A történet vége

 

Motoros gyorsfutár érkezik a postával, benne az én leszerelési parancsommal. Ezen a késő tavaszi délutánon nem számítok erre a fordulatra, az igazat megvallva, akkora békében élek a lelkemmel, hogy már alig hat meg. Beér-Sevától tizenöt mérfölddel északra, a pusztaság kapujában teljesítek szolgálatot egy táborban, amit drúz^* tábornak neveznek, a sorompóján mosott nadrágok lobognak, és IZRAEL VÉDELMI HADEREJE megkopott betűjelei mellé egy Avigaél Mendóza nevű katona táblát akasztott: „Menhely sakálok számára”. Közvetlen előttünk a Goláni hadosztályba toborzott drúz katonák laktak a sárgára festett barakkokban, s örök időkre ránk hagyták a galileai kapadohánnyal keveredett hasis és a deszkákba ivódott rossz minőségű hajkenőcs illatát. Tél végén a drúzoktól megvonták a külön tábor fényűzését, és egy trágyától párolgó egykori brit méntelepre szállásolták őket, közös koszton a csekély létszámú, de különösen megbízható beduin tevés és lovas alakulatokkal. A Goláni hadosztály északra költözött, a Zevulun völgyébe, én Ákóban rendezkedtem be egy középkori épületben, melynek kapuja fölött még a keresztesek vésték a kőbe: „La Cor De Borgeis D’Acre.”

Alighogy letelepedtem északon, máris fordulhattam vissza egy szakasz katonával délre, a megürült drúz tábor fenntartására. Ajándék volt ez a szolgálat a leszerelés előtt, jobbat nem is kívánhattam volna magamnak, s már az első nap is jól kezdődött. A leváltott drúz utóvéd parancsnoka mindent megtett, hogy otthonosan érezzük magunkat ebben az elfeledett táborban, amely az országúttól is beljebb terült el, egy terméskőrengeteg közepén. A csendes szemlélődést még a sűrűn vonuló konvojok zaja sem zavarta.

– Egyiptom nem jó – sietett felénk Ibrahim Manszur hadnagy rögtön, ahogy leugráltunk a teherautókról. Mellén színes lapocskák villantak meg, két sor jelvény díszlett a zubbonyán, zsidó nőegyletek, sportkörök és jótékonysági intézmények jelvényei. – Izrael jó – folytatta a hadnagy, és rögtön hozzátette: – A drúzok is jók. Abdallah nem jó – mondta azután, s agyagból formált csontos pásztorarcán az izgalomtól megfeszült a bőr. – Ben Gurion jó – szögezte le végül, s jobb kezét a szíve fölé helyezte, egy zománcozott, piros Dávid-pajzsra, valamelyik Tel Aviv-i gimnázium jelvényére.

A felsorakozott keresztény galileai parasztok tekintetük a földre vetették, s nyugtalanul toporogtak előttünk. Azután menetelni kezdtek a hadnagy parancsára, s katonai nyelvtanfolyamokból származó héber gyerekdalokat harsogva vonultak fel és alá a gyakorlótéren. „Ez itt törülköző, ez meg szappan, és víz is van a csapban, egy-kettő… Mosd meg a nyakad, a füled, a fogad, egy-kettő…”

Ezen a csöndes, késő tavaszi délutánon, amikor a gyorsfutár a sorompó előtt átadja a postát az ügyeletes altisztnek, a táborban alig lézeng valaki. A vacsoraidőt közmegegyezésre mindennap jócskán előrehozzuk, a fiúk már hat óra felé ott gubbasztanak az országúton, s várják, hogy egy Beér-Sevába haladó teherautó felszedje őket. Meglehetősen korlátozott örömöket nyújt ez a város, a leginkább vonz még a szabadtéri mozi, ahol külön vászonra vetítik a filmek héber feliratát, egy öregúr tekeri kézzel, félig álomban, a kép és a szöveg sohasem fedi egymást, így például egy háborús filmben, amikor Rommel tábornok parancsot adott a hősnő kivégzésére, a felirat szerint azt mondta: „Várj rám, Betty, visszajövök érted, és elviszlek az anyámhoz Londonba.” Van még egy zenés kávéháznak nevezett nagyméretű hodály, az egykori hán – a karavánszeráj –, és egy afrikai kifőzde, amely legalább félhektárnyi területet áraszt el a fokhagyma és a kuszkuszba^* csurgatott birkafaggyú szagával. De a fiúknak nincsenek túlzott igényeik, eladják a táborban gyűjtögetett konzerveket és cigarettákat, a pénzt azután roskatag arab házakban együgyű kártyajátékokon nyerik el tőlük a csapzott lelkű balkáni zsidók, akik fél esztendeje még a batyuikon ültek valamelyik fekete-tengeri kikötőben.

A szagokra kevésbé érzékenyek bemerészkednek abba a bizonyos Restaurant Casablancába, és levetkőztetik magukban a puha és telt, valósággal csont nélküli marokkói lányokat, de megszólítani csak nagyobb ünnepekkor merik őket. Az egyik fiú ilyenkor rámutat a másikra, és elrebegi azt az egyetlen spanyol-ladino mondatot, amit erre az alkalomra tanult meg: „Quiero presentar un haverigo mio.” Szeretném bemutatni a barátomat. Az ismerkedés kudarcra van ítélve, mert ha csak egy kicsit is fel meri emelni tekintetét a fiúra valamelyik dohányszínű lány, a pult mögül azonnal rárivall egy zömök, ráncos afrikai öregasszony: „Vete en casa, hijita. Vete en casa, presto.” Menj haza, kislány, menj gyorsan. Az hijita lesüti sötét szemét, s remegő szégyennel, mint aki valóban bűnt követett el, kioldalog a kávéházból.

Félelmetes ősanya ez az öregasszony, két ragadozó szemfogának hegye akkor is látszik, ha összeszorítja lila ajkait. Súlyos mellei a pultra ömölnek, mintha a melleire támaszkodna, homloka fölött, vörös és zöld kockás fejkendőjébe tűzve, tányérnyi sárgaréz Dávid-pajzs. De a neve, az csodálatos – mindig elbűvölnek a szefárd nevek –, a szürkésfekete bőrű, rozmárarcú öregasszonyt úgy hívják: Zsakelina Toledáno. Mesebeli színeket lobogtat ez a név, mélykék tengert és vakítófehér mór palotákat. A pult mögött, a falon, egy hosszú orrú tábornok bekeretezett és házilag színezett képe lóg, egyike azoknak a tengeren túli francia háborús plakátoknak, melyek a marakesi katonai bordélyok fényét emelték régebben: „Vive la France! De Gaulle est notre espérance.^* De lehet, hogy a tábornok is az áruhoz tartozik, mindent árulnak ebben a kifőzdében, a dámkajáték korongjaitól a hadsereg által forgalomba hozott óvszerig, amelynek bámulatra méltó figyelmetlenséggel ezt a nevet adták: „Atid.” A jövő. S mindent rendkívüli kedvezménnyel árulnak, amint ezt egy héber betűkkel írt ladino nyelvű tábla is tanúsítja: „Enormesz rebáhász.” Óriási engedmény.

Ennyi mindössze, amit a város nyújtani képes, és mégis a táborban, a szolgálatba osztottakon kívül, egyedül a tiszt marad esténként valami gyengeelméjű kötelességérzetből, és az utóbbi időkben már én is csak akkor utazom Beér-Sevába, ha a moziban új filmet adnak. Rákaptam valahogy a lomha és megnyugtató egyformaság kényelmére, amikor az embernek föl sem kell tápászkodnia a helyéről, minden órában tudja, hogy körülötte ki mit csinál. Az őrszem a sorompó előtt topog, és azt mondja magában: tizennyolc, azt számolja ugyanis az őrszem, hogy egy negyedóra alatt hány autó halad át előtte az országúton. Az idő leteltével kigondol ismét egy számot, és fogad magával, hogy a következő negyedórában éppen annyi lesz. Az ügyeletes altiszt a beér-sevai tanító házából zsákmányolt hintaszéken ringatja magát, s egy drúz dobbal játszik. „Ki vagyok, mi vagyok. Ezra, a jemeni vagyok…” – dúdolja, és a nyersszínű agyaghengerre feszített kecskebőrt pöccintgeti ujjaival. Egy zöldre festett bódéban az áramfejlesztőt kezelő katona – az a bizonyos Avigaél Mendóza – nyúzott fedelű és erkölcstelen tartalmú könyvecskét olvas – francia eredetiből fordította Prof. Háim Groszman. Érthetetlen ledérségeket vetítenek elé a széteső lapok, és európai nagyvárosokat, ahol Avigaél sohasem járt, de úgy képzeli el, hogy ott csak szifilisz és antiszemitizmus tenyészik. A tiszt az ágyán kuporog, és piros ceruzával megvonalazza a katonai folyóiratok fontosabb közleményeit vagy egy angol harcászati könyvet tanulmányoz, amit még a balaklavai csata idején írhattak, hosszabb fejezet tárgyalja ugyanis: hogyan kell a lándzsásokat fölállítani egyenetlen terepen.

Amnon Senkin hadnagy eredetileg a híradósoknál szolgált, és minden érdekli, ami a hadviselés világába tartozik, figyelmesen tanulmányozott a táborban egy angol szolgálati szabályzatot is, s nem csekély gondot okozott neki, hogy az angol tengerészújoncokról ébresztőkor miért tilos lerángatni a takarót. Törékeny, vézna fiúnak látszik Amnon, de sovány, inas teste valószínűtlenül hajlékony és erős, erejét módszeresen fejleszti. Reggelenként egy órát fut a tábort az országúttal öszekötő ösvényen, s azután a barakkban még súlyzókat emelget az ágya mellett jó ideig. Délben az ebéd egy részét rendszerint érintetlenül hagyja, mert úgy gondolja, hogy az több, mint a megengedett kalóriamennyiség. Fontoskodó, kemény kis arcát szeretné, ha mások kérlelhetetlennek látnák. Fekete keretes szemüveget visel ezért, de mintha csak valami önkínzó teherként helyezte volna keskeny, tűhegyes orrára, kék tekintete mindig az üveg fölött mered arra, akihez beszél halk, végtelenül unalmas dünnyögéssel.

Ezt a hangot régóta ismerjük. Régebben, mint Amnont magát. A haldokló mandátum idején a Nemzeti Katonai Szervezet^* titkos adásaiban ez a hang volt a Harcoló Cion Hangja, Amnon ítélte a nép megvetésére a megalkuvó szakszervezeteket és a Zsidó Ügynökség kétségkívül angol és orosz zsoldban álló vezetőit, akik feladták a Szinájt, ahol az Örökkévaló törvényt adott népünknek. Transzjordániát, melynek földjét Ruvén és Gád törzsének verejtéke öntözte, és a Golán fennsíkját, ahol Menáse legeltette birkáit. „Cion oszthatatlan – dünnyögte a lassú, elnyújtott hang. – Cion nem ismer könyörületet. A vér neve: Cion. A tűz neve: Cion. A harc neve: Cion. Az élet neve: Cion.”

Szerencsére elég hamar felismerte helyzetét ebben a táborban, s beletörődött, hogy nem egy veszélyeztetett határ menti erőd védelmét bízták rá. Ezért azután tőlünk sem követel sokat, megelégszik annyival, hogy rendben tartjuk a budit, felgereblyézzük időről időre a gyakorlótér vörös salakját, és sorba rakjuk a tűzoltáshoz szükséges lapátokat a barakkok falán. Hetenként egyszer kisöpörjük a lakatlan helyiségeket, és a parancsnoki irodában letöröljük a port egy ottfelejtett festményről – ismeretlen galileai mester műve –, egy zsidó és egy drúz katona szorít kezet egymással. Mindkettőjük hal formájú, merev szeme az arccsontok tájékán foglal helyet, mint a nőknek az egyiptomi falfestményeken.

Zárkózottan és kedvetlenül lézeng Amnon a táborban, nincs egyetlen kiszolgált terrorista a fiúk között, s így csak önmagával vitathatja meg a terrormozgalom azóta törvényessé szerveződött pártjának elméleti füzeteit. Ezeket a fogyatékos külsejű kiadványokat minden héten elküldik neki: „Szociális intézmények a nemzeti államban.” „A vallás szerepe a nemzeti demokráciában.” „Nemzeti oktatás mint a nemzeti honvédelem alapja.”

Amnon nem barátkozik a táborban senkivel, az öt altiszt közül is egyedül engem méltatott eddig némi hűvös figyelemre, mostanában meg azt látom, hogy lépésről lépésre közeledni próbál hozzám. Esténként a barakkban, amit közösen birtokolunk, felolvas nekem a füzeteiből, és amikor nem kap választ, sejtelmes megjegyzéseket tesz: Te nem is állsz olyan távol tőlünk, mint ahogy gondolod… Azért egyszer beszélgetnünk kellene, talán volna mondanivalónk egymásnak… Egy nagy útra több kis mellékút vezet…

Ezen a késő tavaszi délutánon is, amikor az ösvényen elhal a gyorsfutár motorja, egyszer csak észreveszem, hogy ott mocorog Amnon a konyha előtt, ahová visszavonultam, hogy a kihűlt kályhára könyökölve érzelmi ügyeimet rendezzem.

– Kérlek, Uri, zavarlak? – szólal meg halkan az ajtóban.

– Ne haragudj – mondom.

– Nem haragszom – mondja félszegen, és egy tapodtat sem mozdul. – Nem utazol a városba?

– Nem utazom, Amnon.

Amíg gondterhelten töpreng valamin, fölteszek egy csupor kávét a petróleumfőzőre.

– Ma sem utazol? – néz rám a szemüvege fölött.

– Nem utazom – mondom. – Megvárod a kávét?

– Nem – mondja –, a kávé este nem egészséges. Azelőtt gyakrabban utaztál.

– Gyakrabban – mondom.

Amnon ebből meglepő következtetést von le:

– Mostanában ritkábban utazol.

– Ritkábban – mondom.

– Akkor hát itt maradsz a táborban.

– Itt maradok, Amnon.

– Helyes – mondja.

Ezzel sarkon fordul, és végre elvonul a konyha elől, megy-megy a roppanó salakon, karját lengetve, szabályos menetelő lépésekkel.

Én meg visszasüllyedek langyos és kelletlen érzelmi ügyeimbe. Annyiból áll az egész, hogy egy Erella Szandel nevű ártatlan lány levelét próbálom elolvasni, de a figyelmem és a papír között mágneses tér jött létre, és a megszólításnál – „Az én kedvesemnek, aki harcos Beér-Sevában” – sehogy sem jutok tovább. Néhány hónapja még azt sem tudtam, hogy a világon van ez a lány, ősz végén ismerkedtünk össze a gedérai moziban, mellettem ült, s mert sohasem láttam azelőtt, rövid pillantást vetettem rá, s valósággal tarkón vágott a nyers szépség, ami a szefárd lányoknál abban a rövid, kivételes korban pompázik, az éretlenség és az érettség igéző határán. Fénylő, magas homloka, enyhén széles kis orra, domború arccsontjai a divatos sziámi vagy burmai hercegnők filmekben látott képét idézték. A szék mélyére kuporodott, egészséges, meztelen lábujjait szétterpesztette az előtte levő szék támláján, s mézszínű combjai között bámult ki a vászonra, a térde magasabban volt, mint a feje. Sima, fekete haja hátul a szék ülése alá ömlött, teljesen betakarta a hátát, csupán a tarkójánál fogta össze egy túlméretezett piros szalagcsokor. Merev figyelemmel nézte a filmet, s közben cukorkát szopogatott akkora buzgalommal, hogy olykor hosszabb ideig elfelejtett lélegzetet venni, ettől időnként aprókat horkant, mint egy asztmás öregasszony. S figyelmében gyermekdeden szemérmetlen mozdulatokat tett, ujjaival a combja hajlatánál babrált, ahol szorította a feszes, rövid nadrág, vagy elhúzta melléről az átlátszó kék inget.

Bosszantott, hogy egyszer sem fordul felém, a szemem már leplezetlen nyíltsággal tapadt az arcára, a combjára, rengeteg lábujjára a szék támláján. Másik oldalán három, fekete szemű kisgyerek ült, egy kisfiú és két kislány. A kisfiú is őt nézte, tekintetem egyszer találkozott is az övével, egy fintort vágott, és oldalba bökte a lányt, jelezvén, hogy itt valami rendkívüli történik. De Erella csak akkor vett tudomást a körülötte villogó feszültségekről, amikor, némi vívódás után megfogtam a szék karfájáról majdhogy az ölembe csüngő kezét. Nem fogtam nagyon erősen, könnyedén visszahúzhatta volna, ha akarja. De nem húzta el, nyirkos ujjai csak megrezzentek a kezemben, a cukor viszont megállt a szájában, s kidudorodott az arcán. Nagyon lassan fordult felém, mint aki éjjel motozásra ébred, nedves ajkai riadt ámulattal nyíltak szét, nagy, barna szemével végignézett, mindent megnézett rajtam. Akkor elfúló hangon azt mondta: „Várjál, megtörlöm.”

Kiráncigálta az inge végét a rövid nadrágból, abba törölte a kezét, s úgy adta vissza, elfordított fejjel, mintha vérvételre nyújtaná. Azután mégis közel húzódott hozzám, arcával egészen közelre ágaskodott az arcomhoz, s azt kérdezte suttogva: „Még mindig ragad?” „Nem – mondtam. – Most egész jó.” Beleszagoltam a hajába, napsütés- és harmatszaga volt, mint egy uborkának reggel. Szájában a cukor ismét mozgásba jött, az izgalmak leülepedtek, az élet kezdett visszatérni a régi kerékvágásba, csupán a kisfiú szorongóan érdeklődő pislogása zavart némiképp.

Erella egyre sűrűbben szorította fejét a karomhoz, és amikor a cselekmény kissé lanyhult a vásznon, elengedhetetlenül fontos közlendőket hadart magáról. Elmondta, hogy tizennégy éves múlt tavasszal, de már nem jár iskolába. Egy kertészetben dolgozik, hat testvére van, a három legkisebb itt ül mellette. Azután megtudtam, hogy az apja szakszervezeti ember, s azokat a jugoszláv telepeseket vezeti, akik a katrai arab földeket veszik birtokba a közeljövőben. Azután megtudtam, hogy egyelőre a fertőtlenített katrai arab vályogházakban laknak, amíg fel nem épül az új település, amit Kidronnak fognak nevezni. Aztán megtudtam, hogy egy Afula környéki kibucban született, ahonnét tiszta reggeleken látni lehetett a hófödte Hermont, és drúz lányok jártak hozzájuk a kútra. Azután megtudtam, hogy az anyja festőművésznő, tájképeket fest, például a hófödte Hermont és drúz lányokat a kútnál. Később, a film vége felé, megállapította, hogy szép volt a film és megrázó – egy szovjet vígjátékot vetítettek –, de a legszebb, hogy mi találkoztunk, és az ember csak megy a sötétben, és nem tudja, hol éri utol a sorsa. Nem figyeltem rá eléggé, különben meg kellett volna sejtenem, hogy Erella egy soha el nem szakítható kapcsolat csalhatatlan kezdetének tartja, ha valakinek a moziban megfogják a kis piszkos, ragadós kezét.

De aznap este még semmi más nem történt, kicsit beszélgettünk a mozi után egy padon, a községi park datolyapálmái alatt, a fekete szemű gyerekek illedelmesen ültek mellettünk, és csak ritkán vihogtak rajtunk. Én Erellának hazafias történeteket meséltem, a korához illő színvonalon, például, hogy milyen szép volt, amikor Jeruzsálemben a főkormányzóság épülete előtt az árbocról levonták a brit hódítók lobogóját, és az angol kürtös ünnepélyesen lefújta a mandátumot, és fehér díszruhája volt az angol kürtösnek, és fehér parafa sisakja sárgaréz csúccsal, és a zenekar az „Uralkodj, Britanniá”-t játszotta.

Erella meglehetős közönnyel viseltetett a történelem nagy pillanati iránt, sőt azt is mondta: „Látom, hogy te olyan vagy, aki senkit sem hagy szóhoz jutni.” „Dehogynem – mondtam –, nagyon szeretném, ha beszélnél valamit.”

Akkor Erella elmondta, hogy szereti az orosz filmeket, mert akkor elviheti a moziba a testvéreit is, mert az orosz filmekből csak tanulnak, azokban nincs semmi, ami visszataszító. Elmondta még, hogy szereti a cukorral kevert tojássárgáját, amit családi használatra úgy neveznek: gogulmogul. Azután elmondta, hogy mind a hat testvérének e-vel kezdődik a neve. A két kislányt mellettünk Eszternek és Eliánának, a kisfiút Efráimnak hívják. Az otthon maradt három fiú pedig Ezra, Ejlon és Eljakim. Azután elmondta, hogy az apja neve Emanuel, az anyjáé Emília, de az apja csak Milicának szólítja. Elég hosszú ideig tartott, amíg mindezt elmondta, a gyerekek nagyon figyeltek, mintha akkor hallották volna először a nevüket. Amikor azután Erellának egyszer lélegzetet is kellett venni, a nyolcéves Efráim, aki növekvő tisztelettel méregette karomon a rangjelzés csíkjait, előrehajolt, és gyorsan megkérdezte:

– Hány arabot öltél meg?

– Nagyon sokat – mondtam. – Nem tudnám megszámolni. Talán egy egész hadosztályt.

– Húha – bólintott elismerően Efráim. – Akkor mért nem vagy tábornok?

– Akarták – mondtam. – Felajánlották, hogy legyek tábornok. De én csak annyit mondtam, hogy nem.

Efráim nagyon csodálkozott.

– Miért?

– Tudod – mondtam –, a tábornokok mindig komolyak. – S összeráncolt homlokkal mutattam, hogy milyen komolyak. – Tilos énekelni, játszani és lányokkal barátkozni. Ez benne van a tábornoki szabályzatban.

Efráim hitetlenül megrázta a fejét.

– Én láttam már Jigal Jariv tábornokot – mondta. – Fagylaltot evett.

Erella átölelte a kisfiú vállát.

– Kérlek, Efráim – mondta a nevelésben elnyűtt tanítónők kissé hamis hangján –, a felnőttek nem szeretik, ha valaki közbeszól, amikor beszélgetnek.

Efráim bűntudattal lehajtotta a fejét. Erella átölelte az én nyakamat is, mindkettőnket magához szorított.

– No – szólalt meg nagyon mélyről –, hát együtt vagyunk.

Reggel visszautaztam a kasztinai táborba, és negyednapra levelet kaptam Erellától. És már az első mondat után enyhe rémületbe ejtett az a bizonyosság, amit a moziban is sejtenem kellett volna, ha akkor jobban odafigyelek. „Kedvesem! Szükségünk van rád. Segítened kell az apámnak, ha majd együtt leszünk. Az ilyen férfiak, mint te, nem tudják elképzelni, milyen nehéz boldogulni ezekkel a menekültekkel, akik csak a rossz galuti^* szellemet hozták magukkal hazánkba…” A továbbiakban Erella elfelejtette, hogy a levél nekem szól, háborgó intelmeit valószínűleg apja szakszervezeti felszólalásai sugallták. „…Keseregtek, panaszkodtok, hogy arab házakban kell laknotok? Tanuljatok elődeinktől, akiknek még annyi sem jutott, akik sátrakban háltak, miközben verejtékeztek és sanyarogtak!”

Azóta egyszer meglátogattam Erellát, bemutatkoztam a szüleinek, akik úgy fogadtak, mint Erella jövendőbelijét, bár nem nagyon örültek nekem. Azóta hetenként jön egy levél. Erella hűvös tárgyilagossággal számol be Kidron hétköznapjairól, s véleményemet kéri egy Biki Szlávkovics nevű hajadon viselkedését illetően, a lányt két férfival is látták már, de most egy harmadikat bolondít, akit úgy hívnak, hogy Milán Steiner. Nemegyszer naplószerűen fogalmazza a leveleket: „Kedd. Nem történt semmi. Szerda. Nem történt semmi. Csütörtök. Két albán csatlakozott a településhez. Mindenki fél tőlük, csak az apám nem.” És szüntelenül. „Ha majd itt leszel… ha majd együtt leszünk… ha az apámmal összefogtok…”

Én eddig is mindig ráfizettem felületes kalandjaimra, de ez most már igazán nyomasztani kezd. Lassacskán magam is elhiszem, hogy a Vidám vásár című film pergése közben valami jóvátehetetlent követtem el, amiért egész életemmel felelnem kell. Lassacskán bele is törődöm ebbe, de a levelet azért még sincs kedvem elolvasni. Mit veszítek? Nem tudom meg, hogy a buja Szlávkovics lány azóta a Milán Steinert is elhagyta, és az egyik albán kezét szorongatja a moziban. Nem tudom meg, hogy a településre macedón zsidók jöttek, és már öntik a népház alapját.

Gondjaimba temetkezve figyelem a petróleumlámpa remegő lángjait, és azt sem veszem észre, hogy belépett a konyhába az ügyeletes altiszt, egy Jegorov nevű, hosszúra nyúlt fiú, arcán letörölhetetlen vigyorral. Jócskán eltelt az idő, amióta a gyorsfutár átadta neki a postát, de ebben a táborban, ahol a nehézkedési erő a háromszorosára nőtt, alapos megfontolás előzte meg, amíg Jegorov végre fölkelt, és dobját pöccintgetve átporoszkált a gyakorlótéren. Amikor megszólít – „mon ami”^*, már azt is tudom, hogy belesett közben az áramfejlesztő bódéjába, és felolvastatott magának Avigaél Mendózával egy részt Bernadette, a lyoni nevelőnő hányattatásaiból.

– Mon ami – búgja Jegorov. Sokat sejtető vigyorgása kitakarja szeszélyesen egymásra hajló, csorba fogait.

– Látlak, Száska – mondom türelmesen.

Jegorovnak Mordeháj a neve, de a táborban mindenki Száskának szólítja, szeplős és pisze, az összeakaszkodó lábú orosz rongybabákhoz hasonlatos. Túlságosan fölnyírt, fakószőke haja féloldalasan billeg a fején, azt várom mindig, hogy leesik. Jegorovot senki nem veszi komolyan, pedig igazán jóindulatú fiú, és nem is nagyon buta. Csakhogy egy déli kibuc marxista előadásai megkeveredtek az agyában, mint a rosszul összerakott játékkockák, s mindig a leglehetetlenebb összefüggésekben rendeződnek el. Jegorov már ott tart, hogy a saját gondolatait sem érti. Mélyen a szemembe néz, a kályhához imbolyog, leteszi mellém a levelet, és a tenyerével befedi.

– „A tengerparton hétre, várj engem, Eliseva…” – dúdol egy tangót, s felemeli kezét a papírról, de amikor érte akarok nyúlni, ismét rátenyerel.

Nem sürgetem. Mire való ebben a táborban az izgalom? Meggyújtok egy cigarettát, eloltom a petróleumfőzőt, leemelek a polcról egy bádogbögrét, kanál után matatok. Jegorov előbb veszíti el a türelmét. A papírt az orrom alá nyomja.

– A mór megtette kötelességét, a mór mehet – szavalja, s várja, hogy felderüljön a képem, és meghökkenti, hogy semmi sem történik. Pedig már tudom is, hogy miről van szó, elég volt rápillantanom a hadsereg elkenődött lila pecsétjére. A parancsot kibontatlanul gyűröm az ingem felső zsebébe.

– Nem látszol boldognak, mon ami – mondja csalódottan Jegorov, s tekintete Erella levelére vetődik, a megszólítás fölött két elrajzolt galambra. A csőrük összeér.

– Szép libák – mondja elismerően. – Hány éves a kicsi?

– Ötvenhat – mondom. – A második gyermekkorát éli. Tölthetek egy kávét, Száska?

– Ó, hogyne, mon ami.

Kitöltöm a kávét. Jegorov lecsatolja a géppisztolyát, és elhelyezi egy hatliteres lábosban. Hanyatt fekszik a betonon, fejét a kályha lábának támasztja, jobb karjával átöleli a drúz dobot.

– Európában az ösztönélet uralkodik – jelenti ki váratlanul, a kávét szürcsölve.

Ez még Jegorovtól is meglep.

– Hogy van ez, Száska?

– Rossz a filozófiájuk. Érted?

– Értem – törődöm bele. – Ez egyszerű.

– A dekadencia lesz a végzetük – szögezi le. – A dekadencia kikészíti a kapitalistákat.

– Ez igaz, Száska – sóhajtom, mert most már azt is tudom, hogy a bonyolult gondolat Marx Károly és a lyoni nevelőnő törvénytelen kapcsolatából született. Kezemmel Jegorov fejére támaszkodom, s fölemelkedem a helyemről.

– Ne félj, Jegorov – mondom –, eljön az idő, amikor Európában is rendet teremtünk.

– Jó dolgukban már nem tudják, mit csináljanak – nyögi a tenyerem alatt.

– Csúnya egy élet van ott, Száska – mondom.

Azután körbemutatok a konyhában, átengedem Jegorovnak az üde, hűvös helyiséget, ahol a polcokon kávé, kakaó, tojás és zöldség halmozódik őrizetlenül. Kényelmesen végigsétálok a gyakorlótéren, de mielőtt benyitnék a barakkba, figyelmeztetőül harangozok egy kicsit a falon lógó tűzoltólapátokkal. A hosszú barakkban huszonnégy ágy sorakozik, de csak kettőt foglalunk el Amnonnal a két szélén, közöttünk tíz ágy van. Amnon a füzetei és könyvei között hever, egész készletét kiterítette maga köré a takaróra, tájolója is a keze ügyében. Második napja tépelődik valamin, a Tábor című katonai folyóirat egyik feladványa megzavarta nyugalmát. Velem is megpróbált este beszélni erről, de közben elaludtam. „A fedezékben állasz – adja föl a leckét Samir őrnagy –, előtted aknamező, amelyet még nem kerítettek be, és nem jelöltek meg a tiltó háromszögekkel. Egyszer csak azt látod, hogy háromszáz yardnyi távolságban egy izraeli dzsip közeledik, a vezetőn kívül egy ezredessel és két századossal…” – elképzelni sem tudom, hogy a feladványban mi fontossága van a rangoknak. – „…A dzsip az aknamező felé tart. Hogyan figyelmezteted?”

Amnonnak kétségbeesett megoldások jutottak az eszébe, lőtt a dzsip fölé, a kerekekbe, rakétát lőtt fel, golyószóróval sorozatokat eresztett az aknamezőre – de egyik megoldás sem látszott megnyugtatónak, és végül is be kellett ismernie, hogy a dzsip utasait katonai pompával temetik, ha ő áll abban a fedezékben.

– Ne fájjon a fejed a tisztek miatt – vigasztalom. – Mit szaladgálnak mindig a dzsipeken?

– Helytelenül gondolkodol – mondja Amnon –, mint mindig.

Gyanakodva nézi, amint a szalmazsák alól kihúzok egy nadrágot és egy összehajtogatott inget.

– Tehát mégis utazol.

– Mégis utazom, Amnon.

Átballagok hozzá, kiveszem a zsebemből a leszerelési parancsot, és az ágyára ejtem. Amnon felbontja, és addig nem is adja vissza, amíg minden szót nem olvasott el figyelmesen.

– Na, ezt megkaptad – mondja sötéten, mintha egy gyógyíthatatlan betegség látleletét olvasta volna. – Elég helytelen.

– Micsoda?

– Az, hogy leszerelnek. – Vértelen ajkai keskeny vonallá szűkülnek. – Nekünk képzett tisztekre van szükségünk.

Alig van mondanivalóm erre. Amnonnak viszont annál több mondanivalója van.

Hogy én is tudom, itt még semmi nincs megoldva… Ezeket a határokat csak az árulók fogadhatják el… Hogy magam is láttam az árulást, amikor hadseregünket a fegyverszüneti egyezmény visszaparancsolta a csatorna partjáról… Hogy a belső ellenség titokban tárgyalásokat folytat bizonyos nagyhatalmakkal, hogy eladják fiatal államunkat… Hogy a kommunisták az arabok ügynökei, ezt még az áruló Ben Gurion is elismeri… Hogy a kommunisták ellen ugyanazzal a taktikával kell harcolni, mint az arabok ellen…

Ilyesmiket darál Amnon nekem, s nyomatékul a térdét veri időnként egy füzettel: „Konföderáció egyenlő nemzeti öngyilkossság.”

– Tehát mikor indulsz? – kérdezi azután, s hangsúlyában némi remény csillan, hogy sikerült meggyőznie.

– Holnap – susogom.

Amnon ezt nem akarja megérteni.

– Holnap?

– Holnap – mondom.

– Holnap, mikor? – kérdi, mintha ennek is jelentősége volna.

– Holnap hajnalban.

A felháborodástól fokozatosan csúszik feljebb és feljebb a hangja.

– Már hajnalban?

– Igen.

– Ez az utolsó estéd?

– Az utolsó.

– Egy napot se vársz?

– Egy napot sem, kisfiam.

Amnon komoran ül az ágyán. Nem érti a felelőtlenséget, hálátlanságot, ezt az egész megfertőzött galuti szellemet, az önzetlenségnek, kötelességérzetnek ezt a végletes hiányát. Világ ura, mi lesz, ha ez a pestis elterjed egyszer az egész országban…

De hangosan csak ennyit mond:

– Helytelen.

Egyetértően bólogatok, és kifordulok a barakkból.

 

 

A ziháló, beteg commandcart ez egyszer sikerül hamar elindítani, alaposan meghajtom, húsz perc alatt érek Beér-Sevába, a főtérre, a gabonaraktár külsejű hán elé. A pusztaság kapujában az este hirtelen zuhan le, amikor elindultam, még világos volt, mire kiszálltam a kocsiból, besötétedett. A főtéren égnek a meztelen utcai lámpák, és megvilágítanak az Allenby-emlékmű márványlapján egy választási plakátot. Színes hagymakupola foglalja el a kép egyik felét, és Ben Gurion arcképe a másikat… „Kreml vagy Jeruzsálem?” – kérdezi Izrael szakszervezeti pártja. Körös-körül a téren építési anyagok halmozódnak, az egykori kormányzósági épületet állványok borítják. Tánczene hullámzik felém a szabadtéri moziból, azután a Fox-híradó szignálja, s jól hallani a képet kísérő hangot is: „Tizennyolcezer tengerészgyalogos szállt partra Koreában.” Várok még a téren, a kávéház előtt, négy katonai rendőrt láttam bemasírozni, nincs okom félni tőlük, de ezek ok nélkül is belém kötnek, titkos jel van a homlokomon, amit nem szeretnek a katonai rendőrök. A kocsinak támaszkodva bámulom a hosszúkás hodály falára ragasztott hirdetményeket: Elit csokoládé… Bezsaráno konzervek… Neser sör…

Nem kaparták még le a falakról a történelem előtti plakátokat, így a hirdetmények alatt és fölött kilátszanak az arab betűk is: Faruk cigaretta, gyártja Karamán, Dik és Szalti. Valami patkányirtásra felszólító rendelet alól színes plakát lóg ki, egy elrajzolt kép részletével: arab asszony fekszik a földön, s egy szurony hegye irányul a mellének. Ennyi látszik mindössze, de én még emlékszem az egész képre, azokra a részletekre is, amiket most eltakar a fehér falragasz. Sasorrú izraeli katona magasodott eredetileg az asszony fölé, az ő kezében volt a puska, a túl hosszúra sikerült, feltűzött szuronnyal. Sisakja alól kigöndörödő hajtincseit szalmasárgára festették, a szemét tengerkékre. Az asszony fejénél mezítlábas, pendelyes gyerek guggolt, kezével eltakarta az arcát, s a szájából reszketeg betűk kanyarogtak ki: Megölték. Minden mozdulat merev és elhibázott volt, valószínűtlenül hamis perspektívában, s ettől a kép különösen lázítóan hatott, tehetetlen félelem vergődött a vonalak hálójában.

De a városkát megszálló rohamosztagok katonái kellemesen szórakoztak ezeken a plakátokon, állóképekben eljátszották a jelenetet, s lefotografáltatták magukat a képen látható szuronyos katona tartásában. Az állóképekben az arab asszony és a síró gyerek szerepét is maguknak kellett alakítaniuk, mivelhogy a város valamennyi lakója elmenekült. Később a zegzugos közökből előkerült két aggastyán, egy elmeháborodott fiú és egy elefántiázistól megbénult asszony. S mintha ez a négy nyomorék hozta volna működésbe a katonai kormányzat fogaskerekeit, az egykori brit rendőrség épületéből mindig újabb és mindig értelmetlenebb rendeleteket bocsátottak ki, ezek megszabták a lakosság kötelességét és feladatait. Fehér falragaszok villogtak az üres utcákban, a lakatlan kőházak falain, karcsú arab és zömök héber betűk harsogták: „Utasítás.” „Figyelmeztetés.” Megtébolyodott géphez hasonlított a katonai kormányzat, bonyolult szerkezetével lyukas harisnyákat gyártott és gyufát, aminek a feje gipszből van.

Röviddel a megszállás után utaztam először Beér-Sevába egy dzsipen, harmadmagammal. A város előtt letértünk az országútról, s egy kerülő, másodrendű úton értük el a város határát, s magas kaktuszsövénnyel körülvett, bozótos teret, ahol mintha valami „fantazijját”, arab népünnepélyt tartottak volna, megszámlálhatatlan beduin szorongott a feltűzött szuronyú katonák között. A férfiak egy része a lovak és a tevék mellett guggolt a földön, mások csoportba verődve vitattak valamit, a többiek sorban álltak egy faalkotmány előtt. A naptól védő, deszkákból összetákolt tető alatt három izraeli altiszt ült egy padon, eléjük vonultak sorban a beduinok, a faalkotmány mellett egy hordó jeges vízben sürösüvegek úszkáltak. Megállítottam a dzsipet az egyik katona előtt és megkérdeztem:

– Mi történik itt?

– Napok óta tart ez – mondta rosszkedvűen. – Papírokat osztunk.

– Milyen papírokat? – kérdeztem.

– Papírokat – mondta, s egy fintorral jelezte, hogy semmi értelme az egésznek.

– Minek kellenek ezek a papírok? – kérdeztem.

– Semminek – mondta a katona. – De a feketék nyugtalanok. Mivel most az angol papírok érvényüket vesztették.

– Valamit csak írtok ezekre a papírokra – mondtam.

– A nevüket – mondta a katona. – És azt, hogy melyik törzshöz tartoznak. Semmi mást.

Lassan hajtottunk tovább, óvatosan kerülgetve a beduinokat. Akik a földön ültek, azok már kezükben tartották az igazolást, mutogatták egymásnak, komolyak voltak és ünnepélyesek. Egy beduin fiú felugrott a helyéről, a dzsiphez szaladt, s a papírját lobogtatta.

– Fi uaraga, havadzsa – kiáltotta lelkesen. Van papírom, uram. S futás közben nyújtotta felém.

– El uaraga. – A papír. Olyan áhítattal lihegte a szót, mintha Allah egyik neve volna. Mint az Errahman vagy az El Karim.

– Tajib – szóltam vissza, mert közben a fiú már nem bírta a kocsi iramát. Jól van. S még azt is mondtam:

– Inte dzsedda! – Remek fiú vagy.

A városka utcáin a villanyvezetékek a földön hevertek, a felgyülemlett mocskot senki sem takarította. Görbült hátú férfiak, az Elhagyott Javak Felügyelősége tisztviselői jártak házról házra, kötegnyi irattal a kezükben. Összeírták a használható és elszállítható értékeket, a főtéren bútorokkal zsúfolt teherautók várakoztak. A városparancsnokságon a tisztek oroszlánlábú, faragott székeken ültek, és az Ottomán Bank páncélszekrényében tartották irataikat, bőrdíszmű mappákban, melyek tetején aranyozott tevék legeltek.

Nemrég jelentek meg a városban az első betelepülők is, és berendezkedtek néhány kőházban, a legjobb kőházakat választották, azután rávetették magukat a városra, s mint a vakondokok, úgy bukkantak fel mindenféle romok közül. Arab liliomokat gyűjtöttek, csöveket, agyagkorsókat, réz kávéskészletet, rozsdás kútszivattyút. Olykor a katonai rendőrség elköltöztette valamelyik családot, mert kellett a hely az átvonuló egységek tisztjeinek. Siránkozás, könyörgés és átkozódás kísérte a rendőrök tevékenységét, egyszer magyarul hallottam süvölteni egy zilált, kövér asszonyt, szemüveges férfit uszított a rendőrökre: – Ne hagyd, Gyuszi… Egy lépést sem megyünk innét, Gyuszi… Az isten verje meg őket, napokig pucoltam az arab szart az udvarról… – A férfi széttárta karját, és azt hajtogatta: – Bitte, nein… bitte, nein… Emmigranten…^* – A katonai rendőr egykedvűen intett, hogy térjen ki az útjából. – Gyerünk – mondta. – Kell a hely a mieinknek.

Özönlöttek a konvojok Beér-Seván át a sivatag irányába, a teherautók oldalán Farida királynőnek címzett trágár ajánlatokkal, s portól szürke katonák kiáltozták ütemesen:

 

„Délre, Délre, Beér-Seváig, Délre, Délre, Akabáig…”

 

A kávéház is működött, már nevet is kapott: Győzelem Kávéház. Berendezni sem volt szükség, a nargiléktől a félholdcsúcsos kávéskannákig minden ott maradt a színes márványpult fölött, a polcon, fényesre dörzsölve, értelmetlen rendben, a konyhában talán ugyanaz a faszén parázslott, amit még a régi hán tulajdonosa helyezett a kemencébe. A rostélyon sárgaréz findzsánok sorakoztak. Gyöngyházberakásos, nyolcszögletű asztalok körül, apró zsámolyokon ülve, a francia kommandó katonái itták az arakot, Afrikában toborzott francia zsoldosok, nem egy közülük régebben is járt ezen a tájon, de a zubbonyukon akkor még a kettős kereszt fénylett.

Első beér-sevai tartózkodásom első órájában találkoztam már ezekkel a franciákkal, körben álltak a hodály közepén, azt hittem, hogy játszanak, mintha egy labdát adogattak volna egymásnak, tárgyilagos utasításokkal. Amikor előrébb furakodtam, akkor láttam, hogy egy drúz katonát rugdalnak ezek a zsoldosok, a földön feküdt tehetetlenül, mint egy kitömött bábu, az inge fölhasadt, bordáit besározták a bakancsok talpai, s ez valahogy a vérnél is borzasztóbb volt, egy emberi testen a cipők sara. A derekába rúgtak, a combjába, a nyakába. Düh nélkül, mintegy szolid jókedvvel játszadoztak ezek a franciák, és minden rúgáshoz kedélyes útravalót mellékeltek: Félicitation, Muhammad… Salut, Muhammad.^* A drúz katona eszméleténél volt, de már nem jajgatott, nem is ellenkezett, kezével csupán az arcát akarta védeni, ujjaira vér száradt. Bizonyára nem volt egyéni oka a kínzásnak, talán a Libanonban elszenvedett nemzeti sérelmeket torolták meg Beér-Sevában egy galileai drúz paraszton ezek a zsoldosok, ezek a balafrék, ahogy magukat nevezték, a sebhelyesek. „Les balafrés et nous voilàl” Csakhamar katonai rendőrök rontottak a helyiségbe, a franciákat szétlökdösték, a drúz katonát karjánál és lábánál fogva kihurcolták az útra, és kétszer-háromszor meglóbálva, úgy dobták föl egy commandcarra, ahogy játékból a vízbe hajítanak valakit. „Ah, les salauds”^* – rázták öklüket a zsoldosok a távolodó autó után, azután visszaültek a helyükre, itták újra az arakot, és énekelték lelkesítő dalaikat: „Csatázott Szíriában az ifjú, szép Dubois…”

A négy katonai rendőr végre kijön a kávéházból, riadt arcú, sovány fiúcskát taszigálnak maguk előtt. Az egyik rendőrt – szőrtelen, pirospozsgás óriás – ismerem, előremászom a sötétből, ujjamat a sapkámhoz emelem. Kegyesen visszabiccent. Bent a zongorista már javában dolgozik, dallamtalan, rekedt hangját piaci hatásokkal rezegteti, mint aki nagyon el akar adni valamit:

 

Negev pusztaságán megcsillan a fény, Negev pusztaságán fekszik egy legény, Negev pusztaságán bátor szíve áll, Szőke haja fürtjén szellő fújdogál…

 

– Nem érteni hébert – szól panaszosan hátra a hihetetlen magasba a fiú. – Új vagyok.

– Beléd verjük a nyelvet, ne félj – mondja ajkát csücsörítve az én ismerősöm. A verjük szót nyomja meg, és felém is vet egy elismerésre váró, öntelt pillantást. Szakértő csettintéssel ingatom a fejemet, mint aki megfelelőnek tartja az árut, azután a fiúhoz lépek.

– Magyar vagy, apám?

S tudom rögtön, hogy ez a világ legfölöslegesebb kérdése. Ahogy rám emeli tétova, megtört birkatekintetét, már tudom.

– Temesvári – mondja a fiú, s láthatólag megkönnyebbül, hogy magyarul beszélhet. – Mondd meg nekik, kérlek, hogy csak egy üveg sört akartam inni.

– Ráér – mondom. – Mikor jöttél az országba?

– Két hónapja – hadarja türelmetlenül. – Mondd meg nekik, hogy először lógtam ki a táborból. Mondd meg nekik, hogy a katonaság után kibucba megyek.

– Nem hiszem, hogy érdekli őket – mondom.

– Mondd meg nekik, hogy még soha nem büntettek meg semmiért. Mondd meg, hogy többé nem fordul elő.

Nem lelkesít, hogy ilyen tökéletes ez a fiú. De a katonai rendőrök sem melegítik meg a szívemet.

– Eresszétek el, Bencion – búgom lágyan. – A háborút már úgyis megnyertük, Bencion, kedvesem.

A négy rendőr egymásra néz, azután a földre, azután megint egymásra. Az én ismerősöm lomha fölénnyel felmordul.

– Futás!

Mutatom a fiúnak, hogy tűnjön el, de annyira elcsodálkozik a váratlan kegytől, hogy lassan indul csak neki, minden lépés után visszafordul.

– Futás, te szemét lógós – hördül ismét a rendőr.

A fiú már szedi a lábait, és eltűnik a sötétben a brit marsall emlékműve mögött.

– Köszönöm, Bencion, kérlek – szólok fel a magasba az én ismerősömnek –, drága kisfiúk vagytok. Majd egyszer mondok egy áldást értetek.

Átszellemülten álldogálnak, nagyon meghatódtak a saját jóságuktól, az én ismerősöm még a fejét is megrázza értetlenül, hogy ennyi emberséget volt képes kieregetni. Azután leveszi a sapkáját, és azzal legyezi magát. Egy szál haja nincs az én ismerősömnek, a koponyája rózsaszínű, és a nedvességtől fénylik. Azután észreveszi, hogy a tekintetem elrévedt a fején, erre haragos képet ölt. Nem várom meg, amíg visszanyeri eredeti modorát, bepréselem magam a rendőrök között az ajtón, és a gyöngyfüggöny előtt már megcsap a hodály kesernyés szaga, mintha egy kád malátát áztatnának a konyhában. Dohosan üres ma ez a karavánszeráj.

Elöl, a pulthoz közel, három kanadai tüzér ül, ők is zsoldosok, de vörhenyes képük nem idegen ettől a tájtól. Egyszerre az a látomásom támad, hogy a mandátum vége felé a közeli helyőrségből három brit katona beült ide sörözni, a változásokból nem vettek észre semmit, azóta is söröznek, és folytatják a kimeríthetetlen társalgást: Rohadt meleg van ma. Tegnap is rohadt meleg volt. Holnap is rohadt meleg lesz.

A terem végében, két összetolt asztal körül, tűzszerész altisztek szórakoznak, a zongorista láthatólag nekik játszik, a zongora tetejére három piros fezt helyezett, amikor egy vidámabb dalra fakad, az egyik fezt fölteszi a fejére. Elöl telepedek le, közel a kanadaiakhoz, kövérkés, izzadt pincér vesz szemügyre, tövig lerágott körmű ujjaival az asztalomon dobol, és alattomos hunyorgással, lustán felsorolja, hogy mit remél tőlem.

– Húskonzerv… ing… cigaretta… nyári nadrág…

– Kivel tévesztel össze? – kérdezem.

Mélyen a szemembe nézve bűvöl, hogy végre megértsem, egy álruhás próféta áll előttem. És ki is nyilatkozik.

– Én már vásároltam tankot is. Utcán. Angol ezredestől.

– Nem tartom lehetetlennek – mondom. – De azt sem, hogy hozol egy üveg mézsört.

Elgondolkodik. Nincs megelégedve velem.

– És egy kávét – mondja.

– Jó – mondom. – És egy kávét.

A kanadaiak a szomszédban piros szörpöt öntenek a sörükbe, és addig lötyögtetik, amíg piszkos, zavaros, barnás árnyalatot nem kap, ezen igen jól mulatnak. Később zöld likőrt töltenek az italba, és amikor már elég szép moslékszíne van, megisszák. Az egyik hadnagy nyakában bizánci jellegű kereszt csüng, arasznyi bronzfeszület, domborművű Jézussal. Galileai falvakban láttam ilyen kereszteket, a háború rettenetétől egymáshoz szoruló keresztény fellahok kapaszkodtak bele, s halkan mormolták hozzá: Kürie Elejzon… Kriszte Elejzon… Hosszú láncon leng a kereszt a hadnagy minden mozdulatára, mint egy felfüggesztett kugligolyó, s lesem, mikor találja el végre a söröspoharat. A kanadai félreérti kíváncsiságomat, a megváltót bokájánál fogva felém nyújtja, s mutatja, hogy eladó. Visszaintek, hogy nincs szükségem most keresztre, mire a hadnagy töpreng egy kicsit, hogy meg kell-e sértődnie valamin, de az ánizslikőrrel kevert sör erősen akadályozza a gondolkodásban, inkább a barátkozás mellett dönt, s megkérdezi, nem találkozott-e velem Faludzsánál.

– Perhaps – mondom talányosan.

– Fine – mondja a hadnagy, s két ujját vé alakban feltartja. – To the Victory.

– To the British Empire! – mondom én.

– Fine^* – mondja ő.

A pincér visszabilleg hozzám a megrakott tálcával, de előbb egy üveg sört tesz a zongorára, a piros fezek mellé, és egy fejbólintással jelzi, hogy az altisztek küldik a terem végéből. A zongorista cuppantva köszöni meg, és egy mulatságos dalocskát kezd játszani, fején félrecsapja a fezt.

 

Az lesz a jó, az a csoda, Ha felrobbantjuk majd Ammant…

 

A játékos dalocska szertartása szerint most a hallgatóságnak kell átvenni a hangot, s a tűzszerészek az asztalt verve rikoltják:

 

Miért jó? Mi az oka?

 

A zongorista felel is rá, jobb kézzel játszik, bal kezét, a tenyerét forgatva közben, a magasba löki:

 

Csak azért, mert csumbalalassza, csumbalalassza-sza…

 

Kedves ez a játékos dalocska, megindítóan értelmes választ ad rá, hogy miért is kell felrobbantanunk Ammant.

A zongorista nyomatékul még egyszer megismétli.

 

Csak azért, mert csumbalalassza, csumbalalassza-sza…

 

A konyhakijárat melletti asztalnál, a növekvő hangerőtől méltatlankodva, félretolja elszámolásait a doktor úr, a kávéház tulajdonosa, doktor Mordeháj Lévi-Szebasztian. Deresedő hajú, magas, undokul választékosan öltözött úriember, kihajtott inge alatt a nyakán kasmírselyem sál, ujjain jókora, köves gyűrűk. A felesége szemben ül vele, rezzenéstelenül. Szabinának hívják, egyenletesen szép, olajszínű arcában a viaszbábuk jeltelen, kopár tekintete. Régóta ismerem ezt a párt, nem sokkal a város elfoglalása előtt vándoroltak be Bukarestből, és megfejthetetlen okokból azonnal itt telepedtek le, ebben a vigasztalan városban, ahol szelesebb napokon az ember a kávéjában több port nyel, mint cukrot. Véletlenül ugyanabba a házba szállásoltak, amit ők sajátítottak ki, és már akkor megcsodáltam ezt az öregedő, tekintélyes külsejű férfit, aki naponta kétszer váltott inget, és úgy viselkedett, mint valami híres ember, aki rangrejtve pihen egy családias hangulatú fürdőhelyen. A titokzatosság csak nőtt körülöttük, amikor a házhoz ragasztott vályogkamrában megpillantottam olasz és osztrák szállodák címkéivel teleaggatott bőröndjeiket, a falon két aranysujtásos tengerészsapkát – amelyen ez volt a felirat: Dacia – és a bőröndöknek támasztva egy pár, celofánba csomagolt, vadonatúj teniszütőt. A férfi minden délelőtt elment valahová, s csak estefelé jelent meg ismét, sokatmondóan ernyedt mozdulatából, ahogy a nyakkendőjét meglazította, látszott, hogy olyan tárgyalásokból tér haza, amelyeken nem mindenki vehet részt. Ha meglátott, leereszkedő mosollyal úgy köszönt: „Bon soir. Salom.” Aktatáskája tömve volt mindig iratokkal, időnként kihúzta valamelyiket, s magyarázott a nőnek, aki közönyösen nyúlt el az összedrótozott nyugágyon, a vadszőlővel befuttatott fal mellett. Ritkán válaszolt a férfi izgatott magyarázataira, ezt a nőt semmi nem érdekelte. Amikor a férfi nem tartózkodott a házban, francia magazinokat lapozgatott órák hosszat, lába fején a körmeit ápolta körülményesen, és néha kártyát vetett egy törött kőasztalon. Ha az udvaron belém botlott, úgy ment el mellettem, hogy a szeme sarkábol sem nézett rám, mintha valami összeesküvés utasítása követelte volna meg, hogy ne vegyen tudomást senkiről.

Fél évvel később, mikor újra találkoztam velük mint a kávéház új tulajdonosaival, némi csalódást okozott, hogy az iratokkal tömött táska, az éjjeli suttogások, a külföldről kapott vastag levelek eredménye mindössze ez a lezüllött kávéház – amit közben Café Floridának neveztek el –, nagyobb titkokat feltételeztem róluk. A nő ezentúl a kávéházban ült napközben, kifejezéstelen arcával, lélektelen tekintetével, tétlenül. Esténként azonban a házukból most is hallatszottak a jajongó román dalok, mintha nem is ez a lomha, egykedvű nő énekelne, fáradt, mély hangja személyes panasszal telt meg. Azokban az első napokban a környékünkön mindenütt katonák laktak. Odahúzódtunk néhányan a ház elé, egy gazos telekre, tábortüzet raktunk, konzervdobozokban kávét főztünk. A nő rendszerint a sötétben énekelt, később a férfi meggyújtotta a petróleumlámpát. S az ablakon át megfigyelhettük, ahogy a kártyát keveri elmélyülten, csodálatos gyakorlattal, valóságos mutatvány volt ez a kártyakeverés. Estéről estére ugyanazt a kérdést intézte a nőhöz: „Facem unu mik, Sabina?” Csinálunk egy partit?

A terem végében a tűzszerészek ismét megélénkülnek, egy csapat drúz katona lépett a helyiségbe, azokat üdvözlik, kicsit túl nagy örömmel.

– Szalem alék, ja Amin… Ahlen vaszahlen…

A drúzok héberül köszönnek, egymást is héberül szólítgatják.

– Hol van Dzsordzs?… Gyere be, Dzsordzs!… Adjatok utat Dzsordzsnak!

Kitárják az ajtót, alacsony termetű, ráncos arcú drúz legény jelenik meg, a szeme apró, vidám és ravasz. Megtekeri hegyes, szőke bajuszát, bal kezét a háta mögé rakja, és tánclépésekben ugrál előre. Hátul a tűzszerészek tapsolnak és fütyülnek, a zongorista keleti dallamra vált, a drúzok pedig – olyan természetesen, mintha mindez a megszokott esti műsorhoz tartozna – széttolják a terem közepéről az asztalokat, átkarolják egymás vállát, és rikkantgatva járják a körtáncukat.

A kanadaiak az asztalt verik, és azt üvöltik kivörösödve: – Maasszalám, méz és dzsem… Maasszalám, méz és dzsem…

Ennél többre nincs igényem ebből a kávéházból, intek a pincérnek, hogy fizetek. Kelletlenül fölém hajol, s közben fél szemmel a drúzok táncát kíséri.

– Ezek is arabul beszélnek – mondja mélységes undorral. – Mi közük van a mi dolgunkhoz? Miért kellenek nekünk ezek a sakálok?

Megcsípem az inge hajtókáját, közelebb húzom a fejét, és a fülébe súgom, mint egy titkot:

– Csak azért, mert csumbalalassza, csumbalalassza-sza.

– Majd ha egyszer hátba szúrnak – mondja szemrehányóan –, akkor majd te is gondolkodni fogsz. Ezek Abdallah ügynökei.

– Hol hallottad ezt a nagy bölcsességet? – kérdezem. – Ezt még Lembergben hallottad?

Hátrább lép, és megvető dühvel sziszegi:

– Vilnai vagyok. Értetted? Vilnai!

Mit mondjak, jól érzem magam a kávéházon kívül. Elindulok a néptelen főtéren át, s az Allenby-emlékmű oldalán most közelről látom a választási plakátot. A Kreml vagy Jeruzsálem kérdés alá valaki ezt írta: „Rohadt németek mind. Szavazz a Szefárdok Pártjára.” A főtér túloldalán szűk utcába fordulok, afrikai zsidók laknak ezen a környéken, a levegőben erjedt szag párolog, az ablakokból minden szemetet az utcára dobálnak. Lassacskán elmarad mögöttem a gyér városi világítás, csupán egy-két ablakból szivárog a petróleumlámpák otthontalan fénye. Az ablakok alacsonyak, többségükön nincs függöny, az ember önkéntelenül is belát a helyiségekbe, és kiragad egy mozdulatot az ismeretlen bolygók életéből. Fekete bőrű gyerekek csúszkálnak a földön, egy vékony lábú, fejletlen lány a karjánál fölrántja az egyiket, a gyerek rángatózik és bömböl… Egy atlétatrikós férfi bádogedényből falatozik, ujjaival szedegeti a csöpögő húsdarabokat, a falon ugyanannak a férfinak a képe lóg, a francia szpáhik egyenruhájában… Azután újságpapírral beragasztott ablakok, azután lakatlan házak, melyekről elhordták az ajtókat és ablakkereteket, azután lebontott házak derékig érő romjai… És ismét egy petróleumlámpával megvilágított helyiség, négy férfi kártyázik, meztelenül, alsónadrágban. Az egyik megpillant az ablakon át, és rikácsoló dühvel rázza az öklét felém.

– Va te faire foutre… vas y!^*

Elkotródom az ablak elől, és tovább botorkálok, egy magyar házaspár lakik az utca végén, hozzájuk megyek. Egy fiút keresek a drúz táborból, Giora Farkast, különben sohasem mennék Holländerékhez, különben kerülöm a magyarok köreit. Bénítólag hat rám az agyafúrt okoskodás s az a korlátolt biztonság, ahogy azonnal szilárd véleményt mondanak mindenről, az emlékeik elaltatnak, csupa foszló, kopott, pecsétes holmit hordanak magukban, egy lelki zálogház mindegyikük. Giora türelmesebb, mint én, erős, kiegyensúlyozott fiú, földmunkától túlfejlett izmai valósággal szétfeszítik az ingét. Nyaka aljáig borostás, csontos arca nem túlzottan vonzó, szögletes álla fölött tört orra oldalra hajlik, s a szájával együtt mozog, amikor beszél. Giora a beér-sevai romok között ismerkedett meg Holländernéval, egy Liliből Eszterré alakult, gömbölyded kis nővel, segített neki hazavinni egy üres hordót. „Magán látszik, hogy egy európai – mondta az asszony a kapuban –, nagyon szenvedünk itt az unintelligenciától.” Giora akkor beleszeretett Holländernébe, azóta minden este náluk ül, és hordja nekik a kávét, cigarettát, konzerveket. A fiú örömmel beszél magyarul, mulatságosan bonyolítja a mondatait, s követhetetlen emlékek bujkálnak a szavak mögött. Ilyesmiket mond: – Kapsz egy pofon, ha rossz leszel, fiacska… – De hát az is csoda, hogy nem felejtett el magyarul, iskolába sem járt még, amikor a harmincas évek elején a szüleivel bevándoroltak, s letelepedtek egy galileai kibucban. Néhány évvel azután a szülei, valami örökségi ügy miatt, látogatóba utaztak Magyarországra, s többé nem tértek vissza Palesztinába. Kezdetben sűrűn írtak, azután lassan elmaradtak a levelek. Giora jóval a háború után kapott ismét értesítést róluk, egy távoli rokontól, aki a Vöröskereszt útján megkerestette. Giora ezt a ragasztópapírral megerősített, elnyűtt levelet mindig magánál hordja, s egyszer nekem is megmutatta, az egyiptomi határ közelében, egy Udzsa el Hafir nevű oázisvároskában. Azon a napon tevékkel lőszert és élelmet szállítottunk hajnaltól, s késő délután egy olajfa alatt kuporogtunk, kimerülten és a verejtéktől átitatva. Figyelmem megosztva vándorolt a mozgalmas és lármás környezetről a szerencsétlen hangú levélre, melynek jó részében a távoli rokon, bizonyos Freundné azt ecsetelte, hogy milyen szükségben él, és már néhány dollár is mekkora segítséget jelentene. „Szegény Dezső sokat mesélt rólad – írta a bizonyos Freundné, akit Giorának Vilma néni néven kellett volna ismerni. – A mi Dezsőnk büszke volt rá, hogy szép és jólelkű fiú vagy. De a Jóisten nem adta meg Dezsőnek azt a boldogságot, hogy viszontlásson. Szegény Dezső, amint azt már bizonyára tudod a Zsointtól, nem jött haza Ukrajnából…”

– Te tudtad már akkor? – kérdeztem a fiút.

Giora tekintete egy közelünkben álldogáló tevére rögződött, két katona küszködött az állattal, el akarták vezetni, de a teve rálépett a nyakáról csüngő kötélre, és semmivel sem lehetett meggyőzni, hogy elmozdítsa a talpát.

– Nem – mondta Giora. – Honnét tudtam volna?

Azután arról számolt be ez a Freundné, hogy amikor a Dezsőt elvitték, és a drága Rózsi egyedül maradt, ő nagyon sok tojást és lisztet adott a Rózsinak, mindenét megosztotta a Rózsival, sajnos, a drága, mindenkiben bízó, jóhiszemű Rózsi nem fogadta meg a tanácsait… „ha akkor hallgat rám, a nyilas vadállatok nem hurcolják ki a zsidóházból, és nem lövik a Dunába”.

– Rózsi – mormoltam magam elé, s úgy rémlett, valaha nekem is volt ilyen nevű rokonom.

– Sosanának hívták az anyámat – mondta Giora. – Az apámat pedig Élijáhunak.

A katonák előttünk, lecsatolt hevederükkel, őrjöngve ütötték a teve oldalát.

– Írtál ennek a Freundnénak? – kérdeztem Giorát.

– Nem írtam – mondta.

Felállt, a tevéhez ballagott, megállt az állat előtt, belenézett a képébe, s rövid, hurrogó hangot hallatott. A teve abbahagyta a kérődzést.

– Redzselak! – mondta halkan Giora. – A lábad.

A teve azonnal fölemelte a talpát, és egy keserveset bődült. A katonák kiszabadították a kötelet. Giora visszakuporodott a fa alá.

– Nem írtam – mondta. – Miért írtam volna?

Alighogy benyitok Holländerékhez, visszahőkölök az áporodott bűztől, de a gőzölgő szenny közepén Giora otthonos békében ül a bicegő széken, az arab eredetről árulkodó, csorba és repedt tárgyak között.

– Na itt van még egy – hallom Holländer hangját, őt magát nem látom, a hosszúkás helyiség végében fekszik, szemben az ajtóval, az ágyig csak akkor ér el a fény, amikor az asszony később feljebb csavarja a kanócot. Holländer szívbajban szenved, a nap jó részét ágyban tölti, onnét okádja panaszait erre a világra, ahol egy intelligens embernek meg kell dögölni. Ha ő egészséges volna! Mert nem volt ő mindig ilyen nyomorék! Mi, Lili? Budapesten egy éjjeli mulatóban volt főpincér, képviselőkkel barátkozott, és színésznő szeretőket tartott. Bolondultak utána. Igaz, Lili? Gavallér ember volt. Lilinek egy jól sikerült éjszaka után például nercbolerót vett, a legjobb helyen, az Elkán és Gerőnél.

– Gyere beljebb mihozzánk – mondja Giora. – Csinálsz egy kávét, Eszter?

Az asszony kedvetlenül fölkel az asztal mellől, összehúzza magán a köpenyt, de előbb egy lebbentéssel bemutatja fényes, síkos, telt combját.

– Naná, nem csinálok – mondja rosszízűen. – A te kávédból!? – S oktalan sértődéssel lecsap elém az asztalra két csomag cigarettát meg valami konzervet. – Ezt mind a barátod hozta, ezt a vagyont.

– Mondd meg a hölgyednek, hogy szívesen lemondok a kávéról – szólok héberül Giorának, de az asszony is érti, mondja is, hogy:

– Megcsókolhatod… – Egy esztendő alatt tűrhető mennyiségű disznóságot tanult meg. Egyedül Holländer nem ért egy szót sem, még köszönni sem képes héberül. Giorát Pistának szólítja, nekem azt mondja, Öcsike, s kihívóan így üdvözöl: Adj isten, vitéz úr. Amikor benyitottam, éppen egy történet közepén zavartam meg, most aztán folytatja, fogatlan szöszmögéssel és a légzészavar kellemetlen zihálásával.

– …Hol vette ezt a lencsét, kérdezte a Grünberger. Na, mondom, nézze csak meg ezt a lencsét, Grünberger úr. Majdnem térdre esett. Csak nem szaharin? Egy egész zsák szaharin, apukám. Mit ért akkor egy zsák szaharin? Lili megmondhatja…

Senki sem figyel rá. Az asszony a kávéfőzővel babrál. Giora pedig azt lesi, hogy mikor megy ki az udvarra vízért vagy petróleumért, ilyenkor rendszerint utánasomfordál, s a sötétben megkísérel valami félszeg idétlenséget. Holländert ingerli, hogy történetei hatás nélkül maradnak, s olyasmire tér rá, amit, úgy gondolja, nem hagyhatunk szó nélkül.

– Ez egy hadsereg! Schwarc úr, a tábornok, lengő pajesszal megy rohamra. Öcsike mint őrmester a taknyát törölve szalad utána…

Rólam azután eszébe jut egy másik őrmester a váci kerékpárosoknál, ahol szolgált, egy igazi őrmester, bizonyos Német Imre, egy alföldi magyar ember. Azután élvezettel sorolja azt a sok értékes mondást, amit ettől az igazi őrmestertől tanult, a legjobban ez tetszik neki: Mit kóvályog, mint gólyafos a levegőben? Azután megint visszakanyarodik hozzám, ez egy katonaság, ahol az ilyenből őrmester lehet, mit mondanék, ha megkérdezné tőlem, mivel hűtik a Schwarzlose-féle géppuskát? Na ja, az arabok ellen könnyű volt, cigánynépség, ismeri ezt a fajtát, neki nem kell az arabokat bemutatni, tisztára cigányok. Azután a cigányokról megint eszébe jut az igazi őrmester, a Német Imre, aki egyszer négykézlábra állíttatott egy cigányt, a hasa alá, a földbe, beleásta egy bajonett markolatát, így kellett a cigánynak ébresztőig görnyednie a bajonett fölött. Ha elalszik, megnézhette volna magát, belezuhan a bajonett hegyébe. Na ja, a katonaság, az katonaság. A katonaságnál nem lehet senki frájer.

Azután kérdez valamit, nem is hallom, hogy mit mond, akkor hirtelen mozdulattal feljebb húzódzkodik az ágyán, a takaróról füzetes regények hullanak a földre.

– Hozzád beszélek, te idióta! – mordul rám.

Ezt is hagyom elszállni a fülem mellett. Giora feszeng a széken, az ő természetétől idegen ez a fülledt undor, könyörgő tekintetet vet rám, s végül ő válaszol helyettem Holländer savanyú kérdéseire. Elmondja, hogy még voltam fiatal, amikor jöttem országba, dolgozom földön munkát, és nincsen nekem rokon, sehol sincs, nincsen itt, nincsen odaátul, nincsen Amerikában sincs…

Holländer elégedett.

– Na ja, az ilyen niemandok mindenütt jól érzik magukat – szögezi le. – Mi, Lili?

Penészes tekintete megállapodik Giora domború mellén, a feszülő zubbonyon.

– Ha az apád így látna – szól hozzá, s lomhán vakaródzik közben. – Az apád azt akarta, hogy ember legyél.

Nesztelen léptekkel surran a helyiségbe egy marokkói suhanc, ő is mindennapos vendég Holländeréknél, őt is az asszony szedte fel valahol. Az asszony azt mondja róla, hogy Coco az ő jó kis pajtása, simogatja a fejét, mint egy gyereknek. A fiú ezt némán tűri, de alattomos, minduntalan oldalra pislogó, sötét szemében örökös nyugtalanság vibrál. A karjára tetovált kés és kígyó körül gyerekesen fenyegető írás: Aki engem megcsal, megölöm. A hangját ritkán lehet hallani, estefelé jön mindig, egy sarokba húzódik, hallgat, azután egyszer csak fölkel, és elmegy.

Az asszony megérinti a fiú karját.

– Ülj le, Coco – mondja neki, mintha egy kiskutyával játszana. – Itt szeretnek téged, Coco.

A fiú most is tőlünk a lehető legtávolabb keres helyet magának, ingét végig kigombolja, az ingszárnyakat tölcsérnyi köldöke fölött csomózza össze. Előrehajol, s a combjára támaszkodva, meztelen lába fejét bámulja.

Holländer, aki valaha színésznőket bolondított, most a műveltségét fitogtatja.

– Ça va, Coco – mondja. – Travaille?… Travaille?

– Oui, ’sieur – bólint a fiú.

– Argent beaucoup… beaucoup?…

– Non, ’sieur.

Holländer megfenyegeti az ujjával.

– Les putains… argent… putains… Coco argent… putains…

– Tu m’enmerdres^* – morogja a fiú undorral, és elfordítja a fejét.

Holländernét kéjes jóllakottsággal tölti el, hogy négy férfi veszi körül, s végigjáratja tekintetét sorra mindegyikünkön. Holländer püffedt ábrázatáról hamar elkapja a szemét, s fölváltva Giorát és a fiút vizsgálgatja. Végül én is sorra kerülök, de tőlem rosszkedvű lesz, ő is meglátja a titkos jelet a homlokomon, amitől időnként rosszkedvűek lesznek bizonyos személyek.

– Miért jöttél ide? – csattan fel a hangja. – Miért jársz közénk, ha nem érzed itt jól magad?

– El akartam búcsúzni tőled, Lilike – mondom szelíden. – Holnap leszerelek, és többé soha nem látsz, Lilike.

Az asszony elfordul. Egy ideig nem szól.

– Minden jót – mondja azután csendesen.

Felállok.

– Minden jót, Lilike – mondom. – Vigyázzatok magatokra, s őszintén kívánok nektek sok boldogságot, még neked is, Holländer.

– Minden jót, havér – mondja Holländer.

A marokkói fiú a száját sem nyitja ki.

Giora is feláll, jön utánam az udvaron át a kapuig. A kapuban kezet fogunk, és mindketten elfelejtjük, hogy holnap már nem látjuk egymást. Már a sarkon túl ér utol Giora elkeseredett hangja.

– Valamikor házuk is volt. Azért az más élet!

Mély lélegzetet veszek, megrázom magam, isten ments, hogy egy porszem maradjon rajtam Holländeréktől, kimarná a zubbonyomat, mint a sósav.

Egyetlen dolgom maradt még estére, egy városszéli istállóban őrzik a lovamat, s meg kell beszélnem a fuvarossal, hogy mikor jövök érte. Hadzsnak hívják a lovamat, a sivatagban találtam az elmúlt télen, járőrszolgálat közben. Öt kóborló beduin lovat gyűjtöttünk össze ezen a télen, nem volt könnyű munka. Az elvadult, emberi kapcsolataiktól elszokott állatok kétségbeesett bizonytalansággal viselkedtek, valahányszor fölfedeztek bennünket. Elvágtattak rögtön, de még a látótávolság határán belül megálltak, és lehorgasztott kobakkal visszabotorkáltak valamicskét. Amikor újra a közelükben jártunk, elhordták magukat, de mindig a nyomunkban maradtak. Hadzs volt a legsoványabb és legelvadultabb valamennyiök között, nem is vágyódtunk utána különösebben, és már nem is számítottunk rá, hogy megkaparintjuk. Rövid ideig játszotta csak a megalázó fogócskát, azután eltűnt a homokdombok között. Négy mérföldnyire láttam meg ismét, egy magányos kaktuszbokor mögül dugta ki a fejét, szándékosan elkerültük, és színlelt közönnyel baktattunk tovább. Száz lépést sem tehettünk, amikor hallottuk, hogy követ bennünket, és kurta horkanásokkal igyekszik felhívni magára a figyelmet. Futni kezdtünk, futott utánunk, akkor hirtelen álltam meg, és hirtelen fordultam szembe vele, s ahogy fordultam, már Hadzs is megtorpant, valami furcsa, természetellenes tartásban, szélesen szétterpesztett mellső lábakkal, akár egy viadalra készülő szarvas. Lassan elindultam a ló felé, orrcimpája kitágult, szügye reszketett az izgalomtól, de a helyén maradt. A képe elé álltam, kihívó közelségben, akkor vadul felvetette a kobakját, s fenn a magasban prüszkölve megrázta, olyan volt ez, mint egy lázadó búcsúkiáltása a kivégzés előtt. Hadzs megelégelte a szabadság magányát, hullámzó gerinccel baktatott mellettünk, s hagyta, hogy felvezessük arra a kicsiny magaslatra, ahol hat terepszínű sátorral tábort vertünk, mint a hajótöröttek egy kietlen szigeten. Leginkább hajnalonként éreztük, hogy egy végtelen tenger közepén táborozunk, amikor párolgott a harmat, s áttetsző, fehér páraréteg gomolygott alattunk a latóhatárig, s ha a járőrök visszatértek a szolgálatból, úgy emelkedtek föl a derékig érő ködből, mintha a tenger vizéből léptek volna ki.

Három tevénk is lődörgött még az öt lovon kívül a táborban, s minden katona tartott, apró cölöpökhöz kötözve, egy-egy poros, szomorú szemű birkát is. Ez némi fáradsággal járt, az állatokat gondozni kellett, fejni a birkákat, legelőt keresni, vakargatni a lovakat, kikergetni a konok és bájtalan tevéket a sátrak közül, de szívesen végeztünk mindent, ami kívül esett a szolgálat körein. Ha pedig őrségben álltunk az őrjöngő téli viharok idején, s a villámok fényében a megszokott cserjék, bozótok helyén görcsbe rándult, óriási ujjak nyúltak ki a földből, és őskori lények kúsztak felénk, valahogy megnyugtatott bennünket az állatok barátságos jelenléte.

Tél végén megszabadultunk a pusztasági szolgálatból, s a lovak tulajdonosainak megengedték, hogy egy nappal előbb keljenek útra. Hajnaltól estig tartó lovaglás után értük el Beér-Sevát, és még éjjel fuvarosokat is kellett keresnünk, istállókat, ahol ideiglenesen elhelyezhetjük az állatokat. Én hamarosan megtaláltam a magam emberét, egy Piske nevű, görbe lábú, ősemberképű fuvarost, aki akkoriban költözött Gedérából Beér-Sevába. Piske a félhomályban végighúzta ujjait a ló kiálló bordáin, sovány farán, a hasa alá bújt, még az ivarszervét is megsimogatta.

– Ez még nem ló, sztársina^* – mondta azután –, ez csak egy szegény, beteg dög, nebih.

S látszott, hogy ez így jobban tetszik neki, mintha egy erős, kiegyensúlyozott lovat bíztam volna a gondjaira.

– Majd nézd meg egy hónap múlva, sztársina. Majd meglátod, milyen ló lesz ez…

Piske kerítése mögött a német farkaskutya vad gyűlölettel csahol az udvaron, a szobában ég a petróleumlámpa, a pici, szabálytalan ablak nyitva van, s a falon a fuvaros árnyéka imbolyog. Piske mindig imádkozik, amikor nincs dolga, és éppen nem eszik vagy alszik. Az imák szövegét maga találja ki, és általában az életét meséli el bennük. „A Te szent akaratod volt, Örökkévaló – hadarja hajlongva –, a Te áldott mutatóujjad, hogy Lublinban elkerültem a razziát… Hát volna már egy csontom is, világ ura, ha a Te nagy jóságod folytán nem tudom meg, hogy Szlavko Dusek el akar árulni a policájoknak?… Tisztelettel köszönöm Neked.” Az imához, talisz híján, egy arab kefiát kerít a nyaka köré, és ez közelebb is van a szertartás eredetéhez, mint az arannyal szegett, sűrű rojtos imakendők, melyeknek a sarkába tárgyilagos gyári címkéket ragasztanak: Első osztályú áru, tiszta selyem, kézmeleg vízben mosható.

Piske árnyéka eltűnik a falról, az ablakban először egy karabély csöve jelenik meg, csak azután Piske feje.

– Ki az?

– Én vagyok, Piske.

– Te vagy az, sztársina? – morogja Piske. – Várj, megkötöm a kutyát… A múlt héten megvolt még a zseblámpám – mérgelődik, amint kinyitja a kaput. – Pár napja járt itt egy katona, azóta nem találom. Az a katona lopta el biztosan, hogy hulljanak ki a fogai. – A kutya felé rúg. – Hallgass már, te büdös kutya, ez nem arab, ez egy rendes, zsidó katona. Te meg gyere utánam, sztársina, nehogy letaposd a zöldséget.

Az értéktelen limlomokkal agyonzsúfolt helyiségben új kincset fedezek fel, egy ormótlan gramofont. A rézpántokkal díszített faláda azonnal szembeötlik. Piske az ajtóval szemben helyezte el, egy deszkákból ácsolt sublóton.

– Két hete találtam – mondja Piske, s nem kis büszkeséggel teszi hozzá: –, megjavíttattam. Sok pénzembe került. Várjál, felteszek neked valamit. – A sublót felső fiókjából előhúz egy agyonkarcolt His Masters Voice-lemezt, amíg teker, kiböngészem középen a feliratot: The Aria of Cavaradossi. Singing by Benjamino Gigli. – Három ép lemezt találtam. A többi összetört.

A sercegéstől, kattogástól alig lehet hallani az éneket. De Piskének ez így is gyönyörűség, behunyja a szemét, a fejét ingatja.

– A gite házen – mondja elismerően. – Jó kántor.

Azután valami az eszébe jut, s a sublót fiókjából, a lemezek mellől, kiemel egy kicsiny, vörös bőrbe kötött könyvet.

– Ezt is ott találtam, abban a házban. Nézd meg, sztársina, valami goj imakönyv lehet.

Megnézem a könyvet. Alfred Tennyson versei. A múlt század végén adták ki Londonban, aranyozott szegélyű lapjai között a cikornyás rajzokra finom hártyapapír simul. A címoldalon zöld tintával írt, angol nyelvű ajánlás: Kedves tanítványomnak és barátomnak, dr. Ibrahim Hasszuninak, 1936. Dr. Eliézer Mandel. S kerek pecsét alul: University of Jerusalem.

– Neked adom, ha akarod – mondja Piske.

Megköszönöm a könyvet, s becsúsztatom a térdem fölött az óriási szerszámos zsebbe.

Közben lejár a lemez, Piske készül rá, hogy megfordítsa. Eltolom a karját.

– Hagyd ezt most, kérlek. Ma korán visszamegyek a táborba. Hajnalban utazom. Leszerelek.

– Hála istennek – hajlong Piske, mintha imádkozna. – Most végre elmondhatod, hogy épségben és egészségben kerültél ki a bajból, veszedelemből. Megvan a két kezed, még szép… Megvan a két lábad is… Hát mondd, sztársina, mit akarhat többet az ember?

– Kell a lovam nemsokára, Piske.

– Látod – mondja Piske. – Van egy jó lovad is, hála istennek.

– Megnézhetném most, Piske?

– No jó. – Leakaszt a falról egy viharlámpát, meggyújtja, és a kezembe nyomja. – Gyere utánam. Kihozom a lovat az udvarra.

Végigvergődünk az udvaron, alig találok helyet, ahová letehetem a talpam, rozsdás csöveket, naftás kannákat, hordókat kerülgetek az istállóig. Bevilágítok az ajtón a nedves, penészszagú helyiségbe, s még a gyér fényben is meglátom rögtön a nyolc ló között az én lovamat. Hadzs az istálló szélén a falhoz húzódik, s fejét a mellette topogó ló nyakához akarja hajtani, de a másik elkapja a kobakját, s egészen kifordul a helyéről, hogy elejét vegye a barátkozásnak. Piske Hadzs farához lép, az állat felrántja a fejét, a lánca megcsörren, s egyszerre a többi ló is nyugtalankodni kezd.

– Hojsz, dögök – mordul fel Piske. Gyorsan eloldja a láncot, s kihátráltatja Hadzsot az istálló elé. A ló megáll mellettem, s úgy marad mozdulatlanul.

A farkaskutya eszeveszetten csahol.

– Arabszagot érez – magyaráz Piske, s elveszi tőlem a lámpát, magasra emeli, hogy jobban szemügyre vehessem a lovamat.

S mindjárt észre is veszek egy sebhelyet Hadzs oldalán. Megérintem ráncos, selymes állát.

– Ideje, hogy elvigyelek, Hadzs. Agyondolgoztat a zsidó.

Piske vigyorog.

– Te is dolgozni fogsz vele, sztársina.

Igazán nem lehet panaszom, Hadzson látszik, hogy tisztességesen gondozták, nyugodtabb lett, kigömbölyödött, a szőre ezüstösen fénylik.

De azért évődünk Piskével, mint valami régi irodalomból két falusi kupec. Még a pajesz helyét is megcsavarom a levegőben.

– Ez a vége az összedrótozott szíjaknak, reb Piske. Az állat tele van aztán sebekkel. Így adtam én oda ezt az ártatlan jószágot, reb Piske?

– Ccc – ingatja a fejét elégedetten. – Hoz a zsidó egy gebét. Kap a zsidó vissza egy paripát. S még kiabál is a zsidó, hogy neki a gebe kell.

Vállamhoz húzom Hadzs fejét.

– Vége lesz a nyomorodnak, te jóság – s intek Piskének, hogy elvezetheti.

A farkaskutya akkor hagyja csak abba a csaholást, amikor a ló eltűnik a sötétben.

– Ki tanította ezt a dögöt? – kérdem.

– Ő nem mondja meg – hunyorít Piske. – Annyit tudok csak, hogy az angol rendőrség hagyta itt.

– Szerencséd van – mondom. – Ez a jobbik fajta kutyájuk volt. A másik fajtát a zsidók szagára idomították.

– A zsidóknak szaga van? – ütődik meg Piske. – Milyen szaga van a zsidóknak?

– Nem tudom – mondom. – Az araboknak milyen szaga van?

Piske alacsony homlokán két mély ránc hullámzik, s azt mondja eltűnődve:

– Jó ember vagy, sztársina… iszol velem egy kis spirituszt?

– Sohasem iszom, Piske – mondom. – És most már megyek is.

– Szomorú életet csinálsz magadnak, sztársina – sóhajt a fuvaros. – No, várj akkor.

Ezzel ott hagy a sötétben, lámpa nélkül moccanni sem tudok a lomok között. A morgását még hallom egy ideig.

– Kevés a jó ember… Hajaj, de milyen kevés… Hol van az már?…

Kisvártatva visszajön, a sintérhurok méretű kulcskarikával meg a karabéllyal.

– Ha kaput nyitok, mindig magamhoz veszem a puskát.

A kapu előtt vállára emeli a karabélyt, tiszteleg. Igazítok valamit a tartásán, a puska agyán szabályszerűen helyére tolom fagyott, patkány harapta hüvelykujját. Ez tetszik Piskének.

Rákiáltok:

– Lábhoz!

Leereszti a fegyvert.

– Tudod, mit hozhatnál nekem, sztársina? – löki meg vállával enyelegve a vállamat, s titokzatos képet vág. – Ha kedvembe akarsz járni.

– No?

– Egy lemezt. Három lemezem van, abból is kettő arab. – S magas hangon, vonítva utánozza az arab éneket: – ualla… ualla… jahabibi…

– Bízd rám – mondom. – Olyan lemezt hozok, amit Párizsban csináltak.

– Párizs – kuncog szégyenlősen –, az egy élet!

Megragadja mellemen az inget.

– Ha eljössz a lóért, sztársina… ha visszajössz – nagyot nyel –, főzök neked egy jó húslevest. Egy igazi, otthoni, jó húslevest, sztársina, gombócokkal. Megterítünk rendesen, kezet mosunk, áldást mondunk… utána pedig egész este énekelünk. Kell ennél nagyobb öröm? – s rozsdás hangján már kezdi is: – „Halleluja, halleluja, zeng az egész ég, halleluja…”

Megszorítom a kezét. Mintha egy gombolyag drótot fogtam volna össze.

– Béke veled, Piske.

– Béke és áldás, sztársina.

 

 

Ezzel aztán el is intéztem mindent, amiért a városba jöttem, voltaképpen indulhatnék is a táborba, de valami rejtelmes erő visszatart, talán a közeli sivatag tömegének vonzása. Ácsorgok még a ház előtt, rágyújtok, fölemelek a földről egy csillogó üvegdarabot, bepillantok a szemközti, üres házacska udvarába. Piske háza és a pusztaság kezdete között már csak tetőiktől megfosztott romok sorakoznak, egyre ritkábban, kétszáz lépésnyire áll az utolsó, s azután, az afrikai hadjárat idejéből itt maradt angol tankcsapdák mögött, a holdtalan éjszakába olvad a Negev. A sakálok vonítása most olyan közelről hallatszik, mintha a tankcsapdák körül tanyáznának a falkák, s lassan elindulok az elnyújtott üvöltés irányába. A tankcsapdák között egy kúp alakú betontömbnek támaszkodom. Kellemes hűvös a levegő, naplemente óta legalább nyolc fokkal hűlt le. Szembefordulok az alig észlelhető széllel, amely enyhe növényillatot hoz a pusztaság felől, azután megcsapja az orrom egy közelben elhullott állat édeskés dögszaga is. Vége felé jár a rövid tavasz, a nap már a föld utolsó nedveit szívja, némely makacs, kemény levelű növény kivételével minden szárad és fonnyad, közeledik a teljes szárazság ideje, a pusztaság lakói készülődnek a vándorlásra, de az ősidők óta kialakult vándorlási rendet most aligha lehet követni. A katonai kormányzat mindig újabb körzetet nyilvánít biztonsági övezetnek, ilyenkor egy szakasz katona éjszaka körülveszi a tiltott területen táborozó törzs sátrait. Egyetlen órát adnak a beduinoknak a tábor kiürítésére, ennyi idő arra sem elég, hogy tisztességesen összeszedjék barmaikat. Ezért a tapasztaltabb törzsek már nem is cövekelik le a sátraikat, összekötözött sátorlapokon hálnak a szabad ég alatt, az egybeterelt állatok és a gyors menekülésre rendezett tárgyaik között. De nyár végére a pusztaság így is megtelik elhullott birkákkal, s a járőrök éjszaka, a valószínűtlenül alacsonyra ereszkedett csillagokon kívül, fehérre aszalódott csontokból is tájékozódnak. A beduinok holdtalan éjszakákon visszalopóznak az elhagyott táborhelyekre, learatják a bokáig érő gabonát, megkeresik az elcsavargott állatokat, s vállalják a kockázatot, hogy a katonák tüzet nyitnak rájuk. Ez a kockázat azonban nem túlságosan nagy, a pusztaság lakói a katonáknál jobban ismerik a vízmosta vádik útvesztőit, amelyekben nyomtalanul eltűnnek, ha felfedezik őket. A sivatag repedéseiben kóborolva, meglehetős kerülővel, egészen Transzjordániáig vagy Egyiptomig is eljutnak, így azután, a vádikon át, némi szegényes árucserét is lebonyolíthatnak. A katonai kormányzat üldözi a csempészetet, de sokáig semmit nem tett meg azért, hogy a beduinok igénytelen készleteiket a városban szerezzék be, s csak a legutóbbi időkben nyitottak meg számukra Beér-Sevában egy piacot, ahová a törzsek a hét bizonyos megszabott napján felküldik embereiket. Napnyugtakor indulnak el, hogy reggelre megérkezzenek. Estig a földön kuporogva, végtelen türelemmel eladják az apró tojásokat, az átszűretlen, nyers bogyóolajat s az agyagtálakban magasra púpozott és nedves zsákokkal frissen tartott, savanykás birkavajat. Este azután vásznakkal, edényekkel, kávéval és petróleummal térnek vissza a pusztaságba. Ezeken a piaci napokon a beduinok a város határában gyülekeznek először, itt bevárják a hatósági kíséretet. Rosszkedvű lovas rendőrök között végiglovagolnak a kijelölt utcákon, s fejüket kendőikkel a szemük nyílásáig beburkolva, védekeznek az idegen emberek gyanakvó pillantásai ellen. A beduinok minden követ ismernek a városban, s a néma fejbólintások egy-egy ház előtt azt jelentik: lám, itt lakott a marhakereskedő, Amin Habibi, ez itt Dzsamal Tubi udvara, ez volt Muhammad Hasszuni vegyeskereskedése, s abban a kőpalotában, ahol az ablakból most két borzas kisgyerek selypíti: büdösz arabok, büdösz arabok, ott fogadta a betegeit a hakim…

A beduinok nem olvasnak izraeli újságokat, s így nem látják a képeket, melyeken kecskéket forgatnak nyárson a parázs felett, s arcukról sugárzik az elégedettség. Izraeli tisztekkel szorítanak kezet ezeken a képeken, és a sátrak csúcsára kék-fehér zászlókat tűznek. A beduinok nem tudják, hogy valósággal családi kapcsolat alakult ki közöttük és a zsidó rendfenntartó alakulatok között… hogy a törzsek seihjei keserűen emlékeznek a török jüzbasik és az angol inspectorok zaklatásaira… és hogy végre az ígéret földjén élnek. A beduinoknak még arról is csak bizonytalan sejtelmeik vannak, hogy a háború már egy esztendeje véget ért…

Az elmúlt tél utolsó záporai mosták el ezt a háborút, a szemem láttára kezdődött meg a fegyverszünet első előkészítő tárgyalása. Éjjel tűzszüneti parancsot kaptunk, s hajnalra a háborúnak vége volt. Hajnalban egy domb tetejéről néztük végig, amint a Bet Dzsubrint és Faludzsát összekötő úton egymás felé közelednek az egyiptomi és az izraeli dzsipek, élükön az Egyesült Nemzetek Szervezete kék zászlós járműveivel. Az út közepén hosszú asztal állott, körös-körül egyszerű faszékekkel, ezekre az egyszerű faszékekre telepedtek le az irattáskáikat lóbáló főtisztek, de előbb kezet fogtak egymással, s mozdulataikból látszott, hogy baráti üdvözlések is kísérték a kézfogást: „How do you do, Major Teitelbaum… How do you do, Colonel Fuad.” Csendes áhítattal szemléltük a dombról a fekete bőrű szudáni parancsnokot, aki barettjét fázósan a szemöldökéig húzva ténfergett az európai tisztek között, s bokáig érő köpenyében máris olyan benyomást keltett, mint egy hadifogoly, akit az ellenség készletéből ruháztak fel. Egy messzelátó járt kézről kézre közöttünk, amikor a szememhez emeltem, éppen azt láttam, hogy az ellenőrző bizottság sofőrjei kristályvizes üvegeket helyeznek az asztalra. A fázós szudáni tiszt kirántotta az egyik sofőr kezéből a palackot, és reszkető kézzel, mohón töltötte magába az italt, az utolsó cseppig kiitta, és még akkor is a szája fölött szorongatta a palackot, amikor már nem is lehetett benne víz. Bizonyára jól bejegelt víz volt, erre sokat adott az Egyesült Nemzetek Szervezete, két dolgot tartottak igazán fontosnak, a jegelt italt és a DDT-t.

A kivonuló egyiptomiak útjában mindenütt fekete sátrak álltak szétszóródva a sivatag emelkedőin. A beduinok a ponyva nyílásaiból lesték napokon át a lerongyolódott katonákat, az Egyesült Nemzetek tisztjei sűrűn kattintgatták a fényképezőgépeiket. A beduinok kezdetben még örültek is, hogy nem kell többé hallgatni az ágyúzást, amit legalább annyira nem szerettek, mint a mennydörgést. Insallah – mondták a beduinok, meg azt mondták: böszir hér. Jó lesz. Nem sokkal ezután megjelent a sivatagban az első izraeli járőr egy szigorú utasítással, azután megjelent a második izraeli járőr egy másik szigorú, de az elsőnek éppen ellentmondó utasítással. Ettől kezdve a beduinok már egyre kevesebb hittel mondogatták, hogy „böszir hér”, a béke nedveit nyom nélkül szívta magába a szikkadt, repedezett föld, akár a korai esők vizét. „Majd a háború után – mondják a beduinok még mindig a piacon –, a háború után minden lesz, havadzsa.”

 

 

Egy háború, úgy látszik, nem mindenki számára ér egyszerre véget, igaz, hogy ezt a háborút akkor sem vette észre mindenki, egy derűs téli napon, amikor elkezdődött. Az emberek többségének ez a nap semmitmondó volt, utána még jó ideig éppúgy folyt az élet, mint azelőtt. A kávéházak műsoraiban gúnyos dalokat énekeltek a kirúgott britekről – akik mellesleg még teljes fegyverzettel várakoztak a mandátum területén –, s a terek padjain elkapott beszélgetésekben ilyesféle mondatokat lehetett hallani: „Gondoltad volna, Mose, hogy Uruguay is ránk fog szavazni…” „Az a szakszervezeti pénztáros Londonban, az a Bevin, most vakaródzhat…” Az emberek új utcaneveken töprengtek a King George, a Queen Victoria, az Allenby és a Lord Kitchener nevek helyett, és az üzletek kirakataiban Ben Gurion képe mellé elhelyezték Gromiko képét is, hálából, mert a zsidók országának függetlenségéért szállt síkra.

Azon a derűs, téli reggelen befogtam a lovat Joram Kaplinszki udvarában, ketten voltunk kocsisok a katrai arab Mahmud Nadzsarral, aki azon a reggelen késett valamit.

– Nem kell annyit lökni az asszonyt – mondta Joram. – Akkor nem alszol el.

S mert Mahmud ezt a kedélyt nem fogadta kellő megértéssel, Joram barátságtalanabbul kiáltott rá:

– Mit állsz még? Tedd föl a francia ekéket! M’rárba mentek szántani.

De Mahmud nem indult az ekékért.

– Ma nem lehet M’rárba menni, Joram úr – mondta halkan.

– Nem lehet? – kérdezte Joram, és rám nézett, hogy hallom-e amit ez az ember mond. – Miért nem lehet?

– Ma sztrájk van – Mondta Mahmud, s az inge szárnyával letörölte arcáról a verejtéket. – Arab sztrájk van, Joram úr.

– Arab sztrájk? – ismételte Joram, olyan hangsúllyal, mint aki mindebből csak azt nem érti, mit jelent az, hogy arab, és mit jelent az, hogy sztrájk.

– Arab sztrájk – mondta még egyszer Mahmud.

Joram Kaplinszki elhallgatott. Csontos, borostás arcában örökké megvetést és bizalmatlanságot sugárzó tekintete egyszerre nyugodt lett, valósággal derűs. Úgy nézett Mahmudra, mint egy oktalanságokat hajtogató gyerekre. Lassan tagolta a szavakat.

– Kapákat is vigyetek magatokkal.

– Nem lehet M’rárba menni – mondta Mahmud elkeseredett izgalommal. – A katraiak dolgoznak ma. De M’rárba nem lehet menni.

– A Fetter-gazdaság mellett – vetettem közbe –, ott is van még kilenc dunám, ahol szánthatunk.

Joram panaszosan nézett rám, hogy én sem értem meg, hogy ma senki sem érti őt.

– Megmondtam, hogy hol dolgoztok. Nem mondtam meg?

Mahmud először emelte föl a hangját.

– Ne menjünk M’rárba, Joram úr. Én jót akarok, Joram úr.

– Jól van, Mahmud – mondta békésen Joram. – Szedd össze a holmidat. A mai napig kifizetlek – s már számolta is –, ebben a hónapban tizennégy és fél napod volt…

Mahmud az orrán át szívta be a levegőt, indulatosan megrázta a tejét, azután sarkon fordult, hozta a kapákat, földobta a szekérre, és ment az ekékért.

– Mire jó ez, Joram? – kérdeztem. – Mit számít egy nap?

– Semmit – mondta Joram. – Semmit nem számít.

– Gaddem! – üvölt Mahmud, s mint az eszeveszett mászott föl a bakra. – Gyerünk!

– Csendesebben, te! – szólt harag nélkül Joram. – A gyerek még alszik. – S ahogy kiértünk a kapun, utánunk kiáltott: – Délre ott leszek én is nálatok.

Mahmud összeszorított fogakkal hajtott végig Gedérán. Nem háborgattam. A faluban mindenütt találkoztunk arab napszámosokkal, nehézkesen és fáradtan mozogtak, mintha egész Katra álmatlanul töltötte volna az éjszakát. Rosszkedvűen köszöngettek, s rögtön elkapták egymásról a tekintetüket. Mahmud szótlanul hajtott az ösvényen, s mikor ráhajtott az országútra, az egyik ló lánca kiakadt. Leugrottam a bakról, a lánccal bíbelődtem, a kampót végül is rossz láncszembe akasztottam. Akkor szólalt meg először Mahmud.

– A harmadikba, testvérem.

Többet ezután nem beszéltünk, de most már egymásra néztünk olykor, zavart vigyorral, úgy viselkedtünk, mint a gyászolók, akik nem túlságosan közeli rokon temetésén vesznek részt. Elhagytuk Katrát, a falu kihaltnak látszott, csupán az udvarokról felszálló füst árulta el az élet nyomait. Az utolsó házakkal szemben, a brit rendőrségi erődítmény előtt, géppisztolyos, sisakos rendőrök lézengtek. A katrai rendőrség után élénkebb lett a világ, itt már gedérai gazdák narancsosai sorakoztak, az árokparton zsidó munkások üldögéltek, a nyesőollóval körmüket vagdosták, várták, hogy felszáradjon a harmat a gyümölcsökről, és megkezdhessék a szüretet. M’rári arab birtokok követték a narancsosokat, a földeken nem dolgozott senki. Maga a falu dombra épült, az országútig lejtett, lépcsős utcácskák vezettek fölfelé, mezővárosnyi nagy falu volt, főtere a domb tetején. Joram Kaplinszki hat dunám szőlője éppen a faluval szemközt húzódott, arab gyümölcsösök közé ékelve, az országút túlsó oldalán.

Mahmud megragadta a karomat, és egy olajfára mutatott a domb lábánál, a gyeplőt tétova idegességgel fogta, mint aki nem tudja, merre hajtson. Hagyta, hogy kiszedjem a gyeplőt az ujjai közül, de a karját nem eresztette le, mintha továbbra is a szíjat szorongatná. Egészen az országút széléig húzódtam a szekérrel, hogy helyem legyen gyorsan visszafordulni, ha történik valami. A lovakat lassú poroszkálásra fogtam, s valamivel az olajfa előtt fékeztem. Néhány fellah ácsorgott az olajfa alatt, vastag husángokra támaszkodva, de nem jöttek elő, egy ideig még tanácskoztak. Azután kilépett az árnyékból két fiatal férfi, az egyik méltóságteljesen feltartotta a kezét. Így várakoztak mozdulatlanul, húszlépésnyire tőlünk, s csak akkor lazítottak a tartásukon, amikor megjelent mögöttük a muhtár,^* hóna alatt egy jókora Koránt szorongatott. Kiszáradt, sánta öregember volt a muhtár, korhadt és göcsörtös, mint egy nagyon öreg gyökér, a kocsihoz bicegett, a két férfi tiszteletteljes távolságban követte, a többiek is – voltak még vagy hatan – előbbre jöttek valamicskét, s felsorakoztak az országút szélén.

A szekér előtt az öregember mélyen meghajolt.

– Szaida.

– Erősödjék meg a tested, Abdul Káder – motyogta Mahmud, s a fellahokat bámulta, az ő tekintetük aggasztotta.

Az öregember felénk fordította arcát, feje fordulatából láttam rögtön, hogy fél szemére vak, de a zöld hályogtól megpenészedett másik szemével is alig láthatott. Úgy tett, mintha figyelmesen vizsgálna bennünket, de inkább csak Mahmud hangját ízlelgette, és egyszerre örömmel kiáltott fel:

– Mahmud Nadzsar! Szuliman Nadzsar fia!

– Úgy van, Abdul Káder.

Akkor a muhtár még közelebb lépett, s azt kérdezte megélénkült érdeklődéssel:

– Kaptatok már hírt Amer Nadzsarról?

Mahmud megrázta a fejét. Nem ismerte Amer Nadzsart.

Nem? Hát neki nem rokonai a szumszumi Nadzsarok? Neki Ramallában vannak rokonai?… S lassan elkezdődött az összekuszált családi háló bogozása, a csodálkozás jabbajé kiáltásai kísértek minden felfedezést. A muhtár megörült minden újabb névnek… s kuncogott az örömtől, amikor megtudta, hogy Mahmud Nadzsar nagybátyja nem a derék Amer Nadzsar, aki Haifába költözött, és az olajfinomítóban dolgozik, hanem a latruni rendőrség őrmestere, Abdallah Nadzsar, aki nemrég feleségül vette a maszmijjei muhtár, Loftallah Falah lányát. Loftallah Falah pedig unokatestvére a m’rári tanítónak, Ibrahim Falahnak… Rám ügyet sem vetett a muhtár, de a többiek is úgy tettek, mintha ott sem volnék. Azután valami türelmetlenebb mozdulatra szánhattam el magam, mert a muhtár egy Abu Kabir-i sógornál elvágta a családi kapcsolatok fonalát, s azt kérdezte hirtelen:

– Kinél dolgozol most, Mahmud Nadzsar?

– Havadzsa Joramnál, Gedérában – mondta Mahmud.

Ennek az öregember, érthetetlen okokból, ismét megörült, mindennek örült. Összecsapta kezét, a két fiatal férfi felé fordult, azok is elégedetten dünnyögtek valamit.

A muhtár akkor az égre nézett, melyet még nem fakított ki egészen a nap, s végtelen magasban egy áttetsző felhődarab foszladozott.

– Sok eső esett mostanában – mondta a muhtár.

– Sok eső, igaz – bólintott Mahmud.

– Most jó ideig lehet dolgozni – mondta a muhtár.

– Ins’ allah – mondta Mahmud.

– Holnap is lehet szántani – mondta a muhtár. – Holnap már mi is szántunk.

– Holnap is lehet, igaz – mondta Mahmud.

Egy magánautó közeledett Tel Aviv felől, de ötvenméternyire előttünk megállt. Azután egy autóbusz haladt el mellettünk, oldalán tábla: Tel Aviv–Beér Tuvia. A vezető fékezett, és kihajolt a fülke ablakán.

– Mi történik itt? – kérdezte.

– Semmi – mondtam. – Mehetsz nyugodtan.

Nem hitt nekem, bizalmatlanul méregette egy darabig a botjaikra támaszkodó fellahokat, az utasok is kibámultak az ablakon.

– Haifában ma reggel megöltek három zsidót – mondta a sofőr. – Az olajfinomítóban. Három munkást. – Azután visszabújt a fülkébe, és indult tovább. Most már a magánautó is követni merte, nagy sebességgel hajtott el a szekér mellett.

– Ez itt havadzsa Joram földje – magyarázta a két fiatal fellahnak a muhtár, s az országút túloldalán a szőlőtövekre mutatott.

– Úgy van, Abdul Káder – mondta Mahmud.

– Jó szőlő – mondta a muhtár, s hozzátette, mintegy lezárva a beszélgetést. – Holnap, Mahmud Nadzsar.

– Holnap, seih – ismételte Mahmud, s a fékre csomózott gyeplő felé nyúlt, de keze félúton a levegőben maradt. Magam akasztottam ki a gyeplőt, de mielőtt megfordultam volna a szekérrel, előhúztam még a zsebemből egy csomag cigarettát, és a muhtár elé tartottam. Az öreg kisujja hosszú körmét benyomta a feszes dohányba, úgy húzta ki a cigarettát, megforgatta a szeme előtt, és azt mondta:

– Mindannyian megöregszünk.

Ráérősen haladtunk Gedéra felé az országúton, nem volt nagyon sürgős a találkozás Jorammal, s már meg is fordult a fejemben valami barátságtalan válasz, ha nem tetszik neki, hogy visszajöttünk. Mahmud, mandulavágású szemét lehunyva, némán ült mellettem. Barna arca sárgás fényűre sápadt és behorpadt. A narancsosok szélén az árokpartról eltűntek a munkások, fölszáradt a harmat, mindenütt megkezdték a szüretet. Élénk lárma hallatszott a fák mögül, a ládakészítők kalapálása, kosarak puffanása, a munkavezetők rekedt kiáltásai. De az országút csöndes volt, egész úton mindössze egyetlen katonai dzsip húzott el mellettünk, arab legionárius vezette, a hátsó ülésen, egy angol tiszt oldalán, jókora skót juhászkutya lógatta a nyelvét.

A katrai rendőrség előtt, az országút közepén, egy rendőr állt háttal nekünk csípőre tett kézzel, felsőtestét előre-hátra hajlította. Amikor a kocsizörgésre megfordult, megismertem Bill Croft őrmestert, s rögtön láttam rajta a több napos ivás zsibbadását, ami már valami csontszáraz józansághoz hasonlít. Merev volt, mint az öntött vas, végtagjainak valamennyi forgójából elpárolgott az olaj. Amikor melléje értem, belekapaszkodott a kocsi vendégoldalába, és elkezdett tolni hátrafelé, mintha az ő ereje állította volna meg a szekeret, s végül alig tudta magát egyensúlyba hozni.

– Hogy van, Uri? – szólított meg csikorgóan fáradt hangon.

– Finoman – mondtam. – És maga hogy van, Bill?

– Búcsúzom a rohadt Palesztinától – mondta.

A szeme mélyen ült, és véres volt, pofacsontja körül térkép rajzolódott ki a hajszálerekből.

– Hova telepítik, Bill?

– A rohadt Ciprusba – mondta.

– Jobbat érdemelt volna – mondtam.

A rendőrség kapuja tárva volt, beláttam az udvarra, fakó bútorok halmozódtak az udvar közepén, a nap metszett rózsákat világított meg egy konyhaszekrény üveg tolóajtaján. Porcelán vázák és selyemernyős állólámpák között egy csipkékkel díszített fotelben overallos rendőr ült, és egy óriási rendőrségi fényszórót szerelt szét.

– Van néhány fölösleges holmim – mondta az őrmester. – Nem akar venni egy rohadt Browningot?

– Nem – mondtam. – Nem akarok venni.

– Ne féljen – mondta. – Ismer engem?

– Ismerem, Bill – mondtam. – Nem félek magától.

Azt hitte, hogy arra a szelíd játékra gondolok, amikor az országúton a rendőrök eladnak valakinek egy fegyvert, azután ugyanazt a fegyvert egy másik járőr, kétszáz yarddal arrébb, elkobozza.

– Odaadom magának ajándékba, Uri – mondta az őrmester.

– Köszönöm, Bill – mondtam. – De minek kell nekem egy Browning?

– Maga is tudja, hogy minek kell egy rohadt Browning – mondta.

Megráztam a fejem.

– Fogalmam sincs róla, Bill.

– Okay – mondta. – Mi a véleménye egy Webley Scottról?

– Semmi – mondtam. – Mikor utazik, Bill?

– Holnapután – mondta. – Fogadja el azt a rohadt Browningot.

Az erődítmény egyik földszinti ablakából kihajolt egy sárga hajú, szeplős nőszemély, élénk színű pongyolában, és egy élénk színű kis szőnyeget rázott ki, ennyi szín talán még sohasem villant fel egyszerre az erődítmény piszkosszürke falán. A sárga hajú nőt, valamelyik angol rendőr altiszt feleségét, már láttam a szövetkezeti boltban, s az volt a legkülönösebb benne, hogy éppen olyan volt, mint egy angol rendőr altiszt felesége.

– Viszontlátásra, Bill – mondtam, s már útnak is indítottam a lovakat. – Majd írjon, Bill.

Azután egy rekedt üvöltésre visszafordultam.

Bill Croft a földön ült, az országút közepén, s az erőlködéstől kivörösödve bömbölt:

– „For he’s a jolly good fellow… For he’s a jolly good fellow…”^*

Lábát széttárta a földön, karját fel-le mozgatta, mintha el akarna repülni.

Többet nem néztem vissza. Sajnáltam, hogy nem mondtam valami rendesebb szöveget ennek a rendőrnek. Bill jó rendőr volt, s nincs a világra nagyobb áldás, mint egy jó rendőr.

A katrai házaknál baktattunk. Az országúthoz legközelebb eső viskó falának dőlve aprócska ember nézelődött bő, fekete, európai öltönyben. Olyan kicsi volt ez az ember, mint egy gyerek, de az orra nagy és haragos volt, s alatta vékonyra sodort, hegyes bajusz ágaskodott kétfelé. Az új, fekete öltönyhöz gondosan hajtogatott fehér kefiát viselt, a csillogó selyemzsinór féloldalasan övezte át a kefiát, és ebben is volt valami kisvárosi nyegleség. Mezítláb álldogált, a szandálja a földön hevert, egy félig szétnyílt, fekete esernyő mellett. Amikor elhajtottam a szekérrel, az orra még haragosabb lett, s a szája sarkából köpött egyet utánam. Mahmud ebből semmit sem vett észre, mintha elaludt volna a bakon, az úton egyetlen pillanatra sem merült föl a gondjaiból. S csak Joram udvarában lett élénkebb ismét, mintha az istállók és a megszokott gazdasági épületek nyugtatták volna meg. De akkor túlzott buzgalom fogta el, egész teste belelendült, úgy magyarázott Joramnak. A gazda közben takarmányt darált, az arcáról nem lehetett leolvasni, hogy mit gondol a történtekről.

– Nem baj, Joram úr, majd holnap szántunk… A bolondokkal nem kell törődni… Bolondok mindig lesznek a világon… Dolgozni kell, ez a legfontosabb… Ha nem dolgozunk, mi lesz? Igaz, Joram úr?… Tegnap volt Katrában egy ember. Jaffából jött… Én megmondtam Szulimán Sákernek, semmi közünk ehhez a jaffai emberhez… Talán ők adnak majd munkát nekünk, ha itt elveszítjük a munkánkat?… Nincs igazam, Joram úr?… Nekem még fél dunám földem sincs, én a munkámból élek… De holnap mindenki észre tér, Joram úr, a m’ráriak is… Holnap, Joram úr…

Joram abbahagyta a gép tekerését, egy maroknyi takarmányt szétmorzsolt az ujjai között, azt vizsgálta, elég apróra törte-e a daráló.

– Kopnak ezek a rohadt fogaskerekek – mondta a fogai között.

S mellékesen hozzámorogta:

– Holnap nem kell már jönnöd, Mahmud. Nincs szükségem rád.

Ez december elején történt. Januárban már egyetlen fellah sem dolgozott Gedérában, még az aprócska lányok sem, akik közül azelőtt három-négy is tevékenykedett minden nagy gazda udvarán. Februárban a fellahok már vásárolni sem járhattak Gedérába, és csak egyetlen úton, és ott is csak különleges igazolással léphették át a falu határát. Márciusban azután egész Katra útra kelt Jibnébe, egy déli faluba, ahová nem ért el a zavargások moraja. A fellahoknak saját biztonságuk okából kellett elhagyniuk Katrát, ahogy ezt jóindulatúan és nyíltan elmagyarázta a falu öregeinek a gedérai nagygazdák küldöttsége. Zukkermann úr, Sahevics úr és Kaplinszki úr megnyugtatta a fellahokat, hogy nemsokára visszatérhetnek földjeikre, és ha valamit nem bírnak magukkal vinni, az itt maradhat, el sem kell rejteni semmit, mindent úgy találnak majd, ahogy hagyták. A kiürítés nagyobb zökkenők nélkül zajlott le, legföljebb azt nem értették a katraiak, hogy miért veszik körül a falut izgatott fegyveresek, hiszen ők nem ellenkeznek. Azután ebbe is beletörődtek, ezek már ilyen idők, mostanában ez mindenütt így szokás. A katraiak útja M’rár mellett vezetett, s a fellahok jól láthatták a falu lejtőit átszelő, frissen ásott árkokat s a homokzsákokkal védett géppuskaállásokat. Jabbajé, mondhatták borzongva egymásnak a fellahok, mire való ez az engedetlenség, milyen szerencse, hogy Katrát elkerülték a szíriai és iraki szabadcsapatok, ők ezért majd visszatérhetnek, mindenki tudja, hogy ők engedelmesek voltak. Így vonultak el a fellahok Katrából. Valamennyi fellah – kivéve Mahmud Nadzsart. Az egyik őrnek ugyanis a falu kiürítésekor elsült a fegyvere, s a golyó Mahmud combjába fúródott. Ezt az őrt azután alaposan összeszidta az őrség parancsnoka, jól megmosta a fejét, Mahmudot pedig feltűnő gonddal Gedérába vitték, egy hevenyészett katonai kórházba. Nehezen gyógyult, majdnem két hónapig tartott, amíg teljesen felépült, de addigra nem maradt egyetlen arab település sem délen, az izraeli hadműveleti vonalakon belül. Mahmud nem mehetett a családja után, és nem maradhatott Gedérában sem, a katrai házakat meg már a zsidó földmunkások számára fertőtlenítették. Kaplinszki úr közbenjárására végül a katonai rendőrség Mahmudot a jaffai arab gettóba telepítette. Még láttam őt azon a reggelen, amikor Jaffába szállították. Joram Kaplinszki feleségétől kapott az útra egy piros női pulóvert, ebben a rövid, mindkét könyökén lyukas pulóverben álldogált egy teherautón, két katonai rendőr között. Jó szándékot mutató mosoly húzódott végig Mahmud arcán, s a teherautó rácsába kapaszkodva, buzgón köszöngetett a szamarakon földjeikre siető gazdáknak: – Jó reggelt, Avraham úr… Salom, Ejlon úr… – Amikor túl hangosan köszönt, az egyik rendőr barátságosan rámordult: – Uszkut ja muallem! Hallgass, főnők!

 

 

– Igaz, hogy ezekből a házakból orvlövészek lőtték a zsidó autókat? – kérdezte tőlem Katrában egy jugoszláv telepes, egy bánáti ügyvéd, aki a katrai tanító házában lakott, s nem volt túlzottan megelégedve a kényelemmel.

– Szép mesék – mondtam.

Szandelék udvarán – a muhtár háza volt – beszélgettünk, egy üveg Karmel bor mellett, az ügyvéddel és Erella apjával, ezzel a sötét bőrű, kissé keleti módon férfias, szarajevói szefárddal. Emanuel Szandel úgy gondolta, őt azért tették vezetőnek, hogy mindenféle tévelygést helyre rakjon, valami bárgyún hivatalos felületességgel.

– Még ezt meg kell vizsgálni – mondta.

– Micsodát? – kérdeztem.

– A katraiak mulasztásait – mondta.

– Egy teherautót felgyújtottak – szólt közbe a bánáti ügyvéd. – Én beszéltem valakivel Gedérában, aki a saját szemével látta.

– Még ezt meg kell vizsgálni – mondta Szandel.

– A teherautó semmi – mondtam. – De fúvócsövekből mérges gázt fújtak Gedérára.

Erella apja indulatosan felém fordult, és magába fojtott valamit, tudtam, hogy soha nem fog megkedvelni, de nem is izgatott.

Az ügyvéd alig mutatott meglepetést a fúvócsövön. Minden rémséget elhitt, kedvem lett volna kipróbálni még egyet-kettőt.

– Gyilkosok – mondta az ügyvéd. – Azt kapták csak, amit megérdemeltek.

A bánáti ügyvédet úgy hívták: doktor Salusinszki Ottomár. Művelt ember volt, két láda könyvet hozott magával Pancsováról, s gyakran használta ezt a szót: teoretikusan.

– Remélem, mind kimentek – mondta. – Egy sem él már itt közülük.

– Teoretikusan – mondtam. – Én csak azt láttam, amikor elindultak… Meg azt tudom, hogy itt hagytak egy csomó holmit.

– Még ezt meg kell vizsgálni – mondta Erella apja.

– Csupa használhatatlan ócskaságot – mondta rosszkedvűen a bánáti ügyvéd. – Te itt voltál, amikor kikergettük őket?

– Igen – mondtam. – De ez nem jelenti azt, hogy mind elmentek.

Én is csak azt láttam, amikor elindultak Katrából edényekkel és némi élelemmel megrakott taligákkal, tíz-tizenöt sovány tehenet hajtva maguk előtt, kosarakkal, gyékényekkel és csíkos matracokkal az asszonyok fején. De hogy hova érkeztek meg, azt a világon senki sem tudhatja.

A beér-sevai piacon – még a tavasz elején történt – megszólított egy fiú. Vártam már, hogy megszólítson, jó ideig kerülgetett, s kíváncsi voltam rá, hogy mit akar. Mocskos, fekete köpeny takarta a fiú meztelen testét, elöl a vászon végighasadt, és időnként szabadon hagyta a nemi szervét. Kezén és lábujjain a körmök hosszúak voltak, feketék és begörbültek, mint a karmok. Orra alatt és az állán ritkás, vöröses borosta ütközött ki. Amikor eléggé eltávolodtam az őrt álló rendőröktől, gyorsan mellém lépett.

– Vennék egy inget és egy nadrágot, havadzsa.

Meglepett, hogy tisztán és szépen beszél héberül a fiú, de azért nyersen válaszoltam neki, ingerelt, hogy a lézengők közül éppen engem választott.

– Majd levetem a nadrágom a kedvedért.

– Van pénzem, havadzsa, három új fontom – mondta öntudatosan. – Nem akarom ingyen.

Lehetetlen volt a fiú szemébe nézni. A sötétbarna szemgolyók ugráltak és remegtek gyulladásos szemhéja alatt, és néha olyan furcsa módon merevedtek meg, hogy az a gyanúm támadt, a fiú leprás. Valójában nem tudtam, miből lehet ezt megállapítani, mégis leprára gondoltam, s amikor a fiú közeledett egy lépést, arrébb húzódtam. A fiú észrevette ezt az önkéntelen hátrálást, az arcán keserű fintor jelent meg.

– Te nem vagy beduin – mondtam támadóan. Kezdtem úgy viselkedni, mint egy rendőr. – Nekem az igazat mondd.

– Nem vagyok beduin – felelte nyugodtan. – Bet Darasz-i vagyok.

Felháborított ez a nyíltság, bizsergett a kezem, hogy megüssem ezt a fiút, nem tudtam melyik mozdulatomból olvasta ki, hogy ennyire bizalmas lehet hozzám.

– Hol tanultál meg ilyen jól héberül? – pattogtam tovább.

– Zsidóknál dolgoztam – mondta.

– Hogy kerültél a beduinokhoz? – kérdeztem.

– Vannak itt mások is – mondta.

– Honnét szöktél meg?

Úgy kellett belőle kihúzni minden szót az útjáról. Nem azért, mert félt tőlem, csak mert nem akart beszélni erről. De lassan mégis kiömlött elém egy kanna nyomorúság, s ott sistergett az árnyéktalan téren a porban.

Bet Daraszból anyjával, bátyjával és a húgával Jibnébe menekültek, ez volt a katraiak első állomása is. Jibnéből Bet Dzsubrinba, azután Irak Mansijjébe. Bátyja már Jibne kiürítésekor eltűnt, nem tudja, hogy hová. Anyja Bet Dzsubrinban halt meg, mellbaja volt. Irak Mansijjében a szudániak megerőszakolták a húgát, és ott tartották továbbra is a fedezékeikben. A fegyverszünet megkötését követő napon teherautókra rakták őket, és útnak indították Gáza felé. Éjszaka megszökött, s a vádikon keresztül délnek tartott, a sivatag irányába.

Azt kérdeztem, mért nem ment el a többiekkel Gázába. Azt felelte, utálja az egyiptomi tiszteket. Mért utálja őket? Mert teleaggatják magukat ékszerekkel. Ékszerekkel? Aranyláncokkal. Talán még a lábukon is hordanak. Ezért utálja őket? Azért is, mert franciául beszélnek egymás között. Miért beszélnek franciául, ők is arabok. Meg azért is utálja őket, mert egyszer repülőgépről angol csokoládét, cigarettát és déligyümölcsöket dobtak le nekik. Akkor a fellahok már csak füveken éltek, és így húzták ki ínyükből a fogukat – s piszkos kefiájából két ujjal kihúzott egy elrojtosodott szálat.

– Minek neked az ing és a nadrág? – kérdeztem.

– El akarok menni innét – mondta.

– Hová?

– Jaffába.

– Miért? – faggattam tovább.

– Utálom a beduinokat – mondta, s az egyik guggoló árus mellől fölkapott egy dzsárát, a magasból csorgatta szájába a vizet, azután undorodva kiköpte a beduin lába elé. – Ezek nem emberek… Utálom a sivatagot.

– Mit nem utálsz?

– A mozit – mondta. – Jaffában biztosan van mozi is. – Zavaros szemében némi öröm csillant. – Gary Cooper!

– Azt hiszed, hogy egy ing és egy nadrág elég hozzá, hogy eljussál Jaffába? – kérdeztem.

– Igen, havadzsa – mondta. – Elég hozzá.

Viszolygó szánalommal néztem ezt a rossz külsejű fiút. Az arca fonnyadt és ráncos volt, mint egy túlérett füge, beteges, koravén arc. Kétségbeejtően kevés érzéke volt ennek a fiúnak is a valóság iránt, nem több, mint azoknak a fellahoknak, akik egy éjszaka egyszer csak összecsomagolnak három kenyérlepényt, és elindulnak a határokon túli táborokból. Azt remélik, visszatérhetnek felégetett és bulldózerekkel leborotvált falvaikba, s ott aztán megkeresnek majd valami csekély értékű holmit, amit a menekülés előtt a földbe rejtettek. Vagy még annyi okuk sincs. Eszelősek. De a katonai kormányzatot nem foglalkoztatják a lélek titkai, a nyomurúságos kószálókra sötéten hangzó nevet aggattak: visszaszivárgók. Ha a lappangó fellahok nyomot hagynak valahol, az újságok nagy lármát csapnak, és azonnali intézkedéseket követelnek. A katonai kormányzat erre azt válaszolja, hogy a félelem túlzott, és nyilatkozatokban nyugtat meg mindenkit, hogy ura a helyzetnek: „Legsürgősebb feladatunk ez idő szerint a visszaszivárgók megfékezése. Nem nézhetjük tétlenül a lakosság személyi és vagyoni biztonságának örökös veszélyeztetését. Olyan intézkedéseket fogunk hozni, amelyek örökre elveszik a visszaszivárgók kedvét határaink megsértésétől, s ha szükség lesz rá, a legkíméletlenebb eszközöket is igénybe vesszük a kalandorok felszámolására.”

A kóborló fellahok útjukon senkitől sem remélhetnek segítséget, arab település is csak egy van délen, a polgári és katonai őrséggel körülvett midzsdali gettó. A járőrök ezért a legtöbb esetben már az út kezdeténél feltartóztatják őket. Akadnak azonban óvatosabbak és kitartóbbak, akik éjszaka lopakodnak mindig tovább, a narancsosok sűrűjében vagy a kaktuszsövények alján. Ezek elérik egykori falvaikat, ott aztán már nem tudják, mit tegyenek, mintha elvesztették volna minden akaratukat, napokig bolyonganak a szemét között, amíg beléjük nem botlanak a katonák.

Így leptünk meg egyszer a lerombolt Jibnében egy fellahot, vályogtörmelékek között ült a földön, óvatosan közeledtünk, olyan nyugodt biztonsággal várakozott, hogy fegyvert gyanítottunk nála. Félelem nélkül, inkább valami félszeg ámulattal nézte a katonát, aki géppisztolyát a mellének szegezte. A tiszt azt kérdezte, hány napja van itt. A fellah az ujjain számolt. Négy napja. Miért jött vissza? Ez az ő faluja – mutatott a romokra. – Ez az ő háza volt. Mit akar csinálni? Semmit. Ez az ő háza volt. A nagyapja építette. Lopni akar? Miért kell neki lopni? Két dunám földje van. Ott, ahol az a hat fügefa látszik, az is az övé. A tiszt hallgatott, nézte a fellahot, látszott rajta, hogy jobb szeretett volna nem találkozni vele. Neszcionai nagygazda fia volt a tiszt, harmadik nemzedék, ősidők óta arabokkal dolgoztattak, ugyanazt a nyelvet beszélte, mint a fellah. – Gum ja szahbi – szólalt meg csendesen. Kelj fel, barátom. A fellah feltápászkodott. – Abu Ali a nevem, havadzsa. – Tudod, hogy hol vagy most, Abu Ali? – A fellah kihúzta magát, s mintha egy angol rendőr igazoltatta volna, hadarva adta meg a választ, együgyű angolsággal, s az egykori területi felosztás alapján: – Yibne Settlement, Gaza District, Palestine.^* – Azt kérdeztem, Abu Ali, hogy hívják most ezt az országot? – A fellah gondterhelten dörzsölte talpával a másik lábáról a sarat, lehorgasztotta a fejét, és alig hallhatóan motyogta: – Mus fahem, havadzsa. Nem tudom, uram. – Izrael – mondta a tiszt. – Jiszrail – ismételte a fellah, és komolyan bólogatott hozzá. Az egyik katona felnevetett, de a nevetésben félelem is volt, mint aki egy őrült mozdulatain szórakozik. A tiszt arca merev lett, sötét és kiismerhetetlen. Leguggolt a fellah apró bugyrához, kicsomózta. Kétmaroknyi fonnyadó levélen félig elrothadt kenyérlepényt talált. Felvette a kenyeret, amely egészen zöld volt már a növény nedvétől, megnyomogatta, és olyan gonddal helyezte vissza a levelekre, mint egy értékes és kissé repedt vázát. Megszagolta a növényt is. – Ez jó fű – mondta erre a fellah. – Jó a sebekre. – Bugyogója szárát feljebb húzta, s némi büszkeséggel mutatta a bokája fölött fakadó fekélyeket. – Abu Ali – mondta a tiszt mélységes alázattal egy bokornyi romnak mellettünk, majdhogy hátat fordítva a fellahnak. – Velünk kell jönnöd, Abu Ali. – A fellah szíve fölé helyezte alaktalan, sárszínű kezét, és meghajolt: – Allah áldjon meg, havadzsa. – S hozzátette, hogy meggyőződjünk, ő nem akármilyen ember: – Thank you, Sir. – Valósággal örült neki, hogy elvezetjük egy közeli katonai táborba, útközben bizalommal hunyorgott ránk. Most majd minden rendben lesz, most majd kap papírokat is, most majd igazolják, hogy itt és itt ez az ő háza volt.

Nem szereztem nadrágot és inget annak a fiúnak a piacon, de az a félkegyelmű áhítat, ahogy Jaffáról beszélt, felébresztette bennem a kíváncsiságot, hogy megismerjek valamit, amiről semmit nem tudok. Néhány nappal később Tel Avivba utaztam a hadosztály gazdasági hivatalába, s még aznap délfelé áthajtottam a Jaffa–Tel Aviv úton Jaffa főterére, a régi Mansijjére, amit most úgy hívnak: A hódítók tere. Ezt a részt már Tel Avivhoz csatolták, itt álltak valaha az előkelő pénzintézetek. Újdonsült boltosok osztoztak azóta a hűvös helyiségeken, de a rövidáruüzletek és vegyeskereskedések fölött még láthatók voltak a márványtáblák: Palestine Mercantil Bank… Barclay’s Bank… Banco di Roma… A városnak csupán egyharmadát foglalja el a gettó, a tágasabb utak házaiba bevándorlók költöztek, itt is románok, magyarok és afrikaiak, és a Tel Aviv környékén felszámolt buhárai és jemeni barakknegyedek lakói. A városparancsnokságon, egy kertes, mór stílusú villában, helyiségről helyiségre vándoroltam – a katonai kormányzat szilárd meggyőződéssel vette át a brit közigazgatás körülményes gonoszkodásait –, de végül a százados, akihez utoljára küldtek, megnyugtató módon utasította el a kérésemet: – Láttál már olyan háziasszonyt, őrmester, aki nagytakarítás közben vendégeket fogad? – Ez azt jelentette, hogy a Biztonsági Szolgálat emberei razziát tartanak a gettóban, s mellőzik hozzá a közönséget. Elgondolkodtam ezen a hasonlaton a jó háziasszonyról, igazán szép mondás volt, egykori szomszédom, Aroncsik, a gedérai sakter elégedetten állapította volna meg: egy jó mondás – különbség tétessék –, az maga az Írás.

– Gyere vissza délután – mondta a tiszt. – Talán nagyobb szerencséd lesz.

Nem messze a városparancsnokságtól megebédeltem egy keleti kifőzdében, taskenti zsidók teáztak körülöttem, kis, kerek sapkák ültek a fejük búbján. A teához savanyúcukrot szopogattak. A savanyúcukor és az ánizspálinka párolgása megédesítette a sűrű olajszagot. A szomszéd asztaltól kövér, tokás buhárai férfi telepedett mellém, megereszkedett öregasszonyarcát kis kacér szemölcsök tarkították. Arakot és jegelt vizet tett az asztalomra, töméntelen ánizst lehelt rám, és rögtön a bizalmába avatott.

– Én cipész vagyok, miszter.

– Szép – mondtam. – De miért szólítasz miszternek?

Öklével rávert az asztalra.

– Az oroszok nem szeretik a cipészeket.

– Nem szép – mondtam.

Beleszagolt a pálinkába. Tekintete a távolba révedt.

– Afganisztán se jó – mondta.

– Képzelem – mondtam.

Akkorát csapott megint az asztalra, hogy a poharamból kilötykölődött a narancslé.

– Amerikában. Ott jó!

– Általában menj haza, Niszim – szólt oda neki egy okoskodó képű, szakállas férfi, óriási turbánnal a fején. – Általában hagyd békében a katona urat.

– A miszter a barátom – mondta a szomszédom, és ajkai remegni kezdtek. – Az oroszok nem szeretik a cipészeket.

– Kiket szeretnek az oroszok? – kérdeztem, hogy kissé élénkítsem a társalgást.

– Izmajlovot – mondta. S majdnem sírt. – Az oroszok megvertek.

Keserűsége legalább harmincéves lehetett, de olyan üdén zöldellt, mintha csak tegnap szedték volna.

Amikor már nagyon sok ánizst szívtam be, fizettem, de előbb még egy arakot rendeltem szomorú asztaltársamnak. Ezt aztán igyekezett is meghálálni egy felvilágosítással, aminek később még hasznát vehetem.

– Tudod, miszter, hogy ki lopta el a bőröket?

– Majd megmondod.

Körülnézett.

– Izmajlov – suttogta, és intett, hogy erről egyelőre senkinek semmit.

Amikor kimentem a kifőzdéből, aggodalmasan nézett utánam, mutatóujját a szája elé emelte.

Ütött-kopott mozit találtam a közelben, arab mozi volt hajdanán, az új tulajdonos nem sokat költött rá, ősrégi dallamok recsegtek egy falba épített gramofontölcsérből a bejárat fölött. Megváltottam a jegyem, s letelepedtem a sötétben egy ingatag padra. A helyiségben lehetett vagy ötven fok, a vetítőgép zörgött, mint egy traktor. Alig késtem valamit, a híradó végét vetítették. Nazaret lejtős utcái jelentek meg a vásznon, azután a városka arab polgármestere beszélt egy gyűlésen, Ben Gurion óriási képe alatt. Az öregúr lelkesen bizonygatta, mekkora gazdasági és erkölcsi előnyökkel jár, hogy Izrael kebelében élhetnek. Beszéd közben izgatottan tépkedte a bajuszát, lüszterkabátján felismerhetetlen kitüntetés lógott. Az egybegyűltek bólogattak, nevetgéltek, elkomorodtak, és megint nevetgéltek. Arab iskolás gyerekek, merev sorokban, apró izraeli zászlókat rázogattak lankadtan, majd élénk buzgalommal – a hangulat vonagló váltásai szemérmetlenül leplezték le a láthatatlan irányító jelzéseit.

Tucatnyi suhanc ült még rajtam kívül a nézőtéren, felugráltak, fütyültek, tenyerüket berakták a vetítőgép fénysugarába. A film olykor elhomályosodott, vibrált, majd oldalra csúszott, és pajkosan ugrálva húzódott vissza a helyére.

A híradó után egy Kard a sivatagban című amerikai film idézte vissza a brit betolakodók ellen küzdő Palesztinát. Hatásos film volt, jelentősen növelhette egykor a New York-i üzletek pultjaira állított Dávid-pajzsos perselyek tartalmát, bár a történet alig különbözött más efféle történetektől, ezeknek a történeteknek a szabályait már meg sem lehetett volna változtatni: illegális bevándorlók, üldözés tengeren és szárazföldön, templomi imák szomorúsága, keményszívű britek, akik aztán megkapják a magukét. De az utolsó megrázó jeleneteken még a suhancok is szipogtak, s elképzeltem, micsoda könnyáradatot fakaszthatott ez a film valaha Brooklynban. Elfogott bevándorlókat szabadítanak ki egy brit táborból, hamisított paranccsal, a zsidó ellenállás angol egyenruhába öltözött harcosai, s teherautókon robognak a vak éjszakában. Az angolok csakhamar észbe kapnak, üldözőbe veszik a szökevényeket, s már-már utolérik őket, amikor a konvoj megtorpan, kétfelé ágazik az út. A brit parancsnok kiszáll a kocsijából, hogy nyomot keressen, s az egyik út elején talál is valamit. Kegyetlen mosoly ömlik el a brit parancsnok arcán, az ellenállási szervezet jelvényét tartja a kezében, a búzaszállal körülfont, egyenes, rövid kardot. A tiszt inteni készül, hogy az irányt mutassa, amikor a hajnali derengésből egy torony bukkan ki a távolban, s megkondul a harang. – Betlehem – suttogja a tiszt maga elé. S ráébred, hogy karácsony van. Akkor behunyja a szemét, s képzeletében örömben úszó kis családját látja egy piros téglás házban, Angliában. Merry Christmas^* – mondják az angyalarcú gyerekek egy kedves, szőke fiatalasszonynak, és körültáncolják a karácsonyfát. Merry Christmas. A tiszt kezébe temeti az arcát, és egy másik kép merül fel lelki szemei előtt. Menekült zsidó gyerekek kenyérdarabot szorongatnak sovány kezükben, a tekintetük riadt és könyörgő… A tiszt lassan felemeli a karját, és visszafelé mutat, a tábor irányába. A harckocsik csikorogva megfordulnak… És zúgnak a harangok Betlehemben.

Amikor kijöttem a moziból, azt hittem, hogy továbbra is a betlehemi harangokat hallom, de csupán egy jaffai katolikus templom harangjait kongatták. Elsétáltam a gettó bejáratáig, késő délután volt, s még nem hagytam föl a reménnyel, hogy az akció végén megadják az engedélyt. Ám jócskán szürkületbe hajlott már, amikor megnyílt a sorompó, és kigördült előttem három teherautó, az egymáshoz szíjazott férfiak tömör rémületével. Golyószórókkal felszerelt dzsipek követték a teherautókat, a katonáknak nem volt arcuk, óriási szélvédő szemüvegek ültek a nyakukon. Ragacsos, hideg félelem tapadt a sorompón túl a kövekre, a házak falán a katonai kormányzat zaklató parancsaira. Nem messze az őrbódétól apácák álldogáltak, és megrovó pillantásokat vetettek az izraeli őrökre, kopaszra nyírt, arab gyerekek csimpaszkodtak az apácák szoknyáiba, a missziók által adományozott intézeti ruhák esetlenül lógtak rajtuk. Az egyik trikón a Donald kacsa pompázott, a másikon ez állt: Cleveland–Ohio. Hosszú utca vezetett a sorompótól a városba, messzire el lehetett látni, egy kicsiny térig, ahol a missziók épületein angol, amerikai, francia, svéd zászlók lengtek, örökös ünnep a gettó közepén. Az egyik ház falán meszelt arab íráson akadt meg a szemem. Al ard. A föld. Az ország. Sejtelmem sem volt arról, hogy mit hirdetett ez a meztelen főnév, amely most a jelzők és határozók irányításától megfosztva, sokatmondó lett, minden betű a háromszorosára növekedett.

Kopott, fáradt emberke ácsorgott a közelemben, ólmos tekintetében a rosszul fizetett hivatalnokok hervadt gőgjével, s egy kupac elhajigált konzervdobozt bámult.

– Az utcákat azért rendben tarthatnák – szólt hozzám, mintha tőlem várna intézkedést.

– Hiába minden – mondtam. – Elmaradottak.

– Lusták – mondta. Kirívóan német hangsúllyal ejtette a szót.

– Rendetlenek – mondtam.

– Piszkosak – mondta.

– A németek tiszták – mondtam.

– Na ja, a németek – kis kuncogást nyelt le.

– A németek rendesek – mondtam. – Jó katonák.

Gyanakodva mért végig. Egyszeriben nem tudta, hányadán áll velem. S tett egy kísérletet.

– Azért ez nem szerencsés – kezdte.

– Micsoda?

– A drótkerítések, meg ez az egész – mondta. – Félni azért nem kell tőlük.

Szigorúan néztem rá.

– Így nem szabad beszélni. Így csak a kommunisták beszélnek.

Megijedt.

– Nem vagyok kommunista – mondta.

– Miért? – emeltem föl a hangom. – Az sem szégyen.

– Nem mondtam, hogy szégyen – motyogta meggyötörten. – Azt mondtam csak, hogy nem vagyok kommunista.

– Vigyázni kell – mondtam, s ezzel ott is hagytam ezt a feldúlt kis embert, zavaros kétségei között, és elindultam a drótakadályok mentén, cél nélkül és figyelmetlenül.

Semmi fontosat nem kerestem. De nem is láttam semmi figyelemre méltót. Egy gyerek úgy tett, mintha követ dobna felém, de üres volt a keze. Lefátyolozott asszonyok kapualjakba menekültek a tekintetem elől, koldusok lóbálták füstölőiket. Szórakozottan betűzgettem a zománca vesztett táblákon az utcák nevét, de ennek sem volt jelentősége a számomra. El Magrabi utca. Kamel utca. Savarbi Basa utca. Az Ataba el Hadra utcában fehérre festett, nyitott Ford kocsi kattogott, őskori kocsi volt, oldalán vörös félholddal, mentőautónak használhatták. Magas, hajlott hátú öregúr lépett ki a kocsiból, hegyes, ősz bajuszával, rövidre nyírt körszakállával megtévesztően hasonlított a képre a Simon Artz cigaretta dobozán. Régimódi európai ruhájához piros fezt viselt, s tömött orvosi táskát tartott a kezében. Észrevette, hogy figyelem, hátraszólt valamit a sofőrnek, aki azonban ügyet sem vetett rá, kefiába burkolt fejét az ülés támlájára hajtva pihent. Az öregúr azután apró, tipegő lépésekkel közeledett felém, s mereven rám szegezte közben a szemét, menekülésre kész óvatossággal. Amikor a kerítéshez ért, meghajolt, táskáját a földre tette.

– Good evening – köszönt, kissé kényeskedő hangsúllyal.

A drótakadályok partjain legalább kétméternyire álltunk szemben egymással.

– Good evening – mondtam én is. – Értek arabul.

Az öregúr lehalkította a hangját.

– Nem vagyok arab – közölte hunyorogva. – Török vagyok. Török ember, uram. – Nyugtalanul körülnézett. – Érti, mit akarok ezzel mondani?

– Értem – mondtam. – Azt akarja mondani ezzel, hogy nem arab.

– Úgy van. – Az öregúr elismerő bólintással adózott értelmemnek. – Török vagyok.

Azután bármit mondott az öregúr, a végén mindig lehalkította a hangját, és mindig körülnézett, és minden mozdulatának nyomatékot adott valami fura, gyanús mozdulattal.

– Ötven esztendeje élek Jaffában – suttogta, s ehhez a közléséhez a keze fejét hanyagul a csípőjének támasztotta, alsó ajkát előrebiggyesztette. Kínos gonddal őrizte tekintélyét, amely pecsétes és foltos volt, mint a ruha, amit viselt.

Csomós, ősz haja fölött a piros fez alján vastag, fekete karikát vont a zsír. A fez bojtjának szálai rojtosak voltak, akárcsak a fakó, szürke, háromnegyedes kabát szélei. Laza csomóra kötött nyakkendőjét széles, aranyozott tű szorította az ingéhez, de inkább emlék volt a tűn az aranyozás.

Kis hallgatás után úgy hadarta el, mint egy összeesküvés jelszavát:

– Az apám volt a vilajet tisztiorvosa.

Igyekeztem elragadtatott képet vágni.

Az egyenruhámat vizsgálgatta, a vállpántra tűzött szalagon a két párhuzamos kardot, a Goláni hadosztály jeleit.

– Kapitány voltam az első világháborúban, uram. – Megint lehalkította a hangját. – Német vaskeresztet is kaptam. – Körülnézett, a szája elé tette nikotinos, barna ujjait. – De én, uram, nem Hitlertől kaptam, mint a mufti. – A szemem közé nézett, és már úgy mozgatta ajkait, mint egy hasbeszélő. – A diplomám is a berlini egyetemen szereztem.

Nagyon boldog voltam.

– Ja, das war nur einmal^* – sóhajtotta az öregúr, s belső zsebéből bádog cigarettásdobozt emelt ki szertartásosan, valamiféle egyiptomi cigaretta kék dobozát. Minden mozdulatára vigyázott, hogy megfelelő benyomást keltsen, s csupán nagyon finom tárcákat nyitnak ki úgy, ahogy az öregúr pattintotta fel a horpadt bádogdobozt. Rágyújtott, a füstöt is méltósággal fújta ki, szemét égre meresztve, mint egy müezzin, mielőtt elkezdi az imát. – Ja, das war nur einmal. – Előrehajolt, a fejét valósággal bedugta a tüskés dróthálók közé, és annyira suttogott, hogy alig értettem. – A szultán volt az első, aki támogatta a cionizmust. Hallott erről, uram?

– Hogyne – mondtam. – A szultán megtette a magáét.

– És látja, uram, és mégis… – pislogott szemrehányóan – mégis itt vagyok. Nem tettek különbséget. Érthető ez, uram?

– Nem – mondtam. – Ez nem érthető.

– A szultán tudta, hogy mit tesz. Azt mondta, adjunk lehetőséget ennek az intelligens népnek, mert a zsidók intelligensek, ezt senki sem tagadhatja. A törököknek csak hasznuk lehet a zsidókból. A zsidók a trágyából is aranyat csinálnak, már bocsánat. A zsidók szorgalmasak, és ha egyszer valamit elkezdenek… Palesztinában bebizonyították, uram, egy Amerika lesz ez az ország. S a szultán ezt előre látta, uram.

– Családja van? – szakítottam félbe.

Csodálkozva nézett rám, és kurta-fura vihogás tört ki belőle, inkább nyöszörgésnek hallatszott.

– Cukorbeteg vagyok – nyögte válaszul, és enyhén megriszálta az alsófelét. – Tudja, uram, mit jelent ma inzulint szerezni? – és sejtelmesen rám aggatott egy újabb titkot. – Ha dr. Rosenthal Tel Avivból még élne, nem tartanék ma itt, uram. Na, ja, das war nur einmal.

Két férfi lépett a sarkon túl az ócska Fordhoz, s komor képpel megálltak előtte.

– Dr. Rosenthal – ismételte az öregúr –, Émile Zola utca…

A Ford mellett az egyik férfi a nyakánál fogva, durván felrázta az alvó vezetőt, a másik belerúgott az első keréken a gumiba. A puffanásra az öregúr hirtelen hátrafordult, és önkéntelenül hátrált is valamit. Többé nem is vett tudomást rólam, egy pillanatig meredten nézte a két kevéssé bizalomgerjesztő férfit, azután sebesen csoszogni kezdett feléjük. Azok nem várták be. Amikor a távolság már csak néhány lépésre csökkent, lomhán odébb mentek, s eltűntek a sarkon túl, egy deszkapalánk mögött, ahová én már nem láttam. Az öregúr megbűvölve követte őket. A sofőrt láthatólag nem érdekelte a dolog, a nyakát tapogatta, ahol megragadta az egyik férfi, s kiköpött az útra. Nem mozdultam a helyemről, lenyűgöztek a félelem és fenyegetés ismeretlen kapcsolatai, és nem csodálkoztam volna, ha egyszerre éles üvöltés szakad ki a palánk mögül, a fülledt homályból. De egészen más történt, mint amire vártam. Az öregúr kisvártatva bárgyú elégedettséggel visszatipegett, s még rágcsált is valamit útközben. Beült a kocsiba, megtapogatta a sofőr nyakát, elég sokáig tapogatta, s a fejét csóválta. Azután elhajtottak. Azután én is elindultam, de továbbra is a drótakadályok mentén ballagtam, s bámultam továbbra is a semmitmondó utcatáblákat. Imad ed Din utca, Bab el Bahari utca… Nyers téglával burkolt zárdai kápolna képezte a határt egy helyütt, francia zászló kókadozott a csenevész torony keresztje mellett, s a nyitott ablakon át kislányok hangja hallatszott, az egyhangú litánia: Seigneur, ayez pitié de nous… Père, ayez pitié de nous… Jésus-Christ, ayez pitié de nous…^*

A kápolna falát is sűrűn borították a hirdetmények: kik, hogyan, milyen igazolásokkal vehetik át az élelmiszerjegyeket…

 

 

Hirtelen összerezzenek, a megélénkült szélfúvástól felkavart homokszemek az arcom szurkálják. Hátat fordítok a szél irányának, megpróbálok rágyújtani az utolsó cigarettámra, de a láng minduntalan elalszik. Lekuporodom a tankcsapda mögé, végre sikerül rágyújtani, s az égő gyufaszál fényében váratlanul őskori üzenetek villannak fel a betontömb falán, a kúp mindhárom oldalát teleírták a Királyi Mérnökség utászai, ácskapcsokkal karcolták a betűket a puha betonba. Az „itt jártam” meg az „itt szolgáltam” megszokott formái bonyolultabban fogalmazott ajánlásokkal váltakoznak: „Megeszlek, Hitler.” „Monty, drágám, nesze a fenekem.” És nem hiányoznak a tábori költészet darabjai sem. „Menyasszonyom hazája Kína, Vagyona egy roppant vagina” – üzeni az utódoknak A. Perkins tizedes.

A tömb alján egy hosszabb feljegyzés nyomai, többen írták alá, s valaki az egészet aprólékos munkával olvashatatlanná simította. És azután mellévéste, mintegy válaszképpen: „Toszok a pofátokra. Harris akkor is a barátom. Winton.” Jó kis árva katona lehetett ez a Winton – gondolom. – Jó kis buta bányászfiú. Olyan lehetett ez a Winton, mint azok a gyér hajú, magányos walesi fiúk, akik kisujjukat összeakasztva ténferegtek itt valaha a legsötétebb utcákban, s akiket minden arab kerítő megszólított: „Won’t you have a girl, Tommy?” „Won’t you have a boy, Tommy?”^* De ennek a buta Wintonnak legalább volt egy barátja. Én olyan bölcs és fölényes vagyok, nekem miért nincs barátom? Nekem miért nem volt soha barátom?

Azon az estén, amikor először beszélgettem Emanuel Szandellel az udvaron, utána elmentünk sétálni Erellával, s leheveredtünk egy fügefa alá.

Erella váratlanul azt kérdezte: – Igaz, hogy te nem szeretsz senkit?

– Van, akit nem szeretek – mondtam.

– Az apám szerint téged senki sem érdekel.

– Van, aki nem érdekel – mondtam.

– Az apám szerint akinek nincsenek barátai, az rossz ember.

Untam már Erella apját. Nem válaszoltam. Megettem vagy öt fügét.

Erellának gondjai voltak velem, sokáig szipogott. Végül mégis belém karolt.

– Nem baj – mondta bátorítóan. – Majd nálunk megváltozol. – És elmerülten fújta az orrát egy lepedő nagyságú férfizsebkendőbe. – Olyan leszel, mint más.

– Az jó lehet – mondtam. – Nagyon szeretnék olyan lenni, mint más.

Felegyenesedem. Most már igazán vissza kellene fordulni a táborba, a levegő is mintha egyszerre öt fokkal hűlt volna le, a hideg végigfut a zubbonyom alatt. Eltolom magam a betonkúptól, de a pusztaság tömege valósággal visszaszögez a tankcsapdához. Hangok gurulnak felém az éjszakából, és szétporladnak a lábam előtt. Erősödő, halkuló és újra erősödő motorzúgás hallatszik, a láthatatlan emelkedők mögül apró lámpák bukkannak elő, egy konvoj halad a gyötrelmes sivatagi úton a Vörös-tenger irányába, a Skorpiók Dombján át Um Rasrasba. Valahol rakéta lobban, a zöld fény bizonytalanul inog a levegőben, ejtőernyőjén ferdén leereszkedik és eltűnik a látóhatár csillagai között.

Lehajolok újra a tankcsapda mögé, megszívom a cigarettát, és a parázs fényében elolvasom még egyszer ezt a gyönyörű szép emberi üzenetet: „Toszok a pofátokra. Harris akkor is a barátom. Winton.”

 

 

Lidércnyomásos álomból riadok fel hajnalban, újabban mindig nyomottan alszom, és mindig ökölbe szorított kézzel ébredek. Éjjel szorítom össze a kezem, amikor egy robbanás az agyamban kiűzi belőlem az álmot, és ha el akarok ismét aludni, arra kell csak gondolnom, hogy egy kibiztosított tojásgránátot szorongatok. Magam sem értem, miért van ez így, semmit sem utálok jobban, mint egy kibiztosított tojásgránátot szorongatni. Reggel azután a barakk – mintha akkor látnám először – idegen és gyűlöletes, a légypapírok szennyes szalagjaival, az üres ágyakra feszített, kopott takarókkal és a falon a körülzárt Jeruzsálem katonai parancsnokságának képekkel tarkított felhívásával: hogyan oszthat be egy család tíz liter vizet egy napra. De ezen a reggelen, alighogy elfordítom a fejem a képről, melyen a beosztó háziasszony két és fél liter mosogatóvízzel lehúzza a klozettot, megnyugtató látvány fogad. Amnon az ágya szélén ül, kócosan és borotválatlanul, arcán a felelősség nyűgeivel. Térdére rajztáblát fektetett, a jövő heti szolgálati beosztást készíti. Amikor meggyőződik róla, hogy az ébredésem visszavonhatatlan, sűrű sértődésbe burkolózik. Későn jöttem haza éjszaka. Amnon mélyen aludt, holott már nagyon megszokta, hogy elalvás előtt felolvasson nekem egy fejezetet a füzeteiből, újabban a „Hazánk hivatása a Közép-Keleten” van soron. A füzetkék tartalmát homokszínű magyarázatok kísérik, álmosító szavakkal – nemzeti szükségszerűség meg történelmi kényszer –, soha nem sikerült még egyetlen értelmes mondatot megjegyeznem. Aggódom némiképpen, hogy Amnon pótolni akarja az elmulasztott beszélgetést, de egyelőre nem szól semmit, csupán a szemüvege fölött pislog ki a sértődés felhőiből, és tüntető gonddal vonalazza a papírlapot. Nem mondja el még azt a kemény oktalanságot sem, amivel minden reggel megörvendeztetett: „Jó reggelt, Uri. Ma ismét elkezdünk egy napot.”

A plakátot bámulom, s egy ideig tűnődöm rajta, hogyan lehetne a klozettba öntött két és fél liter mosogatóvizet még egyszer fölhasználni, de nem látok más megoldást, a jeruzsálemi katonai parancsnokság alaposan átgondolta a dolgot. Lomhán föltápászkodom az ágyról, bebújok a zöld amerikai overallba, fölhúzom végletesen szétrongyolt tornacipőmet, és indulok kifelé a gyakorlótérre. S már félig az ajtón kívül vagyok, amikor Amnon megkockáztat mégis egy homályos indítékú kérdést:

– Katonák vagyunk, vagy zöldségkereskedők?

A barakk előtt lehányom a földre az overallt, és körbefutok a gyakorlótéren. Erwin Frank, a szakácsunk – java korban levő, hórihorgas férfiú –, a konyhaajtóból rosszallóan nézi, amint alsónadrágban, meztelen felsőtesttel, karomat lengetve szaladgálok a csípős hidegben. A szúrós salak fölé hasalva, domborítok még néhány fekvőtámaszt is, ettől azután végképp elborzad. Frank bécsi zsidó, egy tekintélyes bankház könyvelője volt valaha, a hitleri megszállás elől Kínába menekült, és tíz évig élt Sanghajban és Kantonban. Bölcs egykedvűséggel végzi a dolgát, soha embert nem láttam még hasonló renyheséggel tevékenykedni, elalszik két mozdulat között. Ha társalog valakivel, szaporán hajlong közben, s arcára tapad a keleti hőfokú, merev mosoly. Régebben mindenáron kínai ételeket akart főzni nekünk, és egyszer két napra eltávozott, hogy curry borsot szerezzen be. Curry borsot nem talált egész Tel Avivban – utoljára Jaffában, az angol Spinney’snél lehetett kapni –, de a Német Bevándorlók Szövetségének teadélutánján megismerkedett egy Frau Jünger nevű müncheni özvegyasszonnyal, aki a nácik elől Madagaszkárba menekült, és most jól menő kozmetikai szalonja van Tel Avivban. A teadélutánt tánc követte, Frank egy csapásra megszabadult a magánytól, azóta apró csomagokat kap Tel Avivból kölnivízzel, levendulaillatú púderrel és borotvakrémmel. Cserében hosszú leveleket ír az özvegynek, ezekben a kínai tájegységek klímájáról számol be, és a kínai bölcseletről, amit kényelmesen a saját életszemléletéhez igazít. Frau Jüngert különösen a taoizmus érdekli. A taoizmus Franknak is a gyengéje, szívesen idézi Huang Cet, aki szerinte egyetlen mozdulattal megoldotta az emberi boldogság titkát: ne akarj soha első lenni a világon.

Frank nagyon szereti a kínaiakat – „ein gemütliches Volk, glaub’mir”^*, s nem győzi mesélni, hogy milyen megértőek és könyörületesek voltak a bécsi menekültekkel. Ezért azután a hajóról, amelyen elhagyták Kína partjait, táviratot küldtek Mao Cetungnak, s Frank ernyedt gőggel emlegeti mindig, hogy ezt a táviratot ő maga fogalmazta. Erwin Frank volt bécsi magántisztviselő, a Csendes-óceánon, Dzsakarta és Szingapúr között, százezer év boldogságot kívánt a kínai nép nagy fiának, s Mózeshez hasonlította, aki kivezette Izrael népét a rabszolgaságból, és a Szináj-hegyen forradalmi tant adott…

Frank jól beszél kínaiul, de angolul, franciául, oroszul és japánul is, csupán a héber nyelv bizonyult egyelőre bevehetetlennek számára. Pedig hát igazán igyekszik, ha megtanul egy szót, azt haladék nélkül használja is, a német szavak közé keverve.

– Komm, őrmester – kiáltja, amint feltápászkodom az utolsó fekvőtámaszból. – Trink doch ein bissl meleg kávé.

– Előbb rasieren, Herr Frank – kiáltok vissza. – Pardon, Herr Frank.

Amikor később felöltözve belépek a konyhába, a kávé már a rózsás porcelán bögrében párolog, s Frank egy mostanában újjászületett, régi dalt dúdol: „Ich küsse Ihre Hand, Madame…” A kávésbögre Frank egyetlen személyi tulajdona. Ismeretlen érzelmi okokból hurcolta magával több világrészen keresztül, a rózsák között eléggé megkoptak az aranybetűk: „Zur Erinnerung. Bad Nauheim.”^* A virágos bögrével Frank a pillanat ünnepélyességét kívánta hangsúlyozni, kis csomagot is készített már az útra.

– Was wirst du jetzt csinálni? – kérdi a megszokott Buddha-mosollyal.

– Munka – mondom.

– Arbeit – ismétli Frank, s bár mosolyog, a hangjában mélységes szánalom bujkál, előre be sem látható szerencsétlenségek előjelének tartja, ha valaki dolgozik.

A barakkban Amnon már végzett a szolgálati beosztással, a súlyzóit emelgeti, s közben mogorván figyeli, hogyan gyömöszölöm a kesztyűket, kamáslikat egy rohamsisakba, s tekerem a fáslikat a szennyes fehérnemű köré, s azután az ingekkel és nadrágokkal együtt az egészet beletaposom a hosszúkás zsákba.

– Semmit sem csinálsz rendesen – mondja, s komoran löki fel a súlyzóit.

Amnon ennél jóval barátságosabbat akart mondani, esküdni mernék rá, hogy már este azon gondolkodott, hogy valami barátságosat mondjon az utolsó pillanatban, és amikor a gyakorlótéren futkároztam, akkor is azon gondolkozott.

A várakozás feszültségében ütemesen veregetem a földhöz a feszesre tömött, fehér zsákot, nagyokat puffan, de a szennyes tömörül, és végre össze lehet húzni a zsák száján a fehér zsinórt.

Amnon közben egyre sebesebben emelgeti a súlyzóit, valamit szólnom kell hozzá, féltem, hogy sérvet kap, a homlokáról dől a verejték.

– Ütött az óra, kisfiam.

– Ó – lihegi Amnon, s ledobja a súlyzókat –, ó, máris? – Erre megint elhallgat, de amikor mozdulok a zsákkal, szokatlan indulattal kiált fel: – Uri, emlékszel még Avnér Hagiszra?

– Hogyne – mondom, s azután gyanakodva hallgatom a bizonytalan irányú fecsegést egy görög fiúról, aki együtt szolgált velünk Bet Dzsubrinban. Avnér Hagisz itt, Avnér Hagisz ott, amikor Avnér Hagisz…

Amnonnak kétségkívül megfontolt szándékai vannak Avnér Hagisszal, de az út hosszú és kanyargós, és mindent meg lehet unni a világon, még Avnér Hagiszt is.

Vállamra emelem a zsákot.

– Mennem kell, kisfiam.

– Szegény Hagisz – nyögi reményét vesztve Amnon. – Jó fiú volt. – És végre megtorpan az út végén: – Te is egész jó fiú vagy.

Többet nem néz rám.

– Minden jót, Amnon – mondom.

– Minden jót, Uri – mondja. Leül az ágyra, a rajztáblát a térdére fekteti, ceruzákat válogat. – Légy erős és bátor.

A gyakorlótér közepéről visszaintegetek a kínai bölcsnek, aki közben letelepedett a földre, a konyha elé, hátát a barakk falának támasztja, és sajtkonzerveket bont ki, akkora méltósággal, mint egy varázsló, aki mágikus köröket ír a levegőbe. Búcsúzóul háromszor magasba emeli a konzervnyitót. Megállok egy pillanatra Giora Farkas barakkja előtt, lenyomom a kilincset, azután mégis meggondolom magam, a búcsú Amnontól túlságosan megterhelte az érzelmeimet, többet már nem bírok ma el. A tábor bejáratánál most Avigaél Mendóza támaszkodik a sorompónak, hajnalban vette át a szolgálatot, nagyokat ásít, és a széthulló könyvecskével legyezi magát. Kötött, szűk katonasapkáját mélyen a szemébe húzta, a sapka szorosan tapad kerek koponyájára, két csúcsa oldalra ágaskodik: egy megilletődött kislány, aki az óvodai ünnepségen nyulat alakít. Térde köré zöld rendőrségi pulóvert csavart. Vastag a kötés, Avigaél csak terpesztett lábbal képes állni.

– Mi baja van a térdednek? – kérdezem.

– Ízületi bántalmak – mondja fájdalmas képpel, s öregesen köhint hozzá. – Gyötör a reuma. – Kezét a könyvvel előrenyújtja, görnyedten biceg felém, géppisztolyát a földön húzza maga után. – Egy piasztert a hős invalidusnak, uram, az Örökkévaló hosszú életet ad érte, egy piasztert, uram, a jótékonyság megment a haláltól…

A könyvecskére pillantok, szégyenletesen lezüllött, amióta utoljára láttam, lapjaira kiült a jelleme. De Avigaélnak ez a könyv mégiscsak kaput nyit egy borzongató világ felé, melyet perverz állomásfőnökök, mazochista rendőrfelügyelők és portugál diplomaták népesítenek be. Bernadette különféle hajlamú ágyasai közül egyet se lehetne elképzelni, amint belép a „Sáron lilioma” kibucba, ahol Avigaél tengeti életét. De Avigaél bizonyos benne, hogy a kibucból némelyek örömest vetnék le térdig érő alsónadrágjukat a lyoni nevelőnő parfümös szobájában. Az elsők között volna – ez biztos, mint a halál – Slomo Katz, a titkár. A fiú ezért ördögi tervet táplál, amit bizsergő gyönyörrel mesél mindenkinek, valósággal életcélja lett ez a terv. Ha leszerel, elviszi magával a könyvet a kibucba, és észrevétlenül leteszi az ebédlőben egy asztalra, a „Ha akarjátok, nem mese”, „A föld a mi életünk” és a „Munkára és védelemre” feliratú táblák társaságában. Azután ravaszul megfigyeli, ki veszi fel először a könyvet, és hogyan jár majd titokban kézről kézre a varroda vezetőjétől, Malka Epssteintől Slomo Katz titkárig. Avigaél valami sejtelmes erjedést vár a könyvtől a kibucban, valamit, ami fölkavarja a palánkok mentén, kazlakban és istállósarkokban a mérsékelt szerelmi képzeletet.

Avigaél még mindig görnyedten áll, félrehajtott fejét az állam alá nyomja.

– Egy piasztert, uram, a szegény kibucnyiknak.

– Te mit csinálsz a kibucban? – kérdezem.

Felegyenesedik. Egyszeriben abbahagyja a játékot.

– A mosodában dolgozom – mondja. – Velem kibabrál a titkár.

Az országút porzik a távolban, egy dzsip bontakozik ki.

– Megpróbálom elérni ezt a bárkát – mondom. – Béke veled, Avigaél.

– Sok szerencsét, Uri.

Szemlátomást örül, hogy megszabadult a búcsúzkodás kínjaitól.

A dzsip reménytelen sebességgel közeledik, de a vezető még jókor észreveszi kétségbeesett szökdécselésemet, és az ösvény előtt fékez.

– Gyorsan, fiú – kiáltja a vezető mellett ülő tiszt. – Igyekezz!

Tántorgok a kimerültségtől, mire elérem a kocsit. A zsák lezuhan a vállamról.

– Hová parancsolod? – kérdezi a tiszt.

– Gedérába – mondom.

– Maszmijjében várnod kell egy órát. Megfelel úgy?

– Jó lesz – mondom.

– Gyorsan, fiú – sürget a tiszt, és segít az ülésre emelni a zsákot, s ahogy kihajol, váll-lapján megvillannak az arany fügefalevelek. A szeplős arcú, vöröses hajú tiszt, képében a kérkedő kisfiúk mosolyával, maga Jigal Jariv tábornok, a déli arcvonal parancsnoka. S rögtön tudom, hogy a vezető tiltakozása ellenére állíthatta meg a kocsit, a pilóta ugyanis sértett gőggel néz maga elé, látszik, hogy a tábornok minden mozdulatát méltatlannak találja.

– Elhelyezkedtél, fiú? – szól hátra a tábornok.

– Igen, parancsnok.

– Nyomás, Naftáli!

Jigal Jariv üres cigarettaszipkát szorongat a foga között, amikor beszél, nyelvével ide-oda tolja. Válláról kopott oldaltáska lóg le, kezében nyitott könyvet tart, éppen a címét látom: „Elfújta a szél.” Az ülésen térképtartó hever, sárgaréz öntözőfej, egy elnyűtt tábori barett s a kibucnyikok puha vászonsapkája. Ezt a kicsi, kék sapkát nyomja feje búbjára a tábornok, amikor elindulunk. Térdére fekteti a könyvet, mélyen föléje hajol, feje az olvasás irányába mozog. Kis idő múltán olvadt csokoládédarabot kotor elő az oldalzsákból, és hátranyújtja nekem. Az ujja csupa maszat.

– Leszerelsz, fiú?

– Igen, parancsnok.

Végigmér, s azt mondja, szelíd feddéssel a hangjában:

– De azért a kibucba visszamegyünk?

– Nem – mondom –, nem vagyok kibucnyik, parancsnok.

A tábornok nem örül neki, hogy tévedett, rosszkedvűen húzza össze a szemöldökét.

Kár volna elrontani a kedvét.

– Kibucnyik nem vagyok – mondom –, de mezőgazdaságban dolgozom.

– Hát azért – mondja a tábornok.

A pilóta is hátrafordul, az arca megrándul. Gyomorbeteg képű, öreg fiú a pilóta, karján két fakóra mosott tizedesi csíkkal. Sérti az önérzetét ez a beszélgetés, és a dzsipen bosszulja meg magát. Rángatja a sebességváltót, belemászik minden gödörbe. A harckocsik alaposan felmarták a déli utakat.

– Első osztályú pilóta ez a Naftáli – mondja egy zökkenés után a tábornok. – Naftáli a lengyel hadseregben tanult meg vezetni. Naftáli a lengyel hadseregben szolgált. – S mintha egy nyelvkönyv egyhangú mondatait ismételné: – Naftáli büszke rá, hogy a lengyel hadseregben szolgált. A lengyel zsidók mind büszkék rá, hogy a lengyel hadseregben szolgáltak.

A sofőr oroszul szitkozódik, de ez a legkevésbé sem zavarja a tábornokot.

– Naftáli még mindig azt hiszi, hogy a lengyel hadseregben szolgál – mondja a tábornok, és a vállpántomról lógó szalagot fürkészi.

– Te mióta szolgálsz?

– Negyvenhét telétől, parancsnok.

– Jól van, fiú – mosolyog rám. – Akkor te is a legelsők között voltál. – S mintha egy régi szerelmét idézné vissza, halk érzékiséggel dúdolja: – „Mi voltunk az elsők, mindig az elsők, a mi osztagunk…”

– Hol kezdted, fiú? – kérdezi azután.

– Délen, parancsnok, Giváti hadosztály.

– Jól van, fiú. És hol fejezted be?

– Faludzsánál, parancsnok. Alekszandroni hadosztály.

– Jól van, fiú. Én meg ott voltam akkor Bet Dzsubrinban.

Tekintetében kíváncsi fény villan, vajon felfedeztem-e, hogy kicsoda ő.

– Tudom, parancsnok – mondom.

Mindössze egyszer láttam a tábornokot Bet Dzsubrinban, s kicsit szégyelltem is magam, hogy nekünk csak ilyen kis borzas tábornok jutott. Az Egyesült Nemzetek Ellenőrző Bizottságát fogadta éppen, török főtiszteket, akik a körülzárt Faludzsából érkeztek, s makulátlan egyenruhájukon annyi kitüntetés sorakozott, mintha Gallipoli óta egyfolytában háborúztak volna. Az üdvözlések szertartása közben, Jigal Jariv arcára suta zavar ült ki. Tisztelgett, kezet fogott, megint tisztelgett, megint kezet fogott, azután eltévesztette, s félúton kapta vissza a kezét, hogy előbb a sapkájához emelje. Volt valami kimondhatatlanul arcátlan abban, ahogy ezek a kékre festett dzsipek elindultak reggelenként a kényelmesen berendezett tengerparti szálláshelyekről, és a sárba süppedt teherautók között egy-két órára sértetlenül belopakodtak a háborúba. Az egyenruhaszabóságok bábuihoz hasonlatos főtisztek csodálatos bőrtáskáikból térképeket húztak elő, szétterítették a földön, és a tárgyalások alatt időnként sokatmondó hallgatásba süllyedtek, bár azt hiszem, semmit sem értettek az egészből. Azért mégiscsak eldőlt valahogy a rövid lejáratú tűzszünetek sorsa, ezalatt norvég sofőrök dőltek unatkozva a dzsipek oldalának, konzervsört ittak, és celofánba csomagolt szendvicseket majszoltak.

– Te is voltál Bet Dzsubrinban? – kérdi a tábornok.

– Igen, parancsnok – mondom. – Felejthetetlen napokat töltöttem Bet Dzsubrinban.

A vezető megint hátrafordul. Megint tiszteletlenséget gyanít. S megint belemászik egy kút mélységű gödörbe, hallani a tengely reccsenését.

A tábornok majdnem kiesik a dzsipből.

– Hát nem vagy te egy öszvér, Naftáli? – mondja csendes nyomatékkal a sofőrnek. – Hát nem kellene téged mutogatni, Naftáli?

– Rohadt egy út – mondja a sofőr.

– Hát nem kell téged kiherélni, Naftáli? – mondja elgondolkodva a tábornok.

– Vigyázni fogok – mondja a sofőr.

Jigal Jariv fölszedi a könyvet, ami a zökkenésnél leesett, sebesen lapoz, amíg megtalálja az oldalt, ahol abbahagyta az olvasást.

– Bet Dzsubrin – morogja. – Emlékszel, Naftáli? Bet Dzsubrin.

Nem nagyon értem az áhítatot, bár az igazat megvallva, én sem mondhatom, hogy rossz emlékeim fűződnének Bet Dzsubrinhoz. Az Irak Szuidán-i erődítmény elfoglalása után szállásoltak bennünket ebbe a déli faluba, ott vártuk ki, hogy csatlakozzunk a gyűrűhöz, Faludzsa és Irak Mansijje körül. Ebben a két helységben rekedt meg az egyiptomi hadsereg maradványa, s a kitörés lehetősége, a gyűrű kerületében eddig makacsul védekező Irak Szuidán-i rendőrségi erőd elestével, reménytelenné vált. Az egykori brit erődítmény védői hét támadást vertek vissza, végül a vízhiány és a repülőgépek bombái megtörték az ellenállást, a helyőrség megadta magát. A felrobbantott kapukon át az egyiptomi tisztek után szikár, fehér bőrű katonák tántorogtak ki, csupa ránc, csont, szakáll mindegyikük. Az elsők térdre estek előttünk, s tarkójukra kulcsolt kezüket könyörögve nyújtották előre.

– Mojje – suttogták arabul. Vizet. S azután: – Wasser. – S végül azt nyöszörögték: – Vodu, goszpodine, dajte mi vode.

Bosnyák zsoldosok voltak, hajdani SS-katonák, a bosnyák Handzsár divízió Egyiptomba menekült katonái, némelyek még viselték is a megfakult dicsőség emlékét, a piros, halálfejes fezt. Odanyújtottam a kulacsomat egy nagyon magas és nagyon öreg bosnyáknak, szomorúan és sértődötten álldogált mellettem, mint egy régimódi tábornok a holtakkal borított csatatéren. Gömbnyelű botra támaszkodott, hosszú, egyiptomi köpenyét félig terítette csak a vállára, hátul lelógott a földre.

Nem vette el a kulacsot. Erősen megnézett, fölrántotta sűrű, fehér szemöldökét.

– Nein, danke – mondta és elfordult.

Az erődítmény belsejében a törmelékek mészszaga emberi ürülék bűzével keveredett. Töltényhüvelyek, széttépett katonai ingek, gerendák üszkei fölött a falon golyóktól lyuggatott táblák függtek: „Palestine Police Forces… Iraq Souidan Station… Garde Room…” Az egyik sarokban brit rendőrségi naplók halmozódtak, a bosnyákok a vaskos kötetek kitépett lapjaival gyújtottak tüzet, a hamuban lepattogzott zománcú teáskannák hevertek muzulmán olvasók és horvát nyelvű könyvek között. Belelapoztam találomra a legfelső naplóba, s mintha a koporsó fedelét emeltem volna le, egy, már alig fölismerhető tetemről: 8.30^h. Átadtam a szolgálatot Sergeant James Ryannek… 8.30^h. Átvettem a szolgálatot Sergeant Edward Gardinertől… 9^h. Hasszán Bedaui palesztinai nemzetiségű Bet Dzsubrin-i lakos, földműves, apja neve Szuliman Bedaui, személyesen bejelentette, hogy az éjszaka folyamán udvaráról két kanna olajat ismeretlen tettesek elloptak…”

Az erődítmény pincéjében egy szudáni őrmesterre bukkantunk, barátságos szaidával üdvözöltük, de nem akart fogságba esni. Lehet, hogy megőrült a szomjúságtól, üvöltve rohant folyosóról folyosóra. Semmi esélye nem volt. A katonának, aki elkapta, vicsorogva a karjába harapott. A katona fenéken rúgta, a szudáni jajgatva fogta a fenekét.

– Sef kif – mondta a katona. – Na látod.

Reggel hét óra volt. Irak Szuidán elesett.

Alaposan kifárasztott bennünket a három álmatlan éjszaka Irak Szuidánnál, de a Bet Dzsubrinban eltöltött tizenkét nap kárpótolt mindenért. Tábort sem kellett vernünk, az üres házakba fészkeltük be magunkat, minden szakasz kapott egy körletet, azon belül válogattunk a függőkertekre épült, hűvös, földszagú kőházak közül. Megejtően szép falu volt, zegzugos közeit zömök, öreg olajfák árnyékolták, a nagyobb tereken datolyapálmák magasodtak, s a kaktuszsövénnyel határolt udvarokon kerekes kutakból zamatos vizet húztunk fel. Sokáig barangoltam az udvarok között, nem hamarkodtam el a választást, de meg is volt az eredmény. Jó fekvésű, rendezett ingatlan gazdája lettem. Maga a ház három helyiségből állott, s mivel éppen hárman laktunk benne, mindegyikünknek külön szoba jutott. Én az asszonyok tágas, szellős hálóhelyiségét foglaltam el, ennek csak az a hátránya volt, hogy az ablakot, szemérmes meggondolásból, nagyon magasra helyezték, s reggelenként nem gyönyörködhettem az alant zöldellő függőkertekben. Ezért még az sem vigasztalt, hogy egy falba mélyesztett kőpolcon szépítőszereket találtam jelentős választékban, rizsport, hennát és szabálytalanul fújt, jegeces, kék üvegekben szagosvizet. Az ingatlanhoz padlás és két kis kamra tartozott még és egy jókora udvar, három fügefával. Lakótársaimat, Dan Davidzont és Avnér Hagiszt is magam választottam, természetüket a legalkalmasabb helyen ismertem meg, a hadosztály nataniai börtönében. Bet Dzsubrin-i háztartásunkban kétségkívül Avnér Hagisznak vettem inkább hasznát. Szénfekete hajú, nyugtalan szefárd fiú volt, szaloniki görög, az izgágaságig hangos és tevékeny. Haladéktalanul berendezkedett a birtokon, takarított, súrolt, a falakra kenyérbéllel újságokból kivágott képeket ragasztott: Harcosaink a gázai térségben… Vidám reggeli a harc után… Ben Gurion a katonák között…

Összetákolt három olajmécsest, minden szobába egyet. Én inkább a zseblámpámat használtam, nagyon büdös volt az a mécses, de Avnér legszebb örömei közé tartozott, amikor este leheveredett a gyékényre, meggyújtotta az olajat, kirakta az éjjeliszekrényül szolgáló pléhdobozra zsebóráját meg két, érthetetlen rendeltetésű rozsdás kulcsot, és a pislákoló fényben több hónapos görög újságokat olvasott. A fügefákon akkoriban érett meg a puha, leveses gyümölcs. Avnér minden reggel szedett egy kosárral, a kosarat azután leeresztette a kútba. Egész nap hideg fügét ehettünk. Uzsonnára olajos salátát szolgált fel tojással, és azzal vádoltuk, hogy ő ejtette meg az udvarunkban kapirgáló elaggott tyúkokat, kakasnak nyomát sem láttuk az egész faluban. Sok jó meséje volt Hagisznak, szívesen hallgattuk, elképesztő módon tudta csavarni a fordulatokat, s szinte gondolkodás nélkül rögtönzött, ha az ember eszébe juttatott egy elsikkadt szálat.

– Nem mondtad, Hagisz, mi lett aztán Argirisz bácsival.

– Argirisz bácsival? – Annyi időre volt csak szüksége, amíg megismételte a nevet. – Margoliesz néni kidobta. Argirisz bácsi pedig fogta magát, és elutazott Kürenaikába.

És akkor elkezdődött egy másik történet, újabb fordulatokkal.

Korábbi hazájában dohánygyári munkás volt Hagisz, történeteiben is a szaloniki külvárosok lakói – a görögök, macedónok és zsidók – botorkáltak a füstben és dohányporban, s a történetek elején még nehéz verejtékszaguk volt. Ilyesféleképpen kezdődtek ezek a történetek: „A Kosztantimidisz és Dupont vasgyárban dolgozott egyszer egy félkarú ember, akit Papadimitriunak hívtak, és akit otthagyott a felesége…” Avnér azután kegyesen a föld fölé emelte Papadimitriut meg a többieket, annyira csak, hogy a lábujjuk hegye érintette a gyárudvarok és dokkok köveit. Cigarettatöltő lányok kezét gyárigazgatók kérték meg ezekben a történetekben, reménytelen életű halászok pedig aranydrachmákkal teli ládákat húztak ki a tengerből, s hajókat vettek a pénzen Pireuszban.

De Avnér tudta, hogy az emberek aligha bízhatják nehézkes életüket a mesék váratlan fordulataira, a valóságban háborgó lélek volt, megrögzött lázadó. Kamaszkorában már felforgató tevékenység vádjával állt a bíróság előtt, s a szaloniki bíró azt kérdezte tőle: „Hogyan lehetsz kommunista te, akinek az anyja jól kereső és tiszteletre méltó bábaasszony?” De Avnér félelem nélkül vágott vissza a bírónak: „Az én anyám, bíró úr, a nyomorra segíti világra hozni a görög gyermekeket.” Más alkalommal ezt így mesélte: „Nincs más anyám, bíró úr, mint a proletár szolidaritás, az nevelt engem.” Sőt egy változatban azt mondta: „Az én anyám, bíró úr, maga az áldott emberiség.”

Ezt a tárgyalást elég sokszor hallottuk. Dan Davidzon arcán erre mindig végigsuhant valami, amitől Avnér forradalmi haragja ismét fellobbant. „Ez nem tetszik neked, igaz, kis fasiszta?” – kiabálta. „Egyszer majd elintézünk téged is, kis fasiszta.” Dan nem sértődött meg. Indulatai a megszokott félszeg mosolyban rejtőztek, amely fel sem mérhető távolságra röpítette a Bet Dzsubrin-i udvarról. Ebben a hallgatag, türelmes mosolyban szemernyi vidámság nem volt. A fiú barnára égett, gyerekes arcában a furcsán hosszúkás, zöld szempár tehetetlenséget és védtelenséget sugárzott. Aranyló színekben játszó, puha, szőke haja a legkisebb mozdulatra is hullámzani kezdett, egész lényében volt valami bizalomgerjesztően szomorú és hanyag.

Dan zárkózottsága áttörhetetlennek látszott, én magam is csak egy fullasztó hamszinnak köszönhettem, hogy a nataniai börtönben megismertem valamit az életéből. Húszan feküdtünk éjszaka egy bádogfalú cellában, gyékény és takaró nélkül, az érdes betonpadló felforrósodott alattunk, s hiába öntöttük fel, a víz percek alatt átvette a beton hőmérsékletét, és ugyanúgy hánykolódtunk továbbra is a meleg tócsákban. Lehetetlen volt aludni, a ritkuló levegő káprázata a tért is megszűkítette, s a locsolástól párolgó, hullámos bádogfalak fenyegetően közeledtek felénk.

– Nem hittem volna, hogy egyszer még visszakívánom az ákói brit fegyintézetet – suttogta mellettem az éjszaka közepén egy fiú.

– Fontos az, hogy függetlenek vagyunk – mondtam. – A függetlenségért mindent el kell viselnünk.

– Úgy beszélsz, mint az apám – mondta a fiú. – De ő ezzel legalább jól megszedi magát.

Ébresztőig vergődtünk álmatlanul a forróságban, ezalatt sok meglepőt tudtam meg a fiúról. Megtudtam, hogy Dan Davidzonnak hívják. Megtudtam, hogy az apja Slomo Davidzon, ismert Tel Aviv-i ügyvéd és jobboldali politikus. Megtudtam még, hogy Dan az apjától szigorúan vallásos és hazafias nevelést kapott, és megtudtam azt is, hogy ennek ellenére nem egy talmudiskolába, hanem a jeruzsálemi angol kollégiumba íratták. A józan Slomo Davidzonnak nem voltak kétségei, hogy az angolok még egyetlen gazdag zsidó növendéket nem győztek meg arról, hogy a brit mandátumi állampolgárság többet jelent, mint ha valaki egyszerűen csak zsidónak születik. Ahogy egyetlen előkelő örmény vagy arab gyereknek sem homályosodott el a szeme a tudattól, hogy az angolok adták a világnak a gőzgépet, a parlamentet és az emberiség legnagyobb költőjét, Rudyard Kiplinget. Az angol nevelési módszertől nem kellett félni. Ellenkezőleg. A kollégiumi életmód, a reggeli zabpehelyleves, a citromos hintőpor ízű puding és az anglikán térítő iratok végül is nagyobb hatással voltak Dan alapjában szórakozott lelkére, mint a Tel Aviv-i ügyvéd vacsora utáni öntelt sóhajai: „Hiába. Erecben még egy kacsasült is ízletesebb, mint a galutban.” Dan a Nemzeti Katonai Szervezet első csábítására kötélnek állt, egy jeruzsálemi egyetemi hallgató szervezte be, és vállalta érte a felelősséget, amikor a Haifa környéki narancsosban bekötött szemmel letette a misztikus esküt, amelyben a próféták átkai keveredtek zavarosan a napi események tárgyilagosságával. Ettől kezdve, amikor a szervezet szólította, éjjel kiszökött a kollégiumból, illegális plakátokat ragasztott, és középületek falaira jelszavakat mázolt. A mandátum utolsó előtti tavaszán vehetett részt először egy fontosabb akcióban: húsvéti istentiszteletről kitóduló – „az ország területén jogtalanul tartózkodó” – brit katonákat mészároltak le géppuskákkal, az akciót a szervezet igen nagy erővel hajtotta végre, és jó órában legyen mondva, nem nagy veszteséggel, csupán Dant és négy társát kerítették be és fogták el az ország területén jogtalanul tartózkodó brit rendőrök.

Ez már azokban a napokban történt, amikor a Nemzeti Katonai Szervezet egy korhadó raktárépületből meglepő üzenetet intézett a birodalom kormányához: „Hadban állóknak tekintjük magunkat Nagy-Britanniával…” A képtelen hadüzenet igen megnövelte a palesztinai főbiztosság munkáját, s bár a bíróságok gyorsított eljárással ítélkeztek, még így sem győzték a megsokszorosodott ügyvitelt. Dan őszig várt a tárgyalásra, és végül két hónappal az Egyesült Nemzetek függetlenségi határozata előtt ítélték halálra. Azután váratlanul kegyelemben részesült, valószínűleg apja befolyására, a hazafias ügyvédeknek jó kapcsolataik voltak a főbiztosággal. Négy társa alatt azonban sorra megnyílt az ákói erőd kivégzőhelyiségében az a vasajtó, melyen át az akasztottak teste a mélybe zuhant. Dan látta ezt a helyiséget, amit különben a kivégzettek nem láthattak, mert már a cellában sűrű szövésű zsákot húztak a fejükre. A kegyelem állapotában vezényelték oda takarítani. Dan kissé meg is lepődött, kellemes, tiszta szoba volt, enyhe fertőtlenítőszaggal, fehér köpenyek lógtak a fogasokról, és a falak mentén fényesre politúrozott székek sorakoztak. Az akasztófa gerendája is alacsonyabb volt, mint gondolta, az elítéltek a földön álltak, a csapóajtó fölött. Az őrmester, aki felügyelt Danra, csokoládét adott neki, és jóindulatúan megmagyarázta, hogy egy gyereknek soha nem szabad olyasmit csinálni, amiért felakaszthatják.

Slomo Davidzon a Szabadság Párt választási beszédeiben gyakran emlegette a vérfertőző britek ákói fegyházát, s idézte a fia szavait, amiket hozzá, az apjához intézett: „Dan fiam, amikor bevonult az új makkabeusok hadseregébe – mondta Slomo Davidzon –, így szólott hozzám: »Addig nem vetem le ezt az egyenruhát, amíg át nem keltünk a Jordánon.«”

Az igazság az, hogy Dan még az őrségbe is vánszorogva ment, s ha nógatták vagy kiabáltak vele, a füle botját se mozgatta. Indulatait alaposan összezúzta az a hét, amit a halálraítéltek bordó ruhájában a siralomházban töltött. Áthatolhatatlan közönnyel lézengett a táborokban, valahogy megállt számára a világ, félbeszakadt gyerekkorát keresgélte, kavicsokkal játszott, dobozokat gyűjtött, és apja leveleit felbontatlanul gyűrte a zsákjába.

Bet Dzsubrinban órák hosszat képes volt heverni mozdulatlanul, nyitott szemmel a gyékényen, el sem tudtam képzelni, mi fordul meg ilyenkor az agyában. Ha vendégségbe mentünk valamelyik szomszédos udvarba, magunkkal vittük Dant is, kelletlen engedelmességgel jött velünk, mint egy gyerek, akit a bajuszos nagynénihez cipelnek. De a társalgásban már nem vett részt, csak ült a tábortűz mellett, és nyomasztóan unatkozott. Egyre gyakrabban jártunk látogatóba egymáshoz, a társadalmi életnek ez a szokatlan láza hirtelen terjedt el Bet Dzsubrinban, nem is vettük észre, hogyan kezdődött. Egyszer csak megkopogtatta az ajtó lécét egy fiú: „Béke és áldás. Háim Ruvéni őrmester szívesen lát benneteket estére az udvarán. A meghívottak között van Eliezer Züszkind hadnagy is, és hozzatok magatokkal csajkát.” Házról házra kóboroltak délutánonként ezek az üzenetek, valami sajátos felhanggal, talán a tábori mozi ódon filmjei alakították ki a körülményes mondatokat: „Kérlek, barátom, ma este tízig szolgálatban vagyok, de utána semmi akadálya, hogy meglátogassalak, ha az időpont megfelel.” Vagy: „Már elfogadtam egy meghívást holnapra, Ánoh Cur hadnagyhoz, de igyekszem szerét ejteni, hogy – ha csak rövid időre is – azért később benézzek hozzátok…”

Eljárogattunk vendégszerető szomszédainkhoz, de én még nem hívtam meg senkit, ezt Avnér nem vette jó néven, s később ő vállalta magára a kezdeményezést. Egy reggelen ünnepélyesen bejelentette, hogy estére vendégeket vár, két szefárd fiút hívott meg, az olasz Itamár dei Rossit és az egyiptomi Avitán Kelifet, s rajtuk kívül még egy jemeni származású őrmestert is, Ezra Cionit. Sietett megnyugtatni bennünket, hogy a vendéglátás egyedül az ő feladata, már vásárolt is a kantinban négy üveg sört és néhány tábla csokoládét. Azt kérte csupán, hogy ne húzzunk föl aznap fügét a kútból. Délelőtt rőzsét halmozott az udvar közepére tábortűznek, köréje rakta a gyékényeket, s kérés nélkül kölcsönvette sisakjainkat, hogy majd azokban tálalja fel a fügét, a csokoládét és a főtt tojásokat. Egész nap szótlan volt és megilletődött, késő délután pedig türelmetlenül járkált föl és alá a kaktuszsövény mentén, hogy az érkezőket azonnal üdvözölhesse. Itamár dei Rossi érkezett elsőnek, finom arcú, vékony fiú volt, tizenhat évesnél alig látszott idősebbnek. Kezet ráztak Avnérral, aki azután bemutatott bennünket, ott álltunk illedelmesen a ház falának támaszkodva, elfogadtuk az ártatlan játékot, hogy mi is Avnér Hagisz vendégei vagyunk. Avitán Kelif és Ezra Cioni együtt érkeztek, egy doboz édes kétszersültet hoztak ajándékba, és Itamár mentegetődzött, hogy ő üres kézzel jött. Hosszasan udvariaskodtunk, mielőtt letelepedtünk a gyékényekre. Avnér közben meggyújtotta a tábortüzet, föltette a findzsánt a kávéval, kiosztotta a csészéket helyettesítő konzervdobozokat, fügét húzott fel a kútból. Ezra mindent arabul köszönt meg – „kattarhérak” –, s tenyerét homlokára és a szívére helyezte. Sötétszürke bőrével, gyapjas hajával, vastag ajkai fölött nyomott, rövid orrával semmiben sem különbözött egy dél-arábiai beduintól, aki ráadásul még etióp ősökkel is dicsekedhet. Ez a külső aligha volt alkalmas arra, hogy egy Tel Aviv-i házasságközvetítő a képét a kirakatába tegye, de arra nagyon is alkalmas volt, hogy a Nemzeti Katonai Szervezet különleges feladatokat bízzon rá, ő is gyerekkorában lépett a terrorista szervezet soraiba. Ezra a kávé szürcsölése közben el is mesélt egy sikeres akciót a zavargások kezdeti időszakából, nem sokkal korábban történt ez egy másik sikeres akciónál, amikor a „névtelen hősök” egy arab falu, Dir Jaszin egész lakosságát lemészárolták.

Ezra narancsos ládákkal megrakott teherautót vezetett Ramléba, két társával együtt, mindhárman arab öltözékben, olajos bugyogóban, rongyos kefiával a fejükön. A városban Ezra több ízben is leszállt a bárkáról, szitkozódva kergetett el az út közepéről egy kókadt szamarat, veszekedett az arab csendőrökkel, akik a ládák hiányos rögzítése miatt akadékoskodtak: „Mit ugráltok azzal a fekete fezzel a fejeteken, mért nem a zsidók ellen hősködtök? Majd a Kaukádzsi megtanít benneteket is, Allahu ahbár!” Egy út menti kávéházban bizalmasan elárulta az ott ténfergő ramleieknek, hogy Kaukádzsi, az Arab Liga szabadcsapatainak vezére – akinek derekához három pisztoly simul, s mellét keresztül-kasul fonják a töltényövek – hamarosan kisöpri a zsidó patkányokat Galileából. Fathuna fathán! Kivívták a győzelmet! Ez tetszett a ramleieknek, kávéval kínálták Ezrát, aki megígérte, hogy holnapra még jobb hírekkel tér vissza. Azután továbbhajtott, és befordult a főútra. A városka legforgalmasabb útkereszteződésénél leesett a teherautóról egy láda. Kisebb csődület gyűlt össze a láda körül, integettek és kiáltoztak az autó után. Ám legnagyobb meglepetésükre Ezra nem fékezett, inkább nagyobb sebességre kapcsolt. Később az emberek nekiláttak, hogy eltávolítsák a ládát az út közepéről, de erre már nem volt idő, a TNT-vel töltött láda felrobbant. Vér és törmelék borította jókora területen az Allenby utcát a Szulimán kalifa utca sarkánál. Fathuna fathán – fejezte be Ezra, azután tudálékosan elmagyarázta, hogy bár ez azt jelenti, rést nyitottak, de aki ismeri a Koránt, tudja, hogy ez azt is jelenti, kivívták a győzelmet. Ő jól ismeri a Koránt, neki azt tanulni kellett, szüksége volt rá a feladatai miatt. Őt még senki nem leplezte le. Azután valamit mondott arról is, hogy miért nem vehetett részt a Dir Jaszin-i akcióban, s rosszul esett neki, hogy nem vehetett részt. Neki beszélhet akárki akármit, ez az akció döntötte el a háború sorsát, azt hisszük, hogy ezt Ben Gurion nem tudja? Ezek a szakszervezeti emberek úgy tesznek, mint a szűz lányok: „Jaj, de csúnya… ezt nem szabad… Mi ez a nagy vastag?” De azért jól megmarkolják a nagy vastagot, és már építik az új településeket az arab faluk helyén, ahol még mindig arabok laknának, ha nem lett volna Dir Jaszin. Sokszor még egy puskagolyót sem kellett kilőni, elég volt a teherautókról megszólaltatni a hangszóróikat. Ezra tölcsért formált kezével a szája előtt, s mély átéléssel harsogta az estébe: „Hagyjátok el a falut! Jusson eszetekbe Dir Jaszin! Gondoljatok Dir Jaszinra!”

Erre Avnér Hagisz mondani akart valamit, de nem mondott semmit, letette elénk a rohamsisakot, teli fügével. Jólesett a forró kávé után a jéghideg füge. Itamár dei Rossi Ezrát bűvölte, s erőlködött, hogy ő is eldicsekedjen valamivel, ami fölébreszti a zsidó beduin ámulatát. Nagyon jól nevelt fiú volt, tökéletesen nélkülözte azt a tapintatot, amivel az ember megérzi, kinek mit mesélhet el. Így hát ilyesféléket mondott: őt Bet Dzsubrin határozottan emlékezteti az umbriai falvakra. Azután nem elégedett meg az umbriai falvakkal egyszerűen, még hozzátette, hogy különösen a trecentóban épült umbriai falvakra.

Ettől Ezra kicsit nyugtalan lett, s azt mondta, hogy őt egy arab falu a tevetrágyára emlékezteti, általában minden, ami arab, őt a tevetrágyára emlékezteti. Erre az alexandriai Avitán Kelif azt mondta, hogy neki pedig vannak arab barátai, például Párizsban is együtt lakott egy Kaled Hadaui nevű diákkal, akinek az apja Faruk fogorvosa. Erre Avnérnak megint volt valami gondolata, de nem ezt a gondalatát közölte, hanem azt mondta, hogy a zsidó gazdaságokban alig látni fügefákat, és ez különös. Én meg Dant néztem, azt a kis átalakulást, ahogy a tekintetében a nyomasztó unalom nyomasztó idegenkedéssé változott. Itamár akkor azt mondta, hogy őt a dolog pusztán építészeti szempontból érdekli, az ő apja építész. Azután megkérdezte, hogy hallottunk-e Azarja dei Rossiról. Nem hallottunk róla. Azarja dei Rossi nagy zsidó volt, nagy bölcs a tizenhatodik században, s neki rokona, az ő ősei már a rómaiak idején Itáliában éltek. Avitán ezen elgondolkozott. Avnér egy másik rohamsisakban feltálalta a csokoládét és a kétszersültet. Avitán két ujjal, utánozhatatlanul finom mozdulattal kivett egy kétszersültet, és megjegyezte, hogy mennyire hasonló a helyzet most is, mint régen, amíg például ő itt ül velünk Bet Dzsubrinban, nem lehetetlen, hogy az apja – akinek áruháza van Alexandriában, a rue Ferdinand Lessepsen – éppen Faruk király előtt tiszteleg egy fogadáson. És az sem lehetetlen – mondta –, hogy Itamár ősei, amikor a rómaiak felgyújtották Jeruzsálemet, éppen Vespasianus családját látogatták meg. Avitán különben fogorvosnak készült, Párizsban tanult, és az egyetemi sportegyesületben vívott, lovagolt és kosárlabdázott. A zavargások kitörésekor szökött Palesztinába Marseille-ből, egy palesztinai tehergőzösön, egyiptomi útlevelében nyoma sem volt, hogy elhagyta Franciaországot, még vissza akart térni Alexandriába. S egyre inkább aggasztotta, hogy bizonytalan kalandjára fény derül, akkor pedig szüleit a kiszámíthatatlan következményektől az sem menti meg, hogy a család a barátai közé sorolhatja Rejván pasát, a király szeretőjének nagybátyját, és Háim Náhum pasát, az alexandriai főrabbit, aki megáldotta az Izrael ellen bevetett egyiptomi fegyvereket.

– Ha fogságba esem – jelentette ki Avitán komor képpel, amiből láthattuk, hogy mennyivel többet kockáztat, mint mi –, engem megnyúznak, a családomat pedig börtönbe zárják.

– És az arab barátodtól nem félsz? – kérdezte Ezra. – Akivel együtt laktál. Ő nem árul el?

– Nem – mondta határozottan Avitán. – Kaled benne van egy összeesküvésben a király ellen.

– Igaz, hogy Faruk pederaszta? – kérdezte Ezra.

– Nem – mondta Avitán. – Csak impotens.

Avnér fölszolgálta az utolsó fogást, az apró kemény tojásokat, a kútból felhúzta a négy üveg sört, és végre teljesen átadhatta magát a társalgásnak. Ezra előszedett a zsebéből egy összehajtogatott papírlapot az előadás műsorával, amit másnapra tervezett a hadosztály kulturális csoportja, ha a művészek szerencsésen megérkeznek. Messziről jöttek ezek a művészek, az Egyesült Államokból, fárasztó lelkesültséggel látogatták az amerikai zsidó színészek a front mögötti vonalakat. Rég elfelejtett filmek főszereplői voltak általában ezek a művészek, öregedő komikusok, akik Al Jolson-maszkban szteppeltek, és kétségbeejtően fiatalra hamisított matrónákkal jeleneteket adtak elő, a némafilmek kifejező modorában. Az egészen névtelenek régi plakátokat mutogattak, s megtudtuk, hogy együtt léptek fel valaha Greta Garbóval, azután érzelmes emlékeket meséltek közös szereplésükről. De a legszomorúbbak a fáradt, zömök operaénekesek voltak, akik elénekelték a torreádordalt vagy Raimondo áriáját, ezekkel hajdan szép sikert arattak a Metropolitainben. Azután ráadásképp – amit senki sem kért – galuti dallamokkal ajándékozták meg a közönséget. „Tumbalalaj tumbalalaj tumbalalajka…” – ringatták magukat könnyesen az emlékek ütemére, de a többségükben jemeni, afrikai, szefárd vagy bennszülött katonákat nem hatotta meg az ukrajnai gettók kocsonyázott dióshal illata, ami beleivódott a dalokba. Csalódottan és elégedetlenül álltak tovább a műsor végén ezek az amerikai művészek, semmi sem hasonlított arra a képre, amit a brooklyni újságok vetítettek eléjük, óriási frigyládának képzelték Izraelt, géppisztolyos angyalokkal.

Ezúttal is két ismeretlen amerikai művész neve szerepelt a műsorban, egy kupléénekesé, aki tréfás dalokat ad majd elő, és egy drámai színésznőé, aki Jesaja könyvéből olvas fel angolul.

– Jesaja könyvéből – mondta Ezra vidáman, s oldalba bökte Avnért, mint aki tudja, hogy tréfa az egész, az nem lehetséges, hogy valaki Jesaja könyvéből olvasson fel angolul. – Jesaja könyvéből – ismételte Ezra, s megcsóválta a fejét. – Ez valami disznóság lesz.

A három szefárd fiú azután arról társalgott, hogy mi volt a nevük, mielőtt héber nevet választottak maguknak, s akkora derültséget keltett, hogy Itamárt Italónak, Avitánt pedig Robertnek hívták, hogy Avnér már szégyellte megmondani a nevét, nem is mondta meg, hiába unszolták. Elég jól beszéltek mind a hárman héberül, de az összetartozás cinkos jeléül minduntalan spanyol szavakat kevertek a beszélgetésbe. „Húzódj arrébb az esterón – mondta Avnér Avitánnak –, adj egy kis helyet, hogy letegyem a platót.”^*

Avitán később elhatározta, hogy ő is rendez egy fogadást, s megígérte, hogy ugyanazt az italt készíti nekünk, amivel Szafja, a próféta zsidó felesége járt kedvében Isten követének. Avitán ezt egy Aziza nevű dajkától tanulta. Aziza őrölt datolyával félig megtöltött egy hasas dzsárát, egy napig hagyta állni a hűvösben, azután csak leszűrte a datolyáról a megédesített vizet. Igen egyszerű italnak tetszett. Muhammad igényei aligha voltak fényűzőek. A próféta nevének sugallatára támadt Avitánnak az ötlete, hogy müezzint játszik nekünk. Avnér vállán felkapaszkodott a ház lapos tetejére, ég felé tárta karját, búgó torokhangjait egy igazi müezzin is megirigyelte volna:

 

Errahman Allama al Korán Allamáhu el Bajszán…

 

Ezra letérdelt a gyékényen, és fennkölt buzgalommal végezte az imát kísérő testgyakorlatot.

Nevetés hallatszott a szomszédból, ott is ült egy társaság, de a távolabbi udvarokon is égtek a tüzek. Világos este volt, teljes holdtölte, annyi fénnyel, hogy körös-körül láthattuk a felszálló füstöt is. Amikor elhallgattunk, énekfoszlányok lebegtek az udvarunkba. „Beér-Sevától Danig emlékünk örök…”

Tompa ágyúdörgés tört hirtelen ránk ebben a nagy nyugalomban, Faludzsa irányából. Kanadai zsoldosok működtették hatfontos ágyúikat, melyekkel szavahihető tanúk szerint olyan pontosan céloztak, hogy egy lőrés nyílását is eltalálták. Az ágyúdörgés folyamatossá vált, megszólaltak az aknavetők is, de mi azért zavartalanul játszottuk továbbra is a békét, mint egy társasjátékot, buzgón és kissé hamisan. Amikor éjféltájt vendégeink vállukra akasztották a géppisztolyt, és elbúcsúztak, nyugalmas éjszakát, kellemes őrséget, boldog álmokat kívántunk egymásnak. Avnér egy darabig elkísérte a fiúkat, s amikor visszajött, lekuporodott a gyékényre, megbántott képpel bámulta a tábortűz parazsát. Megkérdeztem, mi bántja.

– Semmi – mondta. – Rohadtak vagytok. Elrontottátok az estémet. Ezt még visszakapjátok.

Szemünkre hányta, hogy mi ketten Dannal alig szóltunk egy-két szót egész este.

– A kis fasisztától nem vártam mást – mondta. – De te barátságosabb lehettél volna.

Nem is jött be velünk lefeküdni, hajnalban kezdődött a szolgálat, addig kint maradt az udvaron, tett-vett, rendezgetett. Jó ideig hallottam még a csoszogását és halk, rekedt hangját, valami görög dalt énekelt.

De reggelre már nem volt semmi baja. Szokatlan jókedvvel jött meg az őrségből, egy borzas kis állatot szorított a derekához, a géppisztoly csöve éppen az állat orra elé került, s a borzas kis állat mindig megrázta a fejét, valahányszor az acél az orrához ért. Avnér letette elénk a földre. A borzas kis állat nyelvét szellőztetve nyöszörgött, homokszínű szőre égnek állt, lábai remegve csuklottak meg.

– A falu szélén találtam – mondta Avnér. – Hogy kerül egy lakatlan faluba egy kiskutya?

– Egy kiskutya sehogy – mondtam. – De egy kis sakál, az igen. Ez egy rohadt kis sakál.

– Sakál? – Avnér arcán ijedt borzongás futott végig, azután lehajolt az állathoz, ujjával megnyomta az orrát. – Ilyen egy sakál?

– Igen – mondtam. – Ilyen egy sakál, amikor még kicsi.

A kis sakál Avnér tenyerébe hajtotta a fejét, az ujjait nyalogatta. Ezzel megnyerte magának a fiút.

– Éhes – mondta Avnér. – Hozok neki valamit.

Amikor Avnér visszahúzta a kezét, a kis sakál elvesztette az egyensúlyát, a fenekére huppant, csöpp farkával rémülten söpörte a földet.

Igen mulatságos jószág volt a kis sakál a buta esetlenségével, de nem tudtam mégsem megkedvelni. Elég sok visszataszító dolgot láttam a hozzátartozóitól, leginkább állatok emészthetetlen hagyatékát. De egyszer Bet Daraszban egy emberét is. Hat héttel a falu elfoglalása után táboroztunk Bet Daraszban, s egy délután a semmittevés tétovaságával bebotorkáltam valamelyik szomszéd udvarba, a nyitott kapu nyikorogva mozgott a léghuzattól, a ház felől leégett a tető. Bent, a málló falú szoba közepén, végtelen piszokban egy rongycsomó hevert, női öltözet, hímzett ünnepi ruha és egy kék bugyogó foszlányai. A felszakadt bugyogóból fehér csontok meredtek ki, egy lábszárcsont s a combcsont alsó részlete, csillogóan tisztán, mintha lecsiszolták volna. A ruhafoszlányok résein itt-ott még fehéren villantak ki a tetem bizonytalan maradványai. A ruha alsó része fölfelé borult, s rágyűrődött a dudorra, ami az arc lehetett valaha. Hátul, a rongycsomó mögött, egy dunyhát végighasított a géppisztoly sorozata, a huzat kifújta a tollakat a dunyhából, a pihék leülepedtek és beleragadtak a sakálok ürülékébe. Enyhén behavazott mezőnek látszott a döngölt padló, a rongycsomóra is pihék hullottak. A tetemtől távolabb egy vékony és hosszú csontdarab hevert, kissé hajlott, mint a bordacsontok. Ettől a hányinger kerülgetett, s most az udvaron ugyanazt a rosszullétet kezdtem érezni.

De a kis sakál hamarosan megszokta az új környezetet, elnyúlt a lábam előtt, és a bakancsom hegyét nyalogatta. Avnér fügét és csokoládét tett elé, az állat mindent megszagolt, azután csalódottan elfordult, s fejét a földre hajtotta.

– Vidd innét ezt a rohadt kis sakált – mondtam –, kirúglak a rohadt kis sakállal együtt.

Avnér nem ellenkezett.

– Gyere, Smulik – mondta. – Ezek rossz emberek. – Felkapta a kis sakált. – Kiteszem a kerítés elé. Ahhoz már semmi közöd.

Nehéz volt aznap kihozni a sodrából a fiút. Az elmúlt este élményei most kezdtek csak igazán felszívódni benne, újra és újra visszakanyarodott az esti beszélgetések részleteire. Avitán sorsán – azt mondta – sokat gondolkozott az őrségben, szerinte vissza fog menni Egyiptomba, kinyalja a király fenekét, és a végén pasa lesz. Itamár is visszamegy Firenzébe, ezek a kapitalista gyerekek csak az anyukájuk mellett érzik jól magukat. Ezra pedig egy rohadt fasiszta, ő meg akarta mondani neki a magáét, de belátta, hogy hiábavaló, a dolgoknak történelmi háttere van. Ezra ősei az arabok rabszolgái voltak Jemenben, és a kommunizmus úgyis mindent megold.

Szép, nyugalmas napunk volt. Az esti előadás sem maradt el, az amerikai művészek, hála az Örökkévalónak, még délután megérkeztek, ott lábatlankodtak a parancsnokságon, panaszkodtak a meleg és a bolhák miatt, és egy harckocsit kellett küldeni valahová az énekesnek szódabikarbónáért. Avnért este korán elzavartam a főtérre, lefoglalt nekünk három helyet a földön, közel a lőszeresládákból összetákolt dobogóhoz. Mire Dannal odaértünk, már harcban állt az egész világgal a helyek miatt, s különösen vad fintorokat vágott egy alacsony homlokú tripoliszi fiú felé.

– Előbb is jöhettetek volna – kiáltott ránk. – Ez az arab majdnem belém nyomta a szuronyát.

– Még megkapod – fenyegetőzött az afrikai. – Ezt nem úszod meg. – S megértő tanúkat keresett a közönség soraiban. – Hallottátok! Azt mondta, hogy arab vagyok.

– Hát nem vagy az? – vigyorgott egy szőke szabre a háta mögött. – Félig az vagy.

– Trágyák! – hördült fel az afrikai. – Európai szemetek. Kiirtjuk egyszer valamennyit.

– Csend legyen, Mahmud! – szólt megint valaki. Az afrikai kirántotta a szuronyát, de lefogták, s valahogy lecsillapították. Hagyta magát lefogni és lecsillapítani.

Kétoldalt kigyulladtak a dzsipek fényszórói, megvilágították a dobogót, az előadás elkezdődött. A dobogóra hátulról fellépett az amerikai énekes, a hadosztály kulturális csoportjának kövér kis tisztje kísérte, s még a homályban mondott valamit jiddisül a művésznek. Az amerikai fölényesen visszaintett, s biztos léptekkel sietett előre, a dobogó széléig. Összekulcsolt kezét a feje fölött meglengette minden irányba, s kivillantotta szemérmetlenül szabályos műfogsorát. A kövér tiszt papírszeletkét emelt rövidlátó szeme elé, akadozva felolvasta a művész pályafutásának jelentősebb állomásait. A művész minden sikersorozata után elismerő mosolyt bocsátott ki, s meghajolt kissé. Azután a tiszt bejelentette, hogy a műsor előtt a művész is szeretne néhány szót szólni hozzánk. Az amerikai énekes erre azt játszotta el, hogy a felindulástól alig képes beszélni, kezét tördelve, halk, gyötrött hangon kezdte: „Jiddise balmelhómesz!” A kövér fordított: Zsidó katonák. „Úgy állok itt – mondta a művész –, mint egy apa a gyermekei előtt. Lám, gyermekeim vagytok, és mégsem tartom felétek áldón a kezemet. Ezen a megszentelt földön ma az apák várják gyermekeiktől, hogy megáldják őket. Áldjatok meg engem is – nyújtotta felénk indulattól remegő karját –, mert szentek vagytok, igazak vagytok, jóságosak vagytok…” – Áhítatos szünetet tartott, de senki nem ment föl a dobogóra, hogy megáldja őt, a fiúk teljes közönnyel köpködték a napraforgómagokat. Akkor a művész így folytatta: „Kétezer évig kísérte gúny és szitok a mi népünket… Gettókba zártak, és megköpdöstek bennünket…” Moraj futott át a nézőtéren, s egy hang hallatszott, enyhén keleti lejtéssel:

– Téged, te fasz.

Ezt nem értette a művész, de szerencséjére magától is letért hamarosan a zsidó fájdalmak ingatag ösvényéről, s továbbá közepesen bárgyú bibliai példázatokat hajtogatott, hogy elkergettük a filiszteusokat, mint Sámson, és Dávid és Góliát, meg ilyesmit. Lankadt unalmamban felidéztem magamnak azt a délutánt, amikor a Szabadság Párt vezére, Menáhem Begin tartott beszédet a táborban, annak roppant hatása volt, a katonák könnyeztek, és a szenvedélyes, kopasz kis embert a vállukra emelték. De Beginnek még a levegőben is eszébe jutott valami, egy kézmozdulattal elhallgattatta a lelkesedést, és azt mondta: „Megtámad minket a Szovjetunió? Legyőzzük a Szovjetuniót! Megtámad minket az Egyesült Államok? Legyőzzük az Egyesült Államokat!”

Ám az amerikai művész beszéde nem nyugodott ilyen vaskos alapokon, ezt ő végül érezte is, elhagyta a bibliai példázatokat, és egy „sólem aléhem” kiáltással befejezte. Aztán elénekelte a „Jümmele, Jümmele, zing mir a lidele”^* kezdetű dalt. Aztán elénekelt még több vidám dalt, nagyon jól szórakozott rajtuk, s amikor az utolsó dalt – „A zsidó és az oroszlán” – bejelentette, már a címnél alig bírta elnyomni a kacagását. Ezt a dalt héber fordításban énekelte, a katonák csupán a kiejtésén nevettek néha. A katonák a dal mulatságos fordulataiból semmit nem értettek, s már az elején nem értették, mi a mulatságos abban, hogy egy Tel Aviv-i cirkusz oroszlánszelídítőt keres. Azután nem értették, miért mulatságos, hogy Tel Avivban egy zsidó jelentkezik oroszlánszelídítőnek. Azután nem értették, miért mulatságos, hogy amikor a zsidó szelídítő meglátja az oroszlánt a porondon, így kiált fel: „Sömá, Jiszráél!” Halljad, Izrael. És voltaképpen azt sem értették, miért nem felelheti erre az oroszlán – egy zsidó cirkuszban! –, hogy: „Adonáj ehád.” Egy az Isten.

A katonák nem emelték vállukra az amerikai művészt, de azért ő úgy mozgott a hervadás illatában, mint egy színektől lángoló kertben, nyáron. Hátrament, visszajött, meghajolt északnak, meghajolt délnek, szívére tette a kezét, karját lengette, s kétoldalt megcsókolta a hadosztály kulturális csoportjának tisztjét, aki azután örömmel jelentette be, hogy az előadás végén a művész szétosztja közöttünk aláírásával ellátott fényképeit.

A drámai színésznőre sokáig kellett várni, föllépését hosszadalmas és izgatott készülődés előzte meg. Először egy katona csellengett a dobogóra egy pici asztalkával, ide-oda tologatta, amíg az elhelyezést megfelelőnek találta. Kisvártatva egy másik katona széket tett az asztal mögé. Azután egy katona három könyvet helyezett az asztalra. Azután egy katona nyitott könyvet hozott, s a három könyvnek támasztotta az asztalon. Azután megjelent a kövér kultúrtiszt, egyedül jött, és nagyon szomorú volt. Olyan eseménynek leszünk tanúi – mondta fátyolos hangon –, amiért sokan húsz fontot is megadnának. Megtudtuk ugyanis, hogy a drámai színésznő évekkel ezelőtt visszavonult a színpadtól, és most mégis eljött, hogy mi halljuk őt. A tiszt hangjából az is érződött, hogy mi ezt nem érdemeljük meg, ezt csak nagyon finom és intelligens emberek érdemlik meg, olyanok, mint ő, aki azért lett kultúrtiszt, mert német nyelvű kölcsönkönyvtára van Haifában. Amikor a tiszt csüggedten elment, a dobogó egy ideig sokatmondóan üres maradt, a mutatvány előtt csak a dobpergés hiányzott. Hátul a homályból nagyon lassan kibomlott a drámai színésznő, nesztelenül és átszellemülten közeledett felénk. Fekete, ujj nélküli selyemruhát viselt, nagyon kicsi és sovány volt, vézna karján széles és vékony bőrlebernyegek hullámoztak. Megállt a dobogó szélén, a dzsipek fényszóróinak metszési pontjában, az arca festetlen volt, sápadt és ráncos, a haját kontyba tűzte, s egy meglepő dologgal kezdte. Lebernyegeit az ég felé lengette, s így szólott héberül: „Áldott vagy te, Istenünk, Urunk, a világ királya.” Azután nesztelenül ment a székhez, s a legkisebb zörejt sem okozta, amikor letelepedett, zaj nélkül csinált mindent, májfoltos lebernyegeivel, mint a szárnyakkal, lebegett a lőszeresládák fölött. De még mindig nem történt semmi, a nagy színésznő csak várt, kezét az ölébe ejtette.

Nem tudom, miből támadt az érzésem, hogy valami nincs rendjén mellettem, és Danra néztem. A fiú Avnér és közöttem foglalt helyet. Dant a hideg rázta. A tekintetéből nem láttam semmi magyarázatot erre, de mégis a hideg rázta. Kifeszített gerinccel ült, fejét a magasba emelte, ahogy a vadászkutyák szimatolnak, és a hideg rázta. Megérintettem a karját.

– Rosszul vagy, Dan?

Nem felelt. A háta mögött megrántottam Avnér zubbonyát.

Avnér felém fordult, a szeme megakadt Dan rázkódó felsőtestén, s meglepett, kérdő pillantást vetett rám.

– Fogd meg a kezét – mondtam. – Elmegyünk innét.

Karjánál fogva föltámogattuk Dant, akarat nélkül engedte, hogy vezessük. Éppen a sor végén nyomakodtunk kifelé, amikor végre megszólalt a drámai színésznő: – „Your land is a desolation…” Meghökkentett ez a hang, nem erre számítottam, tiszta értelmű, komoly, emberi hang volt, kicsit kényes, kicsit fáradt, és nagyon mélyről jött. Most már szívesen hallgattam volna végig, de mennünk kellett, és csak addig hallottam, amíg el nem kanyarodtunk az első ház mögött:

„…Országotokból puszta lett, a városok a lángok martaléka, letarolták vetésetek, idegenek mind, s szemetek látta őket, úgy dúltak itt, ahogy a messziről jött idegenek dúlnak. S Cion leánya őrködik, mint csőszkunyhó a megszüretelt szőlőskertek alján…”

Szótlanul mentünk a szállásunkig, Danból lehetetlen volt egy hangot is kihúzni. Avnér lesegítette őt a gyékényre, én meg kimentem az udvarra, vizet húztam fel a kútból. Elég sokáig matattam az udvaron, amikor beléptem a szobába, úgy vettem észre, hogy Dan már jobban van. Avnér a gyékénye előtt guggolt, rám hunyorított, és azt mondta a fiúnak:

– Kis fasiszta, tudod, mi volt a nevem Görögországban? Akarod, hogy megmondjam, mi volt a nevem Görögországban?

– Igen – mondta halkan Dan.

– Ptolemaiosz – mondta Avnér. – Ptolemaiosz Hagisz.

– Ptolemaiosz – ismételte Dan, s az arcán megjelent egy mosoly árnyéka, olyan halványan, hogy voltaképpen nem is tudtam, miért gondolom, hogy mosolyog.

Ezekből is elegem volt. Lefeküdtem aludni az asszonyok szobájában.

 

 

A tábornok láthatólag unja a könyvet, amit olvas, olykor két-három lapot is átlapoz. Azután összecsukja a könyvet, és leteszi az ülésre, a sárgaréz öntözőfej mellé.

– Rossz könyv – szól hátra nekem. – Nem értem, miért van akkora sikere.

– A Csendes Don. Az jó könyv – mondja a sofőr.

– Jó – mondja a tábornok. – Az ifjú gárda. Az is jó könyv.

– Akiért a harang szól – mondja a sofőr.

– Hemingway – mondja a tábornok.

– Meg Gorkij – mondja a sofőr.

A tábornok hallgat, gondolkodik. Nem akar adósa maradni a sofőrnek.

– Makarenko – mondja, s mielőtt a sofőr összeszedné a készletét, gyorsan hátat fordít neki, egészen megfordul, fél lábbal az ülésen térdel, átöleli hátul az ülés támláját, állát a karjára hajtja.

– Mondd, fiú, téged a faludzsai gyűrűből helyeztek Bet Dzsubrinba, vagy Bet Dzsubrinból kerültél Faludzsába?

– Bet Dzsubrinból kerültem Faludzsába.

– Hol voltál az Irak Mansijje-i akció idején?

– Részt vettem benne, parancsnok.

– Rossz munka volt – mondja a tábornok. – Alaposan átgondolt terv, gyalázatosan végrehajtott munka.

Érdeklődő képet vághatok erre, mert a tábornok igen melegen néz rám, s még a bizalmába is avat, igyekszik megértetni velem olyan harcászati kérdéseket, amelyeket még a tisztek közül is igen kevesen értelmeznek helyesen: hogyan kell például egy akciót összehangolni, és hogy milyen egy helyesen végrehajtott akció. Azután elmondja, mit tartott a helyesen végrehajtott akciókról Wingate ezredes, aki közvetlen parancsnoka volt a Nyolcadik Hadseregben, de alig tudok meg többet, mint azt, hogy Wingate ezredes a helyesen végrehajtott akciókat általában helyesen végrehajtott akcióknak tartotta. – Az Irak Mansijje-i akció nem tartozott a helyesen végrehajtott akciók közé – vallja meg a tábornok. – Sven Gustavson ezredes, az Egyesült Nemzetektől, nagyon sajnálta, hogy az akció kudarcba fulladt, bár elismerte, hogy a terv kifogástalan volt. A tűzszerészek, akikre az egész akció támaszkodott, csődöt mondtak, egy alakulat pedig a megadott időpont előtt hatolt be Irak Mansijjébe. – A tábornok azután valahogy a múltba kanyarodik vissza, az afrikai hadjárathoz, ő ugyanis részt vett a brit Ötödik Kommandó líbiai akcióiban, s azok mind tökéletes akciók voltak. – Az Irak Mansijje-i akció is tökéletes akciónak indult – mondja a tábornok, s tekintete valahová a fejem fölé réved. – Ha elfoglaljuk a hídfőállást Faludzsa és Irak Mansijje között, ezzel elvágtuk az egypitomi erők útját Faludzsából. Ha elvágtuk az egyiptomi erők útját Faludzsából, akkor Irak Mansijjét jelentéktelen erővel megszálljuk. Ha megszálltuk Irak Mansijjét, akkor a faluban százötven, üzemanyaghiány miatt használaton kívül helyezett Bren-Carriers páncélost zsákmányolunk. Világos, fiú? Érted, fiú? Egy micve^* lett volna, ha a mi kezünkbe kerül a százötven angol páncélos, de nem a mi kezünkbe került, az Egyesült Nemzetek vették át, a fegyverszüneti szerződés értelmében. Köztünk mondva, ezt is nagyon sajnálta Sven Gustavson ezredes, a svéd ezredes mindent sajnált, ami nem vált Izrael javára. „Ha a sorkatonaság színvonala egyszer utoléri a vezérkar színvonalát – mondta Sven Gustavson ezredes –, önök megteremthetik a világ legelső hadseregét…” The first army of the world. Az idő nincs már messze, még a harci kiképzést kell erősíteni… De hát volt időnk eddig alapos kiképzésre? És megint visszakanyarodik a tábornok Wingate ezredeshez, közvetlen parancsnokához a Nyolcadik Hadseregben. Azok a katonák, akiket Wingate képezett ki, később Burmában harcoltak, ahol a párás forróságban, trópusi lázaktól legyengülten, késekkel kellett utat vágni maguknak a rengetegben. Orvlövészek ritkították a soraikat, s olykor a japánok rájuk gyújtották a dzsungelt. Milyen boldogság, hogy már itt vagyunk – sóhajtották Wingate katonái Burmában –, hogy végre elkerültünk abból az elviselhetetlen kiképzőtáborból.

– Ez volt Wingate – mondja a tábornok. – Wingate tudott. Wingate nagy katona volt.

Azután már csak kisebb jelentőségű részleteket közöl velem a tábornok az Irak Mansijje-i akcióról, például, hogy az akció tervét Negba kibucban dolgozták ki reggel, és hogy Negba kibuc nagy fejlődésen ment át az elmúlt években, most építenek egy tejkombinátot…

– Naftáli vitt aznap reggel Negbába – jegyzi meg, s ráver a sofőr oldalára. – Emlékszel, Naftáli?

A sofőr bólint, de gondolatai a világ másik felén bolyonganak.

– Dosztojevszkij – mondja, mint aki álomból ébredt. – Nagyon jó író volt.

A tábornok reménytelenül ingatja a fejét, úristen, mekkora állattal áldották meg őt. Azután fölveszi újra a könyvet, figyelmetlenül lapozgat benne.

– Az eső sem használt nekünk – mondja maga elé. – Egész nap esett.

Jól emlékszem én is arra a napra, valóban esett egész nap, esős, lucskos reggelre ébredtünk, és egyikünk sem álmodta volna, hogy éjszaka harcban állunk egy láthatatlan hídfőállás ellen. A terepen reggel besározott fehér papírlapok hevertek mindenütt, hajnalban szórta le egy dupla szárnyú iskolagép, amely egyenetlen kattogásával a repülés hőskorát idézte. Az egyiptomi vonalak fölött szórta le rakományát a pilóta, de a papírlapok nagyobb részét a szél a mi körzetünkbe fújta. Kezdetlegesen nyomott röpcédulák voltak, az lehetett a céljuk, hogy az egyiptomi alakulatokat megadásra szólítsák fel, bár ezt a szándékot csupán suta és ügyetlen képek fejezték ki. Halott szudáni katona volt látható a röpcédula egyik oldalán, kifordult kezével még érintette az eldobott puska szíját, a sisakja távolabb feküdt. A papír másik oldalán öt kis fénykép mutatta be az izraeli fogolytáborok életét. Fehér főkötős ápolónők gyöngéd mosollyal arab sebesültekről gondoskodtak, bizalomgerjesztő gőzök szálltak föl egy konyha üstjeiből, s egyiptomi hadifoglyok összefogódzkodva körtáncot lejtettek. Az öt kép fölé ezt írták: „Kazza.” Így. S a halott szudáni katona feje fölött ez állott: „Ole kazza.” Vagy így.

Egy papírlapot fölszedtem, és a fényképek között, az üresen hagyott helyeken, elkészítettem a szolgálati beosztást. Avnér pléhládáján ültem, a kutyaólunk előtt. A kutyaólak két és fél négyzetméter alapterületű és egy méter magas, földbe ásott bádogdobozok voltak, három katona lakott mindegyikben. Avnér a géppuskáját tisztította a föld alatt, az alkatrészeket szeszélyesen szétszórta, rengeteg olajat használt fel, az áporodott olajszag kiömlött a kutyaól elé. Avitán Kelif éppen vendégségben volt Avnérnál, segített neki a takarók redői közül előhalászni az apróbb ékeket és csavarokat, és szokás szerint az alexandriai társadalmi életről mesélt, főképp Rejván pasáról, a király szeretőjének nagybátyjáról. Rejván pasa villáját Étoile de l’Ouestnek nevezték, s az ősparkban egy ciprusok közé rejtett, ékszerfinomságú épületet – amit Rejván pasa a királynak kölcsönzött ledér találkozóira – Maison Blanche-nak. Rejván pasának – mondta Avitán – sok zsidó barátja van, például a londoni Lord Sassoon, és még két nyaralója Luxorban és Port Szaidban. Avnér erre azt mondta, hogy ez a gazdagság a fellahok véréből van, és a fellahok csak azért tűrik ezeket a naplopó pasákat, mert még nem nyílt ki a szemük, de egyszer majd kinyílik a szemük, és Rejván pasát valamijénél fogva felakasztják, a királynak pedig kivágják a golyóit a Maison Blanche-ban. Avitán azt mondta, hogy a fellahok engedelmesek és igénytelenek, azután azt mondta, hogy a fellahok lusták és megbízhatatlanok, és neki ellopták a fényképezőgépét egy nílusi kiránduláson… Dan a bádogfalhoz szorulva aludt. Éjszakára osztottam szolgálatba, hajnalig.

Ez volt reggel. Késő délután teherautók fékjei csikorogtak, és hernyótalpas járművek remegtették meg a talajt, egy század katona érkezett a gyűrű túlsó, negbai oldaláról, de nem szálltak le a teherautókról, azután egészségügyiek és rádiósok érkeztek, s egy páncéloson katonai rendőrök, akik mogorva elkülönültséggel verődtek egybe, távolabb a forrongó központoktól, ápoltan és kipihenten fehér övvel és kamáslival. Az egyik rendőr, rövid töprengés után, kiszabadította magát az övéi közül, és leereszkedett hozzám. A gedérai nagygazdafiúk közé tartozott, Oved Sermannak hívták, az arca vöröses volt, mint egy hámozatlan, öreg sárgarépa, lilásvörös foltokkal és csontdudorokkal az állán és a homlokán. Azt mondta, örül, hogy lát. Azt mondta még, hogy a gedéraiak alaposan kitesznek magukért a hadseregben, és hogy hallottam-e, kivel jár most a pék lánya, Karmela Gomberg. De már nem tudtam meg, kivel jár most a pék lánya, Karmela Gomberg, mert eligazításra hívták a parancsnoki sátorba, ahonnét egyfolytában kihallatszott a rádiós emelkedett hangja: Hiéna hívja Keselyűt. Vétel. Nem messze aknavetőket szereltek össze, és géppuskákat raktak fel a teherautókra. A század géppuskásainak egy részét – köztük Avnért is – az idegen századba osztották. A parancsok rádión érkeztek Bet Dzsubrinból és Negbából. Keselyű és Kaméleon szünet nélkül hívta Hiénát.

A konyha sátra előtt az öreg magyar szakács rumosüvegeket bontott ki, és magában beszélt. A szakácsot Efráim Slemázelnek nevezték el a katonák, a szerencsétlen képe miatt. Szerencsétlen Efráim. Gyér, vörösesszőke haja volt, tömött, vörös bajusza és hegyes pocakja. Amikor egy katona elment előtte, rögtön előadta csekély héber tudományát: „Kérni kell, kislány. Efráim mindent ad.” Rosszallóan nézte a felfordulást, intett nekem, hogy látom-e, mi folyik itt. Intettem neki, hogy látom, és ez nekem sem tetszik. Különben Wolf Jenőnek hívták.

Eligazítás után végigjártam a megfigyelőállásokat, azután visszaballagtam a parancsnoki sátorhoz. Alig voltam húszlépésnyire, amikor azt láttam, hogy Avitánt négy katonai rendőr veszi körül, és Oved Sermen ököllel belecsap a fiú arcába. Avitán nyurga testét elvakult dühvel lendítette előre, de a lendület félbemaradt, az egyik rendőr elkapta hátulról a karját, megcsavarta, a fiú hirtelen hídba hajlott, s feje megakadt a rendőr gyomra tájékán. Oved, lomha nyugalommal felülről, kiszámítottan közepes erővel orrba vágta. A vér megeredt, Avitán horkanva kapkodta a levegőt, a vér belecsorgott a szájába.

Akkor értem oda.

– Ezt ne tedd, Oved – mondtam. – Ez nem jó dolog.

A parancsnoki sátorból kibújt Mose Lévi százados, megállt a sátor előtt, de egy szót sem szólt. A rendőr engedett a csavaráson. Avitán már majdnem egyenesen állt.

Oved a szemem közé nézett, nagy figyelemmel nézett, és még mindig engem nézett, amikor a keze fejével célzás nélkül belecsapott megint Avitán arcába. – Salaud – hördült fel Avitán, s valahogy sikerült kirántani karját a rendőr kezéből, és meggörnyedve, fejjel rohant Ovednak, de a rendőr a háta mögött belemarkolt a hajába, visszarántotta. Avitán elesett, combja már a földön rángott, derekától a föld fölött tartotta hajánál fogva a rendőr. Oved egy lépést tett feléje, az útját álltam.

– Nem szabad, Oved – mondtam, s a géppisztoly biztosítékára tettem az ujjam. – Ne légy rossz fiú, Oved.

Oved megállt. Megint a szemembe nézett. Megint nagyon figyelmesen nézett.

A katonai rendőrök törzsőrmestere lépett hozzánk.

– Ki ez? – kérdezte.

– Nálunk volt munkás – mondta Oved. – Jó munkás volt. – S még mindig nézett. – Ahhoz képest, hogy magyar.

– Ez is a lágerekből jött – állapította meg a törzsőrmester. Tekintete a sátor előtt Mose Lévire vetődött. Szemlátomást zavarta a százados merev hallgatása.

– Sértegette a fiúkat – mutatott rám a törzsőrmester.

– Nem hiszem – mondta a százados. – Ez nem olyan. Ez nem sérteget senkit. – S jelt adott a szemével, hogy hagyjam ott a rendőröket. Arrébb mentem.

– Szeretném, ha nem itt játszadoznátok az emberek előtt – mondta a százados. – Az emberek fáradtak és idegesek.

– Mi sem egy Purim-bálból jöttünk – mondta a törzsőrmester.

– Engem nem érdekel, hogy honnét jöttetek – mondta a százados.

A törzsőrmester erre is válaszolni akart, de nem tudta eldönteni, jó-e az, ha válaszol, az arca egészen elbambult a határozatlanságtól.

– Kijátszottátok magatokat – mondta a százados. – De most fejezzétek be.

A törzsőrmester a szeme sarkából adott parancsot, ne is vegyük észre, hogy parancsot ad. A rendőr elengedte Avitán haját, a fiú a földre zuhant, ketten másztak rá, a földön szíjazták össze a kezét, azután fölráncigálták. A százados Avitán felé közeledett, a fiú véres arcát vizsgálta, hogy a vér honnét ered. Amikor meggyőződött róla, hogy csak az orra vérzik, ráüvöltött:

– Te meg mit vársz, te rohadt kis buzi? Kitüntetést vársz, mert kijelented, hogy nem akarsz harcolni? Jobb, hogy nem látlak többé, csak a levegőt rontják nekem az ilyen gyáva kis buzik.

Avitán vérző orrához nyomta összeszíjazott kezét. Olyan idegen volt már neki ez a világ, mint nekünk a Maison Blanche. Két rendőr elvezette a kis nyitott, hernyótalpas páncélkocsi oldalához.

– Miért csinálta ezt? – kérdeztem a századost.

– Gyáva kis buzi – a százados valósággal megborzongott az undortól. – Attól félt, hogy fogságba esik.

– Nem biztos, hogy félt – mondtam.

A fiú után indultam, a rendőrök is látták, hogy hova megyek, de nem szóltak, akkor sem szóltak, amikor már Avitán előtt álltam. A két rendőr a fiú mellett a törzsőrmestertől várta, hogy tiltakozzék, de a törzsőrmester sem tiltakozott.

– Avitán – mondtam. – Miért csináltad ezt?

Avitán az ég felé fordította fejét, hogy az orrvérzése elálljon. Ez volt a legnagyobb gondja.

– Féltél, hogy fogságba esel?

– Mais non – mondta. Már héberül sem akart beszélni. Már semmit sem akart itt. – Mais non. Pas de tout.^*

– Három évet kapsz ezért, Avitán – mondtam.

– Oh, là, là – ingatta a fejét, mint aki azt játssza, hogy nagyon megijedt. Nem érdekelte, amit mondok. Örült, hogy túl van az egészen.

Megérkezett a páncélos vezetője. Avitánt a kocsi ajtaja felé lökték.

– Viszontlátásra, Avitán – mondtam.

– Bonne chance,^* Uri – mondta.

Észre sem vettem, hogy besötétedett. Távolabb a teherautók az idegen századdal nehézkesen meglódultak, apró lámpák pislogtak a sötétben, és az egyik teherautón ezt énekelte valaki: „Magyar honvéd jár túl a Dnyeszteren, körülötte már égnek a falvak…” Egy másik teherautón románul énekeltek: „Gloria, victoria pentru noi…”^*

A rendőrök már visszahúzódtak a páncélosokhoz, de Oved nem mozdult el arról a helyről, ahol állt. Nagy figyelemmel kísérte minden lépésemet.

– Oved – szólítottam meg. – Kivel jár most a pék lánya, Karmela Gomberg?

– Hanan Gafnival – mondta. – Még mi érdekel?

– Semmi más, Oved – mondtam. – Ezen kívül semmi a világon.

– Hagyjátok abba! – kiáltott ránk a százados. A szakaszparancsnokunkkal, Anoh Cur hadnaggyal beszélgetett a sátor előtt.

– Nincs semmi baj – mondtam. – Nagyon szeretjük egymást.

– Nálunk volt munkás – mondta Oved.

A százados megnyugodott.

– Lepihenhetsz egy órára – mondta, és visszafordult a hadnagyhoz.

Jólesett ránézni a századosra, tiszta és tartózkodó nyugalom áradt belőle. Az Irgun legjobb képességű parancsnoka volt valaha, iraki származású bennszülött, magas, erős férfi, csupán az arcát lágyították el a keleti színek. Erős szemöldöke, férfias, nagy orra, kiugró arccsontjai sűrű olajban áztak. Alig két esztendeje ő robbantotta fel a brit rendőrség haifai főhadiszállását, ahol harminckilenc rendőr pusztult el. Mose Lévi nyakában vékony láncon apró aranyhordó lógott, kicsinyített mása annak a dinamittal töltött hordónak, amelyet egy teherautóról valami rugós szerkezet hajított át az erődítmény udvarára.

Amikor elmentem a százados mellett, azt mondta Anoh Cur hadnagynak:

– Ez a dolog kockázatos. Ez a dolog értelmetlen, kérlek.

Anoh Cur hadnagy pedig azt mondta:

– Mit vársz ezektől a kibucnyikoktól Bet Dzsubrinban, Joáv parancsnok? Ezek tehenészek, nem katonák, Joáv parancsnok.

Egykori terrorista fedőnevén szólította Mose Lévit.

Megittam a szerencsétlen Efráimnál egy csajka rumos teát, a sátorban nyüzsögtek az egészségügyiek. Efráim közölte velem, hogy éjszaka köhögni szokott, és ez biztos a levegőtől van. Mondtam, hogy itt tényleg nem jó a levegő. Azt mondta, hogy itt nemcsak a levegő nem jó, itt semmi sem jó, s az egy felelőtlen gondolat, hogy éppen a konyha sátrából csinálnak kötözőhelyet, ő utál vért látni.

– Nem tudod, Uri – kérdezte azután –, miért léptem én ebbe a szarba?

– Dehogynem tudom – mondtam. – Buzgó cionista voltál, és őseid földjén akartál meghalni.

– Egy frászt voltam cionista – mondta –, polgári demokrata voltam. Az apám a legitimistákhoz húzott. Károly király képe ott lógott nekünk a falon. Szép ember volt, de én polgári demokrata maradtam.

– Bélyeget nem gyűjtöttél? – kérdeztem.

– De igen – csodálkozott rám. – Honnét tudod?

– Kitaláltam – mondtam.

– Eladtam a gyűjteményemet – mondta. – Amikor államosítottak.

Az egészségügyiek Efráim ágyára halmozták a kötszereket.

– Szép kis éjszakám lesz – mondta Efráim, s társalgásba bocsátkozott az egészségügyiek szakállas őrmesterével: – Kérni kell, kislány. Efráim mindent ad.

Ezután lepihentem egy órára a kutyaólban. Amikor bemásztam, Dan aludt, és akkor is aludt, amikor kikecmeregtem.

A katonák szakaszonként sorakoztak, és borzongtak a nedvességtől, fejüket behúzták a köpeny fölhajtott gallérja mögé, a lötyögő angol rohamsisak alatt kötött sapkákat viseltek. Csámpásan totyogtak a hideg és nyirkos bakancsok élén, s a nyomjelző lövedékek irányát bámulták, egyre több foszforos golyó szántotta a sötétséget. Megkerestem a szakaszomat, és elmondtam valamennyi ártatlan ostobaságot, amit el kellett mondanom. Nem nagy dolog az egész, mondtam, a tűzszerészek megnyitják előttünk az utat, mire elérjük az egyiptomi állásokat, már minden romokban áll, ez a tűzszerészek akciója, mi csak beülünk az egyiptomi állásokba, mint a kurvák, keresztbe vetett lábakkal, és rágyújtunk egy cigarettára. Hat török fiú volt a szakaszban, két hónapja vándoroltak be, egyetlen szót nem értettek abból, amit mondtam, egymáshoz fordultak, mint a birkák a viharban.

– Ért valaki törökül? – kérdeztem.

Senki sem értett törökül.

– Hát spanyolul?

Spanyolul négyen is beszéltek.

– Fordítsátok le, amit mondtam.

Lefordították, de a törökök ettől nem lettek vidámabbak. – Si… si… – mondták, és nagyon szomorúak voltak. Azt mondtam, kérdezzétek meg tőlük, hogy félnek-e. A törökök erre megélénkültek, egyszerre kezdtek el beszélni mind a hatan, hosszan és dallamosan, sokat mutogattak hozzá. – Azt mondják, félnek – szólt a katona, aki fordított. – Még mit mondtak? – Semmi mást – mondta a katona –, csak azt, hogy félnek, de azt sokszor ismételték és változatosan. – Mondjátok meg, hogy ne féljenek. – De ezt már nem tudták lefordítani, mert Faludzsában felrobbant az első gránát, és rögtön utána sorra dörrentek az aknavetők csövébe hajigált lövedékek, és a törökök befogták a fülüket. A robaj szélesedett, mint a lezúduló láva, és végül egészen egybefolyt. A gyűrűben körös-körül tüzet nyitottak. Faludzsa az aknavetők össztüzének központjába került.

Az akció a megadott időpontban elkezdődött, de a századot újra és újra sorakoztatni kellett, a sötétben minden összekeveredett, a szakaszparancsnokok kiabáltak, a katonák riadtan botorkáltak, senki nem találta a helyét. Azután nehézkesen mozgásba lendült a század, lassan haladtunk előre, sokan lemaradoztak a terhekkel, lőszeresládákkal, a hordozható aknavetők alkatrészeivel s a tábori telefon huzaljaival. Háromnegyed órát meneteltünk, amíg elértük a támadás kiindulópontját, hatszáz méterre a hídfőállástól, az egyiptomi gránátok a fejünk fölött sípoltak, s valahol nagyon távol robbantak.

Megint álltunk és vártunk. A századot összevonták, azután szakaszonként széthúzták a századot a terepen, azután csatárláncba állították a szakaszokat, azután megint álltunk és vártunk. Újabb parancs következett: szuronyt szegezz! Elég sokáig csattogtak a puskákra erősített szuronyok, az esőcseppek tükrében kék keménységgel csillant meg az acél, ettől mindenki megnémult. Ez a parancs végképp megbénította a katonák idegeit, félig öntudatlanul álltak már, valami feszülően éber ájulatban. Mellettem egy fiú az orrát húzta, ütemesen húzta az orrát, az arcához hajoltam, a kis olasz fiú volt, Itamár dei Rossi.

– Náthás vagy, Itamár? – kérdeztem.

– Nem – mondta a fiú, mereven előrenézett, és tovább szipákolt.

Azután azt vezényelték, hogy: előre! A sorok meglódultak az előreszegzett szuronyokkal, a csatárlánc hullámzani kezdett. A tisztek elöl mentek, az altisztek a sorokat egyenesítették ki, eléggé reménytelen volt, összevissza szaladgáltunk. Lángnyelv csapott fel előttünk egyszerre, és a robbanásba már belekattogtak a géppuskák is a két szárnyon. S szinte egy időben hallatszott az elnyújtott, embertelen és egyre ismétlődő üvöltés: Isten nevében, a hazáért! Roham! Az ellenségre! Roham!

A sötétséget megszállták a feszültségből kirobbanó torokhangok, ezek azután felszámolták az eszmélet utolsó gátjait is. Emberfeletti igyekezettel botladozott előre a század, az idegek már nem tapogatták le a talaj egyenetlenségeit, egy idegen idegközpont tartott már egyensúlyban mindenkit. Nem hallottuk szemben a Vickerseket sem, a tudatot tökéletesen elnyomta a célpont, a torkolattüzek mágneses vonzása. Valaki elkapta a derekamat, és oldalra lódított, amitől valamelyest föleszméltem. Jókora bombatölcsér szélén voltam, egy katonai rendőr lökött arrébb, s még azt is végig tudtam gondolni, hogy a katonai rendőröket ezért küldték ide, éjszaka elhelyezkedtek a roham útjában, a bombatölcsérek mentén, ott álldogáltak, mint a józan és érdektelen pincérek egy részeg indulatokkal teli kocsmában, egyetlen dolguk volt, hogy a vakon rohanó katonákat eltérítsék a gödröktől. Mire mindezt végiggondoltam, én is kijózanodtam. Most már meghallottam az egyiptomi gépfegyverek robaját, óriási súllyal zuhant rám, s alaposan meggörnyesztett.

Kékesfehér fény ömlött szét hirtelen a terepen, az egyiptomiak világító rakétákat lőttek föl, a katonák földre vetették magukat. A drótakadályok húsz méterre előttem meredeztek, sértetlennek látszottak, s azt is jól láttam, hogy emberek fekszenek a környékükön mozdulatlanul, az egyik lába fennakadt a drótokon.

– Kúszás! – hallatszott egy hang.

S ahogy a rakéták fénye kezdett elhalni, a hátak kissé megemelkedtek, azután, egy újabb rakéta pukkanására, ismét a földhöz lapultak. A Vickerseket most a földön fekvőkre irányították.

Semmiféle parancsot nem hallottam a visszavonulásra, de akik legelöl voltak, elkezdtek hátrálni, mellettem kúsztak el, és mint a lavina, sodorták maguk előtt a többieket. Egy ideig kitartottam a helyemen, azután én is a legcélszerűbb megoldást választottam. El-elvetődve a többiek után eredtem. A kísérteties fény kiemelte és óriásira növelte előttem a talaj göröngyeit és bozótjait. A síkság holdbéli tájnak tetszett, görnyedező, suta élőlényekkel. Szaggatott képek merültek föl s tűntek el azután a hunyadozó pislákolásban: félrecsúszott sisakok, a bakancsokról letekeredő fáslik, s a fölcsapó sár mindenütt. Katonai rendőrök hasaltak egy bombatölcsér szélén, és egy gödörben lapuló katonát próbáltak kiráncigálni. A katona feje megjelent, azután eltűnt megint. Jól érezte magát a gödörben. Ahogy távolodtunk, lanyhult a gépfegyvertűz, az egyiptomiak takarékoskodtak a lőszerrel, inkább aknavetőkkel kezdték lőni a terepet, és a világító rakéták is egyre ritkábban röppentek fel. Hordágyaikkal szaladó egészségügyiekkel találkoztam, amikor éppen kikanyarodtam egy emelkedő mögött a Vickersek hatósugarából.

– Rohadt alak – kiáltott rám az egyik egészségügyi. Nagyon haragudott, hogy neki most kell a tűzbe menni, amikor én már békésen hazafelé tartok.

Nem nagyon siettem, le is ültem egyszer a sárba, s kísérletet tettem, hogy a sebes zihálás ütemét öntudattal szabályozzam. Rengeteg levegőt szívtam be, és lassan eresztettem ki. Ettől azután alaposan elszédültem. Később benyúltam a zsebembe az átnedvesedett csomag cigarettáért, de mielőtt kihúztam, letérdeltem előbb, és előrehajoltam, hogy megvédjem az esőtől. A hasam alatt bontottam ki a csomagot, a málló papírokból nedves dohány tapadt a kezemre. Végül találtam egy félig ép cigarettát, négy-öt szívásra volt elég. A gyufa lángját is sikerült fellobbantanom, a béke örömeit éreztem. Lépések csosszantak mellettem, de senki nem állt meg, pedig azt is hihették, hogy megsebesültem. Amikor felegyenesedtem, alig bírtam mozgatni a lábam, a combom görcsösen meggémberedett. Bicegve vonszoltam magam tovább, végtelenül lassan, az utolsók között értem el a körletet. A századot már sorakoztatták az ömlő esőben, az én szakaszom sértetlen volt, a törökök éppen úgy szorongtak egymáshoz bújva, mint az akció előtt. Valamit mondtak nekem spanyolul, az egyik fiú rögtön fordított.

– Azt mondják, hogy a második szakaszban meghalt egy török.

– Nagyon sajnálom – mondtam.

– Azt mondják, izmiri volt – mondta a fiú, aki fordított.

– Borzasztó – mondtam.

Az egészségügyiek páncélozott teherautókra rakták fel a sebesülteket, a konyha sátrából hozták ki őket, a szakács közben főzéshez készülődött. Egészségügyi lányok ültek a sebesültek között, és magasra tartották az üvegeket a vérplazmával. A parancsnoki sátorból a rádiós hangja hallatszott. Ugyanazt ismételte: Hiéna egy hívja Hiéna kettőt. Hiéna kettő, válaszolj. Vételre állok.

A tisztek valamennyien együtt álltak a sátor előtt. Azután kimászott a nyíláson a rádiós, és azt mondta:

– Kész.

– Kész – ismételte Anoh Cur hadnagy.

– Úgy látszik, kész – mondta a százados.

– Mi történt? – kérdeztem Anoh Cur hadnagytól.

Kis ideig tépelődött, méltó vagyok-e, hogy megtudjam, mi történt. Azután méltónak talált.

– Egy szakaszt bekerítettek Irak Mansijjében. Közelebbit nem mondhatok.

A tisztek elindultak a fedezékek irányába, én is követtem őket.

– A pártfogoltad is ott rekedt – árulta el útközben Anoh Cur hadnagy. – Az a kis görög fiú. Az egy kicsit ütődött? Nem?

– Nem – mondtam. – Egyáltalán nem ütődött.

– Érdekes – mondta Anoh Cur hadnagy.

Megkerestem Dant. Dideregve támaszkodott a homokzsákoknak.

– Hogy érzed magad? – kérdeztem.

– Utálom ezt az egész aljas disznóságot – mondta. – Aludni akarok.

– Nemsokára leváltanak – mondtam.

Szerencsére a tisztek másfelé húzódtak, én egyedül voltam a megfigyelőállásban Dannal meg egy jemeni fiúval.

Irak Mansijjében szünet nélkül kattogtak a Vickersek, és egyszer csak meghallottam a Spandau gyenge ugatását is. Avnér még él, gondoltam. A Spandau most Avnér hangja volt. Az én anyám, bíró úr, maga az áldott emberiség, mondta ez a hang. De már nagyon gyenge hang volt.

A karabélyok lövései beleolvadtak a gépfegyverek párbajába, nem lehetett megkülönböztetni az izraeli Mausereket az egyiptomi Lee Enfieldektől.

– Fázom – mondta Dan.

– Fogd be a szád – mondta a jemeni fiú, és árulkodni kezdett nekem. – Ez úgy viselkedik, mint egy féleszű. Kibújik a fedezékből, azután visszasétál, mint egy kávéházba. Meg elalszik az őrség közben. Miféle katona az ilyen?

– Még jó, hogy te itt vagy – mondtam.

– Hát igen – mondta a jemeni komolyan. – Még jó.

Megint csak a Vickerseket hallottam, azután megszólalt megint a Spandau. Azután ismét a Vickersek, a Spandau hangját nem tudtam többé kihalászni. Hajnalfelé gránátok robbantak Irak Mansijjében, a gépfegyverek már csak szórványos, rövid sorozatokat lőttek. A falucskát szegélyező ciprusok lassacskán kibontakoztak messze a szürkületben. Az eső elállt.

Kimásztam az árokból. Semmire nem vágytam úgy, mint egy csajka forró kakaóra.

Efráim, a konyhasátor mélyén, meggyötörten kevergette a tejport egy óriási lábos forró vízben, egyedül volt, a sebesülteket elszállították már, de a véres kötszereket körös-körül senki sem söpörte össze.

– Jaj, Uri… jaj, Uri – nyögdécselt, amikor meglátott. – Volt egy éjszakám! Ketten haltak itt meg nekem. Ha én csak sejtem, hogy mi vár rám, Uri, akkor én itt vagyok, azt hiszed?

– Hát nem sejtetted, Efráim? – kérdeztem, s kezébe nyomtam a csajkát.

– Ezt nem – mondta. – Én csak azt tudtam, hogy itt olcsóbb a narancs, mint a krumpli. Meg azt tudtam, hogy a tengerparton két kézzel kapkodnak a szakácsok után… Maga hozzám jön a Karmelbe… Nem, maga hozzám jön a Héber Tengerészbe.

– És ez nem így van, Efráim? – kérdeztem.

– De így van – mondta. – Hát ide hallgass, Uri. Három napja ültem még csak az atliti bevándorlótáborban, amikor bejött hozzám egy zsidó, kezében valami papírral. Egyenesen felém tartott. Wolf Jenő Efráim? Én vagyok. Anyja Spitz Jolán Ráhel? Igen. Azt mondta, magának az van ide beírva, hogy szakácsmester. Mi legyen beírva, mondtam, ha az a foglalkozásom? Erre azt kérdezte, hogy tudok-e főzni is. Nem tudok, mondtam, igaz, hogy szakácsmester a foglalkozásom, de terítőket szoktam horgolni, meg csipkét verek. Jól van, mondta, nem kell rögtön megharagudni, sajnos, a magyarok nem mindig azt írják be, ami a valóság, sok baj van a magyarokkal, de ő hisz nekem, látszik, hogy komoly ember vagyok. Nagyon örülök, mondtam, melyik cégtől van szerencsém? A hadseregünktől, mondta a zsidó, maga holnap jelentkezik a hadseregbe, kap egy konyhát, de előbb még belevernek magába egy kis fegyelmet, ne féljen. Nem félek, mondtam, de most leszek ötvenéves, nem lehetne ettől eltekinteni, érti, hogy mire gondolok, maga is magyar. Majd ő megmondja nekem, hogy ki a magyar. Ő elsősorban zsidó, ő másodsorban is zsidó, harminckettőben jött az országba, ő már itt megszenvedett, ő már itt a vérét áldozta. Ha már a szenvedésről van szó, uram, mondtam, én huszonhat hónapig voltam Ukrajnában, tudja, kinek kívánom azt a huszonhat hónapot? Azt mondta erre, huszonhat hónapig szolgálta a züllött és iszákos Horthyt, itt meg nem akarja a saját fajtáját szolgálni, maga is egy igazi Dob utcai. Mit lehetett erre felelni? Ugyanazt mondtam magamban, mint amikor államosították a kávéházamat: Nyaljátok ki… Nem kelnél föl a kakaósdobozról, Uri?

Mindent megtettem Efráimnak, jó ember volt, fölkeltem a kakaósdobozról, és leültem egy Jewish Agency for Israel^* feliratú pléhdobozra, amely ömlesztett amerikai sajtot tartalmazott.

A sátor nyílása egyszer csak meglebbent, két egészségügyi egy sebesültet hozott hordágyon, s a tűzhelyhez közel tették le. Efráim gyorsan elfordult, és háttal a hordágynak a kakaósdobozzal bajlódott.

– Hát ez már vicc – mondta.

Nagyon nehezen tudatosult bennem, hogy a hordágyon fekvő sebesült Dan Davidzon. Eszméletlenül feküdt, zubbonyát, ingét leszedték róla, meztelen testére terepszínű esőköpenyt húztak, alsótestét a derekáig pokrócba csavarták. A köpeny felül szétnyílt. Dan lesült, sovány mellkasán vízcseppek csillogtak.

Az egészségügyiek kilihegték magukat, az egyik rögtön elment, mert már hallatszott a Bet Dzsubrin-i teherautó berregése. A másik egészségügyi beleszagolt a lábosba, és azt mondta:

– Adhatnátok egy csajka kakaót.

Dan szemhéja felhúzódott, azután lecsukódott, mintha magához tért volna, azután ismét felhúzódott és lecsukódott, de a szemgolyók mozdulatlanok maradtak.

– Haslövést kapott – mondta az egészségügyi. – Nem adtok egy csajka kakaót?

Bejött az orvos, fiatal bolgár férfi volt, szeme alatt mély, lila karikákkal, egy szőke lány követte, azután az egészségügyi katona. A szőke lány olyan fontoskodva himbálta magát, mint aki egy műkedvelő előadáson ápolónőt játszik. Hosszúkás fémládikót tartott a kezében és egy infúziós üveget, a nyakában piros cső lógott.

– Doktor Haimof – szólalt meg, s a hangja is éppolyan kényesen kellemetlen volt, mint a mozgása. – Ugye jó, hogy hoztam magammal strophantint, doktor Haimof?

– Természetesen – mondta az orvos, és látszott rajta, hogy nem tudja, mire válaszol.

A szőke lány azután egy barátságtalan mozdulattal intett, hogy menjek el a sebesült mellől. El is mentem, nem akartam látni, hogy mit csinálnak Dannal. Leültem a sátor végében egy ládára. Az egészségügyi katona fényszóró méretű zseblámpával világította meg Dant, az orvos lehajolt, keze fejét Dan arcához érintette. Behunytam a szemem. Elég hosszú ideig tartott a motozás, néha suttogást hallottam, egyszer félálomban azt hallottam: peritoneum, meg azt hallottam: aorta. Azután a kötszerek hasadása, csöpögés és csörrenések neszeiből egy magányos szó rebbent föl. Az orvos hangja volt.

– Exit – mondta az orvos.

Amikor felnyitottam a szemem, a pokróc már egész hosszában takarta el a hordágyat. Az egészségügyi a fényszóróját egy azonossági lapocskára villantotta az orvos kezében.

– Ez a vízhatlan? – kérdezte az orvos.

– Nem – mondta az egészségügyi. – Ez a tűzálló.

Az orvos a noteszába jegyzett valamit. Azután a két egészségügyi fölemelte a hordágyat, és kivitte. A szőke lány becsukta a fémládikót, sokáig babrált vele, amíg becsukta.

– Doktor Haimof – mondta hátborzongató kellemkedéssel –, valamit enni is kellene, doktor Haimof.

– Természetesen – mondta az orvos, és megint látszott rajta, hogy nem tudja, mire válaszol.

Kiment a sátorból. Azután a szőke lány is kiment a sátorból.

Nem éreztem semmit. Gyalázatosan kevés gondolatom volt. Végtagjaim viszont csodálatosan éltek magukban, teljesen elszabadultak tőlem. Két térdem ütemesen csapódott össze, a kezem remegett. Amikor Efráim hozott egy csajka kakaót, le kellett tennem a földre, annyira rázkódott.

Katonák bámészkodtak a sátor nyílásánál, várták a reggelit, s panaszos hangon énekelni kezdtek:

 

Éhes vagyok, adj falni végre. Hol egy falat? Ha nem falok, hasam a popsimhoz odatapad…

 

Efráim nem zavartatta magát. Neki meg volt adva az idő, hogy mikor kezd osztani. Ő ahhoz az időhöz tartotta magát.

– Amit én már láttam az életben – mondta nekem. – Ha én egyszer mesélnék Ukrajnáról, Uri. Amikor egyszer Sztari Oszkolból…

– Ezt most hagyd abba, Efráim – suttogtam. De nagyon messze voltam magamtól, és távolról úgy hallottam, mintha üvöltenék.

Efráim elképedve nézett rám, azután arra a helyre nézett, ahol a hordágy állott. Egy szót sem szólt többé, elcsoszogott mellőlem, útközben felkapott egy merőkanalat, és kiállt a sátor elé.

– Kérni kell, kislány – mondta. – Efráim mindent ad.

 

 

A dzsip Maszmijjében egy országúti bodega mellett fékez, észre sem veszem, hogy megálltunk.

– Elaludtál, fiú? – hajol egész az arcomhoz a tábornok.

– Nem aludtam, parancsnok – mondom. – Elgondolkodtam.

– Elgondolkodtál? – ismétli a tábornok hitetlenül. – Minek annyit gondolkodni, fiú? Vegyél példát Naftáliról. Ő sohasem gondolkodik.

– Ha én nem gondolkodnék!? – mondja a sofőr, kifejező mélységekkel a hangjában. – Ha én nem gondolkodnék!?

– Itt leszállhatsz, fiú – mondja a tábornok. – Ide jövünk vissza érted.

– Nem sértődünk meg, ha találsz közben egy másik bárkát – mondja a sofőr.

Csupa érthetetlen gyűlölködés ez a sofőr.

– Naftáli – szólok hozzá nagyon barátságosan.

– Mit akarsz?

– Semmit – mondom. – Arra gondoltam, hogy Jichák Karpelesz is jó író. Persze, nem olyan jó, mint Tolsztoj.

– Ki az a Jichák Karpelesz?

– Ő írta a Két lány a kibucban-t.

– Menj a pokolba – mondja a sofőr, s olyan erővel tapos a gázba, hogy a tábornok ismét felbillen az ülésen.

Négy rozzant kerti asztal áll a bodega előtt, rácsos támlájú székekkel, még a szélfúvástól is imbolyognak. Nem messze az asztaloktól szakállas emberek ácsorognak, a vékony kaftán alatt valamennyi kihajtott fehér inget visel. A zsíros kalapok alól hosszú pajeszok kunkorodnak. Alaposan megtermett férfi mind, vörös, érdes munkáskezekkel. Vallásos település épül Maszmijje területén, a vályogházak mögött homokhegyek magasodnak, a bodegához közeli arab viskó kapuján óriási mezüze. A szakállasok csoportja mellett ülök le, s intek a bodega gazdájának, egy nagyon fekete, indulatos képű zsidónak. A gazdának nincs igazi szakálla, erős borosta takarja az arcát, a pajeszát hátrahajtotta a füle mögé. Térdig érő, bő inget visel, pamutgombokkal, az egyik gombon fennakadt a cicit^* szála.

Megáll előttem, és csak annyit mond:

– No?

– Kaphatok egy limonádét?

– No.

– Kevés cukorral – mondom.

Azt mondja:

– No.

A pult mögött dülledt szemű, bagoly orrú, terebélyes asszony áll, olyan szembeötlően természetellenes magasra tornyozott parókával, aminek csak egy célja lehet, mindenki lássa, hogy ő parókát visel.

– Ármin – szólal meg magyarul. – A Feldman fizetett már?

– Fizetett – válaszol a gazda is magyarul, s azt mondja némi irtózattal: – Limonádét kér a bálmelhóme.

– Nincs hideg szódánk – mondja az asszony.

– No – mondja a férfi az asszonynak. Ez azt jelenti: ennek úgy is jó lesz. – No – mondja nekem. Ez azt jelenti: mindjárt megkapom a limonádét.

– Ha nem elég hideg – mondom hangosan, hogy az asszony is hallja –, egy darab jeget kérek bele.

– Jeget – mondja a gazda magyarul. – No. – Ez azt jelenti: ne túl sok jeget.

Az asszony is megnéz magának, és azt mondja:

– Ebből is szép kepóre lönne.

– Kevés cukorral – mondom.

– No – mondja a gazda, de ehhez már a kezével is tesz egy türelmetlen mozdulatot, hogy aztán elég legyen ebből a rendelésből.

A szakállas férfiak is magyarul vitatnak valamit, hangosak és harciasak. Lassacskán kibontakozik előttem, hogy miről beszélnek. Múlt éjszaka az őrök lelőttek egy beszivárgó arabot, aki egy szárítókötélről lepedőket lopott, erről beszélnek. Idéznek a Tórából, a Gemoréból, a keresztúri rabbitól. Helyesen tették-e, hogy lelőtték az arabot, vagy nem. A ménkű üsse meg őket mind. Miért? A nyírbátori csendőrök sokat gondolkodtak, amikor meglőtték azt a Fischert? Szemet szemért. A beszivárgó fellah maszmijjei volt, a saját falujába lopakodott vissza. Azt mondja erre az egyik szakállas: ez még rosszabb.

A bódé mögül egyszer csak látomásszerű jelenség tántorog elő. Hatalmas, vörös ember, akkora pajesszal, mint egy serdülő lány hajfonata, s úgy megy, hogy súlyos csizmáit minden lépésnél a földhöz csapja. Nyers törkölyszag párolog körülötte, a szeme csupa vér. Ráborul a pultra, a kaftánja végig poros hátul, a szövetbe száraz bozótok ragadtak, a földről kelhetett föl, a bódé mögött.

– Sári – lihegi –, csak egy stamplit még, Sári!

– Szégyöllheted magad, Pollák – mondja az asszony.

– Egy stamplit, Sári. Dögöljek meg, ha többet iszom.

A gazda megint csak annyit mond:

– No. Ez azt jelenti: adhatsz neki.

Akkor elveszi a pultról a limonádét, és leteszi elém az asztalra. A jégdarab a pohárban nem nagyobb, mint egy babszem.

– Várjon – mondom magyarul, amikor ellép az asztaltól. – Maga magyarországi?

Összehúzza a szemét. Váratlanul éri, hogy magyarul szólítom meg. Hallgat.

– Az – mondja azután. – Szabolcsi. Hozok még jeget magának.

– Elég lesz ennyi is – mondom. – Maguk itt mind odavalósiak?

– Nem mind – mondja. – Szlovenszkóból is vannak. Meg romániaiak. Szatmárból. A feleségem Csongrád megyei.

A vörös ember ellép a pulttól, tenyerét a feje mellett forgatja, mint aki mulatni készül, először csak dúdol valamit, mintha gúnyolná a mulatozó gojokat, tiszta magyar kiejtését szándékosan zsidósra ferdíti.

 

Fejszek a fejszek a darázsfejszek, Az én rúzsám mindig rejszeg. Jabababa… jababababam…

 

– Szégyöllheted magad, Pollák – mondja az asszony.

– Látom, jól érzik itt magukat – mondom a gazdának.

– Hogy a nyavalyába ne – mondja. – Erecben vagyunk. Sok a munka, de nekünk az nem büdös.

– Magukat nem vitték el annak idején? – kérdezem.

– Túléltük – mondja. – Nem sokan. Minket megsegített az isten.

A vörös ember kikönyörgött még egy pohárka pálinkát, és letelepedett az asztalhoz. Bűvöli a poharat, nevet rá, tapogatja az ujjaival:

– „Szól a kakas már – énekli a pohárnak –, Mikor lösz az már…”

– Mindenki kap földet – mondja a gazda. – Meg kölcsönt szerszámra. Jól megvolnánk, csak rabbiban szenvedünk még hiányt. A Gan Javne-i kibucból jön hozzánk most rabbi. De az meg olyan tréfli^* rabbi, bukovinai, nekünk olyan nem kell. Mert még a Jungfeld rabbi késedelmezik. A csurgói rabbi. Hallott róla?

– Igen – mondom. – Híres rabbi.

– Hát ő lesz nekünk – mondja büszkén. – A Jungfeld rabbi. Csurgóról.

Még mond valamit, de nem hallom, mert a vörös ember bömbölése minden hangot elnyom.

 

Mikor lösz az már? Mikor lösz az már? Ha möglátlak, Jerusolájim, Akkor lösz az már…

 

És sír a vörös ember, nagy, vörös keze fejével a szemét dörgöli.

– A nyelvvel hogy állnak? – kérdezem.

– Megértünk mindent, kérem – mondja a gazda. – De nagyon oda kell figyelni. – Tekintete a pohárra vetődik előttem. – Mert itt van például. Üveg. Maguk azt mondják: szhuhit. Mi úgy mondjuk: szhajhesz. Oda köll figyelni.

Az asszony türelmetlen, minek ácsorog mellettem annyi ideig a férje.

– Ármin – kiált az emberre. – Mit akar a bálmelhóme?

– Semmit – mondja a gazda. – Ő is magyarországi.

– Isten éltösse – mondja az asszony.

– Miért nem szeretik maguk a katonákat? – kérdezem.

Vállat von.

– Nem úgy viselkednek, ahogy kell, kérem.

Cementes zsákokkal megrakott teherautó fékez az országúton, a zsákokról lekúszik egy katona. A pilóta kihajol az ablakon.

– Lehet keresni, emberek – kiált a szakállasoknak. – Cementet kell lerakni. Még négy kocsi jön utánam.

Az emberek szaladnak a teherautóhoz, hátul felkapaszkodnak. Feláll a vörös ember is.

– A rossebet! Hát engöm kihagynátok?

Kitántorog az országútra, közben az öklét rázza, szidja a többieket.

– Biszt a háje, Feldman. A növéle. – Egy állat vagy, Feldman. Egy dög.

Négyen húzzák fel a teherautóra, alulról a katona tolja, a csizmájánál fogva. A katona azután megigazítja tömött oldalzsákját, körülnéz, amikor meglát, int nekem, mint aki tudomásul veszi, hogy pontosan érkeztem a találkozóra. S már jön is hozzám, bizalmasan megrántja vállpántomon a szalagot.

– Ekszküz – búgja. – Ide ülhetek melléd, Izrael hőse?

– Már vártalak – mondom.

Alacsonyabb nálam egy fejjel ez a katona, zömök, tömör testű fiú, kerek, piros képe közepén, pisze orra alatt hegyesre sodort, fénylően fekete bajusz, egy arasznyi lehet egy-egy fele. Barettjét félrecsapja a fején, az éle majdhogy függőleges. De a Dávid-pajzs elveszett a sapkáról, a helyén négy elrongyolódott lyuk éktelenkedik. A fiúnak a bal halántéka fölött egy ötujjnyi területen nincs haja, a bőr vörös és heges, kidomborodnak a varratok nyomai. Vállán a Batseva kommandó hadosztály szalagja, karján a három őrmesteri csíkot alig tartja a varrás. Gyűrött újságot szorongat a kezében, az Egyesült Munkáspárt napilapját. Leül mellém, a szemembe néz, és azt mondja:

– Akarsz a barátom lenni?

– Igen – mondom. – Nagyon szeretnék.

– Egy üveg mézsör. Ennyi az ára.

– Elég olcsón adod – mondom.

– Nem mindenkinek – mondja. – Csak hazai termékeknek.

– Nálam rossz helyen jársz – mondom.

Alaposan megnéz.

– Te is szabre vagy – szögezi le. – Amikor megszülettél, a hegyek ugráltak, mint a kosok, a folyók pedig visszafelé folytak. Ilán a nevem. Ilán, a félelmetes.

– Az én nevem Uri – mondom, és beletörődöm, hogy a fiú bolond. – Tisztelj meg vele, Ilán, hogy elfogadsz tőlem egy üveg mézsört.

– Kedves vagy – mondja a fiú, és egy oroszlán bömbölésével rivall a főnökre: – Szentember!

A házaspár egymással suttogott eddig, és most valósággal megbénulnak az utálattól.

– Szentember! – folytatja a fiú. – Izrael oroszlánja! Hitünk támasza! Hozz nekem egy üveg hideg, kóser^* mézsört.

A férfi ránk villantja sötét tekintetét, és amíg az asszony a poharakat mossa el, levesz a pultról egy kést, és fenni kezdi.

– Szörnyűségesen utálom ezeket – hajol közel hozzám a fiú –, én olyan szörnyűségesen istentelen vagyok, hogy sokszor szégyellem magam miatta, majdnem kommunista.

A gazda a fiú háta mögé lopakodva teszi az asztalra a mézsört, hogy elejét vegye a szóváltásnak, de ez most nem sikerül neki.

– Hitünk oszlopa – fordul feléje a fiú, és ájtatosan szívére teszi s kezét. – Taníts meg rá, bölcs cádik,^* hogy melyik áldás illik erre a kóser mézsörre.

– A valagom – mondja magyarul a férfi, és a feje rázkódik az indulattól. Hozzám beszél, rá sem néz a fiúra. – Mondja meg az úr ennek a ganajnak, hogy azt a jó kibuci kurva anyját gúnyolja. Még nem ösmernek itt bennünket, szabolcsiakat. Mi odaát is megtanítottunk egy-két ségect. Minálunk a zsidók a csizmájukban hordták a bicskát.

– Ekmek nyelv – mondja szelíden a fiú.

– Hát úgy viselkedjen itt – mondja a férfi.

– Ekmek, ökmök, tekmök – mondja a fiú.

– Ármin! – sikolt az asszony. – Ne izgasd föl magad. Mögmondta az orvos.

A férfi erre sarkon fordul, és visszamegy a pulthoz.

– Ekmök, tökmek – mondja a fiú. – Hát mégsem vagy hazai termék?

– Nem vagyok – mondom. – De hagyd békében ezeket.

Rám csodálkozik.

– Vallásos vagy?

– Nem vagyok vallásos – mondom. – Csak hagyd békében ezeket.

– Azért, mert magyarok?

– Nem azért – mondom.

A fiú szótlanul kisimítja a gyűrött újságot, keres valamit benne, azután megtalálja, összehajtja az újságot, és elém teszi.

– No, várj – mondja a fiú. – No, várj csak.

A lap középéről kikeresek valamit találomra.

– „Töltse szabadságát Givat Smuél kibucban” – olvasom hangosan.

– Ez nem érdekes – mondja a fiú. – Ez az érdekes.

És tömzsi ujját rányomja egy feltűnően szedett címre: „Csatát vesztettünk a Mandelbaum kapunál.”

A cím alatt vastag betűs, rövidke hír áll: „A transzjordániai hatóságok kiutasították azokat az izraeli zsidókat, akik átszöktek Jeruzsálem óvárosába, az arab légió által megszállt területre. A drótakadályokat – amint ezt a nyomozás megállapította – a Sacré Coeur mellett vágták szét. Az arab légió katonái a Mandelbaum kapunál adták át a három idős férfit az izraeli rendőröknek. Sorsukról még nem történt intézkedés.”

Ennyi mindössze a hír. Azután Mose Bar, a lap jeruzsálemi levelezője megmagyarázza, hogy a három zsidó a fanatikus Nöturé Karta, a Tan őrzői szélsőséges csoportjához tartozik, „az elvetemült lázítók közé, akik az ostromlott és éhező Jeruzsálemben nap mint nap károgó varjakként tódultak ki a Száz Kapu negyed sikátoraiból az arab ágyúk lövedékeitől megtépázott főutakra, hadseregünket becsmérlő táblákat hordoztak körül, és hangoskodva követelték, hogy a sokat szenvedett város adja meg magát az Arab Légiónak…” „Amíg Jeruzsálem hős védői elkeseredett küzdelmet folytattak a szent város minden kövéért, ezek az eszüket vesztett Talmud-bölcsek katonai járműveket gyújtottak fel, s kövekkel hajigálták harcosainkat, akik harci állásaikat építették ki a Száz Kapu negyedben.” „…A kaftános terroristák nem ismerik el Izraelt, és imákban átkozzák el a világ népeit, akik megszavazták független államunkat. A zsidók országát szerintük egyedül a Messiás adhatja vissza, ez egyedül Élijahu joga, és amíg nem jön el, addig csak szenvedjünk tovább a galutban…” A jeruzsálemi levelező hosszasan sorolja ezután, hogy mit kell szenvedniök a zsidóknak, ha nincs saját hazájuk, hogy eddig minden goj beléjük törölhette a lábát, s vajha csak annyi joguk lett volna, mint az araboknak nálunk, és hogy a rövid idő alatt is, amióta országunk független, mennyire megnőtt a tisztelet irántunk, és hogy ezek az eszeveszettek az egész zsidóság sorsát kockáztatják. „Mindeddig magunk között maradt a szégyenünk – szögezi le keserűen a jeruzsálemi levelező –, de most már ellenségeinkhez mennek panaszra ellenünk, tőlük kérnek védelmet államunk törvényeivel szemben. Szereztünk megint egy jó napot Churchillnek és Bevinnek…”

Továbbiakban a jeruzsálemi levelező némileg higgadtabban tudósít a Tan őrzőinek átadásáról, s név szerint felsorolja azokat a hatósági személyeket, akik a rendőrökkel együtt várakoztak a Mandelbaum kapunál. Azután elégedetten jegyzi meg, hogy a szégyenletes esemény „fair” légkörben zajlott le, és hogy szerencsétlenül festettek a dühöngő, acsarkodó, fekete kaftános zsidók a higgadt, fegyelmezett arab legionáriusok között… A három letartóztatott: Meier Herskovics, David Baumel és Juda Grünfeld. Mindhárman Magyarországról vándoroltak be…

A jeruzsálemi tudósító a legcsekélyebb indulatot sem váltja ki belőlem, nincs egyetlen gondolatom a három öreg zsidóról, és arról sem volna gondolatom, ha azt olvasom, hogy három arab legionárius szökött át a zsidó Jeruzsálembe, diós halat enni. Mindenki oda megy, ahová akar. A katona pedig várhatja, amíg felpillantok az újságból, tekintetem a lap aljára siklik, Givat Smuél kibuc felhívására, legalább megtudom, milyen érzés, ha az ember a szabadságát egy kibuc vendégszobájában tölti.

Megtudom, hogy nagyon jó érzés. A vendég közel férkőzik a természethez, amely megnyugtató zsibongással veszi körül. Frissen fejt tejet iszik, és használhatja a kibuc hátaslovait. Rendkívüli emberekkel találkozik, megismerkedik a honfoglalás hőseivel. Két hétig a kibuc tagja lesz, részt vehet a szombati táncünnepségeken, a termelési vitákon, az úttörők életét éli. A vendég azután újjászületett lélekkel, testileg is felüdülve s az élmények tömegével hagyja el a kibucot, ahol új barátokat szerzett, s ezentúl elviselhetőbb lesz számára a városi élet tülekedése…

Külföldön jól tudják ezt. Számtalan amerikai turista töltötte már szabadságát a kibucban, s levelek tanúskodnak arról, hogy a rövid idő is mekkora hatással volt rájuk. „Még visszatérek hozzátok… talán egyszer… talán örökre…” – írja Ben Borowsky ügyvéd New Yorkból. „A világon hét csodát tartottak eddig számon. Nyolcadik a kibuc” – írja Samuel White könyvtáros Clevelandből. „A szívem ott maradt Givat Smuélban” – írja Regina Borosh Californiából. Jerry Schlesinger washingtoni kereskedő pedig így fejezi be a levelét: „Glory, glory, hallelujah…”

Alig marad olvasnivalóm a lapon, a hirdetéseken kívül mindössze egyetlen rövid, rajzos beszámoló Cipóra Landau (Mimi) haifai divatbemutatójáról…

Az enyhe hajnali levegő átmenet nélkül forrósodik fel, az asztal lapja, amelyen az előbb még nedves foltokat hagyott a pára, most éget, mint a tűz. A meleg orvul támad rám hátulról, az arcom előtt még ellebben egy hűvösebb áramlat, de a hátamon már végiggurulnak a verejtékcseppek. A fiúnak szemébe süt a nap, bágyadtan hajtja mellére az állát, lágy zsömlearca rózsaszínűre pirult. Fél szemmel még mindig engem figyel, s amikor végre arrébb csúsztatom az újságot, ő is összeszedi magát. Felveti a fejét, ajkát tölcsérré kerekíti, de nem azt mondja ki, amit már jó ideje fontolgat magában, erősebb inger keríti a hatalmába.

– Pisilnem kell.

S álmatag ingással vonul a bódé mögött a hevenyészett budihoz.

Az országúton, nem messze a bodegától, ponyvával fedett teherautó áll meg, két géppisztolyos férfi ugrik le róla. A teherautó hátával szemben helyezkednek el, a géppisztolyt úgy tartják, mintha kivégzésre készülnének. A ponyva nyílásában megjelenik egy fehér bugyogó, azután háttal a géppisztolyos férfiaknak lekúszik a teherautóról egy fellah. Utána még vagy huszonöt falusi arab bújik ki sorban a nyíláson, meglehetősen koros férfiak, asszonyok és gyerekek, amelyik földet ér, az autó oldalánál marad, és lesegíti a következőt. Végtelenül lassan hajladoznak, a géppisztolyosok mozdulatlanul állnak, nem sürgetnek senkit. Egy harmadik géppisztolyos férfi szerszámokat dobál le a teherautóról, csákányokat, kapákat, gereblyéket. Azután ő is lemászik, őt is az arabok segítik le. Az emberek összeszedik a szerszámokat, és az országút mentén felsorakoznak, az egyik őr a sor elé lépked, a másik oldalt foglalja el a helyét, a harmadik a sor végére áll.

– Bil’adzsal! – kiáltja elöl az őr. – Élénken!

A sor nekilódul, néhány lépést tesznek csak az országúton, s ráfordulnak egy ösvényre, amely a bodega szélénél vezet a falu házai között a gyümölcsösökig. Karnyújtásnyira vonulnak előttem, némán és közömbösen, a kaftánok surrognak csupán, egyetlen szó vagy pillantás nem köti egymáshoz az embereket, színtelen ez a menet, mint a homokviharok idején a fakó égbolt.

A harmadik őr – magas, keszeg férfi – lemarad a sortól. Különös óvatossággal rakja lábait, mintha kín volna számára minden lépés. A talpára lép mindig, de előbb köröz a lábával a levegőben. Arab kislány baktat az oldalán, kilencévesnél nem idősebb, a kaftánját háromszor is körül lehetne csavarni vékony testén, a hosszú ujjakban eltűnik a keze. Kék muszlinkendővel kötötte be a fejét, s arab módon, a nyakszirtjén csomózta össze. Az olcsó városi kendő idegenül feszeng a falusi rongyok fölött, de a kislány láthatólag büszke rá, minduntalan hátranyúl a csomóhoz. Amikor elhaladnak előttem, fölemelek egy poharat, és jó erősen az asztal lapjához verem – magam sem tudom, hogy mi ösztönzött erre –, s lesem, hogy a férfi megfordul-e a koppanásra.

Megfordul. Nyugodtan és kifejezéstelenül mér végig. Kemény és szögletes az arca, s mély ráncok tagolják, mintha a bőrt darabokból varrták volna össze. Tüskés, rövid haja majdnem teljesen ősz, a szeme világítóan kék, s mintha csak bajt és keservet látna vele a világból. A tenger magánya ülepedett erre a férfira, zárkózott és fájdalmas, mint egy kiöregedett tengerész, akit valaha megharapott egy cápa.

A kislány az oldalán játszani kezd, két kis öklével a dereka mellett sebesen gyúrja a levegőt, az ajkát berregteti, s meztelen talpával aprókat csosszan előre.

– Debábe – magyarázza a férfinak.

Hogy ő most egy tank.

A férfi ujját a lány hátába nyomja, s előrébb löki.

– Idzsiri! – Igyekezz!

A kislány kétségbeesetten bukdácsol a földet söprő kaftánban, majdhogy elesik. Csontos ujja van a férfinak, a mozdulat is kemény volt, s – ki tudja megmondani, hogy van ez – mégis lappangott benne valami elszáradt, kopár gyöngédség.

Amikor a menet eltűnik egy ház mögött az ösvényen, egyszerre olajsűrű csend keríti körül a bodegát, a levegő megállt, a nap is meggyorsította útját, az árnyékok lassacskán visszahúzódnak. A pult mögött az asszonynak csupán a parókája emelkedik a hatalmas, díszes könyv fölé, amit a pultra állítva tart a kezében, a fényben megcsillannak az aranybetűk: Kiss József költeményei. A gazda a pultra könyökölve bóbiskol, s hajlong közben, s mormol magában valamit. Az újság mozogni kezd előttem, egy szalamander bujkál a lapok között az asztalon, Cipóra Landau modelljei megrebbennek. Már az álom kerülgetett, s most a rajzok jótékonyan lekötik a figyelmemet… Fehér santungruha a divat Haifában, bő, rakott szoknyával, amely rövidebb, mint tavaly…

A fékező dzsip csikorgása lesújt a bágyasztó csendre, a tábornok érkezett vissza, öklét kétszer a magasba emeli.

– Főnök! – kiáltok a pult felé, a gazda egy horkanással válaszol, de nem ébred fel. Az asszony meglöki a könyökét.

– Ármin! Fizetnek!

Erre tolja csak el magát a pulttól. De az öntudata még nem tért vissza, apró szemében, a mély sötétség mögött, rikító képek halnak el. Fekete arcát az arab házak fölé emeli, egy mecset vékony tornyára s távolabb a homokhegyekre.

– Ármin! – nógatja az asszony.

– Jól van, na – mondja a gazda, és sötét, zavaros képpel cammog előre. – A Ruzsut láttam. Fehér ruhában volt. A Ruzsut, Homoródról.

Leszedi az üvegeket az asztalról.

– Itt járnak át – dünnyögi.

– Kicsodák?

– Ezek – int a fejével az ösvény felé. – Itt járnak át a földekre.

– Nincsenek egyedül – mondom. – Vigyáznak rájuk.

– Nem lehet azt, kérem, sohasem tudni. Múlt sabeszkor^* is megmérgeztek egy kutat.

– Hol?

– Valahol – mondja. – Eleget féltünk odaát, itt már nem akarunk félni.

– Őrzik őket – mondom. – Látta az őröket.

– Őrök – legyint. – Miféle őrök ezek? Az a sánta varsói ember? Már föl is jelentettük, kérem. Barátkozik ezekkel. Elfelejtette, hogy mit csináltak velünk Varsóban.

– Talán mégsem felejtette el – ezt inkább magamnak mondom, s valósággal árnyékban érzem most magam, az ember feketesége a napot is eltakarja.

– Ugyan kérem – mondja. – Majd a rendőrségen megvallatják.

A bódé mögül előbújik a fiú – ördög tudja, hol bámészkodott ennyi ideig –, a nadrágját gombolja, és olyan ártatlanul és nyíltan álmos, mint egy gyerek. De amikor tekintete eléri a berregő dzsipet, kitátja a száját, s bömbölése megremegteti a bodegát:

– Jigal! Jigal, te szaros!

S rohan a dzsip felé, útközben feldönti az egyik ingatag széket.

– Pü – köp egyet a gazda. – Csupa Rózsa Sándor.

A tábornok is kiszállt a dzsipből, karját ölelésre tárja, de amikor Ilán a közelébe ér, az ölelésből alattomos támadás lesz. Gyors fogással megpenderíti a fiút, alsó karját a torkának szorítja. Ilán egy gyík síkos fürgeségével kicsúszik a fogásból, elkapja a tábornok karját, és hátracsavarja.

A gazda ezt is bizalmatlanul figyeli.

– Milyen rangja van ennek a tisztnek?

– Tábornok.

– Viccel?

– Nem viccelek.

– Ez a jingli?^*

– Ez a jingli.

– A büdös istenit – álmélkodik, és siet megosztani az újságot az asszonnyal. – Sári! Az a jingli egy tábornok.

– Isten éltösse – mondja az asszony.

– No – mondja a gazda. Ez azt jelenti: azért itt csuda dolgok vannak…

A dzsip mellett a sofőr szeméből kiolvasom, hogy megértést keres nálam: lehetetlenség, ahogy a tábornok viselkedik. Nem szégyell birkózni az országút szélén egy katonával, s hagyja, hogy a katona a karját csavarja, és azt mondja neki: te szaros.

Felbőgeti a motort.

– Indulunk, parancsnok.

– Kérdezett valaki, Naftáli? – lihegi a tábornok, s lehajol, hogy egy újabb fogással elrántsa Ilán lábát. De a fiú gyorsabb, talpával fellöki a tábornokot. Jigal Jariv hanyatt vágódik.

Akkor Naftáli keserű indulattal leállítja a motort. Karját összefonja a mellén.

A tábornok még a földön ül, szemét az ég felé fordítja.

– Ilyeneket adnak mellém – panaszolja a fiúnak. – Wingate az ilyennek kitekerte volna a nyakát.

Feláll, leporolja a nadrágját.

– Hol tegyelek partra?

– Még nem tudom – mondja Ilán, s gyanús pillantást vet rám. – Te meddig utazol?

– Gedéráig.

Oldalzsákján a csatot babrálja.

– Még nem voltam Gedérában. Sok mindent láttam már, de még Gedérában valahogy nem voltam.

– Nincs semmi látnivaló – mondom. – Egészen kis falu.

Nem veszi le szemét az oldalzsákról.

– Szeretem a kis falukat. Jó szaguk van.

– A régi temetőt, azt meg lehet nézni – mondja a tábornok. – Az elég hangulatos. A régi házak is elég hangulatosak. A falakat mindenütt vadrózsa borítja. Az is elég hangulatos.

– Szeretem a vadrózsát – mondja Ilán. Zubbonya ujjával az oldalzsák csatját fényesíti. – Amikor legutóbb szabadságot kaptam, öt hete, találkoztam egy fiúval. Német fiú volt, Nahariából. Meghívott magához Nahariába. Bitte schön – mutatja egy bágyadtan előkelő mozdulattal, hogyan hívta meg őt a német fiú Nahariába. – Azért az szép volt attól a német fiútól. Mi a véleményed erről, Jigal?

– Megbánta – mondja a tábornok. – Már biztosan megbánta.

– Tévedsz – mondja a fiú. – Azt mondta, élmény volt velem az a nap, szóról szóra így mondta, bitte schön, sohasem fogja elfelejteni azt a napot.

– Képzelem – mondja a tábornok.

– Levelet is írt, kérlek, a táborba: sokat emlegetünk a faluban, rendkívüli benyomást keltettél, a menyasszonyom melegen üdvözöl…

– Bitte schön – mondja a tábornok.

Ilán a szemembe villogtatja a csatot.

– Kíváncsi vagyok, hogy egy magyar fiú is megtette volna ugyanezt?

A tábornok nem érti a célzást.

– Mi a különbség?

– Huha – a fiú feltartott tenyérrel jelzi, hogy roppant különbségek vannak az emberek között.

– Ne erőlködj tovább – mondom. – Ha akarod, velem jöhetsz Gedérába. De én holnap reggel már utazom Tel Avivba.

– A kevés is több, mint a semmi – szerénykedik Ilán –, de biztosan szeretném tudni, hogy nem leszek a terhedre.

– Bitte schön – mondom.

– Danke schön. – S egyszeriben úgy tesz, mintha ő gyakorolna szívességet. – Legalább bebizonyítod, hogy a magyarok sem rosszabbak, mint a németek.

– Ez nem szabre? – csodálkozik a tábornok.

– Magyar szegény – mondja Ilán –, de nem tehet róla. Erről nem tehet az ember. Az egyik nagymamámat például úgy hívták, hogy Edelstein. Milyen név ez? – fordul felém.

– Nem tudom.

– Hát magyar – mondja határozottan. – Edelstein, az magyar név.

– Lehet – mondom. – Bár elég ritka magyar név.

Elhelyezkedünk a dzsipben, de Naftáli még most sem hajlandó tudomást venni rólunk, a sáros szélvédőn át fél szemmel megcélozza egy ciprus tűhegyes csúcsát.

A tábornok mutatóujjával megkopogtatja a vállát:

– Proszie, panie^*…

– Parancsra vártam – morogja a sofőr, s végre begyújtja a motort.

Ilán meg a tábornok ugyanabban a kibucban élnek a Genezáret partján – ezt már az út elején megtudom. Menáse völgyének hívják ezt a kibucot, halászattal foglalkoznak, a tábornok is hálókat teregetett valaha, de tíz esztendeje már csak látogatóba jár haza. Megtudom még, hogy a kibuc mostanában külső munkásokat kénytelen alkalmazni, a fiatalok mind a hadseregben szolgálnak. Megtudom, hogy a városi bérmunkások káros szellemet árasztanak a kibucra, éjszakákon át kártyáznak, s egy román munkás nemrég három fontot ajánlott föl az egyik lánynak, ha elhentereg vele a kazalban. A lány ezt rögtön jelentette, a román munkásnak azonnal el kellett hagynia a kibucot. De a többi se jobb, semmi más nem érdekli ezeket a városi naplopókat, csak a pénz. Megtudom még, hogy a kibuc egy minisztert is adott a kormánynak, népjóléti miniszter, ő is visszatér időnként a kertészetbe, de már ő sem dolgozik úgy, mint régen, amióta miniszter, nem ízlik neki a munka. És ami a legrosszabb, nem mindennapi ruhákat vásárol az asszonyának titokban, és időnként egy Chevrolet kocsival jön érte, hogy magával vigye valami fogadásra, az asszony a Chevrolet kocsiban öltözik át. Az asszony újabban fogyókúrát tart, leveleket ír a holland követ feleségének, és a hónaljából kiborotválja a szőrt…

– A reakció útjára léptek – állapítja meg Ilán. – A miniszterek mind reakciósok lesznek.

Erről beszélnek azután Kasztináig. Amikor elhagyjuk Maszmijje és Gedéra között a lerombolt, gazzal benőtt, néptelen arab falut, Ilán dudorászni kezd valamit. A dallam nekem is ismerős, de a tábornok egyenesen lázba jön tőle, felkapja a fejét, erősen figyel, azután helyeslően bólint, s már énekli az igéző szöveget:

– „Eljön ő, s nem lesz rajta pizsama…”

Ilán is megemeli a hangját:

– „Eljön ő, s nem lesz rajta pizsama…”

Akkor egymásra nevetnek, a tábornok ujjait a magasba lendíti:

– „Eljön ő, s nem lesz rajta pizsama…”

Az idő múlásával egyre kevesebb a remény, hogy elapad egyszer ez a dal, s arra is alig van remény, hogy más is történik még benne, mint az, hogy eljön ő, és nem lesz rajta pizsama.

Gyanítom, hogy ő nem egy igazi szépség, vaskos combjai vannak, s a keblén foltozott, kék vászoning feszül. Ormótlan, lapos sarkú férficipőt visel, és szeplős, napégette képe fölött rövidre nyírt haján esetlen kis sapkát. De ő legalább eljön, és nem lesz rajta pizsama.

A hangerő félelmetesen megnő, valósággal tombolnak mind a ketten, a tábornok a műszerfalon veri tenyerével az ütemet. Ilán a sofőr ülésének a támláját rángatja.

Naftáli haragosan fordul hátra, de még ki sem nyitja a száját, amikor a tábornok a könyökével oldalba vágja. – Te is, Naftáli! Együtt, Naftáli! „Eljön ő, s nem lesz rajta pizsama…”

– Bozse moj – nyögi a pilóta, s az iszonyat izzó foltokban ül ki az arccsontján. – Ó, bozse moj…

Ez így megy Gedéráig. S még akkor sem szűnik meg, amikor már beálltunk két zöldséget rakodó teherautó közé, s verejtékező és szitkozódó munkások dobálják a ládákat mellettünk.

„Eljön ő, s nem lesz rajta pizsama…”

 

 

Gedéra főutcája az országútról emelkedik egy vendéglő kerthelyisége mellett, ormótlan, vaskos házak között, fölfelé. Magas terméskő alapzaton állnak ezek a házak, a repedezett teraszokhoz lépcsők vezetnek, alul a terméskövekbe vágott, korhadó pinceajtókat súlyos vaspántok fogják össze. Az üzletek teraszait dülöngélő korlátok övezik, minden görbe és rozsdás ebben az utcában, a házakat még a törökök idejében építették, s minden házhoz jókora gazdaság tartozik, még az iparosok és a kereskedők házaihoz is. Mert földje és istállója van itt a vaskereskedőnek, a péknek, a mészárosnak, a nagygazdák közül nem egy kőművesmester és építkezési vállalkozó mellékesen, vagy tagja a „Dél Judea” közlekedési szövetkezetnek, amely a forgalmat bonyolítja a déli települések és Tel Aviv között. A borbély csak akkor nyitja meg a műhelyét, ha éppen nincs munkája a szőlőjében, a bádogos virágkertészettel bíbelődik, de a szövetkezeti bolt kivételével minden üzlet szeszélyes követhetetlenséggel nyit, a mészáros Gombergnél – mert van egy pék Gomberg is – sokszor csak késő este lehet vásárolni. Eliézer Gombergtől – ha az ember szerencsésen megtalálja – szobák is bérelhetők. A mészáros az udvarban szállodát tart fenn, amely inkább gazdasági épületnek látszik, alig különbözik az istállótól, öt vigasztalan szoba nyílik egy keskeny folyosóról, ahol rossz illatú bőrök száradnak. Ez az egyetlen szálloda Gedérában, de a forgalomhoz képest ez is fényűzés. Csupán nagyon magányos emberek veszik igénybe ezeket a szobákat, földmérők, hitközségi küldöttek, biztosítási ügynökök vagy választások idején a népszerűtlenebb pártok emberei. Egyetlenegyszer találkoztam csak valódi turistával ebben a szállodában. Nagyon szegény amerikai volt. Nagyon szegény, és nagyon elégedett. Örömmel töltötte el, hogy a szobákba nem vezettek folyóvizet, elragadtatással vette tudomásul, hogy a budiba az udvarra kell menni, attól meg különösképpen boldog volt, hogy miközben a dolgát végezte, a budi deszkaajtajának résein libák dugták be a csőrüket. Valahogy a cionizmus igazi tartalmát ismerte föl abban, hogy az udvaron van a budi, lelkesen fejtegette az egyszerű élet hasznát, azt hiszem, nagyon hitt benne, hogy a világ itt akkor romlott meg, amikor a budit bevitték a lakásokba. „The good old times – sóhajtotta a szegény amerikai. – The pioneers!…”^*

Alig harminc lépés az országútról Gomberg üzletéig, de az út most kínosan sokáig tart. Ilán beles a pincékbe, az udvarokba, megbámul minden fát, cégért, minden salétromos falat. S egyre hervadtabb társalgás folydogál közöttünk.

– Ez a vendéglő? – kérdezi, miután egyszer már figyelmesen elolvasta a „Dél csillaga. Meleg ételek”, „A vendéglő szombaton is nyitva” és a „Tánc csak a szombat kimenetele után” feliratú táblákat.

– Igen – mondom. – Ez a vendéglő.

– Kié?

– Egy vendéglősé.

– Az a nagy épület micsoda?

– Jéggyár.

– Kié?

– Egy jéggyárosé.

– Hogy hívják?

– Jéggyáros Simonnak.

És így megy azután a végtelenségig. Itt ez régi ház? Régi ház. Milyen régi? Nagyon régi. Ez egy pince? Pince. Mit tartanak benne? Mindenfélét. Például narancsot? Azt is. Az a víztorony? Víztorony. Jó itt a víz?… Erre már nem várja meg a választ, elbűvölten néz fel egy üzlet teraszára.

– Jabbajé!

Gombergék házától nem messze, a rövidáru-kereskedés ajtajában megjelent Malka Blum, az üzlet tulajdonosnője. Háttal áll nekünk, egy vevőt kísért ki, jemeni asszonyt, virágos anyagot mutat neki a fényben. Dús, vörösesszőke haja a válla alatt hullámzik, s amikor a báláról letekeri az anyagot, csípői ingerlően ringanak, s látni a telt mellek hajlatát. A lába izmos és kecses, mozdulatai puhák és nőiesek, tökéletes jelenség, Ilán nem veszi le a szemét róla.

– Ki ez? – rántja meg a zubbonyom.

– Itt úgy hívják: a tündér.

– Miért tündér?

– Mert tündér – mondom. S úgy is köszönök fel Malkának: – Jó reggelt, tündér.

Malka megfordul.

– Jó reggelt, Uri.

Ilán szorosan áll mellettem, rá sem kell néznem, s a karja öles rándulásából megérzem az iszonyatát, és most már meg is bánom, hogy nem figyelmeztettem előre. Nincs ember, aki ne borzadna el Malka égési sebektől eltorzult arcától, amikor először látja. Mintha egy maroknyi vörös agyagot csaptak volna a bal oldalára, a hús duzzadt és formátlan, és ránőtt a szemére is, a szája két sovány, repedezett vonal, szemöldöke hiányzik. A szörnyű hegek a homlokán és az állán az arc jobb oldalára is áthúzódnak, s körbeveszik az épen maradt szemet s egy féltenyérnyi területen a pihés, világos bőrt.

Ilán tekintetét a földre szegezi, sebesen lélegzik, s egy fél lépéssel a hátam mögé bújik. Malka észreveszi a fiú zavarát, de ez a legkevésbé sem bántja, ő maga is tréfálkozik a szerencsétlenségén, szinte élvezi a hatást, amit az arcával kelt. Egyszer elmesélt nekem erről egy történetet.

Tel Aviv határában, éjszaka, megállított egy dél felé tartó teherautót. A sofőr intett, hogy kapaszkodjék fel a ládára. A ponyvával takart láda mélyén magas termetű ausztrál katona ült. Olyan birkapásztorféle – mondta Malka –, akkora tenyere volt, hogy belefért a mellem. Megfogta? – kérdeztem. Az biztos – mondta Malka –, jó durva tenyere volt. Neszcionánál az ausztrál már a szoknya alatt matatott. Hagytad? – kérdeztem. Az biztos, hogy hagytam – mondta Malka –, miért ne hagytam volna? Neszcionától majdnem Röhovotig hánykolódtak, a láda oldalának támaszkodva. Éppen húsz mérföld – mondtam. Az biztos – mondta Malka –, húsz mérföld. Meg egy darab. Te jó isten. Röhovot előtt utolérte azután őket egy másik katonai autó, s felvillantotta a reflektorát. A fény Malka arcára esett, az ausztrál meglátta Malka arcát. Szegény auszi – mondta Malka. Mit csinált? Megnémult. Leült a padra, és nyögött. Egészen Gedéráig nyögött. Igazán sajnáltam az auszit – mondta Malka –, jó nyers szaga volt, mint egy állatnak.

Malka nyílt szemérmetlenségét senki nem szólja meg, sőt ezt várják el tőle. A tündér valóságos intézmény itt, egy csöpp só ebben az istállógőzöktől párolgó, lucernaszagú, ízetlen faluban, az emberek szívesen járnak a boltjába. Kérője is volt már, nem is akárki, egy cseh kapitány, s a házasságot csupán a zavargások hiúsították meg. Ez a kapitány félig-meddig egészségesen szabadult a gedérai tüdőszanatóriumból, amit még az angolok létesítettek. A mandátum vége felé megszüntették a szanatóriumot, de a kapitány a faluban maradt, végkielégítéséből vásárolt egy kis telket, ügyesen gazdálkodott, mindig lehetett kapni nála mákot, amelynek a termesztését különben az angolok megtiltották. Malka endíviát vásárolt, spárgát meg rebarbarát. – Gnädige Frau^* – hajolt meg szertartásosan a kapitány, amikor Malka meglátogatta, mert héberül nem beszélt, s ha jiddisül szóltak hozzá, megértette ugyan, de mindig valami mesterkélten fénylő németséggel válaszolt. Nyáron is katonai zubbonyt öltött, még a munkaruhájára is fölhúzta a zubbonyát a két sor kitüntetéssel és a Czehoslovakia feliratú szalaggal. Mindenáron igyekezett megőrizni idegenségét, tartózkodó jóindulattal ereszkedett le a hangos és tolakodó zsidókhoz. Ő ilyeneknek látta a zsidókat, bár elnézéssel volt irántuk, hiszen annyit szenvedtek. Malkának viszont kedveskedésből azt mondta, hogy tökéletes északi típus, s később – mivel Malka Stuttgartból vándorolt be – már a gyerekkori nevén szólította: Anne-Gudrun. Egy ritka bokrot is ültetett Malka háza elé, és azt mondta, hogy ez a bokor szerencsét hoz, úgy hívják, hogy pitangó, vagy más néven japán cseresznye. De a bokor nem hozott szerencsét Malkának. Amikor az angolok már csomagoltak a táborokban, a zsidó védelmi szervezet úgy határozott, hogy a megbízhatatlan és kémgyanús elemeket kitelepítik a faluból. Ketten voltak ilyenek, egy lengyel őrnagy zsidó felesége és a cseh kapitány. Hajnalban mentek el a kapitányért, az őrök nem adtak időt rá, hogy Malkától elbúcsúzzék. A falu határában a cseh kapitány kétségbeesett vallomásra szánta el magát. Megállt az őrség parancsnoka, Ahicur Hazanov előtt, és elcsukló hangon, ám tiszta zsidó zsargonban azt mondta: – Eh bin auh a jid. – Én is zsidó vagyok. Ahicur Hazanov tekintete szélesen elterült a viseltes katonai zubbonyon, a két sor kitüntetésen és a Czehoslovakia feliratú szalagon, azután azt mondta félig héberül, félig oroszul: – Elmégy szépen a kurva anyádba!

Malkát meglepően kevéssé gyötörte meg az igazságtalanság, talán szerencsésebbnek is tartotta, hogy így végződött a dolog, és nem a várható csalódással. Ez a kapcsolat most már örök, ennek a szerelemnek a fénye tartósan lebeg a tündér körül.

A faluban ugyanis szertartássá vált, hogy alkalmanként a boltban megkérdezzék Malkát: írt a kapitány? Az biztos, hogy írt – mondja ilyenkor Malka, s beszámol a kapitány pályafutásáról, amely egyre magasabbra ível Londonban. Fontos állása van a Foreign Office-ban,^* házat is vett, sokat utazik. Mindenki tudja persze, hogy a kapitány nem írt, ha írt volna, Malka megmutatná a levelet, hiszen azt az egyetlen levelet is, amit még Jeruzsálemből küldött a behajózás előtt, Malka az egész falunak fölolvasta.

„…Bárhol kötök is ki az életben, magát nem felejtem el soha, Anne-Gudrun. Maga nem tehet arról a hitványságról, amit elkövettek ellenem. Újra és újra meg kell győzni magam, hogy van különbség zsidó és zsidó között, nem szabad ezt másképp nézni, humanista neveltetésem visszariaszt attól, hogy antiszemita legyek. Hiszen maga is zsidó, Anne-Gudrun. De hát mi magányos lelkek vagyunk mind a ketten, két kis sziget az embertelenség óceánján. S már magányosak is maradunk örökre, Anne-Gudrun, gondoljon csak a gyönyörű Rilke-versre, amit azon a sétánkon mondtam magának, tudja, a Fetter-gazdaság mellett: »Wer jetzt allein ist, wird schon lange bleiben^*…« Vigyázzon nagyon az egészségére, Anne-Gudrun, az orvosságot a hólyagjára majd elküldöm Londonból…”

Azért a falu lelkiismeretét nem hagyja nyugton, vajon zsidó volt-e a cseh kapitány, vagy nem. Malkát is sokszor faggatják erről, neki ezt bizonyos testi jelekből tudnia kellene. Malka azonban mindig ugyanazt feleli: én csak izgalmi állapotban láttam. Izgalmi állapotban nem lehet megállapítani.

A jemeni asszonynak láthatólag tetszik az anyag, a mellére szorítja. Indulnak befelé a boltba.

– Viszontlátásra, Uri – mondja Malka.

– Viszontlátásra, tündér. Írt a kapitány?

– Írt a buta fiú – mondja Malka. – Londonba akar vitetni. Gyereket szeretne. Még nem döntöttem.

És eltűnik az ajtóban, a jemeni asszony mögött.

– Szörnyűséges – motyogja maga elé Ilán. – Mitől kapta ezt?

– Lángszórótól – mondom. – Még odaát.

Ilán az élménytől összezsugorodik, kerek csecsemőarcán a hasfájás rémülete.

– Azt hittem, lepra.

Gomberg mészárszéke egyemeletnyire van az úttól, de már az első lépcsőfokról látom, hogy az üzlet zárva van, még nem húzták fel a redőnyt, a ház oldalán az alsó helyiségből hallok hangokat.

– Hová viszel? – kérdezi Ilán.

– Szobát bérelünk – mondom. – Van itt egy szálloda.

Befordulok a ház oldalán. A fiú bizalmatlanul követ.

– A szállodában lapostetűt kap az ember. Ismertem valakit.

– Nyugodj meg – mondom. – Nincs olyan szerencséd.

Az alsó helyiség vasajtaja szélesen kitárva, deszkapalló lejt lefelé a sötét hodályba, melynek falát olajjal szürkére mázolták. Egy üsző vergődik a lucskos betonpadlón a mészáros és a sakter^* között, négy lábát összefogták, és egy vastag kötéllel szorosan körülkötötték. Sovány, vörös, damaszkuszi üsző, az is csoda, hogy még mindig nem vesztek ki a M’rárból és Maszmijjéből Gedérába hajtott arab tehenek. Azután észreveszem a gazdáját is, a földön guggol a hodály végében, olyan szürke és kicsi jemeni, hogy elvész a szürke falról csüngő mészárosszerszámok között. Fejét előrenyújtja, figyeli a vágást, a két férfit, betartják-e az Örökkévaló parancsait. Eliézer Gomberg arrébb húzza az állatot, hurkot köt a kötél végére, a hurkot a betonba ágyazott vascölöpre akasztja. A sakter az üsző fejénél áll, kaftánján véres, szürke köpeny, a mennyezetről lógó meztelen villanykörték fényében egy hosszú, vékony pengéjű kést forgat meg. Új sakter, nincs bajusza, se szakálla, az arcán valami fertőtlenítő folyadék liláspiros foltjai. Ráérősen mozog, vizsgálgatja a penge élét, azután óvatosan leteszi a kést a padlón egy kockás kendőre. Gomberg felegyenesedik, csípőre rakja a kezét, csizmája orrát végighúzza az állat bordáin, azután a talpát a farának támasztja. Látni, hogy nem kedveli ezt a kehes, arab üszőt.

– Eliézer – mondom. – Szeretnék egy szobát.

Hátranéz, s rögtön visszafordul. Egy szót sem válaszol. A sakter is rám pillant, elmosolyodik, de ő sem mond semmit. Gomberg most leguggol, megragadja az üsző fejét a fülénél fogva, teljes erővel maga felé húzza. A sakter elveszi a kést, de bal kezével még az állat kifeszített nyakát tapogatja, két ujjával fel-le mozgatja a bőrt. Akkor biztos, kényelmes mozdulattal elvágja az üsző torkát, könnyedén, mintha egy darab sajtot metélne le. A vér vastag sugárban ömlik, az állat hörög, nyelve kilóg a szájából, a gumicsizmák már a vérben topognak.

– Eliézer – mondom. – Szeretnék egy szobát.

– Menj az ördögbe – morogja, s még mindig az üsző fejét fogja. – Én azzal nem foglalkozom. Az a Ráhel üzlete. Bent döglik a szobában.

– Jó – mondom. – Megkeresem Ráhelt.

– De minél előbb – mondja. – Egész nap döglik.

A sakter kockás kendőjével a kését törülgeti, s megint elmosolyodik.

– Nem ismertél meg, Uri?

A hang ismerős, azután a csupasz arcban hunyorgó szemek s a két törött fog elöl.

– Ároncsik!

– Hát nem vagyok oszposz, mint a váci püspök? – Ezt már magyarul mondja. – Beszereztem valami rossebet a képemre. Egy jó napja volt annak a büdös kommunista borbélynak, hogy levághatta a szakállamat, annak a pólisinak, sohase legyen nagyobb öröme. Én már megszoktam így – fordítja arcát a fénybe –, csak a gyerekeknek nem lesz mivel játszani, két hete itt a kilencedik is. Vehetek most neki drága pénzen egy csörgőt.

– A kávéházban szórakozzatok – mordul ránk Gomberg.

Ároncsiknak moroghat, a vágásnál ő az úr. Ha akarja, úgy eltréflizi azt az üszőt!… Kiölti a nyelvét Gombergre, s búcsúzóul felém tárja a karját.

– Tudod-e, Uri, mit mondott egyszer egy híres rabbi? Nincs összehasonlítás, hogy mennyivel nagyobb mázli egy zsidó szakáll nélkül, mint egy szakáll zsidó nélkül…

Az állat még mindig vonaglik, a vézna arab üsző szívósabban küszködik az elmúlással, mint a jól táplált holland tehenek.

Megkerüljük a házat. Ilán némán jön mögöttem, a torka is kiszáradt az új benyomásoktól.

A lakás bejárata az udvarról nyílik, s szemben a szálloda kapujára néz. Az udvar oldalán húzódik a tehénistálló, ajtajához kötve egy szamár lógatja a fejét, körülötte tyúkok szedegetik az elhullott takarmányt. Kopogok az ajtón, válasz nem jön, akkor lenyomom a kilincset, az ajtó kitárul, de semmit nem látok, a lakásban valamennyi ablakredőnyt lehúzták.

– Ráhel! – kiáltom.

– Ki az? – hallatszik tompán, s a távolabbi ajtó alsó résében kigyúl egy fénycsík.

– Én vagyok, Uri.

– Gyere a hálószobába, Uri.

Végigbotorkálunk a keskeny hallon, az egérszagú ebédlőn, s benyitok a hálószobába. Ráhel az ágyon pihen, félig ül, hátát egy párnarengetegnek támasztja. Az ablakredőnyöket a hálószobában is lehúzták, az éjjeliszekrényeken kék selyemernyős lámpa világítja meg Ráhel hájas, tokás, elformátlanodott arcát. Őszes, kócos haja a szemébe lóg.

– Ó – nyögdécsel, amikor észreveszi mögöttem Ilánt. – Ó, te! Azt hittem, hogy egyedül jöttél, Uri. – Felrántja nyakáig a takarót, akkor vízkóros bokája, bütykös, dagadt lábfeje marad szabadon. Megbillenti a lámpaernyőt, a fényt Ilánra irányítja. A fiú szívére teszi a kezét, és meghajol.

– Asszonyom!

– Gombergné vagyok – kuncog az asszony, s kövér, gyűrűs ujjaival elsöpri szeme elől az ősz hajszálakat. – Te csak nyugodtan nevezz Ráhelnek. – Csacsogni kezd, mint egy serdülő lány, s karjával hessegető mozdulatokat tesz. – Mostanában mindig ágyban fekszem. Nincs kedvem felkelni. Sokszor egész nap ágyban fekszem. Valamikor hajnali négy órakor keltem, pedig akkor még két arab lányunk volt Katrából. Elkészítettem Jakovnak a reggelit, becsomagoltam, amit a munkába vitt magával. – Hirtelen elhallgat, karját a derekához szorítja, s begörbíti ujjait. – Beszéltél neki Jakovról, Uri?

– Nem, Ráhel – mondom. – Még nem beszéltem.

Ilán zavarában a sapkáját gyűrögeti.

Ráhel figyelmeztetően rázza felém az ujját.

– Beszélj majd neki, Uri. Ne felejtsd el. Mesélj róla. Írd le neki, hogy milyen volt.

– Igen, Ráhel.

– Semmi dolgom nincs mostanában. Miért keljek fel? Hetenként kétszer kimegyek a sírjához. Nem akarsz velem jönni? Szólnod kell csak. Eliézer ideadja a kocsit. Eliézer mindent megtesz nekem. Röhovoton csináltattuk a sírkövet. Ugye, meleg van itt a szobában? Le kellett húzni a redőnyöket, nehogy a legyek bejöjjenek. Idén rengeteg légy van. A barátod ismerte Jakovot?

– Nem ismerhette – mondom. – Kibucban él.

– A kibucban nem adnak sört – mondja az asszony. – Nem tudja a barátod, miért nem adnak sört? Én mindennap megiszom két üveg sört. Szombaton hármat. Miért jöttél hozzánk, Uri?

– Szeretnék egy szobát, Ráhel.

Az asszony megint kuncogni kezd.

– Minden szobám üres, Uri. Minden szobám, kivéve egyet. Két építész vette ki. Nem is tudod, mennyit építkeznek. Ugye, azt mondtad, hogy szobát szeretnél?

– Igen, Ráhel.

– Van szobám, Uri, van szobám. Minden szobám üres, kivéve egyet. – Felül az ágyon, a takaró lecsúszik róla, most látni igazán, milyen feldúltan és ádázul kövér. – Menjetek át az ebédlőbe, magamra kapok valamit. Húzd fel a redőnyt az ebédlőben, nagyon nehéz felhúzni, akadozik. Sok a légy idén. Nagyon sok a légy.

Átmegyünk az ebédlőbe, becsukom magam mögött az ajtót. Kitapogatom a zsinórt, a redőny egyetlen rántásra könnyedén felszalad. A fény hirtelen zuhan be, Ilán hunyorog, és a fejét rázza. Az ebédlő sublótján hatalmas ezüstszamovár, mellette teáspoharak, füles, vörösréz pohártartókban és egy szabálytalanul öntött, régi ónmenora.^* Az ovális asztal horgolt terítőjén füzetes orosz könyv hever, címlapján vágtató kozák. A sublóttal szemben tekintélyes méretű olajfestmény, majdhogy az egész falat elfoglalja: Ábrahám feláldozza Izsákot. Izsák eltörpül a képen, kisebb, mint a kerítéshez kötött birka. Az ősatya áldásra nyújtja feje fölött a kezét, ujjain csillogó gyűrűk. Bárgyú tekintetű angyal úszik a levegőben, lábávál fölfelé, s a birkára mutat.

– Megható a mi történelmünk – mondja Ilán, s megkerüli az asztalt, az aranyozott keretű fényképeket veszi sorra a sublót fölött. Az egyik esküvői felvétel. Eliézer szoros ukrán ingét szigorúan végiggombolta, középen elválasztott haja kenőcstől fénylik. Ráhel is zárt, magas nyakú, csipkés blúzt visel, és félrehajtott fejjel csodálkozik a világra. Kezében három szál liliom. A másik képen egy szőke kisfiú néz átszellemülten s kissé bandzsítva maga elé, hajába pici, kerek sapka kapaszkodik, hímzett betűkkel: Jeruzsálem.

– Ez Jakov? – kérdi halkan Ilán.

– Ez ő.

– Mi történt vele?

– Bet Darasznál fejlövést kapott.

– Rokonszenves arca van – mondja Ilán. – Kellemes fiú lehetett.

– Ez minden volt – mondom –, csak kellemes fiú nem.

A hálószobából kicsoszog Ráhel.

– Gyertek – lihegi –, gyertek gyorsan. Nagyon sok dolgom van, nem érek rá, ne tartsatok fel.

Előresiet, Ilán utánozza a járását, fenekét ringatva csoszog át az udvaron.

A parányi szoba, amit Ráhel kiválaszt a számunkra, szellőzetlen és dohos, de tisztának látszik.

– Tegnap húztam át – hadarja Ráhel –, a törülközők frissek, majd öntök vizet a lavórba, csak szellőztessetek ki, estére hozok egy hálót az ablakra. – Egyszerre Ilánra mered. – Te is ott voltál?

– Ott voltam, asszonyom – feleli készségesen Ilán. – Hol?

– Azok között, akik harcoltak.

– Félelmetes harcos vagyok, asszonyom.

– A disznók! – sikoltja Ráhel, és ismét begörbíti az ujjait. – A gyáva disznók! Papírokat szereztek, hogy ne kelljen elmenniök. De én ismerem őket mind. Ujjal mutatok rájuk az utcán. Üldözöm őket. Hozok majd vizet a korsóba. – Elindul az ajtó felé. – Egy pillanat időm nincs. Nagyon sok dolgom van. Kenyeret veszek a másik Gombergnél. Tejet veszek Löblnél.

Az ajtó réséből rám hunyorít, és int a fejével, hogy még beszélni akar velem.

– Elválok Eliézertől – súgja a fülembe az ajtó mögött. – A magam életét fogom élni. Faragatlan ember. Egy mészáros! Most ne kérdezz semmit, nagyon sok dolgom van, majd értesítlek. – A folyosóról még egyszer visszaszól: – Mesélj neki Jakovról.

– Természetesen – mondom.

Ilán közben mindent megtapogat és megszagol a szobában. Kinyitja az éjjeliszekrény fiókjait, meggyújtja az olvasólámpát – kék üveg virágkehely –, az ágyról fellebbenti a takarót, megkocogtatja a lavórt, s amikor Ráhel csoszogása elhal, megáll az orrom előtt.

– Mesélj nekem Jakovról.

– Nem mesélek.

Lehányom magamról a zubbonyt, kioldozom a zsákot, s a mélyéről előkotrom a gyűrött overallt.

– Mit csinált az a fiú?

– Semmit.

– Azt mondtad, nem volt kellemes fiú.

– Azt mondtam.

– Mit csinált az a fiú?

– Mindegy neked – mondom. – Úgysem ismerted.

A székre vetem a nadrágom, s belépek az overall bő szárába. Ilán mindenüvé jön utánam.

– Miért öltözöl át?

– Dolgozni megyek.

– Ekszküz! – mondja, a sértődöttség háromszoros felkiáltójelével. – Engem itthagysz?

– Azt teszel, amit akarsz – mondom. – Szabad ember vagy, Ilán. Ha úgy tetszik, velem is jöhetsz. De akkor dolgozni kell.

– Jó – mondja, s földhöz csapja a barettjét. – Jó. Veled megyek. De ez az egyetlen ruhám – mutat végig az öltözékén. – Meg egy klottnadrág.

– A klottnadrág tökéletes – mondom.

Lesújtó pillantást vet rám, keserveset sóhajt, s szótlanul leveti a zubbonyát, ingét, csupán a trikóját hagyja magán.

– Az a német fiú Nahariában az egész falut megmutatta – mondja azután, s felindultan bontogatja a tömött oldalzsák csatját. – Sörözni is elmentünk. Borjúsültet ebédeltünk. Bemutatott a menyasszonyának is. Este társaságba vitt.

– Kislányt nem szerzett?

– Szólj hozzá, azt is szerzett – pattogja. – Rendes, intelligens lányt. Csak én nem tetszettem a lánynak. Az én típusom kevés lánynak tetszik.

Az oldalzsák egész tartalmát kiszórja az ágyra.

– Ördögbe az ilyen ekmek magyarokkal.

Hihetetlen, mennyi fölösleges holmit hurcol magával a fiú, csupa ártatlan kacatot. Kilenc milliméteres töltények kerülnek elő a zsákból, üres töltényhüvelyek, régi ötpiaszteres pénzdarabok, egy viasszal lezárt, lapos üveg, melynek belsejében az ismeretlen népművész piros, kék, lila és fekete ábrákat alakított ki az Akabai-öböl sokszínű szikláinak porából. Jelzőrakéták selyem ejtőernyői, zoknik és zsebkendők, arab kefia zsinórja, egymásba csúsztatható poharak, egy csomag óvszer és végül a klottnadrág.

– Eddig csak bolondokkal találkoztam itt – méltatlankodik, miközben magára erőlteti a bájtalan, szűk, fekete ruhadarabot. – Semmit nem ismertem meg az életből.

Ha sejtettem volna azt a nyomasztó hatást, amit a fiú a térdig érő, kellemetlen nadrággal nyújt, biztos, hogy nem ajánlom neki. Izmos, széles felsőteste kurta és sovány lábakon áll, lábszára sötétlőn bolyhos, s a vékony csontok szelíd félkörbe hajlanak. A lankasztó látványt még az is tetézi, hogy Ilán megcsomózza egy zsebkendő sarkait, a zsebkendőt gondosan a fejére illeszti. Azután visszacsomagolja kacatjait az oldalzsákba, a zsákot meztelen vállára akasztja.

– Ezt meg minek hozod? – kérdezem.

Ilán már nagyon mérges rám.

– Ebbe is beleavatkozol? Mindenbe beleavatkozol?

– Megmondtam, Ilán. Azt teszed, amit akarsz.

Dobbant a lábával, s valósággal kiabál.

– Mit csinált az a fiú?

– Nem tartozik rád – mondom.

– Indulhatunk – mondja. S a szemem közé néz azzal a kemény tekintettel, ahogy az erős férfiak készülnek a végső leszámolásra. – Én többet ma egy szót sem szólok hozzád, abban biztos lehetsz.

– Nagyon fog fájni, Ilán.

Egy lépéssel lemaradva baktat utánam a főúton, fején a libegő zsebkendővel. Szerencsére, nem keltünk feltűnést, a falu kihalt ilyenkor kora délelőtt, mindössze Joszef Habasival, az etióp származású éjjeliőrrel találkozunk.

– Ciao, Uri – állít meg. – Come stai? Hogy vagy? – Szénfekete homlokáról ujjával feljebb böki a fehér parafa sisakot, s megigazítja vastag szövetkabátját. Joszef a legdúlóbb hőségben is európai öltönyt visel, csupán a hátán csövével lefelé lógó karabély és az elnyűtt olasz utászcsizma árulja el foglalkozása katonai jellegét. Őt nem lepi meg a fiú elrajzolt külseje, ebben ő afrikai szélsőségekhez szokott. Barátságosan kezet szorít Ilánnal.

– Joszef a nevem, mio caro. Örülök, hogy megismertelek. Sono felice.^*

Joszef a nyomatékosabb közlendőit rendszerint olaszul is megismétli. Az etióp fiút zsidó katonák hozták magukkal, Abesszínia elfoglalása után, Gandárból, ahol született, s ahol igen mozgalmas életet élt. Serdülőkorában az apjával ádeni tömjénnel kereskedtek. Egy napon azután behívták katonának, s Ras Gukta hadseregében harcolt az olaszok ellen, és éppen a szülővárosa mellett vívott csatában esett fogságba. Kapcsolatait hamarosan kialakította a hódítókkal, az olaszokat megejtette a képtelenség, hogy ez a vad néger fiú zsidó, a falassákról^* kevés fogalma volt a világnak. A harcok elültével Joszef még egy ideig folytatta a szegényes tömjénkereskedelmet, azután előnyösebbnek látta a győztesek szolgálatába állni. Olaszul ugyan még tökéletlenül beszélt, de tökéletesen elsajátította az olaszok taglejtéseit, s ez elegendő volt hozzá, hogy az Addisz Abeba-i királyi bíróságon teremőrnek alkalmazzák. A világháború kitörésekor már egy signor Cattini nevű fasiszta földbirtokosnál szolgált mint intéző. Signor Cattini megígérte neki, hogy a végső győzelem után elviszi majd magával Rómába is. De az olaszokat csakhamar megverték. Joszef pedig sírva borult a nyakába a jemeni zsidókból álló kommandó parancsnokának. Hiszen ő is zsidó! Azután bevonult az angol hadseregbe, s Rómába, ahová boldogan utazott volna egykor mint signor Cattini szolgája, végül úgy érkezett meg, mint egy császár, brit páncélosról integetve, s közben szüntelenül hullott rá a virág. A hadsereggel bejárta azután egész Nyugat-Európát, s a megtépázott zsidó közösségek mindenütt büszke ámulattal fogadták a néger fiút, karján a Zsidó Brigád aranyozott Dávid-pajzsával. S amikor megtudták, hogy még analfabéta is, a mámornak nem volt határa. Joszef szép napokat látott Európában, kedveseknek találta a hollandokat, franciákat s még a németeket is, de igazán csak az olaszokat szerette. Élete legértékesebb évei azok voltak, amiket az olaszok társaságában töltött. Palesztinában is szicíliai hadifoglyokat őrzött egy táborban, s később, amikor az angolok elzavarták az olaszokat a hadseregnek szállító zsidó gazdaságokba, narancsot szüretelni, tolmács lett és munkavezető. Így került Gedérába. Leszerelése után visszatért a faluba, feleségül vett egy adeni lányt, aki két csokoládészínű fiút szült neki. A nagyobbiknak mindenáron olasz nevet akart adni, azután, némi megalkuvással, héber nevet is adott. A fiút így hívják: Mordeháj Graziani Habasi. Joszefnek sokat ártott az európai levegő, nem érzi magát boldognak az ígéret földjén. Olaszország után vágyódik, ahol az asszonyok teltek, a férfiak pedig közlékenyek. Róma! Az a méz a kenyéren! Una città! Mamma mia!^*

Fecsegő hajlama is az olaszoktól ragadt rá, nehéz megszabadulni tőle, amíg nem újságolja el a falu jelentéktelen eseményeit, mindent tud a falu életéről. Tudja például, hogy Mose Pinszker, aki Haifából házasodott nemrég, máris válik a feleségétől, mert a nászéjszakán méretbeli eltérések mutatkoztak, s ez lehetetlenné teszi a házaséletet. Elpanaszolja, hogy a községi orvos, dottore Adler, a rendelőben fogdossa a lányokat, az a feleségéről is le akarta vetetni az inget azzal a ravasz fogással, hogy különben nem tudja megvizsgálni. Az ilyesmit nem szabad eltűrni. De vannak más bajok is. Gedéra mellett, a jemeni sátortáborból egy Szaadja nevű zsidó súlyos sérelemmel fordult a bírósághoz, a felesége megszökött tőle, és más faluba költözött. Az asszony ugyanis hamarosan észrevette, hogy itt minden veszély nélkül elhagyhatja az urát, akinek amúgy is maradt még két felesége. A fehér bőrű zsidókból álló bíróság gyalázatos módon megtagadta a Tóra szellemét, nem küldött rendőrséget és katonaságot az asszonyért, ehelyett azt tanácsolták Szaadjának, hogy menjen a rabbihoz, és kérje, hogy válassza el a feleségétől. Szaadja majdnem az eszét vesztette, s azóta azt terjeszti a fehér bőrű zsidókról, hogy a Fáraó egyenes leszármazottjai, és állatokkal hálnak. De a legnagyobb botrány még hátravan. Il più grande scandalo. Joszef néhány napja rajtakapta a kommunista borbélyt, amint éjszaka bűnös szövegű plakátokat ragasztott a házak falára. – Mi volt az a bűnös szöveg? – kérdezem. – Az, hogy: nem! – Mellékesen egy bomba is látható volt a képen, keresztben áthúzva, ezt ő nem érti, csak a bűnös szöveget: nem! A borbélyt most nagyon figyeli, lehet, hogy lopni is fog! Olaszországban is ugrálnak a kommunisták, de ott majd megtanítják őket. Mamma mia!

– Ne haragudj, Joszef – szakítom félbe, amikor az etióp fiú a kommunizmus lényegét kezdi ismertetni előttem, ami annyiból áll, hogy a borbély akarja megszabni neki, hogy ő mit ehet és mit ihat. – Igazán ne haragudj, Joszef, de még ma dolgozni akarunk.

– Értettem – mondja Joszef. – Ho capito – s férfiasan felénk nyújtja rózsaszín tenyerét. – Ciao, fiúk. Arrivederci.

Amikor továbbmegyünk, azt mondja Ilán:

– Ez az egész falu háborodott.

– És még nem is ismersz mindenkit.

– Nem hozzád szóltam – mondja. – Magamban beszélek.

– Ekszküz – mondom.

Befordulok a keskeny ösvényre, ahonnét Joram Kaplinszki gazdasága nyílik.

Joram vasvillával szalmát szór a tehénistállóba, s amikor meglát, a villát belevágja a rakásba, karjával megtörli a homlokát.

– Jó reggelt, Uri.

– Jó reggelt, Joram.

Zongora hangjai szűrődnek ki a házból, álmosító skálázás, amikor utoljára dolgoztam Joramnál, még nem volt meg ez a zongora.

– Munkát? – kérdezi Joram, s annyi időt sem képes tétlenül várni, amíg válaszolok. Felragad az istálló elől egy tejeskannát, a csaphoz hurcolja, beleereszti a vizet.

– Munkát – mondom.

Joram fölvesz a csap mellől egy hosszú nyelű súrolókefét, és Ilán felé bök vele.

– Ez is?

– Ez is.

A skálázás abbamarad. Joram fülel egy ideig, hogy folytatódik-e, azután bekiált a szobába a nyitott ablakon át:

– Folytatni!

Az unalmas hangok újra betöltik az udvart. Joram a kannát súrolja.

– Vettünk egy zongorát – mondja. – Az Elhagyott Javak Felügyelősége adta el. Azt mondják, a ramlei Ottomán Bank igazgatójáé volt. – Kilöttyinti a kannából a vizet, megfordítja, s már megy is a másik kannáért. – Későn jöttetek. Lassacskán fél tíz.

– Hajnalban indultam a táborból, Joram.

– Lehet, hogy tudok valamit – mondja.

Együgyű dallam szólal meg a zongorán, bátortalan pötyögés a „Hazánk dalai”-sorozatból, cukrozott trágyalé csurran ezekből a dalokból.

– M’rárban maradt még két dunám alikant – mondja Joram. – Nem volt időm metszeni. Munkásom sem volt.

Vékonyka hang kíséri most a dallamot:

 

Efráim hegyei várnak, Barackfák nyújtanak árnyat…

 

– Hat fontot adok a két dunámért – mondja a kannának Joram.

A vékonyka hang elcsuklik fent a magasban:

 

Jöjj velünk, add kezed, Itt élni élvezet, Nem érzed hevét a nyárnak…

 

– M’rárban – mondom.

– M’rárban – mondja Joram, s egy szemrebbenésnyi időre abbahagyja a súrolást. – Mahmudnak szerencséje volt. Sokan irigyelhetik. Jó dolga van Jaffában.

– Biztosan – mondom.

– Göula! – kiált a tyúkól felé Joram, s rögtön előbújik az ólból egy pici jemeni lány. Arca kékesszürke, mint egy félig érett szilva, rövid kék kaftánja alatt bokáján összeszűkülő sárga bugyogó. A nyakában lógó láncon régi pénzek csörögnek.

– Igen, uram.

– Fogd be a szamarat a kiskocsiba, és keresd meg a metszőollókat. M’rárba mégy a fiúkkal, ágakat szedni.

– Igen, uram.

– Kaplinszkiné ad majd valami ennivalót az útra.

– Igen, uram.

A lakás ajtajában megjelenik Dvora, Kaplinszki lánya.

– Letelt a két óra.

Dvora gyenge csontú, hirtelen nőtt lány, sápadt arcán átütnek az erek, szája finomkodó, kínos kifejezésre biggyed. Nincs még tizennégy éves, de ahogy az ajtóban kontyba tűzött haját babrálja, nyűgös tekintetével maga a vénkisasszonyos kényesség.

– Megnőtt a lány – mondja Joram.

– Szép lány lett – mondom.

Dvora fehér nyakát nyújtogatja, s Ilánt fürkészi, a hosszú bajusz láthatólag erős hatást tesz rá.

– Ez ki? – mutat a fiúra, s rögtön visszarántja az ujját.

– Egy katona – mondom. – Sörért vettem.

Ilán lekapja fejéről a zsebkendőt, s úgy fordul, hogy vonásai a legelőnyösebben rajzolódjanak ki.

– Már etűdöket is játszom – mondja a lány. – Smidek úr szerint jó kezem van.

– Öltözz át, Dvora – mondja Joram. – Vágsz egy kis csalamádét a tyúkoknak. A jó kezeddel.

– Igen, drága apa – mondja túlcsorduló engedelmességgel a lány, s visszahúzódik az előszoba homályába.

Joram már a harmadik kannát súrolja.

– Nálam dolgozik ez a Smidek – mondja. – Kint öntöz most a narancsosban. Szépen zongorázik a Smidek, és jól is tanít. Jugoszláviában bányája volt. Odaát mindenkinek bányája volt.

A jemeni lány elénk vezeti a szamarat a kétkerekű kis kocsival. Felül gyorsan a bakra, nehogy eszünkbe jusson elfoglalni a helyét.

– Hagyjátok – mondja Joram. – Befejezitek ma az alikantot?

– Iparkodunk, Joram.

Ilán is a bakra telepedik, én hátul terpeszkedem el a ládában.

– Toszogassátok ezt a kis dögöt, ha nem dolgozik – szól utánunk Joram. – Még tanulnia kell.

Ilán szokatlanul félszegen topogott a terebélyes udvarban, a verejtékező, lompos gazdaság, a százéves fák poros gőgje láthatólag a kedvét vette. De amint eltávolodunk a kerítés utolsó betoncölöpjétől, ismét elemében van. Nem szegi meg a fogadalmát, engem továbbra is levegőnek tart, fejét a kislány fejéhez közelíti, s bajusza végével megcsiklandozza az arcát.

– Jemen lilioma – búgja a lánynak. – Hány esztendős vagy, Jemen lilioma?

A kislány hallgat, szája sírásra görbed.

– Ne félj tőlem, Jemen lilioma – mondja a fiú –, tőlem még soha nem félt senki a világon, még egy egér sem. Én szörnyűségesen jó vagyok, csupa érzelem, engem nagyon meg fogsz szeretni. – A lány fülébe suttog, s figyeli, hogy én is hallom-e: – Ha valakitől félnünk kell, Göula… ez az ember ott a hátunk mögött. Ez maga az ördög, az Örökkévaló óvjon tőle minden jemenit…

Ám a lány inkább a fiútól fél, mint tőlem, megrémítik a szeme előtt táncoló tömpe ujjak, a bak széléig húzódik, mozdulatlan, kicsi gomolyaggá gömbölyödik, a rázós úton még a rézpénzek sem csörrennek meg a nyakán. Ilánnak nem áll be a szája, irány nélkül locsog, amikor elkezd valamit, még nem is sejti, mi lesz a vége. Először azt mondja, hogy én az ördög vagyok, s mivel nem küldöm el valahova, békülékenyebben megállapítja, hogy azért nem is vagyok rossz zsidó. Később ebből azt szűri le, hogy ez bizony még rosszabb, mintha rossz zsidó volnék. Miért is? Mert jó zsidó se vagyok. Vannak ugyanis rossz zsidók, azok rossz zsidók, ez egyszerű. Vannak jó zsidók, azok jó zsidók, ez még egyszerűbb. De aki se nem rossz zsidó, se nem jó zsidó, azzal az ember nem tudja, hányadán áll, ez egyáltalán nem egyszerű…

– Akkor kell tőlük a leginkább félni, Göula, amikor azt mondják: ekmek. Ilyenkor mindig feleld azt: egy az Isten. Különben véged van.

Az első katrai ház udvara előtt, közel az országúthoz, egy padon fehér bajuszú öregember ül, szétterpeszti a lábát, hosszú szárú pipát szív, a fején megfeketedett katonasapka. Fiatalabb férfi lép a háta mögé. Különös szabású nadrágot visel, lovaglónadrág is lehetne, de inkább olyan ez a nadrág, mint egy posztóból való arab bugyogó. Hüvelykujját a gallér nélküli ingen a nadrágtartóba akasztja, s tunyán rákönyököl hátulról a padra. Barázdált, keleti arca van mind a két embernek, mintha a fellahok tértek volna vissza Katrába, valamiféle idegen öltözetben.

– Dobar dan^* – mondja a fiatal férfi.

Az öreg csak szívja a pipát.

– Dobar dan – mondja a szája sarkából.

Égett hússzag terjeng a levegőben. Göula megmozdítja fejét, a fülét hegyezi. Távolabb, Gedéra és Katra közt, a jemeni sátortábor fölött sűrű füst kóvályog, s megszólalnak a dobok. A jemeni esküvők megszokott lármája hullámzik, ahogy a férfiak a szájukat ütögetve rikoltoznak: jaali… jaalili… Ilán figyelmét is leköti a csörgődobok pergése, végre elhallgat, és átadja magát a bámészkodásnak.

A katrai rendőrség felé közeledünk. Egy rendőr áll az erődítmény előtt, a környék egyetlen arab rendőre, Ahmed Karadzsi. Ahmedet régóta ismerem, valaha pincér volt az országúti vendéglőben, gyanús árukkal kereskedett, s gyakran lehetett látni Simon Waldmann-nak, a zsidó védelmi szervezet parancsnokának házában. Jaffa vidékéről, Abu Kabirból került ide, de nem az arab faluban telepedett le. Gedérában bérelt egy elhagyott viskót. A zavargások kezdetén eltűnt a faluból, a háború vége felé egyszer csak megint itt volt, akkor már mint az izraeli rendőrség altisztje. Ahmed sötét bőrű és sötét tekintetű, sovány, horpadt arcú férfi, soha egy mosoly nem bújik meg az arcán.

Két-három lépéssel elébünk jön, lomhán feltartott tenyerével int, hogy álljunk meg előtte. Ráver a szamár farára, a jemeni lányt mintha észre sem venné. Ilánnak fölényes fejhajtással köszön, s végül engem szólít meg:

– Salom, Uri.

Ujjaimat a homlokomhoz érintem.

– Alék esszalám!

A szemhéja felrándul.

– Merre mentek?

– Su böhusszek? – Mi közöd hozzá?

Elsötétül az arca.

– Héberül is pimaszkodhatsz, Uri. Jól tudud, Uri, hogy éppen olyan jól beszélek héberül, mint te.

– Maalum – mondom. – Valóban.

– Valóban – mondja, s rátámaszkodik a ládára. A keze is olyan, mint egy besúgóé, csúnya, ráncos körme van, s ujján a bőr nedvesen fénylik.

Elfordítom a fejem a frissen meszelt katrai házak irányába, s még azt is megszámolom, hány homokkal töltött olajoshordó szegélyezi az utat. Az egyik hordó megtöri a sort, az országúttól távolabb roskad féloldalasan a homokba.

– Valóban, Uri – hallom a fojtott hangot mögöttem. – Valóban, te rohadék.

Körüljárom szememmel a hordót. Ahmed nem létezik a számomra, nincs más gondom most, mint ez a zömök, sárga hordó. Kicsit csámpásan áll, igazi angol hordó, de szép neve van, úgy hívják őt, hogy: Standard Oil Company.

Az oldalán parabellummal két lyukat ütöttek.

Akkor fordulok csak meg, amikor a rosszindulatú sugarak már a tarkómat égetik, hirtelen fordulok meg, s rákiáltok Ahmedre, ahogy régen a nagygazdák förmedtek az arab kocsisukra:

– Su biddak? – Mit akarsz?

Hátrál egy lépést.

– Jobban teszed, ha nem pimaszkodsz velem, Uri – mondja, s a tekintete egészen megfeketedik. – A Ben Semen-i úton aknákat találtunk. Az a kötelességem, hogy figyelmeztessem a népet.

– Amrak – mondom. – Helyes.

– Mehetsz tovább – mondja. – Minden jót.

– Maasszalám.

Ilán alig leplezi a vágyát, hogy föloldjam a fogadalma alól. Csípőre rakja a kezét, és a hóna alja alatt pislog hátra. Amikor a tekintetünk találkozik, azt mondom:

– Ekmek.

Erre ő azt mondja:

– Seggfej.

Standard Oil Company is szemrehányóan néz utánam két lyukszemével, a mi kapcsolatunk sem mai keletű. Két esztendővel ezelőtt, egy fülledt éjszakán, én voltam az, aki elmozdította a helyéről.

 

 

Azon az éjszakán akkora izgalommal riasztották a rajt, mintha Gedérát körülkerítették volna az Arab Liga szabadcsapatai. Két idegen férfi állt a Schiller penzió halljában, ahol a szállásunk volt, és a rajparancsnokunkkal, Menáhem Meisellel tárgyaltak.

– Egy-kettő! Sorakozó! – pattogott Menáhem.

Álmosan előkotortuk körülményes fegyvertárunkat a fürdőszobából, egy lengyel golyószórót, olasz karabélyokat, két Tommygunt, egy hazai gyártmányú aknavetőt, s felsorakoztunk a plüssfotelek között, az aranyozott falikarok fényében. Az asztalon ezüstkannákban tea párolgott. Schillerné befáslizott lábával ide-oda csoszogott, szendvicseket osztott szét.

– Das hab’ich gern – mormogta közben, s megigazította fején a laza hajcsavarókat. – Ein Vergnügen…^*

Nem kedvelt bennünket ez a Schillerné, pedig a falu tűrhetően fizetett értünk. Fontos szolgálatot teljesítettünk a faluban, a konvojokba összeállt járművek útját biztosítottuk egy páncélozott teherautón nap mint nap, Tel Avivig. Aznap négyszer tettük meg az utat. M’rárból lőttek is ránk. De Schillernét ilyesmivel nem lehetett meghatni, éppen azon veszekedett, hogy a konyha polcán megint kézigránátokat talált a libazsír mellett.

– Du bist schön – mondta Oved Serman Schillernének. Ennyit tudott adni németül.

– Geh’ zum Teufel – mondta Schillerné. – Idiot.^*

S a két idegen férfit bevezette az egyik szobába.

Azután megittuk a teát, s meghallgattuk közben Menáhem izgatott hadarását.

Megtudtuk, hogy a feladat, amit végre fogunk hajtani, bizalmas feladat, titkos feladat, és semmit nem közölnek velünk a feladatról előre. Ne háborgassuk őt a kérdéseinkkel, idejében észrevesszük majd, hogy miről van szó. Felelősségteljes feladat áll előttünk, felelősségteljesen kell a feladatot végrehajtani…

Menáhem mindezt lenyűgöző feszültséggel hadarta el. Nyakigláb, szemüveges fiú volt, túlzottan férfiasnak aligha mondható, de nem hiányzott belőle a vezetésre hivatottak magával ragadó elmebaja. Utolsó évét töltötte a jeruzsálemi egyetem közgazdasági tanszékén, s csak a zavargások kezdetén költözött vissza Gedérába, az apja hétszáz dunám földön gazdálkodott. Doktor Wolfgang von Meisel Ausztriából vándorolt be, ahol a nagypapa azért kapott nemességet a császártól, mert bevezette a monarchia egész területére az ebadót. A családot baráti kapcsolat fűzte Theodor Herzlhez, s jelentős összeggel támogatták a cionisták első kongresszusát Baselben. Palesztinában a jobboldali pártokhoz csatlakoztak. Menáhem ezenfelül egy sajátos mozgalomban is részt vett, amely a királyságot tekintette Izraelben az egyedül lehetséges államformának, bár a király személyében nem állapodtak meg. Többségük a terrorszervezet vezérét, Menáhem Begint jelölte, az ellenzék viszont úgy vélte, hogy Ben Gurion fehér oroszlánsörénye hatásosabban mutatna a bélyegeken, mint a nagy fogú, kopasz kis ember nyomott feje. Menáhem tanulmányokat is írt egy jobboldali folyóiratba, tudatosan készült a közéleti szereplésre, bár még csak rajparancsnok volt, és az angol rohamsisak siralmasan billegett a fején.

Teázás után jólesett volna elszívni egy cigarettát, de Menáhem sorakozót vezényelt. Azután elindultunk, Schillerné becsukta utánunk a kaput. A sorban az utolsó fiú, Hanan Gafni kezet csókolt Schillernének. Menáhem a kiürített Katra felé vezetett bennünket, ebből azt hittük, hogy a visszaszivárgó arabokat kell meglepnünk. Ezt a gondolatunkat megpendítettük Menáhem előtt, de ő azt mondta, hogy nem erről van szó, és többet ne kérdezzünk tőle semmit. Azután mégis meg akartuk tudni, hogy mi lesz a feladatunk, de ezt még Hanan Gafninak sem sikerült kiszimatolni, pedig ő Menáhem húgával járt, a forró kezű, kövérkés, butácskán ledér Éliana Meisellel. Az is igaz, hogy ez a szerelem nem volt túlzottan szenvedélyes. Hanan lefekvés előtt mindannyiunknak felajánlotta, hogy elcseréli holnapra Élianát egy tábla csokoládéért.

– Köpj szemen, Uri – vakarózott az ágyamon –, szemen köphetsz, ha holnap este nem megy el veled a játszótérre.

Az óvoda kertje volt ugyanis az éjszakai üzekedések színhelye Gedérában. Meg a temető is, de oda nem szerettünk járni, zavaróan hatott ránk a sírköveken az ősi telepesek jelmondata: Izrael fiai, keljetek fel és menjetek.

– Szállj le rólam, Hanan – mondtam –, nem akarok beházasodni egy fasiszta családba.

– Nem kell házasodni, te ökör – mondta Hanan –, csak kummantani kell.

Átvágtunk a kihalt falun az országút irányába, az alacsony és lapos vályogkerítések tetején sárga szőrű kutyák ugattak, őrizték az üres házakat, a néma udvarokat, ahol a hasas dzsárákból még el sem párolgott a téli esők vize. Repülőgépek moraja hallatszott a magasból, de ennek nem tulajdonítottunk jelentőséget. Az utolsó ház előtt Menáhem megállított bennünket, és azt mondta:

– Óvatosan, harcosok.

Meggörnyedve botorkáltunk a falu szélén húzódó, gyér kaktuszsövényig, a réseken át a rendőrségi erődítményre láttunk. Körbehasaltunk a földön. Menáhem középen guggolt. Amikor először nyilatkozott ki, hangja az izgalomtól megremegett:

– Célpont: a rendőrség kapuja.

Ettől azután alaposan elképedtünk.

Menáhem hozzátette:

– Ha az éjszaka folyamán brit rendőri erők törnének ki, tüzet nyitunk rájuk.

Semmit nem értettünk. Nem értettük, hogy miért törnének ki a brit rendőri erők, és azt sem értettük, miért ne törnének ki, ha akarnak. Maga a „kitörés” is képtelennek hangzott, harmincöt nap választotta el ezt az éjszakát attól a naptól, amikor a mandátum hivatalosan is véget ér, s a költözködés gondjai között a „kitörés” nem jelenthetett többet, mint a megszokott akciót, amikor az angol rendőrök, a kantinban elfogyasztott sörök következtében, kivizelik magukat az erődítmény falánál.

– Megállapodtunk a britekkel – mondta Menáhem –, hogy ezen az éjszakán minden katonai és rendőri tevékenységet szüneteltetnek.

– „Miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától?” – idézte Ahicur Hazanov a húsvét esti imát.

– Valami történik ezen az éjszakán – jelentette ki Menáhem. – Többet nem mondhatok.

Elfoglaltuk helyünket a kaktuszsövény mentén, fegyvereinket a rendőrség kapujára irányítottuk, de az egyik hordó éppen a golyószóró hatósugarába esett, s Menáhem nekem szólt, hogy távolítsam el egy yardnyira. Standard Oil Company nehezen engedelmeskedett, alaposan megizzadtam, amíg sikerült őt arrébb lökdösni.

Némán hasaltunk a szétporladt kaktuszlevelek puha humuszában, s lassan tudatosultak bennünk az első jelek, hogy miben is különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától. Hogy amíg a többi éjszakán mindig van valami csekély katonai és polgári forgalom, ezen az éjszakán az országúton egyetlen jármű sem haladt át. Máskor a rendőrség fényszórói nyugtalanul pásztáznak virradatig, ezen az éjszakán a fényszórók kihunytak, az erődítmény ablakai sötétek voltak, s a kapu elől eltűnt az őrszem. A magasból még mindig hallottuk a repülőgépek moraját. Miért szünetel ezen az éjszakán minden katonai és rendőri tevékenység, erre gondoltam, azután arra gondoltam, hogy hiszen amúgy is szünetel. A rettegett ejtőernyősök, mint a búcsúzkodó kirándulók este, utolsó képes levelezőlapjaikat küldték haza Liverpoolba vagy Birminghambe, ősi Tóra-tekerecsek voltak láthatók ezeken a lapokon, Juda Makkabi olajmécsese és ókori mozaikpadlók Caesareából. Az országúti vendéglők előtt brit páncélosok katonai ingeket árultak, géppisztolytárakat és alig használt bakancsokat. Az angol parancsnokságokon izgága zsidó vállalkozók hűvös angol ezredesekkel alkudoztak faárura, téglákra, bádoglemezekre, a rendfenntartó táborok építkezési anyagokká estek szét. Ám a főbiztosi hivatal kerekei ütemesen kattogtak tovább, a Palestine Postban továbbra is megjelentek reggelenként a szokásos rendeletek: módosították az árakat és az adókulcsot, szabályozták a földvásárlást és az áramszolgáltatás díjait. Leváltották hivatalából ezt, kinevezték amazt. Megszigorították a fegyverviselési tilalmat is, és közben a főbiztosi hivatal körül zsidó fegyveresek cirkáltak, s a rendőrök olykor megkérték őket, mutassák meg, milyen is egy lengyel karabély.

A mandátum még élt, de behunyta a szemét, és mozdulatlanul lélegzett.

Akkor meg mi az ördögöt fekszünk itt, lomtárba való fegyverekkel, egy betonerődítménnyel szemben, ahol a lőrések mögött súlyos és komor Vickersek lapulnak.

Jó ideig nem történt semmi.

Azután egy dzsip rohant felénk dél irányából, őrjöngve villogtatta a fényszóróit. Húszlépésnyire előttünk fékezett. Menáhem felpattant, a dzsiphez szaladt. Két férfi szállt ki a kocsiból, összeölelkeztek Menáhemmel, azután valami hosszú tárgyat nyomtak a kezébe. Menáhem a hosszú tárggyal visszafutott hozzánk, s már útközben intett, hogy tömörüljünk. Valósággal beesett közénk, s a földre ejtett egy karabélyt.

– Gyorsan! – kiáltotta. – Zseblámpát.

Oved Serman felkattintotta a zseblámpáját, a fényt a karabélyra irányította. Vadonatúj karabély volt, a zsíros cső mögött a farészek is teleszívódtak olajjal. Menáhem ádámcsutkája sebesen mozgott, a rohamsisak gyötrelmesen billegett, szemüvegébe belecsillant a dzsip fényszórója. Megrendült képpel homlokon csókolta Oved Sermant, s azt mondta:

– Izraelnek fegyvere van.

Majdnem sírt, amikor ezt kimondta.

– Német mauser – mondta Oved Serman, s megtörölte a homlokát.

Akkor a fény a závárzatra esett, s megláttuk az acélba vésett horogkeresztet s felette a német sast. A fiúk közelebb húzódtak, a szemek rátapadtak a pici vésetre, alatta hosszú szám állott.

Közeledő teherautók robaja ütötte meg a fülünket a távolból, s a dzsipből egy rádiós hangját hallottuk:

– Folytatjuk utunkat a harmadik ellenőrző pont felé…

Nem akartam elhinni ezt a horogkeresztet, behunytam a szemem, de amikor kinyitottam, még mindig ott volt, s a zseblámpa oldalról jövő fényében még élesebben rajzolódott ki.

Oved a körmével megpiszkálta a német sast.

– Ünnepi öröm – mondta fanyar kedéllyel.

Hanan Gafni azt mondta:

– Kóser húsvétra.

A dzsip elindult. Menáhem fölkapta a karabélyt, kiugrott vele az országútra, menet közben vette át tőle a dzsipből az egyik férfi.

– Győzelem! – kiáltotta Menáhem a dzsip után. Azután visszajött közénk, és azt mondta: – Mindenki maradjon a helyén, a feladatot még nem fejeztük be.

A teherautók elérték a rendőrséget. Végtelenül hosszú konvoj dübörgött előttünk, motorosok futkároztak a konvoj oldalán, s a tárcsáikkal integettek. Amikor a dübörgés kezdett elhalni, Menáhem azt mondta:

– Az isten nem hagyott el bennünket.

A német mauser teljesen elvette az eszét. Odakúszott mindenkihez, lihegett a lelkesedéstől, már maga sem tudta, hogy mit beszél.

Tőlem azt kérdezte:

– Gondoltad volna ezt Auschwitzban, Uri?

– Nem voltam Auschwitzban – mondtam.

– Nem baj – mondta Menáhem mély meggyőződéssel, és továbbkúszott Hanan Gafnihoz.

Újabb és újabb konvojok érkeztek, nem indulhattak messziről, emlékeztem a rádiós jelentésére, mi voltunk a második ellenőrző pont. A repülőgépek Beér Tuvia környékén szállhattak le, de hogy hol szálltak fel, Menáhem sem tudta.

Megvirradt, mire az utolsó konvoj is elvonult. A feladatunk véget ért. Visszamentünk a Schiller penzióba. A fiúk teát akartak inni, de a konyha zárva volt. Oved felizzított egy darab gyújtózsinórt, a végét az ajtó alatt becsúsztatta Schillerné hálószobájába. Az asszony felébredt a sistergésre, és jajveszékelve rontott a hallba:

– …nicht mehr aushalten… Räuber…^*

– Du bist schön – mondta Oved.

Kimerülten ténferegtünk Schillerné átkai és Menáhem őrülete között, Menáhem fölkapta Hanan Gafni olasz karabélyát, tisztelgett vele, s díszlépéseket vágott ki faltól falig, a sebzett foncsorú tükörtől egy német háziáldásig, s kellemetlenül éles hangon bőgni kezdett:

 

Páncélosok száguldanak rohamra, Szináj homokját felveri a szél…

 

Közben megállt, nézte magát a tükörben.

 

A géppuskák elsöprő tüzet nyitnak, Ha Menáhem Begin harcra kél…

 

Schillerné rikácsolva szórta le a fotelekről a töltényöveket, volt, aki a falikarra akasztotta a magáét.

– Wie die Schweine…^*

Menáhem odalépett hozzá, és csitítóan karolta át a vállát.

– Ma nem szabad, Schillerné. Ma nagy napunk van. Ma meg tudnánk halni mindannyian.

Schillerné meglepődött:

– Was sagt er? – kérdezte tőlem.

– Er will sterben – mondtam.

– Ja – mondta felcsillanó örömmel Schillerné. – Das hab’ ich gern. ^*

 

 

Bubának hívják a szamarunkat, de ezt a szamár aligha tudja. A jemeni lány hiába nógatja sikongó torokhangokkal: – Buba… Buba… Menj már, Buba… Buba… Buba… – a keskeny paták álmatagon csattognak továbbra is az úton. Olykor váratlanul meglódul a kocsi, de Buba hamarosan megbánja az igyekvést, s még lassabban poroszkálunk, mint azelőtt. Ilánnak megtetszik, hogy a szamarat Bubának hívják, szorosan a kislány mellé húzódik, s együtt hajtogatja vele: – Buba, testvérem… Buba… Buba… Nyomás, Buba…

Ez kattog azután szünet nélkül a fülembe: – Buba… Buba… Buba, kedvesem… Buba… – de a rövidke távolság Katra és M’rár között – egy becsületes lóval tíz percig se tart – most alig csökken. Jó félóra is lepereg, amíg elérjük a m’rári domb hajlatát, s az üszkös falak végre ott magasodnak előttünk a függőkerteken, a megfeketedett kaktuszsövények mögött.

A falu házainak tapasztott falait egyetlen nap leforgása alatt őrölte meg nyolc bulldózer, de a függőkertek szűk ösvényein a gépek nem fértek el. Néhány kőépület is ellenállt még a bulldózerek rohamának: teljes épségben csak egy ház maradt a domb főterén, az egykori földbirtokos, Hardzsán efendi színes terméskövekkel burkolt háza.

Akkoriban sokszor hallottuk, hogy Hardzsán efendi volt az, aki megtiltotta a fellahoknak, hogy elhagyják a falut. Ő maga azután a falu muhtárjára bízta a birtokát, egész családjával Damaszkuszba utazott, s többé nem tért vissza M’rárba. A fellahok nem mentek el a faluból, búvóárkokat ástak a domb lejtőin, és ritkították a gyomot Hardzsán efendi gyümölcsösében, amely a falu lábánál terült el az országút mentén, és Givat Brenner kibuc narancsosáig húzódott.

Azon a késő tavaszon izgatott hírek keveredtek a lőpor füstjével, és a fellahok éjjelente tisztán hallották a távolból a gránátok dörgését és a golyószórók kattogását. Nappal azonban továbbra is szántották a függőkertek kemény, vulkanikus eredetű talaját, fügefákat ültettek, és hordták a trágyát Hardzsán efendi gyümölcsösébe. Az idő múlásával egyre közelebbi robbanások remegtették meg a falakat, és Hardzsán efendi gyümölcsösében zsidó fegyveresek bukkantak fel. A fellahoknak megint határozniuk kellett, s megint úgy határoztak, hogy nem mennek el. A zsidó szervezetek végül egy Eric Wheeler nevű, mindenfelől megvesztegetett angol rendőr őrmesterre bízták, hogy beszéljen a falu öregeivel. De Wheeler is csak azt jelentette: a fellahok nem mennek el. „These bloody bastards won’t move”^* – mondta Wheeler őrmester, azután folytatta körültekintő próbálkozásait egy letelepedési engedélyért, mivelhogy ő sem akart elmenni. Jó szakmája volt, szemüvegkereteket készített teknősbékapáncélból. M’rár az angol rendőrségtől kért védelmet, s kaptak is három kiöregedett, bizonytalan teljesítményű Vickers gépfegyvert, ezeknek a használatára ugyanaz a Wheeler őrmester tanította meg a fellahokat, aki ugyanabban az időben letelepedési engedélyért házalt titokban a zsidó hatóságoknál. Május elsején jártak utoljára angol rendőrök M’rárban, kifizették az utolsó zsoldot a gafíroknak, a hat arab falusi csendőrnek, azután a falut a sorsára bízták.

Aznap délben fizették a zsoldot Gedérában is, a zsidó településnek nyolc csendőre volt. A csendőrök délelőtt megszakították a munkát a földeken, hogy felvegyék utoljára az egyenruhát, az asszonyok még jókor reggel fehérre kenték a derékszíjakat és a kamáslikat, és lekefélték a port a széles ausztrál kalapokról. Máskor a zsoldfizetés napja nem tartozott a falu nagy eseményei közé, egy-két részletekre áruló kiskereskedő lézengett csupán a víztorony körül, amelynek földszintjén volt a csendőrség őrszobája. A víztorony mellett állt az imaház, s a csendőrök alkalmanként egy üveg sörért vállalták, hogy részt vesznek az istentiszteletek kezdetén, a legritkább esetben fordult elő ugyanis, hogy összegyűlt az imához szükséges tíz férfi. A zsoldfizetés napján mindenki – akinek éppen nem volt más dolga – ott őgyelgett az úton, szemben az őrszobával, amelynek bejárata előtt laza unalommal babrálta a karabélyát a két őrszem. Eliézer Spirer őrmester pedig türelmetlenül fürkészte a kanyart, ahol majd a parancsnoki kocsi és a két dzsip az országútról ráfordul a falu főútjára.

Tarkójáig fölnyírt, sárgás haja volt az őrmesternek és téglalap alakú, gondozott, tömör bajusza: fiatal angol rendőrtisztek növesztettek ilyen bajuszt a gyarmati szolgálat kezdetén. Az idők folyamán Eliézer Spirer őrmesterre valami fényűzően fölösleges kiképzői modor ragadt, s ha az őrszobából átment a szemközti szövetkezeti boltba füstölt halat venni, a csekély távolságot is szabályszerű léptekkel tette meg, karját a válla magasságáig lengette. Határozott volt és pontos, bár ehhez a pontossághoz a csendőrök, akiket mindig sűrű istállószag kísért az őrszobába, nem alkalmazkodtak túlságosan. Az angolok is megengedtek maguknak némi fegyelmezetlenséget, s Eliézer Spirer őrmester aznap délben szüntelenül az órájára pillantott, hogy mindenki lássa, ő a helyén van, de az angolok megint késnek.

– Amilyen mázlink van, lehet hogy nem is jönnek – mondta mellettem Jona Streif, a falu legöregebb munkása, akivel együtt ültem Jösua Gafni háza előtt a lépcsőkön. Azon a napon nem osztottak szolgálatba, az önkéntes őrségből a többiek már kora hajnalban útra keltek, zöldséggel megrakott teherautókat kísértek Tel Avivba.

– Hát mondd, csoda volna? – mondta szomorúan az öreg Streif, és beleharapott egy vagdalthúspogácsába, amelyben több volt a fokhagyma, mint a hús. – Ez nem egy dicsőség az angoloknak.

Erre rögtön elbóbiskolt, de a húspogácsa nem esett ki a kezéből, sokévi gyakorlattal aludta át azokat a perceket, amelyek nem tartogattak semmit a számára. Fáradt kis öregember volt, nyíratlan szakálla hideg dohot árasztott, mint egy jó ideig légmentesen elzárt pince. Magyarországról vándorolt be még az ősidőkben, egy máramarosi falucskából, amelynek létezésében már maga sem volt biztos. Elhomályosuló emlékezetében azért megrögződött egy-két magyar szó. Amikor haragudott valamiért, azt mondta: basszomka. S végtelen bóbiskolásait olykor félbeszakította egy nyögés: „leider nagysád”, ami talán az utolsó meghittebb kapcsolatára engedett következtetni. Emberemlékezet óta nem tartozott hozzá senki a világon, nem lakott soha másutt, mint összetákolt fabódékban, s mindig útépítésen dolgozott, harmincöt esztendőt töltött el bazaltkockák és kátrányoskocsik között. Igazi élménye is csak egy volt az életében, amikor az angolok elfoglalták Haifát. Ő akkor ott dolgozott, és nagyon félt. Török hullák hevertek szanaszét a külvárosban, és hindu lovasok vágtattak az utcákon. Jona Streif sajnálta a törököket, egy jólelkű nép volt, egy finom nép, bár sok ilyen nép volna a gojok között, mint az a török. A szultán is szerette a zsidókat, segíteni akart rajtuk. A zsidók nem érdemlik meg azt a córeszt, amiben élnek, mondta a szultán. S mit kaptak ezért? Jona Streif a saját szemével látta, amint egy turbános hindu belevágta a lándzsáját egy sebesült bimbasiba.

Amikor az első rendőrségi kocsi ráfordult a falu főútjára, tapintatos lökdöséssel felébresztettem Jonát, izgalmában majdnem összenyomta a fokhagymás húspogácsát. S amikor Eliézer Spirer őrmester azt vezényelte, hogy: Present arms, és a két őrszem sután tisztelgett az olasz karabéllyal, Jona áhítattal súgta a fülembe:

– Egy látvány!

Az angolok bevonultak az őrszobába. Elöl ment a nyomasztóan kövér körzeti főfelügyelő, Taylor, utána a himlőhelyes, ősz katrai felügyelő, Wilson, azután egy zsidó számvevő tiszt, majd polgári ruhában egy C. I. D. nyomozó s végül egy rendőr, aki hóna alatt szorongatta a vasládát, amelyben a zsoldot szállították. A sort Eliézer Spirer őrmester zárta le, torz hördüléseit kisvártatva már az őrszoba zárt ajtaja mögül hallottuk.

– Parade! Attention! ^*

Később két csendőr lépett ki az őrszobából, leváltották az őröket, azok is bementek, hogy fölvegyék a zsoldjukat, Jona ezalatt egyfolytában bóbiskolt, a csekély jelentőségű események nem érték meg az ébrenlét kényelmetlenségeit.

Azután Eliézer Spirer őrmester kitárta az őrszoba ajtaját, és ismét azt vezényelte:

– Present arms!

Addigra az emberek közelebb húzódtak a víztoronyhoz, az angolok szűk sorfal között lépkedtek ki az őrszobából, színtelen tekintetük végigsiklott a foltozott khakiingeken, a vállakra akasztott kapákon, az út közepén ballagó teheneken. Azután mindenki elfoglalta a helyét a kocsikban, Taylor főfelügyelő kínos igyekezettel nyomkodta be testét elöl a parancsnoki kocsiba, a sofőr tiszteletteljesen segített neki. A főfelügyelő helyezkedett el utoljára, de azért hátraszólt, a parancsnoki kocsi mögött, a dzsipben ülő katrai felügyelőnek:

– Are you ready, Mr. Wilson?^*

Majd intett Eliézer Spirer őrmesternek, aki a kocsi oldalán tisztelgésre emelte a kezét, hogy hagyja abba a tisztelgést, és intett a tisztelgő őröknek is: Order arms!

A főfelügyelő a tarkójára tolta a kék tányérsapkát, egy monogramos zsebkendővel megtörölte jóindulatú, kerek képét és fénylő, vastag, fekete bajuszát. Szuszogott a melegtől, s addig szótlanul várt, amíg az utolsó tehén is elbotorkált végre a parancsnoki kocsi mellől.

– Drink more milk, Sergeant! – mondta azután bágyadtan Eliézer Spirer őrmesternek. – Igyék sok tejet, őrmester. Tudja, hogy a tej egészséges?

Az őrmester keményen fogadta ezt is, mint egy valódi parancsot.

– Yes, Sir – pattogta rekedten.

Taylor főfelügyelő erre megnézte magának a zsidó őrmestert, hosszasan méregette, mintha mindenáron valami rendellenest akart volna felfedezni rajta. De Eliézer Spirer túlzottan is tökéletes volt, angol rendőr soha ilyen tökéletes nem lehetett. A főlelügyelő alsó ajkát két ujja közé csípte, és alighanem azon tépelődött, hogy mitől ennyire tökéletes egy ilyen zsidó csendőr. Azután felvetette a fejét, az őrmester szemébe nézett, s a lágy, fehér arcon szánalomba hajló, ártatlan mosoly bujkált.

– Salom, Sergeant – mondta.

Az őrmester nyelt egyet.

– Salom, Sir – hörögte.

A főfelügyelő fél szemét behunyta, s így vizsgálgatta továbbra is az őrmestert, a kalap feszesre húzott szíját az őrmester állán, a szíj fölfelé gyűrte a bőrét, és szigorú ráncokat vont a szája köré. Azután megcsóválta a fejét, a reménytelenség enyhe szusszanásaival elfordult, és bólintott a sofőrnek, hogy bekapcsolhatja a motort.

– Let’s go^* – morogta a főfelügyelő, s a brit közigazgatás Gedérában ezzel egy csapásra meg is szűnt.

Jona Streif akkor riadt fel mellettem, amikor a rendőrségi kocsik berregve elindultak.

– Na, mi az, már mennek? – kérdezte felindultan, s megdörzsölte örökké gyulladásos nyúlszemét.

– Már mennek – mondtam. – Nem tartott sokáig.

– Mi tart sokáig? – sóhajtott Jona. – Semmi sem tart sokáig, csak a córesz^*, az tart sokáig.

Az őrszoba ajtaját kitárták, s látni lehetett, hogy a csendőrök már dobálják le magukról a zubbonyt, overallt öltenek, és mezőgazdasági szerszámokat szednek elő valahonnét az őrszoba mélyéről. A víztorony körül az emberek még nem széledtek szét, tétován lődörögtek, mint a szertartás végén a gyászolók, akik nem tudják, mikor illik otthagyni a sírt. A templomszolga az imaház előtt egy másik templomi zsidóval beszélgetett, karját összefonta a mellén s azon aggodalmaskodott, hogyan gyűjt majd össze ezentúl tíz embert az istentisztelethez.

Jona Streif elfogyasztotta a húspogácsa siralmas maradványait, a szeme apróra húzódott, és vöröslött a folytonos dörgöléstől.

– Egy jólelkű nép volt – mormolta hajlongva, mint az imát. – Egy jólelkű, finom nép ez az angol.

Amikor a rendőrségi kocsik ráfordultak az országútra, lövések csattantak a távolból, gépfegyver- és golyószóró-sorozatok. Röviddel utána már azt is tudtuk, hogy M’rárból lőttek egy zsidó konvojra, de a konvoj sértetlenül haladt el a falu előtt. A m’ráriaknak nem volt okuk rá, hogy lőjenek, a konvoj két autóbuszból állt, magánautókból és négy teherautóból, amelyek sódert és cementet szállítottak Beér Tuviába. Másnap ismét lőttek egy konvojra, s az elkövetkező héten mindennap lőttek valamennyi konvojra, s mi is lőttünk a konvojokat kísérő páncélosokról fel a dombra. Az egész idő alatt mindössze egyetlen dzsip gyulladt ki. A rendőrség többet nem avatkozott a rohadt Palesztina rohadt kis ügyeibe, a rendőrök a katrai erődítmény falai mögött szőnyegeket poroltak, és papírgöngyölegeket csavartak a bordó huzatú fotelek fémlábai köré. Az angolok aprólékos gonddal készülődtek az útra, azután olyan sebtiben költöztek el, hogy személyes ereklyéiket is hátrahagyták, családi fényképeket meg emléktárgyakat indiai és honkongi bazárokból. Az erődítményeket megszálló zsidó fegyveresek pilledten turkálhattak a rendőrök magánjellegű feljegyzéseiben, naplókban és levelekben. Valamelyik Tel Aviv-i újság később megkaparintott egy halom efféle iratot, s részleteket közölt rendszeresen bizonyos naplókból, amelyek fényt derítettek az angolok alantas lelkivilágára. Borzongató titkokat fedtek fel ezek a részletek, az olvasó megtudta, hogy az angolok még soha senkitől nem féltek úgy, mint a zsidóktól. Nem féltek sem a németektől, sem a japánoktól, de a zsidóktól rettegtek. A zsidóktól mindenki fél az egész világon, George Bast őrmester már odaát Leedsben is félt a zsidóktól, különösen egy bookmakertől. Anglia legalattomosabb ellenségei a zsidók, a háborúban a német kémek is mind zsidók voltak. S mennyi szemtelenséget kellett eltűrniök az angoloknak Palesztinában is! George Bast őrmester például egy jeruzsálemi kávéházban fölkért táncolni egy lányt, de odajött az asztalhoz két zsidó, és megtiltották a lánynak, hogy táncoljon vele.

George Bast őrmesternek alapos oka volt rá, hogy irtózzék a zsidóktól, de őt nem kevesebb, mint hetvenezer katona vette körül. M’rárba nem jutottak el a Kaukádzsi lompos önkéntesei sem, akik sötét napszemüvegeket viseltek és félelmetes redőzetű kefiákat, és a zsidóknak mindenütt csak három napot ígértek a végső összeomlásig.

A fellahok magukra maradtak, és féltek. Volt három Vickersük, és amikor lőttek a Vickersekkel, kevésbé féltek. A helyzet nem volt kellemesnek mondható, bár sok veszélyt nem rejtett magában, annyira volt csak kellemetlen, mint egy pattanás.

 

 

M’rár sorsát végül is megpecsételte Givat Brenner kibucban egy hevenyészett vezérkar, amely nagyon sok térképpel meg látcsővel rendelkezett. A látcsövek – oldalukon a „Made in occupated Japon”^* vésettel – mind ott hevertek az ebédlő asztalán, sózott retkek és kefirben pácolt heringdarabok között. Pokoli hamszin volt ezelőtt, három napig tartott, az emberek abbahagyták a munkát, s az országúti fák árnyékában bámészkodtak. Végeláthatatlan konvojok követték egymást az országúton a kikötők felé, meg is sajnáltam a briteket, hogy ebben az átkozott hőségben vesznek búcsút tőlünk.

Azon a reggelen ismét tisztán fénylett a napkorong, s üdítő nedvek keveredtek a forrósággal, az egész falu a gazdaságokban dolgozott. Engem Joram Kaplinszki istállójából riasztott egy leánytekintetű kisfiú, Jeruhám Kaufman. Ő is a falu őrségéhez tartozott, bár még nagyon fiatal volt, s hagyta, hogy aranyszőke, hosszú és ritkás szőrszálak göndörödjenek az állán és az orra alatt. Megállt mereven a fejőszék mögött, s a fontoskodás boldogsága szétterült az arcán.

– Mi újság, Jeruhám? – kérdeztem.

– Harci készültség.

Ezt úgy mondta, mint aki hideg és mézédes görögdinnyébe harap. Én voltam még csak a második, akit riasztott, lovon nyargalászott gazdaságtól gazdaságig, hogy a tyúkólakból és a veteményeskertekből összecsődítse az őrséget.

Késő délutánig nyolc település fegyveres őrsége gyülekezett a kibuc terebélyes tisztásán, ahol nyári estéken a szabadtéri előadásokat tartották. Az ebédlő, a raktár, az óvoda és a fürdőhelyiségek vették körül ezt a tisztást, mi a pázsiton heverésztünk, töltényövekkel a fejünk alatt. A kibuc közben zavartalanul élte a maga életét, mozivásznat feszítettek ki éppen a tisztás szélén, és az ebédlő falára táblát függesztettek, mely a Gilda című filmet hirdette, Rita Hayworth-szel. Alatta egy másik hirdetmény állt: „Csütörtökön klubest. A Szovjetunió gazdaságpolitikája a háború után.”

Az emberek munkából szivárogtak haza, átlépkedtek fölöttünk, és siettek a fürdőhelyiségbe, hónuk alatt tiszta inggel és nadrággal, azután beálltak a sorba a raktár előtt, cipőkenőcsöt, borotvaszappant és óvszert vételeztek. Az ebédlő oldalánál izgatottan hadonászó kis csoport lézengett a hatalmas munkabeosztó tábla előtt. Két férfi vált ki a csoportból, ezek még a többieknél is izgatottabbak voltak, s a pázsit felé tartottak. Ezek is rajtam mentek keresztül.

– Tudom, hogy miért oszt mindig a konyhába – mondta az első, aki átlépett felettem. – Azért oszt mindig a konyhába, mert egyszer lefeküdtem Cipórával.

A két férfi bánatának nem volt közös nevezője.

– Nem igaz, hogy rossz apa vagyok – mondta a másik keserűen, és rálépett a sapkámra. – Én minden este elmegyek a gyerekért. Egy órát minden este eltöltök vele.

– Nem tudsz vigyázni? – kiáltottam utána, s tüntetően a földhöz csapkodtam a sapkámat.

Megfordult. S ahogy végtelen riadalommal bocsánatot kért, rögtön láttam rajta, hogy igazságtalanul vádaskodnak ellene. Puha, engedelmes arca volt, mint a gyöngéd és áldozatkész apáknak, öröm lehet annak a gyereknek, akit ilyen apa hoz ki az óvodából minden este. Az, aki egyszer lefeküdt Cipórával – nagy orrú, hajlott hátú szemüveges férfi –, engesztelésül rám hunyorított, s tenyerét rossz fogai elé helyezte.

– Nem tudod, mi folyik itt!? – mondta ferdére húzott szájjal.

– Sejtem – mondtam. – De hidd el, másutt se jobb.

Sokatmondóan bólogattak egy kicsit, azután továbbmentek.

– Tegnap verseket olvastam a gyereknek – mondta a gyöngéd apa. – Szereti a verseket.

A pázsiton mellettem a gedérai mészáros fia aludt, Jakov Gomberg. A hátán feküdt, nyitott szájjal. Mélyen aludt, s még akkor sem ébredt fel, amikor egy csomó gyerek rikoltozva körbeugrált bennünket. A gyerekek átölelték egymás vállát, és azt énekelték:

 

Jó szombatot, Avraham, Jó szombatot, Riva, Jó szombatot, Mordeháj, Jó szombatot, Ziva.

 

Egy bogár mászott Jakov orrán lefelé, nem bántam volna, ha belesétál a szájába, ingerelt ez a fel-felhorkanó, öntudatos restség. Jakov szőke, nagy testű fiú volt, de az izmai nem látszottak, beleágyazódtak a karján a zsírrétegekbe. Ám a munkában gyorsabb volt bárkinél, s ha meneteltünk, fürge imbolygással lökte előre a testét, s kezével hessegető mozdulatokat tett, ahogy a gyakorlatlan mellúszók tolják szét maguk elől a vizet. Alighogy leheveredtünk, lecsatolta a töltényövét, a tarkója alá helyezte, és nyugovóra tért.

Valamit morgott nekem, de nem értettem. Jakov mélyen és szaggatottan beszélt, s befelé szívta közben a levegőt, mint a süketnémák.

– Mit akarsz?

– Utolsónak riasztottak – mondta. – Egész nap szántottam.

Megpróbáltam én is aludni egy keveset, de figyelmemet minduntalan lekötötte a kibuc apró eseményeinek lármája. Öntözőcsöveket raktak le egy teherautóról, és tejeskannákkal megrakott szekerek zörögtek az istálló körül. Három Oliver-traktorról ekéket csatoltak le, majd apró lőszereskocsikat csatoltak a traktorokhoz, azután a három traktor elindult Hardzsán efendi gyümölcsösébe, ahol már sorban álltak a M’rárra irányított aknavetők. A pázsit szélén dübörögtek a traktorok, s könnyűszerrel elolvashattam az Oliverek orrán a kör alakú feliratot: „United States of America. One of the United Nations.”^*

A zaj elültével sem bírtam elaludni, de azért feküdni is jólesett a nyírt, hűvös pázsiton, szemközt az óvodával. Szívderítő látványt nyújtott az óvoda homlokzatára festett jókora elefánt és a méterrúdként megvonalazott zsiráf. Az elefánt fejére kerek kibuci sapka gyűrődött, a zsiráf nyakára ukrán inget gomboltak. Az óvoda bejáratánál tábla lógott: „Az ügyeletes ma Jigál.” Kis piros kör volt még látható a táblán, ez a piros kör jelentette Jigált, ebből tudta Jigál, hogy ő az ügyeletes.

Zömök kisfiú nézelődött az óvoda előtt, négy-öt éves lehetett, tömör lábát szétterpesztette, s erősen figyelt, bennem látta meg azt, aki hajlamos megbontani a rendet. Kék ingére piros kört varrtak, ebből tudtam én is, hogy kivel állok szemben, és nagyon vigyáztam magamra. Amikor elnyomtam a földön egy cigarettavéget, határozott léptekkel elindult felém, és megállt a lábam előtt.

Csípőre rakta a kezét, s ahogy a fejét szigorúan a mellére szorította, kis tokája nőtt az álla körül.

– Nem szemetelünk a füvön, kérlek.

– Igazad van – mondtam. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél, Jigál.

A markomba szorítottam a cigarettavéget.

A szigorúsága enyhült egy kissé.

– Honnét tudod, hogy Jigál a nevem?

– Láttam a táblán – mondtam.

– Ugyanis ügyeletes vagyok – mondta.

– Jól végzed a dolgod – mondtam.

Sikerült a bizalmába férkőznöm. Leguggolt mellém.

– Tudod, hogy hová mentek? – kérdezte bennfentes árulkodással.

– Tudom – mondtam, s az ujjammal intettem, hogy vigyázzon, más is meghallhatja, amiről beszélünk.

Lehalkította a hangját.

– Megveritek az arabokat?

– Abban biztos lehetsz – mondtam.

Tekintete Jakov nyitott szájára vetődött.

– Ő is? – kérdezte gyanakodva, s látszott, hogy nehezen fér a fejébe, hogy aki délután alszik, az éjjel megveri az arabokat.

– Ő is – mondtam. – De csak ha felébredt.

Jigál felállt.

– Ha visszajöttetek, keress meg – mondta. – Az óvodában megtalálsz. Holnap már jobban ráérek.

Odaszaladt az akció parancsnokához, aki tevékeny buzgalommal ténfergett közöttünk, akár egy lelkes tanító, mielött növénygyűjtő sétára viszi a növendékeit. Givat Brenner-i férfi volt, Simon Giládinak hívták, s úgy rémlett, hallottam is, hogy valóban ő a tanító. Időről időre megszólított valakit, a társalgás ilyenkor rövid volt és lankadt. Megkérdezte a fiút, hogy honnét jött, s amikor az válaszolt, komolyan bólogatott rá, és azt mondta: – Mindenfelől összejöttünk. – Vagy azt mondta: – Ezekre a napokra emlékezni fogunk. – Engem is meg akart szólítani, de észrevette a jelet a homlokomon, és mogorván továbbsétált. Hálóval borított sisakjából zöld lombok ágaskodtak fölfelé, egész bokrot hordott a fején, a nyakába látcsövet akasztott. Válláról, egy tömött bőrtáska mellett, német Schmeisser géppisztoly lógott le.

Végighúzta tenyerét Jigál haján, a bőrtáskából egy tájolót halászott elő, s megmutatta a kisfiúnak, hogy merre van észak. Jigál ebből azonnal kiszámította, hogy merre van dél. Azután újra elfoglalta helyét az óvoda előtt, és látszott rajta, hogy sokkal okosabb, mint volt, egy kisgyerek arcán nagyon hamar látszik a fejlődés.

Csupa derű volt ez a délután. Két lány lépett át bennünket, feszes rövidnadrágot viseltek, s az egyik jobban szerette Ronald Colmant, mint James Masont. A másik viszont Rita Haywortht szerette jobban Katherine Hepburnnél.

– Imádom Rita Haywortht – mondta a lány. – Egy cukor.

Erre ébredt fel Jakov. Megdörgölte szemét, s elbámult hosszan a lányok után.

– Szőrös a combjuk – brummogta. – Ez, sajnos, elég gyakori a kibucban.

– Pajkosak a megfigyeléseid – mondtam.

Jakov méltósággal fogadta az elismerést.

– Ami a nőket illeti, abban én tanár vagyok.

Ám Jakov semmiben nem volt tanár, legkevésbé, ami a nőket illeti, abban még növendéknek is gyenge volt, mindenben gyenge volt, ami a legcsekélyebb érzelmi erőfeszítést követelte. Azért én kedveltem a mészáros fiát, nem kényszerített soha fárasztó elmélkedésre. Megfigyelései a világról pehelykönnyűek voltak, apró férceket bogozott ki csupán a dolgok szövevényeiből, s ezeket a férceket addig morzsolgatta, amíg csak szét nem foszlottak az ujjai között. Amikor megragadott egy szálat, már nem érhetett meglepetés, tudtam, hogy most egy ideig mire számíthatok.

– Némelyiknek a melle is szőrös – mondta Jakov, s tűnődve szívott egy cigarettát. – Egy biztos. Ha egy lány szőrös, azt könnyebben megkaphatod, mint a többit.

És meggondolatlanul ő is elnyomta a cigarettavéget a pázsiton.

– Ha nagyon megkérsz, elmondom neked, kinek a melle szőrös a faluban.

Mire nagyon megkérhettem volna, Jigál már repült felénk.

– Vedd fel! – mutatott a cigarettavégre. – Kérlek.

– Te ki vagy? – kérdezte meglepetten Jakov.

– Ő az ügyeletes – siettem válaszolni a kisfiú helyett. – Jigál a neve. Az a dolga, hogy felügyeljen a tisztaságra. Nem viselkedhetünk ugyanis vademberek módjára.

Jakov úgy nézett rám, mint egy elmeháborodottra. Azután a kisfiúhoz fordult.

– Menj szépen vissza a bilire.

– Így nem lehet beszélni egy ügyeletessel – mondtam. – Jobban teszed, ha engedelmeskedsz. Mi itt vendégek vagyunk.

A kisfiú mereven kitartotta a karját a cigarettavég irányába.

Jakov felvette a cigarettavéget.

– Mit csináljak vele? – kérdezte bizonytalanul.

– Nyeld le – mondtam.

– Add ide – mondta jóindulatúan a kisfiú. – Majd én eldobom.

Jakov odaadta a cigarettavéget. Én is odaadtam az én cigarettavégemet.

– Tudom, hogy merre van észak – mondta a kisfiú. – Jövőre hatéves leszek, és megtanulok lőni.

Ezt nekem mondta a kisfiú, Jakovra nem sok figyelmet fordított. Meggyőződött róla, hogy a feltevése helyes volt. Jakov nem tartozik azok közé, akik megverik az arabokat.

Az óvoda bejáratánál egy nyúlánk szőke lány intette magához a kisfiút. Feszes rövidnadrágot viselt ő is, de a combja nem volt szőrös.

– Ki ez a lány? – kérdezte Jakov.

– Ő nem lány – mondta a kisfiú. – Dan Lipsic felesége. Azelőtt Reuvén Farkas felesége volt. – S kaján titokzatosság ömlött szét az arcán, amikor hozzátette: – Nemsokára Amnon Dagan felesége lesz.

– Honnét tudsz mindent ilyen jól? – kérdezte Jakov.

– Mert ő a mamám – mondta a kisfiú, és szaladt a szőke lányhoz.

Amikor a kisfiú elment, Jakovot újból elnyelték a gondok, amelyeket a hajlatig mezítelen combok váltottak ki.

– Nagyon tud az a lány – mondta. – Majd elmesélem neked, hogy ki volt.

A pázsit közepére felállították a vetítőgépet, sokáig piszmogtak vele. Lassacskán sötétedni kezdett, az egész kibuc ott lézengett körülöttünk, s amikor a gépész befűzte az első tekercset, már elég türelmetlenül topogtak. Azután megjelent ismét a pázsiton az akció parancsnoka, a felesége egy csésze kávét kevergetett mögötte. A férfi elvette a csészét, a fülénél fogva tartotta, két ujjal, másik kezével tölcsért formált a szája előtt:

– Mutassátok meg, kedves fiúk, hogy lárma és tolongás nélkül is lehet az ebédlőbe vonulni.

Nem mutattunk meg semmit, de azért nem vonták meg tőlünk a vacsorát. Valami gyanús pörköltet tálaltak, meg narancssalátát. Jakov könnyed méltósággal összekeverte a pörköltet a narancssalátával, s ezzel enyhe izgalmat keltett az asztal körül.

– Ezt egy magyar munkásunktól tanultam – magyarázta Jakov. – Így táplálkoznak a magyarok.

Azután narancslékonzerveket nyomtak a kezünkbe, és mindenkinek adtak egy tábla csokoládét. Az ebédlő előtt megvártuk, amíg egészen besötétedik. Azután elindultunk a kibuc veteményeskertjének ösvényein át a narancsosba, s kis csoportokba verődve letelepedtünk a fák tövében. M’rárból szórványos lövések hallatszottak, tompán és veszélytelenül, de azért behúzódtunk a fákat körülvevő földsáncok mögé, amelyekben öntözés idején a vizet tárolták. Sokáig heverésztünk a gyökérrengetegben, semmiféle paranccsal nem háborgattak bennünket. Mindegyik fán akadt még narancs, későn érő valencia termett ezekben a sorokban, ha kedvünk volt rá, leszakítottunk egy narancsot, és megnyomogattuk a markunkban, addig nyomogattuk, amíg a rostok belül összezúzódtak, s ha megráztuk a gyümölcsöt, a lé kotyogni kezdett. Akkor a héjba zsebkéssel lyukat fúrtunk, és a levet a pici lyukon keresztül belepumpáltuk a szánkba. Ezzel töltöttük az időt, meg a film zenéjét hallgattuk, a hangok elég tisztán lebegtek felénk.

Az egyik fa körül a fiúk a Gilda ismert dallamát énekelték halkan, és sajátos szöveggel, a szavak a föld alatti gyakorlatok hangulatát idézték:

 

Ezerkilencszáznegyvenhatban május elsején, Akkor történt az eset, hiába szóltam én. A závárt nem zárta le. Elsült a fegyvere, Könyörgök, Motke, szóltam néki, Épp így szóltam én, Ezerkilencszáznegyvenhatban május elsején…

 

Alighogy vége lett a filmnek, a narancsosban mozgolódás támadt, meggörnyedt árnyak szaladtak előre Hardzsán efendi gyümölcsösébe, s ugyancsak meggörnyedt árnyak szaladtak visszafelé is, Hardzsán efendi gyümölcsöséből a narancsosba. Azután ez a szaladgálás is abbamaradt, a piszmogó, vakaródzó csend elmélyült, az agyonnyomott gyümölcsöktől temetői szag terjengett. Jakov szuszogva aludt mellettem, s csak akkor ébredt fel, amikor váratlanul eldördültek az aknavetők. Azután csend lett, és Jakov nem tudta, mitől riadt fel.

– Egész nap szántottam – morogta. – Olyan a föld, mint a beton.

Azután ismét eldördültek az aknavetők, és megszólaltak a Vickersek is a m’rári függőkertek fedezékeiben. Jakov olyan tanácstalan döbbenettel mozgatta ajkait, mintha éjszaka közepén az ágyából ébresztették volna.

– Lőnek – mondta.

– Mire számítottál? – kérdeztem.

A fellahok vaktában lőttek, véget nem érő sorozatokat, teljes hevedereket lőttek ki egyszerre. Akkor előrébb vezényeltek bennünket, a gyümölcsösbe, az aknavetők sora elé. Azután mi is tüzet nyitottunk karabélyokkal és golyószórókkal, mi is vaktában lőttünk az előttünk feketéllő domb lejtőire. Jóval éjfél utánig tartott ez a zenebona, akkor kezdtek szétfutni közöttünk a járőrök jelentései. Először csak néhány fellahot láttak a Bet Darasz-i úton, azután gyerekeket is, akik birkákat és teheneket hajtottak maguk előtt, azután egy szekérsor hagyta el a falut, a szekerek mögött asszonyok baktattak málhákkal a fejükön…

Mindez hamarabb történt, mint ahogy a hevenyészett vezérkar tervezte, akár haza is mehettünk volna. A napnál is világosabb volt, hogy a fellahok már korábban elszánták magukat M’rár kiürítésére, az akció nem érte őket váratlanul, s az sem volt lehetetlen, hogy éppen ezen az éjszakán készültek elvonulni.

De a Vickersekből még javában tüzeltek a lejtőn, s a mi aknavetőink továbbra is szórták lövedékeiket a falura. A merev fekvéstől meggémberedett a testem, a karom reszketett, fáztam, a lágyékomba fájdalom hasított időnként, apró és alattomos, mint a tűszúrás. Megváltásnak tetszett később egy újabb hír: a Bet Darasz felé vezető úton megszűnt minden mozgás. De a Vickersekből még mindig tüzeltek. Aztán egyszer csak elhallgattak a Vickersek, azután mi is abbahagytuk a lövöldözést. Alig észrevehetően világosodott, amikor egy szakaszt előreküldtek, hogy derítse föl előttünk a terepet. Azután egy másik szakasz indult el, hogy megszállja az elhagyott fedezékeket. Azután valamennyien nekilódultunk Hardzsán efendi fonnyadt fügéi között a domb lábáig, s kisebb csapatokra bontva kapaszkodtunk fölfelé, a függőkertek zegzugos ösvényein. Lent az országút elvékonyodott a felszakadozó homályban, elég messzire be lehetett látni, s tompa zúgás ütötte meg a fülünket. Egy konvoj közeledett dél felől, a járművek lebegni látszottak a bizonytalan fényben, s acéltestek csillantak át a párán.

Elértük az első fedezéket, a homokzsákok mögött a földön minden talpalatnyi helyet elborítottak a töltényhüvelyek és a szanaszét dobált üres hevederek. Három gedérai fiú tartózkodott a fedezékben. Oved Serman és Hanan Gafni a zsákmányolt Vickerst tapogatták, a csöve még meleg volt. A harmadik fiú – Jeruhám Kaufman, aki az őrséget riasztotta – a homokzsákokon könyökölt s golyószóróját az országút oldalán lejtő függőkertekre irányította. Mozdulatlanul görnyedt a homokzsákokra, valami képtelenül kicsavarodott tartásban. Ujja görcsösen tapadt a fegyver ravaszára, a szeme kitágult, gyér szakálla összeborzolódott. Kétszáz yardnyira tőlünk észrevettem a Givat Brenner-i tanítót is. Fürgén szökdécselt a lejtőn, csak a lepkeháló hiányzott a kezéből, s nem lepődtem volna meg, ha fölszed valami kis piszkot a földről, azután magához csődít mindenkit: „Látjátok, kedves fiúk, ez itt a Morchella esculenta…” De csak ment, ment, hosszú léptekkel, mint a tapasztalt kirándulók. Annál inkább meglepett egy golyószóró-sorozat mögöttem. Jeruhám lőtt, és amikor megfordultam, újra lőtt, s láttam, hogy a fegyver a konvojra irányul. Elkaptam a fiú nyakát, és megpróbáltam elrántani a golyószórótól, de nem eresztette el a fegyvert, a szorítástól fulladozva megint lőtt, a sorozat csak akkor halt el, amikor Jakovval közösen rántottuk hátra, és a Vickersnek vágtuk. Oved Serman elkapta, s leültette szépen a gépfegyver mellé. Azután közel hajolt a fiú méltatlankodástól elferdült ábrázatához, és megsimogatta az arcát:

– Mit álmodtál, gyermekem?

Jeruhám torka kiszáradt, s olyan volt a hangja, mint amikor késsel kaparnak egy tányért.

– Arabok – nyikorogta. – Láttam őket…

– Nem láttál te semmit, gyermekem – mondta Oved, s egy pillantást vetett felénk, mi az ördögnek osztanak ilyen idiótákat az őrségbe.

– Te rossz gyerek – emelte föl a mutatóujját. – Háborúba akartál keverni bennünket Nagy-Britanniával.

– Meg Írországgal – mondta Hanan Gafni.

Jeruhám összekuporodott a Vickers mellett, átkarolta a térdét, s többet föl se nézett. Kicsi és védtelen volt a két nagy termetű gazdafiú között.

– Ez egy kis jeke – mondta tárgyilagosan Jakov Gomberg.

Jekéknek a német zsidókat csúfolták, Jeruhám apja Németországból vándorolt be. Walter Kaufman volt a falu állatorvosa, hamisítatlan jeke. Heidelbergben tanult, s minden istállóban elmondta, hogy ő Heidelbergben tanult. Ha a teheneken kívül senki más nem tartózkodott az istállóban, akkor is elmondta.

– Ez ety kisz jeke – ismételte Jakov, bizonyos lágy kiejtéssel, ahogy a német zsidók beszélnek héberül. – Ety büdösz kisz jeke.

– Én már itt születtem – mondta Jeruhám sértődötten egy fűszálnak, a feje már majdnem a térde közé szorult.

– Akkor miért beszélsz jeke hangsúllyal? – kérdezte szelíden Jakov.

– Nem igaz – mondta a fiú. – Ugyanúgy beszélek, mint ti.

– Utyanúty peszél, mint mi – mondta Jakov.

– Sokkal intelligensebb vagyok nálatok. – Ilyesmit csak végső kétségbeesésében mondhatott Jeruhám, s még meg is tetézte: – Sokkal jobb tanuló voltam, mint te.

Jakov szélesen elvigyorodott, őt ezzel nem lehetett megsérteni, sohasem adott sokat a műveltségére. Büszke volt rá, hogy meg bír fejni tizenhat tehenet egymás után, de a műveltségére nem volt büszke.

– Te kisz jeke – hajtogatta. – Te büdösz kisz jeke.

– Giváti isz jeke – mondta a fiú, s a kétségbeeséstől most valóban úgy beszélt, mint a németek.

És Givátit sem kellett volna említeni. Jeruhám hibát hibára halmozott.

Giváti személyét sejtelmes fények világították meg mifelénk. Ő volt a védelmi szervezet parancsnoka egész délen, s azt rebesgették róla, hogy a háborút a német hadseregben szolgálta végig mint angol hírszerző. Ha az ember ránézett, voltaképpen el is lehetett hinni. Vörhenyesen szőke, széles arcú, csontos férfi volt, szögletes mozgású, magabiztos és kedélyes, mint egy bajor hentes. De ebben a kirakatba helyezett, húsos kedélyben mindig volt valami lenyelhetetlenül rágós. Utasításaiba előszeretettel kevert német szavakat, célzatos nyomatékkal: „Ja, mein Junge… Es muss doch klappen, mein Junge…^*” Az emberek ilyenkor nevetgéltek, és elégedetten állapították meg magukban, hogy egy zsidó, ha akarja, éppen olyan utálatos német lehetne, mint egy valódi. S még az is rángatózott az élvezettől, akit Giváti családiasan hátba vert: „Du Arschloch, du…^*” Giváti hős volt, és éppen olyan volt, mint a hősök általában, amikor még élnek.

– Givátival hasonlítja össze magát! – kapott a fejéhez Jakov. – Ó, te kis szaros! Giváti jó jeke, te pedig ety büdösz kisz jeke vaty.

Mielőtt Jeruhám válaszolt volna, a konvoj bőgve és csikorogva megtorpant a domb lábánál.

Magára hagytuk a fiút, és elhelyezkedtünk a homokzsákok mentén, s az országutat fürkésztük, hogy mi is történik. Elöl a parancsnoki kocsiból kiszállt egy tiszt, s messzelátójával hosszasan kémlelte a domb oldalát, a függőkertek ösvényein felbukkanó fegyvereseket. Azután még három tiszt sorakozott fel mellette, ők is a dombot bámulták. A katonák felálltak a teherautókon, a láda léceinél tolongtak, tekintetüket a magasba emelték. A sofőrök kihajoltak a fülkék ablakán. Egy motoros száguldozott a konvoj oldalán a tisztekhez és azután visszafelé, s utasításokat kiáltozott a sofőröknek. Azután a tisztek elfordították fejüket a dombról, és valami hivatalos tartást vettek fel, lábukat szétterpesztették, rendbe hozták öltözéküket, s kezüket összekulcsolták a hátuk mögött. Alighanem azt várták, hogy követek közelednek feléjük, akikkel majd tárgyalásba bocsátkoznak az elvonulás feltételeiről. Jó ideig álltak, a motoros közben ide-oda száguldozott.

– A britek beijedtek egy kis jekétől – mondta Hanan Gafni, s öklét ütemesen rázta a konvoj irányába. – Go home! Go home! Go home!

Jeruhám kíváncsisága legyőzte a mély sértődést, ő is a homokzsákok mögé bújt, de azért jó messzire tőlünk.

– British soldiers – szavalta Oved Serman –, out of our country.^*

A tisztek nem mozdultak az országút közepéről, sorban alltak egymás mellett, s csak akkor bomlott meg a rend, amikor egy dzsip nyomult előre, és utat kellett nyitni neki. A dzsip orrán egy hosszú rúd tetejére fehér kendőt kötöttek. Teherautók váltak ki a konvojból, és a sor végére faroltak. A konvoj végéről pedig négy nehéz harckocsi indult el, beálltak a teherautók helyére, és a fegyvertornyokat a domb felé forgatták. Kisvártatva a tisztek is visszamásztak a parancsnoki kocsikba, s a konvoj – élén a fehér kendős dzsippel – lomha morajlással megmozdult.

Jeruhám mégiscsak láthatott valamit.

Az országút szélén lakatlan, pici vályogkunyhó dülöngélt, ajtónyílása feketén tátongott, az udvart felverte a gaz. Amikor a konvoj elérte a kunyhót, az ajtó résének homályából egy fiatal fellah szaladt ki, a dzsip felé tartott, s láthatólag arra készült, hogy felugorjon a dzsipre. A tiszt kitartotta a bal karját, s a levegőt kaszálta, hogy a fellah a közelébe se érhessen a dzsipnek. A konvoj felgyorsult, a fellah eszeveszetten rohant mellette, a járművek oldalán legalább biztonságban volt. Egyszer sikerült is felkapaszkodnia egy tábori konyhára, de lecsúszott róla, és bukdácsolva rohant tovább. A katonák elég jól szórakoztak, s a teherautók léceibe fogódzkodva, feltűnő mozdulatokkal biztatták gyorsabb futásra a fellahot. Az egyik katona leeresztette a láda oldalán a karját, s intett a fellahnak, hogy kapaszkodjék bele, de amikor a kezük találkozott, a katona visszahúzta a karját. Az utolsó harckocsi is elérte már Hardzsán efendi gyümölcsösét, a fellah még idejében átugorta az országutat szegélyező árkot, és eltűnt a fák között.

– Ins’allah – mondta Oved Serman. – Menj békével a többiek után.

Éppen kimásztunk Jakovval a fedezékből, amikor Jeruhám ismét visszanyerte a hangját.

– Jelentsétek odafenn, hogy én láttam meg – s fenyegető pillantást vetett Jakovra. – Ez még fontos lehet.

– Csókold meg a fenekemet – mondta Jakov, s megütögette a hátsóját. – Mein popo. Verstehen?

Azután tovább baktattunk fölfelé, s már egészen világos volt, amikor elértük az első házat, szórt, üde fény öntötte el a sárga falakat.

Az utcácska, amelyen fölfelé kaptattunk, olyan élettelien üres volt, mint egy bolt, amely a déli forróságban zárva tart, még nem párolgott el a levegőből az emberi jelenlét fűszeres szaga. A vályogkerítések lábánál eldobált kacatok halmozódtak, petróleumlámpák törött burái, repedt dzsárák, feneküket vesztett ládák és leginkább zsákok és kartondobozok maradványai.

Az út közepéről fölvettem egy füzetet. Aszmahán táncdalait tartalmazta. Az Egyiptomi lányt meg a Kara Musztafát. A szöveget ferdén és elmosódottan nyomták a lapokra, a papír vastag és silány volt, ha az ember behajtotta, a hajtás nyomán eltörött. Találtam egy jókora repeszdarabot, a szélei felkunkorodtak. Amikor lehajoltam érte, rögtön visszarántottam a kezem, a vas még forró volt, elég sokáig éghetett rajta a lőpor. Az aknavetők működésének alig láttuk nyomát ebben az utcában, az egyik ház ablakából ugyan gomolygott a füst, de nem biztos, hogy a tüzet gránát okozta. Százötven yardnyira sem voltunk a domb csúcsától – a falu utcái csillag alakban vezettek a főtérre –, amikor egy parányi kis vegyeskereskedésbe botlottunk. A főtérről izgatott lárma hallatszott, s valaki azt kiáltotta: – A Beér Tuvia-iak sorakozzanak. – Eddig se nagyon hajtottuk magunkat, de ez a parancs végképp elvette a kedvünket a sietségtől. Behúzódtunk a házba. A vegyeskereskedés egyetlen sötét helyiségből állt, és füstöltlazac-szaga volt. Rozsdás petróleumoskannák fölött a nyers deszkapolcokról elsárgult újságpapírcsíkok lógtak le, a pulthoz halvatörmelék ragadt, s hordók sorakoztak kétoldalt a falak mellett, de csak az egyik hordóban ázott még vagy háromujjnyi olajbogyó. Leguggoltunk a hordók oldalán, a döngölt föld nyirkos volt, este locsolhatták föl, a dohos pára megvédte a halvát meg a birkasajtot a kiszáradástól. Elszívtunk egy cigarettát, s Jakov Gomberg hajlamosnak mutatkozott, hogy végre elárulja, kinek a melle szőrös a faluban, de mire a lényeghez ért, a szemhéja lecsukódott. Biztos voltam benne, hogy Jakov még egyetlen lány mellét sem látta a faluban, és abban is biztos voltam, hogy ha egyszer meglátja egy lány mellét, el fog képedni, hogy mennyivel egyszerűbb az egész, mint amilyennek elképzelte.

Álmosítóan hatott ránk a homályos és hűvös helyiség, s föl kellett kelnünk, ha tovább maradunk, holtbiztosan elalszunk. Mi voltunk így is az utolsók, akik elérték a domb csúcsát, de nem hiányoztunk senkinek. A főtéren már mindenki elfoglalta magát, némelyek petróleumot, petróleumfőzőket és kávéskészleteket hordtak ki a házakból, mások a földön guggoltak a datolyapálmák között, és kávét daráltak. Az egyik datolyapálmához egy zsák kávét támasztottak. A többiek Hardzsán efendi háza előtt ácsorogtak egyetlen nagy csoportban, a csoport közepéről az akció parancsnokának hangját hallottuk. Odafurakodtunk mi is, és alig hittem a szememnek, amikor a csoporton belül arab asszonyokat pillantottam meg. A földön guggoltak körben, az egyik csecsemőt szoptatott. Kilencen voltak, köztük három szürkésfekete bőrű, beduin asszony és egy nagyon fiatal lány színes ünnepi köntösben. Az akció parancsnoka a kör közepén forgolódott, s éppen azt mondta:

– Fordítsd le, kedves fiú. Mi nem bántunk senkit, ha minket sem bántanak. Mondd meg nekik, hogy ne féljenek tőlünk, mi szocialisták vagyunk…

Sűrű szemöldökű, nagyon fekete, tudálékos arcú fiú volt a tolmács, restellte a szerepét, s amikor kimondott egy szót, a szája fájdalmasan görbült lefelé. A szocialistákat így fordította: mi jó emberek vagyunk.

Az asszonyok a kendők alatt a földre sütötték a szemüket, alig mutattak valamit az arcukból, a félelem mozdulatlan, jeges tömbbé fagyasztotta őket. A csecsemő cuppogása, prüszkölése, mulatságos kapálódzása széttéphetetlen hálót font az asszonyok köré, a fiúk hallgatagon mocorogtak, s lassacskán elhagyták a csoportot. Leheveredtek a datolyapálmák alatt vagy elszéledtek a környező házakban, a félig tárt kapuk sejtelmes titkokat ígértek.

Alaktalan testű, erős férfi állt mellettem, az emberi kor érettebb tájairól, de ebben a környezetben úgy festett, mint egy aggastyán, s látszott is rajta, hogy nagyon magányos közöttünk. Tűrhetően emberi arca volt, széles állkapoccsal és ferdére nyomott orral, egy szomorú ökölvívó arca, a homlokán tömérdek ránc vonaglott.

– Ezek miért maradtak itt? – kérdeztem tőle, amikor a tekintetünk találkozott.

– Nem lehet tudni, kérem – mondta. – Nem mondanak semmit.

Az akció parancsnoka a tolmácsot okolta az asszonyok fagyott közönye miatt.

– Halkan beszélsz, kedves fiú. Mondd meg nekik érthetően, hogy mi úgy akartunk élni velük, mint a testvérek – s két mutatóujját egymás mellett mozgatta, ami ugyan az arab üzleti életben egészen mást jelentett, azt jelentette, hogy: fele-fele.

A tolmács segélykérően nézett körül.

– Mondd meg nekik, hogy nem kellemes, ami történt – folytatta az akció parancsnoka, s fel-alá járt a körben, mint aki egy üzleti levelet mond tollba. – Magyarázd meg nekik, hogy rajtunk semmi sem múlott. És tedd hozzá azt is, hogy mi őket sem hibáztatjuk száz százalékig, mi mindannyian jól tudjuk, hogy mennyi ebben az imperialisták bűne.

A tolmács végre fellázadt.

– Küldjük el őket – morogta héberül.

– Azt te csak bízd rám, hogy mit csinálunk – emelte fel a hangját az akció parancsnoka. – A te dolgod, kedves fiú, hogy pontosan fordítsd, amit mondok.

Akkor a csecsemő hirtelen félrerántotta a fejét, és sírni kezdett. A szabadon hagyott, duzzadó, lilásvörös mellbimbó tüzelt és remegett a ráncos barna ujjak között, s egy csepp tej csordult az asszony mellére.

Ez a kedvét szegte az akció parancsnokának.

– Jó – mondta. – Most hagyjuk őket.

Átlépte az asszonyok körét, és elindult Hardzsán efendi házába, melynek ajtaja fölé időközben egy papírlapot szögeztek: Parancsnokság. A bokor rengett a fején, az egyik ágon két kis piros virág billegett.

A nyomott orrú férfi még ott állt mellettem, s az arca még tűnődőbb volt, erősen gondolkozott valamin. Azután rám akasztotta a tekintetét, s amit kigondolt, határozott mozdulattal tálalta elém.

– A világot nem a Feindl teremtette, hanem az Isten.

Nem mondhatom, hogy megrendített a leleplezés, ezekben a gyors sodrású napokban hozzászoktam az egyszerű emberek egyszerű igazságaihoz.

– A Feindl, az te vagy? – kérdeztem.

– Igen – mondta. – Hajókovács voltam Gdańskban.

– Értem – mondtam. – De hogy kerültél ide?

– Beér Tuviában dolgozom – mondta. – A Feindlt beosztották. – Rám hunyorított. – Akarod hallani?

– Később – mondtam. S egy barátságos mozdulattal elköszöntem tőle. – Most ki kell mennem. Egész éjjel visszatartottam.

Eltűntem egy időre a szeme elől, aggasztó volt ugyanis, ahogy harmadik személyben beszélt magáról, és azt sem kedveltem, ha valaki túlságosan a bizalmába avat. Tudtam már, hogy hajókovács volt Gdańskban, és a világot nem ő teremtette, hanem az Isten. Ez máris több volt, mint amit tudni akartam róla. Hardzsán efendi házának az oldalához támaszkodtam, és az a megfigyelés kötött le, hogy az országúton a járművek már nem konvojban közlekednek. Két magánautó várakozott a domb lábánál, az utasok kiszálltak, felfelé mutogattak, és integettek a fiúknak, akik a fedezékekben a homokzsákokról lógatták le a lábukat.

Kávéillat gomolygott a datolyapálmák felől, s kedvem kerekedett egy csésze forró kávéhoz. Ebből azután nem lett semmi, mert az akció parancsnoka újabb hadműveleti tervet dolgozott ki, négytagú járőrcsoportokat állított össze, és én is a látószögébe kerültem. Az volt a feladatunk, hogy végigcirkáljuk az üres házakat, nem maradtak-e valahol fegyverek vagy rejtőző arabok. Jakov Gomberget osztották mellém, azután egy vézna fiút, a javnei vallásos településről. A negyedik fiú Givat Brenner-i volt, értelmes, fáradt arcában érdes egykedvűség lappangott, és csak akkor szólt egy-két szót, ha már nem lehetett elkerülni.

Néhány lépésnyire az arab asszonyoktól megálltunk, hogy elgondolkodjunk kissé a teendőinken. A körben olvadozni kezdett a fagy, az asszonyok halkan beszélgettek egymással, de egyikük sem fordította a fejét ahhoz, akihez beszélt, s úgy tűnt, mintha magukban motyognának. A kör közepére egy felül lazán összecsomózott, kockás kendőt helyeztek, a kendő résein át kenyérlepények foltos, megégett szélei látszottak. Az asszonyok előrehajoltak, s a kendő alatt kotorászva, végtelenül apró darabokat szaggattak ki, a behennázott körmök mint a vércseppek ültek a sárga lepényeken. A csecsemő aludt, teste megrázkódott álmában, s kis öklével hadonászott, hüvelykujját két ujja közé szorította.

Éppen indulni akartunk, amikor Jakov hátulról átkarolt, s olyan közelre hajtotta a száját a fülemhez, hogy összerezzentem.

– Be kell verni a szöget – suttogta.

– Micsodát?

– A jó kemény bunkót.

Eleresztette a karomat, három imbolygó lépést tett az asszonyok irányába, de az akció parancsnoka feltartotta a kezét.

– Menj vissza! – kiáltotta. – Hagyjátok az asszonyokat, kedves fiúk. Nem akarok bajba keveredni a Nemzetközi Vöröskereszttel.

– Nemzetközi Vöröskereszt! – rántotta meg a vállát Jakov, és sötét bólogatásaival azt a véleményét közölte velünk, hogy annak is beverné a jó kemény bunkót.

Végre útnak eredtünk, de balszerencsémre megláttam a nyomott orrú férfit, aki figyelmeztetően integetett, hogy van még mondanivalója a számomra. Erre azután végig az úton szünet nélkül kavargott a fejemben, hogy a világot nem a Feindl teremtette, hanem az Isten.

A Z alakú kis közben, amelyet végigjártunk, a házak többsége üres volt, csupán az udvarokon maradtak ekék, gereblyék, esővízgyűjtő agyagkorsók, s néhol koszorúba kötött pirospaprika lógott a falakról. Törött nargilék és szétfoszló gyékények kerültek az utunkba, egy korsó darált szentjánoskenyér s bádogdobozokban kesernyés szagú olajmaradék meg petróleum.

– Mindent elhordtak – mondta csalódottan a vallásos javnei fiú. – Hogy bírtak mindent magukkal vinni?

Családias buzgalommal keresgélt a házak között, mint egy gyerek, aki a húsvét esti szertartás végén az elrejtett pászka után kutat, megkopogtatta a göröngyös falakat, bakancsa orrával beletúrt az elhajigált kacatokba. Az egyik udvaron tojásgránátra bukkantunk, ezt is a javnei fiú kaparta elő egy bokor mögül. Mulatságos gránát volt, könnyű, mint egy dísztök, horpadt, lágy fémburkolatára meztelen nőt festettek.

– Riasztógránát – mondta a Givat Brenner-i fiú. – Ilyesmit csak az olaszok használtak.

Jakov elvette a javnei fiútól a gránátot, és kirántotta a biztosíték gyűrűjét. A gránátot azután egy ház tetejére hajította, de nem robbant fel.

– Itt minden ócska – mondta a vallásos fiú, s csüggedten kutatott tovább használhatóbb zsákmány után. Végül talált is egy kartondobozban tucatnyi óraroncsot, rozsdás tokokat és hiányos szerkezeteket. Ettől vidámabb lett a javnei fiú, a doboz tartalmát válogatás nélkül az oldalzsákjába szórta.

Amikor kinyitotta az oldalzsákját, tömény sajtszag csapta meg az orrunkat, a fiú már valahol megdézsmált egy áporodott élelmiszerkészletet.

– Mi olyan büdös a zsákodban? – kérdezte Jakov, de a javnei fiú a világért sem árulta el, hogy miféle zsákmányt őrizget.

– Ezek a vallásosak olyanok, mint a szarkák – mondta a Givat Brenner-i fiú. A javnei fiú erre sem válaszolt, tenyerét a táska csatjára szorította, nagyon féltette a kis büdös zsákmányát.

Az utolsó ház, ahová beléptünk, két szobából állott, s a tanító háza volt. Ezt abból tudtuk meg, hogy a tanító útlevele a nagyobbik szoba asztalán hevert, egy rongyos, selyemperzsa terítőn, amelynek mintái már réges-rég elmosódtak. Ólomtalpas petróleumlámpa vetett némi fényt az útlevélre, a tökéletesen ép, világoszöld bura alatt még halványan égett a kanóc. Ebben a szobában bútorok is voltak, az asztal körül négy nádfonatú szék és a sarokban egy süppedt karosszék, méregzöld kárpittal. A falon képek lógtak, egy vadászjelenetet ábrázoló, hosszúkás angol olajnyomat, festőien öltözött vadászokkal, meg egy századvégi angol rézkarc: angyalarcú kisfiú képe, hullámos szőke fürtjei bodros ingére hullottak. A fal mellett a földön könyvek hevertek, spárgával összekötve egy rakás Reader’s Digest és egy kairói arab képesújság. Faruk király mosolygott titokzatosan az újság címlapján, egy fotelben ült, s kezét szétterpesztett térdén pihentette, mint a fáraók. Az uralkodó frakkot viselt, s piros fez ült kissé előrebukva a fején, a frakk mellén félhold alakú érdemrend pompázott, az érdemrendet drágakövekkel rakták ki. Az útlevélképen a tanító éppen úgy homlokára húzta a fezt, mint a király, és éppen olyan telt arca és vékony kis bajusza volt. Megtévesztésig hasonlított a királyra, de frakk helyett állig begombolt, gallér nélküli, rojtos inget viselt és fekete lüszterkabátot. Ibrahim Falahnak hívták a tanítót, ezerkilencszáztizenötben született, s mindössze egyszer kért vízumot Libanonba. Azon tépelődtem, vajon az asztalon felejtette az útlevelét, vagy azért hagyta itt, mert beletörődött, hogy ezentúl semmi hasznát nem veszi egy angol mandátumi útlevélnek. Arra is gondoltam, hogy elteszem emlékül, de beláttam, hogy nem lennék sokkal vidámabb egy elűzött arab tanító érvénytelen angol útlevelétől. Inkább a könyveket vettem szemügyre. Többségüknek arab címlapja volt, és nem fárasztottam magam, hogy kiböngésszem a könyvek tartalmát. Akadt azért néhány angol könyv is: H. G. Wells Világtörténelme, egy héber nyelvkönyv és egy zömök füzet. „Statistical Handbook of Middle-Eastern Countries.”^* A nyelvkönyvet New Yorkban adták ki, de éppen olyan ízetlen volt, mintha Varsóban vagy Tel Avivban adták volna ki, a héber nyelvkönyveknek ritkán voltak gazdag ízei. Mi Izrael földjén élünk. Izrael földje Ábrahám és Jakov földje. Izrael földje termékeny. Az emberek elégedettek Izrael földjén. A lapokon az üresen hagyott helyeket apró és hajszálfinom vonalakkal rótt arab jegyzetek töltötték ki.

Hónom alá csaptam a Statistical Handbook of Middle-Eastern Countriest, és bementem a másik szobába. Ez volt a hálószoba, az egymásra dobált, rozsdafoltos matracok úgy dülöngéltek a fal mentén, az ablakkal szemben, mint egy félig lerombolt kártyavár. A sarokban derékig érő, sokszínű, lyukacsos váza állt, pamut művirágokkal, amelyek azonban javarészt lekoptak a drótkeretekről. Egy lábzsámolyon kívül semmi más bútordarab nem ékesítette a szobát, a földön vékony papírhengerek szóródtak szét, a Vörös Hold szervezet egészségügyi plakátjai, s arra figyelmeztettek, hogy a trachomát a legyek okozzák, és a gyerekek mossák meg a szemüket.

Jakov megunta a kutatást, az ablakon át láttam, amint szétterpesztett lábbal áll az udvaron, és egy széles nyakú korsóba vizel. Rosszkedvűen intett nekem, hogy hagyjam már én is abba a kutatást.

De a helyiségben még akadtak rejtett kincsek. A matracokkal határolt zugban találtam egy piros fezt, s a javnei fiú sóvár pillantásokkal kísérte, amikor a fez bojtját a derékszíjamhoz kötöttem, ez volt eddig a legnagyobb érték, amit ebben a faluban találtunk. A vallásos fiúnak be kellett érnie H. G. Wells Világtörténelmével. A Givat Brenner-i fiú egy fényképet nézegetett, az asztal fiókjában fedezte fel, a képről halszemű arab asszony hunyorgott valami lehetetlenül elhelyezett pontra, s látszott, hogy szenved az erőlködéstől. Arab filmek hirdetményein láttam effajta gyötrelmes beállításokat, ez volt Kairóban a szenvelgő szerelem arckifejezése. Fekete ruhában feszengett az asszony, fekete kendővel a fején, az arcát nem takarta fátyol, szép fogai voltak, széles orrcimpájában pici aranykorong fénylett. Nem kellett takarékoskodnunk az idővel, azt is kiböngésztük, hol készült ez a felvétel: „Habibi brothers. Art Photo. Haifa. Harbour Street.” Amikor kimentünk az udvarra, a fejemben megint forogni kezdett a nyomott orrú férfi egyszerű igazsága, és észre sem vettem, hogy hangosan is kimondom: – A világot nem a Feindl teremtette, hanem az Isten. – A hallgatag Givat Brenner-i fiú közönyösen fogadta, amit mondtam, egészen természetesnek találta, de a vallásos javnei fiú úgy gondolta, hogy ha Istenről van szó, neki ahhoz köze van.

– Ki az a Feindl? – kérdezte ellenségesen.

– Hajókovács volt Gdańskban.

Ez egy kicsit megzavarta a javnei fiút, s gyötrődött magában a dolgok összefüggésein.

– A világot Isten teremtette – állapította meg. – A többi nem fontos.

Erre megszólalt a hallgatag Givat Brenner-i fiú is:

– A világot nem teremtette senki.

– A világot isten teremtette – visította a vallásos fiú. – Aki ebben kételkedik, az Izrael kiválasztottságában is kételkedik.

– Meggyőztél – mondtam. – A világot Isten teremtette.

Akkor már Jakov mellett álltunk.

– Neked mi a véleményed erről, Jakov? – kérdeztem.

Felemelte a fejét. Nem figyelt rá, hogy miről beszélünk.

– Be kell verni a szöget – mondta. – Ennyit megérdemlünk.

Ám amikor a főtérre értünk, nem láttuk már az asszonyokat, s megtudtuk, hogy amíg mi távol voltunk, szélnek eresztették őket a Bet Darasz-i úton.

A fiúk engem bíztak meg, hogy harci tevékenységünk eredményét jelentsem a parancsnoknak. Az akció parancsnoka a ház előtt állt, hátán összekulcsolta a kezét, és várta, hogy jelentsenek neki. Jelentettem, hogy nem találtunk semmit.

– Nem találtatok – ismételte a parancsnok, és ezt is a mindenkiben gyanakvó tanítók zsörtölődésével. Tekintete a derékszíjamról csüngő fezre vetődött. – Te azért mégis találtál valamit.

– Igen – mondtam. – Ezt a fezt találtam.

– Mást nem találtál? – kérdezte szigorúan, s feltűnő kíváncsisággal vizsgálgatta a fezt.

– De igen – mondtam. – Egy könyvet is találtam.

– Mutasd.

Előkotortam az oldalzsákból a Statistical Handbook of Middle-Eastern Countriest, és a kezébe nyomtam.

Elolvasta a címet, és végigpergette a lapokat.

– Nem sok hasznát veszed – mondta megkönnyebbülten. – Öt éve adták ki. Azóta minden megváltozott. – Ismét a fezt méregette. – Találtál volna inkább még egy fezt.

– Minek? – kérdeztem.

Nem vette le szemét a zsákmányomról.

– Megígértem valakinek.

Szó nélkül kibogoztam a derékszíjról a bojtot, s a fezt odanyújtottam a parancsnoknak.

– Tessék – mondtam. – Nekem nincs rá szükségem.

Meg se kísérelte, hogy szabadkozzék. Azonnal elvette a fezt.

– Köszönöm – mondta, s lenyúlt az overall zsebébe. – De te is fogadj el tőlem valamit.

Piros bádogdobozt húzott elő a zsebéből, a Benson and Hedges cigaretta dobozát.

– Nyisd ki – mondta.

Régi török kurusok^* csörögtek a dobozban, s a török rézpénzeknek még kevésbé éreztem a hiányát, mint a feznek. De a parancsnok nem bírt betelni az ajándékkal, forgatta a kezében, a bojt szálait morzsolgatta, s azt mondta:

– Eszter majd kifertőtleníti.

Visszaadtam a dobozt.

– Vidd el egy kisfiúnak.

– Kisfiúnak? – kérdezte meglepetten. – Miféle kisfiúnak?

– Jigálnak hívják – mondtam. – Tegnap délután ő volt az ügyeletes.

– Ismerem – mondta. – Dan Lipsic kisfia.

A jólértesültség mámorba ejtett.

– Ő az – mondtam. – Az anyja most megy férjhez Amnon Daganhoz.

Erősen megviselte, amit mondtam. Az arca fáradt volt és szomorú. Ferdén nézett rám, és bizalmatlanul, vajon mi közöm lehet Jigál anyjához és Amnon Daganhoz.

– Nem helyeseljük – mondta megtörten. – Amnon Dagan eddig négyszer nősült.

– Húha! – mondtam. – Egyszer is sok.

– Négyszer – mondta, s petyhüdt könnyzacskója megrezzent. – És még csak huszonkét éves.

Három fiú várakozott már mögöttünk, mások is jelenteni akartak. De az akció parancsnoka még nem mondott le róla, hogy viszonozza valamivel a fezt, s felajánlott egy csoportképet, amelyen arab csendőrök düllesztették ki a mellüket, az egyik mezítláb állt. Amikor ezt a képet sem fogadtam el, akkor azt mondta, hogy én olyan fiú vagyok, akit az ember első látásra egészen másképp ítél meg, mint amilyen valójában. És azt is mondta, hogy ebben nagyon hasonlítok hozzá, őt is gyakorta félreismerik.

– Én jó pajtás vagyok – mondta. – Ha itt az ideje.

Végre elmehettem kávézni. Jakov is kávézott már a datotyapálmák között. A kávét egy házsártos kisfiútól kapta, aki a petróleumfőzőjével babrált, s csak a kötény hiányzott a derekáról.

– Ezt mind én szereztem – dicsekedett a fiú. – A főzőt is, a kávét is, a cukrot is, a csészéket is.

Szép, mélykék üvegcsészék voltak, kovácsolt réz csészetartókban.

– Adj egy kávét – mondtam.

– Csinálj magadnak – ugrált a fiú. – Nem vagyok a rabszolgád.

Jakov felém nyújtotta a csészéjét.

– Idd meg – mondta. – Penészes és büdös.

Azután felállt, horkanva nyújtózkodott, és elindult az egyik úton lefelé.

– Nem büdös – kiabált utána a fiú. – Senki sem hívott benneteket.

Büdösebb kávét még nem ittam életemben. Csukamájolajszaga volt, és a zaccnak olyan íze, mint az avas kókuszzsírban pirított zsemlemorzsának.

– Tényleg jó a kávé – mondtam a fiúnak, aki erre megengesztelődött, és azt mondta:

– Van egy kis zamata.

Jakov után eredtem, s ahol az út lejteni kezdett, egyszer csak meglepő dolgot láttam. Négy fiú egy fellahot vezetett fel a dombra. Két fiú a fellah karját fogta, ketten pedig mögöttük a géppisztolyukat a fellah hátának szegezték. A férfi kopott, sötét öltönyt viselt, az amerikai használtruhapiacok jellegzetes áruját, kockás ingét kihajtotta, s a kefiája alól patakzott a verejték. Magabiztos mosolyt erőltetett az ajkai köré, de ez a nedves arcon sírásnak tetszett. A fiúk tekintete komoly maradt, inkább valami kényszeredett kötelességtudat volt benne, mint harci kedv. Szorosan tartották kétoldalt a foglyukat, valósággal megemelték, s olykor úgy látszott, hogy a fellah el-elcsukló lábai nem is érik a földet. Gyanús külsejű férfi volt, de ezt inkább az öltönyének köszönhette, szörnyűségesen lógtak a városi ruhadarabok a fellahokon. A szántóföldek göröngyeitől elferdült lábak idétlenül csámpáztak a szűk nadrágokban, amelyek fölfedték a lábszárak görbületeit. Kis fecskefarkbajusza még alamuszibbá tette a fellah külsejét, két vékony ferde vonal volt, a hegye az orrcimpáját böködte. Aranyfogak villogtak a szájában, s azokhoz a falusi arabokhoz hasonlított, akik szerényebb vagyonra tettek szert az angol katonai raktárakkal bonyolított üzletekből.

Jakovnak jókora előnye volt előttem, s már csak néhány lépés választotta el a járőröktől, amikor a fellah észrevette Jakovot, s egy heves mozdulatot tett, mintha ki akarta volna rántani karját a szorításból. Kétségbeesett erővel horkant fel, a fiúk csodálkozva megtorpantak.

– Havadzsa Jakov! – lihegte a fellah, s a szemét elöntötték a könnyek.

Jakov a fellah elé lépett, és csípőre tette a kezét.

– Te ismersz engem? – kérdezte.

A fellah elomlott a buzgalomtól.

– Nedzsim vagyok – rebegte, mint aki ezzel mindent megmagyarázott. – Nedzsim vagyok, Katrából. – Elnéző megrovással tekintett körül az őrökre, miért is nem engedik el azonnal.

– Sok Nedzsim van – mondta Jakov.

A fellah megrázta a fejét.

– Nedzsim Nasszári – mondta, s könnyes szemével Jakovra hunyorított, hogy ő érti, mi a jó tréfa. – Te is tudod, havadzsa. Sokáig dolgoztam nálatok, havadzsa.

Akkor értem oda, és a fellah felém is vetett egy buzgó pillantást. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam ezt az embert, de én nem ismertem minden fellahot Katrából. A négy fiú nem fogott fel semmit az egészből. Beér Tuvia-iak voltak mind a négyen, erős, mértéktartó és lassú észjárású fiúk, a nyílt mező volt a világuk, otthontalanul lézengtek ebben a fojtott és tisztátalan közegben. S csak vártak és hallgattak.

Jakov ujjai közé szorította az állát, azt játszotta, hogy az emlékeiben kutat.

– Emlékszem egy Nedzsimre – mondta –, de az kisfiúkat hágott hátulról.

A fellah megint megrázta a fejét, most már bizonyos volt, hogy Jakov csak tréfálkozik vele, s mosolygott a kis fecskefarkbajusza alatt, a könnyei elapadtak. Ő is tréfás hangon válaszolt.

– Nem – mondta a fellah. – Az nem én vagyok.

– Te ilyet nem csináltál? – kérdezte Jakov.

– Nem – mondta a fellah. – Nekem feleségem van.

Az őrök is mosolyogtak, s ettől a fellah még biztosabb volt a dolgában.

– A bátyáddal sem? – kérdezte Jakov.

A fellah erre nem válaszolt, de még mindig úgy tett, mint aki érti a tréfát. Összehúzta az arcát, a verejték csípte a szemét, és már alig látott.

– Az anyáddal sem? – kérdezte Jakov.

A mosoly elborult, s a fellah melléből egy sóhaj szakadt ki.

– Jibnéből jöttem – mondta halkan.

– Meséld csak, Nedzsim – mondta Jakov.

– A feleségemért jöttem – mondta a fellah, s csüggedten lehorgasztotta a fejét. – A feleségem az apjánál volt M’rárban.

Már meg sem próbálkozott a bizalomgerjesztő mosollyal.

– Jibne messze van – mondta. – A feleségem apja Abdalla Hasszuni.

Amikor elmesélte a történetét, az igyekezet minduntalan összekavarta a szálakat, elismételte azt, amin már réges-rég túlhaladt, s összefüggés nélkül csapta hozzá, amiről éppen szó volt.

Előző este indult el Jibnéből, éjszaka egy narancsosban aludt. Havadzsa Waldmann-nál is dolgozott. Hajnalfelé folytatta az útját a földek között, egy rejtett ösvényen. Havadzsa Jakov ismeri őt, az apjánál dolgozott. Nem találkozott a m’ráriakkal, nem találkozott senkivel. Jibne messze van. Nem hallotta a lövéseket sem, a narancsos, ahol aludt, tíz mérföldnyire van M’rártól. Hajnalfelé folytatta az útját. A faluban először nem vett észre semmit, pedig már világos volt. Az úton nem találkozott senkivel. Azután héber szavak ütötték meg a fülét, behúzódott egy házba, és félt. Előző este indult el Jibnéből. Azután megtalálták.

– Jibnéből jöttem – mondta. – Nem csináltam semmi rosszat.

– Jól van, Nedzsim – mondta Jakov. – Megismertelek. Csak tréfáltam veled.

– Tudom, havadzsa – mondta a fellah. – Szeretnék elmenni.

– Elmehetsz, Nedzsim – mondta Jakov, s rávigyorgott az őrökre. – Engedjétek el ezt a kedves, jó barátot.

A Beér Tuvia-iak egymás szemét keresték, a tekintetük hamvas volt, mint a friss lucerna.

– Elengedhetjük? – kérdezte az egyik mély, morgó hangon, s várta, hogy Jakov meggyőzze őt, okosabb, ha elengedik az arabot, mint ha tovább bajlódnak vele.

– Miért ne? – mondta Jakov. – Nedzsim nem csinált semmi rosszat.

A Beér Tuvia-iak levették a kezüket a fellah karjáról. Az arab első dolga volt, hogy megdörgölje a szemét, kisujján zöld köves gyűrűt viselt s a csuklóján aranyozott karperecet. Sokáig dörgölte a szemét, gyűrűs kisujjának hegyét többször is végighúzta a szeme árkában.

– Elmehetsz, Nedzsim – mondta Jakov.

A fellahnak még eszébe jutott valami, amitől az aranyfogai ismét megvillantak.

– Havadzsa Gafninál is dolgoztam. Azt mondta, jó kocsis vagyok.

– Jibne messze van – mondta Jakov. – Menj már, Nedzsim.

– Messze van – hajtotta le fejét a fellah, s a cipője orrával vonalakat húzott a porba. – Merre mehetek?

– Amerre akarsz – mondta Jakov, s megbökte a fellah vállát.

Az arab hátrálva tette meg az első bátortalan lépéseket. Amikor meggyőződött róla, hogy senki sem áll az útjába, sarkon fordult, és meggyorsította lépteit. Éles lövés csattant. Jakov lőtt a géppisztolyával, a fellah hatalmasat ugrott, és botladozó kapkodással rohant tovább, mint aki megcsúszott valamiben, és csak a botlás lendülete löki már előre, amíg el nem esik. Újabb lövés dörrent, és egy hosszú sorozat követte. A fellah különös félfordulatban egyenesedett ki, mintha vissza akart volna fordulni, lábujjhegyre ágaskodott, hátrafelé homorította a hátát. Azután előrezuhant, s esés közben a karját maga elé nyújtotta. Többet nem mozdult.

Jakov ujja még a ravaszon volt, amikor az egyik Beér Tuvia-i ellökte, egy másik pedig megragadta melle fölött az overallt, megcsavarta, s Jakovot szorosan magához húzta. Sovány, inas fiú volt, egy fejjel alacsonyabb Jakovnál. A többiek leszaladtak az úton, s leguggoltak a mozdulatlan test két oldalán, az, aki elsőnek ért oda, a kefiába markolva fölemelte a fellah fejét, és rögtön visszaeresztette. Azután továbbra is ott guggoltak a tetem mellett. A negyedik Beér Tuvia-i fiú eltaszította magától Jakovot, s a kezét, amellyel az overallt szorongatta, megforgatta a szeme előtt. Széttárta ujjait, és a tenyerébe bámult.

Jakov lába megbicsaklott. Lehajolt, megtapogatta a bokáját. Nem nézett a Beér Tuvia-i fiúra. Rólam sem vett tudomást. Ágyéka fölött összekulcsolt kézzel tartotta a lelógatott géppisztoly szíját. Puha arcvonásai valami durcás, engedetlen kifejezésre fagytak, az ajka kicserepesedett, és elvesztette a színét. Félrefordultam.

– Sajnálod? – hallottam a hátam mögül. Posványos, fülledt kútból jött a hang. Gyenge volt és türelmetlen, és durva is egyszerre.

– Nem sajnálom – mondtam. – Téged sajnállak.

Otthagytam ezt a helyet, és világgá mentem. A főtéren találtam reggel egy gránátrepeszektől megsebzett, takaros kis házat, gerániumbokrokkal az udvarán, alkalmas odúnak látszott, hogy megbújjak benne.

A tűző nap életre keltette az arab falu megszokott ízeit, égett trágyaszag keveredett a szalma száraz porával és a faszénfüst foszlányaival. Amikor behunytam a szemem, és sustorgás meg beszédtörmelék hömpölygött mindenfelől, úgy tetszett, hogy a falu él. De amikor kinyitottam a szemem, s nem messze tőlem az egyik fiú zsákmányolt kefiát igyekezett megcsomózni a nyakán, s egy másik fiú fafaragásos tevenyerget vonszolt maga után a földön, a falu megint halott volt. Hardzsán efendi háza előtt az akció parancsnoka a nyomott orrú férfi mellett távcsővel fürkészte az utat, a lövések zaja csalta elő, de a hullát nem láthatta. Nem várta meg, amíg fölérek, visszament a házba, attól tartott, hogy olyasmit árulok el, amire majd megint azt kell mondani: Nem akarok bajba keveredni a Nemzetközi Vöröskereszttel. De a nyomott orrú férfi is megpillantott, már nem bírtam elkerülni a találkozást.

– Ne szólj egy szót sem – kiáltottam rá ingerülten. – Mindent tudok rólad.

– Mit tudsz te rólam?

Összekuszált ráncai keservesre törték az arcát, és már sajnáltam, hogy éppen ezt az embert bántottam meg.

– Tudom rólad – mondtam –, hogy a világot nem te teremtetted, hanem az Isten.

– Ez így van – mondta nyugodtan.

– Te másképp csináltad volna? – kérdeztem.

Az égre nézett, s csak a fejével intett, hogy arra nincs is szó, mennyire másképp csinálta volna.

– A Feindl meg tud hajlítani egy vaslapot szabályos körré – mondta. – Azt meg lehet nézni. De egy világot megteremteni? – Tehetetlenül széttárta a karját.

– Igaz – mondtam. – Az nagyobb dolog.

Annyi keserűséggel nézett rám, hogy rögtön kijavítottam magam.

– Nem nagyobb dolog – mondtam. – Csak más.

Kora délután gyülekeztünk a főtéren. Az akció parancsnoka megköszönte fáradozásainkat, és azt mondta, hogy csodát tesz, ha az erő értelemmel és öntudattal párosul. Beszélt még valamit a varsói gettóról is, és elmondta, hogy ő húsz éve tagja az Ifjú Őr szervezetnek. Mi mindnyájan munkások vagyunk – mondta –, ezt ne felejtsük el. Ebből az alkalomból azt is bebizonyította, hogy ő jó pajtás, ha itt az ideje. Sisakjából kitépdeste a lombokat, a sisakot a derékszíjára csatolta, és a fejére helyezte a fezt. A fezzel a fején valahogy üdítőbb látványt nyújtott, hasonlított egy ramallai kávéháztulajdonoshoz. Azután még sok biztatót mondott, és a végén incselkedően pislogott ránk.

Azt mondta:

– Vacsorára rántott borjúhúst kapunk.

 

 

Ilán félálomban imbolyog a bakon, s csak a szekér zökkenéseire kapja fel a fejét. Ilyenkor hátrafordul, egy fintort vág felém, elfújja szeme elől a zsebkendő megcsomózott csücskét, s bágyadtan követi a tekintetem. A domb oldalán, közel az úthoz, derékba tört és feketére aszalódott olajfa dől egy kiégett vályogfalnak. A fa előtt, a függőkert szélén, esőtől kimart sáncok húzódnak, meglöttyedt homokzsákokkal. Ilán összehúzza a szemét, s aprólékosan szemügyre veszi a siralmas domboldalt, melyet véges-végig elborít a bulldózerek nyomán lezúdult vályogtörmelék.

Amikor az első romokkal szemben ráfordulunk a Ben Semen-i útra, Ilán tekintete már egészen a magasban jár, Hardzsán efendi épen maradt kőházát bámulja, s a látvány annyira leköti a figyelmét, hogy megfeledkezik a fogadalmáról.

– Hogy hívták ezt a falut?

– M’rárnak.

– Nagy falu volt? – Nagy. – Gazdag? – Gazdag. – Sok földjük volt? – Sok. – Elhagyták a falut? – Elhagyták. – Ismertél közülük valakit? – Ismertem. – Rendesek voltak? – Nem voltak rendesek. – Miért nem voltak rendesek? – Megerőszakoltak egy öreg zsidó asszonyt. – Miért? – Nem árulta el nekik Tel Aviv védelmi rendszerét.

Ilán a szívéhez kap.

– Az ördögbe! – csóválja a fejét. – El akarták foglalni Tel Avivot?

– Az semmi – mondom. – De három repülőgépük bombázta az országutat.

Ilán elrajzolt ábrázatán szétterül egy boldog vigyor, mint aki idegen földön végre talál valakit, akivel az anyanyelvén beszélhet.

– Hadihajójuk is volt?

– Kettő – mondom.

– Radarral?

– Meg mindenfélével.

Elégedett morgással ingatja a fejét.

– Ismerd el, hogy mi nagyszerű fiúk vagyunk.

– Elismerem.

– Ismerd el, hogy nekünk van a legkeményebb tökünk a világon.

– Elismerem.

Azután a jemeni lány karjának dől, és még egy meglepő kijelentést tesz.

– Mi nem eszünk szamarat, mint Jemenben.

Göula a lélegzetét is visszafojtja, hogy minél észrevétlenebb legyen, ám a fiú érzéketlen igyekezete egészen a bak széléig kergeti. A lány füléhez hajol, és fél szemét behunyja, s képzeletbeli pajeszát sodorva, olvatag hangon dúdolja:

 

A jemeniek negyedében, úgy bizony, van rádió és patefon, van mozgókép is, van bizony, halleluja, halleluja…

 

Göula szája megint sírásra görbül.

Szerencsére a kocsi nagyot zökken, Ilán visszahuppan a helyére. Feje rögtön a mellére csuklik, és minden átmenet nélkül elbóbiskol. El kell ismerni, hogy ez nem csekély teljesítmény a Ben Semen-i úton, ahol a repedésektől és gödröktől minduntalan megreccsen a kocsi tengelye. Amióta a britek kivonultak, ezt az utat senki sem gondozza. Elhagyott arab falvak és hajdani brit katonai táborok mellett kanyarog a Ben Semen-i mezőgazdasági főiskola gazdaságáig. Az úton egykor jelentős katonai forgalom bonyolódott le. Ben Semen környékén, egy aprócska arab falu, Szarafend el Harab területén volt valaha a Nyolcadik Hadsereg főhadiszállása. Nem sokkal azután, hogy az angolok elhagyták a tábort, a tankoktól felmart úton teherautók jelentek meg. Idegen öltözékű, beesett arcú férfiak és kendőbe bugyolált asszonyok kapaszkodtak a ládák léceibe, és ha az út mentén dolgozó munkások mellett vonultak el, egykedvűen és betanultan énekelni kezdtek: „Vígan jöttünk hazánkba, ajkunkon boldog dallal…” A kiürült, hatalmas katonai tábort időközben bevándorlótábornak alakították ki. Afféle átmeneti tábornak szánták eredetileg, ahol a bevándorlók csupán annyi ideig maradnak, amíg meg nem találják a helyüket a városokban vagy az arab napszámosoktól megfosztott déli földeken. A tábor bejáratánál, az egykori brit parancsnokság kőépületeivel határolt kis téren, számtalan falragasz ecsetelte az új élet lehetőségeit. A képeken egészségtől kicsattanó fiatalok szüretelték a narancsot, halászhálókat teregettek a Genezáret taván, vagy téglákat emelgettek bizakodó mosollyal, s az épülő házak mögött arab viskók romjai látszottak. Azok számára, akiket ezek a képek nem hatottak meg túlságosan, s pici kék sapkát illesztve a fejükre nem siettek azonnal a narancsosokba, a meggyőzés riasztóbb eszközeivel is szolgáltak. A tér közepén nagyméretű, forgatható fatáblákat helyeztek el, amelyeken a képek a német haláltáborokra emlékeztettek. Ezeket a képeket leginkább az afrikaiak nézegették, idegenkedve és részvétlenül.

– Semmi bajuk nem történt – magyarázta egyszer mellettem egy tripoliszi fiú néhány afrikai suhancnak. – Mind itt vannak, és játsszák az urat.

S mikor erre fölkaptam a fejem, kihívóan a szemem közé nézett, és a Giovinezzát kezdte énekelni.

 

– Salve popolo d’eroi…*

 

Nyugodtan énekelhette, itt senki nem törődött semmivel. Felszínes kishivatalnoki lustaság irányította ezt a tábort, a kőépületeken sértetlenül díszelegtek az angol feliratok és névtáblák, a vöröstégla álkandallók fölött a király képe porosodott, s Brigadier H. J. Wilson névtáblája mellé újat ragasztottak: Efráim Zéman osztályvezető. A rojtos ingű, borostás és barátságtalan tisztviselők nem táncoltak egymás vállát átkarolva körtáncot, amint ez olyan gyakran látható volt a falragaszokon, nem énekelték vidáman, hogy „Te szép galileai lány, szeretnék korsó lenni a fejeden…” Türelmetlenek és bizalmatlanok voltak, és fárasztó egyhangúsággal felelték minden panaszra: „Senki sem hívott benneteket.” A főparancsnokság épületében – ahol egykor Montgomery hajolt törzskarának tagjaival a térképek fölé – helyezkedett el a tábor gondnoksága. Lompos, kövér férfi volt a gondnok, a kapu előtt cigarettázott szüntelenül, s egész napi munkája abból állott, hogy a cigaretta végét rápöccintette valakire, aki éppen arra lézengett, s aztán összehúzott szemmel figyelte, hogy merészelnek-e szólni ezért. Ám azokkal, akik vele együtt részesültek a hatalomban, rendőrökkel vagy katonákkal, közlékeny volt és bizalmaskodó. Nagyon sok tanulságos történetet tudott a tolvajokról és kerítőkről, akik csak azért jöttek ide, hogy a levegőt fertőzzék. Legkedvesebb élménye az volt, amikor elhurcoltak a táborból egy lengyel asszonyt, egy auschwitzi kápót, akit a tábor mozijában ismertek fel. Ötvenéves, ősz hajú, beteg asszony volt, már talált is magának munkát egy Tel Aviv-i kórházban. „Hogy sírt az a rohadt ringyó, hogy verte magát a földhöz – andalodott el a gondnok a kéjes emlékeken. – Csinálta a dolgokat, amíg hasba nem rúgta valaki… Körül kellene nézni egyszer. Volnának még egypáran…”

Ő, persze, sohasem nézett körül. Ahhoz is lusta volt, hogy elmozduljon az épület elől.

Alig telt el néhány hónap, és a táborban a piszok és a zsúfoltság elviselhetetlenné vált, ezért aztán egymást követték az üres tekintetű és mosolytalan hivatali emberek, akik Tel Avivból érkeztek, és vetítettképes előadásokat tartottak a hazai tájak szépségéről és a parlagon heverő arab földekről, ahol bárki könnyűszerrel gyökeret verhet. A tábor lakóit azonban semmi sem érdekelte, amire a hivatalok hívták fel a figyelmüket, gyökeret sem akartak verni egyelőre, jól érezték magukat ebben a fülledt barakkrengetegben, melyet időközben a saját képükre alakítottak. A barakkok falán hirdetmények jelentek meg, melyeken görög borbélyok, magyar szabók és romániai házasságközvetítők ajánlották fel szolgálataikat. A barakkokat a szürke angol katonai pokrócokkal részekre osztották, az ablakokon át rendszerint három család veszekedése szűrődött ki. A leglármásabbak kétségkívül a görögök szállásai voltak, tömérdek gyerek vizelt mindig a barakkok falánál, s a lapos mellű, fonnyadt asszonyok egész nap a gyerekeket hajkurászták. A semmibe veszett a hangjuk, mint a fuldoklóké, gyakran kaptak a szívükhöz, és megtántorodtak a felindulástól. Este azután ezek a barakkok csöndesedtek el a leghamarabb, s amikor a románok zsíros kártyáikkal kiültek a padokra, az elnémult görög barakkok előtti szaloniki szefárd férfiak támasztották hátukat a falnak, és halk dünnyögéssel siratták a beláthatatlan ideje elvesztett Kasztíliát:

 

Yo sufro Señor Yo sufro tu sana Perdi mi amor Mi cara España…*

 

A legnagyobb forgalom a tábor postája körül volt, hosszú sorok várakoztak mindig a barakk falánál. A posta bejárata előtt héberül beszélő zsidók néhány piaszterért kérelmeket írtak a Zsidó Ügynökség szociális intézményeihez, ezekben a kérelmekben az Európában átélt borzalmak képezték a bizonytalan remények alapjait. Mindenki a postát leste a táborban, némely esetben nem is reménytelenül, a külföldről jött levelekben olykor öt- és tízdolláros bankjegyek lapultak. Fölösleges volt a dollárokkal Tel Avivba utazni, helyben is beváltotta egy török pénzváltó, a dollárokért vadonatúj bankjegyeket adott, Theodor Herzl és Háim Weizmann képmásával. Egy fiókos asztalból és egy székből állott a pénzváltó üzlete, kövér, olajos bőrű férfi ült az asztal mögött, panamakalappal a fején, s a feje fölé fekete esernyőt tartott. Az asztalon heverő piszkos papírlapról – melyre a pénzváltó nehezékül egy befőttesüveget helyezett – bárki elolvashatta a napi árfolyamot, s leggyakrabban azok a nyomorúságos életű anatóliai zsidók forgatták a papírlapot, akiknek nem volt soha egyetlen piaszterük sem. Elgondolkodva, komoran nyomogatták az állukat, mintha ettől az árfolyamtól roppant vagyonok forogtak volna kockán.

A barakkokból nap mint nap újabb asztalok kerültek ki az utak szegélyére, ahol valaha virágágyakat locsoltak a gurka katonák. Jugoszláv hentesek fűszeres húspogácsákat árultak, melyeket az éjszaka leple alatt levágott szamarak húsából készítettek. „Es bueno y fuerte…” Jó és erős – kínálták a görögök a titokban főzött és kétes illatú pálinkát, a törökök újságpapírba csomagolt édességekkel kereskedtek. A villámló szemű afrikaiak földre vetett takarókon guggoltak, és a „hol van a gyerek”-nek nevezett szerencsejátékra csábították a bámészkodó katonákat, akik estéről estére ellepték a tábort. Így aztán a katonai raktárak készleteiből is hamarosan számottevő használtruhapiac alakult ki.

A szabadságos katonáknak valóságos paradicsom volt ez az ételszagtól, málló holmiktól és mosott ruháktól bűzlő világ, titkos izgalmak és feszültségek ígérete. Estefelé jöttek mindig, némelyikét már várták a táborban, a többiek pedig kerestek valakit, aki majd várni fogja őket. Ám nemcsak a könnyelmű örömök reménye vonzotta a táborba a katonákat, volt ezekben az esti sétákban valami másfajta és bonyolultabb gyönyörűség is, ami leginkább a külföldi utazások izgalmaihoz hasonlított – a tábor lakói lélekben még nem lépték át az ország határát. Jóindulatúan fölényes tekintettel méregették a katonák a szennyes környezetben fuldoklókat, a tiszta és feszes egyenruhában, amerikai cigarettával a zsebükben gazdagnak és erősnek érezték magukat. Ha egykori honfitársaikkal találkoztak, bőkezűen kínálgatták a cigarettákat, és akadozva beszéltek anyanyelvükön, ami önmagában is csodálatot keltett.

Bár én magam elég gyakran megfordultam ebben a táborban, sohasem erőlködtem, hogy társalgásba bocsátkozzam egykori honfitársaimmal. Mindössze egyszer fordult elő, hogy beléptem egy barakkba, mert az ajtó fölé szögezett rajzlapról ezt olvastam magyarul: „Kölcsönkönyvtár. Slágerek.” Néhány mutatóban felsorolt könyv címéből megtudtam azt is, hogy mire számíthatok. Harsányi: Whisky szódával. Zilahy: Két fogoly. Mollináry: Betévedt Európába. Pitigrilli: Kokain. A rajzlap alján pedig ezt olvashattam: „Fontos!!! Betét: két líra.”

A barakknak abban a takarófüggönyökkel elválasztott szakaszában, ahol a külcsönkönyvtár volt található, szőkére festett, magas termetű nő magyarázott valamit egy töpörödött kis öregasszonynak, aki riadtan ült a karosszékében, állig bebugyolálva, mozdulatlanul, s csupán a szemgolyói forogtak gyorsan és üresen. A festett hajú nő egy bólintással tudomásul vette a jelenlétemet, és továbbra is mondta a magáét. Az együttélés szemérmetlenül túlzsúfolt melegében senki sem lehetett kényes arra, hogy más is meghallja, amiről beszél. A takarófüggöny mögött valaki héberül tanult, rekedtes kislányhang ismételgette: „Az én nevem Dávid. Mi a te neved?”

A festett hajú nő kitárta karját az öregasszony orra előtt, felemelte a hangját, és ez a mondat ütötte meg a fülemet:

– A Petőfi is jó családból nősült.

– Was heisst?! – rebegte az öregasszony, és szemgolyói ide-oda cikáztak. – A Szendrey Ignác lánya?!

A festett hajú nő felém fordult, és azt kérdezte:

– A Jenőt keresi?

Virágos pongyoláján, a hóna alja körül, nedves foltok sötétlettek, s ahogy tett egy lépést, láttam, hogy csípőficama van.

– A könyvek miatt – mondtam.

– Üljön le – mutatott egy vedlett huzatú karosszékre. – Mindjárt jön a Jenő. – S rögtön visszafordult az öregasszonyhoz. – Elemérnek mindig is mindegy volt, csak szoknya legyen.

Az öregasszony behúzta a nyakát, és hallgatott.

– A mama is tudja, miért megy hozzá – folytatta a nő. – A segély miatt. Tizenöt fontot kap majd a katonaságtól. – A földön heverő könyvkupac tetejéről felvett egy könyvet, belelapozott, azután visszatette. – A Jenő is jelentkezhetett volna.

– Ötvenéves – mondta az öregasszony.

– Na és! – emelte fel a hangját megint a festett hajú nő. – Tartalékos zászlós volt odahaza. Károly-csapatkeresztje van.

Az öregasszony meggyötörten sóhajtott.

– Was heisst?! És a bronzérmek?!

Este volt már. A görögök barakkjai felől fájdalmas hangok hallatszottak:

 

Perdimos la bella Sion, Perdimos también España…*

 

– A Nácinak Signum Laudisa is volt – mondta a nő. – Nagyezüsttel.

A kölcsönkönyvtár könyvei a földön halmozódtak, a poros bútorokkal zsúfolt szobában, a falnak támasztva. Mellettem, egy háromlábú asztalon, vékony füzetke hevert, a kölcsönkönyvtár százötven könyvének jegyzékével, és egy Tel Avivban megjelenő magyar napilap. Jobb híján ebben a hervadt kis lapban merültem el, hogy eltorlaszoljam figyelmem a megavasodott gondok elől. Az első oldalt teljes egészében egy nagy jelentőségű eseményről szóló tudósítás töltötte ki: „Katonáink elfogták a főmufti testvérét, Dzsamal el Husszeinit.” Nem érdekelt a főmufti testvére, és az a hír sem érdekelt, hogy Ben Gurion ógörögül tanul, inkább az újság hátlapján a Nyílttér rovat közleményeit böngésztem. Megtudtam, hogy Hoffmann Méir (Öcsi) bar-micva^* ünnepségét a haifai Namal cukrászdában tartják. Azután egy gyászjelentésből megtudtam, hogy Blumenfeld Arje hadnagy (Pistánk) hősi halált halt a Dzseninért folytatott harcokban. Blumenfeld Arje hadnagyot Tel Avivban, Sidneyben és Nagykanizsán gyászolták a testvérek és rokonok. A gyászjelentés utolsó mondatát héberül idézték: „Jó meghalni a hazánkért.” Azután apróhirdetések következtek, s mindjárt találtam is egyet, ami felszította az érdeklődésemet: „Beregszászi negyvenéves ortodox hajadon, iparral a kezében, megosztaná szívét lehetőleg jeruzsálemi, bigott úriemberrel.” Biztató volt a jelige is: „Mispahám^* van Amerikában.” Ezt az egy hirdetést bírtam csak elolvasni, mert belépett a Jenő, s a kezében egy könyvet lengetett.

– Visszahoztam Iréntől a Márait – mondta a Jenő. – Két hétig nem fog nekem egy slágert tartani. Nicht wahr, mama?

A festett hajú nő felém vágott a szemével. Akkor a Jenő megnézett magának, és hűvösen így szólt:

– Van szerencsém, uram. Salom… Két font lesz a betét.

– Olvastam – mondtam.

– Muszáj, uram, betétnek lenni – mentegetőzött –, ez nem bizalmatlanság, kérem. Itt mindenféle emberek vannak, ezek az emberek az erdőből jöttek. Érti, hogy mit akarok mondani?

Puha és hájas hangon beszélt, de ő maga is puha volt és hájas, és nem is fárasztotta magát, hogy a külsejét előnyösebbnek mutassa. Térdig érő rövidnadrágot viselt, és meztelen felsőtestén csíkos pizsamakabátot, a feje búbja sárgásan fénylett, s csak a füle fölött göndörödött némi vöröses hajzat.

– Választott már, uram? – kérdezte.

– Nem – mondtam.

A festett hajú nő a fal mellett leült egy kis zsámolyra, és a port verte le a könyvekről. Az öregasszony békésen elszenderedett. A takarófüggöny mögött a rekedtes kislányhang ezt hajtogatta: „Az anya az apa felesége. Az apa az anya férje.”

– Ajánlhatok valamit? – kérdezte a Jenő, s jelentős hunyorgása azt mutatta, hogy amit ő ajánl, abban megbízhatok. – Olvasta az Árvíz Indiábant?

Nagyon megörült, amikor azt mondtam, hogy nem olvastam. Megcsókolta összezárt hüvelyk- és mutatóujjának hegyét, és az elragadtatástól felnyögött.

– Príma – mondta. – Ha nem fog tetszeni, visszaadom a pénzt, kérem.

– Lehet, hogy príma – mondtam. – De én héber könyveket szeretnék.

– Héber könyveket?! – ismételte, s úgy megrémült, hogy egy ideig nem jutott szóhoz. A festett hajú nő is abbahagyta a porolást, és feszülten leste minden mozdulatomat. A Jenő alaposan szemügyre vett, és a tekintete megakadt a rangjelzés csíkjain. Azután ismét megszólalt, és a hangja hűvös volt és szorongó.

– Mi nem tartunk, kérem szépen, héber könyveket.

– Miért nem? – kérdeztem, és először éreztem a birtokon belül állók zavaros gyönyörét. – Én csak héber könyveket olvasok. Itt héber könyveket szoktak olvasni.

Hátrált egy lépést.

– Sajnálom – mondta, és egy kendővel megtörölte a homlokát. – Tessék elhinni, őszintén sajnálom. – Széttárta a karját, dohánytól sárga ujjai reszkettek. Úgy viselkedett, mintha valami szégyenletes tulajdonságára derült volna fény, és most tőlem függ, hogy megtudják-e mások is. Az öregasszony mocorogva fordult meg álmában. A Jenő védekezve emelte maga elé a kis szánalmas neszezést, mutatóujjával megérintette a száját.

– A mama alszik – suttogta, és reménykedve várta, hogy felkeljek a székről, de amikor látta, hogy nem mozdulok, elcsüggedt. A festett hajú nő bátrabbnak mutatkozott, a mama székének a karfájába kapaszkodott, s kificamodott csípőjét mozgatva, feltornázta magát a földről.

– Salom, kérem. – Úgy mondta ezt, mint aki roppant áldozatot hoz a családjáért.

Erre a mama is kinyitotta a szemét, nagyot csuklott, és újra elaludt. A takarófüggöny mögül ez hallatszott: „Hová utazik Méir? Méir Jeruzsálembe utazik.”

Elegem volt a kínlódásukból, és elegem volt magamból is. Felálltam, és az ajtó felé indultam, és még láttam, hogy a festett hajú nő a szemével int a férfinak.

A Jenő utánam sietett, és mielőtt kiléptem volna a barakkból, elém állt.

– Mi újak vagyunk, tetszik tudni.

– Semmi baj – mondtam elnézően. – Én ezt megértem.

Az asszony megkönnyebbülten felsóhajtott, és azt kérdezte:

– Régóta él Erecben?

– Itt születtem – mondtam könnyedén.

– Itt született! – Erre aztán valósággal imára kulcsolta a kezét, és izgalomtól remegő hangon szólt az öregasszonynak, aki közben kinyitotta a szemét: – Mama. Az úr itt született.

– Schön – mondta az öregasszony.

A Jenő is igyekezett.

– Itt azért mások az emberek. Erősek.

– Szőkék – mondta az asszony.

– Itt nem hagyják magukat – mondta a Jenő, és kinyújtott kezével megérintette a zubbonyt, a mellem fölött. – Tessék nyugodt lenni. Be fogunk szerezni héber könyveket.

– Érdemes – mondtam jóindulatúan. – A héber könyvek nagyon érdekesek.

– Was heisst?! – rebegte az öregasszony. – Egy Schalom Asch?

– Ne tessék hinni, hogy nem tudom – mondta a Jenő és a hangját sejtelmesen lehalkította. – Nem mindenki tudja, amit én. Ezt így tessék elhinni.

– Elhiszem – mondtam. – Látszik magán.

– Ha én elmesélném valakinek, mi folyik ebben a táborban…

Nem vártam meg, amíg elmeséli, mi folyik ebben a táborban, a barakkok közötti utacskák gyanús forgatagában éppen az volt a vonzó, hogy az ember nem tudta, mi folyik itt. Senki sem mutatta meg az arcát, rikító álarcok hömpölyögtek előttem, olyan volt ez a tábor, mint egy örökös álarcos ünnepség. Ki-ki úgy választott magának hasznosabb múltat és színesebb emléket, mint egy kabátot az amerikai használtruhapiacon. De ebben a gyanakvó, szimatoló közegben nem bizonyultak túlzottan tartósnak ezek az álarcok, ritkán fordult csak elő, hogy huzamosabb ideig is képesek voltak takarni a valódi arcvonásokat. Egy ízben két kislánnyal jártam úgy, hogy fel kellett adnom a megfejtés reményét, lehetetlen volt követni, hol bújtak ki az összedőlt világ romjai alól.

Úgy kezdődött, hogy ánizspálinkát ittam éppen egy görög pálinkafőző asztalánál. Nem szerettem az ánizspálinkát, mert nagyon büdös volt, meg nagyon édes, de a fogam fájt, és azt reméltem, hogy a szesz elzsibbasztja idővel a sajgó ideget. Kortyoltam egyet a pálinkából, azután oldalra hajtottam a fejem, felfújtam az arcom, s hagytam, hogy a szesz a fogamra csorogjon. Ettől néhány percre ki is állt a fájdalom, s amikor újra éreztem a meztelen ideg lüktetését, lenyeltem a megmelegedett korty italt, és elölről kezdtem az egészet. Már a negyedik pohárkánál tartottam, és elég kábult is voltam, amikor észrevettem, hogy egy közeli barakk ajtaja előtt két kislány bámul rám. Csendesen vihogtak, ahányszor felfújtam az arcom, azután ők is felfújták az arcukat, és azon vihogtak. Az egyik még nagyon aprócska volt, hosszú, aranyszőke hajjal és rengeteg szeplővel. Kicsi volt, de szemérmetlenül formás, és valami durva és izgató koraérettség bujkált az arcán. Valószínűtlenül fehér bőre volt a másik lánynak, magas homloka fölött középen elválasztott, barna haja, pici orra és légiesen keskeny dereka. És ő is ugyanazokat a jeleket viselte magán, mint a szőke, egy nagyon kicsi lány éretlen vonásai különös asszonyos puhaságba ágyazódtak. Lenyeltem az utolsó kortyot, és elindultam, a szesz derűs reményeket keltett bennem és némi biztonságérzetet. De a lányok, amikor meglátták, hogy félreérthetetlenül feléjük közeledem, megfogták egymás kezét, és elnéztek a fejem felett. Én azonban már kiválasztottam az effajta rövid időre érvényes barátságok kezdő hangjai közül, amit a legkevésbé bárgyúnak találtam, bár ez is elég bárgyú volt.

– Egy kávé együtt még nem kötelez semmire.

Nem válaszoltak. Egymás kezét szorongatták, és csak néztek bele a világba. Láttam az orrukon, hogy egy szót sem értenek héberül. Akkor több nyelven is próbálkoztam, csaknem minden nyelvből volt egy szerény kis készletem, amivel már meg lehetett vetni egy tengerparti barátság alapjait sötétben. Talán csak a szuahélivel volt némi nehézségem, szuahéliül mindössze annyit tudtam: „pana mazuri”, ami annyit jelent: nincs pénzem.

A lányok egyre rosszkedvűbbek lettek, de állhatatosságom már láthatólag kezdte kifárasztani őket. A barna lány végül is úgy vetett elém egy szót, mintha az volna a barátkozás végső határa.

– Spanisch.

Ezzel elrántotta a szőke lányt a fal mellől, és kézen fogva kihúzta maga után az útra. Én is követtem a két lányt, spanyolból tűrhető készletet halmoztam fel, legalább hat mondat állt a rendelkezésemre, s ez kellő beosztással rendszerint elég volt egy éjszakai kalandhoz. Legföljebb azon tépelődhettem, miért mondta a barna lány németül, hogy ők spanyolok. Azután megnyugtattam magam, valószínűleg engem nézett németnek, s úgy gondolkodott, ha spanyolul mondja, nem értem meg, hogy ők spanyolok. Azt is felfedeztem, hogy a szőke lány jó szívvel viseltetik irántam. Olykor hátrapillantott, olyan gyermekdeden élveteg tekintettel, mintha csak papás-mamást játszottunk volna. És azt is felfedeztem, hogy nagyon fél a barna hajú lánytól. A barna hajú lánytól én is tartottam, a szája barátságtalanul pici volt, és olyan kerek, mint a régi filmek hősnőinek. Ezért inkább a szőke kislány háta mögé lopakodtam, és egy divatos spanyol dalt dúdoltam a fülébe: „Bésa me, bésa me mucho…” Ez nem tartozott a hat biztos mondatom közé, nem történt semmi, de nem is számítottam jelentősebb változásra. Jelentősebb változásra akkor számítottam csupán, amikor kivágtam az első spanyol mondatot, amit a Rosso és Sevilla építkezési vállalatnál bolgár munkásoktól tanultam:

– Trabajamos dos horas más y luego nos vamos a casa. – Ami azt jelentette: Még két órát dolgozunk, aztán megyünk haza.

A két kislány keményen tartotta magát, mintha nem is hallották volna, amit mondtam. Egyre gyorsabban lépkedtek előttem. Mire a tábor bejáratához értünk, a készletem nagy részét elpazaroltam. Akkor már a szőke kislány sem nézett hátra. A gondnok a Canadian Welfare Club előtt alaposan megbámult bennünket, de nem pöccintette a cigarettavéget egyikünkre sem, erről akkor szokott le, amikor egy algíri fiú a gyomrához szegezte a kését. Kevesebb rohadtsággal kellett beérnie, és megelégedett annyival, hogy begörbített középső ujját kétszer felém bökje, amivel azt jelezte, hogy tudja, mit akarok csinálni a két lánnyal. A tekintete áporodott volt, mint egy gyűrött és mosatlan pizsamakabát. A sorompó előtt a két kislány megállt egy pillanatra, én pedig szélnek eresztettem a legkedvesebb spanyol mondatomat.

– No fue nuestra culpa, patrón, los autobuses siempre llevan retraso. – Nem a mi bűnünk, főnök, az autóbusz mindig késik.

A tapasztalat szerint erre mindenképpen választ kellett volna kapnom, de a két kislányra ez a kacér értelmetlenség a legcsekélyebb hatást sem tette. Mégpedig azért nem – s ez már kezdettől fogva derengett bennem –, mert egyetlen szót sem értettek spanyolul. De hát akkor miért mondták azt, hogy spanyolok? – tűnődtem. Azután azon töprengtem, hogy végül is milyen nyelven szóljak hozzájuk. Csakhamar ez is megoldódott. A barna hajú lány rám szögezte világító macskaszemét, keskeny ujjaival megütögette a homlokát, és felismerhetetlenül közönséges német tájszólással azt mondta:

– Du hast ein Vogel hier.

Egy madár van a fejemben.

Elámultam, hogy abból a pici szájból hogy jön ki ilyen rekedt durvaság, de a fordulat mégis megörvendeztetett. Németül egy huzamosabb kapcsolatra is képes voltam, akárcsak franciául. Bár franciául meg is házasodhattam volna. De az agyam még nem fogta fel egészen az új lehetőségeket, s csak álltam és vigyorogtam. A barna hajú lány toppantott a lábával, és gonosz kis szájából úgy törtek elő a szavak, mint a szitkok.

– Na, was stehst du hier? Was willst du noch von uns?^*

Mélyen a szemébe néztem, és azt mondtam:

– Liebe.^*

Láttam az arcán, hogy már kevésbé mérges rám. A kis szőke reménykedve figyelte, hogy mit fog erre mondani.

– Bist du frech – mondta a barna hajú lány, és öklével megbökte a vállamat. – Na, hörst du?!^*

Az u-t úgy elnyújtotta, azt hittem, sosem lesz vége.

– Na, hörst duuuuu… Liebe?!

– Natürlich^* – mondtam.

Éreztem, hogy a sorompó megnyílt közöttünk, és együtt megyünk ezentúl kéz a kézben a szivárvány felé.

A kis szőke boldogan vette tudomásul a feszültségek hirtelen csökkenését, szorosan mellém húzódott, és belekapaszkodott a karomba. Akkor én elmondtam, hogy mit is akarok tőlük, elég tisztességesen mondtam el. Alig fél mérföldnyire a tábortól, a Ben Semen-i úton találunk egy katonai kantint, amelynek kerthelyiségére a piros és zöld lampionok lankadt fényt szórnak, s egy henger alakú, hatalmas gépezetből cukor nélküli teát mérnek. De a lényeg az, hogy a kantin előtt bármikor fel lehet kéredzkedni a Tel Avivba tartó katonai járművekre. Tel Aviv pedig az igézetek igézete. A Rothschild körútról olajban sült, fűszeres szójababpogácsák illatát hordja a szél az Allenby út felé, ahol is kivilágított kávéházak sorakoznak a Hermann Kohn utcától egészen a Ludwig Zamenhof utcáig. A kávéházakban gramofon szól, és jemeni énekesnők érzelmes dalokat búgnak. „Meséld, hogy esett el Irak Szuidán, meséld el, szerelmem, a vészt, Hogy lőtt le Ilán ama vaksötét éjszakán, úgy háromszáz yardról egy mesterlövészt…” A King George utcán át elsétálhatunk a tengerpartig, leheveredünk a puha homokra, és bámuljuk a csillagokat és az Altaléna cirkálót, melyen egykor külföldön toborzott hazafias erők közelítették meg Izrael partjait azzal a céllal, hogy egyesüljenek az Irgun egységben maradt alakulataival, és megdöntsék Ben Gurion hazafiatlan kormányát. A harc mindössze félóráig tartott, eközben Menáhem Begin az Irgun régi adóján kétségbeesett beszédet intézett a hajóról Izrael népéhez, és felszólította a hadsereget, hogy tüstént keljen át a Jordánon. De amikor az áruló Ben Gurion parancsára a cirkálót ágyúzni kezdték, ő is csónakba szállt. Az Altalénát a part közelében robbantották fel, az orra még mindig kiállt a tengerből, s ha az ember a parton üzekedik, igen szép történelmi látványt nyújt.

Mindezt persze meglehetősen lerövidítettem.

– Tel Aviv – mondtam a barna hajú lánynak, azután azt mondtam: – Spazieren.^*

A barna hajú lány erre megint azt mondta, hogy egy madár van a fejemben, azután mégiscsak ő tette meg az első lépéseket az országúton, a Ben Semen-i bodega felé. A szőke kislány még szorosabban bújt hozzám, fejét majdnem a hónom alá nyomta, erre átkaroltam, és megérintettem a mellét. A szájába harapott, és olyan elképedt ámulattal nézett rám, mintha az érzékiségnek eddig ismeretlen tájait fedeztem volna fel. Azután addig fészkelődött a hónom alatt, amíg a melle egészen belesimult a tenyerembe. Azt hiszem, egyszerűen csak szeretetre vágyott, és minden egyebet elfogadott helyette, ami egy kicsit is hasonlított a szeretetre. A barna hajú lánynak ez az egész nem nagyon tetszett, szólni is akart valamit, erre megfogtam a kezét, azután nem szólt semmit. A helyzetem biztató volt, az egyik lánynak a mellét simogattam, a másiknak a kezét fogtam, s ez a családias összetartás újabb lépésre ösztönzött. Úgy éreztem, hogy a kapcsolatok oly mértékben elmélyültek közöttünk, hogy mindent el kell mondanunk magunkról, és a barna hajú lány kezét lóbálva, megkérdeztem újra, hogy kik is ők.

A barna hajú lány gondolkodás nélkül válaszolt.

– Spanyolok.

Ettől egy kissé elszomorodtam, azt hittem, hogy ezen már túl vagyunk, és bántott a barna hajú lány makacssága.

– Natürlich – mondtam, és arra gondoltam, hogy a távolban talán mégis csillog a valóságnak egy pici fénye, csupán sejtelmes ködök takarják el a szemem elől. Az igyekezet megható képeket idézett fel bennem: Menekülő német zsidók. Országút. Vihar. Az erdőből a Gestapo kutyái csaholnak.

– Mi lesz velünk? – sírdogál egy asszony, s magához szorítja két apró gyermekét.

A család feje bátorító szavakat suttog.

– Meglátod, Ilse, minden jóra fordul, ha majd találkozunk Walter bácsival Madridban.

Rendíthetetlenül egyszerűek voltak ezek a képek, mint egy mesekönyv ábrái, azután mégis összezavarta az egészet egy meggondolatlan kérdés.

– Hol éltetek azelőtt?

– Na, hörst duuuu – nézett rám megütődve a barna hajú lány. Igazán tudnom kellett volna, hogy hol élnek a spanyolok.

– Casablancában – mondta.

– Casablancában nincsenek spanyolok.

Sejtettem előre a választ is.

Egy madár van a fejemben.

– Natürlich – mondtam hűvösen. Egyre inkább megtetszett nekem ez a szó. Finom és halk tartózkodást kölcsönzött, éreztem, hogy ezzel megóvom magam a rendetlenségektől. S rögtön el is határoztam, hogy nem szállok mélyebbre a felületes örömök biztonságos és sekély vizeinél. Ám ez a langyos gázló csakhamar iszaposodni kezdett, és ellepte a békanyál. A sötét országút mentén egy férfi ballagott felénk, s a barna hajú lány megszorította az ujjamat.

– Ha találkozunk valakivel, mondd azt, hogy az unokatestvérünk vagy.

– Casablancából? – kérdeztem.

Úgy nézett rám, mint akinek úgyis hiába beszél, soha nem fogom megérteni a dolgokat.

– Augsburgból – mondta.

Gyorsan megkapaszkodtam a szőke kislány mellébe, az iszap már bugyborékolt.

– Natürlich – mondtam.

Egy katona imbolygott el mellettünk, és olyan részeg volt, hogy tisztelgett nekem. Közeledtünk a bodegához, a zsibongásból kihallatszott, hogy jócskán tele van. Tudtam, hogy jobban teszem, ha nem kérdezősködöm tovább, és mégis hajtott valami, mint egy aranyásót, aki képtelen elhinni, hogy a meder már végérvényesen meddő.

– Egyedül jöttetek az országba?

– Nem – mondta a barna hajú lány. – Két bátyánkkal.

Tekintete hirtelen megmerevedett. A bodegából kiszűrődő neszekre figyelt.

– Ők hol vannak? – kérdeztem.

Nem válaszolt, de az ujjamon erős szorítást éreztem, ami az újabb meglepetések előjele volt, s a meglepetés nem is késett.

A barna hajú lány megállt, eleresztette az ujjamat, és a kis szőkéhez fordult.

– Hörst du? – kérdezte, és ez valahogy komorabban hangzott, mint amikor nekem mondta: Na, hörst duuu…

– Ja – szívta be a levegőt a kis szőke, és kibújt a hónom alól.

Én is figyeltem, de nem fedeztem fel semmit. A bodegában énekeltek.

A barna hajú lány nyugtalanságának már szinte illata volt.

– Oroszok – suttogta.

A bodegában oroszul énekeltek. A bodegában mindig voltak, akik oroszul énekeltek, ezt annyira megszoktam, hogy észre sem vettem.

– Mi bajotok van? – kérdeztem.

– Menjünk vissza – mondta a barna hajú lány.

– Ne menjünk vissza – mondtam, és belemarkoltam hátul a hajába.

Kétségbeesett erővel lökött el, és még utánam is rúgott a levegőbe. Azután megfogta a kis szőke kezét, szaladni kezdtek visszafelé. Amikor utolértem őket, már nem szaladtak, a barna hajú lány elfulladva szidta a kis szőkét. Gyorsan és szaggatottan szidta, és azt vettem ki, hogy azért szidja, mert a kis szőke mindenkivel szóba áll. És egyszer azt is kivettem: disznó zsidók. Azután egy férfinév is felmerült a fojtott szóáradatban, legalábbis én férfinévnek gondoltam, spanyolosan hangzott: Angel. Azután egy pillanatra megtorpant, és megrántotta a kis szőke karját.

– Sie kommen schon^* – mondta, és gyűlölködő pillantást vetett rám.

Két férfi közeledett az országúton ringó, lusta járással, mindkettő csíkos trikót viselt, mint a tengerészek. Húszlépésnyire tőlünk megálltak. A lányok odaszaladtak hozzájuk, az egyik férfi pedig elindult felém, és terpeszállásba helyezkedett az orrom előtt. Fiatal férfi volt, olajosan fénylő, barázdált bőréből ítélve afrikai, s a tekintete vibrálóan kiszámíthatatlan, mint egy füstölgő kráter. Megnézte, hogy ki vagyok, fenyegető nyíltsággal mért végig, aztán sötéten és tanácstalanul ácsorgott tovább. Jobb kezét mélyen a nadrágzsebébe süllyesztette, az ökle kidomborodott a combja fölött. Karján arasznyi tetoválás látszott, egy nagy Dávid-pajzs és egy kis kettős kereszt, alatta dülöngélő betűkkel: Strasbourg. 1945.

Megpróbáltam egy lépést tenni előre, de elállta az utamat. Fogalmam se volt róla, hogy mi a szándéka. Valószínűleg ő sem tudta, és tőlem várt egy mozdulatot, hogy a szándéka kialakuljon. Az országúton vigasztalanul sötét volt, és a férfi ökle erősen kidudorodott a combja fölött. Rákacsintottam, és a nyájas könnyedség legalattomosabb hangjait szólaltattam meg.

– Franciák vagytok, fiúk?

És ebben olyasféle szorongás is volt, mint amikor valaki éjjel úgy szólít meg egy csavargót: uram.

A férfi várt még a válasszal, feltehetően azt latolgatta, elérkezett-e a fordulat, amikor az indulatai végre kibontakozhatnak. Szerencsére, nem találta eléggé kihegyezettnek a pillanatot, és ő próbálkozott meg egy csellel.

– Rohadt afrikaiak vagyunk – morogta barátságtalanul. – Rohadt marokkói zsidók vagyunk, a rohadt Casablancából.

Együttérző mosolyt erőltettem az arcomra, és ez nem tetszett neki.

– Te pedig egy rohadt német vagy – mondta.

– Tévedsz – mondtam. – Nem vagyok rohadt német.

– Az vagy – mondta. – Mi rohadt szefárdok vagyunk. Te pedig egy rohadt német.

A birkózás elég egyhangúnak ígérkezett. Még háromszor kellett elmondanom, hogy nem vagyok rohadt német, aztán meguntam, és újabb fogásba lendültem.

– Van egy casablancai barátom.

Lesújtó pillantást vetett rám. Nem hitte el, hogy van egy casablancai barátom.

– Hogy hívják a casablancai barátodat? – kérdezte bizalmatlanul.

– Amigónak.

Kihúzta zsebéből a kezét. Nem volt benne kés.

– Jiszraél Amigo?

– Igen – mondtam. Ismered?

– Rokonom – mondta. S a hangja már majdnem szelíd volt.

Gyöngyözött bennem a buzgalom.

– Te is Amigo vagy?

– Engem Al Baharinak hívnak – mondta. – Az anyám volt Amigo. Az én nevem Hananja Al Bahari.

A nevével együtt már távolról sem volt olyan félelmes ez az afrikai. Füstös terméskőből faragták ezt a nevet, mór csipkézet díszítette és méltóságteljes lángok vették körül. Úgy hajtottam meg magam az afrikai neve előtt, mintha nem is egy lezüllött tábor és egy hervadt bodega között találkoztunk volna éjszaka, hanem Granada főterén, szikrázó napsütésben.

– Nagyon örülök, Hananja Al Bahari.

Az afrikainak azonban nem tetszett, hogy én nagyon örülök, és éppen olyan képet vágott, mint aki haragudni szeretne, de nem talál rá semmi okot, hogy haragudjék. Az öklét visszadugta a zsebébe.

– Mit akartál tőlük? – kérdezte, és fejével a lányok felé intett.

A lányok ugyanott álltak, mint az előbb, a másik férfi mellett, aki az országút szélén egy ciprus törzsének dőlt. Lehajtották a fejüket, és nem hallottam, hogy egyetlen szót is váltottak volna egymással.

– Semmit – mondtam. – Nem beszélek spanyolul.

– Azt mondták, hogy spanyolok? – nézett rám hitetlenül az afrikai, s egy vékonyka mosoly derengett az arcán. Tetszett neki, hogy a lányok spanyoloknak mondták magukat, vonásait egészen meglágyította az öröm, hogy mindenki sokkal okosabb, mint én. Rágyújtott egy cigarettára, és odakiáltott a másik férfinak.

– Idos adelante, Angel… – Induljatok el, Angel, megyek én is utánatok.

Azután azt kérdezte tőlem:

– Még mit mondtak?

Ingerelt a megvetés a hangjában.

– Azt mondták, hogy az apjuk maharadzsa, és három elefántjuk van odahaza.

Az afrikai a szemembe fújta a füstöt.

– Rohadt német.

– Unalmas vagy – mondtam. – Kik ezek a lányok?

– Két lány – mondta az afrikai. Gyanúsan tagolta a szavakat, és minden betűt kiejtett. – Akarsz még valamit tudni?

– Dehogyis, Al Bahari – mondtam. – Nagyon szépen megmagyaráztad az egészet.

– Mert ha még tudni akarsz valamit… – Ezzel elhallgatott, kihúzta kezét a zsebéből, és kifeszített tenyerével gyors, lapos mozdulatot tett. – Értetted, rohadt német?

– Natürlich – mondtam.

Szótlanul sarkon fordult. Utánaszóltam:

– Al Bahari!

Belebámult az arcomba.

– Mit akarsz?

Gondoltam, megörvendeztetem őt is az egyik spanyol mondatommal.

– Még két órát dolgozunk, azután megyünk haza.

Felkapta a fejét. A nyelvével leszedett a szája széléről egy odaragadt dohányszálat, és a lábam mellé köpte. De a mélyen ülő fekete szemekben nem volt semmi nyugtalanság. Granada máglyái elhamvadtak, és már a pernyéjük sem szitált a levegőben. Az afrikai megszívta a cigarettát, és a füstöt megint a szemembe fújta.

– Szarok rád – mondta, és az arca megrándult.

Ringó léptekkel utánaindult a másik férfinak, aki végtelenül lassan terelte maga előtt a lányokat. A lányok középen mentek, a férfiak, kis távolságot tartva, a két oldalon helyezkedtek el. És a lányok valahogy másképp andalogtak a két férfi között, mint amikor mellettem riszálták magukat. Esetlenül, egymást lökdösve mentek, mint azok a kislányok, akiket a szüleik sétálni visznek.

Egy lépést sem tettem, amíg el nem tűntek a szemem elől. Az összefüggések fényei villogni kezdtek a fejemben, de nem hagytam, hogy túl sok világosságot szórjanak az örömtelen és szorongó titkokra. Voltaképpen nem is bántam, hogy így végződött ez az egész. Egyedül a szőke lány keblének remegése hiányzott egy kicsit, megmelegítette a tenyeremet, olyan volt, mintha egy élő madarat tartottam volna a markomban.

Nem volt még nagyon késő. Visszasétáltam a táborba, és bementem a moziba. Aznap éppen nem volt vetítés, a színpadon egy aszott kis jemeni énekesnő fejezte be a műsorát, és láthatólag nem zavarta, hogy a nézőtér tátong az ürességtől. Az Énekek énekét adta elő, azzal az eredeti dallammal, amit sokéves kutatás eredményeképpen állított össze bizonyos Háim Spiró professzor. Izgatott, barbár dallama volt az Énekek énekének, a jemeni énekesnő vékony teste szaggatottan rángott az egyre gyorsuló ütemre. Amikor behunytam a szemem, magam előtt láttam a hatalmas termetű etióp rabszolgákat, amint meztelen, izmos karjukat lendítve, rávernek a faüstökre feszített kecskebőrre: „Fekete vagyok, ám csodaszép, Jeruzsálem lányai…” De amikor kinyitottam a szemem, tekintetem a repedt vakolaton a barátságtalan feliratra esett: Ne köpködjünk, és ne szórjuk tele hulladékkal a helyiséget…

 

 

Teremtő Isten! mennyi minden fut át az ember agyán néhány perc alatt, egy szekéren, félálomban…

Éles csörömpölésre riadok fel. A kocsi megállt Joram Kaplinszki szőlője mellett, Göula már ki is fogta a szamarat, s a lánc a kerékhez verődött. Mély lélegzetet veszek, s mintha száraz gőzt szívnék magamba, a levegő egyenletes, sűrű és forró. Az utat szegélyező kopaszodó, öreg ciprusok tűlevelei mozdulatlanná dermedtek, megszűnt minden széljárás. Ebben a késpengeélű, nesztelen és súlyos forróságban tűrhetetlen vágyakat ébreszt Jerobeam Senkin közeli narancsosából a víz zuhogásának hangja, melyet egy kőkorszakbeli szivattyú kihagyó pöfögése kísér.

Ilán még mindig bóbiskol a bakon, csoda, hogy el nem dől. Ráverek a hátára, ijedten fordul meg, tekintetét lassan elúsztatja, mint a vakok, a száját kitátja. Tömpe ujjaival bizonytalan vonalakat húz a levegőbe, egy álomban félbemaradt mozdulatot fejez be. Nedves bajusza a szája szélére kókadt, Ilán öntudatlanul kidugja a nyelvét, és megnyalja a bajusza hegyét. Nyűgösen és nehezen ébredezik, mint egy gyerek, s amikor végre némi mozgalom költözik a szemébe, az első, amit észlel, a tikkasztó meleg.

– Szodoma! – mormolja maga elé. – Akárcsak Szodoma.

Holdkóros tapogatódzással lekászálódik a bakról, egy szőlőtő mellé kuporodik, a lábát maga alá húzza, s mellére csukló fejjel, mozdulatlanul fürdik a forróságban. Zsebkendőjének megcsomózott csücske a szeme előtt lebeg, de nem igazítja meg, csak fújja a csomót, amely rendületlenül visszahullik a szemére.

Egyedül a jemeni kislányt nem kínozza a meleg, apró és gyors mozdulatokkal tesz-vesz a szekér körül. A szekérrúdhoz köti a szamarat, vödröt rak a szamár elé. Egy dzsárából vizet önt a vödörbe, azután a dzsárát a fejére teszi, és indul a narancsosba, friss vízért.

Lemászom én is a szekérről, az egyik metszőollót odadobom Ilán mellé a földre. A fiú fölveszi, álmodozó figyelemmel megtapogatja, megvizsgálja mindkét oldalát, végighúzza ujjait a pengéken, nyomogatja a könnyű és forró bambusznyelet.

– Ez egy olló – jelenti ki, és úgy néz rám hunyorogva, mint egy iskolás gyerek, aki elismerést vár a helyes válaszért.

– Ez egy metszőolló – mondom.

Ilán végigmér, feláll, megfogja a karomat, és maga felé húz egy kicsit.

– Testvérem – mondja a zsebkendő csücske mögül, és mélyen a szemembe néz. – Engem egy negyvenéves asszony tanított meg a szerelemre.

Ez a tikkadt vallomás váratlanul ér, hamarjában nem is tudok rá felelni. Ilán azonban a hallgatást a szavain való csendes tűnődésnek véli, és egy tévelygő férfi bűnbánó közlékenységével teszi hozzá:

– Fejőnő volt a kibucban. Utána egy anarchista lány következett, Haifából. Ő Izrael szabadságharcosa^* volt. Érdekel?

Aggódom, hogy az anarchista lányt mások is követik, ezért aztán én húzom magamhoz a fiút.

– Ilán!

– Hallgatlak – mondja ünnepélyesen, és a fejét az állam alá tolja.

– Téged érdekel, Ilán, hogyan metszünk serleg formára?

Nem erre számított, de azért ebbe is beletörődik.

– Nagyon, testvérem – sóhajtja átszellemülten. – Ennél igazán semmi sem érdekel jobban.

– Rendben van, Ilán. Akkor most én mesélek neked.

Ilán hátralép, tenyerét rémülten feltartja.

– Ekszküz, testvérem. Csak ne gyötörd magad. Azt áruld el, kérlek, testvérem, hányadik rügy fölött metszünk?

– A harmadik fölött – mondom. – Az első rügy meddő.

– Meddő – ismétli a fiú, és a fejét ingatva mutatja, hogy mennyire megrázta ez a kijelentés. Kezét a derekához emeli, kis hessegető legyintésekkel elküld az útjából. Délcegen odasétál az első sor elejére, görbe lábát szétterpeszti. Fél szemét behunyja, és úgy próbálgatja egy kicsit az ollót, hogy hol a legcélszerűbb megfogni. Hamarosan rá is talál a legkevésbé fárasztó tartásra. Nem hajol le túlságosan, annyira csak, hogy az olló pengéje éppen elérje tövénél a venyigét. Lemetszi az első ágacskát, s ahogy gondolkodás nélkül a következő fölé hajol, látszik rajta, hogy tekintetével már fölmérte a teendőit. Az igyekezettől a nyelve kibújik a szája sarkából, de még egy tétova pillanat sem előzi meg, amikor a tövénél lemetsz egy rendetlen ágat, amelynek rügyeiből várhatóan felelőtlen irányba igyekeznének az új hajtások. Minden szó fölösleges, amit ennek a fiúnak a munkáról magyarázhatok.

– Van nálatok szőlő? – kérdezem.

– Szőlő mindenütt van, testvérem – motyogja maga elé, s figyelmét egy szempillantásra sem vonja el a fáról. Gondosan lefarag egy kis megmaradt bütyköt a venyige tövénél. – Szőlő az egész világon van. Talán még Venezuelában is. Bármily különös ez, testvérem, de szőlő mindenütt van…

– Csináld! – mondom.

Azután én is szétterpesztem a lábam a következő sor elejénél, de az olló nyelét alig bírom szétfeszíteni. Jó ideig csattogtatom, amíg fölenged kissé a forgóba száradt olaj. Amikor az első ágat lemetszem, a fiú már a tizedik fánál tart, s csak a kert vége felé érem utol. De Ilán, alighogy befejezi a sorát, már bukdácsol is tovább, annyi ideig sem vesztegel, hogy kinyújtóztassa a hátát. Lassacskán beletörődöm, hogy képtelen vagyok lépést tartani vele, abban bízom csak, hogy előbb-utóbb lelankad a buzgalma. Ám egyre jobb kedvű lesz ez a fiú, a libegő zsebkendővel a fején, s már énekel is, és ahányszor megnyomja az ollót, megnyomja azt a szótagot is, ahol éppen tart: Kit válasszak feleségül, vagy Sosanát, vagy Cviját…”

A nap kibírhatatlanul tűz, de a bőröm száraz, mint a papír, a sugárzás a verejtéket is azonnal felszárítja.

– „Sosanát, Cipórát, Ilánát vagy Cviját”… – énekli a fiú, és a metszőollóval integet a jemeni lánynak, aki a vízzel teli dzsárával a fején baktat vissza a narancsosból.

Güula ügyet sem vet ránk. Betolja a dzsárát a szekér alá az árnyékba, maga is ott marad, hasra fekszik, kis teste vonaglik a fáradtságtól. Pihen egy keveset, aztán előbújik a szekér alól, és elindul a sorok közé, hogy kihordja az útra a venyigéket. Nem lehet idősebb kilencévesnél. Nincs egyetlen szava semmire, gépiesen szedi a lábát, s mindig maga elé néz, a világnak csupán azt a pici darabját látja, amire éppen rálép.

Ilán végre az egyik sor végén megáll, és hagyja, hogy utolérjem. Akkor megint lendületet vesz, és megint előttem csattogtatja az ollóját. Olykor hátrapillant, gyöngéd szánalom bujkál a tekintetében, mint aki azt mondja: ekszküz, testvérem, mit csináljak, ha szebb, okosabb és erősebb vagyok nálad…

Így dolgozunk kora délutánig.

Kora délután váratlanul föltámad a szél, a semmiből tör ki hirtelen, és lebegő, sárgás bogárfelhőt hajt maga előtt. Egyetlen rövidke hullám fut át csupán a ciprusokon, aztán beáll ismét a szélcsend, s a levegőben leülepedő porszemek csillognak.

Ilán kiegyenesedik, elbámul a szél vonulásának irányába, tenyerével ernyőt formál a szeme fölött, és olyan gondterhelten szólal meg, mint egy gazda, aki nyolcszáz dunám földjének terméséért aggódik.

– Hajnalra itt a hamszin.

– Lehet – mondom. – De most pihenjünk egyet.

– Nem vagyok fáradt – néz rám szelíd mosollyal. – De már ez így van, testvérem. Nem mindenki egyforma… Engem például felfrissít a munka – magyarázza, s belebotlik rögtön egy göröngybe, majdnem elesik. Alig vonszolja magát, de azért olyan kedvetlen képpel telepedik le a szamár mellé a vékonyka árnyékban, mintha szíve szerint a pihenés helyett inkább körülszaladgálná a szőlőskertet. És úgy húzza ki a dzsárát is a szekér alól, mintha csak szórakozottságból tenné. Megkopogtatja a nedves agyagot, és azt mondja meglepetten:

– Víz.

– Víz – mondom. – Hát nem különös?

Nem válaszol. Megnedvesíti a zsebkendőjét, visszahelyezi a fejére, és a keréknek dőlve élvezi, hogy a cseppek végigcsurognak az arcán.

A jemeni lány már nyúl is a dzsáráért.

– Hagyd csak, Göula – tolom el a kezét. – Most én hozok vizet.

Amikor visszajövök a narancsosból, Ilánt és a jemeni lányt szokatlan egyetértésben találom. A földön guggolnak, az út szélén, szorosan egymás mellett. A fiú a sötétbarna rögök között turkál, Göula csillogó szemmel követi minden mozdulatát. Az oldalzsák mellett üres töltényhüvelyek hevernek a földön, a jemeni lány is szorongat egyet a kezében.

– Megszerettük egymást – hunyorít rám a fiú. – Mondtam neked, hogy engem mindenki megszeret.

Tömény puskaporszag terjeng a levegőben, apró füstfelhők foszladoznak az ágak körül.

– Megtanítottam Göulát, hogyan lehet puska nélkül lőni.

– Ez igen – mondom.

– Téged is megtanítsalak?

– Natürlich.

– No, várj – mondja Ilán. Előkotor az oldalzsákból egy töltényt és egy levelezőlapot, és négykézláb a szekérhez mászik. A golyó hegyét egy láncszembe dugja, és addig feszegeti, amíg a hüvely szája meglazul. Akkor a golyót kiemeli a hüvelyből, leteszi maga mellé a földre, és a hüvelyből a levelezőlapra szórja a puskapor felét. A golyót azután visszahelyezi a hüvelybe, amelynek száját addig tágítja, amíg a golyó teljesen lecsúszik a fenekére. Akkor a levelezőlapról óvatosan visszaszórja a hüvelybe a puskaport, amely teljesen befedi a golyót. Azután a hüvelyt belefúrja a földbe, úgy áll ki belőle, mint egy aprócska aknavető. Egy gyufaszál lángjával meggyújtja a puskaport. A puskapor sisteregve ég, azután a szőlőskertre irányított csövecskéből tompa pukkanással kiröppen a golyó.

A jemeni lány azonnal felkapja a forró és kormos hüvelyt, és a füstöt szagolgatja.

– Tedd el emlékül – mondja Ilán.

– Ez egész jó – mondom. – Kitől tanultad?

– Kitől?! – csodálkozik rám. – Hát Havacelettől.

– Ki az?

– Nem tudod? Havacelet Hamburger. Az anarchista lány.

– És ő kitől tanulta?

– Az apjától.

– Az apja is Izrael szabadságharcosa volt?

Ilán elégedetlenül csóválja a fejét.

– Nem hallottál róla? Arje Hamburger. Felakasztották. Akkor kapták el a parázna britek, amikor Avraham Sternt is kikészítették. Havacelet tőle tanulta meg, hogyan lehet egyetlen tölténnyel embert ölni.

Ezekben az időkben senki sem kételkedett benne, hogy az Izrael szabadságharcosai néven ismert terrorszervezet leginkább egyetemi hallgatókból álló hősei meglehetősen találékonynak bizonyultak, ha gyilkosságról volt szó. Magam is ismertem egyet s mást a fegyvertárukból. Egy sápatag képű jeruzsálemi bölcsész valamikor nagy titokban megmutatta nekem a töltőtollát, amely valójában egy rövid acélcső volt, s ha megnyomták a kupakját, éppúgy működött, mint egy pisztoly. De ennek a tölténydolognak a hatásában nem bíztam. Ha a golyó a meztelen testét éri valakinek, legföljebb megpörköli a szőrét.

De hát nem akarom kiábrándítani a fiút.

– Jó dolog – mondom. – Ennek még hasznát veszed.

A jemeni lány várja, hogy történjék valami. Ilán megsimogatja a fejét.

– Nincs több töltényem, Göula.

– Eredj – mondom. – Itasd meg a szamarat.

A fiú összehúzza magát, egészen kicsire a szekér oldalán, és ábrándosan ringatózni kezd az emlékek hullámain.

– Így van ez, testvérem, te ezt nem értheted. Ezt senki nem értheti az egész világon. Én is foglalkoztam marxizmussal, tudok valamit a kizsákmányolásról, meg minden. De amit Havacelet tudott… – S karját széttárva mutatja, hogy erre nincs is szó.

– Jobban tudott, mint a fejőnő?

Ilán gondosan elrendezi a zsebkendőt a fején, feljebb ráncigálja a klottnadrágot, amelynek gumija meglazult, s a nadrág minduntalan a köldöke alá csúszik. A sokat próbált férfiak fáradt és kesernyés hangján szólal meg.

– Ha arra gondolsz, egyszer feküdt csak le velem, mert azt mondta, hogy fáj a feje és ideges, és az jót tesz neki, ha ilyenkor lefekszik valakivel. Havacelet csodálatos volt. Szabad és független.

– Mi lett vele?

– Börtönben van, testvérem. A jeruzsálemi katonai fegyházban. Három hónapot kapott, mert azt mondta egy századosnak, hogy fasiszták parancsait nem teljesíti.

– Ez szép – ismerem el.

– Három hónapot – ismétli Ilán gyászosan. – De ha kijön, megint leültetik. Szerinte az egész hadsereg fasiszta. A tisztek meg mindenki, aki rangjelzést hord. – Fontoskodva teszi hozzá: – Tudtad te azt, hogy Izrael szabadságharcosainál nem voltak parancsnokok?

– Hát mik voltak?

– Felelősök. Minden akcióhoz választottak egy felelőst. Havacelet nem szerette azokat, akiknek rangjuk van.

– Kivéve, ha a feje fájt – mondom. – Vagy ha ideges volt.

Ilán nem sértődik meg.

– Beszélsz, csak beszélsz, testvérem. Mert nem ismered Havacelet Hamburgert.

Kezdem unni az anarchista lányt.

– Mit nyavalyogsz? – mondom. – Három hónap igazán nem idő. Egy Havacelet Hamburgerért.

– Nem az a baj – ráncolja össze a homlokát. – Havacelet egy arabhoz megy feleségül.

Ez valóban meglep.

– Arab fiúval jár?

– Nem jár senkivel – mondja Ilán. – Elvből akar hozzámenni egy arabhoz. Azt mondja, hogy ezzel jóvátesz egy csomó dolgot.

– Felemelő gondolat – mondom. – Ezzel aztán minden rendbe jön.

– Havacelet jellem – mondja Ilán, és ellágyultan mutatja. – Pedig ilyen kicsi. A mellemig sem ér. Rövid, fekete haja van, mint egy fiúnak. S az orrán mindig van egy pattanás.

Megpróbálom elképzelni magamban Havaceletet.

– Bajusza nincs? – kérdezem.

– Kis pihék vannak az orra alatt. De alig látszik. Honnan tudtad?

– Sejtettem – mondom. – Az anarchista lányoknak mindig vannak kis pihék az orruk alatt.

Ilánnak megint nem tetszik valami a hangomban, s megint úgy néz rám, mint egy gyanúsan lopakodó kutyára.

– Tudod te azt, hogy Havacelet még tizenhat éves sem volt, amikor megölt egy angol adóhivatalnokot?

– Nem tudom – mondom, és fölállok a fiú mellől. – Menjünk dolgozni.

– Máris?

– Ha tovább beszélgetünk, fájni fog a fejem, és ideges leszek.

A nadrágját húzogatva ballag utánam.

– Nincs egy jó szavad hozzám – dünnyögi a hátam mögött. – Te vagy az egyedüli, aki nem látta meg bennem, hogy milyen intelligens és mélyérzésű fiú vagyok.

– Ezt már más is mondta neked?

– Nekem?! – Bágyadt legyintéssel tudtomra adja, hogy ez megszokott muzsika a fülének. – Például a német fiú is, kérlek. Azt mondta, hogy én mindenben meglátom a lényeget. Azt mondta, csodálja, hogy a kibucban is széles látókörre tettem szert. És mindemellett szerény vagyok és jólelkű.

– Fejezzük be a munkát, Ilán.

Lehajol a szőlőhöz, azután ismét felegyenesedik.

– Mit csinálunk este?

– El kell mennem egy családhoz.

Csípőre teszi a kezét.

– És velem mi lesz?

– Megvársz valahol.

Ilán megrázza a fejét, mint aki képtelen felfogni, hogy ez igaz lehet.

– Nem viszel magaddal?

– Sajnálom, Ilán.

Többet nem szól hozzám. Beleveti magát a munkába, valósággal végigszáguld a soron, metszés közben könyökét a nadrágjához szorítja, ha elveszi a karját, a nadrág azonnal lecsúszik a térde alá.

Munka után valószínűleg átmegyek Katrába Erellához, és tudom, hogy a fiút nem vihetem magammal. Bárhová magammal vihetem a fiút, csak Szandelékhoz nem. Alig hiszem, hogy Erella apját boldoggá tenné ez a fiú, és egészen biztos, hogy nem értené meg, milyen mélyérzésű és intelligens. Ilán is ott hordja azt a pici jelet a homlokán, amitől a vezetésre hivatott és felelősségteljes férfiak megborzonganak, és elvesztik az önuralmukat. Emanuel Szandel nem ismer szeszélyt és meggondolatlanságot. Ő az életét kedélytelen hivatallá egyszerűsítette, kizárt belőle minden kételyt és elhamarkodott ítéletet. Megbízhatóan és hasznosan igazgatja a világot a hatalom alacsonyabb rétegeiben, s talán maga sem tudja, hogy azért nem emelik soha feljebb, mert jelleméből hiányzik a legcsekélyebb hajlam is a felelőtlenségre és a hitetlenségre, amely a valódi hatalomhoz szükségeltetik. Emanuel még a gyermekeivel sem tud mit kezdeni, a csacska kérdések előtt tehetetlenné válik, s gyötrődve tér ki a válaszok elől. Ráncokkal árkolt, férfias arca akkor lágyul csak el, amikor a feleségére pillant, Emíliára, aki mint egy el-eltűnő árnyék lebeg a ház körül, félénken és haszontalanul. Emília minden tevékenysége abból áll, hogy délelőttönként festőállványával kivonul a ház elé, egy-két órát festeget, mindig talál valamit az egyhangú táj részleteiben, amely megragadja a figyelmét: virágzó kaktusz, kerítésre akasztott dzsára, egy olajfa napfényben vibráló lombja. Emanuel megáll a háta mögött, egy ideig összehúzott szemmel figyeli az alakuló képet, és a gyöngédségtől krákogva azt mondja: „Ezt jól kihoztad, drágám.” Vagy azt mondja – s ez a csúcsa az elismerésnek –: „Nagyon hasonlít, drágám.”

Szandelék szobájában az ágy fölött, aranyozott keretben egy vízfestmény lóg, amely még Szarajevóban készült, húsz évvel ezelőtt. Emília ül a képen egy férfi ölében. A sűrű szemöldökű férfi drótkeretes szemüvege mögül szigorú pillantást vet a világra, szakálla az állától két oldalra ágaskodik, s a fején bojt nélküli, lapos fezt visel. A kislány, fehér tündérruhájában, merev mosollyal, súlytalanul és oda nem illően helyezkedik el a férfi combján, mintha csak később festették volna a képre. Emília láthatólag nagyon szép volt. Az arca – ha nem nyitja ki a száját, és nem látszanak mészhiánytól megromlott fogai – még mindig vonzó. Meleg színű, finom bőrén átütnek az erek, nagy, sötét szeme valami megejtő és simogatásra ingerlő gyengeséget sugároz. De a teste riasztóan és zavarbaejtően vézna. Emília gyakran szédül, a vérszegénység napokra ágyba kényszeríti. Amikor nem fest vagy nem hever az ágyán, céltalanul kószál az udvaron, elbámul a semmibe, és minden ok nélkül sírni kezd. Harmincéves sem volt még, amikor a hetedik gyereket szülte, és most harminckét éves.

A gyerekekkel Erella foglalkozik. A lánynak azonban ez nem teher, szereti, ha sokan forgolódnak körülötte, ő talán még Ilánnak is örült volna. Erella lassacskán kezdi kinőni a hat testvérét, újakra azonban már nemigen számíthat, ezért a szomszéd gyerekeket is maga köré gyűjti. Amikor meglátogattam a tél elején, éppen egy török gyerek lógott az oldalán, a jugoszláv zsidókból álló település ugyanis a közelmúltban két ázott izmiri családdal gyarapodott. A török gyerek nyolcéves volt, teljesen kopasz és reménytelenüil kancsal. Mose Áron Herrerának hívták, ami a gyerekeknek valahogy nagyon tetszett, és nem hagytak el semmit a nevéből. Azt mondták: gyere játszani, Mose Áron Herrera. Mose Áron Herrerának hiányzott elöl két foga, és a zsebkendője spárgával volt hozzáerősítve a nadrágjához. „Nem szabad féltékenykedned Mose Áron Herrerára – mondta Erella, amikor az arcomon észrevett egy türelmetlen fintort, mert nem hatott meg túlságosan, hogy a gyermek meghitt sétánkra is elkísér, egy kiszáradt arab gyümölcsösbe. – Mose Áron Herrera most jött csak az országba – mondta Erella. – Nagyon fontos, hogy foglalkozzunk vele. Ki kell gyomlálni belőle a rossz galuti szellemet.” Mose Áron Herrerának azonban nem mondta, hogy ő se féltékenykedjék rám, pedig a fiú leplezetlen rosszindulatot tanúsított irántam, és egyszer bele is csípett a karomba.

– Ne rosszalkodj, Mose Áron Herrera – mondtam –, mert megharapom a füled.

– Beszélhetsz neki – mondta Erella –, Mose Áron Herrera nem ért héberül.

Később kiderült, hogy valamit mégiscsak ért.

A gyümölcsösből este elmentünk a gedérai moziba, s amikor a kerthelyiséghez értünk, Erella megállt, és jelentős pillantást vetett a gyerekre. Mose Áron Herrera azonnal megértette, hogy miről van szó, kancsal tekintete ragyogva fordult két tábla felé, és lassan, tagoltan elolvasta héberül a két feliratot: – Bejárat – Kijárat. – Azután elismételte törökül is: – Indirme – Bindirme.

A film lankatag unalommal töltött el. Amerikában készítették, és a szereplők jiddisül beszéltek. Egy rabbi fia bajlódott egy ír metodista lelkész lányával, s az volt a film címe: Avraham ír rózsája. Erella cuppogva szopogatta a cukorkáit.

Amikor kimentünk végre a moziból, ismét meg kellett állnunk a két felirat előtt, és Mose Áron Herrera ismét megcsillantotta a benne rejlő képességeket: – Bejárat – Kijárat. Indirme – Bindirme.

– Remek fiú vagy, Mose Áron Herrera – mondtam, és végighúztam a tenyerem a kis meleg kopasz fején.

A mozdulattól némileg megengesztelődött, és engedékenyen felém nyújtotta spárgán lógó zsebkendőjét, hogy én is használhatom.

– Lehet, hogy sok gyerekünk lesz – mondta Erella, és sejtelmesen lenyalt egy kis cukrot az ujjáról. – Lehet, hogy szépek lesznek, mint az öcsém, Eljakim és Mose Áron Herrera.

Elképedve néztem rá, ez ideig egyetlen sóhajával sem árulta el, hogy valaha is megfordult a fejében a gondolata azoknak a bolondos előkészületeknek, amelyek a gyerekek létrejöttét elkerülhetetlenül megelőzik.

– Az ilyesmit meg kell gondolni – húztam az orrom megfontoltan, és nagyon elégedett voltam magammal. Ezt éppen úgy mondtam, mint Emanuel Szandel.

Erella szemérmesen kuncogott, és a következő ujját kezdte nyalogatni.

Útközben azután egyik kezével Mose Áron Herrera kezét lóbálta, a másikkal az enyémet. Mose Áron Herrera a vetélytársak gőgjével pislogott felém. Nagyon irigyeltem a helyzetét. Semmi mást nem kívántam már Errerától, mint azt, hogy ragacsos kis kezével megfogja a kezem, és sétálni vigyen egy kiszáradt gyümölcsösbe. Akárcsak Mose Áron Herrerát.

A kisfiú sanda pillantásait jóindulatú mosollyal viszonoztam.

– Indirme – Bindirme.

 

 

Az utolsó sort fejezem be. Ilán természetesen előttem végzett, s nagyon mutatja, mennyire kellemetlen mindig várakozni rám. Kiveszem a kezéből a metszőollót, és intek Göulának, hogy befoghatja a szamarat. Amíg a lány a szekérrel bajlódik, eltakarítom az útra szóródott venyigéket. Azután elhelyezkedünk a kocsin, Ilán a helyére ül, a jemeni lány mellé, a bakra. S úgy látom, megint azzal akar büntetni, hogy nem beszél hozzám, mert az országútig egy szót sem szól. Akkor fordul csak hátra, amikor már Katra felé közeledünk.

– Végleg elhatároztad, hogy nem viszel magaddal?

– Végleg, Ilán.

Mocorog egy kicsit a bakon, s azután egy kacér kijelentésre szánja el magát.

– Pedig nem bántad volna meg.

– Gondolod?

– Én nem ismerem azt a családot – kezdi félszegen, mint akinek szerénységből nehéz valamit kimondani –, de biztos vagyok benne, hogy jó benyomást keltenél velem. Nem mindegy, hogy az embernek ki a barátja.

– Igazad van –, mondom, majd mesélek nekik rólad.

Keze fejével megtörli a homlokát.

– Különben nem baj – mondja kényeskedve, mint egy elhanyagolt asszony, aki palástolni igyekszik a szégyenét. – Úgyis meg kell írnom egy-két levelet.

– Kinek?

– Óóó… az én leveleimet sokan várják. Mulatságos leveleket írok, ezt elhiheted nekem.

Kinyújtott nyelvével elfog egy lehulló cseppet a nedves zsebkendőről, s rögtön bele is feledkezik az időtöltés új lehetőségeibe, nyelvét forgatva vadássza a legördülő cseppeket.

Gedéra első házainál járunk, amikor a fiú megint megfordul, s rákönyököl a bak támlájára.

– Havaceletért otthagytam volna a kibucot – jelenti ki.

– Nagy áldozat – mondom.

– Már el is terveztem, hogy odaköltözöm hozzá. Lakása van a Karmel-hegyen. Montefiore utca, a számot nem mondom meg.

– Mit akartál csinálni Haifában?

Szája elé teszi a kezét.

– Bombákat.

– Minek?

Vár egy kicsit, amíg magamtól is megértem, minek kellenek a bombák. Azután a tenyerébe leheli:

– Robbantani.

– Hol?

– Mindenütt.

– Mindenkit fel akarsz robbantani?

– Igen.

– A kizsákmányoltakat is?

– Mindenkit – mondja sötéten. – Mindenkit, aki jól érzi magát ebben a világban.

S rögtön visszafordul. A legcsekélyebb jelet sem sikerül elkapnom a tekintetéből. Görnyedten és mozdulatlanul ül a bakon. Vöröslő tarkóját látom csupán, és azon töprengek, milyen lehet most az arca. Nem pillant oldalra sem, békében hagyja a jemeni lányt, aki fásultan tartja kezében a gyeplőt, a fáradtság a feje búbjáig elöntötte. Késő délután van, a falu kihalt, a szekerek mind hazatértek, s az ösvényen trágya gőzölög. Ilán csak ül szótlanul, fején a remegő zsebkendővel, s a bajuszát csavarja. De amikor meglátja a kerítés előtt álldogáló Joram Kaplinszkit, leugrik fürgén a bakról, egyenesen a gazda orra elé.

– Végeztünk, főnök – mondja keményen, és két kézzel húzogatja feljebb a klottnadrágot.

Joram válaszra sem méltatja. Szemével a jemeni lány felé vág.

– Rendesen dolgozott a kis dög?

– Igen, Joram.

Göula nem mozdul a bakon. Az ő számára nem ért véget a nap. Joram kihordta a tejeskannákat az útra, még el kell vinni az átvevőhelyre. Azután még takarmány a tyúkoknak, s az is biztos, hogy az asszony felsúroltatja vele a konyhát. Göula akkor fejezheti csak be a munkát, amikor Joram is leveti magáról a friss lucernától zöld foltos nadrágot.

Amikor földobjuk a kannákat a kocsira, Göula hozzá sem ér a gyeplőhöz, a szamár magától útnak ered.

– Igyekezz – kiált a kocsi után Joram, s a hangja úgy cseng, mint amikor az arab cselédje után kiáltott: „Idzsiri!”

Joram Kaplinszki azután a nadrág hátsó zsebéből előhúz egy tárcát, amely éppen olyan elrongyolt, mint a nadrág. Hüvelykujját megnyálazza, és az egy ujjával kisodor a tárcából hat darab bankjegyet.

– No, itt a pénzetek.

Átveszem a pénzt, a felét Ilán tenyerébe nyomom, a fiú megbűvölve teríti szét kezében a bankjegyeket.

– Világ ura! Ennyi pénzem még sohasem volt.

Ez tetszik Joramnak. Ezen elmosolyodik.

– Kibucnyik vagy? – Először szólítja meg a fiút.

– Hát nem látod, főnök? – mutat magára Ilán arcátlanul panaszos képpel. – Én csak egy szegény, szerencsétlen, buta kibucnyik vagyok – s gondoktól gyötörten fordul felém. – Érzem, hogy a pénz bűnre csábít. El sem tudod képzelni, mik fordulnak meg máris a fejemben. – Belém karol, fejét a vállamra hajtja, mintha máris látomása volna a pénz felhasználásának egyik változatáról. – Megyünk, drága?

– Menj csak egyedül – mondom, s lefejtem a karját. – Írd meg a leveleidet. Vagy öltözz át, és vacsorázz meg a vendéglőben.

– Te nem öltözöl át, drága?

– Nem, drága. Én majd itt lemosdom az istálló mögött.

– Hozok egy törülközőt – mondja Joram, s mielőtt bemegy az udvarra, még odaveti Ilánnak:

– Nálam mindig találhatsz munkát, fiú.

Ilán mélyen meghajol.

– Köszönöm, főnök. – S amikor Joram eltűnik, behúzza a nyakát, kifordítja a tenyerét, mint egy töprengő, öreg rabbi.

– Legyünk igazságosak – mondja. – A kizsákmányolásnak is van rossz oldala, és van jó oldala.

– Ezt tanultad te Havacelet Hamburgertől?

Ilán ábrándosan felsóhajt.

– Havacelet csodálatos. Ilyen kicsi. És mindig van egy pattanás az orrán.

– Néha kettő – mondom.

– Nem. Mindig csak egy – mondja Ilán, s szorongva teszi hozzá: – Sokára jössz?

– Nem tudom.

– Várok rád.

A dereka fölött markába gyűri a klottnadrágot, melyben a gumi már láthatólag semmit sem tart, s férfiasan a szemem közé néz.

– Szereted Saul Csernihovszki verseit?

Ez a fiú mindig tud újabb meglepetéssel szolgálni.

– Melyikre gondolsz?

– „S volt köztük egy, akárha bronzból önték…” – szavalja Ilán, s vékony, görbe lábain hintázva, egy emlékmű fenségével húzza ki magát, mintha ő volna az, akit „akárha bronzból önték”. Azután szívére teszi a kezét. – Várok rád, Uri.

Előrenyújtott kézzel indul el, akár a római harcosok. Húszlépésnyire tőlem megfordul, lábujjhegyre állva rázza felém a karját, mint aki egy távolodó hajóról int búcsút.

Az udvarban a tehénistálló mögött egy deszkabódéban van a mosdó, Joram eszkábálta össze valamikor az arab napszámosoknak. A csövek a föld fölött vezetnek a tűző napon, jó ideig csak forró víz folyik, a bódéban gőz gomolyog. De a bőrömön lassacskán hűlni kezdenek a forró cseppek, s azután ernyedten adom át magam a jéghideg zápornak.

Joram egy csésze teával vár az udvaron.

– Katrába mégy? – kérdezi.

– Oda, Joram.

Szorosan mellém lép, és rám tolakszik egy ravaszkodó mosollyal.

– Elveszed?

– Még nem gondolkodtam rajta, Joram.

– Vedd el – mondja. – Ennek így kell lenni.

– Miért kell ennek így lenni, Joram?

– Már nem vagy akárki – mondja titokzatosan. – Nemsokára te is gazda leszel.

– Gazda?

Mutatóujjával megérinti a szája szélét, hogy amit mond, arról még nem szabad beszélni senkinek.

– Huszonöt dunámot kapsz a m’rári földekből. Megszavaztuk.

A teát szürcsölöm, egészen belebújok a csészébe. Joram várja a hatást. Azután úgy gondolja, hogy még valamit hozzá kell tenni, hogy a hatás teljes legyen.

– Vedd el azt a lányt – mondja. S a hangja olyan olvatag, mint egy tál befőtt. – Szerszámra ne legyen gondod. Elviheted kölcsön, amire szükséged van. – Vállamra nyomja a kezét. – Elvégre jól jártunk mindannyian.

– Ez igaz – mondom, s leteszem a csészét az istálló előtt, a padra. – Még Mahmud Nadzsar is.

Hagyja elszállni a füle mellett. Megszorítja a vállamat.

– Iszol még egy teát?

– Nem kérek.

– Odaadjam a lovat?

– Nem érdemes, Joram.

Végre elveszi rólam a kezét. Felkapja a csészét a padról, kiönti a földre a maradék teát.

– Okoskodó fiú vagy te – mondja. – Te olyan okoskodó fajta vagy. – A csaphoz ballag, vizet enged a csészébe. – Nincs semmi baj. Majd ha gazda leszel, te is megváltozol. Akinek van már valamije, az nem okoskodik.

– Köszönöm a teát.

Joram a kapuig ballag mögöttem.

– Változz meg, Uri – hajtogatja –, változz meg, jót akarok neked. Te már nem vagy akárki. – S még a kapuból is utánam szól. – Az ösvényen mégy?

– Arra rövidebb – mondom. – Nem igaz?

– De igaz – bólogat rá. – És az is igaz, hogy okoskodó fiú vagy. Nem tesz az jót, ha az ember sokat okoskodik…

 

 

Katrát a gedéraiak szokás szerint az országút felől közelítik meg, az országútról kövezett út vezet a falu főteréig. A repedezett, gondozatlan ösvényt, amely Jorám udvarától ötvenlépésnyire, a szélütött Jeróbeám Senkin háza mellől kanyarog Katrába, a gazdák elkerülik. A szekerek elakadnak a repedéseken, néhol pedig kínlódva lehet csak utat törni az elburjánzott bozótban. Cselédút volt ez az ösvény valaha, a két falu kapcsolatának hátsó kijárata. Arabandzsik – arab kocsisok – és hímzett kendős cselédek siettek át hajnalonként a zsidó gazdaságokba, azután alkonyatkor hazafelé. Attól a naptól fogva, amikor a zsidó védelmi szervezet kitiltotta az arab munkásokat Gedérából, elnéptelenedett az ösvény, azok használják csak, akiknek más útjuk nincs, a fekete sátraikkal katrai földeken táborozó jemeni zsidók. A turbános, szakállas kis emberek már itt várják meg a Messiást azon az új településen, amelyet Juda Fáklyáinak neveznek majd, s amelynek első cölöpjét – áldassék érte a Név – a filiszteusoktól visszahódított földön verik le.

Más oka is van annak, hogy a gedéraiak elkerülik ezt az ösvény. Nem nagy örömmel mennek el a béna Jeróbeám előtt, aki délutánonként a háza előtt bóbiskol, és tolószéke valósággal eltorlaszolja az utat. Nehéz elviselni a rémséges tudatot, hogy a magatehetetlen testben még sebzetlen lélek kószál, s nyáladzó, lila ajkakon kimondhatatlan gondolatok lebegnek. Amikor még egészséges volt, hórihorgas alakja úgy dőlt a falura, mint egy veszélyesen kiálló szikla, a gazdák legszívesebben félreugrottak volna előle. A gazdák éppen úgy nem szerették, mint ahogy a mindenre emlékező Mózest sem szerették egykor a zsidók, s az Örökkévaló akkor nagy micvét tett, hogy nem engedte be az ígéret földjére. De aki valaha Jeróbeámnál dolgozott, szívesen gondolt vissza rá. Alig volt munkás Gedérában, aki ne dolgozott volna a hatalmas gazdaságban, én magam másfél esztendeig szántottam a lovaival. A munkások úgy hívták Jeróbeámot: a kínai, s nem minden alap nélkül. Bronzszínű, cserzett bőre mintha egy ázsiai pásztor széles arccsontjain feszült volna, ki tudja, miféle keveredés alakította ki ezt a kemény, szögletes, merev ábrázatot. Jeróbeám Senkin egyike volt a gedérai szibirjákoknak, ahogy a habarovszki, vlagyivosztoki zsidókat nevezték. Egész ifjúságát Szibériában töltötte, Novoszibirszkben végezte el a gimnáziumot, s csupán a behajózása előtt szegődött el mezőgazdasági munkára egy orosz kisbirtokoshoz, Odessza környékén. Az elsők között volt, akik birtokba vették a gedérai földeket. A terméketlen, legelőnek is haszontalan pusztaságot a katrai Jahja Izmail efenditől vásárolták meg a Rothschild alapítvány ügynökei, s Jeróbeám még egy ideig Jahja Izmail efendinél dolgozott napszámban. Két hasznos dolgot tanult tőle. Megtanult arabul, s megtanulta azt a szokást, hogy együtt üldögéljen a munkásaival esténként az udvarán. Engem különösen kitüntetett, még a húsvét esti vacsorára is meghívott, együtt ünnepeltem rosszkedvű fiaival, akik Tel Avivból és Haifából jöttek haza az ünnepre, családostul. A felesége akkor már régóta nem élt, Jeróbeám egyedül maradt a terméskőből épült, rideg házban, ahol a ház körüli teendőket egy Latifa nevű arab öregasszony végezte.

Már az ünnep délutánján átmentem Jeróbeámhoz, segítettem Latifának, aki akkora szenvedéllyel súrolta fel az ebédlő hajópadlóját, hogy a szobában estére nedves, hideg szag terjengett, mint egy fenyőerdőben eső után. A keskeny ablakokon át nappal is alig szűrődött némi fény a dísztelen, nehéz bútorokra, a zömök tölgyfa asztal lábai ácsszekercékre emlékeztek. A csupasz meszelt falakon három régi kép lógott: Jeróbeám feleségének képe még odesszai diáklány korából, tányérsapkával a fején, azután egy olajnyomat, amely az első angol főbiztost, Sir Herbert Samuelt ábrázolta díszruhában, végül egy csoportkép, amelyről azt hittem először, hogy egy beduin törzsről készítették. Fiatalemberek ácsorogtak a képen, sűrű redőzetű kefiát viseltek s bő fekete köpenyt. Azután felfedeztem a fekete beduin köpenyek mögött az ukrán ingeket, s az egyik fiatalember arcán felfedeztem Jeróbeám vonásait. Széder este, a vacsora alatt, az asztal végében ültem, szemben Jeróbeámmal, jobbra és balra tőlem a két unoka, Jehiélnek, Jeróbeám nagyobbik fiának a gyerekei. Jehiél tisztviselő volt a Tel Aviv-i Anglo-Palestine Bankban. Jeróbeám a két menye között foglalt helyet.

Latifa letette az asztal közepére a kendőbe burkolt pászkát, meghajolt Jeróbeám felé, és azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.” Azután ahányszor behozott valamit, mindig meghajolt Jeróbeám felé, és mindig azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.” Jeróbeám pedig mindannyiszor ránézett Latifa hurkákra tagolt, foltos, barna arcára, melyen itt-ott hegyes kis szőrszálak ütköztek ki, s a szemével intett neki valamit, amit csak ők ketten értettek meg, s amire Latifa mindig elmosolyodott. Jeróbeám még a vacsora előtt elkortyolgatott egy kis üveg diópálinkát, ettől jókedve kerekedett, és önfeledten dúdolta maga elé: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Akkor Jehiél türelmetlenül rámutatott az asztalon heverő díszes könyvre, az Agadára, hogy kezdődjék végre el az ünnep. Jeróbeám felnyitotta az Agadát, belelapozott, s mint aki mindezt roppant unalmasnak találja, nagy lendülettel összecsapta a könyvet. S ahelyett, hogy elmondta volna, miként szabadultak meg a zsidók a rabszolgaság házából, elmesélt egy ősrégi történetet a katrai török rendőrfőnökről, a müfettisről, aki egyszer elvesztette a cvikkerét, és úgy olvasott fel egy fontos okiratot, hogy abból a zsidóknak származott előnyük. Akkor Jehiél bátortalanul – már csak az unokák miatt is – megpróbálta a hangulatot ünnepi mederbe terelni, és azt mondta: „Együtt ülünk, mint Jakov és fiai.” Erre Jeróbeám öklével az asztalra csapott, és azt mondta: „A gázai kajmakám volt az ejalet legravaszabb embere, de én neki is túljártam az eszén. Fejzullah bejnek hívták a megyefőnököt.” Eliézer, a kisebbik fiú, aki a kereskedelmi flottánál szolgált, felállt, és a földhöz koppantotta a székét: „Apa. Mégiscsak húsvét este van.” Úgy látszott, mintha Jeróbeám megszeppent volna. „Igaz, igaz – bólintott. – Ki mondja el a miben különbözik-et?” A hatéves Gideon apja nógatására Jeróbeám elé állt, és megindultan elnyöszörögte, hogy „miben különbözik ez az éjszaka a többi éjszakától?” Jeróbeám mindvégig maga elé dünnyögött: „Cár Nyikoláj… Cár Nyikoláj…” Amikor a kisfiú a mondókája végére ért, Jeróbeám megsimogatta a fejét, és azt mondta: „Szép, szép. Mi is a neved?” Jehiél a kezébe temette az arcát, Eliézer állkapcsa pedig úgy mozgott, mint egy dugattyú. Jeróbeámot azonban ez a legkevésbé sem zavarta, a család újabb megrökönyödésére kinyújtotta a kezét, megragadta az asztal közepére helyezett ezüsttalpas kristályserleget, és megfontolt kortyokkal kiitta a Messiás fogadására szánt Karmel-bort. Elképzelni is borzasztó, mi történt volna, ha a Messiás éppen azon az estén érkezik Isten népéhez, és éppen Jeróbeám házába kér bebocsátást. Jeróbeám nem érezte a tette súlyát, alighanem bizonyos volt benne, hogy ha a Messiás meg is érkezik, Gedérát messze elkerüli. Ezért hát nyugodtan megtörölte a száját, és ártatlan mosollyal azt mondta: „Ti mind azt hiszitek, hogy én már felejtek. Hogy kihagy az agyam. Pedig én még arra is emlékszem, amikor a jaffai kuplerájba boszniai és román lányok érkeztek.” A hatáson alig enyhített valamit, hogy a kuplerájt török nevén kera hanénak mondta, s így a gyerekek nem értették. Jehiél összeszorította az öklét, és csak azt lihegte: „Apa… apa…” Akkor Latifa behozta a párolgó levest, és megint azt mondta: „Jó ünnepet, havadzsa.”

Jeróbeám, mintha módszeresen kínozni akarta volna a családját, a leves kanalazgatása közben is folyton beszélt. Elmondta, hogy a gázai kajmakám pöfögő Ford kocsija nem bírt megbirkózni az enyhe emelkedővel, amely az országútról Gedéra központjába vezetett, ezért mindig hozott magával négy katonát. A kajmakám mindig díszkísérettel érkezett Gedérába, négy „nefer” tolta hátul a kocsiját… Batja, Jeróbeám fiatalabbik menye – aki először vett részt családi összejövetelen –, rémülten pislogott a férjére. Eliézer megsimogatta a felesége kezét, és jelentős ajkbiggyesztés kíséretében kifordította a tenyerét: Mit lehet csinálni egy bolonddal?

Jeróbeám pedig újra és újra töltött a Messiás poharába, és mámoros rendetlenséggel dobált szét mindent, ami éppen az agyába ötlött a katrai müfettisről, a gázai kajmakámról, egy Brown nevű angol felügyelőről, akit a legelsőként sikerült megvesztegetni, és a novoszibirszki iskolamesterről, aki erre az ütemre csapkodta nádpálcájával a padokat: Un, deux, trois, quattre… mademoiselle Jarouvatre…

Meggyötörten és kétségbeesetten lesték a család tagjai, hogy mikor lesz vége ennek az örömünnepnek. Jeróbeám aznap este fáradhatatlan volt. A feje már a mellére csuklott, de akadozó nyelvvel is csak szórta, keverte, rakosgatta agyagból égetett emlékeinek érdes és repedt cserepeit, és mit sem törődött vele, hogy a cserepek a legritkább esetben illeszkednek egymáshoz…

Mindig is így tett Jeróbeám. Úgy rakta ki maga elé a különös neveket, mint egy gyűjtő a gyűjteményét, kedve szerint emelte ki egyikét-másikát, hogy jobban szemügyre vegye, s a nevek mögött távolból eredő, kísérteties hangok sugdolóztak. Esős téli napokon behúzódtunk a nyirkos verandára, melynek közepén egy édeskés szagú petróleumtűzhely égett. Az eső lecsurgott a veranda üvegfalán, elmosódottan hajladoztak az udvaron a gerániumbokrok, és zsákfoszlányok repültek a szélben – mintha egy búvárharangból néztük volna a tenger világát. Egy öreg sublót állt még a verandán, a sebzett márványlapon zöld cigányalmák száradtak, a fal mentén arab dzsárák sorakoztak. Latifa is ott guggolt a tűzhely mellett, a tűzhelyen jókora teáskannában forrt a víz. Jeróbeám rendületlenül töltött a tányérjába, s a vízhez egy üvegből sötétbarna, hideg teakivonatot öntött. Jó ideig szürcsölte a teát, csendben bólogatott hozzá, vastag, ráncos szemhéja meg-megrebbent, s egyszer csak rekedt, öreges hangon megszólalt:

– Fjodor Szaveljevics nagy seggű orosz ember volt…

Azután megfogta Latifa töredezett körmű, sárszínű kezét, s amíg mesélt, a kezében felejtette.

Fjodor Szaveljevics Griscsuknak azt a kisbirtokost hívták, akinek a földjén dolgoztak, Odessza mellett, s akinek a felesége, Jelizaveta Petrovna repesett az örömtől, hogy az udvarházuk körül művelt diákok sürgölődnek: „Nos petits juifs – mutatta meg őket mindenkinek, aki csak arra járt. – Nos pauvres petits juifs, avec leurs rêves…”^*

Fjodor Szaveljevics nem tudott franciául, de azért ő is jó szándékkal viseltetett irántuk, bár gyakorta figyelmeztette a zsidókat eredendő bűnükre: „Beleköptetek, testvérkék, a Jóisten tányérkájába.”

Fjodor Szaveljevicset rendszerint egy török hajós neve követte, Ahmed Jildirimé, akinek bárkáján Odesszából Jaffába hajóztak. A tizenkét fiúból és hat lányból álló csoporton kívül taskenti és szamarkandi zarándokok voltak a hajó utasai. Áttetsző fülű hodzsák színes kaftánjai mellett fehér ukrán ingek villogtak a fedélzeten, a Korán szurátjai haszid történetekkel keveredtek, és Csernisevszkij utópiái szelíden átkarolták Aharon David Gordon^* szentföldi látomásait. A Mefküre hajó kapitánya öreg volt és szomorú, betegesen sárga arcbőrén akkor virult csak némi szín, amikor a Dardanellák kapujában makulátlanul fehér, kecses testű amerikai gőzösök haladtak el, közel a bárkához. Ahmed Jildirim esténként kávét főzetett a zsidóknak, mert érdekelték a különös tervezgetések, bár nemigen értette, hogy miért éppen Törökországban akarnak letelepedni. Neki Palesztina is csak Törökország volt, az aleppói pasa által kormányzott ejalet. „Mais pourquois, jeunes hommes?”^* – sopánkodott. Mért nem Amerikába vándorolnak ki? Amerikában az emberek hallóval köszöntik egymást, virginia szivarokat szívnak, s még azok is, akik a legszegényebbnek számítanak, hüvelykujjukkal feszítik a mellényüket a vastag, ezüst óraláncok alatt. „L’Empire Ottoman est mort”^* – sóhajtotta az öreg kapitány. Törökország csontjai elmeszesedtek, s a német császár alamizsnát hajigál a szultán sapkájába…

Alkonyatkor Jeróbeám, mint minden alkonyatkor, amikor a fellahok kezdtek visszatérni Katrába, az ömlő esőben is odaállt a kerítés mögé, és szemét az ösvényre szegezte. Volt úgy, hogy én is utánamentem, és megálltam a háta mögött. Megszólítani azonban nem mertem, feszült figyelem sugárzott a tekintetéből. Alaposan megnézett minden fellahot, mintha keresett volna valakit közöttük. Akkor vett csak észre, amikor az utolsó arabandzsi is elballagott előtte az ösvényen. Vállamra tette a kezét – csuromvizesek voltunk mind a ketten –, elgondolkodott, és azt mondta: „Szerafeddinnek hívták a müfettist. Hüsznü Szerafeddin. Anatóliai ember volt…”

Jeróbeám soha nem felejtette el, hogy valaha ő is napszámos volt egy arab földbirtokosnál. Jahja Izmail efendit később is meglátogatta, együtt beszélték meg a gyékényen a világ változásait. A földbirtokos a kevesek közé tartozott, akiket a vallás jóságossá és türelmessé formált, egyszerűen és magától értetődően volt vallásos. Sajátos adottsága volt hozzá, hogy egy törött dzsárába is beleképzelje Isten szellemét, s még abban is hitt, hogy a datolyapálmáknak lelkük van, hallják, amit mondanak körülöttük, s nagyon kell vigyázni, mit beszél az ember a datolyapálmák alatt. Jahja Izmail végtelenül csekély összegért adta el a zsidóknak a földet, igaz, hogy a terméskőrengeteg, amely a birtoka szélén terült el, semmire sem volt jó, legföljebb a tevék örökös éhségét csillapította a minden hasznos növényzetet megfojtó bozót, az indzsil meg a lehulló és humusszá porladó leveleivel önmagát tápláló kaktusz. Ezen a földön csupán a vadon termő, szúrós és száraz levelek jelentettek némi értéket, bőségesen ontották nyaranként gyümölcsüket, a szabrét, a világ legigénytelenebb gyümölcsét, amely a kitikkadt és elvadult földből is mézédes nedveket szívott magába. A zsidók azonban kínlódva és fájdalommal jutottak hozzá a szabréhoz, a katrai fellahok sokat mulattak kapkodó esetlenségükön. Ők már ősi gyakorlattal bontották ki a gyümölcsöt a szemölcsös, puha, bársonyos héjból. A rózsaszínű köntös alattomos veszélyeket rejtegetett, s ha valaki puszta kézzel érintette meg, láthatatlan kis horgok kapaszkodtak a bőrébe, amelyektől megszabadulni nem lehetett sem forró vízzel, sem dörzsöléssel. Addig izgatták a bőr felületét, amíg a növekvő hámréteg ki nem lökte a horgokat magából.

A zsidó napszámosok nem dolgoztak túlzottan hosszú ideig az arab gazdaságokban, csakhamar szerszámokat kaptak és kölcsönt is egy Jaffába telepített Rothschild-banktól, s a banknak a neve is úgy csengett, mint egy márványlapra dobott aranypénz: „Agricultural and Building Bank for Palestine Ltd.” A zsidók hosszúkás barakkokat építettek, és esténként a kiásott és megszáradt bozótból tábortüzet raktak, a magasba csapó lángok fényét Katrában is látták. A katraiak eddig abban a hitben éltek, hogy az ember viszonya a földhöz örök és változtathatatlan, ezért aztán gyanakvó ámulattal nézték, hogyan tisztul apránként termőfölddé az ősidők óta terméketlen vadon. Jahja Izmail efendi azonban továbbra sem hitt a változásokban, s Jeróbeám Senkint olykor megajándékozta egy dzsára olajjal vagy egy tál fügével, mint az ünnepeken a szegényeket. De a zsidókkal nem lehetett bölcs értelemmel beszélni, oktalanságot oktalanságra halmoztak, és Jahja Izmail nem győzött keseregni rajta, hogy a zsidók olyan mélységekből kényszerítik felszínre a vizet, ahonnét aztán majd a dzsinnek is a földre juthatnak. A zsidók ismeretlen gyümölcsfákat telepítettek a megtisztított és fölszántott parcellákba, ami szintén balgaság volt és hiábavalóság, hiszen ha Allah úgy látja jónak, ezek a fák már idők kezdetétől elfoglalták volna helyüket a kertekben, a fügefák, a datolyapálmák és az olajfák között. A katraiaknak együgyű és nevetséges volt minden, ami a szomszédságban végbement, s különösen azokon a parafa sisakos, kecskeszakállas és szemüveges férfiakon mulattak, akik Jeruzsálemből érkeztek, hosszú orrú automobilokon. Ezek az izgága férfiak keresztül-kasul járták a birtokokat, összekapartak itt-ott egy marék földet, amit aztán gondosan papírba csomagoltak, és magukkal vittek a hosszú orrú automobilokon.

Nem kellett hozzá sok idő, és Jahja Izmail efendi megérte ezt a napot, amikor egykori napszámosai homokfutókkal szaladgáltak egy frissen kövezett úton, parafa sisakkal a fejükön, s az ingük fölött amerikai nadrágtartókkal. És épült már a falu is, Gedéra, idomtalan, szürke terméskőépületek szegélyezték a frissen kövezett utat. Az országút szélén pedig megnyílt egy kávézda, az ajtó fölött a felirat törökül is hirdette: „Kafe Hane.” A kafánában a kávé mellé csípős és édeskés italokat halásztak ki egy jeges vízzel teli hordóból. De mindennél bosszantóbb volt Jahja Izmail számára, hogy a müfettis, akivel olyan szívesen beszélgetett az esti órákban, ezentúl nem hozzá jött kávézni, hanem a zsidókhoz, akiket az arabok rendíthetetlenül „moszkóbiknak”, oroszoknak neveztek. A müfettis ezentúl csak nagy ritkán látogatta meg, hogy elmondjanak együtt egy imát. Katrába leginkább a közkatonák, a neferek jártak, mivelhogy ők is anatóliai parasztok voltak, és jobban érezték magukat a fellahok társaságában.

Katra és Gedéra határmezsgyéjén gyakran merültek fel vitás kérdések, ezeket a katrai földbirtokos udvarán beszélte meg a müfettis előtt három férfi: Jahja Izmail efendi, Hadzs Ibrahim Hammad, Katra agg muhtárja, és Jeróbeám Senkin, akit vezetőnek választott meg Gedérában a falusi tanács. A falusi tanácsot a török közigazgatási rendszer „medzsliszi ihtijárnak”, öregek tanácsának nevezte, s ez Gedérára is érvényes volt, holott a faluban a legöregebb férfi sem töltötte be a huszonötödik esztendejét. S bár Jeróbeám Senkin már a saját lován érkezett a tanácskozásra, parafa sisakkal a fején, amerikai nadrágtartóval és ezüst zsebórával, Jahja Izmail efendi ugyanazzal a tartózkodó szánalommal tárgyalt vele, mint amikor nála volt napszámos. Búcsúzkodás közben sohasem mulasztotta el átadni azt a kis összecsomózott kendőt, amelybe fél tucat tojást kötött vagy két lefejezett, kövér galambot.

Jahja Izmail azután megérte azt is, hogy a fellahok eloldalogtak a birtokáról, mert a zsidó gazdaságokban kétszeres napszámot kaptak. „Insallah – mondta keserűen a müfettisnek. – Menjenek csak, maasszalám, ha megéri nekik az a néhány kurus.” Ő minden ünnepen szájon csókolta a fellahokat, a moszkóbik pedig még a nevüket sem jegyzik meg, s ha meg akarnak szólítani egy arabot, úgy szólítják meg: „Eszma!” – Hallod!

Ezek az apró-cseprő bosszúságok azonban eltörpülnek egy riasztóbb esemény mellett. Európában megöltek egy vezírt – lemérhetetlen távolságra Katrától –, s az élet gyötrelmesen megváltozott tőle. Megszokottá vált, hogy a müfettis újabb és újabb közleményeket olvastat fel a faluban, kapkodó rendeleteket, melyek roppant szigorúan hangzottak, de az értelmüket a fellahok nemigen bírták kibogozni. S maga a müfettis sem látszott boldognak, mivelhogy ezek a rendeletek bizonyos számon tartással és rendszerezéssel jártak, ami zavaróan idegen volt az eddigi családiasan lágy török közigazgatástól. Még Jahja Izmail efendinek is – ja, Allah, pedig hány nargilét szívott el együtt a müfettissel – „tazkarát”, igazolványt kellett csináltatnia, amely bizonyította, hogy ő Jahja Izmail katrai földbirtokos, és nem egy beduin Bir Szabbából. A legnagyobb kavarodást a jeruzsálemi Dzsemál pasa rendelete váltotta ki, amely szerint egész Palesztínában francia és angol kémek bujkálnak, s a fellahok kötelesek leleplezni őket, és átadni a fehér kamáslis katonai rendőröknek. A fellahokban megvolt a jó szándék, hogy leleplezzenek egy francia vagy angol kémet, és ezt csak az nehezítette meg, hogy el sem tudták képzelni, milyen lehet egy francia vagy angol kém. Eleinte a gedérai zsidókra gyanakodtak, de hamarosan belátták a tévedésüket, mivel a kafánában esténként egyik-másik moszkóbi már török tiszti egyenruhában feszített. Másféle katonák is érkeztek a vidékre, borotvált, vörhenyes képű, vidám fickók. Szélcsendes éjszakákon azután a kafánából egészen Katráig hallatszottak a részeg kurjantásokkal kísért, idegen illatú dalok: „In der Heimat, in der Heimat, da gibt’s ein Wiedersehen…”

De a ravasz francia és angol kémek még mindig nem voltak láthatók, azután egyik napról a másikra eltűntek a török katonák is. Ezt az időt sajátos módon élték át a katraiak. A vidék napokra el volt zárva a világtól, a müfettis kijárási tilalmat rendelt el, és a kijárási tilalmat nem oldotta fel senki. A fellahok akkor merészkedtek csak ki az országútra, amikor a szűnni nem akaró dübörgés már második napja remegtette meg a vályogfalakat. Hernyótalpas harckocsik vonultak dél irányába, rövidnadrágos katonákkal, ezek is vidám és jóindulatú fickóknak látszottak, és ezek is énekeltek a hernyótalpas harckocsikon: „…it’s a long, long way to Tipperary…”

A moszkóbik addigra már egy hatalmas táblát ácsoltak Gedéra határában, az országút felé fordítva, s a táblára egy képet ragasztottak. Az ismeretlen forrásból származó kép Kitchener Lordot ábrázolta, amint az előtérben félelmesen megnövekvő ujjaival szigorúan előremutat. A fellahok ijedten pislogtak a kép előtt, úgy érezték, mintha a csontos ujj és a harcias bajusz mind őket fenyegetné. A kép alá a zsidók ezt írták: „We love the British.”^*

Egy reggelen azután a „karakolról”, a török rendőrség lapos tetejű, aprócska épületéről lekerült a félholdas zászló, és a kapu előtt, ahol valaha a neferek játszották egy padon a dámkajátékot, s ahol esténként a müfettis szívta csendesen a pipáját, most egy vörös hajú őr állott, lapos sisakkal a fején, s a vállán szuronyos puskával. A kapu fölé pedig fehér bádoglapot szegeztek: „Palestine Police Forces”. Akkora mozgolódás kezdődött egyszeriben, amilyet még ember nem látott soha ezen a vidéken. Az új müfettis, akit ezentúl inspectornak neveztek, újabb tazkarákat állíttatott ki, ezeket úgy hívták: Identity cards, s a vilajetből district lett. Jahja Izmail efendi sokáig bámulta a tazkaráját, amelyben neve és lakóhelye így szerepelt: „Mr. Yahyah Ismail, Gaza district, Katra settlement.” A muhtár házára angol és arab nyelvű hirdetményeket függesztettek a török pénz átváltásának módjáról és különféle közrendészeti szabályokról. A hirdetményeket egy nagy hatalmú úr írta alá, a fellahokban már a neve is félelmet keltett: Gen. Sir Edmund Henry Hynman Allenby. Azután tisztviselők, földmérők és egyenruhás férfiak lepték el a környéket, és a fellahok nem győztek csodálkozni, hogy ennyi angol van a világon. A török rendőrség épülete mellett idegenből jött munkások egy hatalmas erődítmény alapját kezdték ásni, néhány mérfölddel délebbre, Maszmijje mellett katonai tábort építettek, s a fellahokat már nemcsak a moszkóbik csábították el Katrából, hanem az építkezési vállalkozók is. A munkabérek a magasba szökkentek, s a fellahok is amerikai nadrágtartókat vásároltak és ezüst óraláncokat, sőt olyan is akadt, aki nem restellt beülni a kafánába, ahol addigra már egy arab pincért is alkalmaztak.

A régi kafánára nem lehetett ráismerni. A kerthelyiségben lampionos lugasok vették körül az asztalokat, s egy fikusz lombja alá két pingpongasztalt állítottak fel. A vadonatúj gramofonból esténként a charleston hangjai szűrődtek ki: „Yes, Sir, that’s my baby…” – és az angol rendőrök gedérai lányokkal táncoltak.

Jahja Izmail efendi szíve megtelt kétségekkel, és ezeket a kétségeket meg kellett osztania valakivel. Elküldött hát egy fellahot Jeróbeám Senkinért, hogy beszélni akar vele. Jeróbeám Senkin azonnal elment Jahja Izmail efendihez, s mint ahogy annyiszor régebben, letelepedett vele az udvaron, a gyékényre.

Jahja Izmail efendi pedig egyenesen Jeróbeámnak szegezte a kérdést:

– Mi lesz ebből, havadzsa?

Jeróbeám gondolkodott, azután megfontoltan így szólt:

– Lehet, hogy jó lesz, seih. De az is lehet, hogy rossz lesz.

Jahja Izmail efendi erre egy nagyon mélyet bólintott, mivel a választ nagyon bölcsnek találta. Ezt akár egy moszlim is mondhatta volna…

Jahja Izmail efendinek már nem sokáig kellett töprengenie a világ értelmetlenségein, a húszas évek elején meghalt. Jeróbeám Senkin még nagyon sok változást ért meg. Fáradtan és öregen megérte a történet végét is, amikor egy párás hajnalon felsorakoztunk fegyveresen az ösvényen, néhány lépésnyire a házától, hogy a Gedérába igyekvő fellahokat visszaküldjük a falujukba. Este határozott így a védelmi szervezet, éjszaka riasztottak bennünket, s hajnalban már ott álltunk a zsibongó és méltatlankodó arabandzsik és cselédek között, s csak azt tudtuk hajtogatni: „Menjetek vissza, nem lehet bemenni Gedérába.” Latifa úgy viselkedett, mint aki eszét vesztette, átkozódott, mellbe vágott egy őrt, és engem sakálnak nevezett. Hárman fogtuk le, s közben torkaszakadtából kiáltozott Jeróbeám háza felé: „Jöjjön ki, havadzsa… Nem engednek át, havadzsa… Segítsen, havadzsa…”

De a ház élettelennek látszott, a gazda ez egyszer nem állt ki a kerítése elé. Jeróbeám jól tudta, hogy nem segíthet, az ő szava már semmit nem számít, s voltaképpen őt is kirekesztették egy út végéről. Ami az úton túl volt, már nem érdekelte többé, ahogy a hangoskodó, utasítgató fegyvereseket sem érdekelte, miként tolták valaha a neferek a kajmakám Ford kocsiját, s hogy a müfettist Hüsznü Szerafeddinnek hívták, és anatóliai ember volt… Latifa szitkozódva és gyűlölettel a szívében ment vissza Katrába, s nem mozdult ki a faluból. De a fellahok közül sokan másnap is eljöttek, sőt harmadnap is, azt remélték, hogy nem tart sokáig ez az állapot. Azután már csak azért jöttek, hogy megkérjék az őröket, beszéljenek ezzel vagy azzal a gazdával, fizessék ki a napszámot, amivel még tartoznak, vagy küldjék vissza a szerszámokat, amelyek ott maradtak az udvarokon. Azután többé senki sem vágott át az ösvényen, és olyan lett az ösvény, mint egy elektromos vezető, minden kis rögén végigáramlott az ítéletére váró falucska lüktető izgalma…

 

 

A tolószék ott áll a ház előtt, s Jeróbeám még bénán is az ösvényre mered. Féloldalasan ül a tolószéken, amely a hórihorgas testhez mérten szánalmasan kicsinek látszik. Egy ápolónő támaszkodik mögötte a kerítésnek, és valami olcsó füzetes regényt olvas. Amikor utoljára jártam erre, még egy másik ápolónő volt Jeróbeám mellett, vékony csontú és szigorú, ez az új ápolónő nagy testű és közönséges arcú. Mezítláb álldogál, fél lábon, a másik talpát a kerítés terméskő alapzatához nyomja. Amikor meghallja a lépéseimet, abbahagyja az olvasást, és végigmér. Széles arcán megjelenik egy kínálkozó mosoly, azzal a halványan tartózkodó árnyalattal, amivel mindig vissza lehet vonulni. Hamarosan be is vonja a mosolyát, kisujját eltartva legyezni kezdi magát a füzettel, s bemutatja ápolónői elhivatottságát. A tolószék fölé hajol, s két ujjal tréfásan megsodor egy vékony, fehér hajtincset az aggastyán koponyáján. Jeróbeám feje az út felé fordulva dől rá egy párnára, a huzatot a kicsurranó nyál sárgás foltjai tarkítják.

– Megint elhánytad a sapkád, papa – gügyögi az ápolónő, azután nyögdécselve előhalássza a tolószék alól az elrongyolódott sildes sapkát. Két kézzel rányomja az öregember fejére, a sapka ellenzője pajkosan Jeróbeám fülére hajlik. Jeróbeám szemgolyója lassan a szeme sarkába csúszik, és nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy engem néz. Karja a szék karfájan pihen, ölébe csüngő kézfeje görcsösen vonaglik a vézna combok fölött, s amikor megállok előtte, a rángatózás gyorsabb és szaggatottabb lesz.

Az ápolónő kíváncsian emeli rám a tekintetét, és azt kérdezi:

– Ismered?

– Ismertem – mondom.

– Ezt észre lehet venni – buzgólkodik az ápolónő. – Amikor megismer valakit, izgalomba jön. Ilyenkor mindjárt vizelnie kell. Ha nem vigyázok, rögtön bemegy a pisi a nadrágba. – Tenyerét végighúzza Jeróbeám fején. – Igaz, papa? Ugye, be szokott menni a pisi?

– Vigye el – mondom. – Vigye el gyorsan. Nem szabad, hogy bemenjen a pisi.

Az ápolónő megütközik a hangomon, rám néz, láthatólag észreveszi a jelet a homlokomon, mert elvörösödik, és szó nélkül megfordítja a tolószéket. A ház ajtaja előtt két lépcsőfokon kell feltolni a kerekeket, Jeróbeám teste veszedelmesen megbillen.

Végre becsukódik mögöttük az ajtó. Azután én is megyek tovább.

Nagyon lassan megyek, s magam is elámulok rajta, amikor észreveszem, hogy milyen vontatottan szedem a lábam. A combom súlyos és merev, s úgy érzem, az egész testem súlyosabb lett, alig bírom behajlítani a térdem. Hirtelen tört rám a fáradtság, nem is igazi fáradtság ez, inkább valami émelygés tölt el, az éhség érzetéhez hasonlít, de nem vagyok éhes. És fáradt sem vagyok, csak émelygek és szédülök, és az émelygés mindent messzebbre varázsol tőlem, mint ahol valójában van. A terméskőhalmaz, ötvenlépésnyire, mintha egy megmászhatatlan hegy tetején fehérlene. Katra pedig valósággal elérhetetlen. Vissza kellene fordulnom, már nem akarok Katrába menni. Semmi mást nem akarok, mint elérni azt a rövid szakaszt, ahol az utat terméskövek szegélyezik, s ahol valahogy mindig hűvösebb a levegő. Nem tudom, hogy van ez, megfejthetetlen jelenség, néhány lépés csupán az egész, és érezhetően hűvösebb a levegő. Mahmud Nadzsar hívta fel rá a figyelmemet, ő mindennap erre járt, de ő sem tudta megmagyarázni, mitől van ez. A távolból dobok peregnek, a jemeni sátortáborban még mindig tart az ünnepség, s a dobok mintha bennem lüktetnének. Egy dombocska hajlata mögött felbukkan az első fekete sátor, s ezt is nagyon távolinak látom, csupán a dobpergés és a rikoltozás hallatszik egyre közelebbről. Elérem a termésköveket, megcsap a hűvös áramlat, egészen beleborzongok. Végighúzom a tenyerem a homlokomon, nyirkos hideg tapad a bőrömhöz. Legjobb lesz, ha leülök. Ha pihenek egy kicsit, talán elmúlik ez az émelygés. Letelepedem az egyik terméskőre, de előbb megtisztítom a homoktól, jólesik megérinteni az átforrósodott, érdes követ. Ülni is nagyon jó, a szédülettől érzéketlen vagyok, nem érzem a hegyes és durva kő pengeéles szegleteit. Arra gondolok, hogy ebben az órában kaphattam meg tegnap a leszerelési parancsot, egyetlen nap telt el azóta, s ez a fura émelygés az időt is milyen távolra sodorja, el sem tudom hinni, hogy csupán egyetlen nap telt el. A dobok rendületlenül peregnek, lehajolok, ujjaimmal önkéntelenül követem az ütemet a lábszáram mellett, a terméskövön. A nap már alacsonyan jár, még egy órácska csak, és éppen olyan észrevétlenül fog besötétedni, mint amilyen észrevétlenül tört rám az émelygés. Megpróbálom orromon keresztül szívni a levegőt, mélyeket lélegzem, s egyszerre betölti az orrom az a gyanús, alattomos porszag, ami tévedhetetlenül jelzi a közeledő hamszint. A verejték kezd felszáradni a homlokomon, most már jobban vagyok. Akár el is indulhatok, s ha átvágok a földeken az országútra, és az országút felől közelítem meg Gedérát, talán eljutok a szállodáig anélkül, hogy valakivel is találkoznék. Az országútról már csak pár lépés a szálloda. Legjobb lett volna, persze, ha nem vágok neki az útnak, nem is tudom, miért volt olyan sürgős, hogy találkozzam Szandelékkal. Jó volna most a szállodában heverni az ágyon, még a fiút is szívesen hallgatnám, amint Havaceletről beszél, arról, hogy szabad és független, és hogy az orrán mindig van egy pattanás.

Felállok. Az émelygés megszűnt, s helyette valódi, józan fáradtság húzódik végig az izmaimon. Nem messze a terméskőtől találok egy vékonyka határmezsgyét, egészen az országútig vezet. A föld körös-körül szikkadt és repedezett, két esztendeje nem szántotta senki. Elképzelhető, hogy éppen ezen az egykori katrai vagy m’rári birtokon szavaztak meg nekem huszonöt dunám földet. Huszonöt dunám földdel már lehet valamit kezdeni. Már nem vagyok akárki – mondta Joram. Joram Kaplinszkinak négyszáz dunám földje van. De ez is csak okoskodás, okoskodni pedig nem szabad, az embernek az a dolga, hogy jól érezze magát ebben a világban.

Teremtett lélek nem jár errefelé, s az országúton sem találkozom senkivel. A Gedérába vezető út elején ér utol a rövid, kékesszürke alkonyat, s a „Dél csillaga. Meleg ételek” kerthelyiségében kigyúlnak a lampionok.

Malka Blum, a tündér, a bolt előtt áll, és egy levelet olvas a lámpa alatt. Lehet, hogy mégiscsak írt a cseh kapitány, s Malka jövőre Londonba utazik, és gyereket szül neki. A borbély üzletének lépcsőjén három perzsa ül, fejükön elrojtosodott turbán. Az egyik perzsa nyakkendőt visel, s a nyakkendőtű egy sarló-kalapácsos jelvény. A borbély – kedélyes, hangos és jóindulatú litvániai férfi – a kommunista párt helyi sejtjének titkára. Nemrég hat tagja volt még csak a sejtnek, a három perzsa az elmúlt télen csatlakozolt hozzájuk. A három teheráni zsidó munka után ott lebzsel a borbélyműhely előtt, bármikor történhet valami, s ők minden pillanatukat a forradalomnak akarják szentelni. Türelmetlenül lesik a borbély utasításait, hirdetményeket ragasztanak a Népház falára vagy az országúton megvárják az utolsó autóbuszt, éjszaka érkezik Gedérába a párt lapjának tíz példánya. Ez a legkínosabb feladat, Mose Pinszker, a sofőr – maga is nagygazda –, amikor ledobja a perzsák elé a földre a köteget, mindig ragaszt hozzá valami vaskos gorombaságot. A három perzsa forradalmi buzgalma csupán szombaton szünetel. Szombaton imádkoznak.

A mészáros már lehúzta a redőnyt. Eliézer Gomberg akkor tartja csak nyitva a boltot, amikor az emberek kint vannak a földeken, boldog, ha bosszúságot okozhat. A bolt előtt üldögél, kihívóan terpeszkedik el egy pici széken, karját összefonja a hasán, és korlátolt unalommal méregeti a munkásokat, akik feltehetően mind húst szeretnének vásárolni, ha a boltot nyitva tartaná. Ezt nekik!

Amikor befordulok az udvarára, felköszönök Gombergnek.

– Jó estét, Eliézer.

Vizenyős szeme meg se rebben.

Az emberek csak járkálnak itt fel és alá, mint a veszettek, mi jönne ki abból, ha mindenkinek visszaköszönne.

Az udvaron Ráhel egy vergődő tyúkot lóbál a lábánál fogva.

– Már vártalak, Uri – csoszog elém. – Nagyon vártalak. – Megrántja az overall ujját. – Nehogy eszedbe jusson, hogy a számlát kérd. Nálam te addig lakhatsz, ameddig csak akarsz. Ameddig nem találsz magadnak való helyet. Minden szobám üres, Uri. Minden szobám. Kivéve egyet.

– Köszönöm, Ráhel.

– Beszélgettem a barátoddal – mondja. Az arca ellágyul. – Komoly fiú. Nagyon komoly fiú. Jakovról beszélgettünk. Azt mondta, hogy szerinte rendkívüli fiú volt, már hallott róla. Beszéltél neki Jakovról?

– Igen, Ráhel. Sokat beszéltünk Jakovról.

– Ne fizess semmit, Uri. Nem kell a pénzed… De ennek ott egy szót sem! – A ház mögé mutat, ahol a bolt előtt Eliézer ül. Húsos mutatóujjának hegyén szikrát vet a gyűlölet.

A folyosó bejáratánál visszafordulok.

– Itt van még a fiú, Ráhel?

– Hát nem tudod? – csodálkozik rám. – Elutazott. Haifába utazott. Haifában már várják a barátai. Nagyon sok barátja van.

– Biztosan – mondom.

Behunyom a szemem. Megint rám tört az émelygés. Végigbotorkálok a folyosón, és benyitok a szobába. Rettentően üres a szoba, s a súrolószerek szagától még üresebbnek tetszik. Ráhel agyonsúrolt mindent, amíg kint voltunk a szőlőben. Az ablakra vadonatúj szúnyoghálót erősített, friss vizet töltött a lavórba. Az éjjeliszekrényen egy kancsóban virág. Mégis üres a szoba. Olyan üres, mintha egy sivatag közepén állnék, egyedül. Levetem az overallt, a lavór előtt meglocsolom magam a langyos vízzel. Nem nyúlok a törülközőért, hagyom, hogy rajtam száradjon meg a víz, a hűvös és üres szobában. Ahogy szárad a víz, úgy múlik lassan a szédület is. Leülök az ágy szélére, dúdolok valamit, hogy legalább a saját hangom halljam. Az éjjeliszekrény alól papírlap csücske áll ki, lehajolok érte, egy levelezőlap. Megnézem a címzést: Rivka Sertok. Menase völgye kibuc. Utolsó posta: Tiberias. Ilán ittagyta a levelezőlapját. Megírta és ittfelejtette. Megfordítom a lapot, és betűzgetni kezdem a fiú rendetlen kaparását: „Kedves mama. Sajnos, megint nem tudtam hazamenni, mert közbejött valami. Találkoztam egy magyar fiúval, aki meghívott magához Gedérába. Mindent megmutatott, nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, úgy viselkedett, mint egy igazi testvér. Alig akart elengedni, azt mondta, ritkán találkozik az ember ilyen intelligens fiúval, mint én vagyok. Másoknak is ez volt a véleménye. Borjúsültet ebédeltünk. Életem egyik legszebb napját töltöttem Gedérában. Hidd el, mama, nagyon jó érzés, ha az embernek barátai vannak, akik szeretik és tisztelik…”

Leteszem a lapot az éjjeliszekrényre. Tenyerem az arcomhoz szorítom, de csak akkor tudatosul bennem, hogy a tenyerem az arcomhoz szorítottam, amikor már hördülve szedem a levegőt. A karom egészen libabőrös lett, fázni kezdek a hűvös és üres szobában. Bebújok gyorsan a nadrágba, s magamra öltöm a zubbonyt. Az overallt begyömöszölöm a hosszú, fehér zsákba, a zsákot a vállamra vetem. Az éjjeliszekrényről felveszem a levelezőlapot.

Az udvaron Ráhel az ól lámpájának fényénél már kopasztja a tyúkot.

– Te is elutazol? – kérdezi, és alig látszik rajta a meglepődés.

– Igen, Ráhel.

– Igazad van – halkítja le a hangját. Körülnéz, mintha attól tartana, hogy hallgatózik valaki. – Ne maradj ebben a faluban. Én ismerem ezeket mind. Ujjal mutatok rájuk az utcán. Ha Jakov élne, az más… Nem mentél ki a sírjához.

– Kimegyek egyszer, Ráhel.

– Költözz Haifába – mondja. – Ott van még élet. Megyek majd én is hozzád. Elválok a mészárostól. Boldoguljon, ahogy tud. – Vállát az arcához szorítja, és a húspárnák mögött kuncog. – Szerelmes belém…

Odalépek hozzá, megfogom a kezét.

– Viszontlátásra, Ráhel.

Belekapaszkodik a kezembe, a melléhez szorítja.

– Írd meg a címedet – lihegi. – Elmegyek hozzád.

S amíg ki nem fordulok az udvarból, mindvégig integet utánam.

Gomberg üzletétől pár lépésnyire begyújtott motorral vesztegel a Dél Judea szövetkezet autóbusza. Mose Pinszker, a sofőr, a kerekeket rugdossa.

– Mikor indulsz? – kérdezem.

Négy ujját feltartja. Négy perc múlva.

Ahhoz elég is, hogy a postán bedobjam a levelezőlapot.