukból, de még hetykén odavetette felénk:

– Ha találkoznak Budapesten a Kádárral, mondják meg neki, hogy együtt voltak a Kiska Andrejjal. A Kiska ezredessel, mert ő csak úgy ismer. De ne felejtsék el!…

– Dehogy is felejtjük, biztosan nagyon fog örülni.

– Azt meghiszem – mondta, s szilajul ropni kezdte a polkát.

Ez úgy ment éjfél utánig. Kiska Andrej kurjongatott – ja szom pan, velki pan –, a társaság tapsolt, a pincér szünet nélkül hordta a sört és a becherovkát, teljesen kikészültem. Azután valahogy sikerült meglépnünk, én a szobámban rögtön ágynak dőltem.

Másnap reggel, amikor kiléptem a folyosóra, valami roppant a talpam alatt. Lehajoltam, egy színes jabloneci üveggyöngy volt. Alig tettem néhány lépést, megint rátapostam egy üveggyöngyre. A folyosó végén két takarítónő söpört, a szemétlapátok tele voltak már üveggyöngyökkel. A takarítónők nagyon kiabáltak, nem értettem az egészből semmit, amíg a földszinten nem találkoztam dr. Szabóval, ő is szokatlanul dühösnek látszott, és előtte is hevert a földön egy kupac üveggyöngy.

– Mi ez a rumli? – kérdeztem.

– Egy részeg vendég teleszórta üveggyöngyökkel az egész szállodát – mondta dr. Szabó. – Ez a szerencsétlen Kiska Andrej…

– Csak nem a Malinovszkij szárnysegédje?

Dr. Szabó úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. – Tudod, mikor volt ő szárnysegéd? Amikor én klarissza Homonnán. Ez egy szegény munkaerő-toborzó Besztercebányáról. Addig tart csak a dicsősége, amíg el nem fogyott az utolsó koronája… Azután abból él, hogy gyöngysorokat fűz és eladja, ahol tudja. De most elszórta az egész készletét.

Dr. Szabót a telefonhoz hívták, én meg kimentem a szálloda elé. Szemben, a zöld, sárga, mályvaszínű faházak előtti lejtőkön gyerekek szánkáztak a reggeli napfénytől szikrázó havon. Nem messze a szállodától autóbuszok sorakoztak Poprádra, Iglóra, Eperjesre. Az útra készülők között felfedeztem Malinovszkij marsall szárnysegédjét. Nehézkesen bandukolt, kezében egy kopott vulkánfíber bőrönddel. Az eperjesi autóbuszra szállt fel. Milyen esendő, szomorú jószág az ember – gondoltam, és el is szomorodtam, mivel eszembe jutott, hogy én is csak egy esendő, szomorú jószág vagyok. Megrendülésem nem tartott sokáig, mert dr. Szabó kiüzent értem, hogy most van egy kis ideje, játsszunk pár parti alsóst.

Csuda jó lapjárást fogtam ki, megcsináltam mindent, amit lehet. Béla, kassza, trull ultimó, összes adu család. Ötször nyertem gyerünkkel és nem vesztettem el egyetlen kontragyerünket sem.

Minden okom megvolt rá, hogy örüljek az életnek.

Ja szom pan, velki pan, toto je moj tulipan…

Az út a reménytelenségbe

Évek óta harcolok egy könyv megjelenéséért, nem is tudom, hogy miért. A könyv írója kellemetlen, goromba ember, hál’ istennek ritkán találkozom vele, lévén, hogy ő izraeli bennszülött, Tel-Avivban él, öreg és egykedvű, mintha csak magamat látnám. Ámosz Kenannak hívják. A könyv is kellemetlen és goromba, Izraelben kevesen szeretik, de nincs héberül olvasni tudó ember, aki nem olvasta. 1984-ben, az első kiadás után, három hónap alatt még hatszor adták ki. A könyv címe: Az út Én-Harodba. Az amerikaiak filmet csináltak belőle, a film is kellemetlen volt, mintha egy vérebet gondosan nyírt törpe uszkárrá szelídítettek volna. Három évvel ezelőtt a tévé közreműködésével interjút készítettem Ámosz Kenannal, egy kellemetlen interjút, máig sem mutatták be. Én csak tolmácsoltam a mérsékelten értelmes kérdéseket, például azt, hogy miért nincs humán kultúra Izraelben?

– Nem is olyan buta kérdés – mondta Ámosz Kenan, miközben kitöltötte a whiskyt kettőnknek. – Egy fiatal nép először megteremti a maga legendáját az összes hazugságaival, és amikor a kép véglegesen kialakult, erre az alapra épül rá a kultúra.

Kellemetlen válasz volt, kellemetlen párhuzamokat vonhattam volna le belőle, ha nem kell rögtön feltennem egy másik kellemetlen kérdést. A beszélgetés egy tel-avivi bérház negyedik emeletén zajlott le. Ő ugyan a harmadik emeleten lakott, de a vendégeit a negyedik emeleti teraszán fogadta, a hibátlanul nyírt pázsit körül huszonhat termő gyümölcsfa pompázott, elfért volna még két tehén, egy hátasló és néhány szárnyas. Bar Kochba utca tíz, negyedik emelet kettő.

– Hogyan lehet megoldani a palesztin–izraeli problémát? – gondolkodott el a kérdésen, s egy frissen lepottyant gránátalmát vágott ketté. – Nagyon egyszerűen. Minden négyzetcentimétert vissza kell adni.

– De mi lesz, ha ez nem történik meg? Ha a politika kérlelhetetlenné válik, és elnyom minden ellenvéleményt?

– Erről szól a könyv. Az út Én-Harodba.

A történet egy képtelennek tetsző látomást vetít az olvasó elé. Izraelben gátlástalan, kegyetlen, bornírt katonai junta ragadja magához a hatalmat, és rögtön likvidálni kezdi a progressziót. Az üldözötteknek egyetlen lehetőségük az életben maradásra: a hadsereg gyilkos csapdáit kikerülve eljutni a csoda folytán még szabad Én-Harodba, a legrégibb településre, a zsidó állam ősforrásához. A történet főhősének sikerül is eljutnia, csakhogy Én-Harod nem létezik. Helyén az ősi vadont találja, páfrányt és párducnyomokat, semmi sem emlékeztet a hőskorra, amely valamikor itt kezdődött.

Ámosz Kenant régóta ismerem, ő volt az első, aki egy izraeli lapban két teljes oldalt szentelt a könyvemnek, amikor még csak franciául olvashatta, Párizsban vette meg neki a kitűnő írónő, Christiane Rochefort. Azután felkeresett Budapesten, két szép napot töltöttünk együtt, goromba volt, mint mindig, rengeteg whiskyt ittunk és régi terroristadalokat énekeltünk: Ma a Jordánon hidat verünk, ma a Jordán parancsol nekünk…

Ámosz Kenan ugyanis híres – hírhedt – terrorista volt a mandátum idején. A Lehi – Izrael szabadságharcosai – nálunk Stern-csoportnak ismert soraiban dobta bombáit a kantinokban békésen söröző brit katonákra. Avraham Sternt angol rendőrök gyilkolták meg, halálának napjára Ámosz Kenan minden évfordulón megemlékezik, egykori bajtársaival a jeruzsálemi brit katonai temetőben virágot helyeznek azoknak a rendőröknek, katonáknak a sírjára, akiket viszont ők gyilkoltak meg.

A nyolcvanas években már hivatalosan járt Magyarországon, a tévé képernyőjén láthattuk fehér oroszlánsörénnyel borított fejét. Chrudinák Alajos közvetítésével nyilvános vitába bocsátkozott Zuhri Tarzival, a Palesztin Felszabadítási Szervezet ENSZ-megfigyelőjével. Azután odahaza a Jediot Achronot – a legnépszerűbb izraeli napilap – hasábjain számolt be első budapesti élményeiről.

„A fürge sofőrök kikapták kezemből a bőröndöket, a fürge tisztviselők kikapták kezemből az útlevelet és – huss! – máris bent ültem egy gépkocsiban, behavazott utakon száguldottunk a behavazott város felé.

– Talán tudna nekem segíteni – mondtam a Külügyminisztérium tisztviselőjének. – Szeretnék találkozni Kardos Györggyel, az íróval.

– Sajnálom, hogy rossz hírt kell közölnöm önnel – mondta a tisztviselő. – Kardos meghalt.

Azóta is csak rá gondolok…”

Ámosz Kenan budapesti élménybeszámolójának sorozata az én nekrológommal kezdődött. Hamarosan tudomására jutott, hogy élek, ezt azonnal tudatta az olvasóival is, és nem mulasztotta el összehasonlítani a magyar külügyi tisztviselők értelmi képességét a tel-avivi egyetem irodalom szakos professzorainak szellemi színvonalával.

De a nekrológ szép volt, gyászkeretes fényképem a cím alatt – Kardos meghalt – igen jól mutatott, s csak az hangolt le némiképp, hogy még a halálom kapcsán is a zsidó–arab párbeszéd elkerülhetetlenségéről esett a legtöbb szó.

„Előttem, a behavazott úton, a Külügyminisztérium egy másik gépkocsijában Zuhri Tarzi ült… Kedvelem Tarzit, mert annyira hasonlít rám. Mindketten ugyanazt az álmot kergetjük, mindketten fáradtak vagyunk egy kicsit, pesszimisták egy kicsit, s egy kicsit úgy látjuk, hogy az álom egyre jobban eltávolodik tőlünk…

Tarzi, szegény, az életét kockáztatja, amikor találkozik velem. Minden féligazsága, minden hazugsága kevésnek bizonyul ahhoz, hogy elhárítsa a veszélyt. Én megengedhetek magamnak valamivel kevesebb féligazságot, kevesebb hazugságot, én csak a jó híremet veszélyeztetem, ami már úgy sincs.

Mit nem adtam volna érte, ha hármasban találkozhatunk Budapesten Tarzival és Kardossal…”

Nemsokára – ha Tarzi nélkül is – találkozni fogunk. Az út Én-Harodba végre – még ebben a hónapban – megjelenik magyarul. A könyv ünnepélyes ismertetésén előreláthatólag részt vesz az író, az én feladatom lesz őt bemutatni. Megint fordíthatok értelmetlen kérdésekre goromba válaszokat.

Szerencsére Ámosz Kenannak is vannak pillanatai, amikor ellágyul. Ilyenkor bölcs és szomorú. A regény francia megjelenése után így nyilatkozott a Liberation munkatársának:

– A zuzmó szimbiózisból jön létre. Egy alga és egy gomba táplálja egymást. Átadják egymásnak, amit nyújtani tudnak, és elveszik egymástól, amire szükségük van. De mi történik, ha egyszer elhatározzák, hogy végső harcot folytatnak egymással a kő birtoklásáért, amelyen addig éltek?

Csak a kő marad a helyén, csupaszon.

Mese a sajtóról

A rendszerváltás után egyszerre nagyon sok napilap született halálbiztos elképzelésekkel, melyek általában ősrégi kiadványokból kerültek ismét elő. Erre a vonalra álljunk rá – mondták nagyképűen az újdonsült főszerkesztők, akik nemrégiben még gyakornokok voltak valamely múltbéli lap sportrovatában vagy jelentéktelen képességű üzemi tudósítók. Tapasztalat és műveltség híján úgy vélték, hogy amit elképzeltek, az teljesen új, és egy csapásra mellbe vágja az olvasót.

Nekem erről a Lovag utcai kupleráj éltesebb tündére jutott az eszembe, aki minden arra haladónak a fülébe súgta a nagy titkot: Herminának ma új műsora van. Hermina műsora persze éppolyan kevéssé volt új, mint a frissen létrejött napilapoké, azzal a különbséggel, hogy Hermina legalább értett a szakmájához. Tudott valamit, ami miatt a vendégek visszajártak hozzá, talán azért, mert a falra romantikus anzikszokat rajzszegezett, és télen a vaskályhán almahéj száradt.

A lapok többsége viszont – a pályázatok, kedvezmények, káprázatos nyeremények ellenére – nem kellett senkinek. A botcsinálta főszerkesztők valahogy kihagyták a számításból, hogy egy újsághoz nemcsak szervezők, menedzserek, igazgatók szükségeltetnek, hanem újságírók is, a rohamosan növekvő kínálat tízszer annyi munkatársat igényelt, mint amennyi a múltban működött. Hamarjában toborozni kellett alanyt állítmánnyal közepes fokon egyeztetni képes egyéneket, én magam is beszerveztem a laphoz, amelyet szolgáltam, egy csillagászt, egy törvényszéki bírót és egy rabbiszemináriumi hallgatót. Felvettünk még szabadúszó színjátszót, középiskolai lapszerkesztőt, ételek készítésében jártas háziasszonyt, erdélyi menekültet, ápolónőt, könyvtárost és persze nem kis számban balsorstól üldözött alanyi költőket.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy egyikük sem vált be, jelentős részük megtanult elfogadhatóan fogalmazni, napi híreket eseményekké gerjeszteni, s már külsőségeikben is kezdtek hasonlítani a Heltai Jenő-féle Krajczáros Igazság volontőrjeihez: miután utoljára figyelmeztették a kormányt, vidáman söröztek a környék kocsmáiban. Megtanulták fölényes mozdulattal előrántani az igazolványukat, ha nem akarták beengedni őket a Corvin moziba vagy nézeteltérésük támadt egy élelmiszerboltban.

Sokat fejlődtek, sok mindent elsajátítottak, csak… csak éppen azt a megfoghatatlan, szinte ki sem mondható tartást, ami egy igazi újságírót jellemez, már soha többé nem fogják megtanulni. Lassacskán nem lesz, kitől.

Hogy milyennek kell lennie az igazi újságírónak?

Mondok erre egy tanmesét.

Volt nekem egy főnököm valamikor főszerkesztő-helyettesként egy rangos hetilapnál, minden mondatát tanítani lehetett volna, számtalanszor idézték, vitáztak vele, súlya volt a sajtóban. De nem ez a lényeg. Az illető – nevezzük F.-nek – reggel korán leült az íróasztalához, ahonnét csak a munkaidő leteltével kelt fel. Rendületlenül olvasta és javítgatta a kéziratokat, amíg mi ledér magánügyeinkről fecsegtünk és fekete címkés cseresznyepálinkát ittunk. Műszak után, amikor levetette képzeletbeli könyökvédőit, együtt mentünk ebédelni egy közeli vállalati menzára, főzeléket fogyasztottunk feltéttel, és néha megengedtünk magunknak egy somlói galuskát is. Ebéd után F. vállra akasztható táskájával – amelyik tele volt kézirattal – gyorsan hazasietett.

A nyolcvanas évek végén együtt csöppentünk ki a laptól, mondanom sem kell, hogy nem a saját jószántunkból. F. az eseményeket nehezen emésztette meg, mindazokat, akik miatt el kellett mennünk, szinte kivétel nélkül ő hozta a laphoz, tehetséges újságírók voltak, lobogó kócosságukat az idők folyamán F. fésülte simára. Én könnyebben fogtam fel a dolgot, napilapnál helyezkedtem el, sőt kétszer is visszamentem a hetilaphoz, ahol útilaput kötöttek a talpunkra, úgy gondoltam, hogy igazi tehetségekre nem lehet hosszú ideig és mélyen haragudni.

F. sokáig távol tartotta magát a sajtótól, mígnem néhány évvel ezelőtt egy népszerű napilap publicisztikai rovatvezetője – egykori kollégánk – felajánlotta neki a helyettesi státust, amit F. némi habozás után el is fogadott. Mint régen, ezentúl is mindennap ugyanabban az időben leült az íróasztalához, s javítgatta a kéziratokat, ameddig le nem telt a munkaideje. Alkalmanként maga is írt rövid remekléseket, tanulni lehetett minden sorából.

Közben a lapnál viharos idők jártak, háromszor cserélődött a főszerkesztő, a munkatársak zöme szétszéledt, F. azonban rendületlenül megmaradt az íróasztalánál láthatatlan könyökvédőivel. Történt egyszer, hogy őt is sérelem érte, a főszerkesztő kihúzott a cikkéből néhány mondatot anélkül, hogy megbeszélte volna vele. F. akkor elhatározta, hogy nem ír többé a lapba, csupán a szerkesztéssel járó kötelezettségeit végzi el. Igen ám, de a rovat egy teljes oldalból állt, mindennap meg kellett tölteni. Ez azonban nem mindig jött össze. F. fejében nagy elhatározás született. Amikor a szükség úgy követelte, megkért egy fiatal újságírót, hogy kölcsönözze neki a nevét. Így azután tovább írta a cikkeit, amelyeket másokkal jegyeztetett. Honoráriumot nem vett fel értük.

Az oldal mindig megtelt.

Mit lehet ehhez hozzáfűzni?

Ha a subakészítő szűtsökhöz hasonlóan az újságtsinálók is alapítottak volna egy czéhet – amely rendbe való felvételt a mesterlegények csupán a remekeikkel érdemelnek ki –, ennek a czéhnek is lett volna egy szép, nagy vasládája, a fedelén domborművű aranybetűkkel:

Isten, áldd meg a tisztes ipart.